#utálom a testemet

[thismadeitshit]

Utálom magamat, a testemet, a viselkedésemet, a kinézetemet, azt hogy egy nagy semmi vagyok. Utálom hogy mostanában ürességet érzek. Utálom az életemet. Utálom minden egyes részemet. Utálom a gondolataimat. Undorodom attól a létformától ami vissza néz rám a tükörben. Bár elpusztíthatnám maradéktalanúl! Hogy a világ megszabadulhasson a létezésem csekély maradékától.

[kedvesmajam]

mozgalmas nap volt a mai, már délelőtt azt éreztem, hogy iszonyatosan fáradt vagyok

teamnap volt, de csak 11 után kezdtünk, mert folyamatban volt egy jogviszony megszüntetése. ami ebben rossz volt nekem, hogy nehezen tudtam hirtelen felvenni a ritmust, viszont felesleges lett volna belemásznom, így viszont nem tudtam értelmesen nekiállni dolgozni

a teamen nagyon fegyelmezett voltam. vettem a hétvégén egy marokerősítőt, azt nyomkodtam. van olyan jó, mint egy stresszlabda, csak vízhólyagos lett két ujjam

azért is kellett a fegyelem, mert tegnap ismét olyan dolog történt, ami egyértelmű döntést vonhatott maga után. ezzel szemben a vezető nem mert beleállni a döntésbe, ami újabb feszültséget hozott a stábba. ezt tetézi, hogy az egyik kolléga nagyon a vezető pártját fogja. nagyon kimerítő így dolgozni. valamennyit beszéltünk az esetről, de a vezető továbbra sem hajlandó döntést hozni. azt jó megélnem, hogy nem lógok ki a többiek közül, valamennyire sikerült is elmondanom a saját meglátásaimat. el kell fogadnom, hogy ennyit tehettem

munka után elmentem utcázni. voltunk annál a párnál, akiket nőgyógyászhoz juttattunk, mert szeretnék elvetetni a magzatot. holnapután lesz az abortusz. nincs bennem bűntudat, amiért segítettem. tudom, hogy ez bűn, de egyrészt már rendeztem a soraimat Istennel, másrészt a döntést nem én hoztam meg, bőven volt lehetősége meggondolnia magát a kismamának. nehéz erkölcsi és szakmai dilemma ez

tegnap írt egy pszichológus, hogy bekerülhetek. nyolc hónapig voltam várólistán. őrület! nem akartam váltani, de megnéztem újra a honlapját. kicsit fura nekem az a módszer, amivel dolgozunk a pszichológussal, de fontos, hogy biztonságban érzem magam, elindult egy folyamat, ráadásul a helyszín és az időpont is jobb, mint amit kaptam volna. és jó, hogy most férfihez járok

izomlázam nincs, viszont a talpam veszettül fáj. bizonytalan vagyok abban, hogy hozom le a portugál utat, mert sétálnom is fáj, sokszor még állnom is. azt nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy elmenjek orvoshoz. a mostani egészségüggyel szemben nincs sok bizalmam, ki tudja, mikor kerülnék sorra vagy milyen szakorvoshoz kellene mennem. viszont hónapok óta fennáll a probléma, vélhetően akkorra sem múlna el, mire orvoshoz kerülnék

az örömtelenségem továbbra is velem van. próbálom elfogadni, mert a hangulat váltakozása normális

szombat délután lesz egy városi séta. jelentkeztem rá. jó lenne valóban elmenni, mert nagyon kevés társas kapcsolatom van, ez jó lehetőség lenne másokkal lenni, maga a séta is izgalmasnak tűnik

tegnap este ettem rudit és kekszet. reggel 107,7 kilót mértem. utálom, hogy nem mozdul, utálom, hogy este eszem és utálom, hogy utálom a testemet

[backseatcorpse]

Reggelek c. részlet (a buszmegállóban)

