#kérdezem

[kertikavics]

Amióta mindenféle numbing cream nélkül megcsináltuk a karom belső részét, a Facebook mást se csinál, csak numbing cream hirdetéseket ad.

Mindegyik alatt legalább 5-6 idióta férfi közli, hogy na ilyen is csak a nőknek kell, meg jár -e hozzá ingyen tampon ha már valaki ekkora pussy.

Nincs kedvem leállni veszekedni velük, de én pl éveken keresztül falcoltam/égettem magam. Nem egyszerűen jól bírom a fájdalmat, de kifejezetten megnyugtat, pontosan ezért csináltuk a legtöbb tetoválásom numbing creammel, hogy még véletlenül se essek vissza abba a fajta gondolkodásba, hogy a fájdalom jó.

Amúgy meg csak egy férfi lehet akkora gyökér, hogy azt gondolja a fájdalom elviselese miatt plusz pont jár a tetovalasahoz...

[ugysenemez]

kiváló képességű, kipróbált harcos > sokat látott szakértő

[udv-wilson]

Nagyon jó estét

és boldog, szép karácsonyt kívánok kedves mindnyájuknak!

Régen találkoztunk. Nehéz volt ugyan ez az év, tele veszteséggel, csüggedéssel és gyötrelemmel, megrázkódtatással, de eddig kibírtuk egy-egy kis cseppekben-adagokban mért örömmel, boldogsággal vagy éppenséggel megelégedéssel. Akadt némi jó is, és hát rossz is bőven: -- tisztára olyan volt ez az év, mint maga az élet. * Örülök maguknak, és csodálom magukat, az itt olykor általam olvasott történeteiket, állhatatosságukat, a mindennapi erőfeszítéseiket, amiket tesznek a boldogulásukért, az életben való előrejutásukért: magukért és másokért. ** Van egy barátom, aki lelkendezve elujságolta nekem, hogy a meseterséges intelligencia olyan fejlett, hogy már beszélgetni is lehet vele, és teszi is ezt, mert nem tud kihez szólni sokszor. Ez engem elkeserít. borszasztó elidegenítő ez a világ, amit sokszor megtapasztalunk, hiába, no, régen minden jobb volt. Nem kellett egy géppel beszélgetni, hogy elűzze az ember a magányát. *** Mint említettem, csodálom magukat, mert sokszor maguk mások támaszai, ha tetszik, szavakkal-tettekkel gyógyítók, emberiek. Volt régen egy édes-bús operett dal, amit Csákányi László énekelt egy öreg orvosról, aki jön-megy a betegekhez, naphosszat gyógyít, miközben panaszkodnak neki a páciesek, de ő fáradhatatlanul keresi a gyógyírt a betegségekre, de tőle senki nem kérdezi meg, hogy "doktor úr, a maga szíve sose fáj?" Szóal ezért most én kérdezem meg maguktól: Hogy vannak?

[stickalittle]

A Tesco parkolóban állt egy idős pár egy kocsi mellett.

Gondoltam, bizonyára térítenek, kikerülöm őket, láttam, másokkal is váltanak egy-két szót, aztán otthagyják őket. A nő jön is felém, és mond valamit. Nem értettem, de félmosollyal rázom a fejem, hogy köszönöm, nem kérem. Akkor hallom, hogy angolul kérdezi, beszélek-e angolul. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy nem téríteni akarnak, hacsak nem az angolok úristenére kell megtérnem. Mondom neki, hogy egy keveset beszélek angolul. Akkor kérdi, hogy tudnék-e neki segíteni. Kérdezem, hogy miben, ám ekkorra odaér a faszi is egy kitekert autóemelőt mutogatva felém. Hát, elég fura istenségben kellene hinnem, ha mégis térítenek. Aztán a faszi lehajol, és mutogatja, hogy a kitekert emelő nem megy a kocsi alá. Akkor láttam, hogy az első kerekük tök lapos. Oké, egyértelmű a szitu, kereket akarnak cserélni. Első gondolatom az volt, hogy lerázom a párt, keressenek egy szerelőt, aztán szép lassan megsajnáltam őket. Hétvége van, itt állnak a Tesco parkolójában egy lyukas kerékkel, magyarul sem tudnak, hol találnának szerelőt. Baszki, oké, segítek nekik, hogy ki tudják cserélni a kereket, legalábbis megmutatom, hová kell tenni a kocsi alá az emelőt, legalább annyit. Mutogatom a helyet, ahol meg lehet emelni a kocsit, aztán, ahogy nézem az idős faszit, ahogy áll a kitekert emelővel, és nem érti, hogyan megy a kocsi alá, szép lassan rájövök, hogy ez soha a büdös életbe nem fogja kicserélni a kereket, fingja sincs arról se, hogyan működik az emelő, és hogy azt be is meg ki is lehet tekerni. Úgyhogy nagy sóhajjal behúzattam vele a kéziféket, mégse guruljunk el, ha éppen három kerék lesz csak a kocsin. Aztán meglazítom a kerékcsavarokat, felemelem a kocsit, leszedem a kereket, rászólok, hogy hagyja csak itt, még ne tegye be a csomagtartóba, nem illik lökdösni a kocsit három keréken, felteszem a pótkereket, a kocsit leengedem, a csavarokat meghúzom. Úgyis tudjátok. De baszki, lehet hogy nem vagyok angol, ezért nem lehet lovaggá ütni, de azért az angol királytól egy kisebbfajta állami kitüntetést remélem kapok!

