#az álmok palotája

[labjegyzet]

Olvass bele Ismail Kadare regényébe!

A második hazájául Franciaországot választó, többször is Nobel-díjra jelölt albán író fő műve, ez a Kadare hazájában sokáig betiltott regény a totális diktatúrák működését, a mindenre kiterjedő állami ellenőrzés ijesztő világát mutatja be. 

Első fejezet

REGGEL

A függönyökön kezdett átszűrődni a hajnal zavaros fénye. Szokása szerint a fejére húzta a takarót, hogy bóbiskoljon még egy kicsit, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez ma nem fog menni. A gondolat, hogy a derengő hajnal egy különleges nap kezdetét jelenti, egy csapásra kiűzte az álmot a szeméből.

Egy pillanattal később, miközben a papucsát kereste az ágy lábánál, az a benyomása támadt, mintha álomtól még zsibbadt arcán apró, ironikus mosoly suhant volna át. Kidörzsölte szeméből az álmot, hogy mielőbb elindulhasson a Tabir Szárájba, a hírhedt Hivatalba, ahol pontosan az álmokkal foglalkoztak, s ez az egybeesés mindenki más arcára mosolyt csalt volna. Őt azonban túlságosan hatalmába kerítette a szorongás ahhoz, hogy képes legyen őszintén mosolyogni.

A földszintről tea és sült hús kellemes illata áradt be a szobájába. Tudta, hogy az anyja és idős dajkája már régóta türelmetlenül várja, ezért a lehető legmele­gebb hangon köszöntötte őket.

– Jó napot, mama. Jó napot, Loke.

– Jó napot, Mark-Alem. Jól aludtál?

Az ő szemükből is kiolvasható volt a várható kinevezésével kapcsolatos enyhe aggodalom és izgatottság. Talán ők is arra gondoltak, ami kevéssel ezelőtt neki is eszébe jutott, hogy ez volt az utolsó éjszaka, amikor még oly nyugodtan alhatott, mint a többi egyszerű földi halandó. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy mostantól az élete gyökeresen megváltozik.

Megreggelizett, s miközben reménytelen igyekezettel próbálta elrendezni a gondolatait, érezte, aggodalma nőttön-nő. Visszament az emeletre, hogy felöltözzön, ám ahelyett, hogy a szobájába sietett volna, belépett a tágas szalonba. A szalon halványkék szőnyege mostanra mintha elvesztette volna azt a tulajdonságát, hogy megnyugtató színével enyhítse a helyiségbe lépők szorongását. A fiatalember odasétált a könyvesszekrényhez, és – éppúgy, ahogy az előző napon a gyógyszeres szekrénykét nézegetve tette – egy hosszú pillanatig mozdulatlanná dermedve állt, elmélyülten szemlélve a könyvek gerincére nyomtatott címeket. Aztán előrenyújtotta a jobb kezét, és az egyik polcról leemelt egy mélybarna, csaknem feketének ható bőrbe kötött, vaskos és nehéz in foliót. Mark-Alem már évek óta ki sem nyitotta ezt a családja történetét összefoglaló hatalmas kötetet, melynek borítólapján, közvetlenül a cím – A Quprili család apáról fiúra – alatt, ismeretlen kéztől származó írással a francia Chronique szó állt.

A kötetet lapozgatva erőltetnie kellett a szemét, hogy ki tudja bogarászni a kézzel írt sorokat, mivel az írás képe gyakran változott aszerint, hogy az adott részt éppen melyik őse vetette papírra. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy a tollat forgató kezek többsége öreg embereké volt, vagy legalábbis olyanoké, akik életük alkonyán vagy valamilyen nagy szerencsétlenség előestéjén vették maguk elé a könyvet, amikor az emberben feléled az elfojthatatlan vágy, és múlhatatlan szükségét érzi annak, hogy valami emléket hagyjon maga után. 

A mintegy háromszáz évvel ezelőtt egy közép-albániai kisvárosban született Meth Quprili volt az első, aki családunk tagjai közül magas tisztségbe jutott a Birodalomban.

Mark-Alem felsóhajtott. Ahogy az in folióban lapozgatott, egyre csak vezírek és tábornokok nevén akadt meg a szeme: Istenem, csupa Quprili! – gondolta. És ő még csodálkozott váratlan szerencséjén! Milyen ostoba vagyok – korholta magát –, még az ostobák között is a legutolsó!

Amikor aztán a könyvben rábukkant leendő munkahelyének nevére, amikor meglátta az Álmok Palotája szavakat, rádöbbent, hogy kezdettől fogva ezt kereste, illetve ezt akarta elkerülni. De már késő volt ahhoz, hogy továbblapozzon.

Családunk és az Álmok Palotája közötti kapcsolat mindig is nagyon bonyolult volt. Kezdetben, abban az időben, amikor az intézmény neve Jildis Száráj volt, és a Palotában még csak csillagjóslással foglalkoztak, minden sokkal egyszerűbben ment. A dolgok csak később fordultak rosszra, amikor az intézményt átalakították, és létrehozták a Tabir Szárájt…

Az aggodalom, melyet a család dicső múltja, a nevek és címek sokasága néhány pillanattal korábban eloszlatott, most újra összeszorította Mark-Alem torkát. 

Ismét lapozgatni kezdte a Krónikát, de most gyorsan, kapkodva forgatta a lapokat, melyek úgy zizegtek a kezében, mintha az ujjbegyéből hirtelen erős szél tört volna elő.

Családnevünk tulajdonképpen az albán Ura (qypri­ja vagy kurpija) szó fordítása; egy Közép-Albániában található háromlyukú hídra utal, mely abban az időben épült, amikor az albánok még keresztények voltak, és amelynek egyik pillérébe befalaztak egy embert. Mi­után hosszú időn át dolgozott a hídépítők között, a híd elkészültekor az egyik dédapánk, bizonyos Gjon, sok más ottani munkáshoz hasonlóan felvette a híd­építés során elkövetett bűntényre utaló Ura nevet.

Mark-Alem egy gyors mozdulattal becsukta a könyvet, és kiviharzott a szalonból. Néhány pillanattal később már az utcán volt.

Odakint hideg, nyirkos reggel fogadta. Apró szemű, havas eső hullott az égből. A masszív épületek, melyek nehéz kapuikkal és még csukott ablaktábláikkal a magasból kémlelték az utcai nyüzsgést, mintha tovább mélyítették volna a reggel szürkeségét. 

Mark-Alem belebújt a kabátjába, még a nyakát kényelmetlenül szorító utolsó gombot is begombolta; tekintete megpihent a kovácsoltvas lámpákon, melyek körül apró hópihék kergetőztek, és érezte, hogy a gerincén könnyű borzongás fut végig.

A sugárút, mint ebben az órában mindig, tele volt minisztériumi alkalmazottakkal, akik sietve lépkedtek, hogy időben megérkezzenek az irodáikba. Útközben Mark-Alemnek kétszer-háromszor is eszébe ötlött, hogy nem lett volna-e okosabb, ha fiákerbe ül. Az út a Tabir Szárájba sokkal hosszabb volt, mint gondolta, ráadásul a félig megolvadt hóval borított járda kövezete is nagyon csúszósnak bizonyult. 

Elhaladt a Központi Bank előtt. Feltűnt neki, hogy kicsit távolabb behavazott fiákerek sorakoznak egy impozáns épület előtt; azon gondolkodott, vajon melyik minisztérium lehet az.

Az egyik előtte haladó járókelő megcsúszott. Mark-­Alem megbűvölten figyelte, ahogy a férfi a csípőjét kitolva megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát, majd egy pillanat múlva elvágódik, aztán feláll, körülnéz, s miközben elmormol egy káromkodást a fogai között, sáros pelerinjét és azt a helyet vizsgálgatja, ahol elesett, s végül dühösen folytatja útját. Nézz a lábad elé! – suttog­ta Mark-Alem anélkül, hogy tudta volna, kinek is szánta ezt a figyelmeztetést: az ismeretlennek vagy saját magának.

Valójában aggodalomra nem volt semmi oka. Nem meghatározott időpontra rendelték be a Palotába, még abban sem volt biztos, hogy délelőtt kell ott jelentkeznie. Hirtelen rádöbbent, fogalma sincs arról, mettől meddig tart a munkaidő a Tabir Szárájban.

A sűrű ködben, valahol tőle balra, mintha csak a maga szórakoztatására tenné, megkondult egy torony­óra. A fiatalember sietősre fogta lépteit. Bár már rég a nyakára simította kabátja bundagallérját, most gépiesen odanyúlt, hogy felhajtsa. Valójában nem a nyaka fázott, hanem a mellkasa egy bizonyos pontján érzett valami hideg borzongást. Benyúlt a belső zsebébe, hogy ellenőrizze, megvan-e még az ajánlólevele.

Egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a járókelők megfogyatkoztak körülötte. Az alkalmazottak már az irodáikban vannak – gondolta némi aggodalommal, ám azonnal meg is nyugtatta magát: végül is az ő helyzete más, mint az övék. Ő még nem hivatalnok.

A távolban mintha már látszott volna a Tabir Száráj egyik épületszárnya. Ahogy közelebb ért, sejtése bizonyossággá vált. Valóban a Palotát pillantotta meg, színehagyott kupoláival, melyeken azonban még látszott, hogy eredetileg kékek vagy legalábbis kékes árnyalatúak voltak, de most csak nehezen lehetett kivenni őket a szemerkélő esőben. Mark-Alem megérkezett az egyik oldalsó épületszárny elé. A Palota homlokzata bizonyára az egyik szomszédos utcára néz – gondolta a fiatalember.