Ébresztő leállítása, enyhe hányinger és a kifacsart lélek az annál is kifacsartabb testben, jó reggelt. Minden nap gyűlölettel kezdődik, a mai napon pedig önmagam utálom elsőként az előző esti ébresztőért. Most én lettem a szerencsés, holnap majd más, az élet megy tovább. Savanyú cigi szag üdvözöl elsőként, illetve az egész testes fájdalom, bár kezdetekben még nem volt az, de mostmár szokatlan lenne felkelni az érzés nélkül. A fájdalmat nem valami okozza, egy klinikai kór vagy betegség, hanem a létezés maga. A fájdalmat az okozza, hogy ma reggel is felébredtem. Másoknak elég egy reggeli kávé vagy tea pirítóssal a rossz kedv elűzéséhez, na persze.. a buta, a megvásárolható, az egyszerű emberek. Nyílván nagyon sokszor gondolkodtam az ellenszeren, rengeteg praktikát olvastam, de inkább úgy fogalmaznék, hogy “önmagam vakítására” elegendő alapanyagot. A rendszeres sportolással, némi jógával és optimális táplálkozással mindaz megelőzhető ami bennem kavarog. Béníthatom az elmém, majd ha sikerült, akkor folytathatom egy életen át. A boldogság, az érzelmek és próbáljuk elfeledni hogy egy életen át mindent csak kibírtunk. “Persze, jól megvagyunk, csak a szokásos”, -igen, a szokásos gyötrelem de ezt már csak magamban. Jó, akkor majd ezt a beszélgetést is kibírom, hiszen mások is kibírják az én kreténségemet. Jó, ezt a verbális bánásmódot is kibírom, az esti cigi kárpótol mindenért. A műszakokat, az előadásokat és a gyakorlatokat, illetve bármelyik élethelyzetet amikor idegen emberekhez kell szólnom vagy szimplán ételt rendelnem, egyszóval mindent. Hosszú percekkel ébredés után is ugyanúgy fekszem, változatlan a helyzet. Olykor eszembe jut egy-egy emlékfoszlány, milyen volt amikor még nem gyújtottam rá egy cigire rögvest reggel, a valóságtól traumatizálva. “Az emberek elrontanak mindent”, -ezt is inkább megtartom magamnak, mégha teljesen jogos is lenne kimondanom, már megszoktam. Autóban ülve, a busz ablakán át nézelődve bevillan a kép, amint éppen bekanyarodáskor vár rám. Emiatt gyakran figyelem a buszmegállókat, hátha ott áll majd az egyikben. Felkészülten várom az alkalmat amikor megpillantjuk egymást a megálló és a busz hátsó része közti ablakon. Istenem, bárcsak így lenne, akkor leszállnék és nem érdekelne honnan kések el, legfeljebb a következő járatig. Várnék amíg kell, hisz már annyit vártam, egy pillanat lenne csupán az egész. A dohos állomások és a félhomály, benne rejtőző szempárok kapucniba egy pohár kávéval. Eldobott vörösen izzó cigi csikkek a fölrepedezett jéghideg aszfalton. A szürkén gomolygó felhők, mind rád emlékeztetnek. Csodálatos volt a reggel, megtöltöttél mindent, én pedig már majdnem könnyes szemmel ismertem be magamnak hogy imádok élni, de miattad. Buszról buszra szálltam és ha a megállókban egymás könnyeit törölgettük, vagy kezét szorítottuk épp, én boldog voltam. “Kérlek, csak ne most vegye le valaki a sisakot, hogy véget ért a szimuláció. Ne most!”. A reggelek viszont egyre felhősebbek lettek, szürke és fehér hullámok csaptak egymás közzé. Egy reggel pedig ráébredtem hogy már rég nem vársz a buszmegállóban. A lábaim mintha csak össze kívánnának tekeredni, a gyomromnak már sikerült. Többen szálltunk le, engem utolsóként pedig elfogott egy érzés, hideg szellő fújt és az égre tekintettem. “Talán azt sem bánnám, ha ettől a pillanattól fogva nem lennék többé”, majd teljes nyugalom járta át a testemet. Azóta számtalanszor gondoltam rá és nem csak a felhős reggeleken, vagy mint amikor a hangodra keltem és feküdtem. Gyűlölöm a napsütéses reggeleket.