Ugyanitt életemben másodszor kellett szarnom egy áruház WC-jében, amit kifejezetten gyűlölök!

[angelofghetto]

Minden tárgyaláson kértem apuka lakáshasználati jogának ideiglenes felfüggesztését a válóper idejére (ehhez elvileg jogom van), tekintettel a bántalmazásra (látleletek), tekintettel arra, hogy az élettársánál lakik, és tekintettel arra, hogy az első tárgyaláson kijelentette, a családot/lakást végleg elhagyta, a visszaköltözés szándéka nélkül, és egyébként köszi de nem kéri a gyerekeket, viszont tartásdíjat fizetni nincs kedve.

Egyik kollégám azt tanácsolta, ha legközelebb kezet emel rám, kapjak fel egy sodrófát vagy vasalót, és törjem el a kezét, mert azért bántalmaz, mert nincs következménye. Szerencsére nem fogadtam meg a tanácsát. Később megtudtam, hogy a magyar törvények szerint nincs jogom védekezésképpen visszaütni, mert ellenkeresetet indíthat ellenem bántalmazásért, vagy valami ilyesmi.

Ha nem mondom be a telefonba, hogy kiskorúak vannak veszélyben, a rendőrök ki sem jönnek. Nem siettek. Közben emberünknek volt ideje, alkalma szecskává aprítani a bútorokat, nem kis részben a testem segítségével. Aztán becsöngettek, konstatálták, hogy ember részeg, de bármikor joga van bejönni a lakásba, mert nem függesztették fel a lakhatási jogát még átmenetileg sem, nem folyt vér, és már el is mentek volna, ha nem kérdezem meg, hogy oké, de ha engem megfojtanak, akkor mi van? Az volt a válasz: "drága uram, lehetőleg ne fojtogassa a feleségét, mert ha meg talál halni, visszajövünk, és maga lesz az első számú gyanúsított". Az arcomon és a karomon lévő jól fejlett véraláfutások és liláskék markolásnyomok nem érdekelték őket. Semmi papírmunka, semmi intézkedés, egyenruhások balra el. Emberünk némi torokhangon, lassan és rosszul artikulálva bekérdez: "na, jót szoptál, ribanc?", mindezt a kiskorúak előtt. És szintén balra el. Micsoda szerencse, hiszen ki is nyírhatott volna bennünket.

Most kicsit összefolynak az esetek, de volt olyan is, hogy mikor nem akartam beengedni apucit, mert bátorra és erősre itta magát, eleve ordítva, az ajtót rugdosva indított, hiába mondtam neki, előbb nyugodjon meg, mert a gyerkőcök halálra rémülnek, kiment, és a folyosó végén levágta a villanyórát. A legkisebbik sikítva szaladt hozzám, annyira megijedt. Öleltem. Gyújtottam egy pici teamécsest, és énekelgettünk a sötétben, amíg kijött a jard. Az ember hozza ki a legjobbat a szituból.

