#bölcs gondolatok | Explore Tumblr posts and blogs

szottesfolditanyak · 7 months ago

Text

(Kapcsolódva a mai beszélgetésünkhöz és a Castaneda-javasolta szemlélethez), ez is egy fura jószág.

Ez az ember órákat töltött azzal, hogy újabb és újabb módokon megfogalmazza, hányféle szempontból tud megbántódni? (Mi lenne már, ha nem maga körül pörögne?) Miért ezzel tölti az idejét? Ebből ebben az irányban nincs kiút.

Meg mi lesz vele, ha elkezd esni az eső?

Ideteszek egy Castaneda-részletet is, külön megjegyzések nélkül. Itt is a vége érdekes persze, de hogy kerek történet legyen, az eleje is kell.

"Körülbelül reggel hétkor, reggeli-időben értünk don Juan házához. Nagyon éhes voltam, fáradtságot azonban egyáltalán nem éreztem. Hajnalban hagytuk el a barlangot, hogy lemásszunk a völgybe. Don Juan ahelyett, hogy egyenesen hazafelé tartott volna, nagy kitérőt tett, így a folyó mentén haladtunk. Elmagyarázta, hogy mielőtt hazaérünk, össze kell szednünk magunkat, és vissza kell nyernünk a hidegvérünket.

Azt feleltem neki, roppant kedves tőle, hogy többes számban fogalmaz, miközben én vagyok az egyetlen, akinek össze kell szedni magát. Ő azonban azt mondta, nem a kedvesség, hanem a harcosok képzése mondatta ezt vele. Azt mondta, a harcos folyamatosan készenlétben áll, és mindig küzd az emberi viselkedés faragatlansága ellen. A harcos varázslatos és könyörtelen, a legkifinomultabb ízlésű és modorú kívülálló, akinek szó szerint az a feladata, hogy kiélesítse magát, ám rejtve tartsa borotvaéles pengéjét, hogy senki ne gyaníthassa a könyörtelenségét.

Reggeli után úgy gondoltam, bölcs dolog lenne, ha aludnék egy keveset, de don Juan kijelentette, hogy nincs vesztegetni való időm. Azt mondta, így is túl hamar el fogom veszíteni azt a kevés tisztánlátást, amim még van, és ha lefekszem aludni, az egész odalesz.

– Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, szinte lehetetlen a szántszándékról beszélni – mondta gyorsan, miközben tetőtől talpig végigmért. – De ez a kijelentés sem jelent semmit. Ezért van az, hogy a varázslók inkább a varázslói történetekre hagyatkoznak, és remélik, hogy egy nap a történetek absztrakt magjai majd értelmet nyernek a hallgató számára.

Értettem, amit mondott, de továbbra sem voltam képes felfogni, mik is azok az absztrakt magok, vagy hogy mit kellene jelenteniük számomra. Megpróbáltam elgondolkodni a dolgon. Gondolatok özöne zúdult rám: a képek olyan gyorsan suhantak át az elmémen, hogy nem volt időm elgondolkodni rajtuk, egyszerűen nem voltam képes a felismerhetőségig lelassítani őket. Végül úrrá lett rajtam a düh, és ököllel az asztalra csaptam.

Don Juan egész teste rázkódott a fuldokló kacagásától.

– Tedd azt, amit múlt éjjel tettél – nógatott kacsintva. – Lassítsd le magad.

A tehetetlenségem roppant agresszívvá tett. Azonnal előálltam pár értelmetlen ellenérvvel, aztán tudatára ébredtem a hibámnak, és bocsánatot kértem a féktelenségemért.

– Ne mentegetőzz – mondta don Juan. – Meg kell mondanom, hogy a megértés, amelyre törekszel, jelenleg szinte elérhetetlen számodra. A varázslói történetek absztrakt magjai még semmit sem mondanak számodra. Később – úgy értem, évekkel később – majd tökéletesen meg fogod érteni azokat.

