#tea idő

[homregeszet]

Tea történet - filter nélkül

A tea története Kínában kezdődött. A legendák szerint Sen-nung kínai császárhoz és tudóshoz köthető a tea felfedezése Kr. e. 2737-ben, aki higiéniai okokból csak forralt vizet ivott. Egy alkalommal, amikor éppen egy teafa alatt üldögélt, néhány levél belehullott a fa alatt forralt vízbe; így született meg az első tea. Írott források azonban csak a Kr. e. 3. században említik ezt az italt, melyet összpontosítás és éberség javítására ajánl egy kínai orvos. A jelenleg ismert legkorábbi teafűmaradványok a Han dinasztiába tartozó Csing-ti kínai császár Kr. e. 2. század közepére keltezhető sírkomplexumából kerültek elő, melyek bizonyítják, hogy az uralkodói családban ekkor már előszeretettel fogyasztották a teát.

A legendabeli Sen-nung császár

A tea csak a Kr. u. 4–5. századtól kezdve terjedt el szélesebb körben és elindult a teafű kereskedelme is. Eleinte szilvalé – mint ragasztóanyag – segítségével kis gombócokat, lepényeket formáztak a meggőzölt, összetört tealevelekből, melyet teafőzés előtt kellett csak porrá őrölni. Így a tea sokáig elállt és megőrizte aromáját, ami praktikus volt, ha távolabbi vidékekre szállították. Kr. u. 476-ból feljegyzések vannak arról, hogy az arabokkal folytatott cserekereskedelemben fizetőeszközként is alkalmazták ezeket a tealabdacsokat.

A tea „aranykorának” a Tang-dinasztia uralkodását tartják (Kr. u. 7–9. század), amikor szigorú szabályozása alakult ki, hogy miként kell termeszteni, betakarítani és feldolgozni a teát. Így például a tealeveleket begyűjtő fiatal lányok erős illatú fűszerekhez – mint a fokhagyma, hagyma – nem érhettek, hogy tisztán megőrizhessék a tea aromáját. Ebben az időszakban íródott meg az első teáról szóló könyv is, melyben éppúgy helyet kapott a teafajtáknak, a tea feldolgozásának, gyógyhatásainak leírása, mint a teásedények fajtáinak vagy a teaivás hagyományainak részletezése.

A tealevelek feldolgozásának 17. századi ábrázolása (forrás: Pettigrew 2009)

Európába holland vagy portugál kereskedők által érkezett meg elsőként a tea a 17. század elején selyemmel, brokáttal, porcelánnal és fűszerekkel együtt. Hamarosan népszerű lett holland, francia, német, angol és orosz területeken is, ám a legtöbb helyen a 17. század végére a kávé jórészt kiszorította a teát és csak Angliában és Oroszországban vált igazán közkedveltté. Ekkor már elhagyták a teagombócok készítését és szálas formában érkezett Európába a tea, mely azonban veszített aromájából és tartósságából a labdacsokhoz képest. Ezért egy új módszert fejlesztettek ki, hogy a szálas tea is alkalmas legyen távolsági kereskedelemre: a teafaleveleket fermentálták, majd felhevítették. Így született meg a fekete tea, mint a zöld tea egy változata.

Fekete és zöld teafű

Angliában 1706-ban nyitotta meg kávéházát a híres teavállalat alapítója Thomas Twining, ahol teát is felszolgáltak. Ekkoriban a tea azonban még meglehetősen költséges cikk volt a rá kivetett adó miatt, így csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak. Ugyanakkor egész hálózatok alakultak ki teacsempészetre és elkezdték hamisítani a teát. Elterjedt módszer volt, hogy más leveleket (pl. kökényleveleket) kevertek a teafűhöz vagy a már lefőzött tealeveleket kiszárították és melasszal színezték, de olyan is előfordult, hogy juhtrágyába áztatott kőrisfa levelet árultak teaként.

Thomas Twining

Az angol „ötórai tea” szokásának kialakulása a 19. századra vezethető vissza és Annához, Bedford hetedik hercegnőjéhez köthető, aki délután, az ebéd és a vacsora között megéhezve teasüteménnyel felszolgált teát fogyasztott, melyre idővel barátait is meghívta. Így vált közösségi eseménnyé és terjedt el Londonban, majd egész Angliában a délutáni teaivás szokása.

Anna Russel bedfordi hercegnő

Az angolok a növekvő igény és a Kínával megromló kereskedelmi kapcsolatok hatására új teatermelő vidékek után kutattak, így kezdődött meg a teatermesztés Észak-Indiában és Ceylonban (Srí Lanka) is a 19. században. A ceyloni tea széleskörű elterjedése összeforr Thomas Lipton nevével, aki a ceyloni ültetvényein termesztett teát saját fűszerkereskedéseiben kezdte árulni, így a közvetítőket kiiktatva sikerült kedvező árú terméket eladnia.

Lipton tea szállítása (forrás: Pettigrew 2009)

A tea Észak-Amerikába is eljutott az Európából kivándorló telepesek által. Népszerűsége azonban számottevően csökkent a kávé ellenében, amikor az angol kormány adót vetett ki az Amerikába érkező teaszállítmányokra. Az 1773-as „bostoni teadélutánként” nevezett esemény alkalmával az adó elleni tiltakozásként a kikötőbe beérkező angol hajókról 340 láda teát dobtak a vízbe indiánnak öltözött telepesek.

A bostoni teadélután ábrázolása egy 1846-os metszeten

Trestyánszki-Polyák Teodóra

Felhasznált irodalom: Lu, H., Zhang, J., Yang, Y. et al. Earliest tea as evidence for one branch of the Silk Road across the Tibetan Plateau. Scientific Reports 6, 18955 (2016). https://doi.org/10.1038/srep18955

Pettigrew, J. Tea. Ínyencek kézikönyve. Ford. Búsné Pap J. Budapest, GABO Könyvkiadó, 2009.

[david-cross89]

Megfáztam

Sál nélkül flangáltam, hát jól meg is jártam. Zimankós volt az idő, de nem esett az eső.

Papírzsepi társaságában, ébredtem fel náthásan. Torkom is belefájdult, forró tea hozzájárult.

Meglettem én fázva, beleestem az ágyba. Vitamin sokat segít, gyógyulás felé repít.

Legközelebb felöltözök, jó, hogy nem köhögök. Nemsoká jobban leszek, még nem legénykedhetek.

[calleyspage]

SRI LANKA - beszámoló 🌴

Egy baráti társasággal (7 fő) vágtunk neki utunknak Márti Kozák (facebook csoport) szervezésében. 07.27-én indultunk a Fly Dubai járatával a késő esti órakban, Dubaiban volt az átszállás. Terminal 2 volt a váróterem a továbbutazáshoz, kb 12 h várakozási idő volt. Itt a légkondi a maxon, kisebb terminál, a városba azonban minden további nélkül be lehetett jó áron taxizni. Mivel utóbbi időben falom a könyveket én az előbbit választottam, csak a hideg tényleg elviselhetetlen volt.

A fly dubai repülőgépeken a telefont tölteni lehet, a filmek pénzbe kerülnek. Vacsorát mindkét járaton kaptunk, főétel (húsos illetve húsmentes, saláta, zsemle vajjal, desszert, 1 dl víz). Az ülések dönthetőek voltak. Lábtérre nem volt panaszunk.

Odaérve az idegenvezetőnk, Pra már várt ránk. A reptéren vettünk internet kártyát (kb 3.000 ft volt), ott be is üzemelték helyben, kb 20 perc utazás volt a hotelba légkondis kisbusszal.

Az első szállásunk medencével és közvetlen óceán kapcsolattal is rendelkezett. Jó volt végre megpihenni kicsit.

Másnap Napközben Colombo városnézésre volt lehetőség az idegenvezetővel, többen a beach bárban élveztük az 1.000 forintos koktélokat. Vacsorázni 2 percre gyalog mentünk el. Az árak meglepően olcsóak voltak itthoni éttermes árakhoz is képest ( sör: kb 600-800, főétel: 1-2.000 ft). A harmadik napon Negombóból indultunk tovább a Pinnawella elefánt árvaházba, itt megismerkedtünk az árvaház történetével, az ázsiai elefánt fajjal, etethettük, fürdethettük az elefántot.

Ezt követően a Sigiriyai oroszlánt hódítottuk meg, kisebb túra vitt felfelé, naplementét néztünk odafent, vacsorát a vàrosban ettünk, kipróbáltuk a helyi ételt, a Kottut. 07.31-ei napon Dambulla sziklatemplomhoz látogattunk el, az idenvezetőnk rengeteg érdekes dolgot mesélt a valllásról, kultúráról. Folytava az utunkat egy Fűszerkertbe tértünk be el az úton, ami az egyik kedvenc programunk volt, a fűszerek, gyógynövények széles körű használatát mutatták be, a végén vásárlási lehetőség is volt. Ezt követően a világhíres Zafír Drágakő bemutatásán vettünk részt, beleláttunk az előkészületekbe, kitermelésre, további feldolgzásba, ékszereket itt tudtunk vásárolni. Délután Kandy főtemplom és kulturális program volt. Szállásunk gyönyörű infinity pool-os volt ezen a napon. Vacsorázni egy közeli brit tulajdonú étteremben voltunk, a hangulat nagyon jó volt, az ételek finomak. 08.01-én tea gyárba látogattunk, itt is beleshettünk a gyártási folyamatba, teát kóstoltunk, a tájban gyönyörködtünk. Nagyon érdekes volt, ez is egyik kedvencünk volt. A nyelvet (angol) nagyon szépen beszélték itt is, de a többi vezetett foglalkozáson is. Nuwar Eliya várost autóból néztük végig, teljesen más volt mint ahol korábban jártunk, ezt 2 és fél óra vonatút követte (második osztály, foglalt helyjegyekkel). A táj elképesztő szép volt, gyorsan ment az idő.

Ellában volt az egyik legszebb szállásunk csodás panorámával, bőséges reggelivel . Vacsorázni a nagyon népszerű Chill-ben voltunk, az idenevezetőnk segített az asztalfoglalásban. Egyik legjobb étkezésünk volt az utazás alatt.

08.02: Little Adams Peak túra, 9 lyukú híd, az idegenvezetőnk úgy időzített, hogy egy áthaladó vonatot is volt lehetőségünk megnézni, fotózni. Ezt követően egy vízeséshez mentünk, páran fürödtünk. Itt főtt kukoricát (100 rupia), mangót ettünk (200), ami nagyon jó kis street food élmény volt. Déli iranyba folytattuk az utunkat, Yalababan kissé autentikus szállásunk volt, a medencében élveztük a lemenő nap látványát, a vacsorában itt is Pra segített. Az ételek csípőssége azért rajtunk is kifogott, hiába magyarként azért a csípőset is jobban bírjuk, de a kínálat, kiszolgálás hibátlan volt. A fiúk is megkönnyezték az ételeket. Következő nap a Hajnali szafarihoz (saját jeep) 5 kor keltünk, az úton megcsodáltuk a napkeltét, reggelit a szállás csomagolt, a sofőr mindent megtett, hogy megmutassa a parkban élő állatokat. A safari kb 5-5,5 óra volt. Ezt követően indultunk a déli partra, Unawatuna. Vacsorázni a városban voltunk, ébresztő óra állítása nélkül tértünk ezen a napon már nyugovóra. Másnap a társaság egyik fele a pihenést választotta, a másik a teknős hatchery-be látogatott el, majd Mirissaba, és surfozni is. Este a hotel által szervezett BBQ esten vettünk részt. Ebédelni a hotel melletti Sea Wavesben voltunk, nagyon tudjuk ajánlani, egy családi vállalkozás, nagyon odafigyelnek a vendégre, finom ételeket készítenek. Utolsó napunk pihenéssel telt főképp, igénybe vettük a szálloda által kínált masszázst( 1 óra 6300 rúpia- ezt így összehasonlításként). Este pedig naplementében vacsoráztunk a Wiaja beachen,. Hazafele szintén fly dubai géppel mentünk, itt csak 3 óra átszállási idő volt, és a jóval barátságosabb 3-as terminálon töltöttük el az időt.

Összegezve: ha lett volna több szabadságunk, minimum 2-3 nap pihenést be lehetett volna illeszteni az országjárós részekbe elszórva. Nagyon sok mindent szerettünk volna látni, kevés idő alatt, így összetorlódtak a helyszínek néha. Aki viszont aktívan szeret pihenni is, annak tökéletes ez az összeállítás. Borravalós ország, mindig jó, ha az embernél van váltópénz. A számlák általában nem tartalmazták a szervízdíjat. A legtöbb étteremben egyébként tudtunk fizetni bankkártyával. Szerintem elmondhatjuk, hogy rengeteg helyen ettünk, utcai árusoknál is, a 7 emberből egyet viselt meg jobban egy gastroenteritis. Probiotikumot én például végig szedtem. Oltásként hepatitis A volt amit pluszban adattunk. Több alkalommal voltunk már sajàt szervezéssel nyaralni. Ezt a színes programot, sok szervezést Márti nélkül nem tudtuk volna összerakni, ott létünk során is végig kereshettünk. Az elmondhatatlan nagy biztonság, hogy valaki személyesen egy ilyen távoli országban volt ott helyben a hátunk mögött/mellett.

Ha van kérdés szívesen válaszolok! Jöjjenek a képek.

[labjegyzet]

Olvass bele Ismail Kadare regényébe!

A második hazájául Franciaországot választó, többször is Nobel-díjra jelölt albán író fő műve, ez a Kadare hazájában sokáig betiltott regény a totális diktatúrák működését, a mindenre kiterjedő állami ellenőrzés ijesztő világát mutatja be. 

Első fejezet

REGGEL

A függönyökön kezdett átszűrődni a hajnal zavaros fénye. Szokása szerint a fejére húzta a takarót, hogy bóbiskoljon még egy kicsit, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez ma nem fog menni. A gondolat, hogy a derengő hajnal egy különleges nap kezdetét jelenti, egy csapásra kiűzte az álmot a szeméből.

Egy pillanattal később, miközben a papucsát kereste az ágy lábánál, az a benyomása támadt, mintha álomtól még zsibbadt arcán apró, ironikus mosoly suhant volna át. Kidörzsölte szeméből az álmot, hogy mielőbb elindulhasson a Tabir Szárájba, a hírhedt Hivatalba, ahol pontosan az álmokkal foglalkoztak, s ez az egybeesés mindenki más arcára mosolyt csalt volna. Őt azonban túlságosan hatalmába ker��tette a szorongás ahhoz, hogy képes legyen őszintén mosolyogni.

A földszintről tea és sült hús kellemes illata áradt be a szobájába. Tudta, hogy az anyja és idős dajkája már régóta türelmetlenül várja, ezért a lehető legmele­gebb hangon köszöntötte őket.

– Jó napot, mama. Jó napot, Loke.

– Jó napot, Mark-Alem. Jól aludtál?

Az ő szemükből is kiolvasható volt a várható kinevezésével kapcsolatos enyhe aggodalom és izgatottság. Talán ők is arra gondoltak, ami kevéssel ezelőtt neki is eszébe jutott, hogy ez volt az utolsó éjszaka, amikor még oly nyugodtan alhatott, mint a többi egyszerű földi halandó. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy mostantól az élete gyökeresen megváltozik.

Megreggelizett, s miközben reménytelen igyekezettel próbálta elrendezni a gondolatait, érezte, aggodalma nőttön-nő. Visszament az emeletre, hogy felöltözzön, ám ahelyett, hogy a szobájába sietett volna, belépett a tágas szalonba. A szalon halványkék szőnyege mostanra mintha elvesztette volna azt a tulajdonságát, hogy megnyugtató színével enyhítse a helyiségbe lépők szorongását. A fiatalember odasétált a könyvesszekrényhez, és – éppúgy, ahogy az előző napon a gyógyszeres szekrénykét nézegetve tette – egy hosszú pillanatig mozdulatlanná dermedve állt, elmélyülten szemlélve a könyvek gerincére nyomtatott címeket. Aztán előrenyújtotta a jobb kezét, és az egyik polcról leemelt egy mélybarna, csaknem feketének ható bőrbe kötött, vaskos és nehéz in foliót. Mark-Alem már évek óta ki sem nyitotta ezt a családja történetét összefoglaló hatalmas kötetet, melynek borítólapján, közvetlenül a cím – A Quprili család apáról fiúra – alatt, ismeretlen kéztől származó írással a francia Chronique szó állt.

A kötetet lapozgatva erőltetnie kellett a szemét, hogy ki tudja bogarászni a kézzel írt sorokat, mivel az írás képe gyakran változott aszerint, hogy az adott részt éppen melyik őse vetette papírra. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a tollat forgató kezek többsége öreg embereké volt, vagy legalábbis olyanoké, akik életük alkonyán vagy valamilyen nagy szerencsétlenség előestéjén vették maguk elé a könyvet, amikor az emberben feléled az elfojthatatlan vágy, és múlhatatlan szükségét érzi annak, hogy valami emléket hagyjon maga után. 