Volt ez a fojtogatós rész, de ez már jó rég volt, és igyekszem minél mélyebbre temetni azt a gyomorremegést, az adrenalintól reszkető kezemet, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését. De a testem emlékszik. Bár néha, mikor az ember a kölkeit védi, hihetetlen ereje támad. Egyszer olvastam, hogy egy anyuka valami autót is felemelt egyedül, vagy ilyesmi. Szóval a halál messze nem olyan ijesztő, mint gondolnánk. Persze vannak brutál fájdalmas halálnemek, de a fojtogatás nem ilyen. Egy darabig küzdöttem az életemért. Ember a mellsasomon térdelt, két kézzel fojtogatott, és mintha kilométerekről hallottam volna a gyerkőcök hangját: "apuci NEEE". Lefényképezte az agyam azt a képet, amit akkor láttam, mert azt hittem ez lesz az utolsó, amit látok életemben. A tévé, mögötte kislámpa fénye, tetején néhány könyv. És akkor elfogyott az erőm, úgy éreztem, már percek óta nem jutott belém levegő. Jött az, amit moziérzésnek hívok: itt nekem már nincs tennivalóm, ülök szépen, és várom, hogy kialudjanak a fények, és kezdődjön a vetítés. Az a mondat visszhangzott bennem: "legyen meg a te akaratod". És akkor valami felfoghatatlan béke és nyugalom jött. Mintha egy kör visszatalált volna magába egy tökéletes kerekségben. Ennyi volt, és ez jól van így. Azóta nem félek a haláltól. Pontosítok: a meghalás tényétől nem félek, csak a módjától, hogy fájni fog.

Állítólag a szomszéd csöngetett be a csatazajra (ő évekkel korábban végigélt valami hasonlót, tudta, mivel jár egy ronda válás), és az mentett meg. Én erre egyáltalán nem emlékszem, csak hogy a szorítás a torkomon megszűnt. Tényleg köhögni kell, mint a filmekben, mert az embernek úgy kiszárad a torka vagy mi. Kicsit mint mikor félrenyel, és a levegő inkább reflexesen kifele menne, mint befele, és szinte erőből kell lélegezni. Utána napokig fájt a nyakam, és úgy egyébként olyan izmaim is, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. Az életösztön bevet mindent.

És a csodás magyar bíróságok ehhez évekig asszisztáltak. Nem tudom, hogy nem tudták, vagy nem akarták észrevenni apuka trükkjeit (amit a szintén szemmel láthatóan alkesz ügyvédjével kifundáltak), amellyel húzták, halasztották az ügymenetet, akár úgy is, hogy ezért egy sor szóbeli, írásbeli figyelmeztetést, sőt pénzbírságot is kaptak. De amíg nincs ítélet, addig bármikor joga van ránk rontani ennek a drága embernek. A gyerekek egyszerűen megoldották: szörnyfogó csapdákat építettek, mint a Gumimacikban, matchboxokból, madzagokból, építőkockákból, sípolós játékokból, ha apa JÖN, akkor ne érje őket tehetetlenül, álmukban.

[koruti-hajnal]

Hosszú évek kihagyása után kérdezem kihagyott hosszú évekkel: Van-e még magyar tumbli?

[kanizsakulturzenekar]

Nagyon távolról nézve (kulfold) nem az van, hogy mint minden civil kezdeményezést megette/megkötötte ezt is a NER? Van már államtitkár, egyeztetés, civil érdekképviselet….

„Nos, a Budapest Közút válasza szerint a Margit híd és annak szigeti szárnyhídja sem szerkezetileg, sem azért, mert műemlék, nem bővíthető, így a gyalogos és kerékpáros terek sem növelhetőek anélkül, hogy valami másnak a tere csökkenjen.” - Mármost csak az a kérdés maradt, hogy mi a fontosabb, egy szájba baszott műemlék, vagy az itt lakó emberek? Biodíszletek vagyunk ebben a városban?

[soursoulsblog]

Olvastam egy olyan kiírást, hogy minden nap legyen időd megkérdezni magadtól, hogy mire van most szükséged.

Kérdezem én, mi van akkor ha nem tudom?