[amit-sose-mondtam-el]

Nem a tükör volt a hibás, mégis... össze akartam törni, megsemmisíteni...mert megmutatta nekem a testemet és én utáltam ezért.

[faszomgeci]

Mit csinálok rosszul? Miért nem vagyok elég jó? Akármit csinálok nem lesz jó úgysem. Folyamatosan azon gondolkodom,hogy mi a baj velem. És hiába járok pszichológushoz,eddig semmit nem segített basszameg. Képtelen vagyok reggelente felkelni az ágyból,nem tudok bemenni egyetemre mert folyamatosan fáradt vagyok,pedig nem is csinálok semmit. A tanulást továbbra sem megy. Nincs SENKI aki segíteni tudna,mert SENKI nem akar. MeRT KURVÁRA SENKIT NEM ÉRDEKEL H MI VAN VELEM. SENKIT BASZDMEG. azt hiszi mindenki h folyamatosan csak panaszkodom és nekem soha semmi nem jó,mert csak ezt látják belőle. És közben annyira fáj. Mindenem annyira fáj folyamatosan ott  van a gombóc a torkomban és nem tudok tőle se enni se inni se beszélni lassan levegőt venni se. Folyamatosan egyedül érzem magam akárhova megyek akárkivel találkozom  nem segít. Egyre rosszabb. Folyamatosan szorongok és overthinkelek állandóan jár az agyam és nem tudok mit csinálni hogy legalább egy másodpercre megálljon. Ezért írom ezt a szart hátha ez segíteni fog vagy nemtom. Senki nem adott olyan tanácsot ami tényleg segítene. Senkit nem érdeklek annyira,hogy segíteni akarjon és minél többet gondolkodom ezen annál jobban fogom gyűlölni magam. Önsajnáltatás? Mások szemében az,amitől csak még szánalmasabbnak érzem magam szóval legszívesebben senkinek nem mondanék semmit,de nem bírom ki mert akkor bele őrülök. Mi a fasz baj van velem? Miért nem tudok boldog lenni? Miért nem tudom egy kicsit legalább szeretni magamat ahhoz h valaki más is szeressen végre? Miért nem szeret senki ÚGY? tényleg nem érdemlem meg? MIt csinálok rosszul amiért nem érdemlem meg? És mit csináljak hogy megérdemeljem? Mi a faszt már istenem annyira elefem van geci. Utálom ezt az egész szájbakúrt életet pedig ANNYIRA AKAROM SZERETNI. AKAROM HOGY JÓ LEGYEN. NEM MINDEN DE LEGALÁBB VALAMI. Csak szeressen már valaki foglalkozzon már velem valaki egy kicsit hogy ne érezzem folyamatosan h mennyire fáj.

De amúgy lehet h tényleg megérdemlem. Én is bántottam embereket valszeg ez a karma vagy a sors vagy nemtom.

Úgy akarok felkelni,hogy van valaki akit érdekel hogy mit fogok csinálni aznap,van valaki aki szeretene látni és mindent megtenne azért,hogy láthasson vagy hogy jó napom lehessen. Aki tiszta szívéből szeret. És asszem lenne is egy ilyen ember,az exem,akivel soha nem éreztem ezt,de miután végleg vége lett,mindenkinek azt mondogatja h én voltam élete szerelme. de soha nem bánt úgy velem. De most se bánik úgy velem az  a fiú akivel úgy érzem minden tökéletes lehetne. Úgy érzem hogy gecire passzolunk és annyira jók lennénk együtt hogy baszdmeg. De sztm csak kihasznál vagy idk. Nem azt érzi amit én és ez biztos,mert olyan jeleket ad folyamatosan. De közben olyanokat is,mintha érdekelném. És minél inkább ilyen kétértelmű jeleket kapok tőle,annál inkább akarom hogy akarjon. Akarom hogy fájjon vagy mi? Annyira utálom magamat,hogy nem várom,hogy igazán szeressenek,csak vágyom rá? DE közben nem érzem,hogy megérdemelném,ezért olyan emberekkel veszem körül magam,akik nem szeretnek csak kihasználnak? Tényleg igaz,hogyha valaki nem szereti önmagát,akkor mások sem fogják szeretni? És mégis hogy szeressem meg magamat? Van erre valami módszer? vagy gyógyszer? az lenne a legjobb. Bár biztos h függő lennék. Tudom magamról,hogy simán képes lennék valamire ráfüggni annyira,hogy belehaljak. És nem is bánnám szerintem. Csak tudom,hogy anya nem élné túl,és őt túlságosan szeretem ahhoz,hogy ezt tegyem vele. Szeretnék lenni,de nem. Ez SImon Márton. Szeretnék sok mindent. Talán túl sokat. De tudnék választani közülük. Őt szeretném. Azt szeretném,hogy szeressen. És akarjon. Ne csak a testemet. Hanem engem. AHogy vagyok. Ami vagyok.

