labjegyzet

[labjegyzet]

Olvass bele Andrzej Sapkowski új regényébe!

A vajákok nem születnek vajáknak. Őket azzá teszik.

Kaedwen országa észak felől a Sárkányhegy, kelet felől a Kékhegy között találtatik, és járhatatlan pusztaság zárja el nyugat felől. A Topp nemzetségéből származó örökletes királyok uralkodnak benne. Eredeti  székhelyük az ősi Ban Ardban volt, de eme erősséget  post Resurectionem 1130-ik évben Dagread király a varázslóiskolának ajándékozta, a fővárost pediglen áthelyezte az ország középső részén található Ard Carraighba. 

Kaedwen más fontosabb várai: Ban Fearg, Daevon,  Ban Fillim és Ban Gleann. 

A Toppok és az egész ország címere emberemlékezet óta az egyszarvú volt �� d’or, licorne effrayée de sable. Kaedwen királyi földjei körött a közösséghez tartoznak a határvidékek, melyeket mark v. marchia, azaz grófság néven említenek. Ezeket az őrgrófoknak bocsátották rendelkezésére, vagyis az örökletes vagy  a király által kinevezett grófoknak. Ez a név onnan ered, hogy ezek a földek szolgálnak előőrsként, és egyre messzebb kiterjedvén feladatuk, hogy hódításokat tegyenek, Kaedwen részére a tündéktől új  földeket ragadjanak el, a határokat továbbhelyezzék, és jelvényeiket, id est markjaikat egyre távolabb tűzhessék ki.

E grófságok: a Nyugati, a Hegyi, a Tavi  és a Síksági. 

Baldwin Adovardo, 

Regni Caedvenie Nova Descriptio

ANDRZEJ SAPKOWSKI • VAJÁK 

ELSŐ FEJEZET 

Geralt legőszintébb igyekezete – de inkább fontos okai – ellenére sehogy sem volt képes az elöljáró fecsegésére összpontosítani. Minden figyelme az elöljáró asztalán álló jókora, kitömött varjúra fordult. Az üvegszemével a vajákra meredő varjú zöldre festett agyagtartón állt, mindkét lába  az agyagba mélyedt. Ekképpen a teljesen élőnek kinéző varjú semmi módon nem lehetett élő, nem volt ez kétséges. De  akkor, Geralt nem győzött rajta csodálkozni, miért kacsintott rá többször is azzal az üvegszemével? Mágia volna? Nem  igazán, mert vajákmedálja egyszer sem, kicsit sem kezdett  remegni vagy vibrálni. Akkor hallucináció volna? Érzékcsalódás? Talán azért is, mert egypárszor fejbe csapták? – Megismétlem a kérdést – ismételte meg a kérdést az elöljáró, Bulava. – Megismétlem, bár nem szokásom az ismétlés. Bulava elöljáró már jó néhányszor biztosította róla  Geraltot, hogy nem szokása az ismétlés. Ennek dacára  minduntalan ismételt. Ezt szemlátomást szerette, noha nem  szokta. 

– Megismétlem a kérdésemet: miről volt szó valójában?  Mi dolgod volt azzal a dezertőrrel, hogy olyan szörnyen összevagdostad? Valami régi sérelem? Mert beláthatod, azt  semmi módon nem hiszem el, hogy arról a parasztról, a kislánya női tisztességéről volt szó. Hogy állítólag a segítségére  siettél. Mint egy szaros kóbor lovag. 

A varjú rákacsintott. Geralt megmozdította hátrakötözött kezét, igyekezett felpezsdíteni a vérkeringését. A kötél fájdalmasan mélyedt a csuklójába. Hallotta a mögötte  álló falusi fickó súlyos lihegését. Közvetlenül mögötte volt,  és Geralt biztos volt benne, csak ürügyre vár, hogy öklével  megint fülön csapja. 

Bulava elöljáró zihálva terpeszkedett el a székén, kidüllesztette bársonykaftánba bújtatott pocakját. Geralt a kaftánt nézegetve megtudhatta, mit evett az elöljáró aznap, tegnap és tegnapelőtt. És hogy legalább az egyik fogáshoz paradicsommártás volt. 

– Azt hittem – szólalt meg végül az elöljáró –, hogy soha nem kell találkoznom egyikőtökkel sem, vajákok. Évek óta  nem láttak itt egyetlen vajákot sem. Azt mondogatták, hogy  a százkilencvennégyes év óta alig néhányuk maradt élve,  ott fent, a hegyekben. Aztán elterjedt a hír, hogy a maradék is kihalt, éhezéstől vagy járványtól. És tessék, pont az én falumban bukkan fel egy ilyen. És az első teendője épp egy gyilkosság. És amikor tetten érve elfogják, van olyan pimasz, hogy valami kibaszott rendeletre hivatkozik. – Az ezeregyszázötvenedik évben kiadott rendelet hatálya szerint – Geralt köhécselt, krákogott –, amelyet Kaedwen és a határvidék, a Grófság királya, Dagread adott ki, primo: a  vajákoknak engedélyeztetik, hogy szabadon gyakorolhassák  hivatásukat a Királyság és a Grófság területén, és kivétetnek  a helyi hatóságok jogköre alól… 

– Először is primo – szakította félbe Bulava hevesen –  hamarosan fél évszázad is eltelik, amióta Dagread és vele együtt az általa kiadott önkényuralmi rendeletek elporlad tak. Másodszor primo tőlem egyetlen király sem vesz ki sem mit semmi alól, mert a király messze van, Ard Carraighban,  és itt a helyi hatóság kormányoz. Vagyis én. És harmadszor primo, téged, öcsém, nem a hivatásod gyakorlása miatt tartóztattak le, hanem gyilkosságért. Vérfarkasokat elfogni és erdei démonokat agyonverni, az a te dolgod, vaják. De embereket levágni, arra egyetlen király sem jogosított fel. – A védelmében cselekedtem… 

– Daryl! 

A fickó engedelmesen mért Geraltra egy ökölcsapást, ez úttal a tarkójára. 

– Idegesít az ismételgetésed – az elöljáró felnézett a  mennyezetre. – Tudod, hová vezet, ha idegesítesz? Még egy olyan békés embert is, mint én? 

A varjú kacsintott az üvegszemével. Geralt hallgatott. – Te – mondta végül Bulava – nem vaják vagy. Te selejt vagy. Javításra szorulsz. Vissza kell téged küldeni a hegyvidéki Fészketekbe, amiről annyit beszélnek az emberek. Nem  tudom, hogy van ez ott tifelétek. Lehet, hogy a hozzád hasonló kacatot részeire szedik, hogy új, jobb vajákok előállítására használhassák fel. Mert hisz így csinálják nálatok, igaz?  A vajákokat különféle emberdarabokból rakják össze, aztán  összevarrják, összeragasztják, vagy hogy. Mindenféléket beszélnek az emberek. Nahát, nehogy a levegőbe beszéljek…  Téged, te elromlott vaják, visszaszállíttatlak a hegyekbe,  Gwenllechen túlra. Egy hét múlva. 

Geralt hallgatott. 

– Meg sem kérded, miért egy hét múlva? – Az elöljáró  kivicsorította a sárga fogait. – Szeretsz rendeletekre meg  törvényekre hivatkozni. Nos, én is a törvény mellett állok.  És az a törvény, hogy itt, ebben a községben jövevényeknek  nem szabad fegyvert viselniük. Te pedig fegyverrel hatol tál be.

Geralt ellenkezni akart, hogy nem behatolt, hanem be hurcolták. De nem volt rá ideje. 

– A büntetés – jelentette ki Bulava – húsz korbácsütés.  A büntetést az itt jelen lévő Daryl méri ki, neki pedig súlyos  a keze. Egy hétnél hamarabb nem állsz lábra. Na hát, vigyétek! A főtérre vele, oszlophoz kötözni… 

– Hohó, hohó! – tartotta vissza a legényeket a szobába belépő férfi, szürke köpenyének alja alaposan bepiszkolódott. – Minek ilyen sürgős neked az az oszlop meg a botozás,  Bulava? Tönkre akarod tenni nekem a vajákot? Nehogy már,  abból nem lesz semmi. Nekem ép és egészséges vajákra van  szükségem az építkezésen. 

– Mit avatkozol be a végrehajtásba, Blaufall? – az elöljáró  csípőre tette a kezét. – Elég, hogy el kell tűrnöm, folyvást  robotra viszed a faluból az embereimet. De a jogkörömbe ne  avatkozz bele, nem a te dolgod, ez az én jogköröm. A bűntettet meg kell torolni… 

– Lárifári, miféle bűntett? – vágott közbe Blaufall. – Szó  sincs semmiféle bűntettről, ez önvédelem és embermentés.  Ne vágj pofákat, ne vágj pofákat, mert tanúm is van. Csak tessék, gazduram. Na, ne félj. Beszélj, mi volt meg hogy volt.  

Geralt ráismert a jobbágyra. Ugyanaz volt, akit az előző nap megmentett a rablóktól, és aki köszönet helyett bemenekült az erdőbe. Annak a kislánynak az apja, akit ingre vetkőzve látott meg. 

– Tanúsítom… – nyögte ki a paraszt, és rámutatott  Geraltra. – Szavammal tanúsítom, hogy emez ifjú a banditák  ellen a segítségemre sietett… Tulajdonomat megmentette…  Leányomat a meggyalázástól megóvta… Banditák kezeiből az ártatlanságot kiszabadította…

– És ama dezertőr – folytatta Blaufall – szekercével vetette rá magát, ez az ifjú pedig védte magát. Önvédelem! Erősítsd meg, gazduram, hogy így volt. 

– Így volt… Richtig uccse! Elöljáró uram, emez ifjú nem  bűnös! – A jobbágy elsápadt, és természetellenesen erős  hangon beszélt. – Elöljáró uram! Engedd őt szabadon, erre  kérlek. Itt van… Kérlek, fogadd el… A��� hmm… címén. Ha valami kőccség vagy kár lenne… Örömmel megtérítem… A paraszt alázattal meghajolva nyújtott át az elöljárónak egy erszényt. Bulava gyorsan elrejtette bő nadrágja egyik zsebébe, olyan ügyesen, hogy az erszény meg sem  csörrent. 

– Önvédelem! – kacagott fel. – Ízekre szabdalta a kardjával. Ártatlan ifjú… A legszívesebben… 

Kimentek az udvarra. A legények kitaszigálták Geraltot,  de a kezét nem oldották ki. 

– Téged meg, Blaufall – fordult hozzá az elöljáró –, tán  bolha csípett meg, hogy még egy tanút is idehurcoltál?  Olyan nagy szükséged van a vajákra? 

– Mi a fene, nem is tudod? Utat rakunk le, Nagy Utat,  Ard Carraighból vezet, az erdőségen keresztül egészen Hengforsig kell meglennie ennek az útnak. Nem is akár milyen lesz, nem valami csapás, hanem országút, száraz és  sima, fatörzsekkel és rőzsenyalábokkal megerősítve, hogy szekerek és fogatok járhassanak rajta. Fontos ez a Nagy Út,  élénk kereskedelem lesz arra, az országaink között, azaz  Északkal. Maga a király parancsolta meg, hogy siessünk. Ám  ott szörnyek vannak az erdőben és a mocsarakban, minduntalan el-eltűnik egy-egy munkás, valami szörnyeteg öli meg  vagy ragadja el őket…

– És mióta olyan fontosak neked a munkások? Mindig  azt mondtad, hogy a munkás lényegtelen, ha az egyik nincs,  lesz helyette másik… 

– Munkás annyi van, mint a kutyaszar, mert többségük robotos. De néha szörny pusztít el egy-egy munkavezetőt,  ez pedig megzavarja a munkát, a munka nagyja kárba vész.  Kár a szóért. Mondom, szükségem van a vajákra, kifutok az  időből, nem elég, hogy a jutalmat elviszi az ördög, de még ellenőrt is kiküldenek. Az ellenőr pedig… 

– Mindig talál valamit – Bulava megértően bólintott. –  Hol az anyag tűnik el balkézről, hol a költségbecslés túl magas, hol meg… 

– Ne térj el a tárgytól – fintorgott Blaufall. – A vajákot  pedig azonnal ereszd el, haladéktalanul, máris viszem az  építkezéshez… Ó, hogy az a… Mi folyik itt? 

– A veterán őrség. – Az elöljáró a szeme elé tartotta a kezét. – Carleton úr csapata. 

Nagy port verve és a tyúkokat szétriasztva, vágtában hatolt be az udvarra vagy tucatnyi lovas. Fegyveresek. Színes,  rikító, viseltes öltözékben. Csak ketten voltak elegánsabbak,  ők haladtak az élen. A bajuszos vezér jávorszarvasbőr zekét,  aranyozott kardszíjat, strucctollas kalapot viselt. Egy hosszú hajú, homlokát szalaggal körbekötő tündén zöld felderítő egyenruha volt. 

– Reisz Carleton kapitány úr – köszöntötte őket Bulava,  és odalépett hozzájuk. – Üdv, üdv! Miért e megtiszteltetés? Reisz Carleton kapitány úr meghajolt a nyeregben, nagyot köpött. Aztán jelt adott a felderítőnek. A tünde odalovagolt az oszlophoz, ügyesen átvetette a keresztrúdon a  hurokban végződő kötelet.

– Ohó! – Bulava csípőre tette a kezét, körülnézett, hogy ott állnak-e mögötte a legényei. – A kapitány úr szemlátomást akasztani jött a falumba. Ajjaj, már látom is, kinek jut  ma osztályrészül az akasztófa. Látom, látom, az a két megkötözött… Á, akkor a kapitány úr az őrszakaszából megszököttekre vadászott! Azokra, akik itt az erdőnkben megtámadták a parasztokat és a szüzeket? 

– Ezeket – Reisz Carleton kapitány megpödörte a bajszát  – eszem ágában sincs felakasztani. Mind a kettőnek vessző futás jut, keresztül kell menniük rajta. Hogy jól eszükbe véssék. Ennyi az egész. Túl kevés az emberem, hogy akármiért  felakasztgassam őket. És hogy büntetlenül gyilkolgathassa  őket valami kóbor alak. 

A kapitány kihúzta magát a nyeregben, felemelte a hangját, nemcsak az elöljárónak szánta, hanem a falusi legényeknek, Blaufallnak, az ő embereinek és a gyülekező parasztoknak is. 

– Miért kellene megbüntetnem a katonáimat? Miért? Az  önkényes eltávozásért? Hogy meg akartak dugni egy leányzót? De hiszen mi itt a világ végén úgy őrködünk, mint a  száműzöttek, mintha ez lenne a büntetésünk. Se sör, se nő  nem jut… Nem csoda, hogy a fiúk olykor félrelépnek, elkapnak egy… 

– Mert – Reisz Carleton felemelte a hangját – mi a fenének mászkál a fehérnép az erdőben? És ez a gazda itt, minek  kellett az ő kis ártatlankájával pont arra járni, nem jutott  eszébe, hogy otthon hagyja? Semmi csoda nincs benne,  hogy a fiúk meg akarták… Dicséretet nem kapnak érte! Dicséretet nem, de megértem! Aelvarr uram? Kész? – Kész, kapitány úr. 