A mintegy háromszáz évvel ezelőtt egy közép-albániai kisvárosban született Meth Quprili volt az első, aki családunk tagjai közül magas tisztségbe jutott a Birodalomban.

Mark-Alem felsóhajtott. Ahogy az in folióban lapozgatott, egyre csak vezírek és tábornokok nevén akadt meg a szeme: Istenem, csupa Quprili! – gondolta. És ő még csodálkozott váratlan szerencséjén! Milyen ostoba vagyok – korholta magát –, még az ostobák között is a legutolsó!

Amikor aztán a könyvben rábukkant leendő munkahelyének nevére, amikor meglátta az Álmok Palotája szavakat, rádöbbent, hogy kezdettől fogva ezt kereste, illetve ezt akarta elkerülni. De már késő volt ahhoz, hogy továbblapozzon.

Családunk és az Álmok Palotája közötti kapcsolat mindig is nagyon bonyolult volt. Kezdetben, abban az időben, amikor az intézmény neve Jildis Száráj volt, és a Palotában még csak csillagjóslással foglalkoztak, minden sokkal egyszerűbben ment. A dolgok csak később fordultak rosszra, amikor az intézményt átalakították, és létrehozták a Tabir Szárájt…

Az aggodalom, melyet a család dicső múltja, a nevek és címek sokasága néhány pillanattal korábban eloszlatott, most újra összeszorította Mark-Alem torkát. 

Ismét lapozgatni kezdte a Krónikát, de most gyorsan, kapkodva forgatta a lapokat, melyek úgy zizegtek a kezében, mintha az ujjbegyéből hirtelen erős szél tört volna elő.

Családnevünk tulajdonképpen az albán Ura (qypri­ja vagy kurpija) szó fordítása; egy Közép-Albániában található háromlyukú hídra utal, mely abban az időben épült, amikor az albánok még keresztények voltak, és amelynek egyik pillérébe befalaztak egy embert. Mi­után hosszú időn át dolgozott a hídépítők között, a híd elkészültekor az egyik dédapánk, bizonyos Gjon, sok más ottani munkáshoz hasonlóan felvette a híd­építés során elkövetett bűntényre utaló Ura nevet.

Mark-Alem egy gyors mozdulattal becsukta a könyvet, és kiviharzott a szalonból. Néhány pillanattal később már az utcán volt.

Odakint hideg, nyirkos reggel fogadta. Apró szemű, havas eső hullott az égből. A masszív épületek, melyek nehéz kapuikkal és még csukott ablaktábláikkal a magasból kémlelték az utcai nyüzsgést, mintha tovább mélyítették volna a reggel szürkeségét. 

Mark-Alem belebújt a kabátjába, még a nyakát kényelmetlenül szorító utolsó gombot is begombolta; tekintete megpihent a kovácsoltvas lámpákon, melyek körül apró hópihék kergetőztek, és érezte, hogy a gerincén könnyű borzongás fut végig.

A sugárút, mint ebben az órában mindig, tele volt minisztériumi alkalmazottakkal, akik sietve lépkedtek, hogy időben megérkezzenek az irodáikba. Útközben Mark-Alemnek kétszer-háromszor is eszébe ötlött, hogy nem lett volna-e okosabb, ha fiákerbe ül. Az út a Tabir Szárájba sokkal hosszabb volt, mint gondolta, ráadásul a félig megolvadt hóval borított járda kövezete is nagyon csúszósnak bizonyult. 

Elhaladt a Központi Bank előtt. Feltűnt neki, hogy kicsit távolabb behavazott fiákerek sorakoznak egy impozáns épület előtt; azon gondolkodott, vajon melyik minisztérium lehet az.

Az egyik előtte haladó járókelő megcsúszott. Mark-­Alem megbűvölten figyelte, ahogy a férfi a csípőjét kitolva megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát, majd egy pillanat múlva elvágódik, aztán feláll, körülnéz, s miközben elmormol egy káromkodást a fogai között, sáros pelerinjét és azt a helyet vizsgálgatja, ahol elesett, s végül dühösen folytatja útját. Nézz a lábad elé! – suttog­ta Mark-Alem anélkül, hogy tudta volna, kinek is szánta ezt a figyelmeztetést: az ismeretlennek vagy saját magának.

Valójában aggodalomra nem volt semmi oka. Nem meghatározott időpontra rendelték be a Palotába, még abban sem volt biztos, hogy délelőtt kell ott jelentkeznie. Hirtelen rádöbbent, fogalma sincs arról, mettől meddig tart a munkaidő a Tabir Szárájban.

A sűrű ködben, valahol tőle balra, mintha csak a maga szórakoztatására tenné, megkondult egy torony­óra. A fiatalember sietősre fogta lépteit. Bár már rég a nyakára simította kabátja bundagallérját, most gépiesen odanyúlt, hogy felhajtsa. Valójában nem a nyaka fázott, hanem a mellkasa egy bizonyos pontján érzett valami hideg borzongást. Benyúlt a belső zsebébe, hogy ellenőrizze, megvan-e még az ajánlólevele.

Egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a járókelők megfogyatkoztak körülötte. Az alkalmazottak már az irodáikban vannak – gondolta némi aggodalommal, ám azonnal meg is nyugtatta magát: végül is az ő helyzete más, mint az övék. Ő még nem hivatalnok.

A távolban mintha már látszott volna a Tabir Száráj egyik épületszárnya. Ahogy közelebb ért, sejtése bizonyossággá vált. Valóban a Palotát pillantotta meg, színehagyott kupoláival, melyeken azonban még látszott, hogy eredetileg kékek vagy legalábbis kékes árnyalatúak voltak, de most csak nehezen lehetett kivenni őket a szemerkélő esőben. Mark-Alem megérkezett az egyik oldalsó épületszárny elé. A Palota homlokzata bizonyára az egyik szomszédos utcára néz – gondolta a fiatalember.

Átvágott egy csaknem teljesen kihalt kis téren, melyen egy mecset állt, mellette pedig egy rendkívül karcsú minaret szökött az ég felé. A Palota főbejárata valóban ezen az oldalon volt. A Tabir Száráj két szárnya beleolvadt a ködbe, az épület központi tömbje pedig az az oldalszárnyakhoz képest valamivel beljebb állt, mintha valamilyen fenyegetés hatására kissé hátrébb húzódott volna. Mark-Alem érezte, hogy újra hatalmába keríti a szorongás. Számtalan teljesen egyforma kaput pillantott meg, de amint elhaladt előttük, rá kellett döbbennie, hogy valamennyi zárva van, és úgy tűnt, ezeket az esőverte kapuszárnyakat már régóta nem nyitották ki.

Csak ment és ment, miközben a szeme sarkából egyre a bezárt kapukat vizsgálgatta. Hirtelen, nem tudni, honnan, egy esőköpenyes férfi bukkant fel közvetlenül mellette.

– Hol a bejárat? – kérdezte tőle Mark-Alem.

A férfi valamerre jobb felé mutatott, ám az eső­köpenye ujja olyan bő volt, hogy a kar jelezte irányra csak következtetni lehetett. Istenem, micsoda maskara! – gondolta Mark-Alem, miközben elindult a túl­méretezett kabátujjban szinte elvesző kéz által mutatott irányba. A következő pillanatban ismét lépteket hallott maga mögött. Az esőköpenyes férfi sietett utána.

– Erre – mondta –, a személyzeti bejárat ezen az oldalon van!

Mark-Alem hízelgőnek találta, hogy felismerték benne a leendő hivatalnokot. Végül ott találta magát a bejárat előtt. A kapuszárnyak nagyon nehéznek tűntek. Négy volt belőlük, mindegyik tökéletesen egyforma, vaskos bronzkilincseiken esőcseppek csillogtak. Nekifeszült az egyiknek, ám kiderült, a kapu sokkal könnyebben nyílik, mint gondolta, és máris belépett egy fedett, ám jéghideg átjáróba, melynek mennyezete olyan magas volt, hogy Mark-Alem úgy érezte, mintha egy árokban lépkedne. Mindkét irányban ajtók hosszú sora tárult a szeme elé. Addig próbálgatta a kilincseket, míg az egyik ajtó ki nem nyílt, és azon belépve egy másik, kevésbé huzatos átjáróban találta magát. Egy üvegfal mögött végre embereket pillantott meg. Körben ültek, és halkan társalogtak. Bizonyára hivatalszolgák voltak, talán éppen a recepcióra beosztott alkalmazottak, mivel világoskék libériájuk színe a palota kupoláinak kékjét idézte. Mark-Alemnek egy pillanatra úgy tűnt, mintha még a távolból a kupolákon megfigyelt, valószínűleg a nedvesség számlájára írható fakó foltokat is látná egyenruhájukon. Ám nem volt ideje jobban szemügyre venni őket, mert a hivatalszolgák hirtelen abbahagyták a beszélgetést, és kérdő pillantásokat vetettek felé. Már nyitotta a száját, hogy köszönjön nekik, de a csevegésükben megzavart alkalmazottak oly nyilvánvalóan bosszús arccal meredtek rá, hogy üdvözlés helyett beérte annyival, hogy kimondta annak a tisztviselőnek a nevét, akinél jelentkeznie kellett.

– Ó, tehát állásügyben jött? – mondta kérdő hangsúllyal az egyik hivatalszolga. – Első emelet, jobbra a tizenegyes ajtó!

Mint mindenki, aki első alkalommal lépi át egy fontos állami hivatal küszöbét, Mark-Alem is szeretett volna néhány szót váltani valakivel, mielőtt folytatja útját, annál is inkább, mivel a szívét már reggel óta görcsbe rántotta a bizonytalanság, ám ezek az emberek olyan türelmetlennek tűntek, lerítt róluk, már alig várják, hogy folytathassák ostoba fecsegésüket, hogy a fiatalember úgy érezte, tekintetük valósággal belöki őt a belső folyosóra. 

Most egy hangot hallott maga mögül: Ott lesz, mindjárt jobbra! Anélkül, hogy hátranézett volna, Mark-Alem elindult a jelzett irányba. Érzelmei és a testén újra meg újra végigfutó borzongás elfeledtette vele, hogy bosszankodnia kellene a hivatalszolgák udvariatlansága miatt.

A folyosó hosszú volt és sötét. Többtucatnyi magas, számozatlan ajtó nyílt róla. Mark-Alem elhaladt az első tíz ajtó mellett, majd megállt a tizenegyediknél. Kopogás előtt szeretett volna meggyőződni arról, hogy valóban a keresett tisztviselő irodája előtt áll-e, ám a folyosón egy lelket sem látott. Mélyet sóhajtott, kinyújtotta a kezét, és halkan bekopogott. Várt, de bentről egy hang sem jött. A fiatalember gyors pillantást vetett jobbra, majd balra, aztán újra kopogott, ezúttal már hangosabban. Választ azonban most sem kapott. Harmadszor is kopogtatott, és mivel továbbra sem hallott semmit, lenyomta a kilincset. Legnagyobb meglepetésére az ajtó simán kinyílt. Mark-Alem rémülten kapott utána, hogy becsukja, ám kinyújtott karja hirtelen megmerevedett a levegőben, mert ahogy az ajtó halk nyikorgással kitárult, észrevette, hogy a helyiség üres. A fiatalember habozott. Lépjen be? Egyszerűen nem tudta, mi lenne a helyes magatartás ebben a hely­zetben. Végre abbamaradt a zsanérok nyikorgása. Mark-Alem elkerekedett szemmel állt az ajtóban, és az üres iroda falai mentén sorakozó padokra meredt. Egy ideig mozdulatlanul álldogált a küszöbön, majd kezével kitapogatta a zsebében lapuló ajánlólevelet. Ez a mozdulat bátorsággal töltötte el. Belépett az irodába. Az ördögbe is! – gondolta. Lelki szemei előtt meg­jelent a Royale utcai nagy házuk, látta maga előtt be­folyásos rokonait, akik egy-egy vacsora után gyakran összegyűltek náluk a kandallóval fűtött szalonban, és immár sokkal fesztelenebb léptekkel odasétált az egyik padhoz, és leült. Sajnos a házuk és a rokonai képe, mely az imént erőt adott neki, nagyon hamar szertefoszlott, és Mark-Alemben újra feléledt a kezdeti szorongás. Füle valami alig hallható, fojtott neszezés zaját fogta fel, olyan volt, mint egy távoli suttogás, ám arra nem tudott rájönni, honnan jön ez a hang. Körbepillantott a helyiségen, és tekintete megállapodott egy másik ajtón, amely a folyosói ajtóhoz képest jobbra nyílt. Úgy tűnt, a hangok a mögül jönnek. Mark-Alem egy pillanatig még mozdulatlanul ült, és a fülét hegyezte, ám a tompa mormogás továbbra is ugyanolyan érthetetlen maradt számára. Most minden figyelmét erre az ajtóra összpontosította, amely mögött, meggyőződése szerint, jóllehet nem tudta volna okát adni, miért gondolja ezt, nagyon meleg lehetett.

Kezét a térdére helyezve egy ideig elgondolkodva üldögélt. Mindenesetre sikerült minden különösebb gond nélkül bejutnia ebbe az épületbe, ahova csak nagyon kevés embernek van bejárása. Azt beszélték, még maguknak a minisztereknek is speciális ajánlólevelet kell kérniük, ha be akarnak lépni a Palotába. Kétszer-­háromszor odapillantott az ajtóra, mely mögül a hangok kiszűrődtek, de érezte, órákig, sőt napokig is elüldögélhetne itt, akkor sem lenne bátorsága felállni, és benyitni a szomszédos irodába. Csak ülne itt, ezen a padon, és áldaná a jó sorsát, mely lehetővé tette számára, hogy eljusson ebbe az előszobába. Nem is gondolta volna, hogy a dolog ilyen egyszerű lesz. Valójában persze nem is volt annyira egyszerű. De, mégis – szállt rögtön vitába önmagával –, egy séta a ködben, néhány bezárt ajtó, rézszulfát színű libériát viselő hivatalszolgák, ez az üres várószoba, mindez igazából nem nevezhető bonyolult feladatnak. 

Mégis, anélkül hogy tudta volna, miért, mély sóhajtás szakadt ki a melléből.

Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, mire Mark-­Alem felpattant. Az ajtórésben megjelent egy fej, az illető ­egy pillanatra rámeredt, aztán hirtelen eltűnt, az ajtó pedig félig nyitva maradt. Mark-Alem hallotta, amint a túloldalon az ismeretlen azt mondja:

– Valaki van az előszobában!

Mark-Alem képtelen lett volna megmondani, mióta várakozik itt. Az ajtó tárva maradt, és a fiatalember most nem elmosódott beszélgetésfoszlányokat hallott, mint eddig, hanem valami különös ropogást. Az ajtóban felbukkanó férfi alacsony termetű volt. Kezében vaskos papírköteget tartott, mely (szerencsére – gondolta Mark-Alem) figyelme nagy részét lefoglalta. Ennek ellenére a férfi most egy gyors, kutató pillantást vetett rá. Mark-Alemnek megfordult a fejében, hogy elnézést kérjen, amiért megzavarta a tisztviselőt a munkájában, s kicsalogatta őt jól fűtött irodájából, ám az alacsony férfi szigorú tekintete a torkára forrasztotta a szót. Mark-Alemnek csak a keze mozdult meg, lassan előhúzta zsebéből az ajánlólevelét, és odanyújtotta a férfinak. Amaz előrenyújtotta a kezét, hogy átvegye tőle a papírt, ám rögtön vissza is rántotta, mintha attól félne, hogy megégeti magát. Végül kissé előrehajolva és a nyakát nyújtogatva szemügyre vette a borítékot, aztán óvatosan hátra­lépett. Mark-Alemnek egy pillanatra úgy tűnt, a férfi tekintetében némi gúny villan meg.

– Kövessen! – mondta az ismeretlen a folyosóra nyíló ajtó felé fordulva.

Ő ment ki elsőként; Mark-Alem szorosan a nyomában. Kezdetben megpróbálta a fejébe vésni az útvonalat, hogy visszafelé jövet majd tudja, merre is kell kimennie, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy feleslegesen erőlteti a memóriáját. 

A folyosó sokkal hosszabb volt, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Az ebből nyíló oldalfolyosókról halvány fény szűrődött be. Végül befordultak az egyik ilyen keresztfolyosóra, majd kisvártatva a férfi megállt egy ajtó előtt, belépett az irodába, s az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Mark-Alem egy másodpercig habozott, ám mivel kísérője intett neki, hogy kövesse, ő is belépett a helyiségbe.

Még mielőtt a hőség megcsapta volna az arcát, a fiatalember megérezte az izzó szén kesernyés illatát, mely az iroda közepén álló parázstartóból áradt. Hosszúkás arcú, mogorva képű férfi ült egy nagy íróasztal mögött. Mark-Alem úgy érezte, ennek a zord férfinak a tekintete már akkor az ajtóra meredt, mielőtt beléptek volna ide, mintha csak várta volna őket.

