turistakrem

[turistakrem]

Az IKEA-pillanat

Késik a Shinkanzen indulása, már 50 perce úton kellene lenne lennem Kiotóba - nos ilyen is van, innen tudni, hogy nem egy álomban vagyok. Bár a múlt héten is Kiotóban voltunk, úgy döntöttünk a fiammal, hogy borítjuk a terveinket és ezt a hétvégét is ott töltjük. Annyira.

Teljesen lelassult, mondhatni beállt az életem Tokióban. Élem az alkalmazottak életét annyi különbséggel, hogy a főnököm 6.000 mérföldre és 8 óra időeltolódásra van tőlem, szóval az eddig is laza póráz teljesen leoldott. Van pár konferenciám minden nap 17 és 01 között, de egyébként is későn szoktam lefeküdni, ez nem okoz gondot. És nem kell korán kelnem, 9-nél hamarabb nem indulok el az irodába, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat. Gyakorlatilag csak azért járok be, hogy ne a fiam mikrolakásában legyek egész nap. A kollégák megszokták, hogy ott vagyok, szóval most már nem szólnak hozzám :)

Kép: a dohányosok karanténja felülnézetből. Még optikailag is le vannak választva sövénnyel, mert a nyílt utcán nem lehet dohányozni.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem a Duolingo olyan, mint Las Vegas. Ami a Duolingoban történik, az a Duolingoban marad. Most tolom 30. napja intenzíven a japán tracket, nagyon szorgalmas vagyok, rendszerint az élen végzek a heti versenyekben (4 hét után zafír ligás vagyok), mégis, amikor azt akarom mondani a kollégáknak japánul, hogy viszlát holnap, csak az angol formula jut eszembe. De ami legjobban fáj, hogy úgy tűnik, hiába várom a címben említett IKEA-pillanatot. Ezt meg kell magyaráznom. A fiam (akit éppen látogatok) már 5 éves kora előtt elkezdett érdeklődni a betűk iránt. “Ez melyik betű és ez melyik betű”. Éppen az Örs Vezér terén mentünk kocsival, amikor összeolvasta az első szót életében. Még mindig magam elé tudom idézni a ragyogó arcát.

Na ezt a pillanatot szeretném én is átélni itt Japánban. Hogy kiolvassak valamit magamtól, amit meg is értek. Ha alá van írva latin betűkkel, az nem ér, ha van a képen egy szusi és az van odaírva, hogy szusi, az sem ér. Valami új információt szeretnék megtudni egy tábláról. De hiába tanultam meg az összes alap-hiraganát, nem értem a szót. A katakanákkal (amivel idegen szavakat írnak le) több szerencsém lenne, de azokból még keveset ismerek fel. Már csak egy hetem van arra, hogy eljöjjön az IKEA-pillanat az én életemben is. De lehet, hogy enélkül kell hazamennem.

Kép: még mindig nem tudok betelni az utcánkban a rózsákkal. Amikor alaposan megnéztem, akkor derült ki, hogy minden tő más. Ezekre pedig egy kis tábla hívja fel a figyelmet a növény pontos leírásával. Bocsánat, de beszarás.

A japánok vallása nem a buddhizmus, nem a sintó, hanem az italaautomata. Nem tudom érzékeltetni eléggé az italautomaták penetrációjának a nagyságát. Minden sarkon, minden intézmény, sokszor lakóház bejáratánál is, folyosók elején és végén, peronon, lépcsőfordulóban, gyakorlatilag mindenütt, ahol elfér. A japánok bizonyára már nem is látják az italautomatákat, egyébként nem fordulhatnának elő turistalátványosságok közvetlen közelében. Sokszor szabályosan ki kell komponálni a képből azokat. Ha az italautomatákat pléhkrisztusnak képzelem, a világ legvallásosabb országában járok.

Bocsánatkérés. A fiam hívta fel a figyelmemet, hogy bocsánatkérés olyan a japánoknál, mint a lélegzetvétel. Nem szólítasz meg valakit bocsánatkérés nélkül, még akkor sem ha egy 2 percen belül vagytok az előző interakcióhoz képest. De az igazán durva az, hogy a szirénázó mentőautóban a mitfárer folyamatosan bocsánatot kér a hangszórón keresztül a környékbeli autósoktól, hogy meg akadályozza őket a haladásban. Nagyon fura akusztikus hatása lesz így a haladó mentőautónak. Majd megpróbálok rögzíteni egy ilyet.

(kihagyom neki a helyet)

Egy korrekció, miszerint a külföldivel ki van tolva, mert nem kaphat feltöltős tömegközlekedési kártyát. Nem így van. A Suica kártyát nem kaphatja meg, annak a regisztrációjához kell japán telefonszám, amit külföldinek nem adnak el. Csináltak egy Welcome Suica kártyát a külföldieknek, de hónapokkal ezelőtt kifogytak a nyers kártyákból és nem tudták megoldani, hogy legyen megint. Viszont Oszakában tudtam venni Icoco kártyát, amit Tokióban is elfogadnak és tölteni is lehet rá pénzt. Ez az Icoco kártya amúgy Tokióban szintén nem kapható. Nice.