[couleurlocale]

de én ezt nem értem, ők azt hiszik, hogy más országokban nincs ilyen vagy mitől olyan különleges a magyar?

komolyan kérdezem amúgy :D szóval ha valaki tudja, elmagyarázhatná, köszi

[newlifeprojects]

nem akar valaki vasárnap reggel GYŐRSZEMERÉN kirándulni velem és egypár kutyával?

az esélytelenek (mármint nem az eredményt, hanem a jelentkezőket tekintve) nyugalmával kérdezem, de hátha...

egy nyomkõvető vizsgánk múlna rajta :(

@kozszolg

[korhazavaroskozepen]

- Szia! Miért flexeled azt a baszott nagy követ? - kérdezem - Nyomtató lesz belőle.

[prokee]

Hozzáértőket kérdezem:

Ezeket le is kell tépni, hogy szerencsém legyen, vagy elég, hogy megtaláltam?

[csacskamacskamocska]

Társ, nem anya

Beszélgettem egyik nap a fiammal (jó vele beszélgetni, érdekeseket kérdez, figyel, reagál, belekérdez, elmondja a saját gondolatait, nincs egymás kritizálása, leszólása -- nyilván nincs dominanciaharc, viszont egy feltételezés az alapja, hogy szeretés van, a másik értékes, okos, sőt, kivételes), szóval beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről, aztán eszembe jut, hogy rákérdezek egy egészségügyi problémára, hogy elvitte-e már dokihoz vagy mi van vele. Hajlamos dolgok halogatására, akár csak az anyja. :( Elmondja, hogy mi van vele, átbeszéljük, kiderült, hogy ő azért utánanézett, de jobb lenne elvinni dokihoz a bajt. Megkérdeztem, hogy kell-e a támogatásom, szóval elkísérem szívesen (tudva, hogy az ismeretlen helyzetek annyira stresszesek neki, hogy ezért nem megy el), de nem megyek be vele a dokihoz, mert az nagyon ciki lenne. Ezen jól elröhögcsélünk, mert szerinte is ciki lenne, de annak örül, ha elkísérem. Bennem ilyenkor lefut egy gondolatsor. Melyik a rémesebb, ha hagyom, hogy a gyerek meghaljon bőrrákban vagy az, ha nem fogja meglépni ezt az egyedül dokihoz járás feladatot? Annyira remekül megcsinál mindent egyedül, engem is meglep, hogy mennyire tervez (és bejön neki), és kb ugyanannyi fennakadással intézi a dolgait, mint mindenki más. Intézi, fizeti. 22 éves. Elég jó teljesítmény. Nem jár haza hozzám enni, nem főzök neki egy hétre előre, nem hívom fel naponta, hogy eljutott-e a munkahelyére vagy éppen mi van vele, kivel van, hova megy, nem kérdezem meg, hogy van-e barátnője, nem szólok rá, hogy mit vesz fel, hogy néz ki. Csak beszélgetünk a világ dolgairól. NADE Azt mondja az én szememfényekizsfiam a beszélgetés végén, hogy kéne neki egy feleség, aki baszogatja ilyenekkel például, hogy menjen orvoshoz. Hogy mi van?

Ott álltam, hogy én most tényleg része vagyok a pillanatnak, amikor egy férfivá alakuló emberben megszületik a gondolat, hogy azért kellene feleség, mert az gondoskodik róla? Én nem ilyen férfit akarok nevelni! (erősen túlzó mondat, a nevelésen rég túl vagyunk, max hatással tudok lenni némileg, ha szerencsém van)

Napok óta ezen gondolkodom. Én és a férfiak, a párkapcsolataim, a jelenlétem, az anyáskodás, a férfiak, a férfijaim viszonya az anyjukhoz -- hogy is volt mindez? A fiammal majd beszélgetek a dologról, azzal nincs baj, majd definiáljuk a dolgokat, önállóság, támogatás, együttműködés, felelősségvállalás, kölcsönösség, határok, gyengédség és hogy milyen férfi is akar ő lenni -- ezt majd megkérdezem tőle. Nincs könnyű dolga, fiúiskola után fiúmunkahely, barátokkal, de párkapcsolat nélkül él vidáman. Mostanában kezdett benne motozni, hogy azért jó lenne lányokkal ismerkedni. (eddig nem mondta ki)

Hol van egy kapcsolatban az anyáskodás és a gyengédség, figyelem, szeretet határa? Egy túlszerető vagy domináns anya mellett vagy után minden szeretetteljes megnyilvánulás anyáskodás? A férfiak saját magukat kasztrálják amikor belecsúsznak a társgondoskodásba? A gondoskodó férfi férfias. A gondoskodó nő anyáskodó? A férfiak, akik tartanak a feleségüktől, ők hogyan jutottak odáig és mennyire érzik magukat férfinak a kapcsolatban? És persze, hogy vagyunk valójában mi nők az anyósunkkal?

