#nincs semmi jó ebben az életben

[cicakak97]

Gyász.

A gyász az életünk része. Mindenhol ezt hallod, de senki sem készít fel az elsőre.

Az emberek beszélnek az első munkájukról, az első szexről, az első gyerekvállalásról, de az első gyászról nem. Pedig, ha valaki azt mondaná, hogy teljesen normális és nem kell szarul érezned magadat, amiért nem érzel semmit, vagy magad alatt vagy, vagy nevetsz, az lehet segítene. Ha csak sejtésed lehetne arról, hogy mennyi érzelmen mész keresztül hetek, napok, órák, percek alatt. Az egyik pillanatban nevetsz, a másikban sírsz, a következőben dühös, majd üres vagy. Ezek váltják egymást, mint a nappal az éjjelt. Ezzel a gondolattal fekszel- és kelsz. Ez az első, ami utoljára, majd először eszedbe jut. Szomorú vagy, amiatt pedig méginkább, hogy nem, az élet nem állt meg. A te életed megy tovább, telnek a napok. Ez meg sem közelíti a szerelmi bánatot, vagy egy vita utáni bánkódást. Ez nem olyan, mint amikor bűntudatod van és nem olyan, mint amikor szomorú vagy. Ez valami egészen más.

Leírhatatlan, ekkor érzi meg csak igazán az ember, hogy milyen, amikor a lelke fáj és egy darab kiszakadt belőle. Már soha nem hívhatod fel, nem írhatsz neki, nem beszélhetsz vele. Nem nevethetsz vele együtt. Nem lesz már semmi, ami a tiétek. Csak a múlt gondolata, a te gondolataid. Hiába akarsz már bármit változtatni, nem teheted meg. Illetve de, csak nem fog változni semmi. Nem fog rád haragudni, nem lesz rád büszke, nem fog veled örülni, nem fog megölelni, vagy megpuszilni. Elment, nincs többé. Addig van, míg emlékszel rá, aztán elmúlik. Ebben a mély gyászban, mikor már elfogadod, hogy így történt, feldolgozod -amennyire tudod-, rájössz, hogy veled is ez fog történni. A döntéseid nem fontosak. Sem a jók, sem a rosszak. Miután elmúlsz, addig élsz, míg emlékeznek rád, aztán eltűnsz végleg. Miért is ne élhetnél, ahogyan te szeretnél? Miért is nem addig szeretjük egymást, míg megtehetjük? Éljetek, ahogy nektek jó, éljetek egyáltalán és szeressetek mindenkit, aki fontos a számotokra!

“Attól, hogy valakit elvesztesz az életben, nem kell sajátmagadat is elveszítened lélekben.”-F.N. A legjobb ember, kit valaha ismerhettem.

[csacskamacskamocska]

Leírom az álmom meg a tanulságait

mert ez egy kibaszottul őszinte blog, ami nagyon igyekszik képmutatás mentes lenni, amibe beletartozik, hogy én sem tudom, én sem csinálok mindent jól, és én is csak mászkálok ebben a labirintusban, még akkor is, ha minderről egész jól tudok írni. Logannel álmodtam, már a második éjszakán, és ez felkavar, kicsit meg is visel, csapódok ide-oda a nem akarom és a megadás között, hogy basszameg, ha ez jutott, ilyen és ennyi, az sem véletlen. Több járna? Ki tudja milyen üzletet kötöttem valamikor, hiszen amúgy mindent megkaptam az életben valójában.

Az exemmel álmodtam. Soha azóta, amióta véget ért a kapcsolat. Uncsi leírni az álmot, nála voltam a lakásában, kicsit lenéző volt, kicsit kioktató, nem nagyon csak olyan bosszantóan, de amúgy adott enni valami fura ételt, mint a kétszersült, egy fagyis dobozból ettem. És a fura érzés, hogy lenéz engem (nemtom mire fel) addig tartott, amíg elindultam mosdót keresni és megláttam a lakása többi részét ami romos volt és végtelenül mocskos, mint az elhagyott házak. És csak néztem, hogy mi? MI? MI EZ ITT? És akkor ő mire fel játssza itt nekem a... nem is tudom mit, ... a beérkezett negyvenest... Logannel meg valami óvóhelyen voltunk. Valamit cinikuskodott, hogy piszok van a kezemen, ő érzi, valami ragacs. Mondtam neki, hogy jól van, érezd csak, leszarom, én látom, hogy tiszta. Azután a kezem csupa csillámló lila festék lett, mert valamin dolgoztam éppen és amikor valamit hülyéskedtünk, meglöktem a vállát, és láttam, hogy ott maradt az ujjam nyoma, kis csillámos lila foltok. Megijedtem és azon kezdtem el gondolkodni, hogy talán nem veszi észre. Talán úgy veszi le a pulóverét, hogy nem veszi észre és egyből berakja mosásba. De minek mosná ki a pulóverét egy hordás után? Ha meg észreveszi, nem is haragos lesz, csak dohog magában, de lehet, hogy szól is, irtó kínos meg rossz érzés, hogy magában dühöng rám. Szóval álmomban olyan intenzíven szorongtam, mint a picsa.

És ennek a kapcsolatnak a legnagyobb tragédiája, hogy olyan szintű szorongást épített bennem, ami folyamatosan felülírt mindent. Egyszer panaszkodtam erre, hogy ez így nem jó. A válasz az volt, hogy akkor ne csináljuk. Szóval két lehetőségem volt, vagy szorongva megtartom a kapcsolatot (az amúgy okos, vicces és vonzó faszival) vagy semmilyen kapcsolatban nem leszünk. Az, hogy ő bármit tegyen azért, hogy változtasson, az akkor meg sem fordult a fejében. Ha próbáltam változtatni, az elvárásként lett definiálva. Ha próbáltam elmondani, hogy bár én értem, hogy az ő rendszere szerint ezeknek a dolgoknak más értelme/jelentése van, de a nemzetközileg elfogadott értelmezése annak, ha mindig hazakísérsz valakit, vagy ha minden reblogodba beleírsz egy szmájlit egy nőnek, vagy nyíltan megvéded másoktól, vagy nem válaszolsz napokig vagy folyton hárítod a közös munkát/programot vagy szinte vigyázol, hogy ne érj hozzá valakihez – ezeknek egyértelmű jelentése van és nem én vagyok a hülye, ha először ezekre gondolok, és elég zavaros, ha valaki azt mondja, hogy ez nem az, ami, hanem neki más. Mekkora kibaszott nagy bizalom (vagy ostobaság) kell ahhoz, hogy elfogadja az ember, hogy neki mást jelent és nem arra gondolni, hogy hazudik? Néha arra gondolok, hogy ezt az egyetlen hazugságot azzal a csajjal kapcsolatban, ezt kéne egyszer kisimítani, és akkor eltűnnék, mint a Gyűrűk urában a szellemhadsereg... Teljesítettétek eskütöket, távozzatok... és a szellemsereg elködlik. Elködlenék én is a megnyugvásba.

És néha arra is gondolok, hogy ha ezt is elveszítem, mi marad akkor? Olyan kevés kötődésem van, olyan igényes is vagyok, meg gyáva is, konfliktuskerülő meg álmodozó, hol kemény, hol lágy, és közben folyton csinálok valamit, folyton építek, és olyan kevés ember illik ebbe bele. De közben, ahogy egyszer mondta is, bennünk nincs semmi közös. Ugyan az életünk összeszövődött valahogy, és már sosem tagadhatjuk le, végleg sosem felejthetjük el egymást, de nincs bennünk semmi közös... Akkor keresse csak azt, akivel van.

[dajkag]

– A kurva életbe, hát 2024 van, komolyan ezt kell csinálni, bazmeg? – üvölti a fülembe Andor, túlharsogva a gerjedő gitárokat, közben üzembiztosan fröcsög a nyála, én meg csak arra tudok gondolni, hogy soha az életben nem idegesített még ennyire az elitista nyávogásával. – Még mindig itt tartunk, bazmeg? Hát nézd már meg a gyereket. Piros trapézgatyában jön ezekkel a gyász moll akkordokkal és akkor mindennek tetejében egyszer belekezd a Húsrágó, faszverőbe. Hát tényleg csak húsz évet késtél, faszomöccse. – Andor nézi a színpadot és magyaráz tovább magának, mert engem mondjuk kurvára nem érdekel.

Jó, valahol persze igaza van. Nincs ebben semmi eredeti, semmi érdekes, semmi meglepő. Nézem a piros trapézgatyát meg a gondosan fényesített Telecastert és arra gondolok, hogy tíz évvel ezelőtt is gáz volt Kispált játszani és én is simán körbe röhögtem volna ezeket a srácokat, ma este viszont valahogy mégis úgy érzem, hogy bazmeg, én rehabilitálnám a hatásvadász bölcsészrockot, mert amúgy ők csinálják jól. Nekik van igazuk. A nagyseggű, szemüveges lányok mind itt ugrálnak a színpad előtt vagy a pulttól nézik ábrándos tekintettel, ahogyan a téren fátyolként megülő cigifüstön átszűrődik a homoerotikusan lengedező, piros gatyaszárak sziluettje.

Ahol én nőttem fel, ott sosem találkoztam velük, pedig Isten látja lelkem, szerettem volna. Viszont annak a látványa, ahogyan egy szőrös férfi gyomorból gurgulázva üvölti a pofádba, hogy „megdöglesz, a kurva anyád!” nyilván sosem lesz annyira vonzó, mint ez a rohadt piros trapéznadrág, meg az, amikor egy csinosan borotvált, huszonéves kis pöcs énekli rekedtes hangon, hogy „Mindentől messze, a szívhez közel / Csinálj csodát, én meg elhiszem”. Szóval a bölcsészlányok helyett itt maradt nekem Andor, aki elméletben a barátom, gyakorlatban meg csak egy hatalmas adag, elitista gőgbe csomagolt kisebbségi komplexus. Sajnos azonban nem sok jobb lapot osztott a Jóisten, abból kell gazdálkodnom, ami van.

– Amúgy ki volt a kiscsaj? – néz rám üveges tekintettel.

– A Hannára gondolsz?

– Miért, volt itt más is?

– Ja, nem... De neki amúgy vőlegénye van. – mondom, hátha sikerül leszerelni ezt a faszt, de persze miért is sikerülne.

– És ez engem szerinted érdekel? – mondja, és hát oké, touché. Kivételesen igaza van, mert engem sem érdekel. – Hát, meg lehetne szopatni. – teszi hozzá azzal a gyíkszerű vigyorral, én meg arra gondolok, hogy hát gyakorlatilag anyádat is, és legszívesebben levernék neki egy olyan sallert, amilyet még soha senkinek. "A karod csak egy holtág, vágd el és szaladj" – duruzsolja közben a háttérben a trapéznadrágos, és komolyan mondom, nem áll neki rosszul. Persze, vágom én, hogy ez csak póz, de valahogy mégis megnyerő. Eszembe jut, hogy tizenhárom éves koromban arra gondoltam, hogy ez a szám valami grufti faszság az öngyilkosságról és baromi kínosnak tartottam, de aztán pár évvel később egy házibuliban sikerült annyira begombáznom, hogy szóról szóra dekódoltam az üzenetét, ami hatalmas megvilágosodás volt akkor. Másnap reggelre persze elfelejtettem a kurva nagy megfejtést és hiába gondolkodtam, úgy tíz évre ott marad a levegőben lógva, hogy „a karod csak egy kibaszott holtág”.

Fél órája sincs amúgy, hogy itt basszuk a rezet. Ahogy beléptünk az udvarra, nyilván rögtön a pulthoz mentem, mert kicsit feszült voltam, amiért a Bogi még mindig nem írt vissza, pedig úgy 8 órával ezelőtt látta az üzenetemet. Mondjuk lehet, hogy megint én basztam el valamit, mert például miért is kellett a képeit pont egy '92-es staight-to-video animéhez hasonlítanom a hajnali harmat, vagy a fasz tudja, mi helyett?

Szóval, ahogy ezen gondolkodtam és vártam a sört, egyszer csak hátulról a nyakamba ugrott valaki. Nyilván tudtam, hogy a Hanna az, más nem lehetett., tulajdonképpen ő az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Semmi komoly, csak szerettem volna látni. Egyszerűen jobbkedvűvé tesz a jelenléte. Abban meg még nincs semmi szerintem, még akkor sem, ha alig egy hete találkoztunk először egy házibulin, ahol csak pár mondatot beszéltünk, és említette, hogy szombaton itt lesz. Én persze már akkor tudtam, hogy lejövök, sőt, említettem is neki, mert tudtam, hogy ez a lány nem erről a világról való, aki ugyanis Hűvösvölgyi Hannaként mutatkozik be, az minimum valami erdei tündér, szirén vagy a tököm tudja. Szóval tudtam, hogy a Hanna itt lesz, a fogadtatásra viszont rohadtul nem számítottam, sőt, valójában arra sem, hogy egyáltalán megismer.

– Te tényleg eljöttél? – Kérdezi a nyakamba ugorva, azokkal a hatalmas, barna szemeivel, én meg közben a faszijára gondolok, akit nem is ismerek, meg arra, hogy „Katz, bazmeg, hát te TÉNYLEG eljöttél.”

– Ja, persze, pont erre jártam, vagyis jártunk, és gondoltuk, beugrunk egy sörre.

– Tök jó, érezzétek jól magatokat, még találkozunk.

Ja, lehet.

– Na jól van, Faszrágó, húsverő. Igyunk egy Unicumot! – szakítja félbe a gondolataimat a színpad előtt állva Andor, és majdnem sikerül meggyőznie arról, hogy az majd jó lesz nekem, de aztán eszembe jut, hogy keserűt csak akkor iszik az ember, ha valami nagyon nincs rendben. Ha azt a sötéten tátongó, fekete űrt be kell valamivel tömködni, ott belül. Na, akkor talán jó lehet ez az ocsmány, gonosz, undorító antianyag is. Ma csak kettőt ittam, az egész jó arány. Nem tudom, szét kéne-e csapni magamat egy harmadikkal, szóval ránézek a telefonomra, hátha már ideje elindulni haza. 23:23 van, hát ez mennyire közhelyes, bazmeg. Bogitól meg közben hat új üzenet érkezett.

Megnézem őket és arra gondolok, hogy faszom, hát vajon a Máté már alszik mellette vagy még csak most ment be a fürdőbe, és akkor pont van ideje rám. És akkor az érzelmek egyébként is gusztustalanul örvénylő kavalkádja nyilván úgy kavarodik fel bennem, mint amikor az instant kávét a reggeli meló előtt összeöntöd egy feles keserűvel. Az az igazság, hogy irgalmatlanul jó lenne most hányni egyet. Egészen addig okádni, amíg ki nem ürül belőlem minden. A gondolatokkal és érzésekkel, a Bogival meg a Mátéval és úgy általában minden faszsággal együtt, egészen az utolsó cseppig. Amíg szét nem foszlik a belsőm és amíg eggyé nem válok az anyatermészettel.