Ami még mindenképpen megjegyzésre méltó, hogy nagyon szigorúan veszik, hogy melyik oldalra kell állni a mozgólépcsőn és melyik oldalon kell le- és fel haladni a lépcsőkön. Tokióban (+ Yokohama) a bal oldalon, az oszakai megapoliszban (+Kiotó) a jobb oldalon. A rossz oldalon vergődő szerencsétlenek jól fej vannak csóválva. Más szemmel látható különbség is van a két régió közötti közlekedésben. A tokiói sofőrök extra zabszemmel a fenekükben vezetnek. 10-20 km-fel mennek a 30-as táblánál és egyből satuféket nyomnak, ha csak közeledsz a járda széle felé. A kiotói autósok bezzeg, lassítás nélkül kerülgetnek téged a sétálóutcában is. Jobb, ha magyar reflexekkel vagy felszerelve délen, a tokiói betojt sofőrök után ez kifejezetten kontrasztos.

A tokiói sétáimból kevés volt, ez akkor leheséges, ha van egy jelentékeny gap az irodai műszakom és a UK hívásaim között. Pl. 17 órakor lelépek és csak 23 óra körül van az első hívás. Ja és ha nem ömlik az eső, amiből azért kijutott rendesen. Egy ilyen séta volt az aszakuszai bóklászás, ez kifejezetten turistás negyed, hatalmas szentéllyel és végtelen ételutcákkal. Közel van a szépen parkosított folyópart is. Ma nincs nagy tanulság, csak apró japán falatok voltak a menün.

Aszakuszai képek

A szentély kapuja egyből a kulináris negyedbe vezet.

Na ez itt a kert.

Folyópart sajnos extra magas mellvéddel.

Végre pozitív konnotációban is elmondhatom, hogy “hírünk a világban”. Ez egy édességbolt, de megkérdeztem: tényleg Liszt Ferencről van elnevezve, mert Japánban menő.

“Egy pohár megérdemelt ital a hosszú nap után” - megtaláltam ezt a helyet is a földalatti piacon.

[turistakrem]

A japán princípium

Előrebocsátom, hogy ebben a bejegyzésben köznyugalom megzavarására alkalmas ételfotók lesznek. Igen, nagyon rossz ételfotókat tudok csinálni, nyugalom.

Ha valaki azon töprengett, miben kerekedtek a japánok a világ fölé úgy, hogy mindenki hódolatát kivívják (anélkül, hogy szánalmasan óbégatniuk kellene, hogy “tiszteletet a japánoknak!”), az nem a kulturális felsőbbrendűségük és a császár isteni leszármazása. Hanem az, ahogyan a tápcsatorna kép végével törődnek. A táplálkozással és az ürítéssel.

Bevallom, magas elvárásokkal érkeztem. Tudom, mi az autentikus kínai konyha és a magyarországi legjobb kínai étterem között a különbség. Minimális elvárásom volt, hogy kápráztasson el minden, amit gasztronómiában itt tapasztalok. Ha minden nem is rengette meg az életemet, 2-3 alkalom már az első héten adódott, ami meghaladta a felfokozott elvárásaimat is, és ez 50 év fölött már nem kevés.

Ugye az íz- és illat-érzékelés az, ami ellen nem tudsz tenni, aminek ki vagy szolgáltatva a nagyon primér ösztöneiddel. Egy darab nyers hal ugyanúgy fel tud kapni és le tud tenni az idő másik síkján, mint Anton Egót a Ratatouille-ben. (Nekem nincsenek gyerekkori nyershalas emlékeim, szóval engem valahova máshová vitt el, de kétségtelenül elrepített.)

Nekem a zsigeri élményekkel minimum egyenrangú a “belegondolás” abba, hogyan teremtődik meg a lehetősége, hogy ennyire elvarázsolódjunk a japán konyhaművészettől. Kezdjük kvalitatíve: csak abban a 14 szintes toronyházban, ahol most lakom három pici étterem van a földszinten: egy koreai, egy japán és egy fülöp-szigeteki (ahogy írtam ez nem egy elit környék). Mindhárom egyértelműen családi vállalkozás, ahol a férfi a szakács, a többiek pedig a körülményeket teremtik meg számára (kassza, mosogatás, beszállítók fogadása). Közel lakom a megállóhoz (ez Tokió négyeshatos vonalán van) kb 15 épület van a domb aljáig még további 4 étteremmel. De ez csak egy mellékcsapás: az állomással szemben vannak az ételutcák kb 30 bolttal és étteremmel (itt ettem azt a nyershalat). A munkahelyem a belváros másik végében van, itt a megállótól 10 perc séta az épület, de végig, megszakítás nélkül éttermek vannak az utca két oldalán, kávézókkal és kocsmákkal pettyezve. Sok irodaház van a környéken, láthatóan megél mindegyik.

Az árak a másik topic, amit szeretnék kinyitni: ezer jen a lélektani határ, amit egy kis étterem elkér egy étkezésért. Onnan tudni, hogy erős a konkurrencia, hogy az utcai táblákon megjelennek a 980-as, 975-ös árak is. Vannak az étlapon “delux” tételek is 1.300-1.800 jenért is, de az 1.000 jenes tétel a tökéletes mindennapi ebéd egy irodai dolgozó számára. Ez általában egy főétel, ha az ramen, akkor salátát kapsz hozzá, ha curry, szusi vagy tésztás cucc, akkor egy csésze miszolevest. A jeges pohár víz, utántöltéssel alap, azért nem kérnek pénzt. Az ízek, az állagok, a frissesség - nem mennék el a fogalmatlan gasztroblogger irányába. Minimum 25 éve tudatosan keresem a kulináris élményeket, van összehasonlítási alapom. Nálam eddig Szingapúr volt a csúcs (a blogban megtalálható néhány erről szóló bejegyzés), de a “beesel random bárhova és még sosem csalódtál” ligában Japán bizonyosan világelső. És még egy szó az ezer jenről. Ez jelenleg 2.370 forint. Egy komplett ebédért vagy vacsoráért. Ezért Budapesten ebéd műfajban konkrétan szart se kapsz. De szart simán kaphatsz ennél drágábban.