Férfi: Jó, hogy ezeket észben tartod, én elefelejtem, pedig fontos. Kamasz: Ne baszogass ezekkel, nem vagy az anyám!

Nő: Észben tartom, mert nem akarom, hogy megdögölj és nélküled kelljen élnem! Anya: Te is észben tarthatnád, csak figyelned kéne rá!

Én nem vagyok kifejezetten az a gondoskodó fajta. Nem érzem magam annak. Az értékeim, amiket szeretek, nem a fizikai gondoskodás irányában jók. Ha olyanokra kell figyelnem, hogy a másiknak legyen tiszta zoknija vagy kell-e már neki új cipő, vagy ne vegye fel a széjjelnyúlt pólóját, akkor anyának érzem magam és hisztérikussá válok. Nem akarok felnőtt pasi anyukája lenni! Nem akarok? Ezek automatizmusok :) Akit szeretünk, azt elkezdjük gondozni. Ez talán csak akkor nem válik anyáskodássá, ha a másik oldalon komoly felnőtt férfierő van. Ha nem anyaként, hanem gondoskodó nőként igazolnak vissza. Mondjuk az anya, apa megszólítás ezt nem erősíti. Ez nálunk ivadékgondozási időben sem fordult elő. (de ettől még elváltunk :D nincs tuti recept :D)

Minden elismerésem azoké, akik átrágják magukat ezeken a hosszú bejegyzéseken! :)

Ennek a végén például nincs semmi általános érvényű konklúzió. Én csak arra jutottam, hogy ha legközelebb azt mondja nekem egy férfi, hogy ne anyáskodjak (akár azt, hogy ne baszogassam, mint az anyja vagy ne szeretgessem mint az anyja), akkor onnan addig fel nem állunk, amíg ezt ki nem beszéljük. Én többet nem fogok évekig hordozni olyan sérülést amit nem is értek. A fiammal meg erről beszélgetnem kell. Még jó, hogy vele bármiről lehet.

[korankelo]

Vasárnap délután 4 órakor - feltételezem a lezárások miatt - kb. 1 óra alatt sikerült az M1-M7-bevezetőről Zuglóba érni. A GPS a Gellért hegyen és a Margit-hídon keresztül akart hozni. Nagyobb dugó volt, mint hétköznap.

Nem, nem tudok vonattal menni. Igen, a kurva anyám, hogy Zuglóban lakok, és az ország nyugati részébe akarok menni.

Ha a fentieket letudtuk, kérdezem, hogy normális ez?

A végén még Szandira szavazok, hátha nem mindenáron szívatják az autósokat.

[turistakrem]

Japán első hét

Első nap után első hét? Mi ez a léptékváltás? Máris megmagyarázom. Ha már eljöttem ilyen messzire, nem akarok egy hét után visszafordulni, viszont UK munkavállalóként nincs végtelen mennyiségű szabadságom (25 napot adnak kortól, nemtől és munkáltatótól függetlenül). Szóval azt találtam ki, hogy mivel a gyerekem úgysem ér rá (hét közben ő is dolgozik), én is dolgozni fogok és a hétvégéket töltjük együtt.

Egy amerikai multi előnye, hogy kb mindenhol van irodája, szóval írtam az itteni kollégáknak, plusz a badge-teamnek Indiába, hogy aktiválják ide is a kártyámat - és voilá hétfőn reggel be is állítottam az irodába. Fura otthonos élmény, ahogy a wifid automatikusan kapcsolódik, amikor kiszállsz a liftből. Na, és képzeljétek adtak nekem egy irodát. Még sosem volt saját irodám, tök szép, kár, hogy ilyen sokat kell utazni érte :)

Az vicces mondjuk, hogy naponta 4-5 ember áll meg az ajtómban (senkit sem ismertem eddig a tokiói irodából), hogy bemutatkozzon és hogy megtudja, miért vagyok itt. Fun fact továbbá, hogyha 8 órával kezdesz korábban, mint a UK kollégáid, senki sem csesztet munkaidőben, lehet haladni a dolgokkal. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a főnökömmel való megegyezés szerint ha van valami sürgős, akkor legyek kedves felvenni a telefont UK munkaidőben, ami még pont az az ár, amit szívesen megfizetek :) Eddig telefon nem volt, egy pár gyors email-es vakkantást meg parkban ülve, vacsora alatt is meg tudtam oldani egyelőre.