Bepötyögöm a chatbe, hogy „a karod csak egy holtág...”, aztán kitörlöm a picsába és majd inkább reggel megírom, hogy valójában miért olyanok a képei, mint egy lassú nyári délutánról szóló, melankolikus kispróza. Szerintem jól hangzik.

Az óra közben 23:24-re vált és odafordulok Andorhoz.

– Tudod mit, bazmeg, igyunk egyet. De te fizeted.

Addigra a háttérben az utolsó akkordok is lecsengtek.

„Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem.”

[dioskailacs]

nem tudom meddig bírom még a tűrést, mert állandóan tűrni kell a fél életet és a 24ből 12 órában feszít belülről a düh, de annyira, hogy rombolni tudnék, törni-zúzni, de ehelyett jó kislány módjára veszem a nagyobbnál nagyobb levegőket, hátha attól majd jobb lesz, hátha attól majd könnyebb lesz elviselni, hogy semmi nem megy. két és fél napra elzárták a vizet az egész házban, zárás van de persze a remote desktop laggol mint a szar és alig lehet dolgozni, közben céges németórára kell készülni, de közben főzni kéne miközben nincs mit enni pedig két napja voltam boltban, de már megint takarítani kéne, és akármennyit fűtök állandóan fázok szóval akár ki is kapcsolhatnám az egészet a picsába mit számítana az most már másfél év gáznélküliség után tényleg, és ha még egyszer hozzám ér valaki annak letöröm a kezét, és A állandóan dobol a lábával amitől meg fogok őrülni mert folyamatosan hallgatnom kell valamit, hogy ne azt halljam ahogy kommentálja a melóját és közben FOLYAMATOSAN dobol a lábával, és napok óta nem érzékeltem a csendet mert soha a kurva életben nincs csend ebben a lakásban, a hajam egy elvékonyodott fostömeg és ha még egy szál a homlokomhoz ér, marékszámra fogom kitépni amíg nem marad semmi

[onsieluenkeli]

Micsoda sz*r volt, a tegnapi nap.

Nincsen 1 hete hogy elmeséltem, hogy küzdenem kell, és az esetemben ez kurvára nem vicces. És azt is magyaráztam, hogy van olyan is amikor egy intelligens és edzett csaj bántalmazó attitűd helyett, inkább segíteni szeret. Ezt a Flórára értettem, és meg is köszöntem neki. (vannak akikre még persze igaz ez, nem ő az egyetlen, és nem csak 💪nők).

A magas érzelmi intelligencia, az igazi empátia, a gesztusok, a cselekedetek, a figyelmek, a megértések mögött rejlik. A Flóra képes volt erre, és ez nem egy rossz, szégyellni való tulajdonság! És krvára sajnálom, hogy Magyarországon ez kihalóban van! Azok a nők, akik sokszor azt hiszik közük van hozzám, vagy a magánéletemhez, 99%-ban sosem csinálnak semmit. Fantáziálnak, de nullák! Manipulatívak, gúnyolódnak, és Trollkodnak, de nullák! Higgyétek el, az igazán jók, nem az utóbbi érzéketlen, és idióta seggfejek között vannak!

Akinek nem inge, ezt nem veszi magára... Rengeteg magányos nő él úgy Magyarországon, hogy egy igazán jó, bizalmi, toleráns, feltétlen nélküli, csapatjátékos párkapcsolatra képtelenek! És ők szoktak rendre gúnyolódni rajtam, rajtunk. Nikiznek, péniszeznek, és stb... próbálják aljasul a rosszat betalálni, és tönkre tenni a napomat, mert pontosan tudják legbelül, hogy mélyebb érzelmekre, és fejlődésre képtelenek. Olyanok, akik nem akarnak égni mint a rongy, és erre inkább minket aláznak... Nem különbek azoknál, akik rendre cigányoznak. Bántva, lealáznak másokat! Vagy ott van a Mérő Vera, akit pasizzák a maszkulinabb feje miatt.

Magyarországon az emberek nem jobbak szeretnének lenni, és jól, hanem szinte naponta rúgnak valakibe bele! Az egyik röhögve Nikizik, a másik Bélázik, a harmadik disznózik, a negyedik törpézik, az ötödik cigányozik, a hatodik b*zizik.. . - Ez nem szégyen? Ez nem ciki? Így élni, viselkedni, és gondolkozni?

Ott van a WMN 20. -án még reggel kijött egy kiváló cikk Kurt Cobain-ről. Aki ismer az pontosan tudja hogy engemet is megőrjít a rohadt „hírnév”, hogy vannak akik a végtelenségig szórakoznak manipulálva rajtam. Aki ott délelőtt dolgozott, semmi bajom nem szokott lenni vele, és még örültem is a Cobain cikknek.

DE! estére a social felelős lecserélődött, feltehetőleg egy hályogos szemű, kényszerzubbonyos elmebetegre! Egy manipulatív majom, aki „pénisz irigység”-el jön. Egy csökött aki százezredikre sem tudja felfogni, hogy nálam nincs olyan, és nem vágyok gyerekre!

Már megint rajtam szórakozik, már megint lealázott, mert krva vicces, mi!? A transznemű az nem írigy, hanem inkább szuicid! Deréktől lefele továbbra sem érzek semmit, sokszor meséltem már hogy habár végtelenül tisztelem, és védem az anyákat, és a gyerekeket, de van saját keresztem, és még több terhet nem bírok el ebben az életben! A következőben szeretnék, de ebben már nem! Igen, fáj de legalább krvára felelősen gondolkozom.

Egy trollkodó WMN-esnek kell állandóan magyarázkodnom!

Miért asszociál arra a Domira, aki HOMOKOS, és egy albérletben él, és olyan ostoba, hogy egy ilyen országban, gyereket szeretne csaknem 40 évesen! Lassan orosz mintára esélye sem lesz a gyerekhez, iddióta! Az? AZ!

Sem én, sem más, sem senki nem jött mostanában olyan baromsággal! Miért kell állandóan az én hátamat kaparni?

Szerintetek még hányszor kell ezt elmagyaráznom? Mikor fejezik be a Niki zaklatását, a szexuális és nem orientációk szándékos keveréskavarását örökös buzizást, a dugjámá, és a szülőségi agybajt? <- Ezek a rohadt, beteg katatón körök! Annyira unom már én is, és tényleg rohadt frusztráló, és felzaklat!

Tudod milyen sz*r amikor több mint 100.000 éve kiállok mindig valami vagy valaki mellett. És el is várják ezt. Öntik bele a szemembe a horror történeteket, és a problémákat örökké, úgy hogy az én életem sem könnyű... + Felnézek a netre és az emberek úsznak a gyűlöletben. Olvasom a híreket, és mintha Hitleri 30-as évek lennének. Putyin lassan tényleg világháborúba sodródik, és őrület mi megy a politikában. Sorolhatnám reggelig mennyire ömlik mindenhol a negatív sz*r, és a panaszkodás. És akkor még viseljem el, hogy lealáznak röhögve Nikizve, buzizva, péniszezve, dugjámááá, és legyé szülő baromsággal. Úúúgy hogy semmi közük hozzám, az életemhez, vagy bárkihez!

Én mikor megyek oda zaklatni a Krányi Cintiát azzal, hogy terpesszé, és szüljé mááá! Vagy mikor kurkázom a Fjodorka szívében?! Szoktam oltogatni, manipulálni, sztereotipizálni? Nevetség tárgyává tenni őket? Ami másoknál intim, és személyes, az a WMN-nél garantált lealázás, me'ez a mentalitás a 90-es években kúrvára vicces volt! Vagy NEM! A kiskatonák zaklatták, és szivatták örökké agyon egymást olyan humorral. Ellopták egymás személyes leveleit, a barátnők képein nyalakodtak, meg röhögtek, gúnyolódtak, poénkodtak.

Bárki is szórakozott 20.-án este, nem ismersz!

.

[unhappygirlsblog]

Mikor jön el az a nap, amikor minden rendben lesz?

[brainfuxksstuff]

Ki írom magamból.

Valahogy soha nem értettem azt a dolgot amikor valaki az alapján ítél meg amit rajtad külső szemmel lát.. Mindig én voltam a város "menő" gyereke. Bulik, autók, pénz. De valahogy sosem éreztem magam boldognak. Nagyon ritkán voltam boldog és hát így elvált szülők gyermeke ként mindig apámat okoltam, azt hittem ő az oka mindennek. De rájöttem nagyon sok dologra.. és arra is hogy ez csak megerősített.. Sokan azt gondolják, hogy beképzelt vagyok vagy, hogy csak a semmire flegma. Pedig ez nem igaz. Imádok ismerkedni, beszélgetni. Csak hát sokan inkább kibeszelnek mint hogy megismerjék az igazi énem.. és hát ebből kifolyólag nagyon nehezen találok lányt magamnak... Borzasztó szimpatikus tud lenni ha egy lány tele van energiával pozitív és tényleg úgy érzem vele magam, hogy akármennyi időt el tudnék vele tölteni. Sajnos ilyen lányból a 21 évem alatt csak 1el találkoztam.. és hát ő sem lehetett az enyém. Rájöttem, hogy nem szeretnék semmi mást az életben csak valakit akivel foglalkozhatok és valakit aki foglalkozik velem. Úgy érzem ez tenné boldoggá. Hiába van jó munkám vagy akár mi más ha nem érzem magam teljesnek basszus.

Mindenki azt hajtsa ami nincs, és hát ebben elég nagy igazság van.. pedig ha megtalálnám azt a bizonyos lányt akkor talán a világ másik oldalára is elutaznék.

Nagyon köszönöm, hogy végig olvastad, ha nem is értetted neharagudj ezt magam miatt írtam ki. ❤️

[habkeinb0ck]

Na jó!

Akkor! Kedves Mindenki!

Nem véletlen, hogy messengeremre csak ismerősök írhatnak, a többit nem engedem be. Az elmúlt hetekben érkezett privát üzenetekre idemásolom utolsó válaszomat ebben a témában. Minden más kérdést Cili néninek kéretik feltenni, velem nem osztotta meg a miérteket.

A lentebbi válasz annak a hölgynek íródott, aki szerint egy sötét barom vagyok, és nekem kellene a büntetést fizetnem, ha ő nem hord maszkot.

XY! (név szerkesztve)

Jelen pillanatban te vagy, aki agresszívan reagálsz. Akkor elmondom, mi van. N ez lesz agresszív.

Ezt a szart, ami nem létezik, kva szívás elkapni. Úgy kezdődik, hogy lázas vagy, szédülsz, rosszul vagy, és a tetves országban bárkinek telefonálsz, azt felelni, nem voltál külföldön, nem lehetsz beteg, oldd meg magad. Aztán mikor a 9. napon -10 kiló után, mert addig hasad ment, de semmit nem ettél, mivel mindent fűrészpornak éreztél, a 13 éves lányod kétségbeesetten sír az ágyad mellett, mert nem tudja, mit tegyen, te nem tudod felemelni a fejedet.

Na akkor a füleden a mentődiszpécser is hallja, hogy szar van, mert nincs hangod beszélni, ugyanis ahhoz levegő kell. Csak a címet kéri, és mire felhúz a lányod az ágyból, a mentő már jön is befelé, azt ordítja, oxigénmaszkot, úristen 60 alatt szaturál, de te már azt se tudod, mi van, mert ahhoz is levegő kéne.

Bevisznek, a fejeden az oxigénmaszk, az orvos, az ápolók, a betegek rettegnek tőled, szkafanderben visznek CT-re, az CT-s orvos rettegésében elfelejti rátenni a branülödre kupakot a kontraszt anyag beadásakor, ezért a CT végén már a saját véredben fekszel, a dokik a vérveszteséged miatt is frászban vannak.

Elhelyeznek az intenzív osztályon elkülönítve, mert még semmi nem bizonyított, csak, hogy haldokolsz. Tesztelnek, majd az eredményre várva félóránként ellenőriznek, tipródnak, megbeszélik, ha nem nő néhány órán belül a szaturáció, akkor lélegeztető. Te hallod. Itt már bőgsz, mert ha valamit, azt rohadtul nem akarod, a gyerekedre gondolsz, arra, hogy mi lesz vele, ha te ebbe a szarba beledöglesz. Mit élhet át otthon egyedül.

És akkor éjjel háromkor megjön a teszt. Pozitív. Turbó tempóban átszállítanak a covid osztályra. Dupla kapu mögé, ahová védőfelszerelés nélkül csak beteg megy be, és kevesen jönnek ki. És akkor kibaszottul rájössz. hogy ez az egész veled történik, bár olyan mint egy katasztrófafilm. Nem látod a veled foglalkozók arcát, a melletted lévő ágyon szemed láttára hal meg egy veled egy idős nő, akivel beszéltél is, mikor behoztak. Döglődsz heteken át, és kva nagy öröm az életben, mikor először érzed a kórházi leves ízét.

Még nagyobb boldogság, mikor megtudod, hogy a gyerekedre, aki egyedül van otthon karanténban, ugyan se orvos, se gyerekvédelem nem figyelt, de a főnököd és a polgármester igen, bár nem az ő dolguk, úgyhogy jól van, ellátják.

És amikor végül az orvos azt mondja, boldog új születésnapot, ha produkál nekünk két negatív tesztet, elhisszük, hogy meggyógyult, hazamehet, bár a további életvitele kissé változni fog a maradandó károsodások miatt, az már über boldogság.

De amikor hazajössz, rettegnek tőled meg a gyerekedtől, mint a pestisestől az egész környéken. Ha el akarod mesélni, ami történt, akkor ilyen értelmiségi emberek, mint te, kiröhögik.

Hát ennyi, amit kockáztatsz. Az a nő, aki mellettem halt meg, másképp mesélné a végét. De már nem mesél semmit soha. Neki is voltak gyerekei.

Úgyhogy kibebaszottul irigylem, azt, akinek fő problémája az életben, hogy nem nyaralhat és koncertezhet kedvére. De a közelmúltban voltak olyan pillanatok az életemben, amikor az égre esküdtem, hogy mindig lesz rajtam maszk, csak egyszer visszajussak a gyerekemhez.

És most lehet hangosan röhögni.

(Bartos Enikő Hinda FB)

[hanselbeck]

Hogyan ne legyen rémálom a jogsiszerzés?

Felröppent egy kis vita a magyar twitteren, hogy lehet-e élni jogsi nélkül és ebben nagyon sokszor visszaköszön érvként, hogy ha nem muszáj, nem érdemes megcsinálni, hiszen a megszerzése egy rémálom, egy tortúra. Nekem nem volt az, sőt kifejezetten élveztem és megosztanám a receptem.