Átvágott egy csaknem teljesen kihalt kis téren, melyen egy mecset állt, mellette pedig egy rendkívül karcsú minaret szökött az ég felé. A Palota főbejárata valóban ezen az oldalon volt. A Tabir Száráj két szárnya beleolvadt a ködbe, az épület központi tömbje pedig az az oldalszárnyakhoz képest valamivel beljebb állt, mintha valamilyen fenyegetés hatására kissé hátrébb húzódott volna. Mark-Alem érezte, hogy újra hatalmába keríti a szorongás. Számtalan teljesen egyforma kaput pillantott meg, de amint elhaladt előttük, rá kellett döbbennie, hogy valamennyi zárva van, és úgy tűnt, ezeket az esőverte kapuszárnyakat már régóta nem nyitották ki.

Csak ment és ment, miközben a szeme sarkából egyre a bezárt kapukat vizsgálgatta. Hirtelen, nem tudni, honnan, egy esőköpenyes férfi bukkant fel közvetlenül mellette.

– Hol a bejárat? – kérdezte tőle Mark-Alem.

A férfi valamerre jobb felé mutatott, ám az eső­köpenye ujja olyan bő volt, hogy a kar jelezte irányra csak következtetni lehetett. Istenem, micsoda maskara! – gondolta Mark-Alem, miközben elindult a túl­méretezett kabátujjban szinte elvesző kéz által mutatott irányba. A következő pillanatban ismét lépteket hallott maga mögött. Az esőköpenyes férfi sietett utána.

– Erre – mondta –, a személyzeti bejárat ezen az oldalon van!

Mark-Alem hízelgőnek találta, hogy felismerték benne a leendő hivatalnokot. Végül ott találta magát a bejárat előtt. A kapuszárnyak nagyon nehéznek tűntek. Négy volt belőlük, mindegyik tökéletesen egyforma, vaskos bronzkilincseiken esőcseppek csillogtak. Nekifeszült az egyiknek, ám kiderült, a kapu sokkal könnyebben nyílik, mint gondolta, és máris belépett egy fedett, ám jéghideg átjáróba, melynek mennyezete olyan magas volt, hogy Mark-Alem úgy érezte, mintha egy árokban lépkedne. Mindkét irányban ajtók hosszú sora tárult a szeme elé. Addig próbálgatta a kilincseket, míg az egyik ajtó ki nem nyílt, és azon belépve egy másik, kevésbé huzatos átjáróban találta magát. Egy üvegfal mögött végre embereket pillantott meg. Körben ültek, és halkan társalogtak. Bizonyára hivatalszolgák voltak, talán éppen a recepcióra beosztott alkalmazottak, mivel világoskék libériájuk színe a palota kupoláinak kékjét idézte. Mark-Alemnek egy pillanatra úgy tűnt, mintha még a távolból a kupolákon megfigyelt, valószínűleg a nedvesség számlájára írható fakó foltokat is látná egyenruhájukon. Ám nem volt ideje jobban szemügyre venni őket, mert a hivatalszolgák hirtelen abbahagyták a beszélgetést, és kérdő pillantásokat vetettek felé. Már nyitotta a száját, hogy köszönjön nekik, de a csevegésükben megzavart alkalmazottak oly nyilvánvalóan bosszús arccal meredtek rá, hogy üdvözlés helyett beérte annyival, hogy kimondta annak a tisztviselőnek a nevét, akinél jelentkeznie kellett.

– Ó, tehát állásügyben jött? – mondta kérdő hangsúllyal az egyik hivatalszolga. – Első emelet, jobbra a tizenegyes ajtó!

Mint mindenki, aki első alkalommal lépi át egy fontos állami hivatal küszöbét, Mark-Alem is szeretett volna néhány szót váltani valakivel, mielőtt folytatja útját, annál is inkább, mivel a szívét már reggel óta görcsbe rántotta a bizonytalanság, ám ezek az emberek olyan türelmetlennek tűntek, lerítt róluk, már alig várják, hogy folytathassák ostoba fecsegésüket, hogy a fiatalember úgy érezte, tekintetük valósággal belöki őt a belső folyosóra. 

Most egy hangot hallott maga mögül: Ott lesz, mindjárt jobbra! Anélkül, hogy hátranézett volna, Mark-Alem elindult a jelzett irányba. Érzelmei és a testén újra meg újra végigfutó borzongás elfeledtette vele, hogy bosszankodnia kellene a hivatalszolgák udvariatlansága miatt.

A folyosó hosszú volt és sötét. Többtucatnyi magas, számozatlan ajtó nyílt róla. Mark-Alem elhaladt az első tíz ajtó mellett, majd megállt a tizenegyediknél. Kopogás előtt szeretett volna meggyőződni arról, hogy valóban a keresett tisztviselő irodája előtt áll-e, ám a folyosón egy lelket sem látott. Mélyet sóhajtott, kinyújtotta a kezét, és halkan bekopogott. Várt, de bentről egy hang sem jött. A fiatalember gyors pillantást vetett jobbra, majd balra, aztán újra kopogott, ezúttal már hangosabban. Választ azonban most sem kapott. Harmadszor is kopogtatott, és mivel továbbra sem hallott semmit, lenyomta a kilincset. Legnagyobb meglepetésére az ajtó simán kinyílt. Mark-Alem rémülten kapott utána, hogy becsukja, ám kinyújtott karja hirtelen megmerevedett a levegőben, mert ahogy az ajtó halk nyikorgással kitárult, észrevette, hogy a helyiség üres. A fiatalember habozott. Lépjen be? Egyszerűen nem tudta, mi lenne a helyes magatartás ebben a hely­zetben. Végre abbamaradt a zsanérok nyikorgása. Mark-Alem elkerekedett szemmel állt az ajtóban, és az üres iroda falai mentén sorakozó padokra meredt. Egy ideig mozdulatlanul álldogált a küszöbön, majd kezével kitapogatta a zsebében lapuló ajánlólevelet. Ez a mozdulat bátorsággal töltötte el. Belépett az irodába. Az ördögbe is! – gondolta. Lelki szemei előtt meg­jelent a Royale utcai nagy házuk, látta maga előtt be­folyásos rokonait, akik egy-egy vacsora után gyakran összegyűltek náluk a kandallóval fűtött szalonban, és immár sokkal fesztelenebb léptekkel odasétált az egyik padhoz, és leült. Sajnos a házuk és a rokonai képe, mely az imént erőt adott neki, nagyon hamar szertefoszlott, és Mark-Alemben újra feléledt a kezdeti szorongás. Füle valami alig hallható, fojtott neszezés zaját fogta fel, olyan volt, mint egy távoli suttogás, ám arra nem tudott rájönni, honnan jön ez a hang. Körbepillantott a helyiségen, és tekintete megállapodott egy másik ajtón, amely a folyosói ajtóhoz képest jobbra nyílt. Úgy tűnt, a hangok a mögül jönnek. Mark-Alem egy pillanatig még mozdulatlanul ült, és a fülét hegyezte, ám a tompa mormogás továbbra is ugyanolyan érthetetlen maradt számára. Most minden figyelmét erre az ajtóra összpontosította, amely mögött, meggyőződése szerint, jóllehet nem tudta volna okát adni, miért gondolja ezt, nagyon meleg lehetett.

Kezét a térdére helyezve egy ideig elgondolkodva üldögélt. Mindenesetre sikerült minden különösebb gond nélkül bejutnia ebbe az épületbe, ahova csak nagyon kevés embernek van bejárása. Azt beszélték, még maguknak a minisztereknek is speciális ajánlólevelet kell kérniük, ha be akarnak lépni a Palotába. Kétszer-­háromszor odapillantott az ajtóra, mely mögül a hangok kiszűrődtek, de érezte, órákig, sőt napokig is elüldögélhetne itt, akkor sem lenne bátorsága felállni, és benyitni a szomszédos irodába. Csak ülne itt, ezen a padon, és ��ldaná a jó sorsát, mely lehetővé tette számára, hogy eljusson ebbe az előszobába. Nem is gondolta volna, hogy a dolog ilyen egyszerű lesz. Valójában persze nem is volt annyira egyszerű. De, mégis – szállt rögtön vitába önmagával –, egy séta a ködben, néhány bezárt ajtó, rézszulfát színű libériát viselő hivatalszolgák, ez az üres várószoba, mindez igazából nem nevezhető bonyolult feladatnak. 

Mégis, anélkül hogy tudta volna, miért, mély sóhajtás szakadt ki a melléből.

Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, mire Mark-­Alem felpattant. Az ajtórésben megjelent egy fej, az illető ­egy pillanatra rámeredt, aztán hirtelen eltűnt, az ajtó pedig félig nyitva maradt. Mark-Alem hallotta, amint a túloldalon az ismeretlen azt mondja:

– Valaki van az előszobában!