A másik, az alacsony hivatalnok (Mark-Alem vele kapcsolatban azt remélte, nála már megtört a jég) odalépett az ülő férfihoz, és valamit a fülébe súgott. Amaz továbbra is az ajtóra meredt, mintha azt várná, hogy még valaki bekopogjon. Egy ideig hallgatta, amit a társa a fülébe sugdos, aztán ő maga is mormolt néhány szót anélkül, hogy egyetlen arcvonása is megrezdült volna. Mark-Alem azt gondolta, a vállalkozása zátonyra futott, ajánlólevelének és rokonai közbenjárásának semmi hatása sincs ezekre a szemekre, melyek láthatóan csak azt az átkozott ajtót voltak hajlandók figyelemre méltatni.

Aztán hirtelen meghallotta az ezúttal hozzá intézett szavakat. Kezével idegesen kaparászott a kabátzsebében, előhúzta az ajánlólevelét, és közben úgy érezte, hogy ezzel a mozdulattal sikerült még kínosabbá tennie a helyzetet. Egy másodpercig azt hitte, talán rosszul értette a férfi szavait, és gyorsan vissza akarta süllyeszteni a levelet a zsebébe, ám ebben a pillanatban az alacsony hivatalnok kinyújtotta kezét a borítékért. Mark-Alem megnyugodva közelebb lépett a férfihoz, de máris kiderült, a fellélegzésnek még nem jött el az ideje, mivel a másik, ugyanúgy, mint az első alkalommal, most sem vette át tőle a levelet. Széles gesztussal mutatta, hogy a borítéknak milyen utat kell megtennie, hogy eljusson a megfelelő kézbe. Mark-Alem kissé elképedve végre megértette, hogy neki magának kell átadnia ajánlólevelét az asztalnál ülő tisztviselőnek, aki kétségkívül magasabban áll a ranglétrán, mint az ő kísérője.

A fiatalember némiképpen csodálkozva látta, hogy a magas rangú tisztviselő elfordítja tekintetét az ajtóról (Mark-Alem már nem is remélte, hogy ez valaha is bekövetkezik), átveszi tőle a borítékot, feltöri a rajta lévő pecsétet, és elkezdi olvasni a levelet. Miközben a tisztviselő elmerült az olvasásban, Mark-Alem egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, mert azt remélte, talán sikerül elcsípnie valamilyen önkéntelen jelet, egy rezdülést a hivatalnok arcán, ám ekkor valami olyasmi történt, amitől szó szerint halálra rémült. Érezte, hogy vak pánik hatalmasodik el rajta, az a fajta tehetetlen rémület, amely általában földrengéskor lesz úrrá az embereken. Ami pedig ezt a pánikrohamot kiváltotta belőle, az a mogorva arcú tisztviselő viselkedése volt: a magas rangú hivatalnok a levél olvasása közben lassan felemelkedett a székéről. Testének mozgása olyan el­képesztően lassú és olyan hihetetlenül egyenletes volt, hogy Mark-Alemet mind a mozdulat lassúsága, mind egyenletessége valósággal elborzasztotta, és hirtelen arra gondolt, hogy a férfinak ez a felemelkedése soha nem fog véget érni, és ez a félelmetes tisztviselő, akitől az ő sorsa függ, itt a szeme előtt fog átalakulni valamilyen rettenetes szörnyeteggé. A fiatalember majdnem fel­kiáltott: Elég! Nem is akarom ezt az állást, adja vissza az ajánlólevelemet, nem bírom elviselni, ahogy így felemelkedik és fölém tornyosul! – ám a hiva­talnok ekkorra már teljesen felegyenesedve állt az asztal mögött.

Mark-Alem döbbenten állapította meg, hogy a vele szemben álló férfi legfeljebb közepes termetű. Nagyot sóhajtott, de megkönnyebbülése megint csak korainak bizonyult. Miután felállt, a hivatalnok ugyanazzal a lassú és szabályos mozdulattal kilépett az asztal mögül. A helyiség közepe felé tartott. Úgy tűnt, a Mark-Alemet idekísérő alkalmazott számított erre, mert azonnal félrehúzódott, hogy utat adjon felettesének. Erre aztán egy csapásra szertefoszlott Mark-Alem rémülete is. A tisztviselő nyilván csak a sok üléstől elgémberedett tagjait nyújtóztatta ki, de az is lehet, hogy aranyér vagy köszvény kínozza, s azért állt fel ilyen lassan. Én meg, gondolta, majdnem felüvöltöttem ijedtemben! Igen, az utóbbi időben elég rosszak az idegeim…

Először ezen a reggelen a fiatalember tekintete vissza­nyerte szokásos magabiztosságát, és Mark-Alem immár készen állt arra, hogy szembenézzen leendő hivatali főnökével. A tisztviselő még mindig a kezében tartotta Mark-Alem ajánlólevelét. A fiatalember arra számított, hogy a másik valami ilyesmit fog mondani neki: Rendben van, meg fogod kapni a kinevezésedet… vagy hogy hall legalább néhány biztató szót, egy ígéretet a következő hetekre vagy hónapokra vonatkozóan. Nyilván nem volt hiábavaló unokafivérei igyekezete, akik immár két hónapja azon fáradoztak, hogy összehozzák ezt a találkozót. És ennek a magas rangú hivatalnoknak, aki előtt – voltaképpen minden ok nélkül – annyira elveszettnek érezte magát, talán még inkább érdeke, hogy jó viszonyban maradjon az ő befolyásos családjával, mint neki magának, hogy elnyerje e tisztviselő jóindulatát. A férfit figyelve most olyan nyugodtnak érezte magát, hogy úgy döntött, megkockáztathat egy halvány mosolyt is. És a szája minden bizonnyal mosolyra is húzódott volna, ha hirtelen nem történik megint valami egészen váratlan dolog. A vele szemben álló hivatalnok gondosan össze­hajtogatta az ajánlólevelet, és abban a pillanatban, amikor Mark-Alem azokat a bizonyos biztató szavakat várta tőle, heves mozdulatokkal négy darabra tépte. Mark-Alem megborzongott. Ajka megrándult, mintha egy kérdést készülne feltenni, vagy talán csak nagyobb levegőt akart venni, de a hivatalnok, mintha az iménti durva mozdulat nem lett volna elég, odalépett a parázstartóhoz, és a levél darabjait a tűzre vetette. Sárga lángnyelv lobbant fel a parázstartó közepén, egy ideig fürgén táncolt az izzó széndarabok fölött, majd kihunyt, s a levélből nem maradt más, mint néhány elszenesedett papírfecni.

– Itt, a Tabir Szárájban nem szokásunk ajánlóleveleket elfogadni – mondta a tisztviselő olyan hangon, amelyről Mark-Alemnek az éjszakában visszhangzó óraütések jutottak eszébe.

A fiatalember kővé meredve állt az iroda közepén. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie: maradjon, vagy tűnjön el azonnal, tiltakozzon vagy mentegetőzzön? Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, az őt kísérő hivatalnok csendesen kisomfordált az irodából, magára hagyva őt a főnökével. Némán álltak egymással szemben, kettejük között a parázstartóval, ám ez az állapot nem tartott sokáig. A tisztviselő ugyanolyan lassú mozdulatokkal, mint az imént, Mark-Alem számára végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt visszament az íróasztalához. De nem ült vissza a székére. Kis ideig csak köhécselt, mintha valami ünnepélyes beszédre készülne, aztán előbb az ajtóra, majd Mark-Alemre pillantva így szólt:

– A Tabir Szárájban nem szokásunk ajánlóleveleket elfogadni, ez, természetéből következően, ellentétes az intézmény a szellemével. 

Mark-Alem igazából meg sem hallotta e szavakat.

– A Tabir Száráj alapelve nem a nyitottság, hanem épp ellenkezőleg, az elzárkózás, a teljes elzárkózás a külső hatásoktól; nem vagyunk nyitottak, az elszigeteltséget választottuk, és ebből következően nem érdekelnek minket az ajánlások, inkább az ellenkezőjük az, ami felkelti a figyelmünket. Mindezek ellenére, a mai naptól ki vagy nevezve a Palota hivatalnokává.

Mi történik velem? – gondolta Mark-Alem. Tekintetét mintegy bizonyosságot keresve újra a halkan duruzsoló, öreg parázstartóban izzó papírfoszlányokra szegezte.

– Igen, e perctől fogva ki vagy nevezve – ismételte a tisztviselő, aki láthatóan észrevette, hol is pihent meg Mark-Alem rémült tekintete.

Nagyot sóhajtott, aztán mindkét tenyerével rá­támaszkodott az asztalra (Mark-Alem csak ekkor látta meg, hogy az íróasztalt szinte elborítják a különböző méretű dossziék), és beszélni kezdett:

– A Tabir Száráj, avagy az Álmok Palotája, ahogy manapság nevezik, a hatalmas császári állam egyik legfontosabb intézménye…

Egy pillanatra elhallgatott, és úgy kémlelte Mark-­Alem arcát, mintha azt próbálná felmérni, vajon az újonnan jött képes-e megérteni az elhangzottak jelentőségét, aztán folytatta:

– A világ már régóta tisztában van az álmok fontosságával, az emberek már régen felismerték, hogy az álmok megmutatják nekünk a birodalmak és a birodalmakat kormányzók jövőjét, sorsát. Biztosan hallottál már a delphoi orákulumról az antik Görögországban, vagy a híres római, asszíriai, perzsa és mongol tenyérjósokról. A régi könyvekből világosan kiderül, milyen sokszor sikerült jóslataikkal megelőzniük a bajt, mint ahogy arról is gyakran olvashatunk, hogy milyen súlyos következményekkel járt, ha az érintettek nem hittek a látnokok jóslatainak, vagy csak túl későn adtak hitelt nekik; röviden tehát a könyvekben felidéznek minden előre megjósolt eseményt, függetlenül attól, hogy az érintettek tekintetbe vették-e vagy sem a közelgő csapásokra figyelmeztető előjeleket. Vitathatatlan, hogy ennek a sok évszázados tradíciónak megvan a maga jelentősége, de az is kétségtelen, hogy mindez egyszerűen nevetségesnek tűnik a Tabir Szárájban folyó munkához képest. Valójában a mi császári államunk az első olyan állam a világtörténelemben, amely oly nagy fontosságot tulajdonít az álomfejtésnek, hogy intézményesítette azt.

Mark-Alem döbbenten hallgatta a magas rangú tisztviselő szavait. Még nem is tért magához egészen a reggeli megrázkódtatásokból, és most ezek az oly egyszerű s mégis oly mély értelmű mondatok – nos, ez valóban mindennek a teteje!

– A jelenleg uralkodó szultán közvetlen parancsára létrehozott Álmok Palotájának feladata abban áll, hogy osztályozza és elemezze az álmokat, de nem pusztán arról van szó, hogy értelmezzük egy-egy ilyen vagy olyan okból kiválasztott személy álmait, mint ahogy hajdan azok az álomfejtők tették, akik a maguk számára monopolizálták az isteni jelek értelmezését és a jövendőmondást, hanem a teljes tabir feldolgozására vállalkozunk, vagyis megpróbáljuk a birodalom összes alattvalójának összes álmát elemezni, kivétel nélkül. Ez olyan nagyszabású vállalkozás, amelyhez képest a delphoi orákulumok vagy a hajdani próféták és mágusok minden ténykedése valóban nevetségesnek tűnik. Az uralkodó ötlete, hogy létrehozza az álmok összességét vizsgáló intézményt, azon a megfigyelésen alapul, hogy Allah képes ugyanolyan fesztelenül előre jelezni a küszöbön álló sorscsapásokat egy figyelmeztető álom útján, mint ahogy lesújt a Földre egy villámmal, ahogy szivárványt rajzol az égre, vagy ahogy idevarázsol nekünk egy üstököst, amelyet az univerzum ki tudja, melyik, rejtélyekkel teli szegletéből irányít ide. Allah tehát jeleket ad nekünk, mit sem törődve azzal, hogy ezek a figyelmeztetések a Föld mely pontján öltenek testet az álmokban, hiszen Ő olyan messze van tőlünk, hogy abból a távolságból nem is törődhet efféle részletkérdésekkel. Így aztán nekünk kell felderítenünk, hogy ez a vészjósló álom hol bukkan fel, ki kell szűrnünk a sok millió érdektelen álom közül, és ez olyan nehéz feladat, mintha egy tűt kellene megtalálnunk a szénakazalban. Ám ennek az álomnak a megfejtése, mely elveszett szikraként izzik fel a sokmilliónyi alvó egyikének a fejében, segítségünkre lehet abban, hogy előre lássuk, milyen veszélyek fenyegetik államunkat és az uralkodót, s így elkerülhetjük a háborút vagy a pestist, vagy akár új eszmék is születhetnek az álom hatására. Ezért aztán bízvást kijelenthetjük, hogy az Álmok Palotája nem valami hóbortos ötlet megtestesülése, hanem a birodalom egyik legfőbb pillére. Az álmokból sokkal pontosabban felmérhető a birodalom valódi állapota, mint bármilyen tanulmányból, az ügynökök és a rendőrfelügyelők beszámolóiból vagy a pasalikok kormányzóinak jelentéseiből. Merthogy az álmok éjszakai birodalmában egyszerre van jelen a fény és az árnyék, a méz és a méreg, az egész emberiség nagyszerűsége és az emberek minden aggodalma. Minden, ami nyugtalanító és baljóslatú, vagy ami azzá lesz néhány év vagy évszázad múltán, először az emberek álmaiban bukkan fel. Minden ártalmas eszme vagy szenvedély, minden sorscsapás vagy bűn, minden lázadás vagy katasztrófa szükségszerűen előre­vetíti árnyékát az álmokban, mielőtt megjelenne a való életben. Ezért írja elő a Padisah, hogy egyetlen álom sem kerülheti el a Tabir Száráj figyelmét, legyen az megálmodva akár a birodalom legeldugottabb zugában, Allah legjelentéktelenebb teremtménye által. Van még egy császári előírás, mely az előzőnél is fontosabb, ez pedig az, hogy az álmok összegyűjtésének, osztályozásának és elemzésének munkáját a lehető legnagyobb pontossággal mindennap, minden héten és minden hónapban el kell végezni, tehát legfőképpen arra kell ügyelnünk, hogy a folyamatos munkát semmi ne zavarhassa meg. Az elvégzendő feladat nagyságán túl pontosan ezért tekintjük alapvető fontosságúnak azt, hogy a Tabir Szárájt megóvjuk bármiféle külső befolyástól. Jól tudjuk, a Tabir Szárájon kívül léteznek olyan erők, melyeknek különböző okok miatt érdekükben áll, hogy ügynökeiket bejuttassák a Palotába, hogy ezek aztán az ő eszméiket és véleményeiket úgy állítsák be, mintha azokat afféle isteni figyelmeztetésként Allah plántálta volna az alvó emberek fejébe. Nos, ezért nem fogadjuk el az ajánlóleveleket itt, a Tabir Szárájban.

Mark-Alem tekintete gépiesen ismét a parázstartó felé fordult, melyben az ajánlóleveléből megmaradt szürkésfehér pernye még mindig finoman billegett a parázson. 

– Az Osztályozóban fogsz dolgozni – folytatta a tisztviselő ugyanolyan hangnemben. – Valójában egy kevésbé fontos részlegen kellene kezdened, mert az újonnan jötteket általában egyszerűbb munkára szoktuk beosztani, de te rögtön az Osztályozóba kerülsz, mert téged alkalmasnak vélünk erre a feladatra.

Mark-Alem a szeme sarkából még mindig a parázson táncoló papírmaradványokat figyelte, mintha csak azt kérdezné: Még mindig nem tűntetek el?

– És vésd jól az eszedbe – folytatta a másik –, hogy mindenekelőtt teljes titoktartást várunk tőled. Soha ne feledd, hogy a Tabir Szárájnak a külvilágtól teljesen elzárva kell működnie.

A tisztviselő felemelte egyik kezét az asztalról, és előreszegezett mutatóujjával fenyegető mozdulatot tett.

– Már sok frakció ügynökei próbáltak beszivárogni ide, de a Tabir Szárájnak mindig sikerült elkerülnie az efféle csapdákat. A külvilágtól elszigetelt Palota távol tartja magát az emberi szenvedélyek viharaitól, a különböző politikai irányzatok vitáitól, a hatalmi harcoktól, elzárkózik minden külső befolyástól, és semmiféle kapcsolatot nem tart fenn senkivel. Mindent elfelejthetsz, amit mondtam neked, csak egyet nem, fiacskám, ezért megismétlem, egy szó lebegjen mindig a szemed előtt: titoktartás! És ez nem tanács. Ez a Tabir Száráj legfontosabb törvénye… Most láss munkához! A folyosón kérdezd meg, merre találod az Osztályozót. Mire odaérsz, azok, akik majd ott fogadnak, már mindent tudni fognak rólad. Sok szerencsét!