Rám merőleges az alkohol, simán megvagyok nélküle bármeddig. Már évek óta szilveszterkor sem volt alkohol a házban, viszont @dulimano miatt mindenképpen meg akartam kóstolni a szakét, ahogy az ember Szardínián megkóstolja a férges sajtot, holott alapból megvan a férgek nélkül. Szóval akkor jöjjön az említett nyershalas kép szakéval. Dora-chan szerint (akivel megszakérttettem a szakét online) nem paliztak be, ez tényleg nem alsópolcos termék. És amúgy finom is volt.

A képeken szerepel még pirított szezámmagos répasaláta és a szaké szabványosan nem peremig, hanem azon túl, a tálka pereméig van töltve.

Szintén Duli javaslatára mentem fel a kiotó állomás 10. emeletére ráment enni és nem bántam meg egyáltalán. Úgy volt brutálisan csípős, hogy közben semminek sem fedte el a valódi ízét. A tésztának pl enyhe szénás aromája volt, ami megint elrepített valahová. Az ember japánban tényleg élményt eszik, nem ételt.

Pár szó az édességekről. Ne keresd itt a legjobb német/francia péksütiket mert ebben tényleg nem a legjobbak - bár pékség műfajban vannak biztató termékek, de ezeket pékségekben találod, nem az üzletek polcain. Azt hittem, hogy a sült-édesburgonya-püré lesz a lelkendezésem legfőbb tárgya, de nem. És most kicsit leteszem a pennát, mert erőt és kreativitást kell gyűjtenem a következő szakaszhoz, hogy minimálisan is érzékeltetni tudjam azt, a bennem lejátszódó folyamatokat.

A matcha kínai találmány, japáni története Kiotóban kezdődött. Itt szépen ápolják ennek a hagyományát, van a városban egy matcha-negyed, ahol a matcha-tea otthoni elkészítéséhez árulnak kellékeket, de persze vannak cukrászdák, ahol a tea mellett mindenféle süteményeket lehet kapni. Szeretem a matchát, vagyis azt a formáját, amiről eddig otthon azt hittem, hogy az. Aztán megláttam a folyóparti cukrászdában egy ablaknál ülő nőnél a deliktumot.

Bár még egy óra múlva értünk vissza, mert előtte megnéztük a szomszédos tavi szentélyt, ami annyira híres és szép, hogy még az ezer jenesen is ez szerepel, a szentélylátogatás során is csak arra a pohárra tudtam gondolni.

Sokan voltak a cukrászdában és 35-40 perc volt, amíg hozzájutottunk, de bármikor mennék újra. A dolog annyira komplex, hogy még térképet is mellékeltek hozzá, ugyanis a matcha összes megjelenési módjában szerepel a pohárban. Porként, habként, piskótaként, jégkásaként, fagylaltként, zseléként, teaként. Annak érdekében, hogy az állagok megmaradjanak és az ízlelőbimbóid ne telítődjenek matchával semleges komponensekből zárórétegeket terveztek közéjük. Aki ezt kitalálta nem Michelin-csillagot, hanem Nobelt érdemel. A fiammal életünk egyik kulináris csúcspontjaként értékeltük ezt az élményt.

A bevezetőben említettem, hogy a japán princípium a tápcsatorna két végének megkülönböztetett figyelmében áll. Térjünk rá a másik végére. Bizonyára mindenki látta már, hogy a japán wc-k különlegesek, van egy kezelőpanel a falon, amivel mindenféle műveleteket lehet végezni ott alul. Bevallom én úgy érkeztem, hogy köszi, ezt kihagyom, de ennél nagyobb hülyeséget nem is csinálhattam volna. Szerencsém, hogy a gyerekem bérlakásában, safe space-ben tudtam megtenni az első lépéseket. Először is ritka, hogy angolul is ki legyen írva a gombokra, hogy mi micsoda, de google lens-szel simán el lehet boldogulni és ha egyet kitanulmányoztál, a többi is menni fog.

A fűthető wc “deszka” (ami persze műanyag) már alapból csodálatos dolog. De az igazi truváj a seggmosó (nőknek egy másik irányból érkező sugár is van), ami erősségben és hőmérsékletben elég jól hangolható. Sőt van egy randomizáló gomb is néha, ami pár milliméteres kilengésekkel tisztít.

Abban megegyezhetünk, ugye, hogy száraz wc papírral sosem fogod tudni teljesen megtisztítani a felületet. Nedves törlőkendő meg nincs mindegyik fiúnál (a lányoknál biztosan van). Ha egy eszköz, amivel nagyon fókuszáltan meg tudod magad tisztogatni, a wc-papírral már csak meg kell szárogatnod magad és láthatod, hogy tökéletesen tiszta vagy. EZ a kultúra, ez a kulturális princípium. És a kultúrájára büszke nyugati ember életének is szerves része kellene, hogy legyen.