Mark-Alem képtelen lett volna megmondani, mióta várakozik itt. Az ajtó tárva maradt, és a fiatalember most nem elmosódott beszélgetésfoszlányokat hallott, mint eddig, hanem valami különös ropogást. Az ajtóban felbukkanó férfi alacsony termetű volt. Kezében vaskos papírköteget tartott, mely (szerencsére – gondolta Mark-Alem) figyelme nagy részét lefoglalta. Ennek ellenére a férfi most egy gyors, kutató pillantást vetett rá. Mark-Alemnek megfordult a fejében, hogy elnézést kérjen, amiért megzavarta a tisztviselőt a munkájában, s kicsalogatta őt jól fűtött irodájából, ám az alacsony férfi szigorú tekintete a torkára forrasztotta a szót. Mark-Alemnek csak a keze mozdult meg, lassan előhúzta zsebéből az ajánlólevelét, és odanyújtotta a férfinak. Amaz előrenyújtotta a kezét, hogy átvegye tőle a papírt, ám rögtön vissza is rántotta, mintha attól félne, hogy megégeti magát. Végül kissé előrehajolva és a nyakát nyújtogatva szemügyre vette a borítékot, aztán óvatosan hátra­lépett. Mark-Alemnek egy pillanatra úgy tűnt, a férfi tekintetében némi gúny villan meg.

– Kövessen! – mondta az ismeretlen a folyosóra nyíló ajtó felé fordulva.

Ő ment ki elsőként; Mark-Alem szorosan a nyomában. Kezdetben megpróbálta a fejébe vésni az útvonalat, hogy visszafelé jövet majd tudja, merre is kell kimennie, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy feleslegesen erőlteti a memóriáját. 

A folyosó sokkal hosszabb volt, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Az ebből nyíló oldalfolyosókról halvány fény szűrődött be. Végül befordultak az egyik ilyen keresztfolyosóra, majd kisvártatva a férfi megállt egy ajtó előtt, belépett az irodába, s az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Mark-Alem egy másodpercig habozott, ám mivel kísérője intett neki, hogy kövesse, ő is belépett a helyiségbe.

Még mielőtt a hőség megcsapta volna az arcát, a fiatalember megérezte az izzó szén kesernyés illatát, mely az iroda közepén álló parázstartóból áradt. Hosszúkás arcú, mogorva képű férfi ült egy nagy íróasztal mögött. Mark-Alem úgy érezte, ennek a zord férfinak a tekintete már akkor az ajtóra meredt, mielőtt beléptek volna ide, mintha csak várta volna őket.

A másik, az alacsony hivatalnok (Mark-Alem vele kapcsolatban azt remélte, nála már megtört a jég) odalépett az ülő férfihoz, és valamit a fülébe súgott. Amaz továbbra is az ajtóra meredt, mintha azt várná, hogy még valaki bekopogjon. Egy ideig hallgatta, amit a társa a fülébe sugdos, aztán ő maga is mormolt néhány szót anélkül, hogy egyetlen arcvonása is megrezdült volna. Mark-Alem azt gondolta, a vállalkozása zátonyra futott, ajánlólevelének és rokonai közbenjárásának semmi hatása sincs ezekre a szemekre, melyek láthatóan csak azt az átkozott ajtót voltak hajlandók figyelemre méltatni.

Aztán hirtelen meghallotta az ezúttal hozzá intézett szavakat. Kezével idegesen kaparászott a kabátzsebében, előhúzta az ajánlólevelét, és közben úgy érezte, hogy ezzel a mozdulattal sikerült még kínosabbá tennie a helyzetet. Egy másodpercig azt hitte, talán rosszul értette a férfi szavait, és gyorsan vissza akarta süllyeszteni a levelet a zsebébe, ám ebben a pillanatban az alacsony hivatalnok kinyújtotta kezét a borítékért. Mark-Alem megnyugodva közelebb lépett a férfihoz, de máris kiderült, a fellélegzésnek még nem jött el az ideje, mivel a másik, ugyanúgy, mint az első alkalommal, most sem vette át tőle a levelet. Széles gesztussal mutatta, hogy a borítéknak milyen utat kell megtennie, hogy eljusson a megfelelő kézbe. Mark-Alem kissé elképedve végre megértette, hogy neki magának kell átadnia ajánlólevelét az asztalnál ülő tisztviselőnek, aki kétségkívül magasabban áll a ranglétrán, mint az ő kísérője.

A fiatalember némiképpen csodálkozva látta, hogy a magas rangú tisztviselő elfordítja tekintetét az ajtóról (Mark-Alem már nem is remélte, hogy ez valaha is bekövetkezik), átveszi tőle a borítékot, feltöri a rajta lévő pecsétet, és elkezdi olvasni a levelet. Miközben a tisztviselő elmerült az olvasásban, Mark-Alem egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, mert azt remélte, talán sikerül elcsípnie valamilyen önkéntelen jelet, egy rezdülést a hivatalnok arcán, ám ekkor valami olyasmi történt, amitől szó szerint halálra rémült. Érezte, hogy vak pánik hatalmasodik el rajta, az a fajta tehetetlen rémület, amely általában földrengéskor lesz úrrá az embereken. Ami pedig ezt a pánikrohamot kiváltotta belőle, az a mogorva arcú tisztviselő viselkedése volt: a magas rangú hivatalnok a levél olvasása közben lassan felemelkedett a székéről. Testének mozgása olyan el­képesztően lassú és olyan hihetetlenül egyenletes volt, hogy Mark-Alemet mind a mozdulat lassúsága, mind egyenletessége valósággal elborzasztotta, és hirtelen arra gondolt, hogy a férfinak ez a felemelkedése soha nem fog véget érni, és ez a félelmetes tisztviselő, akitől az ő sorsa függ, itt a szeme előtt fog átalakulni valamilyen rettenetes szörnyeteggé. A fiatalember majdnem fel­kiáltott: Elég! Nem is akarom ezt az állást, adja vissza az ajánlólevelemet, nem bírom elviselni, ahogy így felemelkedik és fölém tornyosul! – ám a hiva­talnok ekkorra már teljesen felegyenesedve állt az asztal mögött.

Mark-Alem döbbenten állapította meg, hogy a vele szemben álló férfi legfeljebb közepes termetű. Nagyot sóhajtott, de megkönnyebbülése megint csak korainak bizonyult. Miután felállt, a hivatalnok ugyanazzal a lassú és szabályos mozdulattal kilépett az asztal mögül. A helyiség közepe felé tartott. Úgy tűnt, a Mark-Alemet idekísérő alkalmazott számított erre, mert azonnal félrehúzódott, hogy utat adjon felettesének. Erre aztán egy csapásra szertefoszlott Mark-Alem rémülete is. A tisztviselő nyilván csak a sok üléstől elgémberedett tagjait nyújtóztatta ki, de az is lehet, hogy aranyér vagy köszvény kínozza, s azért állt fel ilyen lassan. Én meg, gondolta, majdnem felüvöltöttem ijedtemben! Igen, az utóbbi időben elég rosszak az idegeim…

Először ezen a reggelen a fiatalember tekintete vissza­nyerte szokásos magabiztosságát, és Mark-Alem immár készen állt arra, hogy szembenézzen leendő hivatali főnökével. A tisztviselő még mindig a kezében tartotta Mark-Alem ajánlólevelét. A fiatalember arra számított, hogy a másik valami ilyesmit fog mondani neki: Rendben van, meg fogod kapni a kinevezésedet… vagy hogy hall legalább néhány biztató szót, egy ígéretet a következő hetekre vagy hónapokra vonatkozóan. Nyilván nem volt hiábavaló unokafivérei igyekezete, akik immár két hónapja azon fáradoztak, hogy összehozzák ezt a találkozót. És ennek a magas rangú hivatalnoknak, aki előtt – voltaképpen minden ok nélkül – annyira elveszettnek érezte magát, talán még inkább érdeke, hogy jó viszonyban maradjon az ő befolyásos családjával, mint neki magának, hogy elnyerje e tisztviselő jóindulatát. A férfit figyelve most olyan nyugodtnak érezte magát, hogy úgy döntött, megkockáztathat egy halvány mosolyt is. És a szája minden bizonnyal mosolyra is húzódott volna, ha hirtelen nem történik megint valami egészen váratlan dolog. A vele szemben álló hivatalnok gondosan össze­hajtogatta az ajánlólevelet, és abban a pillanatban, amikor Mark-Alem azokat a bizonyos biztató szavakat várta tőle, heves mozdulatokkal négy darabra tépte. Mark-Alem megborzongott. Ajka megrándult, mintha egy kérdést készülne feltenni, vagy talán csak nagyobb levegőt akart venni, de a hivatalnok, mintha az iménti durva mozdulat nem lett volna elég, odalépett a parázstartóhoz, és a levél darabjait a tűzre vetette. Sárga lángnyelv lobbant fel a parázstartó közepén, egy ideig fürgén táncolt az izzó széndarabok fölött, majd kihunyt, s a levélből nem maradt más, mint néhány elszenesedett papírfecni.

– Itt, a Tabir Szárájban nem szokásunk ajánlóleveleket elfogadni – mondta a tisztviselő olyan hangon, amelyről Mark-Alemnek az éjszakában visszhangzó óraütések jutottak eszébe.

A fiatalember kővé meredve állt az iroda közepén. Fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie: maradjon, vagy tűnjön el azonnal, tiltakozzon vagy mentegetőzzön? Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, az őt kísérő hivatalnok csendesen kisomfordált az irodából, magára hagyva őt a főnökével. Némán álltak egymással szemben, kettejük között a parázstartóval, ám ez az állapot nem tartott sokáig. A tisztviselő ugyanolyan lassú mozdulatokkal, mint az imént, Mark-Alem számára végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt visszament az íróasztalához. De nem ült vissza a székére. Kis ideig csak köhécselt, mintha valami ünnepélyes beszédre készülne, aztán előbb az ajtóra, majd Mark-Alemre pillantva így szólt:

– A Tabir Szárájban nem szokásunk ajánlóleveleket elfogadni, ez, természetéből következően, ellentétes az intézmény a szellemével. 