Mark-Alem egészen elképedve lépett ki a folyosóra. Nem látott senkit, akitől megkérdezhette volna, merre kell mennie, hogy megtalálja az Osztályozót. Így aztán elindult az orra után. Fülében még ott csengtek a magas rangú tisztviselő szavai. Mi történik velem? – gondolta újra, és megrázta a fejét, mintha a tisztviselő hangját próbálná kiűzni onnan. Ám nem tudott szabadulni tőle, és az imént hallott felkavaró intelmek csak még makacsabbul követték. A kihalt folyosón lépkedve ráadásul úgy érezte, e szavak a falakba és az oszlopokba ütközve visszhangot vernek, s egyre komorabban csengenek fülében: Te rögtön az Osztályozóba kerülsz, mert téged alkalmasnak vélünk erre a feladatra…

Mark-Alem önkéntelenül is megszaporázta lépteit. Osz-tá-lyo-zó – ismételgette magában ezt a szót, amely most, hogy egyedül maradt, még különösebbnek tűnt számára. Aztán a folyosó végén megpillantotta egy férfi sziluettjét, de az illető olyan messze volt tőle, hogy a fiatalember nem tudta megállapítani, vajon a férfi közeledik-e felé vagy épp ellenkezőleg, távolodik tőle. Mark-Alem arra gondolt, kiáltani kellene, vagy legalább a kezével jelezni a férfinak, de az ismeretlen ehhez is túl messze volt. Még szaporábbra fogta hát lépteit, s már majdnem futni és kiabálni kezdett, mert úgy érezte, mindenáron el kell csípnie ezt az ismeretlent, akiről azt gondolta, ő jelenti az egyedüli reménységét ezen a vigasztalan folyosón. Mark-Alem gyorsan, majdnem futólépésben közeledett a távoli alak felé, amikor valahonnan balról hirtelen súlyos lábdobogás zaját hallotta. Azonnal lelassított, és a fülét hegyezve hallgatózott. A zaj a főfolyosót keresztező egyik oldalfolyosóról jött. Egyenletes, fenyegető lépések. Bekukkantott a mellékfolyosóra, és vaskos dossziékat cipelő, némán lépkedő férfiak csoportját pillantotta meg. A dossziék borítója ugyanolyan színű volt – zöldbe hajló halványkék –, mint az épület kupoláinak és a hivatalszolgák egyenruhájának a színe. 

Amikor a csoport élén haladó férfi odaért hozzá, Mark-Alem félénk hangon érdeklődött tőle:

– Lenne szíves megmondani, hogyan jutok el az Osztályozóba?

– Fordulj vissza! – felelte neki a férfi rekedtes hangon. – Új vagy itt?

Mark-Alemnek meg kellett várnia, hogy a másik visszanyerje lélegzetét egy hosszú köhögőroham után, és csak ezt követően hallhatta, hogy a negyedik kereszt­folyosón kell majd jobbra fordulnia, ott megtalálja a lépcsőt, ami felvisz a második emeletre, ahol majd újra érdeklődnie kell valakitől.

– Köszönöm, uram – mondta Mark-Alem.

– Nincs mit – válaszolta az ismeretlen.

A férfi folytatta útját, s a fiatalember hallotta, ahogy a köhögéstől fuldokolva hátraszól:

– Azt hiszem, megfáztam.

Jó negyedórába telt, mire megtalálta az Osztályozót.

– Ön Mark-Alem? – kérdezte tőle az első alkalmazott, akit az irodában meglátott, még mielőtt a fiatalember szóra nyithatta volna a száját.

Mark-Alem bólintott.

– Jöjjön velem! – mondta a másik. – A főnök már várja.

A fiatalember engedelmesen követte. Kísérője nyo­mában Mark-Alem áthaladt néhány termen, melyek mindegyikében hosszú asztalok mögött ülő alkalmazot­tak hajoltak nyitott dossziék fölé. Egyikük sem pil­lantott fel munkájából, a legkisebb figyelemre sem mél­tatták sem őt, sem a kísérőjét, akinek léptei hangosan kopogtak a padlón. 

A főnök, az alkalmazottakhoz hasonlóan, egy nagy íróasztal mögött ült, és két nyitott dosszié feküdt előtte. Mark-Alem kísérője odalépett feletteséhez, és valamit súgott a fülébe. Ám Mark-Alemnek az volt az érzése, hogy az osztályvezető meg sem hallotta. Tekintetét továbbra is az egyik dosszié megsárgult lapjaira szegezte, és a fiatalembernek egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy e tekintet látómezejének szélén, afféle elcsendesülő hullámként, ott csillog egy egészen félelmetes valami utolsó látható jele, valami fortyogó, ám visszafojtott indulat jele, aminek az epicentruma mélyen az osztályvezető lelkében lehet.

Mark-Alem azt remélte, kísérője újra odahajol majd a főnökhöz, hogy ismét a fülébe súgja ugyanazokat a szavakat, ám a másiknak ez láthatólag meg sem fordult a fejében. Nyugodtan várta, hogy felettese felemelje tekintetét az előtte heverő dossziéból. 

A várakozás hosszúra nyúlt. Mark-Alem már arra gondolt, a főnök soha nem fogja abbahagyni a dosszié tanulmányozását, neki pedig még órákon át, vagy akár a munkaidő lejártáig, sőt még tovább is itt kell majd állnia az osztályvezető asztala előtt. Mély csend ereszkedett az irodára. Csak a papír halk zizegése hallatszott időnként, amikor az osztályveze­tő lapozott egyet. Egy idő múlva aztán Mark-Alem észrevette, hogy a főnök már nem olvas, tekintete megállapodott az egyik oldalon, de anélkül, hogy valóban látná is a papírra vetett sorokat. Szemlátomást elgondolkodott az eddig olvasottakon. Ez az állapot is meglehetősen sokáig tartott, talán ugyanolyan hosszú ideig, mint maga az olvasás. A főnök végül megdörgölte a szemét, és mintha hirtelen megszabadult volna a látását akadályozó fátyoltól, tekintetét Mark-Alemre emelte. Az az imént is már csak alig észrevehető félelmetes csillogás mostanra teljesen eltűnt a szeméből.

– Te vagy az új fiú?

Mark-Alem igent bólintott. Anélkül, hogy bármit hozzátett volna, az osztályvezető felállt, és elindult a hosszú asztalok között. A fiatalember és kísérője követte. Több termen is áthaladtak, melyekről Mark-­Alem nemigen tudta eldönteni, hogy a főnökhöz igyekezve járt-e már bennük.

Amikor az egyik terem végében meglátott egy asztalt, rajta egy csukott dossziét, s mögötte egy üresen árválkodó széket, a fiatalember azonnal megértette, ez lesz az ő helye. Az osztályvezető valóban pontosan ezen a helyen állt meg, és ujjával valahova az asztal és az üres szék közé mutatva azt mondta:

– Itt fogsz dolgozni.

Mark-Alem tekintete megállapodott a halványkék borítójú, csukott dosszién.

– Az Osztályozó részleg több, ehhez hasonló teremből áll – mondta a főnök, s közben jobb karjával széles mozdulatot tett. – Ez a Tabir Száráj egyik legfontosabb részlege. Egyesek úgy vélik, a Tabir lelke valójában az Álomfejtő részleg. Ez azonban tévedés. Az álomfejtők azzal kérkednek, hogy ők alkotják intézményünk arisztokráciáját. Magasról tekintenek le ránk, az Osztályozóban dolgozókra, vagy mondhatnám azt is, hogy lenéznek minket. De légy nyugodt, ez puszta hiúság a részükről. Akinek csak egy kis süt­nivalója is van, megérti, hogy nélkülünk, az Osztályozó nélkül az Álomfejtő részleg olyan lenne, mint egy malom, amelynek nem jut őrölnivaló. Hiszen mi szállítjuk az alapanyagot az álomfejtők munkájához, mi vagyunk mindennek az alapja. Mindenekelőtt nekünk köszönhető az egész Palota sikeres működése.

Az osztályvezető kezével körbemutatott.

– Majd magad is megtapasztalod, amikor munkához látsz. Azt hiszem, a legfontosabb instrukciókat már megkaptad. Most nem fogom neked felsorolni az összes feladatodat, mert nem szeretnék már az első nap túl sok terhet róni rád. Csak azt mondom el, amit a munkakezdéshez feltétlenül tudnod kell. A többit majd lassanként megtanulod. Ez itt az Osztályozó részleg első terme.

A főnök keze egy újabb félkört írt le a levegőben.

– Magunk között csak Lencseválogatónak hívjuk – folytatta –, mert ez az első szűrő, amelyen a beérkező álmok keresztülmennek. Röviden tehát itt kezdődik minden. Ezen a helyen…

A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, mintha a gondolatait próbálná összeszedni.

– Pontosabban – tette hozzá egy másodperc múlva – a helyzet az, hogy az első szűrést már a titkosszolgálat vidéki központjaiban elvégzik. A birodalomban körülbelül ezerkilencszáz ilyen helyi központ van. Mindegyik több alosztályra tagozódik, és ezek az alosztályok, mielőtt elküldenék az álmokat a Palotába, előszűrést végeznek, ám ez természetesen nem elég megbízható. Az igazi osztályozás itt kezdődik. Ahogy a búzát választják el az ocsútól, úgy válogatjuk ki itt a fontosnak tűnő álmokat az érdektelen víziók tömegéből. Ez az osztályozás, az álmoknak ez a szétválogatása a mi Osztályozó részlegünk alapvető feladata. Világos?

Az osztályvezető tekintete mind élénkebbé vált. A sza­vak, melyeket kezdetben csak lassan, nehezen tudott megformálni, most oly bőségben áradtak az ajkáról, hogy ennyire talán nem is lett volna szüksége, hogy megfogalmazhassa mondanivalóját, ezért aztán a férfi egyre gyorsabban beszélt, mintha arra törekedne, hogy mégis valamennyit beleszőhesse a mondataiba.

– Ez tehát a munkánk lényege – folytatta –, kiszűrni a dossziékból az érdektelen álmokat. Először is a magánjellegűeket, melyeknek semmi közük sincs az állam sorsához. Azután az éhség vagy a részegség, a nagy hideg vagy a hőség, vagy a betegségek szülte ­álmokat, röviden tehát azokat, melyek az emberek testi állapotából fakadnak. Végül pedig a hamis álmokat, vagyis azokat, melyeket valójában nem is álmodtak meg, hanem csak úgy kitaláltak egyesek abban a reményben, hogy ezáltal előbbre juthatnak az életben, mint ahogy ki kell szűrnünk a megrögzött hazudozók és a provokátorok álmait is. Az álmoknak ezt a három kategóriáját kell tehát kiemelnünk a dossziékból. Csakhogy könnyű ezt mondani! Mert nem is olyan egyszerű felismerni ezeket. Egyes álmok tisztán magánjellegűnek tűnnek, másokról pedig első pillantásra azt hinné az ember, hogy megszületésük triviális okokra, éhségre vagy megfázásra vezethető vissza, ám valójában szoros kapcsolatban állnak az állam életével, és esetenként sokkal többet árulnak el arról, mint az egyik vagy a másik kormánytag legutóbbi beszéde. De ahhoz, hogy valaki felismerje ezeket, nagy tapasztalat és érettség szükséges. Elég egyetlen hiba az álmok osztályozása közben, és minden a feje tetejére állhat, érted? Egy szó, mint száz, ellentétben azzal, amit egyesek gondolnak, a mi munkánk rendkívüli képességeket követel.

E keserű iróniával áthatott mondatokat követően­ az osztályvezető immár derűsebb hangon kezdte el magyarázni Mark-Alemnek, hogy konkrétan mi is lesz a feladata. Szemében azonban időnként még mindig fel-felcsillant kezdeti ingerültségének egy-egy apró jele.

– Ezen a termen kívül – kezdte újra az osztályvezető – még jó néhány másik is van, ahogy azt te is tapasztalhattad. Hogy jobban megértsd a rád váró feladatokat, minden teremben el kell töltened néhány napot. Azután, amikor már sikerült képet alkotnod az Osztályozó részleg egészének tevékenységéről, visszajössz ide, a Lencseválogatóba, és majd meglátod, mennyivel könnyebb lesz e tapasztalatok birtokában végezned a munkádat. De erre majd csak a jövő héten kerül sor. Egyelőre itt fogsz kezdeni.

Az osztályvezető az asztal fölé hajolt, maga elé húzta a halványkék borítójú dossziét, és kinyitotta.

– Íme, az első dossziéd. Egy halom, október tizen­kilencedikén érkezett álmot tartalmaz. Olvasd el őket figyelmesen, és főleg ne siess velük! Ha úgy ítéled meg, van némi esélye, akár csak a leghalványabb esélye is annak, hogy egyik vagy másik álom nem merő kitaláció, inkább hagyd benne a dossziéban, nem kell azonnal kiemelned onnan. Utánad következik egy másik válogató, vagy ahogy hivatalosan nevezik, egy másodellenőr; ha jónak látja, ő majd megteszi, amit te elmulasztottál. Eztán pedig jön egy újabb ellenőr, és így tovább. Valójában mindenki, akit ebben a teremben látsz, ugyanezzel foglalkozik. Nos, akkor sok szerencsét!

A főnök néhány pillanatig még ott maradt, és Mark-Alem arcát fürkészte, aztán hátat fordított neki, és elment. A fiatalember egy ideig kővé dermedve álldogált az asztal mellett, majd lassan, igyekezve elkerülni, hogy zajt üssön, hátrébb húzta a széket, óvatosan becsusszant az asztal és a szék közé, s továbbra is ugyanilyen óvatosan leült.

Előtte ott feküdt a nyitott dosszié. Nos, kívánsága, pontosabban családja kívánsága meghallgatásra talált. Kinevezték a Tabir Szárájba, itt ül egy széken a saját íróasztala mögött, s ezzel máris a titokzatos Palota igazi hivatalnoka lett.

Egy kicsit előre hajolt, annyira, hogy a szeme képes legyen megkülönböztetni a betűket, és nyugodtan olvasni kezdett. A legfelső, vastag papírlapon a dosszié sorszáma és a dátum állt. Alatta a következő megjegyzés: Kiadva Szurkurlahnak. Tartalom: 63 álom.

Ujjai kissé görcsbe rándultak, amikor megfogta a papírt, hogy lapozzon. Az elsőtől eltérően a második már egy sűrűn teleírt lap volt. A fő szövegtől kis szünettel elválasztott első három sort valaki zöld tintával húzta alá. Mark-Alem a következőket olvasta: Juszufnak, az aledzsehiszári posta alkalmazottjának álma (Kerk-Kili alprefektúra, Küsztendil pasalik), szeptember harmadikán, napkelte körül.

A fiatalember felemelte tekintetét a szövegről. Szeptember harmadikán! – gondolta megdöbbenve. – Lehetséges, hogy mindez igaz, és most valóban a Tabir Száráj hivatalnokaként trónol a saját íróasztala mögött, és a Küsztendil pasalikbeli Kerk-Kili al­prefektúrában élő Juszufnak, az aledzsehiszári posta alkalmazottjának az álmát olvassa, hogy aztán döntsön a sorsáról? Valóban rajta áll, hogy Juszuf álma a papírkosárba kerül-e, vagy elemzésre érdemesnek találtatik, s megkezdi hosszú útját a Tabir hatalmas és titokzatos gépezetében?

Örömteli borzongás futott végig a gerincén. Ismét lehajtotta a fejét, és olvasni kezdett: Három fehér róka az alprefektúra mecsetjének minaretjében...…

Mark-Alem hirtelen összerezzent. Valahonnan éles csengőszó hallatszott. A fiatalember úgy kapta fel a fejét, mintha valaki a vállára csapott volna. Balra pillantott, majd jobbra, és a látottaktól egészen elképedt. Az irodában lévő összes ember, akik eddig olyannak tűntek, mintha hozzánőttek volna a székükhöz, ezek a férfiak, akik szinte hipnotizálva meredtek az előttük heverő dossziékra, most egy csapásra magukhoz tértek bűvöletükből. Mindannyian felpattantak, beszélgetni kezdtek, nagy zajjal tologatták a széküket, miközben a csengőszó egyre ott visszhangzott a tágas termekben.

– Most mi van? – kérdezte Mark-Alem. – Mi történt?

– Ez a reggeli szünet – felelte a szomszédja. (De hogy ez a szomszéd hol rejtőzött eddig…?) – A regge­li szünet – ismételte meg a másik. – Persze, te új vagy, még nem ismered a napirendet, de hamarosan megta­nulod.

Az eddig némán dolgozó emberek most hirtelen felélénkültek, s a hosszú asztalokat kerülgetve mindannyian a kijárat felé igyekeztek. Mark-Alem szívesen folytatta volna az olvasást, de ez lehetetlennek bizonyult. Kifelé siető munkatársai hol őt, hol a székét lökték meg. Ennek ellenére, valamiféle érthetetlen makacsságtól hajtva, újra a dossziéja fölé hajolt, mely úgy vonzotta, mint egy rég nem látott szerető. Három fehér róka… Ám ebben a pillanatban egy hang a fülébe súgta:

– Odalent van kávé és szalep. Gyere, biztosan te is találsz valami fogadra valót.

Mark-Alemnek nem volt ideje megfigyelnie az őt megszólító kolléga arcát. Mindenesetre végre elszánta magát arra, hogy felálljon, becsukta a dossziét, és a többiekhez hasonlóan elindult a kijárat felé.