Könyörögtem don Juannak, hogy ne hagyjon a sötétben tapogatózni, és beszéljen még az absztrakt magokról. Egyáltalán nem volt világos számomra, mihez kellene kezdenem velük. Biztosítottam őt arról, hogy tudomásom jelenlegi emelkedett állapota roppant nagy segítségemre lehetne abban, hogy megértsem az okfejtését. Nógattam, hogy siessen, mivel nem tudom megmondani, mennyi ideig tart még ez az állapot. Azt mondtam, hamarosan visszatérek a megszokott állapotomba, és még nagyobb idióta leszek, mint most. Félig tréfából mondtam ezeket a dolgokat. Don Juan felnevetett, ebből megértettem, hogy ezt ő is tudja. De mélyen hatottak rám a saját szavaim, és iszonyatos melankólia kerített hatalmába.

Don Juan szelíden megfogta a karomat, leültetett egy kényelmes karosszékbe, és leült velem szemben. Mereven a szemembe nézett, és én egy percig képtelen voltam megtörni tekintetének erejét.

– A varázslók folyamatosan cserkészik önmagukat – mondta megnyugtatóan, mintha a hangjával próbálna lecsillapítani.

Azt akartam mondani, hogy már elmúlt az idegességem, és hogy valószínűleg csak az álmatlanság váltotta ki azt, ő azonban nem engedett megszólalni.

Biztosított arról, hogy már mindenre megtanított, amit a cserkészésről tudni kell, de még nem nyertem vissza ezt a tudást a mély, emelkedett tudomás állapotából, ahol tároltam. Azt mondtam, az a bosszantó érzésem van, mintha valamiféle gát lenne bennem. Úgy éreztem, valami el van zárva bennem; valami, ami arra késztet, hogy bevágjam az ajtót, és ököllel verjem az asztalt; valami kétségbe ejt és ingerlékennyé tesz engem.

– Az eldugaszoltságnak ezt az érzését minden emberi lény megtapasztalja – mondta don Juan. – Ez az érzés a szántszándékkal fennálló kapcsolatunkra emlékeztet bennünket. A varázslók esetében ez az érzés még áthatóbb, pontosan azért, mert az ő céljuk az, hogy egyre érzékenyebbé tegyék az összekötő kapcsukat, míg képessé nem válnak akaratuk szerint működtetni azt.

– Ha túl nagy az összekötő kapocs nyomása, a varázslók önmaguk cserkészésével enyhítik azt.

– Továbbra sem hiszem, hogy érteném, mit értesz cserkészés alatt – mondtam. – Mégis úgy gondolom, hogy egy bizonyos szinten pontosan tudom, miről beszélsz.

– Akkor megpróbálok segíteni, hogy tisztázhasd magadban, amit tudsz – felelte. – A cserkészés egy roppant egyszerű eljárás. A cserkészés egy meghatározott elveket követő, különleges viselkedésmód. Egy titokzatoskodó, rejtett, félrevezető viselkedésmód, melynek az a célja, hogy kizökkentse az embert. És amikor az ember önmagát cserkészi, akkor kizökkenti magát, könyörtelen és ravasz módon használja erre a saját viselkedésmódját.

Elmagyarázta, hogy amikor a varázslók tudomását gúzsba kötik az érzékszervi benyomások, ahogy az az én esetemben is történt, akkor az a legjobb, vagy talán az egyetlen megoldás, ha az ember a halál gondolatának segítségével zökkenti ki magát.

– Következésképpen a halál gondolata óriási jelentőséggel bír a varázslók életében – folytatta don Juan. – Számtalan dolgot mutattam neked a halállal kapcsolatban, hogy meggyőzzelek arról, hogy küszöbön álló és elkerülhetetlen halálunk tudata adja meg nekünk a józanságot. Köznapi emberként az a legnagyobb hibánk, hogy azzal hitegetjük magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk. Olyan ez, mintha azt hinnénk, hogy ha nem gondolunk a halálra, akkor megvédhetjük magunkat tőle.

– De don Juan, abban egyet kell értened velem, hogy ha nem gondolunk a halálra, az minden bizonnyal valóban megóv minket attól, hogy aggódjunk miatta.