Tényleg kell a jogosítvány?

Úgy nőttem fel, hogy Jeremy Clarkson és a Top Gear ment a TV-ben és mindig olvastam autós magazinokat, mindig szerettem volna jogsit, de igazából racionális érvem nem volt mellette. Budapesttől 10 percnyire töltöttem a gyerekkorom és aránylag fiatalon beköltöztem A Városba, mindig jó volt a közlekedés ahány helyen csak laktam, cserébe szívás a parkolás, meg nem vagyok híve (most sem) a belvárosban furikázásnak. De van amikor egyik élethelyzetből másikba csöppen az ember és (akkor még) 28 évesen belevágtam.

Ha eddig megoldottad az életed autó nélkül, nem is vonz a dolog sőt ha egyenesen rettegsz a vezetés gondolatától (nagyon sokan vannak és a család, párjuk kényszerítése miatt vállalják be), akkor inkább hagyd a fenébe. Tényleg! Egy hatalmas baromság az a toposz, hogy csak jogsival lehetsz valaki az életben és a 350-400 ezres képzési díj egy filléres kis tétel egy autó birtoklásához képest. Vagy ahogy az oktatóm mondta: "Lehet szörnyülködni a képzési díjon, de rájöttök majd, hogy ez volt autós életetek legolcsóbb befektetése."

Na de lépjünk arra a részre, hogy mégis szeretnéd megcsinálni, mert ezt választottad.

Válassz úgy iskolát, mint éttermet

Kézenfekvő, hogy étterembe is járunk szájhagyomány útján, de ha ez nincs vagy már bezárt a sokat méltatott hely, akkor kell más megoldás után nézni. A közlekedési hatóság (NKH) weboldalán elérhető adatbázis elvben azzal a céllal jött létre, hogy minden autósiskola főbb statisztikája meglegyen egy helyen és ezt a saját weboldalukon is kötelező feltüntetni. A cél az volt, hogy ezzel segítsenek a választásban, de ez inkább lett egy torz tükör.

VSM elmélet - Köznyelven a "KRESZ vizsga" sikerességi átlaga első nekifutásra..

VSM forgalom - Ugyanaz, mint az előző, csak a forgalmi vizsgára értendő.

ÁKÓ - Átlagos Képzési Óraszámot jelöli.

Na szerintem ezeket a statisztikákat dobd ki a fenébe, én is görcsöltem felettük eleget és csak az időt húztam vele. Egy részüket az elhelyezkedés, mást pedig a kenőpénzek torzítanak. Sokan főleg az ÁKÓ-t nézik, hogy megtudják nagyjából mekkora pénzt gombolnak majd le róluk, de el kell fogadni, hogy Budapesten milyen a forgalom és emiatt sok pótórára kell felkészülni.

A sok NKH statisztika összehasonlításába belefáradva egyszer egy ebédszünetben véletlenül belebotlottam egy irodámhoz közeli autós iskolába, cuki tantermet láttam és nagyban könnyítette az életem a közelségük. Láttam van Facebook oldaluk (kinek nincs), amit ügyfélbarát felfogásban lehet értékelni is (na ez sokkal ritkább), ami közel 5 csillagos volt a néhai tanulók visszajelzése és a tengernyi lelkes, oktatókat különösen dicsérő szöveges értékelés súlya alatt. Másnap beiratkoztam.

Úgy voltam vele, hogy ha egy éttermet is túl lehet élni a Facebook értékelésekre támaszkodva, akkor talán egy autós iskolát is. Spoiler: Bejött, sőt nekem jó élményként maradt meg az egész!

Mennyi idő elejétől a végéig?

Na ez az ami teljesen megmondhatatlan, nagyon sok egyéni faktor van benne, de általánosságban elmondható, hogy rá fog menni pár hónapod. Igyekszem pontokba szedni mi-mennyi idő Budapesten és ebben nem csak a saját, de a környezetem tapasztalata és a fellelhető újságcikkek is benne vannak:

Tantermi elméleti ("KRESZ") oktatások nagyjából 3-5 hetente indulnak kisebb iskoláknál, nagyobbaknál lehet sűrűbb is, maga az oktatás 2-3 hét (de a Covid óta ezek sok helyen nem indulnak, csak e-learning van).

E-learning online elméleti képzés indítható már a beiratkozás napján is, nem kell várni a következő turnusra és csak rajtad múlik mennyi idő alatt végzel vele.

Az elméleti vizsgára az iskola jelent be, átfutási ideje 3-4 hét (fontos, hogy orvosi alkalmassági igazolás kell hozzá, legyen meg előre).

Tantermi tanfolyamnál megvan az a lehetőség, hogy előre bejelentenek vizsgára (ismétlem: orvosi papír legyen meg korán), e-learning esetén csak akkor jelentkezhetsz, ha végeztél az anyaggal (kikérdez minden fejezet végén).

Az elméleti vizsga az NKH központjaiban történik, már a sikeres vizsgád napján jelentkezhetsz vezetésoktatóhoz az iskoládon keresztül.

A vezetésoktatók legzsúfoltabb időszakai: Reggeli órák, késő délutáni és esti órák, h��tvégék. Ha csak ekkor jó (és a legtöbb embernek csak ekkor jó), nem kizárt, hogy heteket, de akár 1-2 hónapot is várhatsz, mire beülhetsz a vezetőülésbe.

Ha tudsz nap közben menni, örömkönnyekkel ölelnek a keblükre, mert az sokszor üresjárattal telik az oktatóknak, gyorsan kapsz kocsit és tele leszel foglalható időpontokkal (saját tapasztalat).

Felelős oktató akkor vállal be, ha hetente legalább 2, de inkább 3 alkalmat tud neked biztosítani (ezért vársz az üresedésre). A heti 1 alkalmas vezetésnek nem sok értelme van, időben és óraszámban is végtelenégig nyújtod majd.

A forgalomban minimum 29 órát és 580 km-t kell vezetned, hogy vizsgára mehess, Budapesten esélytelen ennyi kilométert összeszedni csúcsidőben, számolj 50 órával inkább, de ha nehezebben megy a történet a 60 órás tartományba is belenyalhatsz (semmi gáz ezzel, inkább tanuld meg rendesen, csak a pénztárcád fog siratódalokat énekelni).

Egy vezetési alkalom 2 óra szokott lenni, számolj utána annak, hogy Budapesten 50 órával (25 alkalom) heti 2 vagy 3 találkozóval mennyi ideig fogsz járni az oktatásra. Sok bizony.

Szükséged lesz egy elsősegély tanfolyamra (1 nap) és vizsgára is (1 nap), Vöröskereszt szervezi és ezt bármikor megcsinálhatod a képzés előtt, alatt, után, csak a jogsi kiváltásához kell a tőlük kapott papír az okmányirodában.

Azért ne lepődj meg, hogy Budapesten simán bele lehet nézni fél éves képzési időkbe (de többe is) és ha buksz valamiből, az is időveszteség (na meg pénz). Bár te sok pénzt kifizetsz, de az oktató ebből veszi meg az autót, ebből szervizeli, ebből tankolja, adót fizet és a maradék az ő fizetése. Nem kőgazdagok, nem is vonzó életpálya, kevés az oktató, ez pedig növeli a képzési időket.

Mennyi az annyi? Pénzezzünk egy kicsit!

Én egy Excel táblázatban vezettem a költségeket és egyetlen bukást elkönyvelve, de a budapesti átlagnál sokkal gyorsabban haladva 312.090 Ft volt a B-kategóriás jogsi megszerzése. Az első vizsgára 36 levezetett órával mentem, de a másodikkal együtt is összesen 42 órám volt. Nagyon sokan nem férnek bele 42 órába még úgy sem, ha mindenből csont nélkül elsőre átmennek. Nekem a munkahelyem rugalmasan kezelte a dolgot, tudtam nap közben is vezetni, meg lecsaptam a visszamondott időpontokra is.

Ezek az akkori árak még a Covid előtti évből (2019 első fele), azóta nőttek a díjak (pl: KRESZ tanfolyam 49.990 Ft és a vezetés óradíja 6500 Ft). Mai árakra átszámolva már 400 ezer forint fölé nőnének a költségek ugyanilyen óraszámok mellett. A hirdetett ~240 ezer forintos képzési díjakban nincs benne pár egyéb kiadás és a pótórák sem, amit venni fogsz, akkor is ha a fejed tetejére állsz.

2019-es árak a sulimban:

KRESZ tanfolyam - 30 000 Ft (x1)

KRESZ könyv - 3 590 Ft (x1)

KRESZ tesztszoftver - 5 000 Ft (x1)

KRESZ vizsga - 4 600 Ft (x1)

Elsősegély tanfolyam - 12 000 Ft (x1)

Elsősegély vizsga - 7 900 Ft (x1)

Orvosi vizsgálat - 8 000 Ft (x1)

Forgalom óradíj - 5 000 Ft (x30)

Forgalom pótóra díj - 5 000 Ft (x12)

Forgalmi vizsga - 15 500 Ft (x2)

Volt-e akkor olyan iskola, mely ennél alacsonyabb díjakat ígért? Hát persze, nem is egy, sokat szórólapokról, Google hirdetésekből ismerek, na meg persze számos ismerősöm rémtörténeteiből, hogyan húzták le a bunkó oktatók. Elsőre csábító lehet az alacsonyabb óradíj, de a végén a rossz iskola lesz a drágább, mert sokáig a vendégük maradsz.

Kiemelném, hogy az alap óradíj és a pótóra azonos áron ment (mai napig így van náluk), így nem érdekeltek abban, hogy a pótórákra hajtsanak. Az oktatóknak várólistája van, hónap végén egy fillérrel sem visznek többet haza, ha téged minél tovább ott tartanak. Ha levizsgáztál, már másnap a helyedre ül egy várólistás tanuló.

Fogsz venni pótórát, ezt könyveld el halálbiztos ténynek. Tanulhatsz kertvárosban, agglomerációban, vidéken is a gyorsabb haladás érdekében, de szerintem többet ér a Budapestnek nevezett szanatóriumban tanulni ha tervezel itt (is) vezetni.

Mennyit kellett zsebbe csúsztatni?

Én már a legelején megfogadtam, hogy soha egyik ponton sem fogok kenőpénzeket adni. Az összes barátomtól végighallgattam az egymásra licitálós történeteket, hogy ki adott nagyobb borravalót, de mindig undorítónak gondoltam az egészet és nehéz megmondani, hogy ez kinél elvárás és ki az aki csak nem néz oda amíg a boríték a kabátzsebébe kerül. Nem akarom ezt a rendszert fenntartani, így én egészen kereken nulla forint kenőpénzt adtam és a kitartott marokba előbb köptem volna bele.

Egyszer buktam forgalomban. Az oktatóm szerint nem volt igazságos, én viszont nem dőltem kardomba, őt jobban megviselte, mint engem. A vizsgabiztos szétdícsérte az autó kezelését, de a vizsgadrukk (és egy magánéleti gikszer miatti 4 órányi alvás) miatt kissé mereven reagáltam a forgalomra. Nem vitattam ezt, igaza volt. Engedte levezetni az útvonalat és a vizsgaállomáson tett fel szóbeli kérdéseket, de olyan érthetetlen módon fogalmazott, hogy még az oktató sem értette mit akar válaszként hallani. Bukás.

Vettem két pót alkalmat, újabb nekifutásra vizsgadrukktól mentesen, kipihenten vezetve hibapont nélkül megvolt. Több ismerősöm szerint csak azért buktam elsőre (főleg ilyen körülmények között), mert nem fizettem, de az oktatóm ismeri az összes vizsgáztatót, nem csak lefizethetetlen hírben állt, de tanulókat is feljelent a próbálkozásért ha olyan lábbal kelt fel.

Automata? Manuális? Benzines? Dízel? Elektromos?

Mivel már egy ideje nincs kötelező rutinpálya, így hamar kell mindent egyszerre csinálni: Forgalommal megküzdeni és a váltót kezelni. Sokaknak ez egyszerre túl sok és nekik jó az automata váltó, de ha azon vizsgázol, bekerül a jogsidba és csak azt vezetheted (különbözeti vizsgát tehetsz később). Van iskola, ahol lehet az első pár órát automatán levezetni, majd a forgalmat megszokva áttérni manuálisra.

Ennek az idő és költség oldaláról azért van értelme, mert nekem 2 alkalom (4 óra) után mondta az oktató, hogy olyan szépen bánok a kocsival, hogy kimehetünk a Hajógyári szigetről az igazi őrültek házába. De mások meg nem ritkán 14-16 órát is eltöltenek csak a gépészkedés megtanulásával, mert az éles forgalomban nem akar összejönni nekik. Szerintem megéri manuális váltós autón vizsgázni, de ez a döntés a tiéd.

A benzin vagy dízel vitának pedig ma már nincs értelme. Régen volt, mert a benzines könnyebben lefullad kuplungoláskor és sokan mondják, hogy azon kell megtanulni, onnantól minden menni fog. A legtöbb oktató már olyan modernebb autóval tanít, ahol már elektronika szabályoz és külön gázadás nélkül, kuplung felengedésre indul az autó (gyakran ez kombinálva van visszagurulás gátlóval, így a kézifékes indulást sem tudod gyakorolni).

Lényeg a lényeg: Nem számít, hogy benzin vagy dízel, én is nagybátyám (jó szándékú) intése miatt ragaszkodtam a benzineshez, de felesleges volt.

Szexisták és bunkók az oktatók?

A szexizmust férfiként én nehezen tudom saját perspektívából elmesélni, az én oktatóm nagyon jó arc volt és a női tanulóira sem tett degradáló megjegyzéseket, ha valakit a történeteiben dicsért vagy elrettentő példaként hozott, ott nem volt lényeges a neme. De neki a felesége is oktat (ugyanannál a sulinál akkoriban). Lehet női oktatókat is keresni, sok iskola hirdeti is ezt.

Sok baráti történetben visszaköszön az a motívum, hogy az oktatók a tanulót kérték meg, hogy vigye el a postára, hivatalba, bevásárolni és addig a tanuló ülhet a kocsiban (neki pörög az óradíja, de a kilométer nem igazán). Ez rohadt nagy szemétség és normális iskola ilyen seggfejeket nem fog alkalmazni. Egyszer volt, hogy az oktatóm a fejéhez csapott, hogy az asszony megkérte vegyen epret, amit elfelejtett és már csak 15 perc volt zárásig (Aldi parkolóban volt a standja). Odamentünk, gyakoroltam egy parkolást és pár perc alatt lerendezte a dolgot, sűrűn bocsánatot kért és hozott nekem is egy maréknyit cserébe.