A másik megfellebbezhetetlen érv a japánok felsőbbrendűségére a mindenütt megtalálható, ingyenes és tiszta közvécék. Nemcsak az állomásokon, nemcsak a plázákban, de a közepes vagy nagyobb élelmiszerboltokban is van (ismétlem) ingyenes és tiszta wc. Egyáltalán nem lényegtelen szempont egy ország megszeretésében és tiszteletében az ilyesmi.

Már az előző posztomban érintettem az “odaszánás” fontosságát. Aki a rózsát gondozza a villamos kerítésén, aki a halat darabolja és aki a wc-t karbantartja nem úgy él, mint a magyar szolgáltatóipar 98 százaléka, hogy csak tévedésből van itt, átmenetileg, mert valójában ő többre hivatott. Minden csak átmeneti, akkor miért végezzem el szívből a dolgom, miért legyek kedves a vevőkkel. A pincér itt reggeltől estig és egész életével pincér, a bolti eladó nem jobb híján bolti eladó, hanem ebben teljesíti ki az életét és az okoz neki örömöt (a fizetésén kívül), ha a vevő elégedetten távozik. És ha mérnök vagyok (khm), akkor ne csak gépiesen dokumentáljak azért, hogy meglegyen a dokumentáció, hanem megpróbálok annak a szerepébe is belebújni, aki a miérteket is meg akarja érteni.

Az építész pedig, még ha világhíres is komolyan veszi, ha design-közvécék megálmodásával bízzák meg. Ugyanaz az ember tervezett itt Shibuyában wc-t, mint aki Budapesten a Zene Házát alkotta meg. És ezekben az illemhelyekben a munkájukat életcélként élő karbantartók dolgoznak, akiknek valószínű minden nap csak egy a Tökéletes Napokból.

Képek

Az erdőimitáció-wc egy kis tó partján, ahol hápogás közben végezheted a dolgod.

A bezáráskor elhomályosuló, alapból átlátszó fülke. Itt egy kisfiú mindenképpen játszani akart velem.

A gombák fölött egy szentély parkja van.

Jó volt majdnem egy órát ülni a padon és gondolkodni, de leginkább hálát adni.

Komorebi (jap.): a lombok között átszűrődő napfény

[turistakrem]

Japán első hét

Első nap után első hét? Mi ez a léptékváltás? Máris megmagyarázom. Ha már eljöttem ilyen messzire, nem akarok egy hét után visszafordulni, viszont UK munkavállalóként nincs végtelen mennyiségű szabadságom (25 napot adnak kortól, nemtől és munkáltatótól függetlenül). Szóval azt találtam ki, hogy mivel a gyerekem úgysem ér rá (hét közben ő is dolgozik), én is dolgozni fogok és a hétvégéket töltjük együtt.

Egy amerikai multi előnye, hogy kb mindenhol van irodája, szóval írtam az itteni kollégáknak, plusz a badge-teamnek Indiába, hogy aktiválják ide is a kártyámat - és voilá hétfőn reggel be is állítottam az irodába. Fura otthonos élmény, ahogy a wifid automatikusan kapcsolódik, amikor kiszállsz a liftből. Na, és képzeljétek adtak nekem egy irodát. Még sosem volt saját irodám, tök szép, kár, hogy ilyen sokat kell utazni érte :)

Az vicces mondjuk, hogy naponta 4-5 ember áll meg az ajtómban (senkit sem ismertem eddig a tokiói irodából), hogy bemutatkozzon és hogy megtudja, miért vagyok itt. Fun fact továbbá, hogyha 8 órával kezdesz korábban, mint a UK kollégáid, senki sem csesztet munkaidőben, lehet haladni a dolgokkal. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a főnökömmel való megegyezés szerint ha van valami sürgős, akkor legyek kedves felvenni a telefont UK munkaidőben, ami még pont az az ár, amit szívesen megfizetek :) Eddig telefon nem volt, egy pár gyors email-es vakkantást meg parkban ülve, vacsora alatt is meg tudtam oldani egyelőre.

Szóval a nap-hét-léptékváltásnak ez az egyik oka, nem történik olyan sok minden. Munkaidő után jártam a várost, ültem be vacsorázni, sétáltam tovább. A gyerekem más városban dolgozik, ott is alszik, szóval egyedül maradtam a lakásában és elkezdődött az a mindennél jobban szeretett tevékenységem, amit úgy fogalmaznék meg, hogy lakni külföldön és nem turistáskodni. Ennek minden velejárójával együtt. Előző nap kell gondoskodnod a reggeliről (meg hogy el legyen mosogatva), de te főzöd a teát, aztán metróra szállsz a többi munkavállalóval és elmész dolgozni, ott kollégákkal találkozol, ha van vállalkozó, együtt ebédeltek (eddig egyszer volt ilyen, általában mindenki hoz kaját otthonról). Aztán (ami különbözik az otthontól), hogy nem mész haza a családhoz, hanem felfedezésre indulsz, de az van a fejedben, hogy kell-e már mosni otthon, vagy holnap is ráér. Közben beszélsz a fiaddal, hogy mit hol találsz a lakásban, beszélsz az otthoniakkal, akik már felébredtek azóta. Azt szoktam, hogyha nem eszem meleget délben, akkor vacsorára ülök be valahová. Ha proper ebéd volt, akkor csak minimálban nyomom, de akkor is el szoktam tölteni a boltokban 20-25 percet, amíg mindent végigböngészek a google AR fordítójával.