Mark-Alem igazából meg sem hallotta e szavakat.

– A Tabir Száráj alapelve nem a nyitottság, hanem épp ellenkezőleg, az elzárkózás, a teljes elzárkózás a külső hatásoktól; nem vagyunk nyitottak, az elszigeteltséget választottuk, és ebből következően nem érdekelnek minket az ajánlások, inkább az ellenkezőjük az, ami felkelti a figyelmünket. Mindezek ellenére, a mai naptól ki vagy nevezve a Palota hivatalnokává.

Mi történik velem? – gondolta Mark-Alem. Tekintetét mintegy bizonyosságot keresve újra a halkan duruzsoló, öreg parázstartóban izzó papírfoszlányokra szegezte.

– Igen, e perctől fogva ki vagy nevezve – ismételte a tisztviselő, aki láthatóan észrevette, hol is pihent meg Mark-Alem rémült tekintete.

Nagyot sóhajtott, aztán mindkét tenyerével rá­támaszkodott az asztalra (Mark-Alem csak ekkor látta meg, hogy az íróasztalt szinte elborítják a különböző méretű dossziék), és beszélni kezdett:

– A Tabir Száráj, avagy az Álmok Palotája, ahogy manapság nevezik, a hatalmas császári állam egyik legfontosabb intézménye…

Egy pillanatra elhallgatott, és úgy kémlelte Mark-­Alem arcát, mintha azt próbálná felmérni, vajon az újonnan jött képes-e megérteni az elhangzottak jelentőségét, aztán folytatta:

– A világ már régóta tisztában van az álmok fontosságával, az emberek már régen felismerték, hogy az álmok megmutatják nekünk a birodalmak és a birodalmakat kormányzók jövőjét, sorsát. Biztosan hallottál már a delphoi orákulumról az antik Görögországban, vagy a híres római, asszíriai, perzsa és mongol tenyérjósokról. A régi könyvekből világosan kiderül, milyen sokszor sikerült jóslataikkal megelőzniük a bajt, mint ahogy arról is gyakran olvashatunk, hogy milyen súlyos következményekkel járt, ha az érintettek nem hittek a látnokok jóslatainak, vagy csak túl későn adtak hitelt nekik; röviden tehát a könyvekben felidéznek minden előre megjósolt eseményt, függetlenül attól, hogy az érintettek tekintetbe vették-e vagy sem a közelgő csapásokra figyelmeztető előjeleket. Vitathatatlan, hogy ennek a sok évszázados tradíciónak megvan a maga jelentősége, de az is kétségtelen, hogy mindez egyszerűen nevetségesnek tűnik a Tabir Szárájban folyó munkához képest. Valójában a mi császári államunk az első olyan állam a világtörténelemben, amely oly nagy fontosságot tulajdonít az álomfejtésnek, hogy intézményesítette azt.

Mark-Alem döbbenten hallgatta a magas rangú tisztviselő szavait. Még nem is tért magához egészen a reggeli megrázkódtatásokból, és most ezek az oly egyszerű s mégis oly mély értelmű mondatok – nos, ez valóban mindennek a teteje!

– A jelenleg uralkodó szultán közvetlen parancsára létrehozott Álmok Palotájának feladata abban áll, hogy osztályozza és elemezze az álmokat, de nem pusztán arról van szó, hogy értelmezzük egy-egy ilyen vagy olyan okból kiválasztott személy álmait, mint ahogy hajdan azok az álomfejtők tették, akik a maguk számára monopolizálták az isteni jelek értelmezését és a jövendőmondást, hanem a teljes tabir feldolgozására vállalkozunk, vagyis megpróbáljuk a birodalom összes alattvalójának összes álmát elemezni, kivétel nélkül. Ez olyan nagyszabású vállalkozás, amelyhez képest a delphoi orákulumok vagy a hajdani próféták és mágusok minden ténykedése valóban nevetségesnek tűnik. Az uralkodó ötlete, hogy létrehozza az álmok összességét vizsgáló intézményt, azon a megfigyelésen alapul, hogy Allah képes ugyanolyan fesztelenül előre jelezni a küszöbön álló sorscsapásokat egy figyelmeztető álom útján, mint ahogy lesújt a Földre egy villámmal, ahogy szivárványt rajzol az égre, vagy ahogy idevarázsol nekünk egy üstököst, amelyet az univerzum ki tudja, melyik, rejtélyekkel teli szegletéből irányít ide. Allah tehát jeleket ad nekünk, mit sem törődve azzal, hogy ezek a figyelmeztetések a Föld mely pontján öltenek testet az álmokban, hiszen Ő olyan messze van tőlünk, hogy abból a távolságból nem is törődhet efféle részletkérdésekkel. Így aztán nekünk kell felderítenünk, hogy ez a vészjósló álom hol bukkan fel, ki kell szűrnünk a sok millió érdektelen álom közül, és ez olyan nehéz feladat, mintha egy tűt kellene megtalálnunk a szénakazalban. Ám ennek az álomnak a megfejtése, mely elveszett szikraként izzik fel a sokmilliónyi alvó egyikének a fejében, segítségünkre lehet abban, hogy előre lássuk, milyen veszélyek fenyegetik államunkat és az uralkodót, s így elkerülhetjük a háborút vagy a pestist, vagy akár új eszmék is születhetnek az álom hatására. Ezért aztán bízvást kijelenthetjük, hogy az Álmok Palotája nem valami hóbortos ötlet megtestesülése, hanem a birodalom egyik legfőbb pillére. Az álmokból sokkal pontosabban felmérhető a birodalom valódi állapota, mint bármilyen tanulmányból, az ügynökök és a rendőrfelügyelők beszámolóiból vagy a pasalikok kormányzóinak jelentéseiből. Merthogy az álmok éjszakai birodalmában egyszerre van jelen a fény és az árnyék, a méz és a méreg, az egész emberiség nagyszerűsége és az emberek minden aggodalma. Minden, ami nyugtalanító és baljóslatú, vagy ami azzá lesz néhány év vagy évszázad múltán, először az emberek álmaiban bukkan fel. Minden ártalmas eszme vagy szenvedély, minden sorscsapás vagy bűn, minden lázadás vagy katasztrófa szükségszerűen előre­vetíti árnyékát az álmokban, mielőtt megjelenne a való életben. Ezért írja elő a Padisah, hogy egyetlen álom sem kerülheti el a Tabir Száráj figyelmét, legyen az megálmodva akár a birodalom legeldugottabb zugában, Allah legjelentéktelenebb teremtménye által. Van még egy császári előírás, mely az előzőnél is fontosabb, ez pedig az, hogy az álmok összegyűjtésének, osztályozásának és elemzésének munkáját a lehető legnagyobb pontossággal mindennap, minden héten és minden hónapban el kell végezni, tehát legfőképpen arra kell ügyelnünk, hogy a folyamatos munkát semmi ne zavarhassa meg. Az elvégzendő feladat nagyságán túl pontosan ezért tekintjük alapvető fontosságúnak azt, hogy a Tabir Szárájt megóvjuk bármiféle külső befolyástól. Jól tudjuk, a Tabir Szárájon kívül léteznek olyan erők, melyeknek különböző okok miatt érdekükben áll, hogy ügynökeiket bejuttassák a Palotába, hogy ezek aztán az ő eszméiket és véleményeiket úgy állítsák be, mintha azokat afféle isteni figyelmeztetésként Allah plántálta volna az alvó emberek fejébe. Nos, ezért nem fogadjuk el az ajánlóleveleket itt, a Tabir Szárájban.

Mark-Alem tekintete gépiesen ismét a parázstartó felé fordult, melyben az ajánlóleveléből megmaradt szürkésfehér pernye még mindig finoman billegett a parázson. 

– Az Osztályozóban fogsz dolgozni – folytatta a tisztviselő ugyanolyan hangnemben. – Valójában egy kevésbé fontos részlegen kellene kezdened, mert az újonnan jötteket általában egyszerűbb munkára szoktuk beosztani, de te rögtön az Osztályozóba kerülsz, mert téged alkalmasnak vélünk erre a feladatra.

Mark-Alem a szeme sarkából még mindig a parázson táncoló papírmaradványokat figyelte, mintha csak azt kérdezné: Még mindig nem tűntetek el?

– És vésd jól az eszedbe – folytatta a másik –, hogy mindenekelőtt teljes titoktartást várunk tőled. Soha ne feledd, hogy a Tabir Szárájnak a külvilágtól teljesen elzárva kell működnie.

A tisztviselő felemelte egyik kezét az asztalról, és előreszegezett mutatóujjával fenyegető mozdulatot tett.