Olyan is volt, hogy én voltam az utolsó tanulója aznap, Flórián térre visszatérve ért véget az óra, nekem Újpest felé volt dolgom és ő arra lakott, megkérdezte megyünk-e együtt, vezethetek én. Nem kért érte semmit, elvégre ugyanabba az irányba tartottunk, de a többlet kilométereket beírta a normál órámhoz.

A forgalmi vizsgáim előtt mindkétszer mondta, hogy van szabad 30-40 perce, ha gondolom vezethetünk addig, hogy bemelegített lábbal érkezzek a megmérettetésre. Kérdeztem mi pénzzel tartozom ezért és nem fogadta el, ajándék volt. Így inkább feldobtam, hogy elvezetek a McDrive-hoz és veszek neki reggelit vagy sütit, azt elfogadta.

Mindezt csak ellenpéldaként akarom hozni a sok horrortörténetre, hogy vannak normális, lelkiismeretes és nagyon rendes oktatók, őket érdemes felkutatni iskola keresésnél, hogy a kóklerek kipontozódjanak a piacról. Amit mások a vizsgabiztos lefizetésére tesznek félre, én abból a sikeres vizsga után vettem neki egy különlegesebb bort, hogy igyák meg a feleségével a verandán, megköszönve a munkájukat.

[evangeleens]

Sziasztok :)

Most indult nemrég az oldalam, még elég kezdő vagyok ebben az egészben, nem igazán tudom hogyan kell vagy hogyan szokás blogot írni, de azért belekezdek.

Szóval egyik éjszaka volt egy igazán furcsa álmom, ami elég nagy hatást gyakorolt az egész napomra, és arra gondoltam, hogy leírom/elmesélem nektek. Műfaját nem igazán tudnám meghatározni, talán egy rövid kis novellát fogok írni. Remélem azért valamennyire élvezni fogjátok, ha lesznek még ehhez hasonló álmaim, szívesen megosztom veletek. Persze az álom nem valós történet lesz, nem kell majd megijedni.

Végre nyár van. Nyaralunk. Az életem persze attól függetlenül még romokban, de talán ez az időszak egy kicsit feldobja az egészet. Apámmal úgy döntöttünk, hogy egy-két hétre elvonulunk a világ elől és elköltözünk egy kisebb faházikóba az erdő közepén. Persze tőlem egyből jött a kérdés, hogy a legjobb barátnőm velünk jöhet-e? És persze apám mint mindig, noha szigorú ember volt, de ebben a témában mindig engedékeny, ezért ő is jött velünk. Azt gondoltam, ez a két hét felejthetetlen lesz, örök élmény. Persze ez így is lett. Csak más értelemben.

Egyik reggel a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy teszünk egy korai sétát az erdőben, hiszen olyan szép a környék. Követtünk egy kavicsos kis utacskát, és nemsokára egy kisebb pavilonhoz értünk, ahol padok is voltak, majd leültünk beszélgetni. A balesetem miatt már nem igazán emlékszem hogy min, de összevesztünk. Nem volt komoly. Többször is összevesztünk már, igaziból nem nagy dolog. De ezen a napon engem mégis nagyon megérintett. A legjobb barátnőm mérgében csak ennyit mondott: “Hagyj már békén és húzz el innen a francba! Talán jobb lett volna, ha meg se ismerlek!” Nem gondolta komolyan. Tudtam. Csak abban a pillanatban nem. Nekem ez a mondat elég volt. Betelt a pohár. Nagyanyám meghalt. Anyámat alig látom. Apámmal a viszonyunk katasztrofális. Az emberek többsége antiszociálisnak tart, és inkább elkerül. Többnyire különc vagyok, az osztályból is mindig kilógtam. És most a számomra az egyik legfontosabb ember az életemben azt mondja, hogy inkább hagyjam békén. Tudom, vannak, akiknek sokkal nagyobb gondjaik vannak ennél. De én már nem bírtam tovább.

Otthagytam.

Vissza sétáltam a házikónkhoz. Az autónk az előtte levő kis parkol��ban állt, apám épp beszállni készült.

-Hova mész?-kérdeztem.

-A városba bevásárolni.-mondta ő.

-Mehetek én is?

-Petra?

-Azt mondta, most inkább kicsit egyedül maradna.

-Összevesztetek?

-Nem, dehogy.

-Jól van, hát ha akarsz, gyere. -mondta végül és becsukta a kocsi ajtaját.

Elindultunk. Az út nem volt hosszú, talán olyan 20 perces. Apa leparkolt, kiszálltunk, bezárta a kocsit, és elindultunk az első boltba. Az utunk csak egy járdán keresztül vezetett és már ott is voltunk az üveg ajtós, üveg ablakos Lidl előtt. (ezt azért hangsúlyozom ki, mert fontos lesz a továbbiakban.) Bementünk a boltba. Apa megvett mindent, amire szükségünk volt. Sorba állt a kasszánál, hogy kifizesse az árukat. Azt mondtam neki, hogy előre megyek, megvárom a kocsiban. De igazából mást terveztem.

Egész úton idefelé nem hagyott nyugodni egy gondolat. Hogy így már nem érdemes élnem. Hogyha elmennék, nem hiányolna senki. Hogy én csak egy szellem vagyok. Hogy nem szeret senki. Igen. Az öngyilkosságot tervezgettem. De nem tudtam, hogyan tegyem meg.

Mikor sétáltam ki a boltból, és már talán olyan húsz méterre lehettem a kijárattól, egy gondolat fogalmazódott meg a fejemben. Hirtelen elhatározásból futni kezdtem. Teljes erőmből, ahogy csak tudtam. Futottam és futottam. Már csak tíz méterre voltam az üvegablaktól. Futottam tovább. Egyre gyorsítottam a tempómat. Már csak 5 m… És futottam tovább. Majd nekiütköztem az üvegnek. Az üveg milliónyi kis szilánkra hullott. Persze nem az egész ablak törött szilánkokra. Az alja egyben maradt, de hegyes volt, akár a tű. Úgy képzeltem el, hogy talán olyan alakja lehetett a megmaradt üveg résznek ott alul, mint egy hosszú és magasra nyúló hegyláncnak. A bal lábam beleakadt ebbe az elképzelt üveg-hegyláncba. Éreztem, ahogy az egyik magas hegycsúcs teteje belefúródik a lábamba. Éreztem a fájdalmát. A lendülettől ez az óriás szilánk a lábfejem közepétől egészen majdnem a térdemig felhasította a lábamat. Hasonló sorsra jutott a kezem. A bal tenyerem közepétől az alkaromig húzódott egy vágás. A bal kézfejem tetejétől a csuklómig szintén egy óriási nyílás tátongott. De persze ezeket csak később volt időm megvizsgálni. Abban a pillanatban, amikor áttörtem az üvegablakot, nem érdekelt a fájdalom. Csak futottam tovább, amíg bírtam. Eljutottam a járdáig, de éreztem, ahogy egyre fogy az erőm. Kezdett kiszállni az erő a testemből, úgy éreztem. Az az erő persze nem más volt, mint a vérem. A kezem és a lábam is tiszta vér volt. Rengeteg vért vesztettem. A járdáig bírtam elmenni. A járda közepén összecsuklottam, nem bírtam tovább menni. Ott feküdtem az út közepén, mozdulatlanul a betonon. Elemésztett a fájdalom. Éreztem, ahogy a vér folyik ki a kezemből és a lábamból. A meleg folyadék elöntötte a bőrömet, majd a betonra folyott. Gyerekeknek, és gyenge idegzetűeknek biztosan sokkoló látvány lehetett. Én mindkettő voltam, de nem láttam az egészet, mert eszméletemet vesztettem. Előtte még utolsó energiámmal segítségért kiáltottam. Mivel a járda közepén estem össze, az egész forgalmat leállítottam. De az első autó nem állt meg ilyen gyorsan. Áthajtott a jobb kezemen, ami eltört, állapította meg később az orvos a kórházban. Valószínűleg az a sofőr hívhatta ki a rohammentőt. Azt hihette elütött, azért véreztem ennyire. Persze, hisz honnan tudhatta volna az előzményeket.

Egy ágyon találom magam. Fehér huzat, fehér plafon, fehér falak, fehérköpenyes emberek. Ez csak egy hely lehet. Kórházban vagyok. Tehát életben vagyok és túléltem. Az ágyam csúcs sebességgel száguld. A két mentős tolja, eszeveszett gyorsasággal, hisz tudják, hogy az életem múlik rajta. Beérkezünk egy terembe. Ott már egy orvos vár. Gyorsan megvizsgált, a szemembe világított meg ilyenek, amiket egy orvos szokott csinálni. 

-Hogy érzed magad?- kérdezi.

Megszólalni persze nem tudtam. Megmozdulni se nagyon. Elpislogni próbáltam, hogy eszméletlenül fáj a kezem és a lábam. Ami érthető volt, hisz a fehér takaró, amit rám terítettek, kezdett pirosba átváltani. 

Az orvos végre levette a takarót, és nekiállt, hogy segítsen rajtam valahogyan. Itt már sajnos nem voltam eszméletlen, pedig jó lett volna. Megkímélt volna attól a látványtól, ami az egész életemre beleégett a fejembe. A bal lábam olyan volt mint egy cipzár. A belsejében látszódott a vérvörös közeg. Körülötte a szétnyílt bőröm. Talán olyan négy centiméter mélyű nyitott vágás lehetett. Ez volt a legsúlyosabb. Amik a kezemen voltak, azok nem voltak ennyire nagyok és ennyire mélyek. Az orvos következő szavai viszont még a sebeim látványánál is jobban lesokkoltak.

-A sebeket össze kell varrni. Azonnal. Rengeteg vért vesztettél. Viszont van egy ennél rosszabb hírem is. Elfogyott az érzéstelenítő injekciónk. És az altató injekciónk is. Muszáj lesz az egészet ébren és tudatodnál kibírnod. Sajnálom.

Mikor ezeket a mondatokat meghallottam, tudjátok mi jutott eszembe? Hogy talán ez a büntetésem. A még nagyobb fájdalom. Büntetés azért, mert véget akartam vetni az életemnek.... 

Na hát igen. Ennyi lett volna. Volt amit nem írtam bele, mint például, hogy az orvos a hajszálammal varrta össze a sebemet. Nem emlékszem, hogy az álom végén meggyógyultam-e, az az utolsó kép, ami megmaradt a fejemben, hogy az orvos összevarrja a lábamat. Mégegyszer mondom, a történetnek semmi valóság alapja nincs. Csak egy álom volt az egész. Ez az álom az egész napomra kihatott viszont, és elég sokat gondolkodtam rajta. Azon gondolkodtam, hogy vajon van-e bármely mondanivalója az álmainknak? Vagy bármilyen jelentősége? Talán majd egyszer választ kapok erre is... remélem azért tetszett a történet, ha lesz még ilyen brutális álmos, megosztom veletek :)





[kaici]

Asirpa & Szugimoto

Múltkor említettem, hogy az elején kizárólag Asirpa és Szugimoto lenyűgöző párosa miatt néztem a Golden Kamuyt. Nézzük meg, mi olyan magával ragadó egy háború borzalmait átélt japán katona és egy talpraesett fiatal ainu lány kapcsolatában!

Asirpa (ア��ㇼパ): tizenéves ainu lány, aki édesapja tanításait követve éli életét a hagyományos ainu kultúrának megfelelően. Tiszteli a természetet és hisz a benne lakozó istenekben (kamuy). Rendkívüli tudással rendelkezik növényekről, állatokról, vadászatról, ételkészítésről és gyógyításról. Nagyon határozott fiatal lány, aki tiszta lényével és bűntelen gondolataival ellensúlyozza a manga világának romlottságát. Apja, Wilk azonban egyáltalán nem nőies szerepet szán a jövőbeli Asirpának: rendszeresen vitte magával vadászni és titkon minden tudást átadott neki, ami ahhoz kellhet, hogy egyszer a lány lehessen a függetlenedni vágyó ainuk vezéralakja. Wilk ráadásul belekényszerítette Asirpát az aranyért folytatott küzdelembe azáltal, hogy olyan kódot tetovált a fegyencekre, melyhez állítólag egyedül Asirpa tudja a kulcsot.

Szugimoto Szaicsi / Halhatatlan Szugimoto (杉元 佐一 / 不死身の杉元): fiatal háborús veterán, aki megjárta az Orosz-japán háborút (1904-1905). Elképesztő küzdeni akarása, vakmerősége és gyorsan gyógyuló sebei miatt kiérdemelte a “halhatatlan” jelzőt. Egy nagyon egyszerű és kedves ember, aki szívén viseli mások sorsát, ugyanakkor a háborús élmények miatt úgy érzi, már sosem lehet régi önmaga. Élete azonban már a katonaság előtt összeomlott, mikor családját megbetegítette a tuberkulózis. Szugimoto a betegségtől tartva arra kényszerült, hogy elhagyja szülőföldjét, s azzal együtt szerelmét, Umekot is. Annyi vigasza volt csak, hogy Umeko a férfi legjobb barátjának, Toradzsinak a hitvese lett, mert így biztonságban tudhatta a lányt. Ám mikor barátja a szeme láttára hal meg a harcmezőn, Szugimoto rádöbben, hogy ő az egyetlen, aki segíthet a szemműtétre váró, lassan megvakuló özvegy Umekon.

Asirpa és Szugimoto a manga 2. fejezetében lesznek szövetségesek, miután Asirpa segít legyőzni Szugimotonak egy megvadult emberölő medvét. Asirpa ekkor még úgy hiszi, apja az egyik az arany miatt megölt hét ainu közül, és szeretne utánajárni a történteknek. Szugimotonak csupán pénz kell, hogy orvoshoz vihesse és segíthesse fiatalkori szerelmét, Umekot. Két különböző szándék vezérli őket, de a céljuk közös: megtalálni az ainuk elrejtett aranyát. Mivel Asirpa kijelenti, hogy ő senkit nem akar megölni az aranyért vívott harcban, Szugimoto mint veterán katona vállalja a munka piszkos részét: “Te o jogoszu no va ore ga jaru. Asirpa szan va csie dake kasite kure.” (”Én leszek az, aki bemocskolja a kezét. Asirpa, tőled csak a tudásodat kérem.”) - mondja a lánynak. A történet későbbi fejezeteiben bebizonyosodik, hogy Szugimoto a végsőkig tartja a szavát, és nem hagyja, hogy Asirpa kezéhez vér tapadjon. Ettől is olyan nagyszerű a karaktere.

 “Ore va kane da. Asirpa szan va oja no kataki. Mokuteki va csigaedo micsi va onadzsi. Futari de te o kumeba oni ni kanabó da.” (“Én a pénzért csinálom. Te apádat akarod megbosszulni. A célunk nem egyezik, de az utunk közös. Ha mi ketten összedolgozunk, pokoli erősek lehetünk”) - mondja elszántan, majd megkezdődnek közös kalandjaik. Nagyon tetszik az oni ni kanabó kifejezés. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy “fémhusángot az ördögnek”, átvitt értelemben: erősebbé tenné valakit. Ráadásul szerepel benne az arany írásjele is, fém jelentésben (金).

