verslelek

[verslelek]

csend és nyugalom.

ezzel a két szóval tudom körbe írni jelenlegi helyzetem

a parton ülve.

néha-néha a madarak károgása és éneke is hallatszodik,

vagy éppen

a tóba csobbanó kavicsok hangja,

amit a parton ülő emberek dobálnak.

beszélgetnek.

azt nem értem, hogy pontosan mit,

de a sokszor hangzó nevetések hallatán

szerintem boldogok lehetnek.

körbe tekintek.

a tavacska nap általi csillogásán kívül,

csak a ritkuló nádak tűnnek fel,

amikből az évek során úgy lesz egyre kevesebb,

ahogy a lényemből,

pedig abból egyre többen innának,

kóstolnák azt az ízt,

ami egyre inkább csak keserű,

majd lassan íztelen.

feltámadt a szél, pedig az ég is felhőtlen

tiszta kék,

a nap is tisztán kivehető, csak épp ránézni nem lehet,

vagy ha még is, pár másodperc után úgyse látnék semmit

és akkor végre nem a gondolataim vakítanának el.

mérges kutya ugatás,

valaki épp erre sétálhat, más különben nem lehetne hallani hangjukat,

hiszen csak ők is végzik dolgukat,

mikor éppen aktuális.

nekem is megannyi dolgom lenne,

már csak a motiváció hiányzik hozzá,

hogy végérvényesen is rávegyem magam valamire.

szörnyű kimondani, de még leírni is azt,

hogy lassan már nem lelek örömöt semmiben,

bár mégis, hogy tenném,

ha úgy érzem sokszor a világ terhe nehezedik a vállamra

és nem hagy szabadulni az érzés,

hogy minden egyes lépésemnek ára van,

de nem is kicsi

és éppen ez itt a baj.

ha madár lennék, szárnyra kelhetnék

és elrepülhetnék gondjaim elől,

ha egy icipici hal,

akkor szimplán csak az iszap alá kellene rejtőznöm előlük,

mint ahogy körülöttem ezt megtehetik épp

a tavasz első napján,

pedig tegnap havazott,

ma meg a legóriásibb égitest süt szüntelenül,

mint ahogy anyám szokott hétvégente, mikor kedvet kap hozzá.

finom és ízletes sütemények szoktak lenni.

talán a virág méz édes illatához tudnám hasnlítani,

mit az est harmat leszálta után hajnalban

az ablakba kiülve érezhetünk

a fáradt reggeleken.

az a megannyi csillagos éj,

amiben a tetőn ülve lehet gyönyörködni,

és a nyár utolsó napjaiban hulló társaikkal is simán találkozhatunk.

az a megannyi kín,

amin körbe megy körülöttünk a természet

és persze mi dolgozó emberek is,

hiszen állandóan csak robotolunk

és próbálunk élni,

mert megfeledkeztünk róla, hogy valójában hogyan kell.

a körforgás fent maradt,

mint ahogy az évszakok vátozásában is,

hiszen hiába hervad el a hóvirág,

ha tél végén majd ugyanott kihajt.

hiszen nem múlik el oly könnyen semmi sem,

csak elég könnyen megpihen,

egy kis időre talán,

majd újból életre tud kelni, ha ég a láng,

hiszen ha a hamu még parázslik, elég könnyen lángra tud kapni,

akár egy kis szikra által,

mert a cigaretta is kialszik, ha nem szívják elégge

vagy akár a tűz, ha nem táplálják a lángokat,

de mindig kell egy apró segítség ahhoz,

hogy életben maradj.

lehet valami elég erős ahhoz, hogy a szélvihart is kibírja

és nem dől össze, bármennyire is gyengék a falai,

mert a kitartás eléggé ösztönzi ahhoz,

hogy romok helyett valami éppet lássunk.

2022.márc.01.