– Igen, a dolog ezt a célt szolgálja – ismerte el don Juan. – Azonban ez hitvány cél a köznapi emberek számára, a varázslók számára pedig egyenesen szánalmas. A halál tiszta képe nélkül nincs rend, nincs józanság, nincs szépség. A varázslók azért küzdenek, hogy szert tegyenek erre a tiszta képre, hogy a segítségével felismerjék azt a lehető legmélyebb szintet, ahol nincsen bizonyosságuk arról, vajon az életük folytatódik-e az adott pillanaton túl. Ez a felismerés adja meg számukra a bátorságot ahhoz, hogy türelmesek legyenek, mégis cselekedjenek; a bátorságot ahhoz, hogy belenyugodjanak a dolgokba, anélkül hogy ostobák lennének.

Rám szegezte a tekintetét, aztán elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Igen – folytatta –, a halál gondolata az egyetlen dolog, mely bátorságot nyújthat a varázslóknak. Különös, nemde? Ez adja meg a varázslóknak az ahhoz szükséges bátorságot, hogy ravaszak legyenek, anélkül hogy beképzeltek lennének, és legfőképpen a bátorságot ahhoz, hogy könyörtelenek legyenek, anélkül hogy önteltek lennének.

Újra elmosolyodott, és oldalba bökött. Azt mondtam neki, engem mérhetetlenül megrémiszt a halálom gondolata: folyamatosan erre gondolok, de egyáltalán nem lelek benne bátorságra, és nem is ösztökél cselekvésre. Csak cinikussá tesz, és azt eredményezi, hogy mélységes melankólia lesz úrrá rajtam.

– Roppant egyszerű a problémád – mondta don Juan –, könnyen rögeszméssé válsz. Én épp azt mondom neked, hogy a varázslók azért cserkészik magukat, hogy megtörjék a rögeszméik hatalmát. Számtalan módja létezik önmagunk cserkészésének. Ha nem akarod a halálod gondolatát használni, használd azokat a verseket, melyeket felolvasol nekem, hogy cserkészd önmagad.

– Hogy érted ezt?

– Mondtam már, hogy rengeteg oka van annak, hogy szeretem a verseket – mondta. – A segítségükkel cserkészem magam. Tudatosan kizökkentem magam velük. Hallgatom, ahogy felolvasod őket, leállítom a belső párbeszédemet, és hagyom, hogy erőre kapjon bennem a belső csend. Aztán a vers és a belső csend együttesen kizökkentenek.

Kifejtette, hogy a költők öntudatlanul vágyódnak a varázslók világa után. Mivel ők nem a tudás útján járó varázslók, nekik csak ez a vágyódás jutott.

– Lássuk, képes vagy-e érezni, amiről beszéltem – mondta, és a kezembe nyomta José Gorostiza egyik verseskötetét.

Kinyitottam a könyvet a jelzett oldalon, don Juan pedig rámutatott az általa kedvelt versre.

...e szüntelen, konok haldoklás,

ez a minket pusztító élő halál,

ó Uram,

zord művedben,

a rózsákban, a kövekben,

a fékezhetetlen csillagokban

és a kiégő húsban,

e máglyában, melyet lángra lobbant egy dal,

egy álom,

egy szemet bántó színfolt.

...és te, te magad,

tán örökkévalóságokkal ezelőtt meghaltál odakint,

anélkül, hogy tudnánk róla.

Mi, a te ürülékeid, morzsáid, porod;

és te, te még mindig jelen vagy,

mint saját fényét mímelő csillag,

üres fény, a csillag már halott,

üres fény, mely szemünkbe ragyog,

eltitkolva végtelen katasztrófáját.

– Miközben hallom ezeket a szavakat – mondta don Juan, amikor befejeztem a felolvasást –, érzem, hogy ez az ember látja a dolgok lényegét, és én is látom azt vele együtt. Nem érdekel, miről szól a vers. Csak a költő vágyakozása által közvetített érzéssel törődöm. Kölcsönveszem a vágyódását, és ezzel együtt kölcsönveszem a szépséget is. Csodálom azt, ahogy a költő, igazi harcosként, elhalmozza az olvasót ezzel a szépséggel, csakis a vágyakozást tartva meg magának. Ez a kizökkentés, ez a megrázó szépség a cserkészés.