Röviddel ezután konfliktusba keverednek egy tetovált bőr miatt: egy japán katona támadja meg őket a 7. hadosztályból, akik szintén a bőrök gyűjtésébe kezdtek. A mesterlövész Ogata a támadó, aki azonban puskája nélkül alulmarad a Szugimotoval való küzdelemben. (Az más kérdés, hogy mit keresett Ogata látszólag egyedül az erdőben, és miért cselekedett a hadosztály tudta nélkül, de ez majd egy másik bejegyzés témája lesz.) Szugimoto épp készül leszúrni őt, mikor Asirpa megállítja:

Asirpa tiszta lelkiismeretével nem szereti a felesleges gyilkolást, de mint kiderül, Szugimoto sem örömből gyilkol, csak a háború hagyott nyomot a lelkén: “Asirpa szan. Ore va szacudzsinkjó dzsa nai... demo koroszareru kurai nara csúcso szezu koroszu.” (“Én nem élvezem a gyilkolást, Asirpa. De... ha az életemre törnek, hezitálás nélkül ölök”). 

Ez még csak kapcsolatuk kezdete, de már itt tisztázódik Asirpa szerepe: ő lesz az erkölcsi iránytű Szugimoto számára. Nagyon szeretem, hogy a férfi általában a tiszteletet kifejező -szan utótaggal szólítja meg Asirpát. A tisztelet szólhat is a lánynak nemcsak tudása, hanem morális tisztasága miatt is. (Azért hozzátenném, hogy mégiscsak egy gyerekről van szó, tehát annyira nem különleges dolog ez részéről.)

Asirpa és Szugimoto szövetsége olyan erős, hogy a 81. fejezetben sem szakad meg, mikor Hidzsikata és Szugimoto csoportja találkozik Edogai házában a bányarobbanás után. Pedig Nagakura megvásárolná Szugimotoék tetovált bőreit, és így Szugimoto pénzhez jutna, mégsem megy bele az alkuba. Már nemcsak róla van szó, hanem Asirpáról is, akinek ígéretet tett, hogy segít kideríteni az igazságot apjáról, Nopperabóról: “Nopperabó ni ai ni itte tasikametai koto ga aru.” (”Találkozni akarunk Nopperabóval, hogy meggyőződhessünk valamiről.”). Saját érdekeit félredobva, önzetlenül utasítja el Nagakura ajánlatát. 

A feszült hangulatot félbeszakítja Asirpa gyomorkorgása (コロコロ - koro-koro). A lány számára ez természetes, hiszen az éhség az élet része, Szugimoto azonban jól felidegesíti magát rajta :) Még egy aranyos jelenet van később a 95. fejezetben. Asirpa elalszik a kunyhóban míg a férfiak taktikai megbeszélést tartanak Siraisi kiszabadításáról, és Szugimoto hiába lenne kíváncsi a lány véleményére: “Dame da... onemu no dzsikan da.” (”Reménytelen... Alvásidő van”.). Asirpa nekidől Hidzsikata Tosizónak, aki az ölébe veszi a lányt. Szugimoto ezt gyanakodva szemléli, hiszen korábban már bebizonyosodott, hogy Hidzsikata nem feltétlen jó szándékkal érkezett. Az animében Szugimoto kiveszi az alvó Asirpát Hidzsikata öléből, és egy félreeső helyre fekteti: “Hottoke jo. Nemui to kigen ga...” (”Hagyd békén. Ne tudd meg, milyen kedve van, ha álmos...”). Nem sokra rá azonban Asirpa felébred, és mint aki követte a taktikai megbeszélést, emlékezteti barátját: “Szugimoto... koroszanakute szumu ningen va koroszu na.” (”Szugimoto... ne ölj olyan embereket, akiket nem szükséges.”).

Kettejük számomra legmeghatóbb jelenete a Daiszecuzan hegyen játszódik, a manga 100. fejezetében. A hóvihar elől menekülve egy kibelezett őz testébe bújnak szorosan összeölelkezve. Amíg kint tombol a vihar, ők odabent őszinte beszélgetésbe kezdenek. Szugimoto szavai saját magára is vonatkoznak, mikor elmondja, hogy a háború mennyire képes megváltoztatni az embert: néhányan vissza tudnak térni háború előtti önmagukhoz, de vannak, akiknek a szíve örökre a csatatéren marad, és hiába térnek vissza Japánba, már nem lesznek régi önmaguk. A mindig éhes Asirpa azonban megzavarja az elmélkedését. Elkezdi enni az őz máját, és így az ételekre terelődik a szó. Kiderül, hogy Szugimoto kedvenc étele az aszalt datolyaszilva (hosigaki), és eltűnődik azon, hogy évekkel ezelőtt evett utoljára hosigakit, még a háború előtt. Asirpa egyszerű és józan logikájával sírásra készteti Szugimotot: “Szugimoto mo hosigaki o tabetara szenszó e iku mae no Szugimoto ni modoreru no kana. Szubete ga ovattara... Szugimoto no kokkjó e cureteike. Vatasi mo hosigaki o tabetemitai.” (”Ha újra ehetnél aszalt datolyaszilvát... talán visszatérhetnél a háború előtti önmagadhoz. Ha ennek az egésznek vége, vigyél magaddal a szülővárosodba. Meg akarom kóstolni az aszalt datolyaszilvát.”) – mondja a férfinek. Szugimotonak eszébe jut, mennyi mindent veszített el a háború előtt és alatt, és néma sírásba kezd Asirpa háta mögött.

Szugimoto és Asirpa a manga 138. fejezetében elszakadnak egymástól. Asirpának azt mondják, hogy Szugimoto meghalt, a férfi azonban minden erejével azon van, hogy megtalálja őt. Valójában erről szól az anime harmadik évada. Szugimoto mihamarabb véget akar vetni az arany utáni hajszának, hogy Asirpát megmentse az egyre veszélyesebb játszmáktól, és hogy a lány megtudhassa az igazságot édesapjáról. Asirpa azonban Szugimoto nélkül sem csügged, Kirorankéval, Ogatával és Siraisivel folytatja tovább az útját az arany ígérete felé, miközben meg van győződve arról, hogy barátja még mindig életben van: “Nani itterun da!? Siraisi... Szugimoto ga sinderu vake nai daro. Aicu va ‘Fudzsimi no Szugimoto’ da zo.” (“Miről beszélsz, Siraisi!? Szugimoto nem lehet halott. Hiszen ő ’Halhatatlan Szugimoto’!”).

Asirpa megérzései most sem csalnak. Szugimoto azonban nem csak hogy életben van, nincs is olyan messze a lánytól, mint azt gondolná. A férfi jó nyomon jár, s bár nem tudja pontosan, merre vitték a lányt, minden követ megmozgat, hogy a rábukkanjon. Minden faluban kérdezősködik, és akinek csak lehet, megmutatja Asirpa fényképét. Próbálkozásai sikerrel járnak, mikor egy Asirpa korú fiatal lány felismeri őt. Mikor megemlíti, hogy Asirpa jóízűen evett náluk, s közben azt mondogatta, hogy hinna hinna, Szugimoto teljesen biztos benne, hogy barátja nyomára bukkant: “Asirpa szan da. Macsigai naku Asirpa szan da ze. Tasika ni kono mura ni ita. Jappari Karafuto ni kitetanda...!!” (”Asirpa az. Semmi kétség, hogy Asirpa az. Tehát ebben a faluban járt. Valóban Szahalinra jött...!!”). Nagyon szeretem, mikor Szugimoto arca Asirpa hatására átvált ilyen jóságossá. Tényleg azt sugallja, hogy a lány segítségével Szugimoto vissza tud találni háború előtti önmagához. Nem gyakran láthatjuk így.

Később, a 167. fejezetben egy reménytelen szituációban láthatjuk Szugimotot. Tanigakival és Csikapasival együtt kint rekednek egy hóviharban, és nem tudnak védekezni a fagyos szél ellen. Szugimoto a hidegtől félig eszméletlenül hallucinálni kezd. Először háborúban elesett bajtársa, Toradzsi vérben fürdő alakja tűnik fel előtte, aztán saját maga által kegyetlenül lemészárolt orosz katonák alakját látja, végül megjelenik a fény. A fényből azonban Asirpa keze tűnik fel, aki lényével ellensúlyozza a férfi által átélt borzalmakat, és húzza vissza Szugimotot az életbe. Ahogy a férfi magához tér, valóban fényt lát: a menekülést jelentő világítótorony fénye az, amit Koito és Cukisima indított el.

A 188. fejezetben találkoznak újra a jégen, egy nagyon feszült jelenetben. Szugimoto épp akkor talál rá Asirpára, mikor szemtől szemben áll a mesterlövész Ogatával, nyilat és puskát szegezve egymásra. Szugimoto kiáltására Asirpa annyira meglepődik, hogy véletlenül elengedi a mérgezett nyilat, ami belefúródik Ogata jobb szemébe. Szugimoto gondolkodás nélkül lép, és a mérget kiszívva megmenti az aljas mesterlövészt: “Ano ko o hitogorosi ni va szaszenee. Omae no si ni koreppoccsi mo kakavaraszeru mon ka jo!!” (”Nem hagyom, hogy gyilkost csinálj belőle! A te halálodnak kicsit sem lesz köze a lányhoz!!") – üvölti dühösen az ájult Ogatának. Szívesen hagyná veszni a mesterlövészt, de tudja, hogy ezzel Asirpa tisztaságán esne csorba, ezért a lány védelmében próbálja elkerülni a férfi halálát.

Miután már semmi nem áll útjukban, végre megölelhetik egymást. Nagyon tetszik, ahogy közben a kép alsó sarkában a puska jelképesen belecsúszik a vízbe:

A 197. fejezetben egy orosz klinikán kezelik az eszméletlen(nek tűnő) Ogata sebét, miközben Szugimotoék kint várakoznak. Ogata lenne az első, akinek a halála Asirpa lelkén szárad, hiszen a lány megesküdött, hogy senkit nem fog megölni az arany után való kutatás során, és őt sem szándékosan lőtte meg a nyíllal. Mikor az orosz orvos közli velük, hogy a férfinak már nem sok van hátra, és valószínű még az éjjel meg fog halni, némi gondolkodás után Szugimoto a rendelőbe megy: “Nantoka taszukerarenai ka tanondemiru.” (”Megkérdem, nem lehet-e bármi módon megmenteni.") - hazudja Szugimoto a többieknek, miközben egyedül belép az épületbe. A terem ajtaja előtt azonban arca komolyra fordul, és kést ránt. Ha már Ogatának tényleg nincs sok hátra, úgy gondolja, inkább leszúrja őt, mintsem hagyja, hogy gyilkossá tegye Asirpát. Korrekt tőle ez a gondolkodásmód, hiszen a történet elején ő vállalta a piszkos munkát, garantálva Asirpa tisztaságát. Ott a szurony a kép jobb alsó sarkában:

Az anime harmadik évada itt ér véget, és az én elemzésem is eddig tart most. Számomra ezek voltak eddig a legemlékezetesebb pillanatok. Úgy érzem, kettejük önzetlen kapcsolata az egyetlen tiszta és becsületes dolog az egész mangában. Mentes mindenféle hazudozástól, erőszaktól és perverziótól. Azért is működnek olyan jól együtt, mert nyitottak és elfogadóak egymás felé. Ezt jól mutatják az étkezésekhez kapcsolódó vicces csitatap, hinna és oszoma jelenetek (ezekről lesz majd egy külön poszt).

Nagyon tetszik az a törődés, amivel Szugimoto viszonyul Asirpához: olyan, mint egy báty, aki őszintén tartja a szavát és minden erejével védi a lányt. Asirpa pedig tiszta és természetes gondolkodásmódjával talán képes lesz arra, hogy visszavezesse Szugimotot háború előtti önmagához. Nagyon örülnék, ha a manga azzal a képpel érne véget, hogy Asirpa és Szugimoto hosigakit falatoznak a férfi szülőföldjén.

[feherangela]

Amire az OCD-vel kapcsolatban jutottam

Az agykontrollra azt mondják, működhet. De ez az én átiratomban csak annyit tesz, hogy mindig koncentrálnod kell az adott ponton, hogy kilökd az agyadból. Gyógyszerrel ha megakadsz valamiben, könnyebb elengedni úgymond magától. Gyógyszer nélkül pedig ha megfelelő - én úgy mondom számomra optimális környezetben vagyok - akkor maga a megakadás sem jön létre, nem keletkezik kritikus helyzet, kritikus pont, amin agyalni kéne. Olyankor olyan vagyok, mint a többi ember, de számomra olyan, mintha lebegnék a felhőkben. földöntúli súlytalanság, könnyebbség. És alkohol sem kell hozzá, csak megfelelő társaság, esemény, bármi, ahol biztonságban érzed magad az adott emberekkel. Az én kutatásaim szerint az OCD az ősbiztonságérzet elvesztéséhez kapcsolódik. Tehát a biztonság érzete adja vissza.

Ami egyrészt ez, másrészt a víz, ami a kényszeres kézmosáshoz, hosszú zuhanyzásokhoz köthető. A víz alatt biztonságban érezzük magunkat, mert az anyaméhben is vízben voltunk. A vízzel akarjuk lemosni magunkról azt a mocskot, ami nincs rajtunk, amit magunkra képzelünk, hogy mások által ránk került, és ez nem is konkrétan fizikai koszt jelent. Biztonságban akarunk lenni ettől a kosztól, az emberi gonoszságtól, butaságtól stb. Nem hiszem, hogy aki OCD-s, az ne lenne aspergeres is, vagyis több autisztikus vonással rendelkezik, mint az átlagember. És a gonoszság, meg a negatív dolgok olyasmik, amiket egy autista megérez. Az a véleményem, hogy nem el kéne nyomni, hanem végülis ki kéne szolgálni, ahogy egyesek használják itt ezt a kifejezést. A vízhez van közünk, ezért szerintem ehhez kéne közelednünk és nem csak kézmosás formájában. Persze nem lehet mindenki tengerbiológus, de szerintem növelni kéne a vízzel való kapcsolatunkat hobbi szinten. Nem kötelező úszás formájában. Bár tudom, hogy elég szűkösek a lehetőségek. És sellők sem vagyunk, hogy kiélhessük magunkat a Balatonban. Vonzódunk a vízhez, ez persze abnormális-nak tűnik. Ugyanakkor teljesen normális, ha életünk első 9 hónapját tekintjük.