– Akkor add át ezt a vajákot, Bulava! Megölte az egyik katonámat, kötelet kap. Elrettentő példát kell adni. Ne is vágjátok le, elöljáró, hadd lógjon itt figyelmeztetésül. 

Blaufall előrelépett, azt a látszatot keltve, mintha szólni  akarna, de visszakozott. A legények megragadták Geraltot,  de bizonytalan tartással. Mint kiderült, jól tették. 

Hirtelen különös csönd támadt. Mintha fagyos fuvallat  lengedezett volna. 

Az istállók felől lassú mozdulatokkal léptetett be az udvarba egy koromfekete ló. Fehér hajú lovasa ezüstszegecsekkel kivert fekete bőrzekét viselt. A lovas jobb válla mögül két kard markolata meredt ki. 

Lassacskán, szinte elegánsan haladt el a fekete ló a parasztok és az elöljáró mellett. Carleton kapitány lovasai előtt  állt meg. Pillanatnyi csönd támadt. Aztán a fekete ló megrázta a fejét. Megcsendültek a zablavégek. 

– Bulava elöljáró úr – szólalt meg a csönd közepette a  fehér hajú lovas – azonnal szabadon engedi az ifjú vajákot.  Visszaadja a lovát, a fegyverét és a holmiját. Azonnal. 

– Igen… – köhécselt az elöljáró. – Igenis, Holt úr. Máris… – Carleton kapitány úr. – A lovas könnyedén meghajolt.  – Üdvözöllek! 

– Preston Holt vaják úr. – Reisz Carleton megérintette a  kalapja szélét. – Üdvözöllek! 

– Kapitány úr – a lovas felemelte a hangját – lesz szíves  elvinni innen ezt a tündét, a madzagját és az alárendeltjeit.  Már nincs rátok szükség. A mai lincselés törölve. 

– Valóban? – A kapitány kiegyenesedett a nyeregben,  kezét a kard kosarára támasztotta. – Annyira biztos vagy  magadban, vaják úr?

– Igen, ennyire biztos vagyok. Isten veled! Elöljáró úr, el engedted a fiút? A holmiját visszakapta? 

– Ó, te kurvapecér! – ordított fel Carleton egyik lovasa,  kirántotta a kardját, és rávetette magát a lovasra. – Nesze… Nem fejezte be. A Preston Holtnak titulált lovas felemelte  a kezét, kurta mozdulatot tett. Süvített és sípolt a levegő, a  parasztok befogták a fülüket. A lovas legény felüvöltött, és úgy röppent ki a nyeregből, mintha parittyából lőtték volna  ki, súlyosan és magatehetetlenül zuhant egyenesen a társai  elé, a lovak megriadtak, felhorkantak, topogtak, a fejüket  rázták, az egyik felágaskodott. A ledöntött legény lova ki kirúgott, a farát rázogatta, a kunyhók között tűnt el. Nagy csönd támadt. 

– Még valaki? – Preston Holt felemelte kesztyűs kezét. –  Van-e valakinek kedve kiállni? A hőst játszani? Nincs? Így  gondoltam. Isten veletek, katona urak! Az ifjú vaják már nyeregben van? 

– Igen – válaszolt Geralt. 

– Akkor indulás. Kövess.

A regényt itt találod!

Fontos: A gabo.hu oldalon előrendelt példányok könyvjelzővel és különleges védőborítóval kaphatók!

[labjegyzet]

Olvass bele Victoria Aveyard Kettétört birodalom sorozatának harmadik részébe!

A királyságok és istenek közti végső csatában mindenkinek fegyvert kell ragadnia, különben elpusztul. Minden út Ionába vezet, ahol a megtépázott szövetségnek szembe kell néznie a könyörtelen ellenséggel és a démonistennel, aki az egész világot sötétségbe borítaná.

1.

A Hátrahagyottak

Charlon

Egy bukott pap az istenei nevét sorolta, és imádkozott egyikhez a másik után.

Syrek. Lasreen. Meira. Pryan. Immor. Tiber.

Ajka hangtalanul mozgott, nem mintha ez számított volna. Az istenek így is, úgy is hallják. De vajon meghallgatnak-e?

A templomi évek alatt Charlie időnként eltűnődött, az istenek valóságosak-e. Vagy, hogy a Vigilián túli birodalmak még mindig léteznek-e, és most is ott várakoznak egy zárt ajtó túloldalán.

A választ mostanra jól tudta. Már-már felfordult a gyomra tőle.

Az istenek valódiak, a távoli birodalmak pedig itt vannak.

Meer a sivatagban, az oázist elárasztó húrszállal. A Hamvak földje a templomnál, és a mélyből felmasírozó hullahadsereg.

Most pedig Infyrna, tüze a szeme előtt perzselte porrá az egész várost.

Átokverte lángok csaptak magasra a fekete égen, hiába ostromolta süvítő hóvihar a füstöt. A Lángoló Birodalom felemésztette Gidastern városát, és most a hadseregük elpusztításával fenyegetett.

Charlie a viharvert sereg soraiból nézte, a harcosok körülötte egytől egyig elborzadva meredtek előre. Korosok és halandók, jydi fosztogatók meg trecki zsoldosok. A rendtagok úgyszintén. Mindenki arcán egyöntetű rettegés tükröződött.

Ettől még támadásba lendültek, harci kiáltásukba belerázkódott a sűrű füst és a szakadó hó.

Mindenki a várost, a húrszálat, a pokol lángjait vette célba.

Kivéve Charlie.

A nyeregben ülve áthelyezte a testsúlyát. Már sokkal kényelmesebbnek érezte, mint egykor. Ettől még sajgott mindene, a feje majd széthasadt. Szinte vágyta a megkönnyebbüléssel kecsegtető könnyeket. Vajon felforrnának vagy megfagynának? Charlie eltűnődött, ahogy a látszólag kettétörés szélén álló világot figyelte.

A hóvihar, a tomboló tűz. A korosok és jydik egyként felhangzó csatakiáltása. Pengtek a halhatatlan íjak, csörgött a trecki acél. Kétszáz ló dübörgött keresztül a kopár mezőn, rohamuk Gidastern lángoló kapuit célozta.

Charlie szerette volna összeszorítani a szemét, de nem ment.

Ennyivel tartozom nekik. Ha harcolni nem tudok, legalább azt lássam, ahogy ők harcba szállnak.

Elakadt a lélegzete.

Lássam, ahogy meghalnak.

– Bocsássák meg az istenek! – suttogta.

Hirtelen súlyosnak érezte a tollakkal és tintákkal teli nyeregtáskát. Ezek voltak az ő igazi fegyverei. 

És e pillanatban teljességgel hasznavehetetlenek.

Így visszatért az egyetlen fegyverhez, amije még ­maradt.

Az ima lassan érkezett meg hozzá, egy másik élet elfelejtett szegletéből.

Az adirai búvólyukat megelőző életből. Mielőtt ellenszegültem Vigilia összes királyságának, és tönkretettem a jövőmet.

Ahogy a szöveget mormolta, az emlékek éles késként vágtak bele. A műhelye a Pap Keze alatt. A pergamen illata a kőépület nyirkos helyiségében. Az érzés, ahogy a bitófa kötele a nyakához ér. Az arcát cirógató kéz melege, a hegek Garion kezén, melyeket jobban ismert, mint bármit a világon. Charlie gondolatai elidőztek Garionnál, az utolsó találkozásukon. Még mindig fájt, a seb sosem gyógyult be igazán.

– Megszabadító Fyriad – folytatta, megnevezve Infyrna istenét. – Tisztító tüzed szabadítson meg minket bűneinktől, és söpörjön el minden gonoszt e földről!

A szavak természetellenesen hatottak a szájából. De legalább ennyit megtett. Ennyit tehetett a barátaiért. A birodalomért.

Mindössze ennyit tehetek, konstatálta keserűen, miközben figyelte a csatába vágtató sereget.

– Tiber felszentelt papja vagyok, szolgája az istenek csarnokának, ezért kérem az isteneket, hallják meg a hangom, mintha a saját…

Ekkor ugató üvöltés hasított villámcsapásként a levegőbe, és Charlie lova nyomban hátrahőkölt.

A mező túloldalán a város kapui megroggyantak, és valami belülről verte őket. Valami nagy és erős, vagy számos kisebb, melyek úgy süvöltöttek, mint egy kísérteties farkasfalka.

Charlie rémülten döbbent rá, hogy nem áll messze az igazságtól.

– Az istenekre – átkozódott.

A rendtagok és a seregük egy pillanatra sem torpantak meg, az emberek fala rendületlenül vágtatott előre. Egyenesen a lángokba – és a mögöttük várakozó szörnyek felé. Ekkor a kapuk összeomlottak, és olyan pokoli lényeket fedtek fel, amilyeneket Charlie csak a szent szövegekben látott.

Lobogó gerinc, hamuszürke árnyék.

– Démonkopók – suttogta Charlie.

A szörnyetegek félelem nélkül vetették magukat a seregre. A testük lángolt, a tűz a bundájukból éledt, aránytalanul hosszú lábuk szénfekete volt. A hó sistergett égő testükön, gőzfelhők szálltak fel róluk. A szemük is forró széndarabokként izzott, tágra nyílt szájukból hullámokban tört fel a forróság.

A szövegek közel sem olyan rémületesek, mint a valóság, állapította meg Charlie tompán.

Az ősi templomi könyvek lapjain a démonkopók otrombák és kicsik voltak, torz testük lángolt. Nem efféle halálos, egy lónál is nagyobb vágtázó farkasok fekete tépőfogakkal és metsző karmokkal.

A szövegek azonban egy másik dologban is tévedtek.

A démonkopókat meg lehet ölni, döbbent rá Charlie, miközben végignézte, ahogy az egyik hamuvá porlad Domacridhan kardjának suhintása nyomán.

Noha halványan és betegesen, de mégis valamiféle remény éledt a bukott papban. Charlie lélegzet-visszafojtva nézte, ahogy a rendtagok átküzdötték magukat a kopókon, az égő város belseje felé.

Nem maradt utánuk más, csak a visszhangok, és Charlie.

Gyötrelmes volt az üres kapuk látványa, ahogy kidüllesztett szemmel próbálta követni a bent zajló esemé­nyeket.

Vajon megtalálták a húrszálat? – latolgatta Charlie. – A démonkopók a védelmükbe vehették a húrszálat? Taristan is itt lehet még, vagy már megint elkerültük?

Vajon mind egy szálig odavesznek, és rám hagyják a birodalom megmentését?

Az utolsó gondolatba beleborzongott. Mind a maga, mind a világ érdekeit tekintve.

– Csak nem – bukott ki belőle hangosan.

Lovának nyerítése érkezett feleletként.

Charlie megveregette a nyakát.

– Köszönöm a bizalmat.

Ismét Gidastern városára emelte a tekintetét, ahol több ezer ember otthona aljasodott lángoló temetővé. És meglehet, kelepcévé.

Charlie elkezdte harapdálni az ajkát. Ha Taristan még ott van, mint ahogy azt gyanították, mi lesz a rendtagokkal? Mit tehet Corayne?

Még szinte gyerek, és közben a világ súlya nehezedik a vállára, dühöngött magában. És itt vagyok én, egy felnőtt férfi, aki arra vár, hogy vajon Corayne élve megússza-e.

Nyomban elvörösödött, és nem a hőség miatt. Tiszta szívből azt kívánta, bárcsak visszatarthatta volna a lányt a csatától. Arca megvonaglott, a bűntudat tőrként döfődött a szívébe.

Ettől sehogy se tudtad volna megmenteni.

Ekkor egy hang rázta meg a várost, egyetlen rekedt sivítás. Egyként tört fel, de több szájból érkezett, és egyszerre volt emberi és másvilági. Akár a lélekharang. Charlie túlságosan is jól ismerte ezt a hangot. Ugyanez hangzott fel a templomnál a dombok közt, az élőhalott horda torka mélyéről.

A hullahadsereg maradéka itt van, hasított belé a felismerés. A hamuföldiek, Taristan serege.

Fürge ujjai hirtelen rázárultak a kantárszárra, és jóformán vasmarokkal szorították azt.

– A francba a lángokkal, meg a kopókkal, meg a hullákkal! – morogta Charlie, miközben hátralendítette a köpenyét, hogy karja szabadon mozoghasson. Egyik keze a rövid kardja után nyúlt. – És a francba velem is!

Rántott egyet a kantárszáron, mire a lova meglódult előre, majd vágtatni kezdett. A szíve majd kiugrott a helyéről, egyszerre dübörgött a hamuszürke mezőt átszelő paták dobogásával. A hóvihar örvénylett felette, a lángok vörösre festették a felhőket az égen, az egész világ pokollá változott. Charlie pedig egyenesen a közepébe vágtatott.

Feltűnt előtte az átjáró, mögötte az utcák lángokban álltak. Egy út tárult fel a bukott pap előtt, szinte hívogatta.

Ennél rosszabb már legalább nem lehet, futott át az agyán.

Ebben a pillanatban valamiféle lüktetést érzett az égen, a felhők mögül, mintha egy óriási szív dobogását hallotta ­volna.

Charlie megdermedt a nyeregben.

– Baszki!

A sárkány bömbölése egy földrengés erejével rázta meg az eget. Charlie lova nyerítve felágaskodott, mellső lába tehetetlenül kapálta a levegőt. A bukott papnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy a nyeregben maradjon. Kardja a földre zuhant, elnyelte a hamu és a hó. Tágra nyílt szemmel meredt az égre, képtelen volt elfordítani a tekintetét.

A hatalmas szörnyeteg a város felett előtört a felhők közül, vörös és fekete ékkőpikkelyekkel borított teste ragyogott a rajta táncoló lángok fényétől. A sárkány, Tiber istenség és Irridas tündöklő birodalmának szüleménye, ide-oda tekergett. A Vakító Birodalom, Charlie pontosan emlékezett rá a szent szövegekből. Egy arannyal és ékkövekkel teli kegyetlen hely megannyi szörnyűséggel, melyeket a kapzsiság tett tönkre.

Tűz gyűrűzött ki a sárkány állkapcsai közül, karmai fekete acélként csillogtak. Forró széllökés söpört végig a falakon, hó és hamu kavargott utána, és magával hozta a sárkány véres, rothadó szagát. Charlie csak elképedve bámulta, ahogy a húrszálverte szörnyeteg óriási robajjal földet ér a városban, majd bástyák és templomtornyok omlanak a nyomában.

Charlie tolla megannyi sárkányt keltett életre az évek alatt, megmintázta a lángot, a pikkelyeket, a karmokat, a tépőfogakat. Denevérszárnyakkal, kígyószerű farokkal. Akárcsak Infyrna kopói esetében, a valóság most is sokszorosan iszonyatosabb volt.

Nincs kard, amelyet forgatni lehetne egy efféle démon ellenében. Nincs semmi, amit egy halandó tehetne egy távoli birodalom sárkánya ellen. 

Még a hősök sem élhetnek túl egy efféle dolgot.

Talán még a gonoszok sem.

Én pedig semmiképpen.

A szégyenérzettől elszorult a torka, félő volt, hogy kiszorítja az életet Charlon Armontból.