– Már sok frakció ügynökei próbáltak beszivárogni ide, de a Tabir Szárájnak mindig sikerült elkerülnie az efféle csapdákat. A külvilágtól elszigetelt Palota távol tartja magát az emberi szenvedélyek viharaitól, a különböző politikai irányzatok vitáitól, a hatalmi harcoktól, elzárkózik minden külső befolyástól, és semmiféle kapcsolatot nem tart fenn senkivel. Mindent elfelejthetsz, amit mondtam neked, csak egyet nem, fiacskám, ezért megismétlem, egy szó lebegjen mindig a szemed előtt: titoktartás! És ez nem tanács. Ez a Tabir Száráj legfontosabb törvénye… Most láss munkához! A folyosón kérdezd meg, merre találod az Osztályozót. Mire odaérsz, azok, akik majd ott fogadnak, már mindent tudni fognak rólad. Sok szerencsét!

Mark-Alem egészen elképedve lépett ki a folyosóra. Nem látott senkit, akitől megkérdezhette volna, merre kell mennie, hogy megtalálja az Osztályozót. Így aztán elindult az orra után. Fülében még ott csengtek a magas rangú tisztviselő szavai. Mi történik velem? – gondolta újra, és megrázta a fejét, mintha a tisztviselő hangját próbálná kiűzni onnan. Ám nem tudott szabadulni tőle, és az imént hallott felkavaró intelmek csak még makacsabbul követték. A kihalt folyosón lépkedve ráadásul úgy érezte, e szavak a falakba és az oszlopokba ütközve visszhangot vernek, s egyre komorabban csengenek fülében: Te rögtön az Osztályozóba kerülsz, mert téged alkalmasnak vélünk erre a feladatra…

Mark-Alem önkéntelenül is megszaporázta lépteit. Osz-tá-lyo-zó – ismételgette magában ezt a szót, amely most, hogy egyedül maradt, még különösebbnek tűnt számára. Aztán a folyosó végén megpillantotta egy férfi sziluettjét, de az illető olyan messze volt tőle, hogy a fiatalember nem tudta megállapítani, vajon a férfi közeledik-e felé vagy épp ellenkezőleg, távolodik tőle. Mark-Alem arra gondolt, kiáltani kellene, vagy legalább a kezével jelezni a férfinak, de az ismeretlen ehhez is túl messze volt. Még szaporábbra fogta hát lépteit, s már majdnem futni és kiabálni kezdett, mert úgy érezte, mindenáron el kell csípnie ezt az ismeretlent, akiről azt gondolta, ő jelenti az egyedüli reménységét ezen a vigasztalan folyosón. Mark-Alem gyorsan, majdnem futólépésben közeledett a távoli alak felé, amikor valahonnan balról hirtelen súlyos lábdobogás zaját hallotta. Azonnal lelassított, és a fülét hegyezve hallgatózott. A zaj a főfolyosót keresztező egyik oldalfolyosóról jött. Egyenletes, fenyegető lépések. Bekukkantott a mellékfolyosóra, és vaskos dossziékat cipelő, némán lépkedő férfiak csoportját pillantotta meg. A dossziék borítója ugyanolyan színű volt – zöldbe hajló halványkék –, mint az épület kupoláinak és a hivatalszolgák egyenruhájának a színe. 

Amikor a csoport élén haladó férfi odaért hozzá, Mark-Alem félénk hangon érdeklődött tőle:

– Lenne szíves megmondani, hogyan jutok el az Osztályozóba?

– Fordulj vissza! – felelte neki a férfi rekedtes hangon. – Új vagy itt?

Mark-Alemnek meg kellett várnia, hogy a másik visszanyerje lélegzetét egy hosszú köhögőroham után, és csak ezt követően hallhatta, hogy a negyedik kereszt­folyosón kell majd jobbra fordulnia, ott megtalálja a lépcsőt, ami felvisz a második emeletre, ahol majd újra érdeklődnie kell valakitől.

– Köszönöm, uram – mondta Mark-Alem.

– Nincs mit – válaszolta az ismeretlen.

A férfi folytatta útját, s a fiatalember hallotta, ahogy a köhögéstől fuldokolva hátraszól:

– Azt hiszem, megfáztam.

Jó negyedórába telt, mire megtalálta az Osztályozót.

– Ön Mark-Alem? – kérdezte tőle az első alkalmazott, akit az irodában meglátott, még mielőtt a fiatalember szóra nyithatta volna a száját.

Mark-Alem bólintott.

– Jöjjön velem! – mondta a másik. – A főnök már várja.

A fiatalember engedelmesen követte. Kísérője nyo­mában Mark-Alem áthaladt néhány termen, melyek mindegyikében hosszú asztalok mögött ülő alkalmazot­tak hajoltak nyitott dossziék fölé. Egyikük sem pil­lantott fel munkájából, a legkisebb figyelemre sem mél­tatták sem őt, sem a kísérőjét, akinek léptei hangosan kopogtak a padlón. 

A főnök, az alkalmazottakhoz hasonlóan, egy nagy íróasztal mögött ült, és két nyitott dosszié feküdt előtte. Mark-Alem kísérője odalépett feletteséhez, és valamit súgott a fülébe. Ám Mark-Alemnek az volt az érzése, hogy az osztályvezető meg sem hallotta. Tekintetét továbbra is az egyik dosszié megsárgult lapjaira szegezte, és a fiatalembernek egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy e tekintet látómezejének szélén, afféle elcsendesülő hullámként, ott csillog egy egészen félelmetes valami utolsó látható jele, valami fortyogó, ám visszafojtott indulat jele, aminek az epicentruma mélyen az osztályvezető lelkében lehet.

Mark-Alem azt remélte, kísérője újra odahajol majd a főnökhöz, hogy ismét a fülébe súgja ugyanazokat a szavakat, ám a másiknak ez láthatólag meg sem fordult a fejében. Nyugodtan várta, hogy felettese felemelje tekintetét az előtte heverő dossziéból. 

A várakozás hosszúra nyúlt. Mark-Alem már arra gondolt, a főnök soha nem fogja abbahagyni a dosszié tanulmányozását, neki pedig még órákon át, vagy akár a munkaidő lejártáig, sőt még tovább is itt kell majd állnia az osztályvezető asztala előtt. Mély csend ereszkedett az irodára. Csak a papír halk zizegése hallatszott időnként, amikor az osztályveze­tő lapozott egyet. Egy idő múlva aztán Mark-Alem észrevette, hogy a főnök már nem olvas, tekintete megállapodott az egyik oldalon, de anélkül, hogy valóban látná is a papírra vetett sorokat. Szemlátomást elgondolkodott az eddig olvasottakon. Ez az állapot is meglehetősen sokáig tartott, talán ugyanolyan hosszú ideig, mint maga az olvasás. A főnök végül megdörgölte a szemét, és mintha hirtelen megszabadult volna a látását akadályozó fátyoltól, tekintetét Mark-Alemre emelte. Az az imént is már csak alig észrevehető félelmetes csillogás mostanra teljesen eltűnt a szeméből.

– Te vagy az új fiú?

Mark-Alem igent bólintott. Anélkül, hogy bármit hozzátett volna, az osztályvezető felállt, és elindult a hosszú asztalok között. A fiatalember és kísérője követte. Több termen is áthaladtak, melyekről Mark-­Alem nemigen tudta eldönteni, hogy a főnökhöz igyekezve járt-e már bennük.

Amikor az egyik terem végében meglátott egy asztalt, rajta egy csukott dossziét, s mögötte egy üresen árválkodó széket, a fiatalember azonnal megértette, ez lesz az ő helye. Az osztályvezető valóban pontosan ezen a helyen állt meg, és ujjával valahova az asztal és az üres szék közé mutatva azt mondta:

– Itt fogsz dolgozni.

Mark-Alem tekintete megállapodott a halványkék borítójú, csukott dosszién.

– Az Osztályozó részleg több, ehhez hasonló teremből áll – mondta a főnök, s közben jobb karjával széles mozdulatot tett. – Ez a Tabir Száráj egyik legfontosabb részlege. Egyesek úgy vélik, a Tabir lelke valójában az Álomfejtő részleg. Ez azonban tévedés. Az álomfejtők azzal kérkednek, hogy ők alkotják intézményünk arisztokráciáját. Magasról tekintenek le ránk, az Osztályozóban dolgozókra, vagy mondhatnám azt is, hogy lenéznek minket. De légy nyugodt, ez puszta hiúság a részükről. Akinek csak egy kis süt­nivalója is van, megérti, hogy nélkülünk, az Osztályozó nélkül az Álomfejtő részleg olyan lenne, mint egy malom, amelynek nem jut őrölnivaló. Hiszen mi szállítjuk az alapanyagot az álomfejtők munkájához, mi vagyunk mindennek az alapja. Mindenekelőtt nekünk köszönhető az egész Palota sikeres működése.

Az osztályvezető kezével körbemutatott.

– Majd magad is megtapasztalod, amikor munkához látsz. Azt hiszem, a legfontosabb instrukciókat már megkaptad. Most nem fogom neked felsorolni az összes feladatodat, mert nem szeretnék már az első nap túl sok terhet róni rád. Csak azt mondom el, amit a munkakezdéshez feltétlenül tudnod kell. A többit majd lassanként megtanulod. Ez itt az Osztályozó részleg első terme.

A főnök keze egy újabb félkört írt le a levegőben.

– Magunk között csak Lencseválogatónak hívjuk – folytatta –, mert ez az első szűrő, amelyen a beérkező álmok keresztülmennek. Röviden tehát itt kezdődik minden. Ezen a helyen…

A férfi egy pillanatra behunyta a szemét, mintha a gondolatait próbálná összeszedni.