Mélyen meghatódtam. Magyarázata egy különös húrt pendített meg bennem.

– Azt mondod, don Juan, hogy a halál a mi egyetlen igazi ellenségünk? – kérdeztem egy perccel később.

– Nem – felelte mély meggyőződéssel. – A halál nem ellenség, még ha annak is tűnik. A halál nem az elpusztítónk, habár annak tartjuk.

– De ha nem az elpusztítónk, akkor micsoda? – kérdeztem.

– A varázslók azt mondják, a halál az egyetlen méltó ellenfelünk – válaszolta. – A halál a mi kihívónk. Arra születtünk, hogy elfogadjuk ezt a kihívást, legyünk akár köznapi emberek, akár varázslók. A varázslók tudják ezt, a köznapi emberek viszont nem.

– Don Juan, én a magam részéről azt mondanám, hogy nem a halál, hanem az élet a kihívás.

– Az élet az a folyamat, mely által a halál a kihívást intézi hozzánk – mondta. – A halál az aktív erő; az élet a küzdőtér. És ezen a küzdőtéren mindig csak két küzdőfél van: te magad és a halál.

– Én inkább úgy gondolnám, hogy mi, emberi lények vagyunk a kihívók – mondtam.

– Egyáltalán nem – vágta rá. – Mi passzívak vagyunk, tétlenek. Gondolj csak bele. Csak akkor mozdulunk, ha a halál szorítását érezzük. A halál szabja meg cselekedeteink és érzéseink iramát, és kérlelhetetlenül szorongat bennünket, míg meg nem tör minket, míg meg nem nyeri a küzdelmet, vagy míg felül nem emelkedünk a lehetőségeinken, és le nem győzzük őt.

– A varázslók legyőzik a halált, a halál pedig elfogadja a vereséget: szabadon engedi őket, és többé nem intéz kihívást hozzájuk.

– Ez azt jelenti, hogy a varázslók halhatatlanná válnak?

– Nem, egyáltalán nem ezt jelenti – felelte. – A halál nem intéz több kihívást hozzájuk, ennyi az egész.

– De mit jelent ez, don Juan? – kérdeztem.

– Azt jelenti, hogy a gondolkozás bukfencet vet a felfoghatatlanba – felelte ő.

– Mi ez a bukfenc a felfoghatatlanba? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem támadónak tűnni. – Az a baj, hogy folyton félreértjük egymást.

– Nem vagy őszinte – szakított félbe don Juan. – Pontosan érted, miről beszélek. Szánalmas dolog részedről, hogy racionális magyarázatot követelsz „a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencére”. Pontosan tudod, mit jelent ez.

– Nem, nem tudom – mondtam.

És akkor rájöttem, hogy valóban tudom, vagyis inkább érzem, miről beszél. Egy részem képes volt túlhaladni a racionalitásomat, és a metaforák szintjén túl is megérteni és elmagyarázni a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencét. A gond az volt, hogy ez a részem nem volt elég erős ahhoz, hogy akaratom parancsára a felszínre bukkanjon.

Elmondtam ezt don Juannak, aki nevetett és megjegyezte, hogy olyan a tudomásom, akár egy jojó. Néha elér egy magas pontot, és ilyenkor tökéletesen uralom magamat, néha pedig alászáll, és ilyenkor racionális tökfejjé válok. De az idő legnagyobb részében egy értéktelen középponton lebeg, és ilyenkor sem madár, se hal nem vagyok.

– A gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfence nem más, mint a szellem alászállása, érzékelésünk korlátainak áttörése – magyarázta némileg rezignáltan. – Ez az a pillanat, amikor az emberi érzékelés a határára érkezik. A varázslók gyakorolják azt a művészetet, hogy felderítőket küldenek ki, hogy kifürkésszék érzékelésünk határait. Többek közt ezért is szeretem a verseket – felderítőknek tartom őket. De, mint azt korábban már említettem neked, a költők nem tudják olyan pontosan, mint a varázslók, hogy mi mindent képesek véghez vinni ezek a felderítők."

A csend ereje

375 notes · View notes