A kényszerek - a pakolgatás és az agyalás is, mind a biztonságérzetünket szolgálják. Lehet itt a hibás agyműködésre mutogatni, de szerintem ez egy nagyon egyszerű lelki probléma: "csupán" az ősbiztonságérzet elvesztése. Amit valószínűleg valamilyen anyával kapcsolatos trauma okoz. Visszacsinálni nem lehet. Nem feltétlenül abban a pillanatban jön elő (a gondolatok, meg a kényszercselekvések). Ezeket később bizonyos túlkritikusnak vélt történések hozhatják felszínre. (Ahogy esetemben is: a trauma 3 éves koromban, az esemény 11 éves koromban történt.)

A folyamatos biztonságérzethez folyamatos optimális körülmények kellenének, valószínűleg több oldalról is, de egyetlen oldalról is már nagyban javítaná a helyzetet pl. kolis szobatársak, párkapcsolat, baráti kör... Még egy barátot is nehéz találni, nemhogy egy egész társaságot, ráadásul minden tagját egyetlen városban...

Szóval ezért marad nekünk a gyógyszer. Amibe én sosem nyugszom bele. Ezért azóta is próbálom szeretni az életet, anélkül is, hogy az agyam termelné azt a sz@rt, amit nem termel... Ezért próbálkozok egy ideje a B vitaminnal, amiből feltehetően sokkal nagyobb adag kellene. Találtam egy jó kis tablettát múltkor a drogériában: Wörishofener Nervenpflege. Van benne mindenféle gyógynövény. Ez nem igazán a boldogsághormon-termelésre hat, de jobb, mint a semmi. Ahhoz elég, hogy az ember tudjon létezni, de a kényszergondolatok felét és a kattanásokat nem tudja enyhíteni. Lásd kilincsrángatás, elzárt gáz, villany stb ellenőrzése, dolgok rendezgetése...

Ezek akkor enyhébbek, ha valaki más(ok) is jelen van(nak). Egyrészt biztonságérzet, másrészt a ránk eső felelősség egy része áttevődik a másikra, így könnyebb elviselni. Ez az a rész, amire azt mondják, hogy nálunk túlműködik: a félelemérzet, aggódás mások miatt. A működésünk alapja az érzés, nem a racionalitás. Nekem a számolás sem szokott működni, tovább rángatom a kilincset, vagy tovább mosom magam ugyanazzal a mozdulattal. Maximum érzésre tudom magamtól abbahagyni, némi önkontrollal - a mosást, a rángatást csak bivalyerős önkontrollal, de utána fél óráig azon agyalok, hogy meg vannak-e az agyamban a mozdulatok és tényleg bezártam-e - jól. Gyógyszerrel is ugyanolyan nehezen hagytam ott az ajtókilincseket és a gázt, mint anélkül.

Vajon azt akarja-e ez az egész jelenteni, hogy egész életünkben mások segítségére szorulunk valamilyen szinten és ha nincs segítségünk, akkor a napunk nagy része ádozattá válik a létezés oltárán?

A probléma egyszerű, mégis összetett. Egyetlen érzés (érzéshiány), mennyi mindent generál. Viszzatérve az agykontrollra: én úgy hívom átverni a saját agyunkat. Ez a válasz? Nyomjunk el mindent, ami érzésekkel kapcsolatos, ebben a mai világban ugyebár, váljon egy ajtózárás is ösztönössé, reflexszé - nem mintha régen egyáltalán az ősembernek be kellett volna zárnia az ajtaját, de hát a jónépek egy idő után elkezdtek lopni... Érzések... ahogy egy autista üvölt, ha neki nem tetsző ember lép be a szobába... Vajon nem ősi, elemi érzéseink vannak-e bennünk felerősödöttebben, mint normális embertársainkban? Lehetséges-e, hogy ez nem deficit, hanem extra plusz, ami csak a mai modern világban jelent hátrányt... Lehetséges-e, hogy nem betegek vagyunk, hanem fejlettebbek? Az egyetlen láncszemek az autizmus és a világ között.

Mert mi tudunk beszélni róla, képesek vagyunk szavakba önteni. Egy súlyosan autista már nem. Ő belül szenvedi el és nem tud mit tenni ellene. Mi mindennek a tudatában vagyunk és képesek vagyunk például kezet mosni, kényszereket, gondolatokat állítani. Ők csak az érzést érzik és sok esetben ehhez képtelenek cselekvést intézni, de remekül forog az agyuk más területeken.

Az érzések világában a szeretetnek is mélyebb szerepe van, mint a hétköznapi világban, életben. A szeretet pedig energia, aminek hatalma van. De már nem az a világ célja, hogy szeretetben éljünk, érzésekből, segítve egymást, mindenkinek kidomborodhasson az ügyesebbik oldala valamiben - amitől sikerélménye van, örül, boldogság tölti el (Érzitek csupán ezeknek a szavaknak a hatalmát?) - hanem hogy képesek legyünk egyedül élni, pénzből, ridegen, robotokként, némi örömmorzsával fotoszintetizálva. Zárd be az ajtót és húzzál munkába! Mit gondoltok, csupán ez az egyetlen tény milyen hatással van bármely élő lélekre a világban?

[mtahooligans]

ma 2-kor lesz Lovász László két útódjelöltjének vitája. 6 éve Lovász egy bizonyos Maróth Miklós ellenében a szavazatok kétharmadát szerezte meg. bár Bede a fenti cikkben ezt hihetetlennek minősítette, igaziból előre lehetett boritékolni az eredményt. nem azért, mert olyan baromi okos vagyok, hanem mert a tudományos közegben dolgozom, és ott van azért valamilyen objektivitás. tud persze ez sokszor sérülni, de olyan egyértelmű helyzetben, ahol egy világhírű tudós (aki mellesleg 2007 és 2010 között a Nemzetközi Matematikai Unió elnöke is volt, azaz tudományszervezőként is csúcskategória) áll szemben egy inkább itthon, a saját tudományterületén elismert kuatóval, ott azért elég egyértelmű döntés lesz. Maróth egyharmadában vélhetően nemcsak a “nagyon fideszesek” voltak benne, hanem azok a bölcsészek/humántudósok, akik nem szerettek volna még egy természettudóst Pálinkás József után, aki ugye elnöksége alatt nem annyira védte meg pl a filozófusokat a kormányzati támadásoktól.

“ Az MTA elnöki posztja a nemzetközi tudományos életben nem jelent kiemelkedő rangot, Lovász László csatasorba állítása viszont igen. Ha szerencsénk van, ő olyasmit építhet fel, amit egy rakás skinhead sem tud lerombolni.“ (ez itt utalás volt Sneider Roy-ra, aki épp akkoriban lett az Országgyűlés alelnöke.) Lovász a vízprogramot, a tantárgy-pedagógiai programot, meg egy laikusok felé nyitó tudománykommunikációt akart felépíteni, de persze így az elnöksége végén nyilván mindenki azt nézi, hogy az elmúlt két évben mennyit és hogyan tudott megmenteni a tudományból és -nak - akadémikustársa Palkovics László elől.

a hogyan az viszonylag egyszerű: annak az egységnek a megőrzésére törekedett, ami miatt nem volt meglepetés az ő kétharmados gyözelme. 2016 végefelé, a Népszabadság beszántása után megalakult a Stádium 28 nevű akadémikusokat és nagydoktorokat  tömörítő társaság, akik rögtön azt írták Lovásznak, hogy az MTA lesz szíves elítélni a magyarországi folyamatokat, és aktívabb közéleti szerepet betölteni. Lovász nagyon helyesen széttárta a kezét, hogy mindenki (Batthány kör, Stádium, akárki) azt csinál, amit akar, (ki)nyilatkoztat, társadalomtudósok MTA intézményben vagy másutt kiállhatnak a kutatásaik eredményével, de az MTA közgyűlése ilyen szerepet nem tölthet be. egyrészt mert nem ez a feladata. erre persze sokan mondják, hogy de most különleges idők vannak. ezt nem tudom, de a másik fontos viszont nem nagyon hangoztatott érv, hogy pont az a bizonyos egység sérült volna. ha olyan elavult 20. századi fogalmakat használunk, mint baloldal, meg jobboldal, akkor az MTA testülete kicsit inkább konzervatív. 2016-ban még minden bizonnyal a többség elutasított volna egy a Stádium 28 által kért állásfoglalást. (ez az utóbbi két év hatására lehet, hogy megváltozott lásd Pálinkás neofita ellenzéki Józsefet, aki akkor még NKFIH-elnökként a NER része volt.) de igazából tökmindegy, hogy mondjuk 45-55 arányban milyen döntés született volna, elég látványos lett volna a politikai megosztottság. ami amíg tudományt kell csinálni, kit érdekel, de ha másra kerül a sor, nem jó.

csak hogy meglegyen: a CEU és az alaptanterv ügyében az MTA többször és határozottan is véleményt nyilvánított - mondjuk pont annyit is ért.

a két éve kezdődött ITM-MTA-vitában a kutatóhálózat (Maróth Miklós elnökletével) később megvalósult elcsatolásán kívül felmerült, hogy - egyes kutatóhelyeket (pl közgazdászok) be kéne zárni - másokat egyetemek alá kéne rendelni (szociológusok, Állatorvostudományi Intézet, a debreceni ATOMKI, szegedi SZBK) - tavaly februárban kezdődtek el a konkrét lépések, közte a Tématerületi (ennek a szónak nincs értelme) Kiválósági Programmal, ami azt jelentette volna, hogy nincs normatív támogatás, mindent pályázni kell, az állami forrásokat Palkovics miniszter úr tenyeréből (később tavaly tavasszal volt két tudósokból álló küldöttségek közötti tárgyalás, ahol abban pl megegyeztek, hogy alaptámogatás nélkül nincs alapkutatás. na az ITM-es küldöttség tagjai már nincsenek is se az ITM, se a kutatóhálózat környékén) - felmerült a Corvinus-modell is.

ezekből mind semmi sem lett eddig. minden kutatóhely minden intézete működik a korábbi helyén és struktúrában, és még kamuintézeteket (magyarságkutató, etc) sem kellett magunk közé emelni. idén is, és a már benyújtásra került jövő évi költségvetés szerint 2021-ben is van a kutatóhálózatnak költségvetési támogatása, sőt, ez 9 milliárd forinttal nő. idén is kiírták a TKP-t , ahol ugyan csak a pályázati összeg kétharmadát lefedő egyik alpályázaton indulhatnak a kutatóhálózat intézményei, de most már nem az alaptámogatásukat próbálják így visszaszerezni.

a hogyan megint elég egyszerű volt: csak olyan dolgot csinálni, amit a nagy többség elfogad. amikor meg ez kérdéses, akkor meg Lovász maga volt az egység: a TKP-n való részvételnél néhány kutatóhely vélhetően elindult volna, de Lovász magához kérette az összes pályázatot azzal, hogy ha kap garanciát az ITM-től, hogy az az alaptámogatáson felüli pénzre vonatkozik, akkor beadja a pályázatokat, ha nem, akkor nem. nem kapott garanciát, nem adta be a pályázatokat, az ITM visszakozott (mármint nem nyilvánosan, olyat az Orbán-kormány nem csinál, de másfél évvel később most ez a helyzet).

nem gondolom, hogy Lovász tökéletesen csinált volna mindent, de az MTA közgyűlése az összes határozatát legalább 80%-os többséggel hozta meg a Palkovics elleni küzdelemben, és vélhetően a maximumot hozta ki (azaz tartotta bent) a helyzetből.

persze a helyzet nem ilyen szép. a jövő évi költségvetés tervezetében az ELKH-nak szánt plusz 9 milliárd forint a kutatóhálózat Titkárságának a során szerepel, ahol Szigeti Ádám, Palkovics korábbi államtitkára a megbízott főtitkár (azért megbízott, mert legfeljebb egy alapdiplomával rendelkezik, de sokan még erről sincsenek meggyőződve). senki nem tudja, hogy ha így marad, akkor hogyan osztják majd el ezt a pénzt és mire. az is látszik, hogy az NKFIH által osztott “OTKA-pályázatok” (itt szakmai zsűri dönt) kerete csökken, és az MTA kiválósági öszöndíjaira (Lendület, Bolyai) is kevsebb pénz jut. jelképes csicskáztatás, hogy ez utóbbiak kerete az ELKH-nál jelenik meg, ami kb olyan, mintha a Fradi döntene az embéegyes meccsek bíróküldéséről: az ELKH kutatói az egyetemek mellett maguk is pályáznak ezekre (és elég sikeresek tekintve, hogy itt koncentrálódnak a Magyarországon maradt legjobb kutatók), azaz függetlenül le sem tudná bonyolítani ezen pályázatok elbírálását az ELKH. szóbeli megállapodás, hogy ezt az MTA végzi ugyanúgy, mint eddig.

végül az elnökség. minden bizonnyal Freund Tamásnak fogják hívni az MTA következő elnökét, és ennek ugyanannyira borítékolhatónak kéne lennie, mint Lovász elnöksége volt. Freund vetélytársa Pléh Csaba, aki nem Maróth-szint, hanem nemzetközileg jegyzett kutató, de nem is Lovász kategóriája. Freund viszont az. ráadásul tudományszervezésben is megvan ez a különbség: Freund pl. annak a Kisérleti Orvostudományi Kutatóintézetnek az igazgatója, ami a CEU elüldözése után a legtöbb Euróai Tudományos Tanács által odaítélt granttal rendelkezik Magyrországon, pedig a KOKI ugye csak kisérleti orvostudományban indul, a CEU, meg más egyetemek meg egy csomó tudományterületen érdekeltek (ha pl a második legjobb Rényit, ami ugye csak matek, hozzávesszük a KOKI-hoz, akkor már több ERC -nyertesük van, mint a CEU-nak). azaz bár nem akkora a különbség Freund és Pléh között, mint Lovász és Maróth között volt, de ugyanannyira egyértelmű. Freund jóban van Orbán Viktorral, de az ITM-MTA vita legelején pl kilépett a Professzorok Batthyany Köréből, mert nem értett egyet azzal, hogy ott vita nélkül feltétlen kellett támogatni a kormány elképzeléseit. ellenben később írt Orbánnak egy levelet. ebben sikerült a társadalomtudósokról olyan stílusban és tartalommal írnia (fiatalokat és közéletet mételyezik), hogy elég valószínű, hogy lényegesen szűkebb többsége lesz, mint hat éve Lovász Lászlónak. ami rögtön megmutatná, hogy Freund mögött nincs akkora egység, mint Lovász mögött volt, és egy esetleges újabb minisztériumi ötletroham ellen nehezebben lehetne védekezni.