de úgyse fog

[konyvekkozt]

sohasem

nyilván nem igaz, hogy sohasem, de egészen erősen megroppantam

egy ideje állásokat pályázok meg, mert szeretnék szintet lépni, nem láthatatlannal egyenértékű közalkalmazotti fizetésért dolgozni, ráadásul egy igen igénybevevő és felelősségteljes munkát. mert bizony az ügyeletek, az emberek, a történeteik hatnak rám, mint ahogy az ügyeletcunami is koptatja a testemet, lelkemet. és ahogy I. halála bepillantást engedett, van, hogy egy ügyfél meghal, s olyan is, hogy az ügyelet ideje alatt

szóval van mindez. és az egészen nevetséges bérezés. mellette mellékszál, hogy az anyám miatt nőttek a kiadásaim

a héten voltam egy állásinterjún. hosszú volt, végig álltam a sarat, úgy éreztem, jól sikerült, egy percre sem adtam fel. a felelősség sokkal kisebb, az elvárt munkavégzés is, ellenben a pénz több. nagyon vágytam rá. nem csak a pénz miatt, hanem a váltás miatt, hogy kikerüljek a mostanra toxikusnak mondható munkakörnyezetekből, hogy lehessen olyan, hogy egy munkaviszonyból megélek. tényleg nagyon-nagyon vágytam rá. és (nagy szó nekem) alkalmasnak találtam magam, ráadásul szépen szinkronban lett volna azzal, hogy ahogy lezárul a doktori fokozatszerzésem, úgy lépek szintet

és akkor ma, miután lerágtam mind a tíz körmöm, megérkezett a levél: nem Ön került kiválasztásra

tudom, az álláskeresés ilyen szar dolog. de erre tényleg vágytam és ideális is lett volna. és én most elfogytam. nekem sohasem lesz más munkám, életem végéig szoc leszek terepen? ráadásul semmi pénzért? olyan mélyen csalódott vagyok, hogy az sem tesz boldoggá, hogy ma 32 kilóval deadswingeltem. pedig ez nagyon nagy dolog

ugyanitt nyilván szívesen látok állásötleteket. de ehhez tudni kell, hogy most végtelenül szomorú és reményvesztett vagyok. de legalább ugyanennyire utálom is az összes munkaviszonyomat és kétségbeesetten várom, hogy valami legyen már

(rég viselt meg ennyire elutasítás és az akadályokat is sokkal gördülékenyebben szoktam venni)

[sotetsegben-a-visszhang]

Hogy szeretem - e önmagam? Nem. Gyűlölöm a gondolataim, a szorongást amivel jó néhány éve együtt élek, az örökös szomorúságot. Ennél márcsak a testemet utálom jobban. Ronda vagyok. Nem szép az arcom, a hajam és alaktalan vagyok.

@sotetsegben-a-visszhang

[cigi-alkohol]

Tükör

Bármikor bele nézek a tükörbe,utálom amit látok. Utálom a hajamat,a mellemet,a hasamat,a combjaimat, a lábaimat, a bőrömet,az egész testemet. Mindenemet utálom. Csak állok előtte, majd sírni kezdek. Magam miatt.🔥

[egyszersokszorsohamindig]

Utálom a testemet

[csak-egy-mulo-pillanat]

Utálom a nyarat olyan szempontból ,hogy nem lehet eltakarni az egész testemet ruhával , különben megsűlnék.....