– Pontosabban – tette hozzá egy másodperc múlva – a helyzet az, hogy az első szűrést már a titkosszolgálat vidéki központjaiban elvégzik. A birodalomban körülbelül ezerkilencszáz ilyen helyi központ van. Mindegyik több alosztályra tagozódik, és ezek az alosztályok, mielőtt elküldenék az álmokat a Palotába, előszűrést végeznek, ám ez természetesen nem elég megbízható. Az igazi osztályozás itt kezdődik. Ahogy a búzát választják el az ocsútól, úgy válogatjuk ki itt a fontosnak tűnő álmokat az érdektelen víziók tömegéből. Ez az osztályozás, az álmoknak ez a szétválogatása a mi Osztályozó részlegünk alapvető feladata. Világos?

Az osztályvezető tekintete mind élénkebbé vált. A sza­vak, melyeket kezdetben csak lassan, nehezen tudott megformálni, most oly bőségben áradtak az ajkáról, hogy ennyire talán nem is lett volna szüksége, hogy megfogalmazhassa mondanivalóját, ezért aztán a férfi egyre gyorsabban beszélt, mintha arra törekedne, hogy mégis valamennyit beleszőhesse a mondataiba.

– Ez tehát a munkánk lényege – folytatta –, kiszűrni a dossziékból az érdektelen álmokat. Először is a magánjellegűeket, melyeknek semmi közük sincs az állam sorsához. Azután az éhség vagy a részegség, a nagy hideg vagy a hőség, vagy a betegségek szülte ­álmokat, röviden tehát azokat, melyek az emberek testi állapotából fakadnak. Végül pedig a hamis álmokat, vagyis azokat, melyeket valójában nem is álmodtak meg, hanem csak úgy kitaláltak egyesek abban a reményben, hogy ezáltal előbbre juthatnak az életben, mint ahogy ki kell szűrnünk a megrögzött hazudozók és a provokátorok álmait is. Az álmoknak ezt a három kategóriáját kell tehát kiemelnünk a dossziékból. Csakhogy könnyű ezt mondani! Mert nem is olyan egyszerű felismerni ezeket. Egyes álmok tisztán magánjellegűnek tűnnek, másokról pedig első pillantásra azt hinné az ember, hogy megszületésük triviális okokra, éhségre vagy megfázásra vezethető vissza, ám valójában szoros kapcsolatban állnak az állam életével, és esetenként sokkal többet árulnak el arról, mint az egyik vagy a másik kormánytag legutóbbi beszéde. De ahhoz, hogy valaki felismerje ezeket, nagy tapasztalat és érettség szükséges. Elég egyetlen hiba az álmok osztályozása közben, és minden a feje tetejére állhat, érted? Egy szó, mint száz, ellentétben azzal, amit egyesek gondolnak, a mi munkánk rendkívüli képességeket követel.

E keserű iróniával áthatott mondatokat követően­ az osztályvezető immár derűsebb hangon kezdte el magyarázni Mark-Alemnek, hogy konkrétan mi is lesz a feladata. Szemében azonban időnként még mindig fel-felcsillant kezdeti ingerültségének egy-egy apró jele.

– Ezen a termen kívül – kezdte újra az osztályvezető – még jó néhány másik is van, ahogy azt te is tapasztalhattad. Hogy jobban megértsd a rád váró feladatokat, minden teremben el kell töltened néhány napot. Azután, amikor már sikerült képet alkotnod az Osztályozó részleg egészének tevékenységéről, visszajössz ide, a Lencseválogatóba, és majd meglátod, mennyivel könnyebb lesz e tapasztalatok birtokában végezned a munkádat. De erre majd csak a jövő héten kerül sor. Egyelőre itt fogsz kezdeni.

Az osztályvezető az asztal fölé hajolt, maga elé húzta a halványkék borítójú dossziét, és kinyitotta.

– Íme, az első dossziéd. Egy halom, október tizen­kilencedikén érkezett álmot tartalmaz. Olvasd el őket figyelmesen, és főleg ne siess velük! Ha úgy ítéled meg, van némi esélye, akár csak a leghalványabb esélye is annak, hogy egyik vagy másik álom nem merő kitaláció, inkább hagyd benne a dossziéban, nem kell azonnal kiemelned onnan. Utánad következik egy másik válogató, vagy ahogy hivatalosan nevezik, egy másodellenőr; ha jónak látja, ő majd megteszi, amit te elmulasztottál. Eztán pedig jön egy újabb ellenőr, és így tovább. Valójában mindenki, akit ebben a teremben látsz, ugyanezzel foglalkozik. Nos, akkor sok szerencsét!

A főnök néhány pillanatig még ott maradt, és Mark-Alem arcát fürkészte, aztán hátat fordított neki, és elment. A fiatalember egy ideig kővé dermedve álldogált az asztal mellett, majd lassan, igyekezve elkerülni, hogy zajt üssön, hátrébb húzta a széket, óvatosan becsusszant az asztal és a szék közé, s továbbra is ugyanilyen óvatosan leült.

Előtte ott feküdt a nyitott dosszié. Nos, kívánsága, pontosabban családja kívánsága meghallgatásra talált. Kinevezték a Tabir Szárájba, itt ül egy széken a saját íróasztala mögött, s ezzel máris a titokzatos Palota igazi hivatalnoka lett.

Egy kicsit előre hajolt, annyira, hogy a szeme képes legyen megkülönböztetni a betűket, és nyugodtan olvasni kezdett. A legfelső, vastag papírlapon a dosszié sorszáma és a dátum állt. Alatta a következő megjegyzés: Kiadva Szurkurlahnak. Tartalom: 63 álom.

Ujjai kissé görcsbe rándultak, amikor megfogta a papírt, hogy lapozzon. Az elsőtől eltérően a második már egy sűrűn teleírt lap volt. A fő szövegtől kis szünettel elválasztott első három sort valaki zöld tintával húzta alá. Mark-Alem a következőket olvasta: Juszufnak, az aledzsehiszári posta alkalmazottjának álma (Kerk-Kili alprefektúra, Küsztendil pasalik), szeptember harmadikán, napkelte körül.

A fiatalember felemelte tekintetét a szövegről. Szeptember harmadikán! – gondolta megdöbbenve. – Lehetséges, hogy mindez igaz, és most valóban a Tabir Száráj hivatalnokaként trónol a saját íróasztala mögött, és a Küsztendil pasalikbeli Kerk-Kili al­prefektúrában élő Juszufnak, az aledzsehiszári posta alkalmazottjának az álmát olvassa, hogy aztán döntsön a sorsáról? Valóban rajta áll, hogy Juszuf álma a papírkosárba kerül-e, vagy elemzésre érdemesnek találtatik, s megkezdi hosszú útját a Tabir hatalmas és titokzatos gépezetében?

Örömteli borzongás futott végig a gerincén. Ismét lehajtotta a fejét, és olvasni kezdett: Három fehér róka az alprefektúra mecsetjének minaretjében...…

Mark-Alem hirtelen összerezzent. Valahonnan éles csengőszó hallatszott. A fiatalember úgy kapta fel a fejét, mintha valaki a vállára csapott volna. Balra pillantott, majd jobbra, és a látottaktól egészen elképedt. Az irodában lévő összes ember, akik eddig olyannak tűntek, mintha hozzánőttek volna a székükhöz, ezek a férfiak, akik szinte hipnotizálva meredtek az előttük heverő dossziékra, most egy csapásra magukhoz tértek bűvöletükből. Mindannyian felpattantak, beszélgetni kezdtek, nagy zajjal tologatták a széküket, miközben a csengőszó egyre ott visszhangzott a tágas termekben.

– Most mi van? – kérdezte Mark-Alem. – Mi történt?

– Ez a reggeli szünet – felelte a szomszédja. (De hogy ez a szomszéd hol rejtőzött eddig…?) – A regge­li szünet – ismételte meg a másik. – Persze, te új vagy, még nem ismered a napirendet, de hamarosan megta­nulod.

Az eddig némán dolgozó emberek most hirtelen felélénkültek, s a hosszú asztalokat kerülgetve mindannyian a kijárat felé igyekeztek. Mark-Alem szívesen folytatta volna az olvasást, de ez lehetetlennek bizonyult. Kifelé siető munkatársai hol őt, hol a székét lökték meg. Ennek ellenére, valamiféle érthetetlen makacsságtól hajtva, újra a dossziéja fölé hajolt, mely úgy vonzotta, mint egy rég nem látott szerető. Három fehér róka… Ám ebben a pillanatban egy hang a fülébe súgta:

– Odalent van kávé és szalep. Gyere, biztosan te is találsz valami fogadra valót.

Mark-Alemnek nem volt ideje megfigyelnie az őt megszólító kolléga arcát. Mindenesetre végre elszánta magát arra, hogy felálljon, becsukta a dossziét, és a többiekhez hasonlóan elindult a kijárat felé.

A folyosón most nem kellett megkérdeznie, merre menjen. Mindenki ugyanabba az irányba tartott. Az oldalfolyosókról újabb és újabb hullámokban érkeztek az emberek, akik csak tovább növelték a főfolyosón haladó tömeget. Mark-Alem elvegyült az emberáradatban. A hivatalnokok olyan sűrű sorokban meneteltek egymás mellett, hogy a válluk szinte összeért. A Tabir Száráj alkalmazottainak hatalmas száma mély benyomást gyakorolt Mark-Alemre. Emberek százai, sőt talán ezrei vonultak a folyosókon.