[verslelek]

Ismét csodálkozom azon, ami történt

Apró, hülyeségeket hajtok végre, hogy teszteljem az embereket,

Utána pedig csak csalódom

Csalódom, hiszen rá kell jönnöm ilyenkor, hogy valójában senki nem ismer,

Hogy igazából senki nem tud még annyit se rólam, hogy tudják

Mikor valós is valójában az, amit mutatok

Megint rá kellett jönnöm arra, hogy tökéletes tett számomra az, ha mindig csak színlelek

Hiszen senkinek se tűnik fel, és senkit nem is érdekel valójában

Mert van rá lehetőség,

Apró jeleket is elrejtek olykor direkt, hátha feltűnik az, hogy valójában valami nincs rendben

De társaim csak elsétálnak mellette

Ki se szúrják a dolgot

Szóval nem is érdekli őket úgy igazán az eg��sz

Tudom, hogy az én választásom

Tisztában vagyok vele, hogy az én döntésemen múlik az, hogy kinek mit és mennyit mutatok

De ha már az elején úgy érzem, hogy nem éri meg, akkor a falak, mik körül vesznek

A nehezen megközelíthető vár, miért legyen könnyen elérhető

Hol látom én az igazi küzdést?

A harcot, hogy érezhessem azt, hogy van valaki, akinek számítok és tényleg tudni akar rólam bármit is?

Én ezt nem tapasztalom

Ezért építkezem

A falak, egyre magasabbak és vastagabbak

Lassan már bele pusztulok az önmagammal való társalgásba,

De mégiscsak jobb, mintsem olyasvalaki hallja a számon távozó szavakat, aki talán a fülén be se engedi

Önmagam pszichológusa vagyok

Nem csak hallgatok, de tanácsokat is adok

Fejlesztem magam és változok, önmagamért

Azért, hogy jobban ismerhessem magam

Hogy jobb lehessek

De mégis

Olyan tortát készithetek, amiből valójaban senki nem kap

És csak egyedül falatozom

Nagy szeleteket harapva belőle,

Hogy még véletlenül se sikerüljön hozzá férköznie

A papírra írt receptet is egybe lenyelem,

Nehogy olyan kezekbe keveredjen a végén,

Aki használni se tudja

2022.01.27.

[verslelek]

Péntek este, mikor többen is

Fölém hajoltak, hogy megízlelhessék ajkamat.

Te is ott voltál, nem messze tőlem .

Talán pár lépésnyire is, bár tekinteted elkerült,

Össze-össze futottunk, táncoltunk,

Próbáltunk ropni közösen a megfakult éjszakában.

Hozzám bújtál és fülembe dudoltál egy dalt,

Amire mára már nem is emlékszem,

De a mély hangod, finom leheleted,

Ami megérintette nyakszirtemet, még mindig velem van.

Velem van az a kép, mikor aggódó

Szemeiddel kerestél a tömegben, kétségbe esett hangod,

Ahogy próbálta utolérni az enyémet,

És hideg kezeid, mivel megérintetted arcomat.

Aznap hajnalban mindketten fáztunk.

Buszra vártunk, én pedig rágyújtottam, hadd égjen.

Parázslott a cigaretta, nem úgy,

Mint ahogy a levegőnek kellett volna közöttünk.

Ekkor már nem figyeltél rám,

Rendesen tele volt a tököd már mindennel.

Az ölelésem se volt egész, hiszen

Te megint nem öleltél vissza, kezeidet inkább

A zsebeidbe rejtetted előlem,

Meg persze a hideg elől is, hogy ne fagyjanak meg.

Elnyomtam a pálcám, tekintetem

Ismét rád vezettem, de te csak a busztáblára tekintettél,

'Még négy perc' mondtad és lábaidon

Is ráztál egyet, hátha jobb lesz egy kicsit,

De még a buszról leszállva is

Rohanunk kellett felétek a rosszabb idő miatt.

Halkan vettem le a cipőm,

Te rám vártál, segítettél, majd mindketten átöltöztünk

Egy-egy külön helységben,

Hogy még véletlen se lássuk meg egymás meztelen testét,

Ahogy lelkét se.

Bebújtam hozzád az ágyba,

Te belül, én kívül. Mindketten helyezkedtünk,

Próbáltuk megtalálni a legkényelmesebb pozíciót,

De valahogy sehogy se ment.

Végül átöleltél és közel húztál magadhoz.

Ajkaid enyémet keresték, táncra is hivták. Szorosabban vontál magadhoz.