A folyosón most nem kellett megkérdeznie, merre menjen. Mindenki ugyanabba az irányba tartott. Az oldalfolyosókról újabb és újabb hullámokban érkeztek az emberek, akik csak tovább növelték a főfolyosón haladó tömeget. Mark-Alem elvegyült az emberáradatban. A hivatalnokok olyan sűrű sorokban meneteltek egymás mellett, hogy a válluk szinte összeért. A Tabir Száráj alkalmazottainak hatalmas száma mély benyomást gyakorolt Mark-Alemre. Emberek százai, sőt talán ezrei vonultak a folyosókon.

Lépteik zaja mind hangosabbá vált, s különösen akkor erősödött fel, amikor megérkeztek a lépcsőházba. Miután lejjebb mentek egy emelettel, végighaladtak egy hosszú, egyenes folyosón, aztán megint lejjebb mentek eggyel, és a fiatalembernek alkalma volt megfigyelni, hogy lefelé haladva az ablakok minden újabb szinten egyre keskenyebbek. Az a benyomása támadt, hogy valami alagsorfélébe tartanak. Az emberek most egészen összepréselődtek. Még mielőtt odaért volna a büféhez, Mark-Alem orrát megcsapta a kávé és a szalep összekeveredő illata. Erről a tágas szülői házban elköltött reggelik jutottak eszébe. Érezte, hogy az öröm újabb hulláma árasztja el a szívét. Aztán végre meglátta a hosszú pultokat, melyek mögött többtucatnyi felszolgáló serénykedett, elegáns kávéscsészéket és még gőzölgő, szaleppel teli poharakat nyújtottak oda a sorban álló hivatalnokoknak. A fiatalember hagyta, hogy a tömeg a pultok felé sodorja. A nagy zsibongásból néha ki lehetett venni egy-egy felismerhető hangot, ahogy valaki beleszürcsölt a kávéjába vagy az italába, egy köhögést vagy az aprópénz csörgését. Mark-Alemnek úgy tűnt, a körülötte tolongó emberek többsége alighanem megfázással küzd, majd arra gondolt,  talán a több órás, némán végzett munka után mindenki szükségét érzi, hogy megköszörülje a torkát, mielőtt megszólalna.

A tömeggel sodródva egyszer csak ott találta magát az egyik pulthoz préselődve anélkül, hogy előre vagy hátra mozdulhatott volna. Érezte, hogy többen is megpróbálnak elé furakodni, vagy a feje fölött nyújto­gatták előre a kezüket, hogy megragadjanak egy kávéscsészét, vagy hogy fizessenek, de Mark-Alem ­ elhatározta, ez a lökdösődés nem fogja kihozni őt a béketűrésből. Igazából nem volt sem éhes, sem szomjas, így aztán csak álldogált ott a pultnál, békésen tűrte a tömeg szorítását, és csak arra ügyelt, hogy ne keltsen feltűnést.

– Ha nem igyekszel, nem jut neked innivaló – szólalt meg mögötte egy hang. – Legalább hagyd, hogy mások odaférjenek a pulthoz!

A fiatalember azonnal arrébb húzódott. A másik, akit szemlátomást meglepett, hogy kérése ilyen gyorsan teljesült, kíváncsi tekintettel fordult felé. Az illetőnek hosszúkás, pirospozsgás arca volt, széles járomcsontjai némiképpen gyerekes arckifejezést kölcsönöztek neki. Egy pillanatig fürkészve meredt Mark-Alemre.

– Nemrég neveztek ki, ugye?

Mark-Alem igent bólintott.

– Meglátszik. 

A férfi most két lépést tett a pult felé, aztán hirtelen visszafordulva megkérdezte:

– Mit kérsz? Kávét vagy szalepet?

A fiatalember legszívesebben azt válaszolta volna, hogy „Köszönöm, semmit”, de ez talán udvariatlanság lett volna. Nem azért maradt-e itt, hogy azt tegye, amit a többiek, és hogy ne hívja fel magára a figyelmet?

– Kávét – mormolta végül. A másik valószínűleg nem hallotta, mit mondott, de kérését le tudta olvasni a szájáról.

Mark-Alem némi aprópénz után kotorászott a zsebében, de új ismerőse időközben már hátat fordított neki, és odalépett a pulthoz. Amíg Mark-Alem a kávéját várta, önkéntelenül is elkapott néhány morzsát a körülötte állók beszélgetéseiből. Általában nem volt ez több néhány szótöredéknél, mintha csak egy hatalmas malomban megőrölt mondatok foszlányait hallotta volna. Időnként azonban mégis sikerült megértenie egy-egy szót, sőt nagy ritkán egy egész mondatot, mely épen került ki a malomkövek közül, hogy aztán a következő pillanatban ugyanúgy szétmorzsolódjon, mint az összes többi. Miközben Mark-Alem a fülét hegyezve próbálta elcsípni ezeket a beszélgetésmorzsákat, egyre inkább elképedt. A Tabir Száráj-beli munkáról egyetlen szó sem esett. A hivatalnokok csupa semmitmondó, hétköznapi témáról csevegtek, a kinti hidegről, a kávé minőségéről, a lóversenyeredményekről, a nyertes lottószámokról, a fővároson végigsöprő influenzajárványról – de egy árva szót sem ejtettek a Palotáról vagy az ott folyó munkáról. Az alkalmazottak úgy viselkedtek, mintha nem is az Álmok Palotájában, az egész birodalom legtitokzatosabb intézményében dolgoznának, hanem a Telekkönyvi Hivatalban vagy valamelyik jelentéktelen minisztérium irodáiban.

A fiatalember most észrevette új barátját, aki mindkét kezében egy-egy kávéscsészével óvatosan közeledett felé a zajosan hullámzó tömegen át. 

– Ó, mennyire unom ezt az állandó sorban állást! Aztán ahelyett, hogy az egyik kávéscsészét átnyújtotta volna Mark-Alemnek, ugyanolyan óvatos léptekkel, tekintetével szabad helyek után kutatva elhaladt a fiatalember mellett, és folytatta útját az alagsorban felállított több száz asztal között. Az asztalokat le sem terítették, és székek sem álltak körülöttük, csak arra szolgáltak, hogy a kávézó vendégek nekik támaszkodjanak, és főleg, hogy rajtuk hagyhassák az üres csészéket.

A kezében továbbra is a kávéscsészéket egyensúlyozó férfi végre meglátott egy szabad asztalt, amire azonnal le is tette a két kávét. Mark-Alem félénken nyújtotta felé az eddig a markában tartogatott pénz­érméket. A másik elutasító mozdulatot tett.

– Ó, ez igazán semmiség – mondta.

– Köszönöm.

Mark-Alem egyik kezével felvette az asztalról a csészét, míg a másikban továbbra is ott szorongatta az aprópénzt.

– Mikor neveztek ki? – kérdezte új ismerőse.

– Csak ma.

– Valóban? Gratulálok! Akkor hát nem csoda, hogy… – Nem tudta, hogyan fejezze be a mondatát, ezért inkább a szájához emelte a csészéjét. – Melyik részlegbe? – kérdezte aztán.

– Az Osztályozóba.

– Az Osztályozóba? – ismételte a másik meglepetten. Az arca szinte kigyúlt az izgatottságtól. – A mindenit! Ez aztán a kezdés! Az új alkalmazottak általában az Iktatóban kezdenek, sőt néha még alacsonyabb beosztásban, a másolók irodájában.

Mark-Alemnek hirtelen kedve támadt kérdezősködni egy kicsit a Tabir Szárájról. Eddigi tartózkodó magatartásával szakítva egyenesen a lényegre tért:

– Ugye az Osztályozó nagyon fontos részleg?

A másik figyelmesen vizsgálgatta.

– Igen, nagyon fontos. Főleg egy fiatalember számára…

– Hogyan?

– Akarom mondani, egy frissen kinevezett alkalmazott számára, érted?

– És általában? Nem pusztán egy új hivatalnok számára, hanem úgy általában?

– Igen, természetesen… Általában is úgy tekintenek az Osztályozóra, mint az egyik legfontosabb részlegre. Azt is mondhatnám, kiemelt jelentőségű…

Most Mark-Alem meredt fürkészve a másikra.

– Természetesen vannak még fontosabb részlegek is…

– Például az Álomfejtő részleg?

A másik meglepetten nézett rá, s a csészéjét elvette az ajkától.

– Nocsak, nocsak! Nem is vagy olyan zöldfülű, mint amilyennek látszol – mondta mosolyogva. – Ahhoz képest, hogy még csak egy napja vagy itt, máris elég sokat tudsz!

Mark-Alemet megkísértette a gondolat, hogy visszamosolyogjon a férfira, ám rögtön az jutott eszébe, hogy ez túlzott merészség lenne, ilyesmit még nem engedhet meg magának. E különös reggelen az arcára fagyott egy zúzmarapáncél, és még nem olvadt meg.

– Természetesen az Álomfejtő részleg a Tabir Száráj alapköve – folytatta a másik. – Ez az épület idegközpontja, vagy mondhatnám, a Palota agya, hiszen ott nyer értelmet az összes többi részleg tevékenysége: az előkészítő munkák, az a rengeteg erőfeszítés…

Mark-Alem élénk érdeklődéssel hallgatta a férfi szavait.

– Az álomfejtőket valóban a Tabir arisztokratáinak nevezik?

A másik elgondolkodva biggyesztette le az ajkát.

– Igen, pontosan. Vagy ha nem is igazi arisztokraták, de valami hasonlók… Mindazonáltal...…

– Mindazonáltal?

– Nehogy azt hidd, hogy fölöttük már nincs senki más.

– És kik lennének fölöttük? – kérdezte Mark-Alem, maga is elcsodálkozva a saját merészségén.

Beszélgetőtársa nyugodtan nézett a szemébe.

– A Tabir Száráj sokkal nagyobb, mint amekkorának látszik – felelte.

Mark-Alem szerette volna megkérdezni tőle, hogy érti ezt, ám tartott attól, hogy túl messzire merészkedik, ezért inkább hallgatott.

– A mindenki által ismert Tabiron kívül van egy titkos Tabir is – folytatta a másik –, ahol azoknak az álmoknak az elemzésével foglalkoznak, melyeket nem maguk az alattvalók küldenek el nekünk, hanem az állam a saját különleges módszereivel, titkos eszközökkel gyűjt össze. Megértheted, hogy ez a részleg legalább olyan fontos, mint az itteni álomfejtőké. 

– Persze – mondta Mark-Alem –, de végül is…

– Igen?

– Végül is nem az Álomfejtő részleghez kerül-e valamennyi álom, az önként beküldöttek és a titkos Tabir által összegyűjtöttek is?

– Valójában minden részlegből kettő van, vagyis minden osztálynak megvannak a maga irodái a közönséges és a titkos Tabirban is, és egyedül az Álomfejtő részleg az, amelynek mindkét Tabirt ki kell szolgálnia. Ennek ellenére ez korántsem jelenti azt, hogy ez a részleg magasabban állna a hivatali hierarchiában, mint maga a titkos Tabir.

– De talán nem is áll alacsonyabban?

– Talán – felelte a másik. – Igazság szerint bizonyos rivalizálás figyelhető meg kettejük között.

– Mindent összevetve tehát ez a két részleg alkotja a Tabir arisztokráciáját.

A másik elmosolyodott.

– Mivel ennyire ragaszkodsz ehhez a kifejezéshez, mondjuk azt, hogy nagyjából így áll a dolog.

A férfi újra beleszürcsölt a csészéjébe, jóllehet abban már egy csepp kávé sem maradt.

– De nehogy azt hidd, hogy ezek a részlegek jelentik a csúcsot – tette hozzá. – Fölöttük is vannak még mások.

Mark-Alem beszélgetőtársa arcát vizsgálgatta, hogy megállapítsa, vajon a másik komolyan beszél-e, vagy csak ugratja.

– Miféle mások?

– A Legfőbb Álom elemzői.

– Micsoda?

– A Legfőbb Álom elemzői. Akik a Legfőbb Álom, vagy ahogy újabban nevezik, a Főálom részlegben dolgoznak.

– Hát az meg mi a szösz?

A másik lehalkította a hangját.

– Talán nem helyes, hogy beszélünk erről – mondta –, de most, hogy már te is a Tabir alkalmazottja vagy… Egyébként valójában ezek csak afféle szervezeti, szerkezeti kérdések, és nem hiszem, hogy bármiféle titkot árulnék el, ha említést teszek róluk.

– Én is így gondolom – helyeselt Mark-Alem.

A fiatalember immár képtelen volt féken tartani a kíváncsiságát.

– Kérlek, mesélj nekem erről a Főálom részlegről – mondta halkan. – Egy kicsit most már én is a Palotához tartozom. Egyébként anyám a Quprili családból való.

– A vezír családjából?

A döbbenet, mely mozdulatlanná dermesztette beszélgetőtársa arcát, nem lepte meg Mark-Alemet. Mindannyiszor ezzel a reakcióval találkozott, amikor tudatta valakivel, hogy milyen előkelő család sarja.

– Már amikor elárultad, hogy rögtön az Osztályozó részlegbe neveztek ki, sejtettem, hogy az uralkodó­házhoz közel álló családból származol, de őszintén megvallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire előkelő rokonsággal dicsekedhetsz.

– Az anyám Quprili lány – pontosította Mark-­Alem –, de én más nevet viselek.

– Az nem számít. A lényeg ugyanaz.

Mark-Alem újra a férfira meredt.

– Mesélj még nekem erről a Főálomról…

A másik mélyen felsóhajtott, de aztán, mintha rájött volna, hogy az így beszívott hatalmas mennyiségű levegő túl sok lesz ahhoz a visszafogott hanghoz képest, amellyel meg akar szólalni, a levegő jó részét kifújta, mielőtt beszélni kezdett volna.

– Talán tudod, hogy a hozzánk beérkező és a hét folyamán elemzett álmok közül minden pénteken kiválasztanak egyet, azt, amelyiket a legfontosabbnak ítélték, és egy különös, nem túl pompázatos, de mindenesetre nagyon régi hagyományokon alapuló ceremónia keretében bemutatják a szultánnak. Ez a Legfőbb Álom vagy egyszerűbben a Főálom.

– Már hallottam erről, de csak afféle kósza híreket, legendákat.

– Nos, ez nem legenda, hanem valóság, és ezen az álmon előzőleg több száz ember dolgozik, őket nevezik a Főálom felelőseinek.

A férfi tekintete hosszú időre megállapodott Mark-Alem arcán.

– Képzelheted – mormolta aztán –, hogy egy ilyen, rendkívüli fontosságú előjelekkel teli álom esetenként többet ér az uralkodó számára, mint egy egész hadsereg vagy a teljes diplomáciai kar!

Mark-Alem tátott szájjal hallgatta.

– Ugye most már érted, hogy a Főálom felelősei mennyivel magasabban állnak, mint mi, egyszerű palotabeli tisztviselők?

Micsoda gigantikus gépezet! – gondolta Mark-­Alem. ­– Igen, a Tabir Száráj valóban sokkal nagyobb, mint azt bárki is gondolná.

– A Főálom felelőseit mi soha nem látjuk – folytatta a másik. – Még a kávéjukat vagy a szalepjüket is egy külön helyiségben fogyasztják el.

– Egy külön helyiségben… – ismételte Mark-Alem.

A másik éppen újra szóra nyitotta a száját, amikor ugyanannak a csengőnek a hangja, mely a reggeli szünet kezdetét is jelezte, hirtelen véget vetett a beszélgetésüknek.

Mark-Alemnek ideje sem maradt arra, hogy meg­­­kér­dezze, mit jelent ez a csengőszó, mert mire meg­­szó­lalt volna, a dolog máris világossá vált számá­ra. A csengő még el sem hallgatott, amikor a büfében összegyűlt emberek már elkezdtek a kijáratok felé tülekedni. Akik még nem fogyasztották el azt, ami a csészéjükben vagy a poharukban volt, most gyorsan felhajtották a maradékot; mások, akik csak most kapták meg a pultnál az italukat, és nem tudták meginni tűzforró kávéjukat, csészéjüket valamelyik asztalon hagyták, és ők is elindultak kifelé. A csengőszót meghallva Mark-Alem beszélgetőtársa is azonnal elhallgatott, egy biccentéssel elköszönt a fiatalembertől, és máris sarkon fordult. Az utolsó pillanatban Mark-Alem még megpróbált odainteni neki, hogy megállítsa, mert fel akart tenni neki még egy utolsó kérdést, de ekkor a tömeg hirtelen előbb balra, majd jobbra sodorta, így aztán hamarosan szem elől vesztette új ismerősét.

Kifelé menet, ahogy gépiesen lépkedett az ajtó felé tartók tömegében, eszébe ötlött, hogy elfelejtette megkérdezni beszélgetőtársa nevét. Ha legalább azt tudnám, melyik részlegen dolgozik! – gondolta bosszúsan. Ám arca hamarosan felderült, mert arra gondolt, talán a másnap reggeli kávészünet idején újra összefut az illetővel, és akkor majd befejezhetik a félbeszakadt beszélgetést.