[aromo13]

Horoszkóp (kicsit átfogalmazva)

Bak:

Egy igazi lúzer vagy, öcsém. Egy vadbarom. Osztod az észt, miközben neked is alig van. Magányos farkasnak születtél, legalább is ezt próbálod vetíteni kifelé, közben a fél karodat adnád egy jó dugásért. Állandóan szélmalom harcot vívsz, olyan dolgokat akarsz, amiknek kúrvára semmi reális esélyük nincs, hogy valaha is elérheted ebben a mocskos, tetves életben. Lennének barátaid, ha nem lennél olyan merev, mint egy 200 éves bükkfa, de téged csak az élet tud megfaragni. Sosincs pénzed, folyton rinyálsz, amikor meg végre puncihoz jutsz, előjönnek a szeparációs szorongásaid és ott zokogsz a csaj ölében. Az egészséged is csapnivaló, cigizel, piálsz, nem sportolsz, csak sajnálatot akarsz kicsikarni a környezetedből. Még menni sem tudsz rendesen, mindig mindenben megbotlasz és pofára esel. Te vagy a 12 jegy közül a legszerencsétlenebb.

Vízöntő:

Na te aztán, nagy rejtély vagy. Ülsz egész nap az ablaknál és nézed a felhőket, közben meg az élet értelmén elmélkedsz és csodálkozol, hogy romokban hever a sajátod. Tervezgeted, mekkora ász leszel a szakmádban, de zárt ajtókat döngetsz, a kutya sem foglalkozik veled, mert látszik rajtad hogy veréb vagy! A hatalmas jó szíved visz a sírba, mindig mindenkinek segítesz, csak magadnak nem, mert egyáltalán nincs önértékelésed. Párkapcsolataid valahol egy Pest környéki szeméttelepen vannak eltemetve, senki sem akar járni veled, mert dilisnek néznek. Folyton üveges a tekinteted és bambulsz a semmibe, semmi gyakorlatiasság, tettre készség nincs benned. Hülye könyveket olvasol, hülyeségeken kattogsz, alapvetően egy igencsak elbaszott bohóc vagy, aki a saját sebeit nyalogatja.

Halak:

Te egy ilyen skizofrén talány vagy, alapvetően halál érzékeny, de tudsz talaj paraszt is lenni. A környezeted már rég beszedte az összes tolerancia tablettáját, de te még mindig csinálod a feszkót. Nyughatatlan vagy, izgága, zsarnokoskodó, kibeszélsz mindenkit a háta mögött mert egy ganyé vagy, szerencsére jól főzöl és jó vagy az ágyban, ezért vannak még körülötted emberek. Mindig van valamennyi pénzed de baszott nagy szarrágó vagy. Úgy öltözködsz, mint egy NDK turista, piros zoknihoz simán felveszed a lila, műanyag fröccsöntött, ruppótlan szandált. Szereted a hosszú kapcsolatokat, mert utálsz mindig újat kezdeni, ráadásul téged elég nehéz elviselni, te sem szereted produkálni magad mindig az elejéről, inkább hazavágod a családodat.

Kos:

Hát te egy igazi pszichopata vagy! Téged bazmeg kényszerzubbonyban kéne fogvatartani a Gyorskocsiban! Állandóan üvöltesz, ha meg éppen nem pipacsvörös a hülye fejed, akkor lekarmol belül az idegbaj. Képtelenség veled bármit is közösen csinálni, mert irritálnak az emberek, de még az állatok és a növények is! Viszont, mivel ilyen antiszociális őstulok vagy, mindig van jó sok pénzed, amit természetesen magadra költesz. Nem veted meg a piát de marha igénytelen a ruhatárad és senki sem akar veled szexelni, mert csak a saját örömöd a fontos. Általában fáj a fejed, ami nem csoda, hiszen azzal mész a falnak permanensen.

Bika:

3 dolog a fontos neked az életben: Kaja, lóvé, szex. Ennyi vagy, se több, se kevesebb. Ha ez a 3 megvan, akkor neked már dolcsevíta minden. Dolgozol, mint a barom és nem szeretsz pontatlan lenni. Mivel óriási színész vagy ezért sokan szeretnek, mert azt adod elő, hogy te ilyen kis cukker vagy, de csak a közvetlen környezeted tudja, mekkora egy érzéketlen mocsadék vagy legbelül. A saját karriered mindennél és mindenkinél fontosabb, felszínes vagy, nem mélyülsz el tudományokban, darálod a hétköznapokat és egész nap a zabálásra meg a kefélésre gondolsz, miközben baromságokat vásárolsz.

Ikrek:

Folyton hazudsz és hűtlen vagy. Van családod de megvannak a magad kis kerülő utai. Nagy az egód, állandóan kompenzálsz. Azt akarod elhitetni mindenkivel, hogy okos és tájékozott vagy, de általában a harmadik mondatod után kibukik, hogy seggarc vagy. Hülyére dolgozod magad, ha már mehetnél haza, akkor is bent baszod a rezet az irodában. Lapátolod haza a pénzt, hogy be legyen fogva a család pofája, te meg elvagy magadban. Ha nem ez a típus vagy, akkor gondoskodó és nagyon kedves, szeszélyes hangulatokkal és humorral. Irtó nehéz elviselni téged, azért ezt szögezzük le. Nyomoronc vagy az ágyban, de imádod a szexet, bár senki sem szereti veled istenigazából.

Rák:

Finom kis lelked van, simán elbőgöd magad egy rágó reklámon. Szereted az embereket és ultraszociális vagy, igazi közösségi arc. Téged is szeretnek, de azért jó veled óvatosnak lenni. Tudsz ám sumákolni, kicsúszol az emberek kezei közül, mint a Halak. Van humorod, szeretsz bulizni, inni, pörögni, élni, zabálni. Nem vagy egy agysebész, de nem is ez a célod. Kergeted a pénzt, de általában le vagy égve és másoktól kunyerálsz. Mindenki ad neked, mert marha édes pofa vagy, de van, amikor lelépsz és eltűnsz az emberek életéből. Szeretsz főzni és jó is vagy a gasztronómiában. Szeretnél családot, de általában ez nem jön össze, ha meg igen, akkor boldog vagy és boldogan sírdogálsz a rágó reklámokon. 

Oroszlán: 

Mikor az egó testet ölt. Te vagy az, akinél jobban egyik jegy sem imádja önmagát. Állandóan a séródat basztatod, tollászkodsz a tükör előtt. Szép akarsz lenni, de általában egyáltalán nem vagy az, maximum feltűnő. 

Van eszed és használod is, eltaposol mindenkit, csak hogy feljebb juthass. Rengeteg barátod, haverod van, imádsz elmászkálni, táncolni, sörözni. Extrém vagy az ágyban, már mindent pózt kipróbáltál, habzsolod a kapcsolatokat, vagy egy konkrét társad van, de azt kifacsarod, mint a citromot. 

Közöd nincs a főzéshez, inkább étterembe mész, addig is megcsodálhat a személyzet. 

Szűz: 

Rólad szól a mondás, miszerint a f*szt is csipke kesztyűben fogod meg. Sőt, először lefertőtleníted! Rendmániás vagy, fontos a tisztaság, meg hogy napi 5-6 órát pakolásszál, szervezkedjél. Ha találsz egy ráncot a szoknyádon, azonnal letéped magadról és kivasalod. 

Nehéz természeted van, olyan vagy mint aki karót nyelt. A lazaságról már olvastál valahol, de annyi közöd van hozzá, mint a humorhoz. Citromba harapott, aszott vénasszony vagy, aki próbál trendi lenni, de belül csak egy ótvar múmia. 

Imádnád a szexet, ha nem lennél folyton azzal elfoglalva, hogy rajta van-e még a másikon a koton. 

Hülyén csinálod az életedet, mindig mindent elbaltázol, de remek ideológiákat gyártasz és elhiteted magaddal, hogy állati boldog vagy. 

Mérleg: 

Egy angyal vagy és mindenki szeret. Meg is értem, mert rengeteg benned a szeretet. Olyan magas érzelmi intelligenciád van, hogy ihajj. Jó a humorod, nagy a szíved, mindig mindenkinek segítesz, bírod a terhelést. Önfeláldozó vagy és sugárzik belőled valami földön túli csoda. 

Megmondod a frankót, akkor is, ha a másiknak az nem tetszik. Szerencsére borzalmas színész vagy, tehát nyers és őszinte, amit nem sok jegy mondhat el magáról. 

Pénzed mindig van, de ha kell, odaadod másoknak a havi fizetésedet. Húzod az igát és nem szoktál panaszkodni. Nagyon mélyen éled meg a dolgokat, felszínességnek egyáltalán nincs helye az életedben. A családod a legfontosabb, nem csak szavakban hanem tettekben is. 

Egy főnyeremény vagy.  

(Elnézést az elfogultságért, de Nagyapám Mérleg volt...) 

Skorpió: 

Na, a másik ős ganyé az Oroszlán után! Benned az az átverés, hogy van szíved és mégis halálra szurkálsz mindenkit! Haragtartó vagy ami undorító egy tulajdonság! Imádod a szexet és gyakorlatilag ez a legfontosabb az életedben, na meg a pia meg a lumpolás. Ha pasi vagy, akkor sármos, ha nő, akkor kegyetlen, hideg szépség. Alapvetően szeretnek az emberek, mert szórakoztató is tudsz lenni, de nem árt veled vigyázni, mert ha kell, 40 év múlva is megtorlod azokat a sérelmeket, amiket kaptál. 

Nyilas: 

Megállás nélkül lököd a faszságot, olyan vagy, mint a Vízöntő, csak nem annyira melankolikus. Tele vagy élettel és tűzzel, van eszed is, nem is kevés, de lételemed a baromkodás. A magánéleted az valami nagyon elkúrt "c" vágány, rendre elköveted ugyanazokat a hülyeségeket és az istennek sem tanulsz a saját hibáidból. 

Szerethető arc vagy, a társaság középpontja, de anyagilag nem vagy nagyon eleresztve, viszont nem is teszel ellene, várod a sült galambot és nem érted, miért nem tartasz sehol. 

Kevés barátod van, de azok értékállóak és tolerálják, hogy nem vagy normális. Szeretnél családot, de nem jön össze, ha meg igen, akkor a sarokban szorongsz és onnan mesélsz vicceket. 

Nem vagy egy egyszerű történet.

(Nem saját szerzemény, sajnos a forrást nem ismerem.)

[unhappygirlsblog]

Egyik legnagyobb hibáim közé tartozik az is, hogy megbíztam benned.

[faszomfajra]