A másik hobbim ilyenkor a környék felfedezése, hiába nincs az utikönyvek szerint semmi ebben a negyedben, mégis jó sétálni az utcákon, biccenteni az embereknek. Amúgy nem lakom elit környéken, japán ízlésnek itt már túl sok a külföldi.

Vagy fotózni dolgokat, amik nekem érdekesek. Pl a szemét leválogatása, hogy elvihessék mások, ami nekik hasznos. Ez pl. a ház hátsó ajtaja, ahol lakom.

Az egyik ilyen mindfuck az volt, hogy az első magányos reggelemen bambulok ki az ablakon és egyszer csak egy katolikus templom. De hol van ez. Nézem jobban: egy épület tetején. WTF. Nézem a térképet: egy szálloda. Munka után megyek oda (lentről nem látok semmit a keskeny utcák és a magas épületek miatt), kérdezem a recepciót, hogy most tényleg van egy templom a tetőn? Van, válaszolják, de nem egyházi, hanem rendezvényterem. A japán fiatalok ugyanis odavannak a nyugati külsőségekért, az esküvő tekintetében, szóval a tetőn levő templom, az étterem, minden egy komplett szolgáltatás része. Pappal? Álpappal, nyugati férfival, jelmezben, aki eljátssza, hogy összeadja őket. Nosza, nézzük meg, kértem. Semmi akadálya, mondta a recepciós hölgy, most úgy sincs ott senki, megmutatja. Szóval feljött velem, és én tényleg ledobtam az agyam, hogy az insta kedvéért mit be nem ruháznak a szállodák - ez bizonyára még ott is különlegesség, mert még távoli metróállomásokon is láttam a hirdetéseiket.

Amúgy egy piszok jó digitális orgona volt benne, engedélyt kaptam, hogy játszhassak rajta. Lenyomtam a Mendelssohn Nászindulót általános elképedésre. Egy fura jelenet lett az eredménye, mert leszólt a hölgy rádión, amiknek hatására lent várt minket a szálloda rendezvényes vezetője és udvariasan érdeklődött, hogy nem érnék-e rá szombaton, mert nincs orgonistájuk :DDDD Mondtam, hogy nem, mert elutazom, amit nagyon sajnáltak, de nem próbáltak meg győzködni, még a pénz se került szóba. Amúgy a Mendelssohn-féle Nászinduló egy rohadt jó darab, nem tudom mennyire tudjátok, olyan harmóniákkal indul: egy domináns-szeptimet old H-dúr akkordra, mindezt egy C-dúr darabban. Ehhez képest a Wagner-darab merő unalom. Pedig feketeöves wagneriánus vagyok. (Szerintem ez még akkor is átjön a kottaképből, ha az ember nem tud kottát olvasni.)

Pár japán ellentmodásról.

Nem lehet az utcán random dohányozni, elkerített kennelek és szobák vannak a dohányosoknak. De étteremben lehet. Köszi.

Bemész egy random telekom shopba (docomo pl): nem adunk el külföldieknek sim kártyát. Jobban utánanézel, rájössz, hogy egy lánc a BIC Camera (ejtsd biccs) árul. Odamész, megveszed, nem drága, berakod a direkt erre e célra hozott telefonodba, amikor kiderül, hogy a tethering (hotspot) le van tiltva a szolgáltatásai közül. (Az volt az ötlet, hogy nem a céges telefont roamingoltatom, hanem rákapcsolódom a helyi szolgáltatású másik telefonomra.) Az még csak hab a tetején, hogy telefonszámot nem ad a kártya, szóval nincs lokális számod külföldiként.

A közlekedés csodálatos: tiszta, gyors és pontos. Halál pontos. A metrók csúcsidőben 1-2 percenként érkeznek a peronra. Ha itt megborul valami, akkor nagyon megborul, semmilyen rugalmasság nincs a rendszerben.

A vonaljegy tök olcsó, de mindig jegyet kell venni az automatából. Ha feltöltős kártyát szeretnél, akkor csak japán mobilszámra tudod beregisztrálni, amit meg ugye nem adnak külföldninek. De még kijátszani sem tudod a rendszert, hogy valaki megkérsz, hogy vegyen neked kártyát, mert a feltöltő app csont japán, nincs nyelvváltás-opció. Szóval marad a jegyváltás az automatáknál, ami vagy elfogad kártyát, vagy nem, szóval érdemes készpénzt tartani magadnál.

Abban az utcában lakom, amin Tokió egyetlen villamospályája fut. Ez nagyon furcsa lehet a helyieknek, mert végig kerítéssel van elválasztva az úttesttől, amin csak rendes sorompókon lehet átmenni. Szóval jön a villamos, csilingelés a sorompó oszlopából, hangosbeszélő elmondja, hogy mit jelent a csilingelés, majd komótosan leereszkedik a sorompó és a szerelvény elhalad. Kb minden 100 méteren van sorompó. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a kerítés fel van futtatva rózsákkal és egy (vagy több) brigád minden nap akkurátusan metszi és gondozza a rózsákat. Egyenruhában, sapkában, kisszékkel.