[minden-rendben-lesz-idovel]

Ha felajánlanák, hogy bárki testébe lehetnék a saját testemet választanám..semmi pénzért nem cserélném le akármennyire is utálom azt aki vagyok. Ebbe születtem akkor ebbe is leszek és ebben fogok leélni egy egész életet és netalántál a gyerekeimnek is elmondhassam, hogy igen erős voltam és sosem adtam fel. Elfogadom minden hibám és aki szeret az így szeret. Hülyeség az egész lényemet arra fordítani, hogy tetszek mindenkinek. Senki véleménye nem számít, aki nem fontos számodra. Mert ők a külsődet ítélik meg és nem pedig a belsődet. Lehet, hogy nem vagy 10/10-es, de legalább tudsz szeretni..manapság ez nagyon nagy szó, de mivel mindenki a külsőről ítél ezzel esélyt sem adva arra, hogy megismerjen. Lehet, hogy életed szerelme 15-16 évesen 10/10-es. De a tested változik, a lelked viszont nem. Sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő..légy önmagad. Ne add fel. Fogadd el aki vagy..Élj teljes és boldog életet. Örülj annak, hogy van 2 kezed és 2 lábad. Valaki imádkozik ezekért..te ne tedd tönkre magad. Élj, akarj élni. Ne akarj meghalni, mert előtted az élet..mindig is lesznek nehéz napjaid, de sose add fel. Maradj erős, nézz előre és soha ne fordulj hátra. A múltad sosem lesz fontos..zárd le. Becsüld meg, hogy van anyukád/apukád nem mindenki teheti meg, hogy legyen. Menj oda hozzá és mondd ki neki, hogy mennyire szereted. Nem tudhatod mikor mondhatod neki utoljára..becsüld meg. Elveszteni a család tagod elég szar érzés..gondolj bele, ha te öngyilkos akarsz lenni mi lenne édesanyáddal? Gondolkodjatok, aztán cselekedjetek..

[jikookblom-blog]

Emlékezz Rám! [jikook ff] Prológus1/2

Jungkook

- Elköltözünk.

- Tessék? Mégis hova? Minek?

- Sajnálom Jungkook, de muszáj lesz a munkánk miatt. Tudod, hogy egy ideje már szó volt róla, hogy máshova helyeznek át minket.

- És hova?

- Amerikába...

- Hogy micsoda?? Amerikába? Anya! Apa! Ezt nem tehetitek velem! Itt akartok hagyni? Kihez mennék?

- Fiam, nyugodj meg, nem akarunk itt hagyni.

- Huh? Ezt nem értem. Akkor, hogy akartok elmenni úgy, hogy velem maradtok?

- Khm...te is jössz velünk.

- M...Mi? É..én? Nem, anya ezt nem csinálhatjátok! Mi...Mi lesz Jiminnel? Nem hagyom el! Anya kérlek, ne tegyétek ezt!

- Sajnálom Jungkook.

- Ti...ezt hogy gondoltátok?

- Fiam...

- Ne. Ne érj hozzám.

Valahol a városban az egyik parkban ültem egy padon és lehajtott fejjel áztattam a földet könnyeimmel, miközben a szüleimet átkoztam. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Miután sírva kirohantam a házból, órákig csak bolyongtam a városban össze-vissza, míg végül itt kötöttem ki.

Mély levegőt vettem, majd szaggatottan kifújtam. Elköltözünk. Ez az egy szó visszhangzott újra és újra a fejemben. Elköltözünk, méghozzá Amerikába. Pazar. Egyetlen egy kibaszott évem van vissza a gimiből! Hagyjam hátra az egész eddigi életem? A barátaim? Jimint? Amikor tudatosult bennem, hogy egy hét múlva valószínűleg soha többé nem fogom látni, újra előtört belőlem a zokogás. Utálom a szüleim.