Azonban sem egész Vigilia, sem az összes többi birodalom együttvéve nem tudta volna rávenni, hogy még egy lépést tegyen előre.

Az áhított könnyek végre megindultak, amennyire égették arcát, épp annyira érezte fagyosnak őket. A kantár megrándult a kezében, és elhúzta lovát a város felől, a húrszáltól, a rendtagoktól. A világvége kezdetétől.

Már csak egyetlen kérdés maradt.

Milyen messzire juthatok, mielőtt a vég engem is elér?

***

Élete huszonhárom éve alatt Charlie még sosem érezte magát ennyire egyedül. Még a bitófa sem tűnt ennyire kilátásta­lannak.

Beesteledett, mire valahára kikeveredett a hóviharból és a hamufelhőkből. A füst szaga azonban úgy beleivódott a bőrébe, mintha beleégett volna.

– Megérdemlem – motyogta Charlie maga elé. Ismét végigsimította az arcát, hogy letörölje régen felszáradt könnyeit. Kivörösödött szeme égett, akárcsak az összetört szíve. – Megérdemlek minden szörnyűséget, ami az utamba kerül.

Lova nagyokat fújtatott, az állat horpasza gőzölgött a hideg levegőben. Kimerültségében visszavett a tempójából, mire Charlie készségesen megállásra fogta. Minden kecsességet mellőzve lesiklott a nyeregből. Lába elgémberedett és sajgott.

Nem ismerte úgy Vigilia térképét, mint Sorasa vagy Corayne, de Charlie szökevény volt, nem bolond. A legtöbbeknél jobban tudott tájékozódni. Fanyalogva előhúzott egy térképet a nyeregtáskájából, és hunyorogva kitekerte a pergament. Jó néhány kilométerre volt még a Kastélyligettől. Ha elnézett előre, a hatalmas erdő bekebelezte a távoli látóhatárt, fekete falként nyújtózkodott az ezüstös hold alatt.

Mehetne tovább keletre a ligetbe, a sűrű növényzet elrejti, ha bárki üldözőbe venné. Adira az ellenkező irányba feküdt, messze nyugatra, ellenséges vidéken túl. Eszébe jutott a kis műhelye az egykori templom alatt. Benne a tollak, a tinta, a bélyegzők és a viaszpecsétek.

Ott biztonságban leszek, Charlie jól tudta. Amíg eljön a vég. A hódítók buknak el utolsónak.

Sajnálatos módon az odavezető út szerfelett közel kanyargott Ascalhoz. Viszont fogalma sem volt, hova máshová mehetne. Túlságosan is sok út közül választhatott.

– Nem tudom – morogta a lova felé fordulva.

Az állat nem reagált, már mélyen aludt.

Charlie elfintorodva nézte, majd feltekerte a térképet. Nekilátott átnézni a holmiját és a még érintetlen ennivalót tartalmazó nyeregtáskákat. Elég, konstatálta, szemügyre véve az ellátmányt. Elég a következő városig, sőt, még tovább is.

Nem kockáztatta meg, hogy tüzet rakjon. Charlie még azt is kétségbe vonta, hogy képes lenne tüzet csiholni. Szökevény éveit többnyire városokban töltötte, nem a vadonban. Jobbára akadt egy roskatag fogadó vagy pince, ahol hamisított leveleit és hamis pénzét a kezében szorongatva megalhatott.

– Én nem vagyok Sorasa, sem Andry vagy Dom – dünnyögte, és azt kívánta, bárcsak valamelyik rendtag vele lenne.

Még Sigilnek is örült volna, aki egy zsák aranyért maga vinné őt a bitófa elé.

Még Corayne is megtenné, aki épp olyan gyámoltalan lenne egyedül a téli vadonban, mint Charlie.

Mérgelődve összébb húzta magán a köpenyét. A füstös szag alatt még érezni lehetett Volaska illatát. Jófajta gyapjú, kiömlött gorzka, és a rég maga mögött hagyott trecki kastélyt betöltő, ropogó tűz melege.

– Semmi értelmeset nem tudok csinálni idekint.

Jólesett beszélni, még ha nem is volt kihez szólni.

– Meglehet, ők hallanak – folytatta, és közben gyászosan felnézett a csillagokra. Úgy érezte, gúnyolódnak rajta. Ha valamiképp egytől egyig lesöpörhette volna őket az égről, megtette volna. Ehelyett felrúgta a port, nyomában kavicsok és hullott levelek repültek szerteszét.

A szeme ismét égett. Ezúttal a rendtagok jutottak az eszébe, nem a csillagok. Corayne, Sorasa, Dom, Sigil, Andry. Még Valtik is. Mindenki, akit hátrahagyott. Mindenki, aki porrá égett.

– Szellemek, mindnyájan – suttogta összeszorított foggal, és közben könnyes szemét törölgette.

– Jobb, ha az ember gyáva, mint ha szellem.

A hideg nyomban végigfutott Charlie hátán, kis híján felborult ijedtségében – és mert nem akart hinni a fülének.

Charlie úgy ismerte ezt a hangot, mint a saját tollait és kézzel gondosan megmunkált pecsétjeit. Pergő, dallamos hang volt, a paramont szavakat enyhe madrentin akcentus színezte. Egykor Charlie egy tőrt rejtő selyemhez hasonlította. Lágy és mégis veszélyes volt, gyönyörű, de csak amíg az akart lenni.

Charlie nagyokat pislogott, hálás volt a holdfényért. Ezüsttel borította be a világot, Garion sápadt arcát pedig hófehérré változtatta. Göndör, sötétbarna fürtjei a homlokára omoltak.

A bérgyilkos alig néhány méterre állt tőle, biztos távolságra, egy hosszú, keskeny tőr lógott az oldalán. Charlie a fegyvert is ismerte, a könnyű eszközt gyors mozdulatokra és fürge hárításokra tervezték. A Garion tunikájának belsejébe rejtett bronztőr volt az, amely a valódi veszélyt jelentette. A minden amhara által magánál hordott kicsi fegyver, Vigilia legkiválóbb és leghalálosabb bérgyilkosainak védjegye.

Charlie levegőt is alig kapott, nem hogy meg tudott volna szólalni.

Garion tett egy lépést felé, szökellő járása könnyed és halálos volt.

– Nem mintha gyávának tartanálak – tette hozzá Garion, kesztyűbe bújtatott keze mentegetőzőn a ­magasba lendült. – Vannak bátor pillanataid, ha elszánod magad. Amúgy meg hányszor is kerültél már bitófára? Háromszor? – A bérgyilkos az ujjain számolta az alkalmakat. – És még egyszer sem hugyoztad össze magad.

Charlie nem mert megmozdulni.

– Csak álom vagy – suttogta, és imádkozott, hogy a látomás ne tűnjön el.

Ha nem is valódi, azért remélem, még marad egy kicsit.

Garion csupán elmosolyodott, fehér fogai kivillantak. Sötét szeme csillogott, ahogy megint egy kicsivel közelebb oldalgott.

– Mindig is értettél a szavakhoz, pap.

Ahogy lassan kifújta a levegőt, Charlie dermedt ujjaiba halványan visszatért az élet.

– Nem futamodtam meg. Bevágtattam a városba, és elégtem a többiekkel együtt, nem igaz? Meghaltam, te pedig…

A bérgyilkos félredöntötte a fejét:

– Akkor én jelentem számodra a mennyországot?

Charlie vonásai eltorzultak. Arca vörösen lángolt a hideg levegőben, szeme könnyektől égett, látása elhomályosodott.

– Vonakodom beismerni, de mérhetetlenül elcsúfít, amikor sírsz, drágám – érkezett a megjegyzés Garion elmosódott alakja felől.

Nem valódi, már kezd elhalványulni, csak egy álom az álomban.

Ettől csak még jobban záporoztak a könnyei, míg már a hold fénye is káprázattá vált.

Garion azonban nem tűnt el. Charlie érezte a férfi testének melegét, és ahogy egy kesztyűs kéz érdesen végigsimítja az arcát. Charlie gondolkodás nélkül megragadta a kezet. Tapintása még a finom bőr és szőrme alatt is ismerősen hatott.

Charlie nagyokat pislogott, majd ismét Garionra emelte tekintetét. A bérgyilkos sápadtnak tűnt a holdfényben, szeme sötét, de ragyogóan életteli volt. És valódi. Egy pillanatra megállt az idő a birodalomban. Még a szél zúgása is abba­maradt a fák között, és a két férfi minden aggodalma köddé vált.

A pillanat hamar elmúlt.

– Merre voltál? – förmedt rá durván Charlie, és közben eleresztette Garion kezét. Tett egy lépést hátra, és próbálta ­elnyomni közel sem méltóságteljes szipogását.

– Mármint ma? – Garion vállat vont. – Nos, először is végignéztem, berontasz-e egy lángoló városba. Rendkívül hálás vagyok, hogy végül nem tetted. – Erre elvigyorodott. – Legalább a hőssé válás nem vette el a maradék eszed.

– Hős – fröcsögte Charlie. Ismét a sírás kerülgette. – Egy hős bement volna Gidasternbe.

Garion arcáról nyomban lefagyott a mosoly.

– Egy hős mostanra halott lenne.

Halott, épp, ahogy a többiek. Charlie arca megvonaglott, a szégyenérzet tőrként vájt a szívébe.

– És merre jártál a mai napot megelőzően? – szegezte neki a kérdést Charlie. – Hol voltál az elmúlt két évben?

Garion elvörösödött, de nem moccant.

– Esetleg megunhattam, hogy folyton megmentselek a bitófa alól?

– Mintha az bármikor nehezedre esett volna.

Charlie túlságosan is jól emlékezett az utolsó alkalomra. A durva kötél érzetére a nyaka körül, és ahogy lábujjai kapirgásszák az emelvény fapadlóját. A csapóajtóra, amely bármelyik pillanatban eltűnhetett a lába alól. És a tömeg közt Garionra, aki arra várt, hogy megmentse.

– Az utolsó csak egy szaros kis helyőrség volt, a szamaraknál is ostobább katonákkal – morogta Charlie. – Még ki sem pirosodtál.

A bérgyilkos vállat vont, az emlék láthatóan büszkeséggel töltötte el.

Ettől Charlie csak még jobban felbőszült.

– Hol voltál?

Esdeklő szavai megültek közöttük. Garion végül leszegte a tekintetét, és fényesre suvickolt csizmáját méregette.

– Figyeltem Adirát, amikor csak tudtam – fogott bele halkan, kissé komor hangon. – Két megbízás között, ha a széljárás és az idő kedvező volt. Számos alkalommal elmentem egészen a kövezett útig. És mindig füleltem, mik a hírek. Én nem… én nem tűntem el.

Charlie nagyot szippantott a hideg levegőből.

– Számomra eltűntél.

Garion ismét a bukott papra emelte a tekintetét, arca hirtelen megfeszült.

– Mercury figyelmeztetett. Ilyet csak egyszer tesz.

Az amharák mesterének, a birodalom egyik leghalálosabb emberének említésére nyomban lehiggadtak mindketten. Ezúttal Charlie vette szemügyre a cipőjét, és közben lábával feszélyezetten a földet kotorgatta. Annyira még ő sem volt bolond, hogy ujjat húzzon lord Mercuryval, vagy kockáztassa a haragját. Garion épp elég történetet mesélt neki bukott amharákról. Sorasa maga volt minderre az élő példa. Sorasa sorsa így is mindenki szerint irgalmasnak mondható. Mindössze kitagadták, megszégyenítették és száműzték. Nem kínozták meg és ölték meg végül.

– Most itt vagyok – suttogta Garion, és bizonytalanul tett egy lépést előre.

A köztük lévő távolság hirtelen túl soknak, és egyszerre túl kevésnek érződött.

– Szóval nem a hűlt helyedre fogok ébredni holnap reggel? – feszegette a kérdést Charlie zihálva. – Arra, hogy mindez…

– …Egy álom? – fejezte be a kérdést helyette Garion derülten. – Még egyszer elismétlem. Ez nem álom.

Az a nyomorult, kitartó és makacs remény újból fellobbant a bukott papban.

– Félek, inkább rémálom – motyogta Charlie. – Már ami a világ végét meg ezt az egészet illeti.

Garion mosolya csak szélesebbre húzódott:

– A világvége várhat, én ájtatos manóm.

A régi becenév hallatán fellobbant a tűz Charlie bensőjében, mígnem a levegő már szinte perzselte a bőrét.

– Én ravasz rókám – vágta rá a pap gondolkodás nélkül.

A bérgyilkos kecses és könnyed léptekkel, se nem túl lassan, de nem is sietve tette meg a köztük lévő távolságot. A papot így is teljesen felkészületlenül érte a közelsége, még akkor is, amikor kesztyűs kezével magához húzta Charlie arcát. És akkor Garion ajka az övéhez ért. Forróbb volt, mint a köztük sistergő levegő – határozott és ismerős.

Ajka íze a nyarat idézte, mintha egy másik élet lett volna. Mint az a mozdulatlan pillanat az alvás és az ébredés között, amikor minden elcsendesedik. Egy másodperc töredékére Charlie megfeledkezett a húrszálakról. A kettétört birodalomról. És a halott rendtagokról, akiket hátrahagyott.

De nem tarthatott sokáig. A pillanat elszállt, ahogy minden elmúlik egyszer.

Charlie lassan elhúzódott, de keze nem eresztette el Garionét. Csak meredten nézték egymást, mindketten keresték a megfelelő szavakat.

– Mercury vadászni fog rád? – kérdezte végül Charlie reszketeg hangon.

– Az igazat szeretnéd hallani, szerelmem?

Charlie egy pillanatig sem habozott, noha ujjaik közben egymásba fonódtak.

– Hajlandó vagyok elcserélni egy összetört szívet egy élő emberért.

– Mindig is értettél a szép szavakhoz – Garion elmosolyodott, azonban tekintete fagyossá vált.

– Most mit fogunk tenni? – mormolta Charlie a fejét rázva.

Meglepetésére Garion felnevetett.

– Te bolond – kuncogott. – Hát élünk.

– De meddig? – horkant fel Charlie, és elengedte Garion kezét. A sötétséget kémlelte, a lángoló várost és a húrszálat, amely még mindig fel volt tépve.

Garion követte a tekintetét, hátranézve a válla fölött. Nem látszott más, csak az éjszaka sötétje és a hold keserű fagyossága.

– Te tényleg elhiszed, nem igaz? – szólalt meg lágyan. – A birodalom végét?

– Persze, hogy elhiszem. Láttam. Tudom – csattant fel Charlie.

Az ingerültségét leszámítva valahogy jólesett neki, hogy vitatkozhat Garionnal. Hiszen ez azt jelentette, hogy tényleg ott van, és épp olyan tökéletlen és hibákkal teli, mint amilyenre Charlie emlékezett. Nem csak valami csillogó érzéki ­csalódás.

– A város a hátunk mögött lángokban áll, te is láttad.

– A városok állandóan lángokban állnak – vágta rá Garion, és közben suhintott egyet a tőrével a levegőben.

Charlie felemelte a kezét, mire a bérgyilkos kihúzta magát, és leeresztette a könnyű kardot maga mellé.