Lépteik zaja mind hangosabbá vált, s különösen akkor erősödött fel, amikor megérkeztek a lépcsőházba. Miután lejjebb mentek egy emelettel, végighaladtak egy hosszú, egyenes folyosón, aztán megint lejjebb mentek eggyel, és a fiatalembernek alkalma volt megfigyelni, hogy lefelé haladva az ablakok minden újabb szinten egyre keskenyebbek. Az a benyomása támadt, hogy valami alagsorfélébe tartanak. Az emberek most egészen összepréselődtek. Még mielőtt odaért volna a büféhez, Mark-Alem orrát megcsapta a kávé és a szalep összekeveredő illata. Erről a tágas szülői házban elköltött reggelik jutottak eszébe. Érezte, hogy az öröm újabb hulláma árasztja el a szívét. Aztán végre meglátta a hosszú pultokat, melyek mögött többtucatnyi felszolgáló serénykedett, elegáns kávéscsészéket és még gőzölgő, szaleppel teli poharakat nyújtottak oda a sorban álló hivatalnokoknak. A fiatalember hagyta, hogy a tömeg a pultok felé sodorja. A nagy zsibongásból néha ki lehetett venni egy-egy felismerhető hangot, ahogy valaki beleszürcsölt a kávéjába vagy az italába, egy köhögést vagy az aprópénz csörgését. Mark-Alemnek úgy tűnt, a körülötte tolongó emberek többsége alighanem megfázással küzd, majd arra gondolt,  talán a több órás, némán végzett munka után mindenki szükségét érzi, hogy megköszörülje a torkát, mielőtt megszólalna.

A tömeggel sodródva egyszer csak ott találta magát az egyik pulthoz préselődve anélkül, hogy előre vagy hátra mozdulhatott volna. Érezte, hogy többen is megpróbálnak elé furakodni, vagy a feje fölött nyújto­gatták előre a kezüket, hogy megragadjanak egy kávéscsészét, vagy hogy fizessenek, de Mark-Alem ­ elhatározta, ez a lökdösődés nem fogja kihozni őt a béketűrésből. Igazából nem volt sem éhes, sem szomjas, így aztán csak álldogált ott a pultnál, békésen tűrte a tömeg szorítását, és csak arra ügyelt, hogy ne keltsen feltűnést.

– Ha nem igyekszel, nem jut neked innivaló – szólalt meg mögötte egy hang. – Legalább hagyd, hogy mások odaférjenek a pulthoz!

A fiatalember azonnal arrébb húzódott. A másik, akit szemlátomást meglepett, hogy kérése ilyen gyorsan teljesült, kíváncsi tekintettel fordult felé. Az illetőnek hosszúkás, pirospozsgás arca volt, széles járomcsontjai némiképpen gyerekes arckifejezést kölcsönöztek neki. Egy pillanatig fürkészve meredt Mark-Alemre.

– Nemrég neveztek ki, ugye?

Mark-Alem igent bólintott.

– Meglátszik. 

A férfi most két lépést tett a pult felé, aztán hirtelen visszafordulva megkérdezte:

– Mit kérsz? Kávét vagy szalepet?

A fiatalember legszívesebben azt válaszolta volna, hogy „Köszönöm, semmit”, de ez talán udvariatlanság lett volna. Nem azért maradt-e itt, hogy azt tegye, amit a többiek, és hogy ne hívja fel magára a figyelmet?

– Kávét – mormolta végül. A másik valószínűleg nem hallotta, mit mondott, de kérését le tudta olvasni a szájáról.

Mark-Alem némi aprópénz után kotorászott a zsebében, de új ismerőse időközben már hátat fordított neki, és odalépett a pulthoz. Amíg Mark-Alem a kávéját várta, önkéntelenül is elkapott néhány morzsát a körülötte állók beszélgetéseiből. Általában nem volt ez több néhány szótöredéknél, mintha csak egy hatalmas malomban megőrölt mondatok foszlányait hallotta volna. Időnként azonban mégis sikerült megértenie egy-egy szót, sőt nagy ritkán egy egész mondatot, mely épen került ki a malomkövek közül, hogy aztán a következő pillanatban ugyanúgy szétmorzsolódjon, mint az összes többi. Miközben Mark-Alem a fülét hegyezve próbálta elcsípni ezeket a beszélgetésmorzsákat, egyre inkább elképedt. A Tabir Száráj-beli munkáról egyetlen szó sem esett. A hivatalnokok csupa semmitmondó, hétköznapi témáról csevegtek, a kinti hidegről, a kávé minőségéről, a lóversenyeredményekről, a nyertes lottószámokról, a fővároson végigsöprő influenzajárványról – de egy árva szót sem ejtettek a Palotáról vagy az ott folyó munkáról. Az alkalmazottak úgy viselkedtek, mintha nem is az Álmok Palotájában, az egész birodalom legtitokzatosabb intézményében dolgoznának, hanem a Telekkönyvi Hivatalban vagy valamelyik jelentéktelen minisztérium irodáiban.

A fiatalember most észrevette új barátját, aki mindkét kezében egy-egy kávéscsészével óvatosan közeledett felé a zajosan hullámzó tömegen át. 

– Ó, mennyire unom ezt az állandó sorban állást! Aztán ahelyett, hogy az egyik kávéscsészét átnyújtotta volna Mark-Alemnek, ugyanolyan óvatos léptekkel, tekintetével szabad helyek után kutatva elhaladt a fiatalember mellett, és folytatta útját az alagsorban felállított több száz asztal között. Az asztalokat le sem terítették, és székek sem álltak körülöttük, csak arra szolgáltak, hogy a kávézó vendégek nekik támaszkodjanak, és főleg, hogy rajtuk hagyhassák az üres csészéket.

A kezében továbbra is a kávéscsészéket egyensúlyozó férfi végre meglátott egy szabad asztalt, amire azonnal le is tette a két kávét. Mark-Alem félénken nyújtotta felé az eddig a markában tartogatott pénz­érméket. A másik elutasító mozdulatot tett.

– Ó, ez igazán semmiség – mondta.

– Köszönöm.

Mark-Alem egyik kezével felvette az asztalról a csészét, míg a másikban továbbra is ott szorongatta az aprópénzt.

– Mikor neveztek ki? – kérdezte új ismerőse.

– Csak ma.

– Valóban? Gratulálok! Akkor hát nem csoda, hogy… – Nem tudta, hogyan fejezze be a mondatát, ezért inkább a szájához emelte a csészéjét. – Melyik részlegbe? – kérdezte aztán.

– Az Osztályozóba.

– Az Osztályozóba? – ismételte a másik meglepetten. Az arca szinte kigyúlt az izgatottságtól. – A mindenit! Ez aztán a kezdés! Az új alkalmazottak általában az Iktatóban kezdenek, sőt néha még alacsonyabb beosztásban, a másolók irodájában.

Mark-Alemnek hirtelen kedve támadt kérdezősködni egy kicsit a Tabir Szárájról. Eddigi tartózkodó magatartásával szakítva egyenesen a lényegre tért:

– Ugye az Osztályozó nagyon fontos részleg?

A másik figyelmesen vizsgálgatta.

– Igen, nagyon fontos. Főleg egy fiatalember számára…

– Hogyan?

– Akarom mondani, egy frissen kinevezett alkalmazott számára, érted?

– És általában? Nem pusztán egy új hivatalnok számára, hanem úgy általában?

– Igen, természetesen… Általában is úgy tekintenek az Osztályozóra, mint az egyik legfontosabb részlegre. Azt is mondhatnám, kiemelt jelentőségű…

Most Mark-Alem meredt fürkészve a másikra.

– Természetesen vannak még fontosabb részlegek is…

– Például az Álomfejtő részleg?

A másik meglepetten nézett rá, s a csészéjét elvette az ajkától.

– Nocsak, nocsak! Nem is vagy olyan zöldfülű, mint amilyennek látszol – mondta mosolyogva. – Ahhoz képest, hogy még csak egy napja vagy itt, máris elég sokat tudsz!

Mark-Alemet megkísértette a gondolat, hogy visszamosolyogjon a férfira, ám rögtön az jutott eszébe, hogy ez túlzott merészség lenne, ilyesmit még nem engedhet meg magának. E különös reggelen az arcára fagyott egy zúzmarapáncél, és még nem olvadt meg.

– Természetesen az Álomfejtő részleg a Tabir Száráj alapköve – folytatta a másik. – Ez az épület idegközpontja, vagy mondhatnám, a Palota agya, hiszen ott nyer értelmet az összes többi részleg tevékenysége: az előkészítő munkák, az a rengeteg erőfeszítés…

Mark-Alem élénk érdeklődéssel hallgatta a férfi szavait.

– Az álomfejtőket valóban a Tabir arisztokratáinak nevezik?

A másik elgondolkodva biggyesztette le az ajkát.

– Igen, pontosan. Vagy ha nem is igazi arisztokraták, de valami hasonlók… Mindazonáltal...…

– Mindazonáltal?

– Nehogy azt hidd, hogy fölöttük már nincs senki más.

– És kik lennének fölöttük? – kérdezte Mark-Alem, maga is elcsodálkozva a saját merészségén.

Beszélgetőtársa nyugodtan nézett a szemébe.

– A Tabir Száráj sokkal nagyobb, mint amekkorának látszik – felelte.