Kb ez a lényeg. Tokióban mindennek van gazdája, akinek büszkeséget okoz, hogy az ő dolga hasznos, tökéletesen működik és/vagy szép.

[turistakrem]

Japán első nap (az igazi)

Előrebocsátom, hogy teljesen zavarba hoz az érdeklődésetek. Ezt a blogot annak a 8 embernek kezdtem el írni 10 éve, akik folyamatosan érdeklődtek az utazásaimról azért, hogy ne kelljen 8-szor leírni ugyanazt. Tegnap óta viszont 100-zal több a követők száma - kicsit bénító így írni, de egye fene, folytassuk.

Ott tartottam, hogy a későbbi géppel késve indultunk Sanghajból és a leszállás után jött a határellenőrzés, szalagok között S alakban kanyarogva. Volt időm, megszámoltam: 90 emberből állt egy sor és 11 sorban kanyarogtunk és mosolyogtunk össze ugyanazokkal, egyre kevésbé őszinte mosollyal. Nagyon gyorsan és hatékonyan dolgoztak a határőrök, de így is másfél óráig tartott, amíg megkaptam a pecsétet az útlevélbe. Aztán még egy online kitöltendő vám-deklaráció várt, de az már ment percek alatt.

A történetem megértéséhez szükséges némi személyes szálat is megpendítenem. A felnőtt, huszonéves gyerekemhez jöttem, aki 5 éve, 2019 nyarán jött ki szerencsét próbálni. Már 2020 tavaszára megvolt a jegyem, de a covid hamarabb ideért és a japánok voltak azok, akik a leghosszabb ideig tartották fent a karantént - a történelmüket ismerve talán még élvezték is, hogy nem jöttek be külföldiek. A karantén 2022 novemberi feloldásával aztán lettek más, személyes bajok, amik akadályozták a kijutásomat, de most eljött végre az idő. Szóval, ha kérdezné valaki, hogy “mibű” - hát a gyerekem iránti szeretetbű, abbó.

Az 5 év utáni viszontlátás jelenetét ugorjuk is át, az nagyon személyes és nem vagyok író, hogy bármit is tudjak érzékeltetni az eseményből, csak játsszátok le a fejetekben.

Sajnos a “későbbi géppel jöttem, na und” -tétel Tokióban nem így megy. A világ legnagyobb városában éjfél után nincs tömegközlekedés a reptér és a város között. Mondom: nincs. Niente. Keine. A következő alternatíva kínálkozott: megvárjuk az első vonatot 5.30 körül vagy kifizetjük életem legpofátlanabb taxiszámláját. Osztottam-szoroztam és az jött ki, hogyha most nem megyünk haza kialudni magam, akkor még egy nap el lesz cseszve, de minimum a délelőtt. Szóval vettem egy nagy levegőt és rányomtam az Uber “megrendelem” gombjára és máris több, mint egy heti minimálbérrel lett könnyebb a kártyám. De éjjel 2-re már ágyban voltunk, hogy 9-től nyakunkba vehessük a várost.

Ez itt az kilátás az erkényről éjjel.

Reggeli után első utunk egy nénihez vezetett, akinek ajándékot hoztam, aki egyidős az anyukámmal. Ismeretlenül és ellentételezés nélkül segítette a fiamat az elmúlt időben jó tanácsokkal, ismeretségekkel, ajánlásokkal. A néni veje magyar, nagyon szeretik egymást, ezért van egyfajta pozitív attitűdje a magyarok iránt. A fiam pedig tisztelettudó és figyelmes - szóval kölcsönösen hasznos barátság lett közöttük.

Ültünk, beszélgettünk, kiderült, hogy mérnök vagyok - erre a néni fogta a telefonját és áthívta egy mérnök ismerősét. Aztán kiderült, hogy tudok németül: a néni fogta a telefonját és áthívta a barátnőjét, aki tudott németül, hogy gyakorolhassa a németet. Az én szívem tényleg csordultig telt szeretettel a néni iránt, aki olyan volt, mint a kisgyerek, aki előveszi megmutatni minden játékát a vendégeknek.

A történet azonban váratlan fordulatot vett, ugyanis a németül tudó néni egy 89 éves egykori operaénekes volt, aki Bécsben végzett és gyakorlatilag az összes német operaszínpadon megfordult, dolgozott Karajannal, dolgozott Patrice Chéreau-val - szóval teljesen leolvadtam tőle. Kifejezetten választékosan beszélt németül és olyan sztorijai voltak… Egy kicsit már kínos volt, ahogy egymásba feledkeztünk, a fiamnak és a barát-néninek kellett jelezni, hogy most már menjünk, mert más kalandok is várnak Tokióban.

A közlekedés - csodálatos. Vasárnap volt, nem utaztak sokan, amit Budapesten már egy közepesen zsúfolt időszaknak mondanék. Ülőhely nincs és mozgatni kell az állókat le- és felszállásnál, viszont még nem voltak fehér kesztyűs tolóemberek a peronon. Apropó peron: zöld festéssel jelzik, hogy hol várakozhatsz a szerelvényre, hogy a kiszállók gyorsan el tudják hagyni a peront. A beszállni akarók az ajtó jobb- és baloldalán felsorakoznak(!) a zöld festésen és ütemesen beszállnak, miután a kiszállók távoztak az ajtóval szembeni piros sávon. Fillérekből megvan és tökéletes.