– De nem így – sóhajtott fel Charlie, olyan erélyesen, ahogy csak tőle telt. Azt akarta, hogy a szeretője meghallja, amit mond, hogy felfogja rémületét. – Garion, a világunknak hamarosan vége. És nekünk is végünk lesz vele együtt.

Garion hosszasan kifújta a levegőt, és visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe.

– Te aztán tudod, hogyan kell tönkretenni egy pillanatot, ugye, drágám? – Garion az ujját csóválta Charlie felé. – Ez a vallásos bűntudatnak köszönhető, amit ti papok mind magatokkal hurcoltok, vagy csak egyszerűen ilyen vagy?

Charlie vállat vont:

– Gondolom mindkettő. Nem engedhetek meg magamnak egy percnyi boldogságot, nem igaz?

– Ó, azért egy percnyit talán igen.

Ezúttal Charlie nem hőkölt hátra, amikor Garion megcsókolta, és az idő sem állt meg. A szél jegesen süvített és zörgette az ágakat a fejük felett. Ahogy belefújt Charlie gallérjába, füstszag keveredett a levegőbe.

Charlie arca megvonaglott, mire hátralépett. Összevonta a szemöldökét.

– Szükségem lesz egy új kardra – jelentette ki, és közben mereven bámulta a csípőjére csatolt üres hüvelyt.

Garion a fejét rázta, majd ingerülten felsóhajtott:

– Te nem vagy hős, Charlie. Ahogy én sem.

A pap ügyet sem vetett a bérgyilkosra. Ismét elővette a térképet, és kitekerte a földön.

– De akkor is van valami, amit megtehetünk.

Garion derült arccal lekuporodott Charlie mellé.

– És mi is lenne az pontosan?

Charlie szemügyre vette a térképet, ujját végigjártatta az erdőn. A keze folyók és falvak mellett haladt el, egészen az erdő sűrűjébe.

– Rá fogok jönni – motyogta. Ujja egy vonalat rajzolt az erdő fölött. – Előbb-utóbb.

– Pontosan tudod, mi a véleményem Kastélyligetről – jelentette ki Garion, hangján ingerültség érződött. Ellenszenvesen elhúzta a száját, de azért lehetett érezni benne némi félelmet is.

Charlie kis híján égnek emelte a szemét. Túl sok történetet lehetett hallani az erdőben élő boszorkányokról, akik a húrszálak hátrahagyott visszhangja közelében születtek. Azonban a papnak kisebb gondja is nagyobb volt a húrszálverte boszorkányoknál. Lassan elmosolyodott, a levegőt hidegnek érezte a fogain.

– Higgy nekem, nem azért szaladtam el a sárkány elől, hogy egy vihogó, vén banya üstjében végezzem – szólalt meg Charlie. – És most segíts keresni egy olyan ösvényt, ahol nem halok meg.

Garion kuncogni kezdett.

– Megteszem, ami tőlem telik.

A könyvet itt tudod rendelni!

[labjegyzet]

Olvass bele Naomi Watts könyvébe! A szerző megmutatja, hogy lehet a menopauza életszakaszát a legteljesebben megélni.

Ez a könyv olyan, mintha egy barátnőddel ülnél le egy kávéra: személyes, őszinte és gyakran humoros történeteket oszt meg Naomi és barátai életéből, amelyeket szakértők tanácsaival egészít ki – nőgyógyászok, hormon- és táplálkozási szakértők bevonásával.

DR. MARY CLAIRE HAVER ELŐSZAVA

Akkor ismertem meg Naomi Wattst, amikor a Stripes Beauty elindításakor felkértek orvosszakértőnek. Ez Naomi cége, amely termékekkel és információval támogatja a nőket a menopauza időszakában. Akkoriban már másfél éve kizárólag menopauzán áteső pácienseket kezeltem a saját klinikámon. Azért specializálódtam erre a témára, mert észrevettem, hogy a nők egyre inkább keresik az öngondoskodó módszereket, hogy segítsenek magukon, miután egyértelmű változásokat vesznek észre a testükön. Mindig is csodáltam Naomi színészi teljesítményét, és lelkesített az ötlete, hogy a mai nők szükségleteit állítsa előtérbe. Megtiszteltetés, hogy én írhatom a bevezetést Naomi csodálatos és fontos könyvéhez.

Személy szerint csodálatosnak tartom, hogy ennyire nyíltan osztja meg a saját történetét a korai menopauza és a ter­mé­kenységért folytatott harc témájában. Ezek az élmények ébresztettek benne vágyat az iránt, hogy közösséget építsen, és így akadályozza meg, hogy a nőket készületlenül érje életük ezen szakasza. Hisz benne, velem együtt, hogy nem lenne szabad segítség nélkül maradnunk a menopauza kihívásaival szemben. Mindig nagyra értékeltem, hogy nem árul „orvosságot” a menopauzára (ilyesmi nem is létezik), hanem arra koncentrál, hogy átadja mindazt az információt, amelyet ő maga hasznosnak talált, és empatikusan támogatja nőtársait.

2022-ben a The Swell elnevezésű, életközepi kihívásokkal szembenéző nőket tömörítő közösséggel – amely segít a nőknek az öregedés újragondolásában – együttműködve szervezett konferenciákat a menopauza témájában. Nekem nagyszerű élmény volt személyesen találkozni a menopauzán áteső, kíváncsi, érdeklődő közönséggel. Ezek az összejövetelek azért is hasznosak voltak, mert rengeteget tanultam magamról, emellett értesültem a tudomány és a menopauza-kezelés legújabb fejleményeiről, és rátaláltam a hozzám hasonló orvosok közösségére – menopauza-különítmény néven futunk –, akik forradalmasítják azt, ahogyan kezeljük, tanulmányozzuk és felfogjuk a menopauzát.

A menopauza alaposabb vizsgálatát céljául kitűző mozgalom nagyrészt a Naomihoz hasonló nőknek köszönhetően kapott lendületet, ők ugyanis bátran felálltak, és kimondták: „Nem hallgatok többé arról, amit átéltem.” Azzal, hogy híres, hollywoodi színésznőként szólalt fel, vállalta a kockázatot, hogy kiveti magából a szórakoztatóipar, ahol menetrendszerűen félreállítják azokat, akik nyíltan beszélnek az öregedés összetett problémáiról, és még nők is. Nekünk viszont azzal a nagy előnnyel járt az ő szereplése, hogy az ismertsége segítségével megpróbálhatjuk eltüntetni a menopauza körüli stigmát, sőt akár menőnek is láttathatjuk ezt a folyamatot.

Sok nő számára ez az időszak és maga a menopauza váratlan, negatív változásokat hoz a bőr tónusától és a haj minőségétől kezdve a szexuális egészségen át a hangulatig és az emlékezőtehetségig. Az élete közepén (és akörül) járó nőnek támogatásra van szüksége, amikor ezekkel a problémákkal találja szemben magát, és ez a támogatás jöhet egy orvostól, aki végre meghallgatja, vagy egy baráttól, akivel ugyanazon mennek keresztül. Azzal, hogy őszintén megosztja a világgal mindazt, amit ő és a barátai átéltek a menopauza okozta sokknak köszönhetően, Naomi erőt ad más nőknek, és érezteti velük, hogy nincsenek egyedül.

Ám nem áll meg itt a segítségnyújtásban. Miközben a könyvén dolgozott, felkereste az USA számos vezető meno­pauza-szakértőjét. Az ő nézőpontjuk nagyszerűen alátámasztja a nők által megélt valóságot, és gyakorlati tanácsokkal is szolgál.

Naomi évek óta meséli a történetét, és osztja meg a tudását konferenciákon és sorstársai körében. Könyvében tanúbizonyságot tesz bátorságáról, őszinteségéről és humoráról, és ezzel még szélesebb körnek adja meg a régóta vágyott vigaszt és bátorítást. Emelem kalapom Naomi előtt, aki kendőzetlenül számol be saját megélt valóságáról, miközben mély bölcsességet és hasznos iránymutatást is kapunk tőle. Nagyszerű ajándék ez a menopauzával kapcsolatos információk terjesztésére felesküdött közösségnek!

BEVEZETÉS: MI AZ A MENOPAUZA?

A jelek szerint hamarosan beáll a menopauza, közölte velem az orvosom harminchat éves koromban, amikor nem értettem, miért olyan nehéz teherbe esnem.

Majdnem leestem a vizsgálóasztalról.

– Ezt hogy érti? – kérdeztem levegő után kapkodva. – A menopauza? Az a nagymamákkal történik! Én még anya sem vagyok! Egyébként éppen azért jöttem, mert anya szeretnék lenni! Szívja vissza! – Próbáltam humorosan felfogni a hallottakat, de igazából azért könyörögtem, hogy ne legyen igaz, amit mondott. Nagyon megrémültem, hogy ezzel lőttek az álmomnak, hogy gyerekeket szüljek.

Döbbenten és önvádtól kínozva ültem ott, és eszembe jutott, amikor édesanyám negyvenöt éves korában megemlítette, hogy elérkezett a menopauza időszakába – de a negyvenöt még mindig nagyon messzinek tűnt a harminchathoz képest. Őszintén szólva nem is igen tudtam, mit jelent ez a szó, már eltekintve attól, hogy minden bizonnyal a színészi karrierem végét, amely eleve a szokásosnál sokkal később indult be. Harmincas éveim elején egyre többször hallottam, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor többé már nem játszhatok főszerepet. Most jött el a vég, amelyet annak idején megjósoltak? Könyörögtem az orvosnak, hogy mondjon többet erről.

Elmagyarázta, hogy a menopauza gyakorlatilag egy évvel az utolsó menstruáció időpontja után áll be. Ez általában ötvenéves kor körül esedékes, és a menopauza előtti években – ezt az időszakot ma „perimenopauza” néven emlegetjük – egy sor tünetet tapasztalhatunk magunkon, amelyek mindegyikét az ösztrogénszint csökkenése okozza: az éjjeli izzadás, a rendszertelen menstruáció, a hangulatingadozások és a hízás csak a leggyakoribbak. (Üdvözlöm a „perimenopauza” szó egyre szélesebb körű elterjedését. A kifejezés az Oxford English Dictionary adatai szerint az 1930-as években került be a lexikonba, miközben a „menopauza” szót már 1821-ben használta egy francia orvos, Charles-Pierre-Louis de Gardanne. Épp ideje volt a szókincsbővítésnek!)

Egy ideje már küzdöttem az éjjeli izzadással, de egyetlen orvos sem foglalkozott komolyan a problémámmal – pedig rengetegnél jártam, mert minden filmforgatás kezdete előtt vizsgálaton kell részt venni. Biztosan ismerős az a kérdőív, amelyet az orvosnál tett első látogatáskor kap az ember, és vagy száz kérdésből áll. Én minden alkalommal beikszeltem az „éjjeli izzadás” előtti kis négyzetet, éveken keresztül. Ezt minden alkalommal a stressz, a premenstruációs szindróma (PMS) vagy valamiféle ételre vagy italra (talán a borban található szulfátokra?) adott allergiás reakció számlájára írták. Én meg elfogadtam ezeket a magyarázatokat. Sokszor voltam fáradt és stresszes a forgatások kemény időbeosztása és a filmbemutatókkal járó nemzetközi promóciós utak miatt.

A harmincas éveim közepén egyre kevesebb idő telt el két menstruációm között, úgy tizenöt-tizennyolc nap. Ezt furcsállottam. Mégsem merült fel bennem, hogy a jelenségnek a menopauzához lehet köze. Most viszont az orvosi rendelőben megtudtam, hogy a rendszertelen ciklusom a perimenopauza tünete, és nem a sok éjjeli forgatás vagy a vacsora mellé elfogyasztott, plusz egy pohár bor az oka.

Akkor fogtam fel, mit is hallottam, amikor kijöttem a rendelőből: hamarosan megszűnik a ciklusom, és vele együtt minden remény, hogy valaha teherbe eshetek. Elképzeltem, mi lenne, ha felhívnám az édesanyámat. Érzékeny, szeretetteljes módon kezdeném a beszélgetést, nagyon kedves és együttérző lennék, tekintettel arra, mit állt ki ő generációja egyik női tagjaként: „Ezt meg miért csináltad velem, anya?” Miért nem mesélt többet erről az elkerülhetetlen átmeneti időszakról?

Végül valóban alkalmam nyílt megkérdezni tőle, nála hogyan zajlott ez a folyamat.

– A ciklusom lassanként elmaradt – felelte. – A hangulatom sokáig hullámzó volt, néhány évig tapasztaltam tüneteket, de negyvenöt éves korom után teljesen megszűnt a menstruációm, és azzal túl is voltam az egészen.

Sokkolt, hogy itt állok ennyi idősen, és erről mit sem tudtam.

– Talán azért nem beszélgettem veled ezekről a dolgokról, mert velem sem tette az anyám – vélte.

Mennyire abszurd, hogy egy ilyen gyakori élmény tabu lehet! És az hogyan fordulhatott elő, hogy én, egy eléggé nagy élettapasztalattal rendelkező ember, aki minden éves kontrollra eljárok, és egész életemet csodálatosan nyitott és elképesztően intelligens nők között töltöttem, egyszer sem hallottam semmi ilyesmit: „Figyelj csak, elmesélek egy-két részletet arról, ami valamikor a következő években veled is meg fog történni, és azt, mire számíthatsz!”

Lehetséges, hogy azért övezi ekkora csend a menopauzát, mert a nők azt hiszik, magától értetődő, hogy bizonyos dolgok fájnak?

Dr. Sharon Malone, a Washingtonban praktizáló szülész-nőgyógyász, a Női Egészség Egyesület (Alloy Women’s Health) főorvosa és az Egyesült Államok egyik vezető szaktekintélye a menopauza témájában, azt mondta nekem: „Szerintem többek közt azt kell megértenünk, és egymás után erősítik meg ezt a tanulmányok, hogy egészen normalizáltuk a szenvedést mint a női lét részét. Szenvedünk a görcsöktől, szenvedünk szülés közben, szenvedünk a premenstruációs szindrómától. Ezek mind kizárólag a nőket érintik, és mind ez idáig elképesztően keveset tanulmányozták. Ugyanis az elvárás az, hogy a nők szenvedjenek, és olyan, mintha ez a szenvedés nem lenne érdemes rá, hogy megszüntessük. A nők túloznak. A nők hisztérikák. Az egészet csak képzeled. Ez a szerencsétlen látásmód sajnos még ma is nagyon általános az orvostudományban. A nők máig úgy érzik, hogy nem hallják meg a szavukat, láthatatlanok, és nem is hisznek nekik. Ez baj.”

Az újabban a menopauzára irányuló figyelem segít, hogy a nők jobb ellátáshoz jussanak, de még mindig sok téves információ kering, megdöbbentő, mennyi. Néhány éve a gyerekeim meghallották, amint arról beszélek, hogy a menopauza időszakát élem. Kíváncsian vártam, mit tudnak erről az életszakaszról, ezért megkérdeztem tőlük. Vajon azt felelik majd, hogy a nők ilyenkor életük egy újabb, nagyszerű szakaszába lépnek, esetleg az ókori falvak bölcs, kiegyensúlyozott időseit említik majd, vagy azt, hogy Helen Mirren középkorú nőként lett híres?