Ám a varázs is megszünt egy pillanat alatt

Elváltál tőlem, fülembe csak annyit súgtál 'nyugi'

Én pedig nem értettem, mi az oka,

Mi miatt kellene megnyugodnom vagy, hogy mi történhetett,

Ami ennyire nyugtalanító.

Rád néztem. Kettőnk közül te voltál az egyetlen,

Ki eléggé frusztráltan viselkedett, s levegő vételed is gyorsabb volt.

Mellkasodhoz dugtam a fejem.

Úgy döntöttem inkább lehunyom a szemem és hagyom,

Hogy az álmok hívjanak táncra ma éjszakai is,

És hagytam, hogy te is álomba szenderülj,

Hogy nyugodt legyen lelked és kipihenhesd majd, a hajnalban ért fáradalmakat.

2021.nov.28.

[verslelek]

Tükörbe nézve nem látok mást

Üveges szemek tekintenek rám

Elfogyott test összetört lélek

A fejben lévő üvöltő emlékek

Hangok beszélnek szólnak

Irányításuk alá vontak

Negatív beszédek sorban

Hamis szavak szólnak

Apró fejben lévő börtön

Nem szabadulhatsz rögtön

Bilincsek vas rácsok

Folytonos korlátozások

Elzarkozás a való világtól

Menekülés a társadalomtól

Önmegfelelési kényszer

Valóságtalan részek

Képzelgések ha vannak

Hamutartós ablak

Erre is rágyújtasz

Ég majd elfullad

Hatása is veled van

Újra pörgő folyamat

Ismétlődő napszakok

Ugyanolyan gondolatok

El akarok fogyni tűnni

A temetesemen szeretnék lenni

2021.nov.18

[verslelek]

Lopott pillantás ajkak néma tapintása

Halk suttogások bujkálás a nyárban

Kéz a kéz felé nyúl összeértek lassan

Villámlás és mennydörgés jött azon nyomban

Vihar támadt aznap éjjel a legnagyobb melegben

Táncot jártak a hullámok a víz sűrűjében

Fény játékok cikáztak az ég legmagasabb pontján

Istennyila pedig becsapódott nem messze hozzánk

Hurrikán is utnak indult valahol a közelben

Úgy döntött hogy letarolja azt amit építettem

Falak álltak szépen amik most romokban

A vihar is elmúlt ami káoszt hagyott nyomokban

2021.júl.3.

[verslelek]

Már csakis a gondolataim a gyorsak

Cselekedeteim elhanyagolnak

A szavaim is elpártoltak

Tátogó hallá változtattak

Csillog a szemem mikor látlak

A tiéd is ragyogott láttam

Hülyéskedtünk is tegnap

Majd találkoztunk másnap

Vagyunk egymásnak mint támasz

Kapaszkodó a lépcsőházban

Segítjük is egymást a bajban

A kitörni készülő háborúkban

Ismerjük is mi ketten a bizalmat

Hanyagoljuk a fejben lévő titkokat

A szavak mind őszintén hangzanak

Mégis a kezeink távolodnak

Már te is távolról nézel arra

Én is távolra nézek ugyanoda

Hiszen a helyeink még meg vannak

S az emlékek is kavarognak

De helyzet már más te is az vagy

Én is változtam bár nem a jó irányba

Az utaink is ketté váltak

Mégis néhol egymásra találnak

Mint majd lelkeink egymásra

A megbolondult éjszakában

2021.júl.02.

[verslelek]

Gondolatai kuszák voltak

A hibákat követte el sorba

A helyes irányt hiába kereste

Mindeddig elhaladt mellette

Segítő kezet nyújtottak felé

De falakat épített maga köré

Vágyodik de nem kötődne

Szeretne is reménykeltően

Bár a kést még megtartaná

Másnak most oda nem adná

Őrizné egy ideig a szívét

Még valaki ki nem vágja onnét

Hogy aztán örökre övé legyen

Az ezzel neki ítélt gazdatesttel

2021.jún.30.