ez csak egy elbaszott történet, lapozz tovább

Megálltam egy pillanatra. A dolgok túlságosan felgyorsultak megfáradt elmém körül. Meg kell állnom. Megállok. Érzem, ahogy a halálos méreg egyre mélyebbre vájja magát ereim kacskaringós labirintusában és lassan eléri a végállomást. Fuldoklom a tehetetlenségtől. De hiszen én ezt mind tudtam. Tudtam, hogy nem teljes erőből kell beszaladni egy zsákutcába. És tudtam, hogy egy nagyon hosszú utcáról van szó, ahol néha-néha piros rózsák virágoznak, de a vége ugyanaz. Belefáradtam. Róttam a felesleges köröket. Én nem akartalak téged elengedni. Fogalmad sincs, mennyit küzdöttem érted az utóbbi időben. Két éve, hogy folyamatosan része vagyunk egymás unalmas életének. Néha fel-felbukkantunk egymásnak és éltük a tökéletes pillanatokat. Vajon emlékszel-e a napra, mikor először voltam nálatok? Tudtad, hogy kurvára elegem volt az életből és csak egy kis jóra vágytam. Te levezettél hozzám és hazavittél, mondván, hogy erre a napra hagyjak minden butaságot hátra és önző módon éljem meg a pillanatot. A pillanatot, amit te adtál meg nekem. Ma már keserű ízzel a számban gondolok vissza rá, de mégis az volt életem legszebb napja. Akkor először voltunk igazán egyedül kettesben. És abban a pillanatban én valóban éltem. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy miként fogtad közre remegő arcom, és miként szántottad végig az ujjaid az ajkaimon. Miként csókoltál meg először. Félve, de akarva. Szomorúan, de vágyakozva. És mikor azon a tökéletes estén elköszöntünk egymástól, fogalmam sem volt róla, hogy szinte hagylak kisétálni az életemből. Hiszen eltelt egy hét és mi nem beszéltünk. Tudom, hogy én rontottam el, én nem mentem utánad, én hagytalak elveszni a ködben. De eltelt egy hónap, és nekem őrületesen elkezdtél hiányozni. Miért mentél el? Miért nem küzdöttél értem? Miért nem világítottál rá, hogy te voltál az, akire szükségem volt? El voltam veszve, te is tudod. Rád lett volna szükségem, hogy felkarolj, hogy adj okot hinnem. Eltelt három hónap, elköltöztünk két külön városba, messze egymástól. Nem tőled tudom, az egyik közös ismerősünk mesélte. Egyik este nagyon berúgtam és én rád gondoltam. Tudom, nem lett volna szabad, hogy befúrd magad ködös gondolataim közé, de az olcsó vörösbor ereje határozottabb volt, mint én. Visszagondoltam arra a napra, mikor utoljára láttalak. Miként elsétáltam mellőled, s mi idő alatt egyikünk sem tért vissza. Most pedig már fél év távlatából kezdek jól lenni. Vagyis egészen addig, míg meg nem látom rólad azt a képet, amin azzal a bájos, mégis szomorkás mosolyoddal vigyorogsz. Ezt valószínűleg más nem veszi észre rajtam kívül, de én már ismertelek annyira, hogy átlássak a hamis vásznon. Elkezdtem valamit érezni a mellkasom tájékán.  Nem jó. Szúr. Fáj. Valaki segítsen, nem tudom ezt tovább csinálni. Segíts. Eltelt egy újabb hónap, és hidd el, hogy igyekeztem minél kevesebbet gondolni arra a képre és rád. Büszke vagyok magamra, mert bár még néha-néha eszembe jut, hogy érzem az égető hiányt, mégis jobban vagyok, mint gondolni mertem. A telefonomra pillantok, hogy megnézzem, mennyire van már késő egy újabb részhez az aktuális sorozatomból. És ledermedek. A neved, mint nyílzápor villan fel a sötét kijelzőn. Írtál nekem egy üzenetet, hogy tudni akarod, mi van velem, hogy hiányzik, hogy beszélj velem. Mit csináljak? Éppen kezdtem hozzászokni a fájdalomhoz, és most késszúrásként jönnek vissza az elszalasztott közös pillanataink, amik örökké csak buta elképzelt párbeszédekben történtek meg. És igen, beszélni kezdtünk. Nem, nem, nem. Nem csinálhatom ezt magammal újra és újra. Nem. Nem akarom magam ismét kitenni a kudarcnak. Azt mondod, hiányzom. Azt mondom, hiányzol. Azt mondod, akarsz engem, de nem lehetünk egymásék. Összetörök. Nem beszélünk. Eltelik két hónap. Már nem is gondolok rád annyit. Néha még visszaköszönsz pár szavamban, amiket tőled tanultam, és én elszomorodom, hiszen előidézik a hangodnak keserű emlékét, de amúgy jól vagyok. Nem mesélhetem el neked, de képzeld, az óceán túloldalára költözöm három teljes hónapa. Ha beszélnénk, most azt mondanád, hogy őrült és szeszélyes vagyok, de te pont ezt szereted bennem. És büszke is lennél rám, hogy végre az álmaimat követem, annak ellenére, hogy hiányoznék neked. De ezeket nem mondod, az én gépem pedig holnap hajnalban indul. Úgyhogy hát támaszod nélkül, de neved halvány gondolatával fedezem fel az új és ismeretlen világot. Eltelt egy újabb hónap és nekem időm sem volt gondolkodni. Annyi új tapasztalat és élmény ért, hogy már szinte az esti álmaim is inkább aludni térnek. Itt vagyok már a harmadik hónapja, éppen egy kis pihenésre szánom rá magam. Meghallgatok egy számot. Te vagy. A szöveg minden egyes betűje azért lett papírra vetve, hogy te megtaláld benne magad. Vad gyomorrúgásként jutsz az eszembe. Mi értelme volt az elmúlt negyed évnek? Mi értelme volt menekülnöm? Tőled akartam megszabadulni, ehelyett magammal hoztalak egy idegen helyre, ahol az egyetlen biztos pont a jelenléted. Holnap indul a gépem. Hazaértem. Hazaértem, mégsem érzem magam teljesen otthon, de a szeretteim öröme palástolja minden szomorúságom. Jól érzem magam, végre visszarázódtam a hétköznapokba. Pont ma van egy éve, hogy utoljára láttuk egymást. Egy éve, hogy rajtam hagytad égő csókod és lágy érintésed. De ezúttal nem hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, ettől már erősebb vagyok. Egy újabb hónapnak mondok búcsút, ami a te jelenléted nélkül is ugyanúgy eltelt. Ma este berúgtam. És írtam neked. Ötletem sincs, hogyan történt meg mindez. Miért, miért, miért? Miért ugrok az élesen elsült golyó elé? Még mindig hiányzol nekem, még mindig hiányzom neked. És beszélünk. És beszélünk, és beszélünk, és beszélünk. Következő héten felhívsz, hogy látni akarsz. A gyomromon ismer��s idegesség lesz úrrá. Nem láttalak több mint egy éve. Én beszállok az autóba melléd, és ekkor meghallom a hangod, miként a nevemet ejted ki, és én újra és újra az eltévedt levegő után kapkodok. Most itt vagy mellettem. Hallom, ahogy beszélsz, megigéz, ahogy nézel. Mintha a kiesett idő soha nem történt volna meg. Miért beszélünk a múltról úgy, mintha nem fájt volna kurvára egyikünknek sem az elpocsékolt idő? Bárhova elmennék, ahol te vagy. Bármit megtennék, hogy ezt a mosolyt újra láthassam. Hazaviszel és megígéred, hogy írsz, amint hazaérsz. Én pedig rég nem érzett boldogságban fürdök, mert ha ez tényleg a valóság, nekem erre van szükségem. Meséltél magadról, a családodról, a kedvenc dolgaidról, minden apróságról, amit én tudni szeretnék rólad. A következő héten egyedül éreztem magam, mert üres volt a lakás, csak én voltam otthon. Nem akartál egyedül hagyni, így hát eljöttél hozzám. Csak néztük egymást. Én valami testen kívüli élményben voltam, mikor magadhoz húztál és gyengéden megöleltél. Szorosan hozzád bújtam a kanapén, miközben valami bugyuta sorozatot néztünk. És igen. Megcsókoltál. Először bizonytalanul, majd egyre felbátorodva. Istenem, ha egy pillanatra is fogalmad lenne, hogy mit is teszel velem. Minden büszkeségem eldobom, mikor veled vagyok. Rád néztem, és könnyes szemed fogadta értetlen szempárom. Megkérdeztem mi a baj, de te nem válaszoltál, csak magadhoz szorítottál és arcod nyakam hajlatába fúrtad. Ne csináld ezt, megijesztesz. Nem akarom, hogy neked bármi rossz legyen. Így hát anekdotázok a régi magunkról. Mikor az éjszaka közepén felhívtál, hogy minden rendben van-e velem, mert aggódsz értem, hiszen nem láttál egész nap. Vagy mikor kijöttél velem a mínusz fokokba sétálni, mert arra volt szükségem, hogy megfagyasszam az emésztő gondolataimat. Te ott voltál, mikor féltem vagy ideges voltam, és bátorítottál, hogy én igenis erős vagyok mindehhez. Ott voltál, mikor nem tudtam enni, és az éhhalál szélén leimádkoztál pár falat ételt a torkomon. Akkor is ott voltál, mikor este nem tudtam elaludni, csak hogy ne hagyj egyedül a gondolataimmal. Ott voltál mindig nekem, mikor szükségem volt rád. Aztán egyszer csak elidegenedtünk egymástól. Egyik nap még lelkesen meséltük egymás napját, a másik nap pedig veszélyes sebességgel kiszakadtunk egymás mindennapi rutinjából. És most egy év távlatából mégis itt fekszel mellettem. Nem lehet, hogy ennyi szenvedés hiábavaló legyen. Nem lehet, hogy nincs közös utunk ebben az életben. Most el kell, hogy engedjelek, mert már későre jár az idő, de egy utolsó csókot ellopsz tőlem, én pedig itt állok boldogsággal és szomorúsággal a szívemben. A következő napok szörnyen telnek. Nem látjuk egymást, de minden nap felhívsz, hogy hallhasd a hangom. Valami nincs rendben. Mintha nem is a te hangod lenne, mintha nem az az ember nézne vissza rám, akit én anno megismertem. Tele vagy fájdalommal és magánnyal. Szavaid átitatja valami méreg, ami az én érzéseimre is hatással van. Ismét találkozunk, és most is szebb minden, mint valaha. Hozzám bújsz, azt mondod, ne hagyjalak egyedül, azt mondod, szép vagyok, azt mondod ez most jó. Csókolsz, ölelsz, angyali tekintettel nézel rám. Én elhiszek neked mindent. Tudom, hogy amit most mutatsz magadból, az valós, hogy aki most vagy, az az igazi önmagad. Aztán ismét el kell menned, és kezdem érezni a ránk telepedő sötétséget. Telnek a napok és semmi mást nem adsz nekem, csak bizonytalanságot. Örökös tagadásban élsz. Megkértelek, hogy légy hozzám őszinte és ne játssz velem, mert azt tőled nem bírnám elviselni, abba beleroppannék. Bevallod, hogy nem vagy jól. Hogy önmagad árnyéka is megijeszt, hogy felemészt a magány. El sem tudod képzelni, hogy ezzel mennyi sebet okozol nekem. Hahó, akkor ki vagyok én neked? Én itt vagyok, hogy neked sose kelljen egyedül lenned, áldozatokat hozok érted, hogy neked mindig és mindenkor jó legyen. Odaadom neked a legjobb önmagam, csak hogy egy pillanatra is mosolyt csalhassak az arcodra. Olyan vagy, mint egy mágnes két pólusa, és sosem tudni, hogy éppen a pozitív vagy a negatív oldalad fordítod felém. Taszítasz vagy vonzol. Annyi fejfájást okoztál már nekem, annyi szívfájdalom van kettőnk neve mögött, hogy én egy újabb törést már nem bírnék túlélni. Én tényleg szeretlek. Tisztán és őszintén. Mindent megadnék neked azért, hogy boldog legyél, éppen ezért elfogadom azt is, ha nem én vagyok az az ember, aki kihozza belőled a legjobb énedet. Bár most azt mondod, senki nincs rád ilyen jó hatással, mint én, de tegnap még azt mondtad, hogyha elkezdenék komolyabban érezni irántad, akkor ne folytassuk ezt az egészet. Mitől félsz ennyire? Miért félsz érezni? Miért tagadod saját magad elől az érzéseket? Miért hagyod magadon eluralkodni a sötétséget? És mindeközben hagyod, hogy magam okoljam, mert nem érzem magam elégnek. És én szintén magam okolom amiatt, hogy képtelen vagyok téged hátrahagyni. Pedig tudom, hogy tovább kéne lépnem, hogy nem hagyhatok olyan embereket az életemben, akik megmérgezik minden egyes percemet. Fáj belátni ezt a gondolatot, és ami még jobban fáj, hogy minden indok ellenére, képtelen vagyok menni. Elmegyek hozzád. Magadhoz szorítasz, a világ összes csókját megadod nekem. Most boldog vagyok. Itt vagy, itt vagyok. Rajtam hagyod az illatod, ami minden egyes porcikámat az őrületbe kergeti. Látom, hogyan nézel rám, tudom azt, amitől menekülni próbálsz. Tagadásaid ellenére is tudom, hogy ilyenkor vagy a legőszintébb. De közben látom a szomorúságot is a tekinteted mögött, és a szívem nem viseli el ezt a tehetetlenséget. Megkérdezem, mi a baj. Te kikelsz önmagadból, hogy ne baszogassalak azért, amiért nincs jó kedved. Megijedek, hiszen nem láttalak még ilyennek. Én is megmondom, hogy sajnálom, ha az őszinte törődést te baszogatásnak veszed, máskor majd nem veszem figyelembe a szomorúságod. Azt mondtad, hazaviszel. Beültem melléd az autóba, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megfogtad a kezem, megsimogattad a combom, összekulcsoltad az ujjainkat. Tudom, hogy ez nálad egy ’ne haragudj rám’ akar lenni, úgyhogy nyugtázom. Meg hát az érintésedre túlságosan szelíddé válok, és ezzel ismét magam taszítom csak a mélybe. Mielőtt elköszönünk, megcsókolsz. De nem nézel rám. Megkérem, hogy vezess óvatosan és hívj, ha hazaértél, mert aggódom érted. Túl feldúlt állapotban hagylak elmenni. A következő hetekben a bizonytalanságod határozott ellentmondásokba megy át. Ellentmondásos vagy saját magaddal kapcsolatban. Azt mondod, hiányzom neked, hogy szeretsz velem lenni és bárcsak mindig velem lehetnél, hisz ez minden, amire vágysz. De a másik pillanatban kulcsra zárod az érzéseidet és tagadod az egyértelműt. Fáj a fejem. Nem megy tovább. Ez már rég nem én vagyok. Hagyom magam lökdösni ide-oda, mint egy ócska kacatot, ami már senkinek nincs hasznára, mégis megtartják, mert szép emlékeket idéz fel, így hátha használható lesz még valamire. Szeretlek, igen. Minden faszság ellenére is azt érzem, hogy megadnék neked mindent. De nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki nem szereti saját magát annyira, hogy megadja magának az esélyt a boldogságra. Nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki hátráltat az életben. Te vagy az, akinek maga mögött kéne húznia. Ehelyett végig csak én fogtam a kezed és húztalak magam után, mint egy sérült kiskutyát, aki megmentésre szorul. Hát most én szorulok megmentésre, mert belefáradtam. Meg kell, hogy álljak. Belém juttattad a gyilkos mérgedet, amit nem tudok kiüríteni a szervezetemből. Bennem hagytad minden káros gondolatodat. Nem tudok megmozdulni, nem tudok tovább lépni. Nem tudlak hátrahagyni. Ennyi idő után, ennyi megélt fájdalom után sem tudom azt mondani, hogy nekünk vége. De már tudom, hogy nem ezt érdemlem. Nem adhatom valakinek oda mindezt a hatalmas szeretetet, aki ezt becsületlenül eldobja magától. És mégis folyton azon agyalok, hogyan tehetnék mindent jóvá benned. De jól ismerjük a mondást, miszerint nem tudunk megmenteni valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Szörnyen fáj. Segíts, kérlek. Adj egy határozott indokot, hogy távozzak, hogy örökre elsétáljak tőled. Mondd, hogy menjek, mert ha nem teszed meg, magamtól képtelen leszek elindulni. Ha valóban szeretsz engem, engedj el, segíts útra kelni, mert ebbe én beleőrülök. Felhívsz, hogy szükséged van rám. Gondolkodás nélkül autóba ülök és levezetek hozzád. Reszketsz a rémálmaidtól. Megijedsz a nem várt törődéstől, ismét ellöksz magadtól, mondván, hogy miért foglalkozom veled ennyit, mikor te nem úgy viselkedsz velem, ahogyan azt megérdemelném, és ezt én is tudom. Csak éppen a választ veszítettem el valahol. Tudod, hogy nem vagy elég jó hozzám, tudom, hogy nem vagy elég jó hozzám. Az isten szerelmére, miért csinálom ezt magammal?! Hogyan tudok valakit szeretni, aki ennyire fél kimutatni az érzéseit? Az eleje óta halálra voltunk ítélve. Ezt már az elején is tudtam. Kicsit több mint egy éve azt mondtam neked, hogy kettőnk ügye egy süllyedő hajó. Te azt felelted, hogy lehet, de még nem süllyedt el. Te voltál az, aki fogta a kezem és kitartottál mellettem, akármilyen rossz is voltam veled. Éppen ezért van az, hogy nem tudok nemet mondani neked. Nem hagyhatlak hátra, mikor tudom, hogy sérült vagy. De azt sem hagyhatom, hogy magamnak okozzak mély sebeket, mert szeretni nem így kell. Minden erőddel azon kéne lenned, hogy láthass engem, hogy megérinthess, hogy elmondd, mennyire sokat jelent neked a jelenlétem. Emlékszel, mikor először mentem hozzád és te azt mondtad, legyek önző? Ne haragudj rám, kérlek, de most önzőnek kell lennem. Túl sokáig tartottam ki, míg más már rég búcsút intett volna. Ne haragudj rám azért, mert merem ettől többre értékelni magam, mert merem feltételezni, hogy én is megérdemlem az odaadó és feltétel nélküli szerelmet. Ne haragudj rám, ha tovább sétálok, hiszen nem téged hagylak hátra, hanem magamat indulok megkeresni. Mert melletted én is elvesztem, és úgy érzem, azt a részem talán örökre magaddal vitted. El kell indulnom a gyógyulás útján, mert ha itt maradok, akkor olyan leszek, mint egy drogfüggő, akinek te jelented a díler szót. Kurvára fáj, mocskosul szenvedek, képtelen vagyok belegondolni, hogy soha többé nem érinthetem meg remegő ajkaidat. De annyi esélyünk lett volna a szépre, a mi hibánk, hogy nem tudtunk élni az eséllyel. Úgyhogy most kérlek, nézd el nekem, hogy többé nem hagyom magam befolyásolni csak azért, mert szeretlek. Mert mától már neked sem szabad mindent. Mától sokkal erősebb vagyok. Egészen addig, míg meg nem hallom a hangod.