Ahogy fokozatosan csökkent a körülötte tolongók száma, Mark-Alem megpróbált ismerős arcot felfedezni a közelében, olyasvalakiét, akit már látott az Osztályozó részlegen, de hiába. Így aztán kétszer is meg kellett kérdeznie az utat, hogy visszataláljon az irodájába. Ügyelve arra, hogy ne keltsen feltűnést, puha léptekkel osont be a hosszú asztalokkal teli terembe. Csak innen-onnan hallatszott némi székzörgés, a hivatalnokok többsége már elfoglalta szokásos helyét. Mark-Alem lábujjhegyen lépkedve igyekezett az asztala felé, aztán óvatosan maga alá húzta a székét, és leült. Néhány másodpercig mozdulatlanul meredt maga elé, aztán tekintetét a dossziéjára szegezte, és újra olvasni kezdett: Három fehér róka az alprefektúra mecsetjének minaretjében..., ám hirtelen felkapta a fejét. Az a benyomása támadt, hogy valaki hívja, szólongatja, nagyon messziről valami különös, szinte alig kivehető, majdhogynem panaszos hangot hallott, olyan volt, mint egy segélykiáltás vagy egy halk zokogás. Mi lehet ez? – kérdezte magától. Egész lényével erre a kérdésre összpontosított. Aztán anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, tekintetét a terem széles abla­kaira emelte. Most először nézett rájuk. Világos négyszögeik mögött ugyanaz a már ismerős, most mégis távolinak ható, apró szemű, időnként finom hópelyhekkel keveredő eső áztatta az utcákat. A hópelyhek megriasztott lepkék módjára kavarogtak az esőhöz hasonlóan távolinak tűnő reggeli égen, mintha egy másik élethez tartoznának, ahonnan afféle utolsó jelzésként érkeztek ide.

Némi érthetetlen bűntudattal a szívében Mark-A­lem elfordította tekintetét az ablakokról, és újra elmélyedt a dossziéjában, ám mielőtt folytatta volna az olvasást, mélyet sóhajtva azt mormolta: Ó, Istenem!

A regényt itt találod!

[nutraexperts]

SEMENAX: FOKOZD A SZEXUÁLIS ÉLMÉNYT! 🍆✨

Te is aggódsz a semenax hatékonysága miatt?

Nem vagy egyedül.

Sokan keresnek olyan megoldásokat, amelyek segítenek javítani az életminőségüket, különösen a férfiak teljesítményében.

A semenax nem csupán egy újabb táplálékkiegészítő; sokan beszámolnak arról, hogy mennyit változott az életük, mióta beépítették a rutinjukba.

Készülj fel arra, hogy felfedezzük, miért érdemes kipróbálnod ezt a terméket!

👉 VÁSÁROLJ SEMENAX-T AZ EREDETI WEBOLDALON

Semenax: A Megoldás Sperma Mennyiségének Növelésére

Ha a sperma mennyisége aggaszt, nem vagy egyedül.

Sokan küzdenek ezzel a problémával, és ez hatással lehet az önbizalmukra és a kapcsolataikra.

De mi van, ha azt mondom, hogy létezik egy megoldás?

A Semenax nem csak egy termék.

Ez egy olyan formula, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy növelje a sperma mennyiségét és javítsa az általános szexuális teljesítményt.

Miért Fontos a Sperma Mennyisége?

A sperma mennyisége nem csupán statisztika.

Ez sokkal inkább tükrözi a férfiasságot és az egészséget.

Egy magasabb spermaszám hozzájárulhat:

Magabiztosabb szexuális élményekhez

Jobb reproduktív egészséghez

Kellemesebb élményekhez partnerünkkel

Tudom, hogy ez sokak számára fontos téma.

Én is átéltem már ezt a dilemmát, és tudom, milyen frusztráló lehet.

Hogyan Működik a Semenax?

A Semenax formulája természetes összetevőkből áll.

Ezek az összetevők közvetlenül befolyásolják a spermatermelést.

Néhány kulcsfontosságú összetevő:

L-arginin: Segít fokozni a véráramlást.

Zinc Oxide: Elengedhetetlen a spermatogenezishez.

Maca gyökér: Támogatja a hormontermelést.

Ezek az összetevők együtt dolgoznak azon, hogy maximalizálják a sperma mennyiségét.

Valódi Eredmények Valós Emberektől

Nem kell elhinned nekem.

Nézd meg ezeket az igazi visszajelzéseket!

"38 éves vagyok és mindig is aggódtam amiatt, hogy nem vagyok elég jó az ágyban. Amióta elkezdtem használni a Semenaxot, érzem magam jobban! A sperma mennyisége megnőtt és ez rengeteget számít!" — Péter, 38

"33 évesen úgy éreztem, hogy valami hiányzik. A Semenax segítségével több mint duplájára nőtt a spermamennyiségem! Ez megváltoztatta az életemet." — András, 33

Ilyen eredményekkel nehéz vitatkozni!

Miért Válaszd A Semenaxot?

Miért érdemes választanod ezt a terméket?

Mert valódi változásokat hozhat az életedbe!

Természetes Összetevők: Nincs szükség kemikáliákra!

Biztonságos Használat: Nincs mellékhatás.

Gyors Hatás: Az eredmények hamarosan láthatók lesznek!

Ha komolyan gondolod a változtatást, akkor itt az idő cselekedni!

Tapasztalatok Más Felhasználóktól

Az emberek folyamatosan osztják meg tapasztalataikat online.

Íme néhány példa:

"Kezdettől fogva kételkedtem benne. De most már látom! A Semenax tényleg működik!" — Zoltán, 45

Hidd el nekem; ha másoknak sikerült, neked is fog!

Hol Szerezd Be?

Ne habozz tovább!

A legjobb helyszín ahhoz, hogy beszerezd ezt a fantasztikus terméket:

Keresd fel weboldalukat.

Válaszd ki csomagodat.

Rendelés leadása – egyszerű és gyors!

Ne hagyd ki ezt az esélyt! Ha szeretnéd növelni a spermad mennyiségét és javítani szexuális teljesítményedet, akkor itt van minden szükséges információ ahhoz, hogy elkezdj cselekedni.

A Semenax nem csak egy újabb termék; ez egy életmódváltás kezdete.

Legyen szó bármilyen kérdésről vagy kétségről – bízz bennem; ez megéri!

👉 VÁSÁROLJ SEMENAX-T A LEGJOBB ÁRAKON

FAQ

Mi a Semenax?

A Semenax egy táplálékkiegészítő, amelyet kifejezetten a sperma mennyiségének növelésére terveztek.

Hogyan működik a Semenax?

Ez a termék természetes összetevőket tartalmaz, amelyek támogatják a szervezet sperma-termelő folyamatait.

Milyen előnyei vannak a Semenaxnak?

A Semenax használata fokozhatja a sperma mennyiségét és minőségét, ami javíthatja a szexuális élményeket.

Milyen összetevők találhatók a Semenaxban?

A termék különböző gyógynövényekből és vitaminokból áll, mint például zöld tea kivonat és L-arginin.

Hogyan kell szedni a Semenaxot?

Ajánlott napi két kapszulát bevenni bőséges vízzel, lehetőleg étkezés közben.

Vannak mellékhatásai a Semenaxnak?

A legtöbb felhasználó jól tolerálja, de ha bármilyen szokatlan reakciót tapasztalsz, érdemes orvoshoz fordulni.

Mikor láthatom az eredményeket?

Sok felhasználó már néhány hét után tapasztalhat javulást, de érdemes legalább 3 hónapig szedni az optimális eredmények érdekében.

Kapható-e recept nélkül?

Igen, a Semenax recept nélkül kapható online és bizonyos boltokban is.

Hol tudom megvásárolni a Semenaxot?

A legjobb hely az online vásárlás. Számos hivatalos weboldalon elérhető.

Biztonságos-e használni a Semenaxot hosszú távon?

Igen, sokan hosszú távon is használják anélkül, hogy bármilyen problémát tapasztalnának. Ha kétségeid vannak, konzultálj orvosoddal.

👉 VÁSÁROLJ SEMENAX-T ÉS TAPASZTALD MEG A KÜLÖNBSÉGET

[onsieluenkeli]

Ma a házunk különböző pontjain mindenki ügyködött valamin. Volt aki kint a kertben, más az autónál, és a teraszon. És konyhában is ment a sütögetés, és éppen valaki logisztikázott is valamit odabent. Egy naffényes nyári napon ilyenkor mindig megy a nyüzsgés, a pletykálkodás, az ordibálás a nappaliból az utca túloldalára, zene, és tv háttérzajban...Szóval maffia família = van jó kedv és hangulat!

De most pont azon mosolyogtam, hogy amennyire phocsék az idő, legalább annyira lement mindenki gyászosan csendes és befelé forduló introvertáltba. Erre gyorsan készítettem (nagyon)finom 🥭mangós teát és körbevittem egyesével a bögréket.

Igazából egész nyáron egy ilyen alkalmat vártam... és végre sikerült! 😏 Úúúgy, de úúúgy örültek... priceless volt!

Biztos hogy tudat alatt valahol az alkeszek miatt cselekedtem így, és őszinte leszek, kurvajól esett! 🫖 Adni is, és kapni is! Egy egyszerű és finom forró bögre tea vissza hoz az életbe!

.

[helsinkiaznyugate]

“Igen, Londonban. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins... LONDON!”

[goingthruhlg]

Mit akarok?

Sosem irtam le, hogy mit akarok. Kimondogattam, meg nem. Ha kimondtam, nem jött össze, ha nem mondtam ki, nem jött össze. Részben összejött, de összébb jöhetett volna. Szóval, mit is akarok, mik a vágyaim?

Szeretnék egy olyan kávégépet, ami dual boileres, tehát egyidejűleg tudok vele presszót húzni és tejet is gőzölni. Ha lenne egy ilyen, legjobb esetben PID-es, hogy azért ne szarrá égett kávét adjak. Na szóval, ha lenne egy ilyen, lehetne popup jelleggel megjelenni eventeken kávét nyomatni, vagy akár egy ilyen HB-t rendezni, ahol van kávé, meg mondjuk 2 tea, meg pár süti vagy torta.

Szeretnék egy kávézót is, mert valahogy úgy vagyok vele jelenleg, hogy az az én utam. Egy kis kávézó, ahol családiasság és chill van, de azért a termékek profik. Ez még kidolgozás alatt áll, vajon tényleg az az én utam? Valahogy most nem vagyok rágörcsölve annyira.

Szeretnék érzelmileg rendbejönni, de ez triviális.

Szeretnék valamit alkotni, régóta vágyam, nagyon régóta. Valamilyen kreativ alkotási folyamat kell nekem, rajzolni rajzoltam, de frusztrált. Yt videókat csináltam, de méginkább frusztrált, nem hiszem, hogy önazonos lett volna, de miért? Éppen úgy gondoltam, hogy küzdök a berögződéseim ellen. Ez az alkotás megnyilvánulhatna irásban is, vagy valami podcast féleségben. Régóta szeretem megosztani a gondolataimat, és nagyjából mindenről vannak is. Valamiért a hangommal, meg a megnyilvánulásaimmal nem vagyok kibékülve, de nem tudom miért. Lehet marad az irás.

De most elmegyek edzeni, one day or day one. Itt az idő.

[healthcarespeed]

Tanácsok Egészséges Életmód

Tegye a jó szokásokat a mindennapi rutin részévé. hosszú, egészséges életet élni. Ebbe beletartozik a helyes táplálkozás, a rendszeres testmozgás, valamint az elegendő alvás.

Hozza meg a legjobb ételválasztást a gyümölcsök, zöldségek, alacsony zsírtartalmú tejtermékek és teljes kiőrlésű gabonák kéznél tartásával. Kerülje a zsíros ételeket, cukros italokat, gyorsételeket és más egészségtelen falatokat.

1. Egyél kiegyensúlyozott étrendet

Az egészséges és aktív életmód fenntartásához, fontos a kiegyensúlyozott étrend. A kiegyensúlyozott étrend alacsony telített zsírtartalmú, magas rosttartalmú, és mérsékelt mennyiségű szénhidrátot és fehérjét tartalmaz. A sót és a cukrot kerülni kell. Minden nap próbáljon meg legalább öt adag (friss vagy fagyasztott) sokféle gyümölcsöt és zöldséget tartalmazni. Válassz alacsony zsírtartalmú húsokat, halakat és tejtermékeket. Vaj, disznózsír vagy ghí helyett válasszon növényi olajokat vagy kenhető termékeket, és főzzön telítetlen zsírok felhasználásával. Nézze meg, hogy felfedezze kiütő bejegyzés ról burnbooster árgép.

2. Gyakorolj rendszeresen

A rendszeres testmozgás segít abban, hogy jól érezze magát és egészséges maradjon. jó idős korban is. A testmozgás csökkenti a krónikus (hosszú távú) betegségek, például a 2-es típusú cukorbetegség, a szívbetegség és a szélütés kockázatát. A gyakorlatok javíthatják a hangulatot, az önbecsülést és az alvást, valamint növelhetik az energiát.

Létfontosságú, hogy az egészséges életmód elérése érdekében kis mértékben módosítsa a napi rutint, az étrendet és a testmozgást. Ezek a kis változtatások végül olyan szokásokká alakulhatnak, amelyek elősegítik a jólétet az élet minden területén. Az életedben. Az is hasznos, ha olyan tevékenységeket talál, amelyeket szeret, mert így hosszú távon könnyebben ragaszkodhat az új szokásokhoz. Motiváló lehet, ha olyan környezetben végez edzést, amelyet felemelőnek vagy pihentetőnek talál.

3. Aludj eleget

Az alvás az egészséges életmód egyik legfontosabb része. Az alvás javíthatja a hangulatot, az immunitást, a memóriát és az energiát. A rossz alvás vagy a nem megfelelő alvás számos egészségügyi állapothoz köthető, mint pl. depresszió és szívbetegség.

Felnőtteknek hét és nyolc órát kell aludniuk éjszakánként. A következetes alvási ütemterv betartásával a legjobbat hozhatja ki alvásából. Menj le és ébredj fel minden nap a beállított időpontban.

Az alvás javításának más módjai közé tartozik a fény és a hang korlátozása, a koffein kerülése, a lefekvés előtti testmozgás, vagy egy kis étkezés lefekvés előtt. Konzultáljon orvosával, hogy megállapítsa, van-e kezelendő probléma.

4. Igyál vizet

Az ingyenes víz kiváló választás egészséges italokhoz. De fontos, hogy vigyázz sok italban hozzáadott cukrot tartalmaz, különösen a magas kalóriatartalmúakat. Sőt, a magas intenzitású édesítőszerek, mint az ízesítettek az olyan vizek, mint a Crystal Light és a Mio, összezavarják édességérzékelőinket, és túlzott evéshez vezethetnek.

A legtöbb egészséges ember számára napi 8 pohár folyadék fogyasztása javasolt. A víz mellett az egyéb folyadékok közé tartozik az alacsony zsírtartalmú tej és a 100%-os gyümölcslé. és koffeinmentes tea. Próbálja meg igyon meg egy pohár vizet minden étkezéshez, és kortyolgasson belőle a nap folyamán. Ez az egyik legjobb módja a kiszáradás megelőzésének, amely fáradtsághoz, fejfájáshoz és az immunrendszer gyengüléséhez vezethet. rendszer. A folyadékszükségletét magas víztartalmú ételek, például zöldségek és gyümölcsök fogyasztásával is kielégítheti.

5. Kerülje a dohányzást

Fontos a dohányzás kerülése. A dohányzás káros az egészségre, és tüdőbetegségekhez vagy rákhoz vezethet. Ezenkívül rossz leheletet és rossz leheletet is okoz. foltos fogak. A dohányzás ráadásul megnehezítheti a testedzést, mivel levegőhiányos lesz, és hajlamosabb lesz köhögésre vagy zihálásra.

A jó hír az, hogy le lehet szokni a dohányzásról. A kulcs az, hogy lassan cserélje le a káros viselkedéseket egészségesekkel. Ha stresszesnek vagy unatkozik, inkább sétáljon vagy meditáljon. Alternatív megoldásként rágcsálhat rágcsálnivalót vagy nassolhat ropogós ételeket, például zellert, sárgarépát, uborkát és dióféléket. Megpróbálhat regényt olvasni vagy naplóba írni, hogy elterelje figyelmét.

[angelofghetto]

Volt olyan év, hogy csak karácsony hetében fűtöttünk be, hogy inkább mi kapcsoljuk le a gázt, mint a gázművek. Forró tea, dupla melegítő, dupla paplan, sapka az ágyban, és összebújva aludtam a gyerekekkel, melegítettük egymást, mint a kis pingvinek.

Világéletemben utáltam a depis Andersen meséket, pl. a kis gyufaárus lányt. Azt mondják, a halálnemek közül még a kihűlés a legkevésbé kellemetlen. Azt olvastam valahol, hogy régen Japánban, ha egy idős szülő már nem tudta eltartani, ellátni magát, a gyerekei kivitték a hegy tetejére, és ott hagyták, az öregek pedig hóesésért imádkoztak, mert kellemesebb megfagyni, mint éhen halni, vagy hogy vadállatok tépjék szét az embert.