– Az nem az, amikor valaki bepisil éjjel? – találgatott az egyik gyermek.

– Abba halnak bele az öreg nénik? – tippelt a másik. – Meg fogsz halni?

– Nem! – siettem tisztázni a helyzetet. Majd az jutott eszembe: Végül is mind meghalunk, nemde? Azután mély gödröt ástam magamnak: – Nos, igen, de nem, de…

Ha termékeny éveink története egy kaland, amely a pubertással kezdődik, és a menopauzával ér véget, miért esik olyan kevés szó odüsszeiánk végéről és arról, ami azután következik? Miért nem része a menopauza a szexuális felvilágosításnak, sem a házasság előtti tanácsadásnak, sem bármely beszélgetésnek, amely az élet előttünk álló kihívásaira hivatott felkészíteni minket? Elég volna, ha csak röviden ennyit mondana valaki, amikor megjön az első menzeszünk: „Gratulálok! Most léptél a termékenység útjára, amelynek során valamikor vagy teherbe esel majd, vagy nem. Legkönnyebben a húszas éveidben foganhat kisbabád, majd egyre csökken a termékenységed, és harmincöt éves korod után a csökkenés üteme felgyorsul. A ciklusod átlagosan ötvenegy éves korodban ér majd véget, de lehet, hogy sokkal előbb. Ne érjen váratlanul!”

Azóta nagyon sok orvostól hallottam, hogy elképesztően sok nőt diagnosztizálnak félre mindenfélével a fibromialgiától a krónikus kimerültségen és az irritábilisbél-szindrómán át a klinikai depresszióig, miközben valójában csak menopau­zájuk van.

Évekkel ezelőtt azon kaptam magam, hogy igyekszem mindezt elmagyarázni egy nálam fiatalabb barátnőmnek. Kasszandra is megirigyelhette volna azt a szenvedélyt, amellyel figyelmeztettem az illetőt, ne vegye félvállról a tüneteit, ne bagatellizálja el az egészségügyi problémáit, és zárja ki a meno­pauzát, mielőtt komolyabb betegségekre teszteltetné magát.

– Őrület, mennyire kevés a fellelhető információ! – háborogtam. – Miért kell úgy éreznünk, hogy muszáj titokban tartanunk ezt az egészet? Miért nem osztjuk meg egymással mindazt, amire külön-külön rájöttünk, miért nem nézzük meg, kinek mi vált be? Miért nincs valami kézikönyv a témában?

– Én elolvasnám, ha lenne – felelte. – Írd meg!

Sokáig ellenálltam. Túlságosan féltem. Ráadásul még semmit sem tudtam, csak azt, hogy rohamosan közeleg a meno­pauza, és a gondolat is halálra rémisztett. Amióta csak színészként dolgozom, folyamatosan azt hallgatom, a karrierem szempontjából öngyilkosság volna felhívni a figyelmet a koromra, ha az nem huszonhárom év vagy még kevesebb. Azt mondták, soha többé nem kapok munkát, ha bevallom, hogy beállt nálam a menopauza, vagy akár csak azt, hogy elkezdődött a perimenopauza időszaka. Hollywoodban létezik egy bájos kifejezés az ilyen nőkre: „nem dugható”.

Évente kétmillió amerikai nőnél kezdődik meg a menopauza. Ez napi majdnem hatezer nő. Világszerte egymil­liárd érintett nőről beszélünk. Mégis teljesen egyedül éreztem magam. A változással kapcsolatos tudás hiánya szégyenhez és félelemhez vezetett, és emiatt majdnem elmulasztottam a lehetőséget, hogy anya legyek. Igazság szerint már egy ideje a pe­rimenopauza jeleit mutattam, de soha senki sem mondta, hogy azokat tapasztalom. Ha egy nő éjjeli izzadásra, szorongásra, álmatlanságra panaszkodik, az orvosának első dolga kellene legyen, hogy felvilágosítja őt a perimenopauzáról és a menopauzáról.

Persze, részben megértem, miért nem fűlik az orvosok foga egy ilyen nyílt beszélgetéshez. Néhány évet már eltöltöttem ebben a közegben, és sokukkal beszéltem négyszemközt, így már értem, mennyire kevés idejük jut komoly beszélgetések kezdeményezésére. Ha csak tizenöt percet szánhatnak egy páciensre, miért is sokkolnák ilyesmivel? Nyilván a hírvivőt lőnék le. Én fel is pofoztam volna az orvosomat, ha nem lett volna olyan jóképű. Miért is ne tudnák le a vizsgálatot egy teszttel vagy vérvétellel, és ha a nő zaklatott, miért ne írnának fel neki valami antidepresszánst vagy altatót? Toljuk a menopauzás beszélgetést máskorra, és, ha szerencsénk van, másik orvosra!

Nem is kérdés, hogy a negyvenes és ötvenes éveikben járó nőkkel szemben a gázlángozás taktikáját alkalmazza az egészségügy, ennek pedig valódi következményei vannak a jólétük szempontjából, akkor is, ha manapság az inga a több figyelem irányába mozdul el, ami a menopauzát illeti, és a tünetek enyhítésének lehetőségeiről is több szó esik. Márpedig a tünetek enyhítése lehetséges! Elmesélem majd, miként segített rajtam a hormonpótló terápia (más néven HRT, megint más néven MHT, vagyis menopauza-hormonterápia, vagy akár csak hormonterápia, HT), és milyen kérdéseket kell feltennünk, ha felmerült bennünk, hogy élnénk vele. Ebben a könyvben a HRT rövidítést használom, mert nekem így mutatták be, és maradtam ennél.

Úgy gondolom, érdemes azzal is foglalkozni, mi okozta a hosszú hallgatást. Nem lehet köze a nőgyűlölethez, a pat­riarchátushoz, az életkoralapú diszkriminációhoz? Meg ahhoz az igényünkhöz, hogy senkinek se okozzunk kényelmetlenséget? De miért hittük mi, nők, hogy ez jó célkitűzés – az, hogy sose szoruljunk segítségre?

Micsoda radikális felismerés, mennyiféle módon hallgattattam el saját magamat a szexizmus miatt! Rájöttem, hogy nincs szükség a megfelelési kényszerre. Nem kell mindig mindenki dolgát megkönnyítenünk. Bátran kitölthetjük a teret, kimondhatjuk, mire van szükségünk. Lehetünk asszertívak!

Újabban meggyőződésemmé vált, hogy nincs szexibb egy nőnél, aki tudja, mit akar. Minden jó munka- és családi – no meg orvosi – kapcsolat megfelelő kommunikációt feltételez. Szégyenérzet nélkül tárgyalhatjuk a menopauza részleteit, azt, hogyan lehet túlélni, milyen tüneteket tapasztalhatunk, és nem kell ezt a témát annyival letudnunk, hogy „néha majd meleged lesz”. Beszélhetünk az összes véres részletről. Fogalmam sem volt, hogy ennyire kiszárad majd a bőröm, sem arról, hogy mindennapossá válnak a húgyúti fertőzések és a bélproblémák, sem arról, hogy ilyen hosszú a menopauzához köthető problémák listája. Szomjaztam a témával kapcsolatos információkat, és Hollywoodban senki egy mukkot sem szólt róla. Mind úgy tettünk, mintha a csábító évek és a nagymamaszerepek között a nők… nem is tudom… eltűnnének?

Nos, egyre nőtt bennem a düh, míg már nem érdekelt, mennyire szenvedi majd meg ezt a karrierem. A fenébe is, nekem információ kell, és feltehetőleg másnak is! Ekkorra már egy évtizede éltem a menopauzát, ezért úgy gondoltam, talán, esetleg van mondanivalóm azok számára, akik még csak most kezdik.

2022 októberében megalapítottam cégemet, a Stripes Beautyt, amely a korombeli nők számos praktikus szükségletét célozza meg (például síkosítót és intenzív hidratálót árulunk, mert az életközép magával hozza a masszív folyadékveszteséget). A Stripes Beauty három pillére a menopauzával kapcsolatos felvilágosítás, a közösség és a megoldások – a fejbőrtől a vagináig minden problémára. Ennek szellemében fogtam hozzá jelen könyv megírásához is – ebben megkísérlem lefedni a menopauza minden szegletét, amellyel csak eddigi életem során találkoztam. Olyan forrásnak szánom, amilyen nekem is jól jött volna, amikor összetörve és halálra rémülve léptem ki az orvosi rendelőből.

Ez a könyv mindazoknak szól, akik épp most mennek keresztül a menopauzán, és szeretnék megérteni, mi a fene történik velük, és azoknak is, akik majd csak később esnek át rajta, és felkészülten akarnak odaérni, hogy ne vezessék félre őket úgy, ahogy velem tették. Sosem mertem szószólója lenni semmilyen ügynek, de a menopauzával kapcsolatos beszélgetés megkívánja, hogy őszinték, hangosak, és, bátran kimondom, kissé nőietlenek legyünk. Bakker!

Mindennek egyik legviccesebb hozadéka, hogy rendszeresen rám írnak celebek, és megosztják velem, hogy beállt náluk a menopauza. Mintha egy gyóntatófülkében ülnék, vagy én lennék Hollywood nagynénje, akihez mindenki futhat a bánatával. De élvezem! Üdvözlöm őket a klubban, orvost javaslok nekik, vagy bármi mást, amit épp keresnek, és sokszor csak arra van szükségük, hogy valaki ítélkezés nélkül meghallgassa őket. Ebben a könyvben mindent megosztok, amit velük is meg szoktam, és remélem, elég részletesen teszem ezt ahhoz, hogy megspóroljam az érdeklődőknek azt a rengeteg keresgélést, amit magamnak nem tudtam, miközben a változókor erdejében botorkáltam.

Figyelem: nem vagyok orvos (nem is igen játszottam még orvost a filmjeimben sem, bár bábát már igen), viszont sokat megismertem, amióta másról sem beszélek, csak a meno­pauzáról. Mindig is azt gondoltam magamról, ügyesen hozom össze az embereket, legyen szó vacsorapartiról, produceri munkáról vagy egy pickleball-bajnokság megszervezéséről (bizony, azt is csináltam már). Bízom az ösztöneimben, amikor tehetséges embert látok.

Ugyanezt tettem itt is. Annak érdekében, hogy a legfrissebb információkat és leginkább inspiráló történeteket oszthassam meg, zseniális szakértőket gyűjtöttem csokorba, nőgyógyászokat, pszichológusokat, bőrgyógyászokat, valamint különféle, lenyűgöző nőket, akik a menopauzáról mesélnek – akad köztük hetven fölötti barátnőm, akinek még sosem volt olyan jó a szex, mint most, és a negyvenes évei végén járó hölgy, aki élő adásban kapott pánikrohamot.

Hogyan lehetne ez életünk legfelemelőbb, legizgalmasabb időszaka? Ilyenkor már eleget tapasztaltunk a munka, a kapcsolataink és a testünk szempontjából is ahhoz, hogy tudjuk, mit adhatunk a világnak. Nem kell senki engedélye. Csak eszközökre van szükségünk, és persze az információra, hogy mentegetőzés nélkül lépjünk be az előttünk álló, erőt sugárzó, örömteli korba.

ELSŐ FEJEZET

Diszkomfortzóna

Negyvenkét éves koromban, nem sokkal második kisbabám születése után kezdődtek nálam a menopauza erős, kitartó tünetei. Ezek közül a legjelentősebb az éjszakai izzadás volt. Időnként nappal is voltak hőhullámaim, kettőre élesen emlékszem.

Egyik alkalommal épp repülőn utaztam, amikor rám tört. Abban a pillanatban úgy éreztem, megfulladok. Elviselhetetlen volt a hőség, de nem is arra hasonlított, amikor nagyon meleg helyen vagyunk, hanem arra, amikor elönt minket a szégyen. Eluralkodott rajtam az érzés: „Te jó ég, most azonnal el kell innen mennem!” De a középső ülésen ültem, és korábban már kétszer is kimentem a mosdóba, a mellettem ülő nagy bosszúságára, úgyhogy maradtam a fenekemen, és nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Ha lett volna katapultgomb, megnyomtam volna, csak előbb még jól bemutattam volna a folyosó mellett ülőnek.

A másik alkalommal épp jól éreztem magam a barátaimmal egy kiránduláson, és a Csendes-óceán közepén voltam egy nagy hajón. Ez volt az egyik eset, hogy csodás nyaralásra indultam totyogós gyerekeimmel, és odavoltam, mert csinos nyári ruhában ringatózhattam a vízen. Egyszer csak teljesen leizzadtam. Alig volt rajtam ruha, mégis úgy éreztem, le kell dobnom magamról a tapadós textildarabokat, és az óceánba vetni magam. Igaz, olyan vizeken jártunk, ahol jó sok cápa ólálkodik, mégis arra gondoltam: „Most rögtön be kell ugranom a hideg vízbe.”

Abban az évben gurult el a gyógyszerem, mondta egyszer egy nő, aki épp arról beszélt, milyen volt belépni életének ebbe az új szakaszába. Átélte a véredények tágulásának és szűkülésének szokásos tüneteit (a hőhullámokat, az éjjeli izzadást, az erős szívdobogást), és a szimptómák a testének szinte minden pontjára kiterjedtek: hangulatváltozásokat élt át, megküzdött a depresszióval, a szorongással, az ingerlékenységgel, emellett megváltozott a bőre, egyszerre lett száraz és zsíros, alvásproblémák jelentkeztek nála, hullott a haja, viszont, kegyetlen módon, az arca egyre szőrösödött, hüvelyszárazság lépett fel, migrén, időnként képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni, húgyúti fertőzéseket kapott, bélrendszeri panaszokkal, inkontinenciával küzdött, sőt a füle is csengett. Eltartott egy darabig, mire ő és az orvosai rájöttek, hogy ez mind a meno­pauzával függ össze.

A menopauzával leginkább a hőhullámokat kötik össze. Ez az egyik legnehezebben elviselhető probléma azok közül, amelyekkel ebben a korban meg kell küzdeni, főként azért, mert a lehető legkínosabb pillanatokban jelentkezik, ugyanis a stressz is kiválthatja.

Barátnőm, Sarah a következő szavakkal jellemezte hőhullámait: „Fura, már-már mániákus szokásommá vált, hogy éjjel hol erre, hol arra az oldalra fordulok, és hozzáérek a lepedőhöz. Mindig megdöbbent az élmény: mintha valaki elvette volna onnan a tízes fokozatra kapcsolt elektromos takarót – pont annyira forró a korábbi helyem. Számomra az a legnagyobb meglepetés a hőhullámokban, hogy teljesen más érzés, mint ha csak rettenetesen melegem volna egy forró nyári napon. Irtó heves, és egyik pillanatról a másikra jelentkezik. Jól vagyok, jól vagyok… Úristen, valaki adjon egy ventilátort! Dobjatok rám jeget! Azt sem bánom, ha nyilvánosan anyaszült meztelenre kell vetkőznöm!

Szerinte ezt az életszakaszt így lehet összefoglalni: „Letépjük magunkról a ruhát, miközben egyetemi nyílt napokra járunk.”