[verslelek]

Szenvedek

Eljött az a pillanat mikor kijelentem

Megtörtem

Eljött azaz idő mikor nem bírom már

Erővel 

Kétségek

Bennem élnek és beszélnek

Széttépnek

A sötétségben rám törnek

Én félek

Képzelet

Róla mondják hogy jó ha van

Kérdezem

Démonokkal együtt is ez rendben van

Szétesem

Beszélnék

De hallgatni valamiért könnyebb

Megértést

Szerintem nem találnék könnyen

Segítség

Kérlek

Nyújtsd két kezed és segíts fel innen

Félek

Hogy ez az új is olyan lesz mint régen

Méreg

2021.máj.18.

[verslelek]

A gyomrom görcsben áll, lassan már enni se tudok

Aludni próbálok, de csak hánykolódok.

Gondolataim hadserege megint letámadott

Önbizalmam vele együtt elpárolgott.

Sorba jön ismét a szokásos túlgondolás

Kaposzkodnék én, de csak zuhanok alább

Segítséget kérnék, de értelmét nem látom

Ugyse hallgatná meg senkise bánatom

Problémák jönnek elő kajtatnak sorban

Hiába futok el előlük, megtalálnak újra

Miért van távol és oly messze a megoldás kulcsa

Miért nem hiszek eléggé, úgy igazán önmagamban

Vajon miért kell megkérdőjeleznem minden lépésemet

Miért kötnek belém, ott ahol csak tudnak az emberek

Nem értem miért nem beszélhetek az érzéseimről,

Úgy hogy mást ne sértsek meg egyből,

Hogy miért zavarja másokat, ha én a boldogságot

Egyedül, a szombám négy fala közt találom.

2021.máj.17.

[verslelek]

Napok óta úgy érzem meg fulladok,

Oxigénhez egyre kevésbé jutok.

A gerincem fáj, a mellkasom szorít,

Rengeteg éjszakám álmatlanul telik.

A levegőm mintha elfogyna,

A fejem is majd szétrobban.

Ordítanék, ha tudnék,

Segítségért kiabálnék,

De senki meg nem hallaná,

S segítő kezét nem nyújtaná.

Könnyeim csendben hullanak,

A papírzsepik is elfogynak.

Mellkasom ismételten szorít,

Fejem fáj, s nem csillapodik.

Menekülnék az álmokba,

De a plafont bámulom hiába,

A korom sötét szobámban

Emlékeim zegzugában.

A képek lassan elnyomnak,

A gondolatok szaporodnak.

Emberek jönnek mennek,

S nyomot hagynak bennem.

Nyomot, mely elkísér

És rémálmokba kerget épp.

Kialvatlanságom jelen van,

Pedig ismét sokat aludtam,

Bár az is lehet, hogy nem elég,

S szervezetem kérne még

Időt az ágyban fekvésre

Az egész napos pihenésre.

2021.ápr.16.

[verslelek]

Logika hiány, baromság az, ami valójában körbe vesz,

Magyarázatot keresek, de hiába próbálkozom, nem lelek,

Kérdezhetnék is akár, de értelmét már nem látom,

Felesleges erőlködések, idegesség, lassan már hányok.

Felszínesség, röhej, hatalom és a többi marhaság,

Túl sok szó a listán, amit valójában még használsz.

Lehettél volna Isten is, de nem születtél annak,

Mégis úgy dobálód a szavakat, mintha lenne hatalmad.

Nem tudsz sokat, nem is értem, miért próbálkozol,

Hatalmas esztelenség az, mivel valójában mutatkozol.

Segíthetne neked az ember, akarhatna ő jót is,

Bár meghallgatni úgysem fogod, vagy talán mégis?

Dehogyis, ilyen nem lesz, ismét csak tévedtem,

A saját fejed után mész, te egy szem kisgyermek.

Csodálkozol, ha pofára esel? Miért is tennél másképp,

Segítséget kértél ma már, vagy csak panaszkodsz „Máris”?

Tartsak eléd egy tükröt vagy esetleg bele néznél magadtól?

Miért sajnálod más szemét az utolsó falattól?

Tisztában vagy az értékekkel vagy csak a pénzt nézed?

Hogy lett neked családod? Ezt mai napig nem értem.

Bár nem is értem, miért teszek fel ennyi kérdést hozzád,

Mikor az elhangzottak végén, úgy se válaszolnál,

Vagy ha mégis megtennéd, csak az esztelenség folyna,

S eközben még csak nem is hárítasz, mint egy buta marha.

2021.márc.28