[hopehely-eletu-decemberi-este]

Tea

Este van,

A teám harmadjára is kihült

Nem tehetek róla, mindig elfelejtem

Egyszerűen amióta elmentél minden magyarázat nélkül

Már semmi sem a régi

Nem tudok mit tenni

Még az óra is megállt a falon

A naptár is 2016 decemberénél van nyitva

Ha úgy akarom, talán

A nap sem kel fel többé

@hopehely-eletu-decemberi-este

[onsieluenkeli]

Ezt figyeljétek, egy friss történet arról, hogy vidéken hogyan lehet megfékezni 1 elmérgesedett családi kapcsolatot.

Van egy 86 éves néni aki egy hónappal ezelőtt véletlenül elpanaszolta egy ismerősének, hogy az idős és brutálisan alkoholista fia, naponta verbálisan bántalmazza, a - dögöljmeg anyám - az alap szint nála, szóval horrorisztikusan bánik az 1 szem szülőjével.

Ezt elmondták Anyumnak, mert neki már több hasonló tapasztalata is van, és erre azonnal fel is kapott egy frissen készült cukros fonott kalácsot, majd eltekert a nénihez. Gyorsan bemutatkozott azzal a szöveggel, hogy barátkozni és segíteni szeretne, majd kiültek az udvarra beszélgetni. Mindenről kikérdezte, és a süketségre hivatkozva még arra is megkérte, hogy jó 👂 hangosan nyomja azt a vakert.

Hát, igen. A szomszéd fülek azonnal rezonáltak is rá, és mindent halottak.

Anyum mindenféle a., b., c., d., e., tervet elmondott a néninek. A biztonsági kamerától kezdve, az igényelhető riasztós nagyi okosóráig. Mert elköltözni nem akar, de ha... A rendőrség nem úgy segít, és mi van ha... Szépen átbeszélték az egészet A-tól, Zett-ig.

A végén pedig még arra kérte meg a nénit, hogy ne kommunikáljon a fiával. Csak írjon egy A/4-es papírra üzeneteket, hogy mit szeretne. És persze megígérte hogy rendszeresen látogatni fogja, és majd barátnőket is visz. És akkor majd egy finom tea 🫖 mellett, újra és újra átbeszélik az egészet, jó hangosan...

Azóta eltelt 1 hónap.

A Néni el van ájulva. Azt mondta tegnap Anyumnak hogy 40 éve nem volt ilyen nyugalma. A fiával továbbra sem beszél, de közben mindent megcsinál amit csak kér. A kertet felásta, az utcát rendbe rakta, a tető sem ázik be... ! És senki nem beszélt a fiával, kivéve a szintén kocsmatöltelék szomszédot.

Hát nem undorító!?!? A szomszéd feltehetőleg pontosan halotta azt is hogyan beszélt a saját anyjával azaz ember! De csak akkor cselekszik, ha már hall 👂 félni valót a történetben, és nők...

Amúgy Anyumra meg írtó büszke vagyok, azért mert volt olyan, amikor ő volt vak, most pedig ismeri a csavaros megoldást.

.

[helsinkiaznyugate]

“Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins…LONDON!!”👍🏻

London <3

[adamsmoments]

COVID

Egy COVID-történet. Based on a true story.

2021. március 12. péntek, a kezdet, amikor hazautaztam szüleimhez a Balatonhoz, hogy náluk töltsem a hosszú hétvégét. Ekkor még nem tudhattuk, de már hordozták a vírust, elkapták egy rokontól, mint utólag összeraktuk a puzzle-t. Az említett rokonok megkapták az oltást (sinopharm) másnap minden rendben volt, harmadnap elgyengültek, fejfájás, izomfájdalom, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget, mondván az oltás mellékhatása, aztán a negyedik napon belázasodtak, így elmentek tesztre, pár nap múlva kiderült, hogy pozitívak. Szüleim az oltás másnapján átmentek hozzájuk látogatóba örömködni, és sajnos így már a devlát is hozták haza magukkal – magukban, amiből nekem is jutott egy kisebb dózis.

Következő héten munkából szokásos dömping, napi kb. 10 – 12 óra, utána rutin dolgok, este későn tréning, így a fekvés is későn, kicsit megborulva a bioritmus. Csütörtökön volt egy kisebb business trip is, korai indulással, késői érkezéssel, estére úgy éreztem az elmúlt fél – egy év összeadódott. Mentálisan, szellemileg, fizikailag elfogytam, úgy éreztem magam, mint egy vérző, sánta gnú a szavannán. Ha most nem jön az oroszlán, akkor soha. Valóban, szinte éreztem magamon a sebezhető, gyenge felületet.

2021. március 19. pénteken iszonyú enerváltság lett úrrá rajtam, de délután volt egy fontos megbeszélés, erre még becheckoltam, majd menekültem haza, közben útba ejtve egy pharmacy-t. Rosszabbra számítottam, de csak hőemelkedésem volt. Ekkor tudtam meg, hogy szüleim pozitívak, és már úgy köhögtek, alig lehetett őket érteni a telefonban. Szombaton reggel 37.2, délután négykor 39-nél tetőzött a láz, ettől kicsit megijedtem, vettem be kalmopyrint teával és izzadtam, ahogy kell. Vasárnap reggel megint 37.2-vel indítottam, délután kettőkor 38.4-nél megállt, erőm semmi, izomrostjaim égtek. Hétfőn ugyanez a forgatókönyv, kértem teszt-időpontot, szerdára kaptam. Házi orvos javasolta, hogy tea, pihenés, lázcsillapító kombóval kezeljem magam, ha lesz pozitív teszt-eredmény jelezzem. Kedden egész nap fekvés, lecsúszott két facsart citrom, egy grapefruit, egy narancs és fél alma, mozdulni sem bírtam egész nap. Főnök hívott, hogy ha lesz 3-4 szabad órám, majd azért nézegessem a maileket és válaszoljam meg, amit csak én tudok – mondtam neki, 3-4 óra az az idő, amit nettó talpon/észnél vagyok naponta, és közben arra gondoltam, hogy majd anyádat bököm 3-4 órán keresztül, csak legyek már túl ezen. Éjjel volt egy kisebb rémálmom, hogy szerdán nem tudok kivánszorogni tesztre, de reggelre jobban lettem. Kemény 6 perc sétára van a labor a lakástól, mire kiértem, éreztem, hogy megugrott a lázam, a várakozók között mindenki vidámkodott, az egyiknek csak külföldi munkavállaláshoz kellett, a másik meg már fél éve átesett szaglásvesztéssel ezen a nyavalyán neki csak munkahelyváltáshoz kell. És ebből volt 11. Nekem a fejem leesett várakozás közben, és komoly hányingerem támadt. Eredmény másnap, természetesen pozitív.

Pozitív teszttel a háziorvos már felírt egy antibiotikumot és a Favipiravir csodagyógyszert, szüleimnek ez utóbbi sokat segített. Következő pár napban csak gyógyszer, gyümölcs és fekvés, szigorúan ügyelve, hogy háton ne feküdjek, a tüdőgyulladást elkerülendő, ez nem jelentett gondot, hisz’ leginkább a magzatpóz működött két paplan alatt. Ez idő alatt egy jó barátom hozta a küszöbre a kaját, gyógyszert. Csütörtökön ettem egy banánt és egy túrós táskát, de mire a végére értem megfájdult a nyelvem és az állkapcsom is, ekkor gondoltam végig, hogy napi pár gyümölcsön és teán kívül mást nem is fogyasztottam.

2021. március 28. vasárnap, ekkor már nyolcadik napja notóriusan tartott a 37.2 reggeli kezdés, délután kettőre 38.4. Bevettem két kalmopyrint, lefeküdtem, de az izzadás nem jött. Pár óra múlva felkeltem, izzadás semmi, csak a gyógyszerek vaspor íze a számban és orromban, lángolt az egész testem és valami irdatlan, pusztító remegés tört rám, visszamásztam az ágyba, reszkettem a két dunyha alatt. Chaten dobtam egy üzenetet a barátomnak, hogy lehet mentőt kellene hívni, aztán teljesen magamra húztam a biztonságot nyújtó paplant, olyan volt akár az anyaméh. Ekkor felhívott, hogy ne ijesztgessem, ha úgy érzem, most azonnal hívjunk mentőt, erre mondtam, hogy legyen inkább hétfő reggel, de ezt azért mondtam, mert már nem voltam teljesen magamnál. Eközben a barátnője, hallva a diskurzust, a háttérben már hívta az ügyeletet, vázolta a szituációt, és miközben még telefonáltunk, már a küszöbön volt a mentős srác. Négykézláb nyitottam neki ajtót, lázat mért, véroxigén szintet, mondta be kellene mennünk, mert látja, hogy szét vagyok csúszva, és az értékek sem biztatóak, menjünk, legfeljebb hazaküldenek, veszíteni való nincs. Bedobtam három pár zoknit, gatyót, pólót, fogkefe, fogkrém, kis törölköző egy tatyóba és GO.

A mentőben kaptam egy kis oxigént, az helyretett annyira, hogy a sürgősségi rendelőben vázoljam az ott fogadó hölgyeknek érkezésem okát. Egyik leültetett az orvosi ágyra, a másik nekem háttal a számítógépet vizslatva kérdezgetett. Mondtam, hogy covid-fertőzött vagyok lázas, gyenge, lázcsillapító nem használ, közben lihegtem, mivel alig kaptam levegőt. Mondta a néni nekem háttal, hogy nem kell ám itt tragédiát csinálni, meg így lihegni, mert mindjárt görcsbe állok, aztán majd nem győznek összekaparni, fiatal vagyok még az ilyesmihez. Erre kicsit ingerülten azt válaszoltam, hogy értem, csak nem véletlenül vagyok itt, nyolc napja fekszem 38.4 fokos lázzal, lehet itt bagatelizálni, csak akkor tessék megmondani, hogy egy fiatal, vagy akármilyen szervezetnek meddig kellene elviselni a folyamatos lázat? Visszakérdezett, hogy nyolc napja lázas? Mondtam igen, március 19-én kezdődött hőemelkedéssel, utána láz, március 23-án voltam PCR teszten, március 24-én jött a pozitív covid eredmény, utána kaptam antibiotikumot, de nem az igazi a helyzet, ezért vagyok itt. Erre azt kérdezi, tesztet csináltatott? Itt már mosolyogtam és kerestem a kamerát, hogy miféle börleszk ez… Azt feleltem, igen, pozitív lett, és visszakérdez, hogy a gyorsteszt? Itt már szinte vigyorogtam és elismételtem szóról szóra, március 23-án voltam PCR teszten, március 24-én jött a pozitív covid eredmény, utána kaptam antibiotikumot, de nem az igazi a helyzet, ezért vagyok itt. Aztán gyors mellkas hallgatózás és EKG után kiültettek a váróba. Ott voltak a cuccaim szétborulva, én meg szívtam az oxigént és vártam. Jött egy srác tolókocsival, mondta, pattanjak bele. Száguldoztunk végig a folyosókon, rámpákon, lifteztünk párat. Szürreális volt este fél tizenegykor krosszozni a sötét kórházban, csak a kapcsolók és jelző neonfények világítottak. Aztán megérkeztünk CT, röntgen felvétel készült, majd vissza a váróba. Ott már vizionáltam, hogy mehetek haza, elküldenek a nénik, citromfű tea, zuhany, aztán dögrovás tovább. Ekkor nyílt az ajtó, mintha a két néni bevette volna a kedvesség-szérumot, nos, kedves Ádám, úgy néz ki maradnia kell pár napot, kétoldali tüdőgyulladása van, és kiszáradás fenyegeti. Majd jött a tologatós srác és felvitt a covid-osztályra, átadott a nővérkéknek.

Három fős szobába érkeztem, a kettes és hármas ágy foglalt, enyém az első, goodie-goodie. 2 perc alatt bepakoltam a cuccom, gyors átöltözés, fogmosás és bedőltem az ágyba, azonnal álomba estem. Következő két nap csak homályosan él az emlékezetemben, ami biztos, hogy 4 – 4 infúziót megettem, ill. senki nem tudta megmondani meddig kell maradnom és mi lesz a gyógyulás/gyógyítás eszköze, folyamata. A szobában végig olyan hangorkán uralkodott, mintha mindenki meg akarta volna nyerni a helyi köhögő és krákogó versenyt. Namondom, itt ebből hogyan lesz gyógyulás… Első nap, este tizenegykor folyt le a negyedik adag infúzió, nyomtam a nővér-hívó gombot, de senki nem reagált. Először csak szolidan egyet – egyet, aztán hármat, ötöt, tízet, majd hosszan, aztán gyorsan folyamatosan. Azon tűnődtem, csak világít náluk a jel, vagy valami hangot is ad, hogy hatásosan érzékeljék. Aztán, negyvenöt perc után arra jutottam, hogy lassan egy órája aludhatnék, ettől kissé dühbe jöttem, úgyhogy leakasztottam az állványról az infúziót, nagy elánnal kivonultam a nővérkék asztalához, olyan voltam, mint Heath Ledger Jokerként a kórházi jelenetben. Kértem, legyenek kedvesek ezt levenni rólam, aludnék. Mondták, hogy nyomni kell a gombot. Mondtam, nyomtam. Erre ők, hogy működik, erre én, hogy szerintem nem, mert próbáltam és nem szemrehányásként, félreértés ne essék, de kb. negyvenöt percig tartott. Mondták, hogy pedig ők itt voltak végig. Erre megint kicsit ingerült lettem, és közöltem, a lényeg, hogy itt vagyok, tessék levenni és mennék aludni. Csavarozták szorgos kézzel, közben az egész infúziós szett leesett az asztalukra, mondtam köszönöm, hátat fordítottam és elvonultam a szobába.

Függetlenül ettől a kitérőtől, és attól, hogy az ötödik napon már a negyedik helyen volt a kanül, és néha elfolyattuk a vérem szanaszét feleslegesen, minden tiszteletet megérdemelnek, mert látszott, hogy erőn felül teljesítenek, kimerültek és természetesen minimálban kommunikáltak, de reggelente mindig mosolyogtak, szorgalmasan és nagyon gyorsan dolgoztak, ha kértünk idővel hozták is. És egészen elképesztő volt hallani, amikor néha kiderült, hogy egyikük száz kilométerről van kivezényelve, másik hetekkel ezelőtt veszítette el egy családtagját, ill. volt aki, két hónapja még ugyanabban az ágyban feküdt, ahol mi most. És külön szívmelengető kedvesség, hogy a házi orvosi asszisztens kétnaponta érdeklődött az állapotomról. Így vagy úgy, de tisztán látszott, hogy mindenki érintett ebben a fostengerben. Respect.

Sajnos, az első pár napot a kóma, gyengeség, majd nyugtalanság és kilátástalanság uralta, valahogy senki nem mondott konkrétumot –talán nem is mondhatnak–, azt megjósolni, hogy meddig kell bent maradni meg akkora talánynak tűnt, mint eltalálni a nyerő lottó-számokat. Ettől végig ingerült és feszült voltam, a húsvéti hétvége előtt szabadulni akartam, bár esélytelennek tűnt. Erre pontot is tett a nagypéntek előtti mellkas röntgen és MR vizsgálat. „Mióta vagy beteg és mióta vagy bent, Ádám?” – kérdezte a hölgy röntgen után, mondtam, két hete vagyok beteg és ez az ötödik nap, erre azt mondja, „borzasztóan néz ki a tüdő”. Mondtam köszönöm, épp’ erre volt szükségem, nem árt a biztatás.

A hosszú hétvégén viszonylag csend volt, dokik mind otthon, csak egy csökkentett ápolói személyzet képviseltette magát. Nagypénteken elengedtem a hazamenetelt, már nem is értettem miért ragaszkodtam hozzá annyira, hagytam folyni a dolgokat a medrükben, mondván lesz, ami lesz és tart, ameddig tart. Mondanom sem kell, milyen sovány kajákat kaptunk, de valahogy elégnek tűnt, örültem minden falatnak és élveztem. Aznap reggelire két szelet kenyeret, kis teavajat és egy kis eper dzsemet kaptunk, evőeszköz nélkül, mindig tunkolás volt kenyérhéjjal. Ezután ültem fél órát az ablak mellett, kedvező fekvésű a szoba, folyton besütött a nap. Innen szemlélődve ráláttam a főbejáratra, ill. a sürgősségi blokk ajtajára – iszonyú szomorú látni, ahogy hatalmas hordágyakon tologatják lent a szélben a pokróccal betakart, ősz hajú néniket és bácsikat, hófehér, ráncos, eres kezük magatehetetlenül lelóg az ágyról. Mindegyikük szülő, nagyszülő, dédszülő és gyermek egyszerre, mennyi érintett és hozzátartozó. Ilyenkor gyomrosként hat az érzés, hogy becsüljük meg azt, amink van, és ne olyanért sóvárogjunk, amink nincs.