A Meiji Jingu volt az első dolog, amit Japánban megn��ztem. Ez ugye a sintoista főszentély, ahol maga a Meiji császár mutatta be az áldozatokat az Égnek. Ezt már százszor láttam képeken, szóval nem borított meg. Viszont. Amekkora mákom van, a szentély parkjához tartozik egy írisz-kert, ami ritkán virágzik, de akkor nagyon. És hát nagyon virágzott, köszönöm Meiji-császár.

A szentély és kertje után megnéztünk egy új plázát egy sarokra innen. Tudom, a pláza ciki, de az Immersive Experience nevű állandó kiállítás és a többszintes tetőkert ad némi distinkciót mondjuk az Alléhoz képest.

Onnan ugrás a Császári palota melletti parkba, ahol főleg a sztorizás ment, de azért persze figyeltem is arra, ami körülöttem van.

Estére Shubuya. Azt hittem elviselhetetlenül fáradt leszek, de ez a fortyogó negyed annyira felpörgetett, hogy alig akartam hazamenni. Ezen a képen nem egy tér van, hanem az emberek éppen átkelnek a híres haránt-zebrás kereszteződésen.

Nem tudom érzékeltetni a háromdimenziósságát ennek a világnak. 3-5 szinten halad a forgalom minden ponton, abból kettő kötöttpályás, 1-2-3 gyalogos szint. A google maps is csak rétegenként tudja ábrázolni. (1-B5)

A plázák tkp felhőkarcolók alsó emeletei, de sok magasházban van sky roof, ahová simán és ingyen felmehetsz lifttel. Ha itt nem ugrik be az Ötödik Elem, az Andor vagy a Szárnyas fejvadász vertikális városa, akkor nem láttad ezeket a filmeket.

És aztán mindig van valahol egy tér egy tetőn, ahol leülhetsz és lehűtheted a felpörgött CPU-kat az agyadban. És elmondhatod a gyerekeknek, hogy mennyire hiányzik, de hogy 24 óra is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy megértsd, miért akar itt akar élni.

[turistakrem]

Japán nulladik nap

Első nap akart lenni, de másként alakult

A dolog ott kapott gellert, hogy nem ellenőriztem le a második beszállókártyát Budapesten, amikor megkaptam, ami Sanghajból vitt volna Tokióba hajnalban. Ugyanis nem a hajnali gépre szólt (2 órán belüli kényelmes átszállással), hanem egy délutáni járatra (most mindent kelet-kínai időzónában írok). Szóval lett Sanghajban 9 szabad órám. De ne vágjunk a dolgok közepébe, mutatom, merre mentünk: nemcsak az ukrán, de a lengyel légteret is elkerülték az óvatos kínaiak, nehogy miután felszálltak, háború törjön ki. Gondolom ők, is követik a magyar belpolitikát.

Szóval Budapest -> Berlin -> Balti tenger kanyarral, Szentpétervárnál léptünk be az orosz légtérbe. Egy ideig megfordult a fejemben, hogy az északi sark fölött közelítjük meg Kínát, de ez most kimaradt az életemből.

A China Eastern társaság egy fokkal jobb, mint a fapados, de ami a lényeg, hogy pont a feléért visz el Tokióba, mint a sorban utána következő versenyző. A catering nem volt túlzottan átgondolva: kétszer ugyanazt a szettet hozták ki annyi különbséggel, hogy a népszerűbb kaják az első körben elfogytak. Szóval ha felszállás után nem fűlött a fogad a csőtésztához marhahússal, akkor a második alkalommal már csak azt választhattad :) Ami fájdalmasabb volt, hogy éjjel 2 és 3 között hozták az ételt (5.40-es leszálláshoz), szóval esélyed se lett volna kicsit javítanod a jetlagen.

Aztán jött a fekete leves, amikor Sanghajban át akartam szállni a szerintem gépemre. A földi kiszolgálók rámutattak a tévedésemre és tényleg csak bámultam másodpercekig a beszállókártyát. Tanulság: azt a pár másodperc bámulást Budapesten kellett volna belefektetnem az időmbe. Ja, a China Eastern nem hisz a digitális huncutságokban. Csak IRL lehet becsekkolni, és papíron adják oda a beszállókártyát, mint a középkorban.

Azért legyünk igazságosak, 9 plusz óra Sanghajban nem a török börtön. A kevés pozitívum a magyar-kínai barátságban, hogy egy ideje nem kell vízum Kínába lépni, szóval kaptam magam és uzsgyi be a városba. Amikor először olvastam a Maglevről, azóta vágytam rá, hogy felüljek rá. A CE most gondoskodott egy álmom beteljesüléséről, végülis köszi.

10 perc alatt bent voltam a belvárosban (45 km) és onnan még néhány sima metrómegálló a Bund. Pont a hajnali belvárosba érkeztem meg, az utcán ilyenkor csak az utcaseprők és a csoportos mozgáskultúra szerelmesei vannak kint. Kicsapnak egy JBL-t egy padra és mehet az aerobik, a tajcsi és a társastánc. Közös jellemző, hogy 60 év felettiek csinálják, a társadalom többi része vlsz tud aludni.