Mark-Alem szerette volna megkérdezni tőle, hogy érti ezt, ám tartott attól, hogy túl messzire merészkedik, ezért inkább hallgatott.

– A mindenki által ismert Tabiron kívül van egy titkos Tabir is – folytatta a másik –, ahol azoknak az álmoknak az elemzésével foglalkoznak, melyeket nem maguk az alattvalók küldenek el nekünk, hanem az állam a saját különleges módszereivel, titkos eszközökkel gyűjt össze. Megértheted, hogy ez a részleg legalább olyan fontos, mint az itteni álomfejtőké. 

– Persze – mondta Mark-Alem –, de végül is…

– Igen?

– Végül is nem az Álomfejtő részleghez kerül-e valamennyi álom, az önként beküldöttek és a titkos Tabir által összegyűjtöttek is?

– Valójában minden részlegből kettő van, vagyis minden osztálynak megvannak a maga irodái a közönséges és a titkos Tabirban is, és egyedül az Álomfejtő részleg az, amelynek mindkét Tabirt ki kell szolgálnia. Ennek ellenére ez korántsem jelenti azt, hogy ez a részleg magasabban állna a hivatali hierarchiában, mint maga a titkos Tabir.

– De talán nem is áll alacsonyabban?

– Talán – felelte a másik. – Igazság szerint bizonyos rivalizálás figyelhető meg kettejük között.

– Mindent összevetve tehát ez a két részleg alkotja a Tabir arisztokráciáját.

A másik elmosolyodott.

– Mivel ennyire ragaszkodsz ehhez a kifejezéshez, mondjuk azt, hogy nagyjából így áll a dolog.

A férfi újra beleszürcsölt a csészéjébe, jóllehet abban már egy csepp kávé sem maradt.

– De nehogy azt hidd, hogy ezek a részlegek jelentik a csúcsot – tette hozzá. – Fölöttük is vannak még mások.

Mark-Alem beszélgetőtársa arcát vizsgálgatta, hogy megállapítsa, vajon a másik komolyan beszél-e, vagy csak ugratja.

– Miféle mások?

– A Legfőbb Álom elemzői.

– Micsoda?

– A Legfőbb Álom elemzői. Akik a Legfőbb Álom, vagy ahogy újabban nevezik, a Főálom részlegben dolgoznak.

– Hát az meg mi a szösz?

A másik lehalkította a hangját.

– Talán nem helyes, hogy beszélünk erről – mondta –, de most, hogy már te is a Tabir alkalmazottja vagy… Egyébként valójában ezek csak afféle szervezeti, szerkezeti kérdések, és nem hiszem, hogy bármiféle titkot árulnék el, ha említést teszek róluk.

– Én is így gondolom – helyeselt Mark-Alem.

A fiatalember immár képtelen volt féken tartani a kíváncsiságát.

– Kérlek, mesélj nekem erről a Főálom részlegről – mondta halkan. – Egy kicsit most már én is a Palotához tartozom. Egyébként anyám a Quprili családból való.

– A vezír családjából?

A döbbenet, mely mozdulatlanná dermesztette beszélgetőtársa arcát, nem lepte meg Mark-Alemet. Mindannyiszor ezzel a reakcióval találkozott, amikor tudatta valakivel, hogy milyen előkelő család sarja.

– Már amikor elárultad, hogy rögtön az Osztályozó részlegbe neveztek ki, sejtettem, hogy az uralkodó­házhoz közel álló családból származol, de őszintén megvallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire előkelő rokonsággal dicsekedhetsz.

– Az anyám Quprili lány – pontosította Mark-­Alem –, de én más nevet viselek.

– Az nem számít. A lényeg ugyanaz.

Mark-Alem újra a férfira meredt.

– Mesélj még nekem erről a Főálomról…

A másik mélyen felsóhajtott, de aztán, mintha rájött volna, hogy az így beszívott hatalmas mennyiségű levegő túl sok lesz ahhoz a visszafogott hanghoz képest, amellyel meg akar szólalni, a levegő jó részét kifújta, mielőtt beszélni kezdett volna.

– Talán tudod, hogy a hozzánk beérkező és a hét folyamán elemzett álmok közül minden pénteken kiválasztanak egyet, azt, amelyiket a legfontosabbnak ítélték, és egy különös, nem túl pompázatos, de mindenesetre nagyon régi hagyományokon alapuló ceremónia keretében bemutatják a szultánnak. Ez a Legfőbb Álom vagy egyszerűbben a Főálom.

– Már hallottam erről, de csak afféle kósza híreket, legendákat.

– Nos, ez nem legenda, hanem valóság, és ezen az álmon előzőleg több száz ember dolgozik, őket nevezik a Főálom felelőseinek.

A férfi tekintete hosszú időre megállapodott Mark-Alem arcán.

– Képzelheted – mormolta aztán –, hogy egy ilyen, rendkívüli fontosságú előjelekkel teli álom esetenként többet ér az uralkodó számára, mint egy egész hadsereg vagy a teljes diplomáciai kar!

Mark-Alem tátott szájjal hallgatta.

– Ugye most már érted, hogy a Főálom felelősei mennyivel magasabban állnak, mint mi, egyszerű palotabeli tisztviselők?

Micsoda gigantikus gépezet! – gondolta Mark-­Alem. ­– Igen, a Tabir Száráj valóban sokkal nagyobb, mint azt bárki is gondolná.

– A Főálom felelőseit mi soha nem látjuk – folytatta a másik. – Még a kávéjukat vagy a szalepjüket is egy külön helyiségben fogyasztják el.

– Egy külön helyiségben… – ismételte Mark-Alem.

A másik éppen újra szóra nyitotta a száját, amikor ugyanannak a csengőnek a hangja, mely a reggeli szünet kezdetét is jelezte, hirtelen véget vetett a beszélgetésüknek.

Mark-Alemnek ideje sem maradt arra, hogy meg­­­kér­dezze, mit jelent ez a csengőszó, mert mire meg­­szó­lalt volna, a dolog máris világossá vált számá­ra. A csengő még el sem hallgatott, amikor a büfében összegyűlt emberek már elkezdtek a kijáratok felé tülekedni. Akik még nem fogyasztották el azt, ami a csészéjükben vagy a poharukban volt, most gyorsan felhajtották a maradékot; mások, akik csak most kapták meg a pultnál az italukat, és nem tudták meginni tűzforró kávéjukat, csészéjüket valamelyik asztalon hagyták, és ők is elindultak kifelé. A csengőszót meghallva Mark-Alem beszélgetőtársa is azonnal elhallgatott, egy biccentéssel elköszönt a fiatalembertől, és máris sarkon fordult. Az utolsó pillanatban Mark-Alem még megpróbált odainteni neki, hogy megállítsa, mert fel akart tenni neki még egy utolsó kérdést, de ekkor a tömeg hirtelen előbb balra, majd jobbra sodorta, így aztán hamarosan szem elől vesztette új ismerősét.

Kifelé menet, ahogy gépiesen lépkedett az ajtó felé tartók tömegében, eszébe ötlött, hogy elfelejtette megkérdezni beszélgetőtársa nevét. Ha legalább azt tudnám, melyik részlegen dolgozik! – gondolta bosszúsan. Ám arca hamarosan felderült, mert arra gondolt, talán a másnap reggeli kávészünet idején újra összefut az illetővel, és akkor majd befejezhetik a félbeszakadt beszélgetést.

Ahogy fokozatosan csökkent a körülötte tolongók száma, Mark-Alem megpróbált ismerős arcot felfedezni a közelében, olyasvalakiét, akit már látott az Osztályozó részlegen, de hiába. Így aztán kétszer is meg kellett kérdeznie az utat, hogy visszataláljon az irodájába. Ügyelve arra, hogy ne keltsen feltűnést, puha léptekkel osont be a hosszú asztalokkal teli terembe. Csak innen-onnan hallatszott némi székzörgés, a hivatalnokok többsége már elfoglalta szokásos helyét. Mark-Alem lábujjhegyen lépkedve igyekezett az asztala felé, aztán óvatosan maga alá húzta a székét, és leült. Néhány másodpercig mozdulatlanul meredt maga elé, aztán tekintetét a dossziéjára szegezte, és újra olvasni kezdett: Három fehér róka az alprefektúra mecsetjének minaretjében..., ám hirtelen felkapta a fejét. Az a benyomása támadt, hogy valaki hívja, szólongatja, nagyon messziről valami különös, szinte alig kivehető, majdhogynem panaszos hangot hallott, olyan volt, mint egy segélykiáltás vagy egy halk zokogás. Mi lehet ez? – kérdezte magától. Egész lényével erre a kérdésre összpontosított. Aztán anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, tekintetét a terem széles abla­kaira emelte. Most először nézett rájuk. Világos négyszögeik mögött ugyanaz a már ismerős, most mégis távolinak ható, apró szemű, időnként finom hópelyhekkel keveredő eső áztatta az utcákat. A hópelyhek megriasztott lepkék módjára kavarogtak az esőhöz hasonlóan távolinak tűnő reggeli égen, mintha egy másik élethez tartoznának, ahonnan afféle utolsó jelzésként érkeztek ide.

Némi érthetetlen bűntudattal a szívében Mark-A­lem elfordította tekintetét az ablakokról, és újra elmélyedt a dossziéjában, ám mielőtt folytatta volna az olvasást, mélyet sóhajtva azt mormolta: Ó, Istenem!

A regényt itt találod!