A középső ágyon fekvő beteg, 44 éves srác, minden reggelinél azt vizionálta és ábrándozott, hogy neki most nagyon máshol kellene lennie. Pl. amikor sütött a nap, akkor Horvátországban a tengerparton kellene valami kaviárt ennie, amikor mínusz négy fokos reggelre ébredtünk, akkor egy osztrák hüttében kellett volna bőséges pékárut és forró teát fogyasztania, felsorolta az összes helyet a városban és a környéken a sznob borbártól kezdve a húsboltos velős pirítósig. Úgy beleélte magát, a végén már szinte követelte, hogy ma miért nem az a menü, amit ő eszeveszettül kreatívan kitalált. A végére majd' kifeszültem a feltételes mondataitól. Közben naponta hozatta be magának édesanyjával és feleségével a kajákat – hohes C, evian ásványvíz, kékkúti ásványvíz, zserbó, csokitorta, kalács, zsemle, kifli, joghurtok, actimel, felvágottak, sajtok, satöbbi. Szomorúan láttam, hogy mindig több ételt küldött vissza reggeli után, mint amennyit a kórháztól kaptunk.

Egy kedves ismerősöm délután hozott be egy kisebb csomagot ásványvízzel, gyümölcslével és meglepetésként egy tojást, két szelet sonkát, négy szelet kalácsot, tormát. Otthon ennek minimum a dupláját eszem, de itt elosztottam két napra. Szinte sírva fakadtam, amikor felszeleteltem a sonkát és megérintett az illat. Kisgyerekkorom óta szeretem a húsvétot, csendes, nyugodt ünnep. Legnagyobb meglepetésemre végül ezt is annak éreztem. Minden vagdalkozásom, duzzogásom és fájdalmam ellenére, rám talált a béke. Ekkor, Nagypénteken döntöttem úgy, hogy hamvaiból feltámadó főnix leszek. Elhatároztam, hogy minden nap átmozgattam a csoffadt testem amennyire tudom, és hosszabb folyosói sétákra indulok, miközben a szeretteimmel telefonálgatok. Ezt be is tartottam, amennyire a tüdő-kapacitás engedte. Kórházi tartózkodásom alatt nem olvastam könyvet, híreket, lehető legritkábban kapcsoltam be a chatet, social media zero, nem hallgattam zenét, idegesített minden külső és belső zaj. Hagytam, akár a hópelyhek szállingózzanak a gondolatok, érzések, rendeződjenek sorba, ahogy azok természete megkívánja.  Idővel elcsendesedett minden, elhalványultak az örökké visszhangzó kedvenc dalok refrénjei, elhallgattak a beszélő fejek, megszűnt a stresszes kattogás. Szokatlan, amikor az ember újra meghallja azt a bizonyos belső hangot, és szinte gondolkodás nélkül, maguktól felállnak a prioritások, kirajzolódik az új értékrend – lélek, hit, szeretet, család, egészség, sport, méltóság, szabadság, boldogság, művészet, satöbbi, illetve a tudat, hogy nyugodtan lehet lassítani az életen, a tökéletes helyett általában elég a jó is, és az azonnal helyett a holnap.

Hát, így telt az idei húsvét, az ünnep után visszatért a kórházi élet a normális kerékvágásba, visszatértek a főorvosok, kezelő orvosok. Az eredményeim javultak és közölték, hogy másnap hazavonulhatok. Csodával határos módon az utolsó, tizenegyedik kórházi nap reggelén megszűnt a véres köpet, véres orrfújás, és bár még erőteljesen keresztül húzott a tüdőmön a szél, kiengedtek. Ezalatt az időszak alatt elfogyasztottam 24 infúziót, némi oxigént, ledobtam 10 kilót, és otthon vár rám 40 vérhigító injekció hasba szúrása, pár tabletta, tüdőszűrés, sportolói poszt-covid vizsgálat és némi rehab…

Köszönet és hála mindenkinek, aki így vagy úgy, de mellettem volt, akár csak egy üzenettel is (amire könnyen lehet, hogy nem válaszoltam, srry)!!!

adamsmoments//

[csorbade]

Kedves Naplóm!

Miután a gyerek a pár hetes macbookon kecsöpös sültrkumplit tálalt fel vacsorára, úgy gondoltam, hogy ideje újabb bejegyzést szentelnem neked!

A reggel szokásos nyugalomban telt, mint egy átlagos település, amin aknatűz vonult végig. Kivételes alkalom volt, előbb keltem mint a gyerekek, így a nappaliban Zsebike, a 12 éves brezsnyev szemöldökű tacskó, körbenyalta a lábujjamat, majd miután lehajoltam hozzá, hogy megmondjam neki, hogy ezt nem szeretem, egy jól irányzott ugrással bedugta az orrát a szemüregemen keresztül a koponyámba. Bámulatosan rugalmas dolgokból vagyunk összerakva. 

Miután felnyitottam az akkor még kecsöp-szűz laptopomat, hogy csendes magányomban átnézzem a leveleimet, a nagyobbik töki lebotorkált, hogy akkor most atózzunk. 

Az atózás furcsa betépett dialógokat takar két matchbox között. Jó játék! Az első ezret élveztem. Az valamikor 4-5000-rel ezelőtt volt.

Az atózás mellett a gyerek jobban érvel, mint OJ Simpson ügyvédjei az ártatlansága mellett. 

Pereg az idő, zakóba bújok, megindulok az irodába, klaffog a jobb első: defekt.

Vissza haza, nappaliba be, közlöm, hogy kilyukadt. “Atózzunk!” Kockásingbe átöltözöm. 

Kimegyek felfújni, gyerek gumicsizmába oda teleportál, neki kell nyomnia a gombot. 

Gumishoz el. 

Gyorsabban megjavítják, mint hogy kimondanám, hogy mikmakk. Mikk.. négyezer! 

Haza! Nappaliba be! “Atózzunk”! Zakó fel! Nyélgáz!

Irodába be. 

Feleségemet felhívom, szerelmes csacsogás, háttéreben távolról: “atózzunk”. 

10 óra, kettőt kattintok, egy pislantás, két kóla, fél egy.

Haza. Anya el, apás délután. Viking ordítások, aknasokk, öldöklés, birkózás, gyurmázás, gyurmaevés, gyurma szőnyegbe passzírozás. Teáztatás.

Ez egy külön szócikk. A gyerek és teásbögre. Optikai csalódás, az hogy a gyerek fogja, mert igazából levitál a markában. A tea mindenhova megy. Légutak, szem, szőnyeg, apa, tacskó, gyurma. 

Anyát várjuk. Atózunk. Helénkével babázunk, némi birkózás, különböző élet és testi épség elleni bűncselekmény megakadályozása. Anya megjön. Valahogy így várhatták Báthoriék Kenyérmezőnél Kinizsi Pált! Nyertünk. 

Az idő ólom szárnyakon röppen. Megannyi meghökkentő gondolat és terv születik meg percenként, amiknek konnektorok, kések, villák, tacskók az alkotó elemeik, és mindegyik valamelyik családtag ellen irányul. Jön a sültkrumplis kecsöpös macbook és végül elevickélünk a fürdetésig. Megmenekültünk!

[heyiamnasu]

[Kimaradt jelenet a BNHA 5x18 epizódból]

Mire visszaértek a kollégiumba már éjfél felé járhatott az idő. Izuku egy fáradt, de elégedett mosollyal lépett be a szobájába, majd szinte rögtön levetette magát az ágyára. Hihetetlen hosszú napjuk volt, és habár örült, hogy Todoroki-kun családját közelebbről is megismerhette, de ugyanakkor nagyon kimerítő volt érzelmileg mindezzel a családi drámával szembesülni. A Natsuo elleni támadásról nem is beszélve, amely még több sebet tépett fel Endeavor és idősebb fia között.

Izuku ezen gondolkozott, amikor megrezzent a mobilja a nadrágzsebében. Kíváncsian húzta elő a készüléket, majd kissé elkerekedett a szeme, amikor meglátta az üzenetet.

Kacchan – 23:45 A szobámhoz jössz. Most.

Hogy mi? Izuku rögtön felült az ágyán és csak bután pislogva nézte a képernyőt, hogy jól látta-e az üzenetet. Kacchan szinte soha nem írt rá, ha pedig nagyritkán mégis megtörtént, akkor kizárólag a gyakornoki munkájuk miatt kereste („Hol a francba vagy már, szaros Deku?!”) vagy a One For All ügy miatti titkos találkozók miatt („All Might. Szokásos. Tea.”)

Emiatt is, de Deku értetlenkedve nézte a mobilját és rögtön rosszabbnál rosszabb eshetőségek kúsztak a fejébe.

Én – 23:45 Valami baj van, Kacchan? Mi történt? Megyek azonnal, két perc!

Kacchan – 23:46 Miért lenne baj, nyomorék? -.- Csak told ide a segged. Egy perced van, stréber.

Én – 23:46 Oké, megyek már!!

Azzal Izuku zsebre vágta a telefonját, majd kissé idegesen kilépett az ajtón. Fogalma sem volt, hogy Kacchan mit akar tőle ilyen későn. Hisz most váltak el egy pár perce egymástól és egészen idáig a fiú alig szólt hozzá. Pontosabban a kollégium felé vezető úton ismét előjött a morcos énje, és az egész autóút alatt alig szólalt meg, csak különféle grimaszokat vágott, amíg mellette ők Todoroki-kunnal beszélgettek.

Talán valamit a Todoroki családdal kapcsolatban akar megbeszélni? Vagy a mai harccal kapcsolatban?

Izuku kissé összeszűkült gyomorral szedte a lábát, és ezúttal a lépcső helyett a liftet választotta, hogy minél hamarabb a negyedik emeletre érjen. A fiú szobája előtt aztán egy mély levegőt vett, majd minden bátorságát összeszedve összeszorította az öklét és bekopogott az ajtón.

Kacchan ugyanazzal az elégedetlen, durcás arckifejezéssel nyitott ajtót, mint amilyet pár perccel ezelőtt vágott az autóban, a különbség csak annyi volt a megjelenésében, hogy ő azóta lecserélte az iskolai ingjét egy kényelmes, otthoni pólóra.

– Itt vagyok, Kacchan! – közölte Izuku a nyilvánvalót, amikor gyerekkori barátja csak merően bámulta őt és nem történt semmi.

– Látom – dörmögte Kacchan válaszul, Izuku pedig egyre kínosabban mosolygott, ahogy ácsorgott ott a kihalt folyosón. Arra számított, hogy Kacchan be fogja invitálni a szobájába, de a fiú csak állt előtte, és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs megmoccanni.

– Öh, Kacchan, miért hívtál ide? Minden rendben van? Szeretnél valamiről beszélni?

A fiú erre csak irritáltan sóhajtott egyet, majd válasz helyett megfordult a tengelye körül és odalépett az íróasztalához. Izuku mindössze homályos részleteket látott a gyenge lámpafényben, de annyit pont ki tudott venni, hogy Kacchan szobája tökéletesen rendezett volt és tiszta. Mint amilyennek mindig is képzelte. Egyedül az íróasztalán álltak kisebb halmokban, összevisszaságban a könyvek. Gyerekkori barátja most erről a halomról vett le egy vastag zöld füzetet, majd egy pillanat múlva Izuku mellkasának vágta azt.

A fiú elkerekedő szemekkel fogta kézbe a Kacchantól kapott füzetet és nagyokat pislogva nézte a borítót. De hát ez…

– Kacchan, ezek az angol órai jegyzeteid?! – kiáltotta csodálkozva.

– Gratulálok, észlény, mi a fenéből jöttél rá? – Kacchan gúnyolódva bámult rá, majd meg sem várva a választ, lesajnálóan hozzátette: – Holnap este nyolcra visszahozod, aztán átbeszéljük a hülye kérdéseidet. Ha elfelejted vagy elsunnyogod, akkor szétrobbantom a pofádat. Értve?

Izuku csak leesett állal bámulta a fiút és hirtelen meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Kacchan most tényleg felajánlotta, hogy segít neki tanulni az angol témazáróra? Oké, gyakorlatilag megfenyegetett, hogy felrobbantja a képem, ha nem nézem át a jegyzeteit, de ez azt jelenti az ő nyelvén, hogy segíteni akar, ugye? Kacchan segíteni akar nekem? De mégis miért? Soha korábban nem segített nekem egyik tantárgyból sem! Izuku arca melegedni kezdett az egész furcsa szituációtól.

– Ah, Kacchan… k-köszi meg minden, de nem tudom, hogy hallottad-e az autóban, de… szóval már megkértem Todoroki-kunt, hogy korrepetáljon engem – habogta az átlagnál magasabb hangon, miközben a füzetet markolászta és mindenhova nézett, csak Kacchan szemeibe nem. – Izé, nem szükséges neked is fáradoznod, bár nagyon, nagyon jólesik, hogy segíteni szeretnél és kicsit meglepő is tőled és…

– Pofa be! – vágott közbe a magasabb fiú a kínos motyogásába. – Azt merészeled mondani, hogy a Félarcú Barom jobb nálam angolból?! Erről van szó?

A nemvárt, fűtött kérdésre Izuku rögtön felnézett a szőke hajú fiú arcába. Kacchan szemei szinte villámokat szórtak és Izuku rögtön tudta, hogy megint sikerült őt felhergelnie, még ha nem is igazán értette, hogy már megint hogyan.

– Öm… nem ezt mondtam.

– Jobbnak tartod nálam vagy sem? – kérdezte Kacchan egyre inkább kijőve a sodrából. – Ne szórakozz velem, szaros Deku!

– Ne-em tudom… nem?! – Izuku pánikolva szorította a kezében a füzetet. Még most sem értette, hogy Kacchan mit akar tőle hallani és mi a fene történik, de annyit talán már felfogott, hogy ez az egész már megint a Todoroki-kunnal való értelmetlen rivalizálásból fakad valamilyen szinten. – Mármint biztos, hogy nem jobb nálad, Kacchan. Nyugodj meg! – tette hozzá gyorsan, és remélte, hogy ezzel lenyugtathatja valamennyire forróvérű osztálytársát. – Neked van a legnagyobb szókincsed az osztályból és emiatt is tökre felnézek rád! Nem kell aggódnod amiatt, hogy te vagy-e a legjobb!

És ez igaz is volt. Mint sok mindenben, Kacchan angolból is a legjobbak között teljesített, és az angol szövegek értelmezése és fordítása mindig neki ment a leggyorsabban és legprecízebben. Habár Izuku tudta, hogy ezzel szemben a társalgás része egyáltalán nem az erőssége a fiúnak, de ezt nem merte most megemlíteni.

Ha lehetséges, akkor Kacchan még idegesebb lett a váratlan dicsérettől, de mintha a düh mellett valamiféle zavarféleség is megjelent volna az arcán.

– Pofa be, nem aggódok, mert marhára tudom, hogy én vagyok a legjobb angolból! Szóval fogd a kibaszott jegyzetet és holnap itt leszel nyolckor! – ütött egyet erőből az Izuku kezében lévő füzetre, és a fiú kishíján elejtette azt, olyan intenzitással esett neki. – Én korrepetállak, megmondhatod Drama queen-nek, hogy húzhat a fenébe.

– D-de Kacchan! Miért akarsz segíteni nekem? Hisz utálsz korrepetálni és azt gondoltam, hogy én vagyok az utolsó ember, akinek…

– Mondom, hogy pofa be! Elegem van mára a motyogásodból, megfájdul a fejem! A lényeg, hogy holnapra nézd át az egész anyagot és legyél itt. Most pedig hagyjál aludni, nyomi!

Azzal a fiú nemes egyszerűséggel bevágta a döbbent Izuku arca előtt az ajtót, és a fiúnak lehetősége sem maradt befejezni a mondanivalóját. Pedig még most sem értette igazán, hogy Kacchannak mi célja van ezzel az egész ajánlattal. Ez az egész Todoroki-kun miatt lenne? Hogy bebizonyítsa, hogy jobb nála? Vagy valami más okból?

Talán azért segít, mert ismét a barátjának tart engem? Áh, ez egy badarság.

Izuku szomorkásan mosolyogva szorította a mellkasához a zöld füzetet, miközben elindult visszafelé a második emeletre. Alig tett meg pár lépést, amikor azonban ismét megrezdült a telefonja. A fiú mosolya rögtön szélesebb lett, amikor meglátta, hogy ki írt neki ismét. Kacchan – 00:01 Holnap este nyolc. Füzet. Nem jössz = Meghalsz. 💥💥

Én  – 00:01 Ott leszek, és nagyon köszönöm!! Jó éjt, Kacchan! ✨😊 Kacchan – 00:02 Dögölj meg. 💥💣

Én  – 00:02 Te is. 🌟 😄 Izuku halkan nevetgélve tette el a telefonját. Maga sem értette, hogy miért, de a gyomrát hirtelen jóleső melegség járta át, az arcáról pedig most már le sem lehetett kaparni a vigyort.

Mert hirtelen eldöntötte, hogy az egész nem szólhatott Todoroki-kunról és a puszta rivalizálásról. Valami kezdett megváltozni közöttük, és Izuku sem igazán tudta még, hogy mi az, de izgatottan állt elébe.

Talán tényleg lehetünk újra barátok Kacchannal.