Meg sem tudnám számolni, hány nőtől hallottam, hogy egy fontos munkahelyi értekezlet vagy a párjával folytatott, nehéz beszélgetés közepén egyszer csak azon kapta magát, hogy dől róla az izzadság, mintha bikram jógán lenne, miközben mindenki más a lehető legkellemesebben érzi magát. Az első hőhullámom alkalmával arra gondoltam: „Ki csavarta fel a fűtést? Ki tehet erről?” Mint amikor nem tudjuk be­gombolni a sliccünket, és biztosra vesszük, hogy összement a mosásban a nadrágunk.

Nálam mindennapossá vált az éjjeli izzadás, pedig sportolás közben csak akkor kezdek verejtékezni, amikor már majdnem holtan esem össze. Még most, a hormonterápia ellenére is előfordul időnként, hogy arra ébredek, leizzadt a mellkasom, és olyan szagom van, mintha egész éjjel húspogácsát sütöttem volna egy hamburgerezőben. (Több bőrgyógyásztól hallottam, hogy egyre több középkorú nő látogat el hozzájuk, mert botoxkezelést szeretne – a hónaljára, az ugyanis megszünteti a fokozott izzadást.)

Az egyik sminkesem elmesélte, hogy életében először munka közben vált hőhullám szemtanújává. Épp a sminkszékben ült egy színésznő, és egyszer csak felkiáltott: „Jesszusom, jön, jön!” Mire én: „Mi jön? Mi történt?” Mire ő: „Nézd az arcomat!” Hirtelen elvörösödött, és a felső ajka gyöngyözött az izzadságtól. Ez a nő éppen főszerepet játszott szexi ruhákban. Adtunk neki egy kis vizet jéggel, hideg pakolást raktunk az arcára, és megvártuk, hogy lehűljön.

A hőhullámokat az ingadozó hormonszint okozza. A test termosztátja összezavarodik, mert nem kapja meg a szokásos mennyiségű ösztrogént, ezért azt a jelet küldi, hogy nagyon meleg van. Erre a test a véredények megnyitásával reagál, ami izzadást és hőhullámokat okoz – ezek általában néhány percig tartanak, ugyanakkor igen hevesek.

Egy sor praktikával küzdhetünk ellenük. Álljon itt egypár egyszerű, nyilvánvaló tipp: öltözzünk rétegesen, hogy gyorsan vetkőzhessünk, amikor elkezdődik a jelenség, és viseljünk légáteresztő pamutot. Aludjunk eleget, és igyunk elég vizet. Figyeljük meg, mi váltja ki a hőhullámokat, és igyekezzünk nem enni-inni olyasmit, aminek ez lehet a következménye, például csípős ételeket, alkoholt, koffeint (vagyis semmi olyat, ami élvezetes). Öntsünk jeges vizet, esetleg helyezzünk jeges pakolást a tarkónkra, amikor érezzük, hogy közeleg a hőhullám. Egyik barátnőm a hordozható tarkóventilátorra esküszik, amely úgy néz ki, mint egy fejhallgató. Tudom, mire gondol most a kedves Olvasó: nincs az a jeges pakolás vagy jópofa ventilátor, ami megmenthetne, amikor jön a hőhullám.

A hőhullám valójában csak a jéghegy csúcsa, mondta nekem dr. Sharon Malone. (Jópofa ez a metafora – a hőhullám egyáltalán nem hűvös.) „Ezt kezeljük, mert a tapasztalatok szerint a komoly és gyakori hőhullámok a kardiovaszkuláris betegség hírnökei lehetnek, valamint emelik az Alzheimer-kór kialakulásának kockázatát is. A hőhullámok megfosztják a nőket a nyugodt alvástól, ami kardiovaszkuláris betegségekhez, depresszióhoz, ingerlékenységhez, sőt súlygyarapodáshoz is vezethet. Tehát viccelődhetünk a hőhullámokkal, legyinthetünk a problémára, mégis úgy működnek, mint kanári a szénbányában: hosszú távon jó indikátorai a menopauza lecsengése után fellépő egészségügyi gondoknak. A nőknek meg kell érteniük, hogy a hőhullám nem ártalmatlan, és nem is vicces.”

Mielőtt megkezdődött nálam a menopauza, nem is tudtam, hogy a hőhullámokon, éjjeli izzadáson és hangulatingadozáson kívül más tünetei is léteznek. Évek óta gyötörtek rémes migrének. Egy-egy akár három napig is eltartott, és mindig ugyanabból a pontból, a bal szemem mögül indult. Néha csak tompa fejfájásig jutott, máskor viszont egészen megbénított, ráadásul akármi is kiválthatta. Nem mindig a kelleténél eggyel több pohár bor vagy a túl sok cukor okozta, bár ezek általában oda vezettek. Gyakran a kevés víz, esetleg a kevés alvás volt a ludas. Sosem tehettem meg, hogy három napra elvonulok a munkától és a gyerekneveléstől, hogy jobban legyek, pedig ha nem kaptam el a közelgő migrént a megfelelő gyógyszerekkel már a legelején, akkor bizony annyi ideig nem tágított. Így hát végigszenvedtem. Nagyon lehangoló volt egy-egy ilyen etap. És annyi éven át egyetlenegyszer sem említette senki, hogy akár a menopauza egyik tünete is lehet.

Amikor már úgy éreztem, tudom kezelni a migréneket, megkezdődött a szüntelen húgyúti fertőzések időszaka. Ezek miatt antibiotikumot kellett szednem, ami viszont bélproblémákat okozott – székrekedést és puffadást. Orvoshoz fordultam, aki azt mondta, vegyek be Metamucilt, és igyak sok vizet. És ez volt az összes segítség, amit kaptam.

Egyszer sem mondta a háziorvosom: „Nos, lehet, hogy mindez a menopauzával függ össze, és a következőket kell tennie.”

Így hát esetleges, rövid távú megoldásokkal felvértezve szálltam szembe a problémával. Eszembe jutott, hogy huszonéves koromban az ausztrál Urál húgyúti lúgosítóport használtam, amelytől a vizelet veszít savasságából, így enyhül a húgyúti fertőzéssel járó, égető érzés. Most, sok évvel később kiderült, hogy ez a por az interneten is kapható, még az Amazonon is árulják, ráadásul választhatok a tőzegáfonyás és a citromos íz között, úgyhogy időnként megrendelem. De akárhány termékkel küzdünk is a húgyúti fertőzések ellen, akkor is idegesítőek, és hihetetlenül fájdalmasak.

Egyszer, még a világjárvány alatt épp extrém mértékű fájdalmat kellett kiállnom egy ilyen fertőzés miatt, és semelyik szokásos, boltban kapható gyógyír nem működött – sem az áfonyalé, sem az Azo, sem az Advil. Felhívtam az orvosomat, aki épp egy baseballmeccsen volt. (Akárhányszor jártam is az orvosomnál virtuálisan, nem értettem, mi történik. Olyan volt, mintha egy helyben járnék, ráadásul elképesztően nehéz volt őt elérni.) Alig hallottam a hangját a tömeg üvöltésétől. A következőt mondta: „Nem, semmi baj. Csak vegye be ezt az antibiotikumot, megkapja a legközelebbi gyógyszertárban, bla, bla, bla.”

Letettem a telefont. Rövid időn belül a negyedik antibiotikum-kúrát javasolta. Úgy éreztem, csak le akar rázni, mintha szerinte túl sokat panaszkodnék, vagy hipochonder lennék. Arra gondoltam: „Segítségre van szükségem. Magának nem az a feladata, hogy segítsen?”

Később, miután eljöttem attól az orvostól, üzenetet írtam az újnak, amikor egy bizonyos antibiotikum allergiás reakciót váltott ki nálam, és feldagadt az arcom. Nem tudtam biztosan, miért történt ez, de azt gyanítottam, vagy a gyógyszer tehet róla, vagy valami környezeti tényező. A vérvizsgálat kimutatta az E. coli jelenlétét, ezért elküldtem a dokinak egy cikket, amely szerint egy bizonyos márkájú kutyaeledelt összefüggésbe hoztak ezzel a baktériummal. (Hányan vagyunk, akik a lehető legfurcsább cikkekre akadtunk, miután fejest ugrottunk az internet bugyraiba?) Azt írta vissza: „Köszönöm az érdekes cikket. Adjon probiotikumot a kutyájának!”

Minden újabb antibiotikum-kúrától felpuffadtam – márpedig az orvosom ragaszkodott hozzá, hogy mindig cserélgessük a márkát, nehogy rezisztenssé váljak. Annyira fájt a gyomrom, hogy végre egy orvos CT-re küldött. A radiológus szerint a beleim úgy festettek, mint egy teli vödör, amely majdnem túlfolyik, és ez az állapot rendkívül veszélyes. Olyan komoly székrekedéssel küzdöttem, hogy gyakorlatilag kis híján szétrobbantam. Elvis nem abba halt bele, hogy szétrobbantak a belei? – jutott eszembe.

Csak a fejemet csóválom, ha elolvasom az üzenetváltásai­mat azzal az orvossal – egyszer ezt írta: „Igyon elég vizet!”

Végül is csak a következőkre volt szükség ahhoz, hogy megszabaduljak a krónikus húgyúti panaszoktól: három orvosra, hat antibiotikum-kúrára, egy CT-re, több beöntésre, napi Metamucil-adagra, egy sor antibiotikumok okozta gombás fertőzésre, egy csomó olyan alkalomra, amikor visszautasítottam a párom közeledését, nehogy kényelmetlen helyzetbe kerüljünk, egy vagon szégyenérzetre – pedig csak egy menopauzához értő orvos kellett volna, meg egyetlen tubus ösztrogéntartalmú krém!

Azokban a hónapokban mindig kellemetlenül éreztem magam, és nagyon frusztrált a helyzet. Kiderült, hogy a bélbántalmak is a menopauza számlájára írhatók, ami logikus, tekintve, hogy a hormonok szinte az egész testünkre hatással vannak, többek között a bélbaktériumokra és az emésztésre is. Megint csak ki kell jelentenem, hogy az orvosképzés mostohán bánik a menopauzával. Úgy hallottam, az orvosok legjobb esetben is egész rezidensként töltött idejük alatt néha kapnak négy óra oktatást a témában, tehát lehet, hogy csak egyetlen előadáson esik szó róla. Nem csoda, hogy mind (sok orvost is beleértve) össze vagyunk zavarodva.

Azóta több, menopauzához értő orvostól is hallottam, hogy rövid távon lehet antibiotikumot szedni a húgyúti fertőzések megelőzésének érdekében, de más is segíthet, például az, ha szex előtt és után elmegyünk pisilni, hetente néhányszor ösztrogéntartalmú krémet használunk, valamint minden hancúrozás előtt is egy keveset. A hüvelyszárazság is okolható a húgyúti fertőzésekért, és más problémákért is.

Dr. Kelly Casperson, Washington államban praktizáló uroló­gus a menopauza urogenitális szindrómájával kezel nőket, vagyis GSM-mel, korábbi nevén VSM-mel, a menopauza vulvovaginális szindrómájával.

„De a pácienseim nem tudják, mi ennek a neve – mondja. – Azért jönnek, mert „csíp a pisilés”, „inkontinens lettem”, „munka közben állandóan vécére járok”. Vagy visszatérő húgyúti fertőzésekre panaszkodnak, vagy a fájdalmas szexre, vagy a száraz vulvára, vagy a száraz vaginára. Ez mind a GSM. Az alacsony ösztrogénszint miatt veszítünk feszességünkből, valamint elveszítjük természetes nedvességünket, amely a szöveteket védi. Ezeket a tüneteket a perimenopauzában is megfigyelhetjük, de idősebb nőknél is. És az emberek nem veszik észre az összefüggést. Ha azt mondom egy hetvenéves nőnek, hogy a vizelési problémáinak a menopauzához van közük, azt feleli: „Az tizenöt éve volt, és sosem voltak még csak hőhullámaim sem!” Az emberek nem értik, hogy az alacsony ösztrogénszint bizonyos reakciókat vált ki a testből.

Lassacskán én is rájöttem, hogy ezek a szigorúan testi tünetek az egész életünkre kihathatnak. Például megeshet, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, ha egyik fél sem meri bevállalni a szexet, hátha fájni fog, vagy a nő kínosnak érzi, hogy ezekről a dolgokról beszéljen a párjával.

Amikor gyakori húgyúti fertőzéseimet említettem, dr. Cas­person azt mondta, ez általános jelenség a korombeli nőknél. „Az életünk közepe felé gyakrabban fordulnak elő, mert csökken az ösztrogénszintünk, ez pedig a vaginánk pH-értékének emelkedéséhez vezet. Ekkor megváltozik a mikrobiomunk. A vaginánk savas pH-ja és egészséges mikrobiomja védi meg a húgyhólyagunkat a bélrendszerünk patogénjeitől (vagy kórokozóitól). Intim kapcsolat során a testnedvek keverednek, ezért gyakoribbak a húgyúti fertőzések. Tehát aki jót akar bulizni, annak kemény kidobó kell.”

Ha valaki gyakran kap húgyúti fertőzést, mint akkoriban én, tehet bizonyos lépéseket. „Azt szoktam mondani a pácien­seimnek, amikor a visszatérő panaszaikkal hozzám fordulnak, hogy első körben ki kell kerülni a fertőzések és antibiotikum-kúrák ördögi köréből – mondja dr. Casperson. – Azért kerülnek ebbe a kétségbeejtő körforgásba, mert az antibiotikum önmagában is megzavarja a mikrobiomot, amitől még nagyobb eséllyel kapják el a következő húgyúti fertőzést. A vaginális ösztrogén a válasz a kérdésre, és ezt az emberek nem tudják.”

Ez az információ nagyon sok szenvedéstől megkímélt volna, annyi szent!

„Sokan le is állnak a szexszel, mert félnek, hogy amiatt fogják elkapni a következő fertőzést. Mániákusan tisztálkodnak, és mindenféle termékeket használnak, amelyek csak tovább irritálják a szervezetüket! Több tanulmány is vizsgálta, milyen szerepet játszik a vaginális ösztrogén a visszatérő húgyúti fertőzések csökkentésében. 50-60%-kal csökkenti a kockázatot, ami felér egy csodával.”

Bár tudtam volna erről!

A bélrendszeri panaszok is óriási gondot okoztak nekem, és még csak nemrégiben sikerült felülkerekednem rajtuk. Hallgatok a testemre, figyelem, mi válik be, és most már felismerem, mikor segít, ha kevesebb búzát, koffeint, alkoholt, cukrot fogyasztok. Egyes nők szerencsések, és rendbe tudják hozni az emésztésüket rostban gazdag étrenddel, vagy ha napi egyszer probiotikumot szednek.

A magam részéről nagyon hiszek a mértékletességben. Szerintem fárasztó diétázni, ráadásul mindig beadom a derekamat a kísértésnek. Régebben a túl sok étrend-kiegészítő okozott emésztési panaszokat, ezért most már inkább csak akkor szedem ezeket, ha úgy érzem, kibillentem az egyensúlyból. És igyekszem fermentált élelmiszereket bevinni, például savanyú káposztát, probiotikus joghurtot, kombuchát, misót, kimchit, és napi egy kanál almaecetet.