Szóval a nap-hét-léptékváltásnak ez az egyik oka, nem történik olyan sok minden. Munkaidő után jártam a várost, ültem be vacsorázni, sétáltam tovább. A gyerekem más városban dolgozik, ott is alszik, szóval egyedül maradtam a lakásában és elkezdődött az a mindennél jobban szeretett tevékenységem, amit úgy fogalmaznék meg, hogy lakni külföldön és nem turistáskodni. Ennek minden velejárójával együtt. Előző nap kell gondoskodnod a reggeliről (meg hogy el legyen mosogatva), de te főzöd a teát, aztán metróra szállsz a többi munkavállalóval és elmész dolgozni, ott kollégákkal találkozol, ha van vállalkozó, együtt ebédeltek (eddig egyszer volt ilyen, általában mindenki hoz kaját otthonról). Aztán (ami különbözik az otthontól), hogy nem mész haza a családhoz, hanem felfedezésre indulsz, de az van a fejedben, hogy kell-e már mosni otthon, vagy holnap is ráér. Közben beszélsz a fiaddal, hogy mit hol találsz a lakásban, beszélsz az otthoniakkal, akik már felébredtek azóta. Azt szoktam, hogyha nem eszem meleget délben, akkor vacsorára ülök be valahová. Ha proper ebéd volt, akkor csak minimálban nyomom, de akkor is el szoktam tölteni a boltokban 20-25 percet, amíg mindent végigböngészek a google AR fordítójával.

A másik hobbim ilyenkor a környék felfedezése, hiába nincs az utikönyvek szerint semmi ebben a negyedben, mégis jó sétálni az utcákon, biccenteni az embereknek. Amúgy nem lakom elit környéken, japán ízlésnek itt már túl sok a külföldi.

Vagy fotózni dolgokat, amik nekem érdekesek. Pl a szemét leválogatása, hogy elvihessék mások, ami nekik hasznos. Ez pl. a ház hátsó ajtaja, ahol lakom.

Az egyik ilyen mindfuck az volt, hogy az első magányos reggelemen bambulok ki az ablakon és egyszer csak egy katolikus templom. De hol van ez. Nézem jobban: egy épület tetején. WTF. Nézem a térképet: egy szálloda. Munka után megyek oda (lentről nem látok semmit a keskeny utcák és a magas épületek miatt), kérdezem a recepciót, hogy most tényleg van egy templom a tetőn? Van, válaszolják, de nem egyházi, hanem rendezvényterem. A japán fiatalok ugyanis odavannak a nyugati külsőségekért, az esküvő tekintetében, szóval a tetőn levő templom, az étterem, minden egy komplett szolgáltatás része. Pappal? Álpappal, nyugati férfival, jelmezben, aki eljátssza, hogy összeadja őket. Nosza, nézzük meg, kértem. Semmi akadálya, mondta a recepciós hölgy, most úgy sincs ott senki, megmutatja. Szóval feljött velem, és én tényleg ledobtam az agyam, hogy az insta kedvéért mit be nem ruháznak a szállodák - ez bizonyára még ott is különlegesség, mert még távoli metróállomásokon is láttam a hirdetéseiket.

Amúgy egy piszok jó digitális orgona volt benne, engedélyt kaptam, hogy játszhassak rajta. Lenyomtam a Mendelssohn Nászindulót általános elképedésre. Egy fura jelenet lett az eredménye, mert leszólt a hölgy rádión, amiknek hatására lent várt minket a szálloda rendezvényes vezetője és udvariasan érdeklődött, hogy nem érnék-e rá szombaton, mert nincs orgonistájuk :DDDD Mondtam, hogy nem, mert elutazom, amit nagyon sajnáltak, de nem próbáltak meg győzködni, még a pénz se került szóba. Amúgy a Mendelssohn-féle Nászinduló egy rohadt jó darab, nem tudom mennyire tudjátok, olyan harmóniákkal indul: egy domináns-szeptimet old H-dúr akkordra, mindezt egy C-dúr darabban. Ehhez képest a Wagner-darab merő unalom. Pedig feketeöves wagneriánus vagyok. (Szerintem ez még akkor is átjön a kottaképből, ha az ember nem tud kottát olvasni.)