Jiminnel még tavaly, 11.-ben jöttünk össze, bár már ovis korunk óta ismertük egymást. Folyton egy osztályba kerültünk és mindig egymás mellett ültünk. Mindig is nagyon sokat jelentett számomra, de sosem éreztem iránta többet (legalább is így gondoltam), aztán amikor a tizedikes bálon egy lány elhívta randizni és Jimin igent mondott, rögtön tisztába lettem az érzéseimmel. Később kiderült, hogy Jimin csak azért mondott igent, hogy engem féltékennyé tegyen, ami megjegyzem elég jól sikerült... Az összes fontos eseménynél jelen volt az életemben, és most bele tudnék halni a fájdalomba,hogy többé nem láthatom. Szükségem van rá, nélküle el sem tudom képzelni az életem, mindennél és mindenkinél jobban szeretem.

Szúrást éreztem a mellkasomban, mire oda kaptam a kezem. A fájdalom lassan szétáradt a testemben, a zokogás felerősödött. Nem akarom elveszíteni.

[...]

- Jungkook! Hol voltál? Úgy aggódtunk érted - rohant elém anya amint beléptem az ajtón.

- Nem mindegy? - löktem oda flegmán, majd kikerültem és a szobámba rohantam. Még hallottam hogy anya szomorúan mond valamit apának, de nem törődve velük vágtam be magam után az ajtót és az ágyra rogytam. Remélem bűntudatuk van.

Nulla életkedvvel, zombi üzemmódba indultam a fürdőbe, hogy egy gyors zuhany után ágyba bújhassak végre. Amint bevágtam magam a párnák közé, megéreztem Jimin jellegzetes illatát amit tegnap éjszaka óta őriz az ágyneműm. Mosolyogva fúrtam bele fejem a párnába és mélyet szippantottam belőle. Ezt magammal viszem Amerikába és sose mosom ki, így Jimin egy kicsit mindig velem lesz. Pillanatnyi jókedvem azonnal elszállt, ahogy újra eszembe jutott, hogy itt kell hagynom szerelmem. Könnyeim ismét eleredtek és összegömbölyödve, átölelve a párnát, csendesen álomba sírtam magam.

Másnap reggel miután nagy nehezen felkeltem lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy teát. Levágtam magam az egyik székre és csak bámultam a bögrémbe.Étvágyam nem volt, így a reggelit hanyagoltam. Láttam, ahogy bejönnek a szüleim és szomorú szemekkel vizslatnak. Ügyet se vetve rájuk bambultam tovább a teába azon gondolkozva mégis, hogy mondjam el Jiminnek, hogy vasárnap útjaink örökre elválnak. A könnyek ismét sorakozni kezdtek a szemembe arra várva, mikor indulhatnak útjukra, mikor a szemem sarkából megláttam, anyáékat a székem mellé sétálni.

- Kicsim, jól vagy? - kérdezte anya aggódva a vállamra téve a kezét.

Hogy jól vagyok-e? Ezt most komolyan megkérdezték? Olyan váratlanul lepte el a testemet a harag, hogy ha nem lettem volna ennyire ideges még meg is lepődtem volna.

- Szerinted? - álltam fel hirtelen kiabálva és a nagy lendülettől még a székem is felborult, de abban a pillanatban ez volt a legeslegkisebb gondom. Anya ijedten húzta el a kezét tőlem, apa össze rezzent. Megpróbáltam egy kicsit lenyugodni, de lehetetlen volt. Az egyre fortyogóbb düh kérlelhetetlenül száguldozott végig minden porcikámon félre söpörve minden önuralmamat. - Tegnap délután óta csak sírok és próbálok nem depresszióba esni, amiért el kell válnom életem értelmétől és hátra hagynom mindent, mert a ti rohadt munkátok azt követeli, hogy csak úgy hipp-hopp egy hét alatt teremjünk a világ másik kibaszott végén, mert nektek csak a pénz számít - kiabáltam anyámékra, majd egy mély levegő után folytattam, most már valamivel nyugodtabban - és te még azt kérdezed tőlem, hogy jól vagyok-e? - A végét már csak suttogva bírtam kimondani a torkomat folytogató sírás miatt. Az ő szemében is láttam megjelenni a könnyeket, de teljesen hidegen hagyott. Még ő sír? Nem az ő élete ment teljesen tönkre alig 18 órája.