Azonban a hormonok sok olyan problémámon segítettek, amelyen az étrend önmagában nem. (A hormonterápiáról bővebben is írok a hatodik és hetedik fejezetben.) Dr. Casperson a következőt mondta erről: „Ha az ember nem vizel eleget, dehidratált, az étrendje bélrendszeri gyulladásokat okoz, akkor az ösztrogén önmagában nem gyógyír mindenre. A hormon­terápia az öngondoskodásnak csak az egyik formája. Az életünk feléhez érve ideje számot vetni: eleget mozgunk? Igyekszünk helyesen táplálkozni? Jól kezeljük a stresszt?”

„Egyre jobban megértjük a menopauza tüneteit, és a legfontosabb tudnivaló ezekkel kapcsolatban, hogy rendkívül sokfélék lehetnek, mondta egy beszélgetésünk során dr. Carol Tavris szociálpszichológus, aki Avrum Bluminggal közösen az Estrogen Matters (Ösztrogénügyek) című kötet szerzője. Nem is csoda, hogy a nők nem tekintik ezeket egy nagy meno­pauza-csomag részeinek. Ízületi és izomfájdalmakkal reumatológushoz fordulunk, erős szívdobogással kardiológushoz, depresszióval pszichiáterhez. Ha megértjük, hogy ezek a panaszok mind az ösztrogéncsökkenés és a menopauza egyéb aspektusai okozta fiziológiai változások közé sorolhatók, hirtelen leesik a hályog a szemünkről.”

Rengeteg egyéb tünet létezik, amelyekről az emberek nem tudják, hogy a menopauzával függnek össze. Az erős szívdobogás is ezek közé tartozik.

Dr. Casperson így fogalmazott: „Éppen az orvosi pihenőben kávéztam, amikor belépett az egyik barátnőm, egy negyvennyolc éves, magasan képzett érsebész. Azt mondja nekem: „Kardiológushoz fogok fordulni. Néha annyira felpörög a szívem, hogy már nem merek vezetni, ha a gyerekek is a kocsiban ülnek.” Amikor legközelebb találkoztunk, ezt mesélte: „A kardiológiai vizsgálat negatív lett. Az orvos szerint tökéletesen egészséges a szívem. Akkor sem érzem biztonságosnak, hogy volán mögé üljek.” Mire én: „Ez perimeno­pauza is lehet. Érdemes lenne hormont szedned.” Ezek után elment az orvosához, aki felírt neki egy gyógyszert, próbálja ki. A barátnőm legközelebb már erről számolt be: „Teljesen megszűntek a szívproblémáim. Ezt a kardiológus miért nem mondta? Csak annyit közölt, hogy egészséges vagyok.” Itt van ez a rendkívül értelmes, negyvenes nő, és képes lett volna feladni az autóvezetést.”

Elképesztő, milyen gyakran fordul elő, hogy csak úgy rálegyintenek a nők diszkomfortérzetére, és én magam mennyire lecsökkentettem ezt az érzést a saját életemben. Ezért is neveztem el Stripes Beautynak a cégemet. A stripe egyik jelentése rangjelző sáv, és mi megérdemeljük ezeket a sávokat. Megérdemeljük, hogy a lehető legjobban legyünk. Nem kell apróra összehúzni magunkat. Ideje, hogy ne szégyelljük egyre sokasodó tapasztalatainkat, és ne mentegetőzzünk miattuk.

„A férfiaktól senki sem kérdezi meg, eleget szenvednek-e”, véli dr. Casperson. Ezzel ellentétben a nőknek felteszik ezt a kérdést. Fizetni kell a parkolásért, óvodai helyet kell szerezni a gyereknek, el kell jönni a munkahelyünkről az orvosi időpont miatt. Ez bizony szenvedés, és sok munka is. Mégsem kérdezünk meg egy férfit sem, aki alacsony energia- és tesztoszteronszinttel, valamint merevedési zavarokkal fordul hozzánk: „Elég szenvedést okoznak önnek ezek a panaszok ahhoz, hogy indokolt legyen a kezelés?”

A lényeg: ebben az életkorban sem kell szenvednünk, megérdemeljük, hogy jobban legyünk… sőt nagyszerűen. Tudom, sokat beszéltem már arról, mennyire frusztráló és magányos küldetés megoldást keresni a menopauzával összefüggésbe hozható problémákra, ezért mindenképp szeretném kiemelni, milyen csodás érzés, amikor végre visszanyerjük az irányítást az életünk felett.

A könyvett itt találod!

[labjegyzet]

Olvass bele Rose Hackman pszichológiai könyvébe!

A szerző számos nő történetét osztja meg, bemutatva ennek a munkának a történelmi hátterét, valamint leggyakoribb megjelenési formáit. De nem csak azonosítja a problémát – eszközöket is ad a kezünkbe, hogy szembenézzünk ezzel a mindent átszövő teherrel, és elinduljunk a közös felelősségvállalás útján.

BEVEZETÉS

Azon a nyáron, amikor betöltöttem a tizennyolcat, anyám mondott nekem valamit, aminek a megértése évekbe telt.

– Rose – jelentette ki határozottan és elismerően, miközben az öreg autónkat vezette –, te kiválóan tudod kezelni az embereket.

Épp Brüsszelen hajtottunk keresztül egy Molenbeek nevű negyed felé, ahol akkoriban a barátom lakott. Még nem volt jogosítványom, és anyám – özvegy, teljes munkaidős irodai adminisztrátor – azt állította, hogy örömmel visz el engem, amikor nem dolgozik, mert ilyenkor minőségi időt tölthetünk együtt. Az elmúlt három év alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz, amióta hirtelen kettesben maradtunk – miután apám meghalt, és a két idősebb nővérem egyetemre ment. Az, hogy ��elkísért engem autóval”, kedves és nagylelkű gesztus volt a részéről. Sajnos számára ez a leggyakrabban azt jelentette, hogy a kosárlabda-mérkőzéseimre kellett elvinnie Belgium iparosodás utáni, francia nyelvű régióiba, ahol tehenek legelésztek a kosárlabdapályák körül, miközben mi fém­falú, dobozszerű tornatermekben pattogtattuk a labdát.

Ekkor viszont már véget ért a kosárlabdaszezon, és én Erichez indultam – három éve hol együtt voltunk, hol külön –, mert összejövetelt szervezett annak örömére, hogy elköltözött a szülei házából, és birtokba vette az első saját lakását.

Útközben megszólalt a mobilom. Eric volt az. Pánikszerű mondatok sora tört át az éteren:

– Nem tudom, hogyan kell megsütni a csirkét! Fogalmam sincs, mit csináljak! Egy óra múlva érkeznek az emberek! Hülye ötlet volt össze­jövetelt szervezni! Sosem kellett volna ebbe belemennem! Ez az egész, a te bolond ötleted volt!

Brüsszel szürke utcái suhantak el mellettünk. Csendben hallgattam, figyelmesen feldolgozva a helyzetet. Lassan egy kép kezdett kibontakozni előttem. Eric, aki szerint egy étkezés csak akkor számít valódi étkezésnek, ha tartalmaz egy valaha élő fehérjét, csirkét vásárolt vacsorára, de nem tudta, hogyan kell elkészíteni. Nyolcéves korom óta vegetáriánus voltam, tehát én sem tudtam, hogyan kell csirkét sütni. Biztos voltam benne, hogy ez az ő ötlete volt, nem az enyém. De ezt nem mondtam ki.

– Semmi ok az aggodalomra. Minden teljesen rendben lesz. Elkészítem a csirkét, amint odaérek. Ennél egyszerűbb nincs is. Mi van még a hűtőben? Készítettél már valamit? – kérdeztem.

– Desszertet – jött a válasz, ezúttal egy kissé nyugodtabban.

Ha éreztem is bosszúságot, csak egy pillanatig engedtem neki teret. Türelmet, nyugalmat és szeretetet kellett mutatnom, ezt tudtam, és pontosan ezt is fejeztem ki.

– Nagyszerű! – mondtam vidáman a telefonba. – Örülök, hogy megcsináltad a desszertet. Oké. A többi miatt ne aggódj! Kitalálok valamit, ami megy a csirkéhez, és készítek valami köretet, mikor odaérek. Van nálam pesto. Valamit biztosan összedobunk belőle. Nagyon finom lesz.

A hangulata megváltozott: szinte hallottam, ahogy megkönnyebbül. Teljesen megnyugodott. A pánik eltűnt. A beszéde lassabb lett, visszatért a megszokott, nyugodtabb ütemhez.

– Jól vagy? Sajnálom, hogy így megijedtél – folytattam, biztosítva, hogy a helyzet teljesen megoldódott. – Nemsokára ott leszek.

Ő halkan helyeselt, talán köszönetet is mondott.

– Már alig várom, hogy lássalak – fejeztem be, majd bontottam a hívást.

Visszatettem a telefont az ölembe, a vállaim leereszkedtek, és egy hosszú sóhajjal kiengedtem az addig elfojtott feszültséget. Megkönnyebbültem, hogy sikerült kezelni a helyzetet.

Még azt sem tudtam, hogyan fogom megfőzni azt a vacsorát. Fogalmam sem volt, mit kezdjek a nyers csirkével, amelynek sápadt rózsaszínes látványa émelyítő volt számomra. De ez nem számított. A lényeg az volt, hogy Eric újra jól érezze magát, nyugodt és összeszedett legyen. Már amikor felvettem a telefont, tudtam, a legfontosabb, hogy biztosítsam, ura vagyok a helyzetnek – még ha valójában nem is volt így. A főzés maga másodlagos volt. Ránéztem anyámra. Ő elmosolyodott. Ekkor mondta azt a mondatot, amelyre a mai napig emlékszem:

– Te kiválóan kezeled az embereket. Ezt csodálatosan megoldottad. Nem is lehetnék büszkébb rád.

Kiválóan kezelem az embereket – ismételtem magamban a szavakat, miután anyám kimondta. Az anyósülésben ülve felé fordultam. Még sosem hallottam ezt, és fogalmam sem volt róla, hogy ez egy olyan készség, amelyre törekednem kellene – sőt, hogy egyáltalán végeztem volna ilyen tevékenységet. Mégis, az elismerés melegségét éreztem, és valamilyen változást a szavaiban, egyfajta cinkosságot, talán még egy újfajta tiszteletet is.

Tovább beszélgettünk arról, hogyan kell megsütni a csirkét, mit lehet kezdeni a pestóval. Elmagyarázta a pontos tennivalókat, a sütési hőmérsékletet, sőt azt is, hogyan fogjam meg és vágjam fel a csirkét.

Anyám egyébként maga sem evett húst – egészségügyi okokból –, de megtanulta, hogyan kell elkészíteni és megfőzni, hogy a körülötte lévő emberek elégedettek legyenek. Bár ez az epizód talán nem tűnik különösebben emlékezetesnek, soha nem felejtettem el ezt az eszmecserét az anyámmal a pestós csirkéről és az emberekkel való bánásmódról.

Ma már világosan látom, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor kifejezetten elismerték és kiemelték az érzelmi munkát, amelyet nememnek megfelelően, egy férfi érdekében végeztem. Persze akkor még nem tudtam, hogy ennek neve is van. Valójában egy évtized telt el, mire hivatalos kontextusban olvastam az érzelmi munkáról és az érzelmi munkavégzésről. És még ennél is hosszabb idő kellett ahhoz, hogy a kifejezés berobbanjon a köztudatba, mint a munkavégzés egy láthatatlan formája, amellyel szembe kell néznünk, mielőtt összeroskadnánk a terhe alatt.

De azon a napon, abban a rövid megjegyzésben valami rendkívüli dolog történt. Anyám szavai egy beavatási szertartás utolsó titkos próbájának is felfoghatók, amelyről előtte nem mondtak nekem semmit. Anélkül, hogy tudtam volna róla, sikeresen teljesítettem, és ezzel hivatalosan is beléptem a női lét világába.

*  *  *

Lehet, hogy csak keveseknek adatnak meg ennyire egyértelműen az ehhez hasonló pillanatok, de a világ minden táján a nők már nagyon fiatal koruktól kezdve arra vannak szocializálva, hogy szabályozzák, módosítsák és manipulálják az érzelmeiket annak érdekében, hogy pozitív hatással legyenek mások érzelmeire. A nőktől nemcsak azt várják el, hogy mosolyogjanak, hanem azt is, hogy másokat is mosolyra fakasszanak. Ők felelősek nemcsak a saját érzelmeik kifejezéséért, hanem mások érzelmi állapotáért is.

Ez a jelenség számtalan helyzetben tetten érhető, például a családokban, ahol a nőktől folyamatosan elvárják, hogy energiájukat, erőfeszítéseiket és idejüket arra fordítsák, hogy egy kellemes érzelmi környezetet teremtsenek a közösség számára – akár azzal, hogy láthatatlan módon építik és erősítik másokban az önazonosság és az összetartozás érzését, akár azzal, hogy észrevétlenül magukra vállalnak olyan feladatokat, amelyek mindenkinek javára válnak, de senki sem akarja őket elvégezni. A párkapcsolatokban is, ahol a nőket arra nevelik, hogy kezeljék a partnerük hangulatingadozásait és indulatait, és a másik fél érzéseit, tapasztalatait és vágyait helyezzék a sajátjuk elé. Munkahelyeken, ahol a nők a hivatalos munkaköri leírásukon túl gyakran anyai vagy szexpartneri szerepeket is betöltenek – a környezetük örömére, de a saját hasznukra szinte soha. A médiában, ahol a nők intellektusát, erkölcseit és emberi mivoltát nem annak alapján ítélik meg, hogy mit mondanak vagy mit tettek, hanem annak alapján, hogy a külsejük és a kifejezéseik milyen érzéseket váltanak ki a nézőkből. Még az utcán is, ahol a nőket már fiatal koruktól kezdve arra próbálják rávenni idegen férfiak, hogy mosolyogjanak rájuk, majd esetleg traumatikus tapasztalatok révén megtanulják, hogy ha nem engedelmeskednek, akkor megbüntetik őket.