Pár japán ellentmodásról.

Nem lehet az utcán random dohányozni, elkerített kennelek és szobák vannak a dohányosoknak. De étteremben lehet. Köszi.

Bemész egy random telekom shopba (docomo pl): nem adunk el külföldieknek sim kártyát. Jobban utánanézel, rájössz, hogy egy lánc a BIC Camera (ejtsd biccs) árul. Odamész, megveszed, nem drága, berakod a direkt erre e célra hozott telefonodba, amikor kiderül, hogy a tethering (hotspot) le van tiltva a szolgáltatásai közül. (Az volt az ötlet, hogy nem a céges telefont roamingoltatom, hanem rákapcsolódom a helyi szolgáltatású másik telefonomra.) Az még csak hab a tetején, hogy telefonszámot nem ad a kártya, szóval nincs lokális számod külföldiként.

A közlekedés csodálatos: tiszta, gyors és pontos. Halál pontos. A metrók csúcsidőben 1-2 percenként érkeznek a peronra. Ha itt megborul valami, akkor nagyon megborul, semmilyen rugalmasság nincs a rendszerben.

A vonaljegy tök olcsó, de mindig jegyet kell venni az automatából. Ha feltöltős kártyát szeretnél, akkor csak japán mobilszámra tudod beregisztrálni, amit meg ugye nem adnak külföldninek. De még kijátszani sem tudod a rendszert, hogy valaki megkérsz, hogy vegyen neked kártyát, mert a feltöltő app csont japán, nincs nyelvváltás-opció. Szóval marad a jegyváltás az automatáknál, ami vagy elfogad kártyát, vagy nem, szóval érdemes készpénzt tartani magadnál.

Abban az utcában lakom, amin Tokió egyetlen villamospályája fut. Ez nagyon furcsa lehet a helyieknek, mert végig kerítéssel van elválasztva az úttesttől, amin csak rendes sorompókon lehet átmenni. Szóval jön a villamos, csilingelés a sorompó oszlopából, hangosbeszélő elmondja, hogy mit jelent a csilingelés, majd komótosan leereszkedik a sorompó és a szerelvény elhalad. Kb minden 100 méteren van sorompó. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a kerítés fel van futtatva rózsákkal és egy (vagy több) brigád minden nap akkurátusan metszi és gondozza a rózsákat. Egyenruhában, sapkában, kisszékkel.

Kb ez a lényeg. Tokióban mindennek van gazdája, akinek büszkeséget okoz, hogy az ő dolga hasznos, tökéletesen működik és/vagy szép.

[ajtostolahazba]

Este fél 9-kor életmentő műtétet hajtottak végre az apukámon, éjfélkor hozták ki a műtőből. A doki szakértelmén múlott, hogy nem kapott sztómazsákot (abba belepusztult volna, az ő büszkesége azt nem viselte volna el!) Mindez a 77. születésnapján. Apu nagyon kemény csávó, túlélt már egy tüdőrákot, a tüdeje 1/4-et kivették 15 éve, de remek kondiban van, szóval fel fog épülni. A lelke nehezebben, de rendben lesz az is!

Az én lelkem zokog, idegileg totálkáros vagyok. Egy hónapja menedzselem magam, hogy a lányom válását tudjam kezelni érzelmileg, kellő távolságot tartva, mostanra már nem bőgök 2 percenként, erre jön neki egy ileus és majdnem belehal... Holnap este kurvára meg fog dolgozni a pénzéért a pszichodokim.

Update: labda nagyságú daganatot vettek ki... Kérdezem én: az 5 nappal ezelőtti rtg-en hogy a bánatos kurvaistenbe nem vettek észre egy akkora tumort, mint a fejem??????????????? Előre, nem hátra..a kurva anyátokat!