- Jeon Jeongguk, ne merészelj így beszélni a szüleiddel! - emberelte meg magát végre apa. Ideje volt... - Hogy vagy képes ilyeneket mondani?! Nem fogsz bele halni abba, hogy elköltözünk! Ez úgyis csak...

- Csak egy hülye tini szerelem, ami nem tart örökké és úgyis lesz másik ember az életemben - vágtam a szavába szemforgatva. A Jiminnel való kapcsolatunk alatt annyiszor hallottam ezt a mondatot, hogy már a könyökömön jön ki. Talán épp ezért nem ellenezték azt, hogy meleg vagyok, mert azt gondolták, hogy úgysem fog örökké tartani ez Jimin és köztem. Hát most elérték a céljukat.

- Azonnal menj a szobádba - mutatott a lépcső irányába apa, miközben átölelte a csendesen sírdogáló anyát. Dühösen megforgattam a szemeim, majd elindultam felfelé, de a harmadik lépcsőfokon megálltam és visszanéztem.

- Csak hogy tudjátok...nagyon is tévedtek. Ez a valami Jimin és köztem igazi szerelem ami soha nem fog elmúlni. Szóval gratulálok nektek, szépen elcsesztétek az életem. Remélem örültök.

Felcsörtettem a szobámba, majd rögtön a gardróbhoz léptem és kikaptam belőle egy hosszú nadrágot és egy fekete kapucnis pulcsit (mivel így november közepén nincs valami meleg), majd a cipőmet felkapva még gyorsan belenéztem a tükörbe és miután konstatáltam, hogy szörnyen nézek ki, zsebre dugtam a telefonom és az ablakhoz léptem. Mivel a szobám az emeleten van, nem lenne túl kellemes innen leugrani. Szerencsére apa műhelye pont az ablakom alatt van, így könnyedén át tudok oda ugrani, onnan pedig már csak a létrán kell lemásznom. Kimásztam az ablakpárkányra és behajtottam magam mögött az ajtót. A szüleim miatt nem kell aggódnom, hiszen tudják, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságukra és inkább békén hagynak. Mondjuk amúgy se jönnének fel... Ebből a szempontból jó, hogy nem törődnek velem.

Nagy levegőt vettem, majd ugrottam. Hangos puffanással landoltam a műhely tetején, ami sajnos felkeltette a szomszéd kutya figyelmét. Na szuper, már csak az hiányzik, hogy ez itt elkezdjen nekem ugatni. A gazdája egy minden lében kanál öreg néni és nem lenne jó, ha az ugatásra kinézne az ablakon és meglátná ahogy a szomszéd fiú éppen szökik otthonról. Abban a pillanatban tárcsázná a szüleimet, amint meglát.

Gyorsan lemásztam a létrán mielőtt az a dög rákezdett volna és kifutottam a kapun. Az utcára érve lassítottam a tempómon, mert még a végén felfigyelnek rám a környékbeliek, amiért itt rohangálok. Rettenetesen pletykás Busannak ez a része. A város szélén lakunk egy telepen, tele öregasszonyokkal, akiknek nincs jobb dolguk, mint mások életének kibeszélése. Anno a szomszédok előbb tudták meg, hogy Jimin szerelmes belém, mint én...bár fogalmam sincs hogyan.

Fejemre húztam a kapucnimat és Chimék háza felé vettem az irányt.

Idegesen rágva a szám szélét csengettem be a házba. Nem hiszem, hogy nagyon fognak nekem örülni így vasárnap reggel nyolckor, de muszáj látnom Jimint.

Chim anyukája nyitott ajtót még pizsamában és kissé kómás fejjel.

- Szia Jungkook, mi járatban? - kérdezte ásítva, de még így reggel is kedvesen. Hálás vagyok nekik amiért mindig tárt karokkal fogadtak akármikor is jöttem, legyen az hajnalban, este tizenegykor vagy éppenséggel vasárnap reggel nyolckor. És most őket is itt kell hagynom. Mindig mellettem álltak, ha baj volt, meghallgattak és támogattak mindenben. Jobban törődtek velem, mint az igazi szüleim.

Nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Ezt meglátva Jimom (egyébként Subin a neve, de én kiskorom óta csak Jimomnak hívom) szeméből azonnal kiment az álmosság és elkerekedett szemekkel behúzott a házba.

- Mi a baj kincsem? - kérdezte aggódva. Válasz helyett csak a nyakába borultam és halkan sírdogáltam, amíg ő a hátamat simogatta.

Kinyílt a hálójuk ajtaja és Minjun, Jimin apja is kilépett rajta, de megtorpant amint meglátott minket, majd végül aggódva sétált oda hozzánk.

- Jungkook? Sub? Mi történt? - kapkodta kettőnk közt a fejét, mire Jimom óvatosan eltolt magától, hogy könnyes szemeimbe tudjon nézni.

- Elmondod mi történt? - simogatta gyengéden arcom. Kezdtem kicsit megnyugodni, ezért úgy láttam, ideje lenne elmondani nekik.

- Khm... - Hátrébb léptem egyet miközben a földet pásztáztam és kerestem a megfelelő szavakat, de rájöttem, hogy kerek-perec ki kell mondanom. Mindig az egyenes út a legjobb.

Vettem egy mély lélegzetet, majd a szemükbe néztem:

- A szüleimmel elköltözünk Amerikába.

- Hogy mi? - hallatszott a lépcső felől, mire oda kaptam a fejem. Ettől féltem.

To be continued...

[instagirl14]

Utálom a külsömet, a testemet amit legszivesebben levágnék, az arcomat ami senkinek nem jön be! Utálom .....

[xxxaszerelemfaszsag]

UTÁLOM.

Utálom,hogy csúnya az arcom.

Utálom,hogy csúnya a mosolyom.

Utálom a hajam szinét.

Utálom a testemet.

Utálom,hogy mindenkinek csalódást okozok.

Utálom,hogy mindig én vagyok az aki rosszul csinálja a dolgokat.

Utálom,hogy mindig próbálok megfelelni.

Utálom,hogy mindig lecserélnek.

Utálom,hogy mindig untatom őt és a többi embert.

Utálom,hogy minden kis szartól idegbeteg leszek,és sirógörcsöt kapok.

Utálom,hogy mindenből az utolsó vagyok.

[diogenesz2020portugal]

View this post on Instagram

A post shared by Lajos és Margit (@lajos_es_margit)

Tudtátok, hogy a háztartási balesetek túlnyomó része a fürdőszobában és a konyhában történik? Ennek én is csak most néztem utána, miután egy gyönyörű csavart oldalszaltó után - melynek célja az egyik szolgám lába lett volna - a felmosóvödör domesztoszos vizében kötöttem ki. Mondhatom, rettenetes traumában volt részem. Eddig szerettem a felmosóvödröt, meg a moppot (vagy hogy hívják), mert jó volt vele játszani, amíg a személyzetem takarította a lakásomat. Magam sem értem, a vödör hogyan szökkent észrevétlenül gondosan kiszámított röppályájám útjába, de tény, hogy derékig elmerültem a vegyszeres vízben. Szerencsére az gazdim azonnal kimentett (a másik valami adománygyűjtésre hivatkozva kint szórakázott a Sziget Fesztiválon), és - ez milyen megalázó - rögvest a vízcsap alá dugott, hogy lemossa rólam a fertőtlenítős mocskot. Így aztán fél perc alatt KÉTSZER is eláztam. Utána a macskabútor magasába menekülve legalább fél órán keresztül nyalogattam gyönyörű testemet, hogy a bundám valahogy kinézzen. Utálom azt a vödröt: aljas és pofátlan. #Szörnyeteg #Lajos #szörnyeteglajos #csendesgyilkos #monster #catoftheday #catloversclub #kandúr #cica  #veszély #danger #cleaning #trauma #cat #cuki #cute #catsofinstagram  #catlover #catloversclub  #whitecat #azeletszep #igyelunkmi #macskaszem #catseye (helyszín: Budapest, Hungary)

[princess-hu]

Utálom a döntéseimet, utálom a tetteimet, utálom a gondolataimat, utálom a testemet, utálom az egész lényemet...

Utálom azt hogy létezek.