Megreggeliztem egy Costában (sajnálom reggel még nem vagyok nyitott a világ konyháinak felfedezésére) és bejártam a belvárost és még a nagyobb turitahömpöly előtt kijutottam a Bundra. Közben belógtam (na jó, beengedtek) a gyarmati Jugendstyl legpompásabb épületébe a Békéről elnevezett szállóba (ez kivételesen nem Hugyecz-épület).

Aztán irány a Bund, amihez egy magasított gátra kell felmászni, ami végig van futtatva igazi növényekkel. Nem hittem el, meg kellett tapogatnom.

Volt Mao-szobor a gát előtt és a szocialista forradalom múzeuma a gátba építve, de alapvetően mindenki a folyó nagy kanyarulatában elhelyezkedő üzleti negyedet fotózza. Ködös volt az idő, milliószor láttam már ezt a látványt sokkal jobb gépekkel fényképezve, de a hatás tényleg lehengerlő így is. Egy órát sétálgattam fel-alá a sétányon, nagyon meleg volt (a sapkám persze feladott csomagokban volt), de egy pillanatra sem sajnáltam ezt az extra időt.

(Lefotóztam a sörnyitót is, mielőtt még valaki, de ahogy mondtam, ennél sokkal jobb képek vannak fent az interneteken.)

Aztán kerestem valami hagyományos éttermet (délben már pardont nem ismerő kulináris kísérletező vagyok) és beestem nyitásra a “Nagyi étterme” vagy valami ilyesmi nevű helyre. Elsőként rendeltem és csalhatatlan érzékkel rendeltem ki az étterem specialitását a sertés-hasaalját száznapos tojással és titkos szósszal, mivel az általam belátható asztalok mindegyikén ezt rendelték. Amúgy 10 felszolgáló állt és nézte, amint 9-en eszünk jó étvággyal. Ezt a munkát Londonban ketten, Budapesten egyedül vagy senki se végzi el. Közben a szakácsok valami vicces dolgot énekeltek, mert a felszolgálólányok rosszalló arccal cseszték le őket, de persze tetszett nekik.

A katolikus katedrálisba sajnos nem jutottam be, mert nagyon korlátozott időpontokban van nyitva, de elég nagy komplexumnak néz ki, iskolával, kiszolgáló épületekkel a legbelvárosban.

Amúgy Sanghajban a legvonzóbb dolog az volt, hogy a London-szintű plázák és 30 emeletes irodaépületek között meghagyták a dél-olasz utcákat inasba rakó sikátorokat: nézed a high-tech utcát magad előtt, fordulsz 90 fokot és ott száradnak a ruhák a légkábelek erdeje pedig a legautentikusabb délkelet-ázsiai feelinget hozza.

Metró-Maglev vissza a reptérre és egy órás késéssel irány Tokió. Folyt köv.

[turistakrem]

Most kaptam egy értesítést, hogy 10 éves ez az altumblim

Pompás apropó, hogy reaktiváljam, mivel (dobpergés…) két hét múlva utazom Japánba.

Tegnap megvettem a jegyet a hírhedt China Easternnél, ma elkezdtem a japán nyelvleckéket a Duolingón és minden szabadidőmben japán útivideókat nézek. A két fő forrásom @dulimano utiblogja és Magyarósi Csaba videosorozata, aki hetekkel ezelőtt volt kint.

Mivel szabadságom alig, a koncepció az lesz, hogy hét közben dolgozom, pl bejárok a cégem tokiói irodájába, a szabad időmben nézem tokiót, a hétvégén meg utazom ide-oda. A 8 órás időeltolódás miatt az egész világosban töltött napom szabad lesz, kb ottani 16.00-kor kezdek és dolgozom, amíg kell.

Annyi könnyítés lesz a költségekben, hogy a tokiói szállás megoldott, csak akkor kell fizetnem, ha elutazom a városból.

Grandiózus terveim vannak, stay tuned.

[turistakrem]

Még egy félfordulat bazár

[turistakrem]

Bazári építészet

[turistakrem]

Aztán másnap reggel meglettek az arányok, a helyszínek, az orientáció - szerencsére a varázslat nem lett oda.

[turistakrem]

Amikor az ember éjszaka érkezik meg egy szállodába, az első séta a környéken egészen különös érzéseket kelt. Nem tudod mi merre fekszik, meddig tart, csak setálsz egy ismeretlen térben.

Szóval, amit Lovasi ír, a létező legnagyobb hülyeség.

A sötétben azt látom csak nagyon szépnek / Amit megjegyeztem a világosba'

[turistakrem]

“Itt hagynám [...] városok felé vezető összes borzongató irányt”

London tegnap éjjel.

[turistakrem]

Only in the Philippines

My Pope egy komplett magazin kéthavonta: csak a pápáról!

[turistakrem]

Felfedeztem egy kínai mekdonáldszot a munkahelyem mellett

és uramatyám mindent, de tényleg mindent meg akarok kóstolni!

[turistakrem]

Arcom, miután az ATM insert card után

insert system disket kért.

[turistakrem]

Update @v1ccelszbolondozol -nak: a Fülöp-szigeteknél is messzebb kell menni.

Ha meg akarsz szabadulni a Győri Édes JóReggelt terméktől, Indonéziánál biztosan messzebb kell menned.

[turistakrem]

Top vicces dolog a mostani utam során

a tamil srác a két lengyel kollegám között már többet használja a kurwa szót, mint a polákok ever.

[turistakrem]

Volt már

rosszabb kilátás is a szobámból.