Ez az érzelmi munka: alapvető nevelés, amely szerint a nőknek az érzelmeik kifejezését mindenekelőtt úgy kell alakítaniuk, hogy alkalmazkodjanak és javítsák mások érzelmeit. A szociológus Arlie Hochschild négy évtizeddel ezelőtt alkotta meg ezt a fogalmat, amikor rámutatott arra, hogy az amerikai munkaerőpiac átalakulásával a szolgáltatószektor előtérbe került a gyártás helyett. „Az állások döntő része már nem csupán fizikai, szellemi vagy netán kreatív munka – mondta Hochschild –, hanem egyértelműen érzelmi is.” Mostantól elvárták az alkalmazottaktól, hogy megváltoztassák érzelmeik külső kifejezését annak érdekében, hogy érzelmi reakciót váltsanak ki ügyfeleikből, vásárlóikból, utasaikból, adósaikból vagy betegeikből.1 Hochschild ezt a jelenséget összekapcsolta azzal az évszázadok óta meglévő, nőiesített „érzelmi munkával”, amelyet a nők magánéletükben, ellenszolgáltatás nélkül, a nem fizetett munka más formái mellett végeztek.2 „Más források híján a nők az érzelmeiket használják erőforrásként, és ajándékként nyújtják a férfiaknak cserébe azokért az anyagi erőforrásokért, amelyekben ők maguk hiányt szenvednek” – írta Hochschild.3

Mióta a fogalmat bevezették, az érzelmi munka tanulmányozása és megértése nagyrészt a tudományos környezetben maradt, ez pedig rendkívül károsan érintette azokat a társadalmi párbeszédeket, amelyeket sürgősen le kellene folytatnunk a fennálló igazságtalan egyenlőtlenségekről. Ezekkel az érzelemközpontú előadásokkal a nők helyzetét szilárdan meghatározták mind a szakmai, mind a magánéletben: a gondoskodó, a megnyugtató, a meghallgató, az empatikus és az alárendelt. De vajon az empátia kifejezése önmagában rossz dolog? Nem. Rossz dolog, ha érzelmeket használunk mások megsegítésére? Nem. A probléma az, hogy ez a munka szinte kizárólag a nőktől elvárt, és ez az elvárás fenntarthatatlan. Az érzelmi tartalékaink lassan kimerülnek, mégis, társadalmunk fennmaradásához és fejlődéséhez továbbra is elvárják tőlünk ezt a láthatatlan munkát. Az efféle elvárások rámutatnak egy nyugtalanító és tartós hatalmi megosztottságra, amelyhez hozzászoktunk. Ez nem csak annak a következménye, hogy férfiak uralta társadalomban élünk. Sok tekintetben – ahogyan ebben a könyvben kifejtem – éppen ez az egyik fő oka annak, hogy még mindig ilyen társadalomban élünk.

Az elmúlt száz évben óriási változások történtek a nők élet��ben az Egyesült Államokban és világszerte. 1920-ban az amerikai nők választójogot kaptak, bár ez eleinte főként a fehér nőkre vonatkozott, és csak 1965-ben terjesztették ki minden nőre a választójogi törvény révén. 1950-ben a dolgozók egyharmada volt nő, ma ez az arány éppen csak 50% alatt van.4 2019-re a nők a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkaerő felét képviselték. 1974-től már nem volt szükségük férjük vagy férfi családtagjuk aláírására, ha hitelt vagy hitelkártyát szerettek volna igényelni.5 1972-től legális volt mindenki számára a fogamzásgátlás, és 1973-ban legalizálták az abortuszt, ezzel a nők nagyobb kontrollhoz jutottak saját testük és gazdasági, társadalmi és politikai életük fölött. De az utóbbi jog csupán ötven évig maradt érvényben.

2022 júniusában az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megdöbbentő módon visszavonta az alkotmányos abortuszjogot, hirtelen megfosztva nők millióit az önrendelkezés és a testi autonómia jogától. Hogyan történhetett meg egy ekkora visszalépés az alapvető jogok terén? Nem azt hittük, hogy a nemek közötti egyenlőség kérdése már megoldódott?

Nem, sajnos egyáltalán nem. Abban az illúzióban élünk, hogy elértük a nemek közötti egyenlőséget, de számos jel ennek ellenkezőjére utal. Valójában még mindig egy virágzó patriarchális társadalomban élünk. Ez igen nehezen elfogadható gondolat. Akik gazdagabb országokban és demokráciákban nőttek fel, valószínűleg hozzászoktak ahhoz, hogy kormányaik és intézményeik arra mutatnak rá, hogy más kultúrák és társadalmak mennyivel egyenlőtlenebbek, de ritkán néznek szembe saját magukkal. Tisztában vagyunk azzal is, hogy sokkal több jogunk és választási lehetőségünk van, mint anyáinknak és nagyanyáinknak. A szülők áldozatainak elismerése és tisztelete, különösen az első generációs bevándorlók gyermekeinek – beleértve a lányokat is – identitásuk részévé vált. Akik fehérek vagyunk, joggal emlékeztethetjük magunkat arra, hogy több lehetőséghez és előnyhöz jutunk, mint színes bőrű testvéreink. A fekete nők pedig kénytelenek végignézni, ahogy a rendszer sújtja a fekete férfiakat, ami gyakran arra kényszeríti őket, hogy saját küzdelmeik sürgető jelentőségét háttérbe szorítsák.

Fontos, hogy ennek az összehasonlításnak az előnyeit kiemeljük. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy a nők még mindig alacsonyabb rendűnek számítanak a társadalomban, a tapasztalatainkat lekicsinylik és elhallgatják a férfiak érdekében, valamint hogy a nemek közötti hatalmi dinamika alapvető struktúrája érintetlen maradt.

A férfiakat még mindig a család fejének tekintik. Ha egy háztartásból hiányzik a férfi, azt egy „csonka” vagy „hibás” egységnek tartják.6 A nőktől még mindig elvárják, hogy házasságkötéskor felvegyék a férjük vezetéknevét,7 és még ha egyre többen is (bár kisebbségben)8 döntenek úgy, hogy megtartják a saját nevüket, a gyermekek még mindig túlnyomórészt az apjuk vezetéknevét kapják. Ez azt jelenti, hogy a család neve a férfié, míg a nők hozzájárulása ezen a téren – legalábbis névlegesen – generáció­ról generációra eltűnik.

Az Egyesült Államoknak mindeddig kizárólag férfi államfői voltak. A 2022 januárjában összeült amerikai kongresszusban rekordszámú nő kapott helyet: 149 női képviselő ült a testületben, ami az összes tag 26,9 százalékát tette ki9 – alig több mint egynegyedét. 2022 februárjában mindössze 31 nő töltött be vezérigazgatói pozíciót a Fortune 500 vállalatok élén, ami döbbenetesen alacsony, mindössze 6,2 százalékos arányt jelentett.10 2021-ben Amerika tíz leggazdagabb embere mind férfi volt és fehér.11 Ezzel szemben a nők továbbra is nagyobb valószínűséggel élnek szegénységben, mint a férfiak, és nagyobb eséllyel tartoznak a dolgozó szegények közé, ez az arány különösen magas a fekete és a latin-amerikai származású nők körében.12

Igen, értünk el előrelépést, de továbbra is egy olyan társadalomban élünk, amelyet a férfiak dominanciája határoz meg, és ahol nem véletlen, hogy a nőktől várják el az érzelmi munka oroszlánrészét.

És őszintén szólva, elérkeztünk a töréspontig.

A Covid–19-járvány legsúlyosabb éveiben a közgazdászok arról számoltak be, hogy a nők kétszer nagyobb arányban mondtak fel a munkahelyükön, mint a férfiak.13 2022 elejére, miközben a férfiak lassan visszaszerezték a járvány során elvesztett munkahelyeiket, még mindig egymillióval kevesebb nő dolgozott a munkaerőpiacon, mint két évvel korábban. Mindössze néhány év alatt a nők gazdasági előmenetele egy teljes generációnyi idővel visszaesett.14 Ennek a különbségnek az volt az oka, hogy a nők sokkal nagyobb arányban dolgoztak alacsonyabb fizetésért, érintkezéssel járó szolgáltatóipari állásokban, amelyek a járvány frontvonalát jelentették,15 valamint az, hogy a nők sokkal nagyobb valószínűséggel vállalták magukra a gyermekfelügyeleti és a gondozási feladatokat, amikor az óvodák és iskolák bezártak.

Ezek a válságok csupán felerősítették azt, ami már korábban is igazságtalanul és egyenlőtlenül zajlott. 2020-ban a The New York Times egyik elemzése megállapította, hogy ha az amerikai nők minimálbért kaptak volna a saját otthonukban végzett, nem fizetett munkáért, akkor 1,5 billió dollárt kerestek volna abban az évben.16 Ugyanebben az évben az Oxfam elemzése kimutatta, hogy a nők által végzett gondozási munka önmagában legalább 10,8 billió dollárnyi értéket teremtett a világgazdaságban – ez háromszor akkora összeg, mint a teljes technológiai iparág bevétele, és egyenértékű az ötven legnagyobb Fortune 500 vállalat összes bevételével.17

Az Oxfam-jelentés ezt így foglalta össze: „Ez az összeg bár óriási, még mindig alábecsült adat; hiszen az elemzés során a minimálbért használták számítási alapként, nem pedig az élethez szükséges béreket, és nem vették figyelembe a gondozási munka szélesebb társadalmi értékét sem – vagyis azt, hogy a gazdaságunk egyszerűen leállna e nélkül a munka nélkül.”

Évtizedek óta harcolunk a nemek közötti egyenlőségért, de az érzelmi munka láthatatlan és egyenlőtlen terhe továbbra is minket sújt. A nők ugyan beléptek a hivatalos munkaerőpiacra a férfiakkal együtt, de továbbra is elvárják tőlük, hogy szinte teljes egészében ellássák azokat a fizetetlen vagy alulfizetett támogató munkákat, amelyek alapvetően biztosítják a gazdaság működését. Idetartozik a gyermek- és idősgondozás, a háztartási és családi munka, valamint a közösségi tevékenységek, amelyek életben tartják és összekötik az emberi kapcsolatokat és a társadalmakat. Az embereknek enniük, öltözködniük, lakniuk kell, oktatásra van szükségük, ápolásra szorulnak, és érezniük kell az élet értelmét, a közösséghez való tartozást és az emberi kapcsolatokat ahhoz, hogy működőképesek maradjanak egy gazdaságban.

Ez a támogató munka rendkívül értékes – nélkülözhetetlen –, mégis gyakran láthatatlan és elismerés nélkül marad. De továbbra is magától értetődőnek vesszük a nőiesnek minősített munkát, így az könnyen kizsákmányolhatóvá válik. Ahogyan a radikális feminista Heidi Hartmann megfogalmazta: „A patriarchátus legfontosabb materiális alapja az, hogy alapvetően a férfiak ellenőrzik a női munkát.”18 A patriarchátus egyik legnagyobb trükkje az, hogy a női munkát nem munkaként, hanem a nőiesség természetes megnyilvánulásaként tünteti fel – még akkor is, ha ez időt, energiát és készségeket igényel. A legjobb módja annak, hogy egy rendszert fenntartsunk, amelyben a nők ingyen vagy nagyon kevés pénzért dolgoznak – főként mások, különösen a férfiak javára –, az, ha meggyőzzük a társadalmat arról, hogy ezt ne tekintse munkának.

Ennek a rendszernek a középpontjában az érzelmi munka áll, amely a nőktől elvárt és a férfiak, valamint a társadalom javát szolgáló láthatatlan és alattomos háttérmunkák legrejtettebb formája.

Az érzelmi munka nem foglalja magában az összes olyan támogató tevékenységet, amely a társadalom és a hivatalos gazdaság működését lehetővé teszi, de ezek jelentős részét képezi. Egyrészt önálló munkaként is létezik, másrészt pedig a továbbra is elvégzendő sok nem fizetett munka mozgatórugója is. Mások érzéseinek előtérbe helyezése, és az emberek közötti érzelmi kötődések megteremtése, a gondoskodás, a gyermeknevelés és a közösségi kapcsolatok fenntartásának alapvető része. Ugyanakkor éppen ez az, ami miatt a nőktől elvárják, hogy több feladatot és felelősséget vállaljanak – még akkor is, ha ezek nem feltétlenül érzelmi jellegűek. Például ők viszik a gyerekeket hétvégi edzésre, visszautasítanak egy előléptetést, hogy részmunkaidőben dolgozhassanak, segítenek egy rokonnak beállítani az új mobiltelefonját, vagy fennmaradnak éjszaka, hogy kimossák a család ruháit.

Az érzelmi munka azon az alapvető felfogáson nyugszik, hogy a nőknek mások élményeit és érzéseit kell a sajátjaik elé helyezniük. Ez akkor történik, amikor valaki először más érzelmi szükségleteire reagál, majd a saját érzelmeit is annak a személynek a szolgálatába állítja. Ebben a munkamegosztásban – amelyben a nőktől elvárják az érzelmi munkát, míg a férfiaktól nem – ott rejlik az a kimondatlan elfogadás, hogy egy férfi léte elsődleges védelmet érdemel egy nőével szemben. Ez egy olyan rendszer, amelyben elsősorban a férfiak életminősége számít, míg a nők arra vannak kényszerítve, hogy ezt fenntartsák. A nemi hierarchiának ennél élesebb kifejeződése aligha létezhetne.

Az a tény, hogy ezt a létfontosságú munkát a szőnyeg alá söpörjük és kizárólag a nőkre hárítjuk, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a nemek közötti egyenlőtlenség még mindig mélyen beépül a társadalmunkba. Az érzelmi munka ugyanis nemcsak figyelmen kívül marad, hanem le is értékelődik – ezzel együtt pedig azok is, akikre ennek elvégzése hárul.

Ebben az értelemben az érzelmi munka a nemek viszonylatában egy olyan létállapotot ír le, amely számos párhuzamot mutat a 20. század afroamerikai értelmiségei által kidolgozott elméleti keretekkel, beleértve W. E. B. Du Bois double consciousness fogalmát, Frantz Fanon white mask leírását és Ralph Ellison láthatatlanságról szóló beszámolóját. Az érzelmi munka mint kifejezetten nemi alapú teher, számos alkalommal megjelent már női szerzők szépirodalmi műveiben – például Toni Morrison Sula című regényében vagy Meg Wolitzer The Wife (A feleség) című művében, amelyből Glenn Close főszereplésével film is készült. Maga az elnevezés azonban új, és igencsak szükséges is.

Ez a könyv feltárja és megkérdőjelezi a patriarchátus makacsul fennmaradó gyökereit – amelyek szorosan összefonódnak a fehér felsőbbrendűséggel és az osztályalapú előítéletekkel. Rávilágít arra az egyedülálló, kizsákmányoló érzelmi kapitalizmusra, amelyet ezek a rendszerek tartanak fenn. Bemutatja az érzelmi munka egyenlőtlen és igazságtalan eloszlását, annak rendszerszintű alulértékelését, valamint azt, milyen következményekkel jár az, hogy a férfiak tapasztalatait előbbre sorolják a nőkénél, és a domináns csoportok tapasztalatait a nem domináns csoportokéval szemben.

Bár a kutatásom interszekcionális megközelítést alkalmaz, elsődleges érdeklődésem a nemi kategória. Leginkább azzal foglalkozom, hogy a nők továbbra is egyértelműen szélsőséges, életüket meghatározó igazságtalanságokkal és egyenlőtlenségekkel szembesülnek, miközben a társadalom nagy része ezt kevés figyelemre méltatja. Az üzenet látszólag az, hogy elégedjünk meg az elért eredményekkel, és fogadjuk el a kegyetlen igazságot, hogy ez jutott nekünk, és legyünk hálásak, hogy csak ennyit kell elviselnünk.

Ez a fatalista gondolkodásmód nemcsak az igazi fejlődést akadályozza, hanem egyszerűen hamis is. Ha megértjük, hogyan működik az érzelmi munka a családokban, a munkahelyeken, a kis és nagy közösségekben, akkor ez világosan kiderül, ahogyan azt ez a könyv is feltárja. Ez a munkának egy olyan formája, amelyet rákényszerítenek olyan emberekre, akiknek nincs hatalmuk és nem látják át a valódi viszonyokat, majd ezt arra használják, hogy alárendelt helyzetben tartsák őket. Ez a munkaforma olyannyira összefonódott a női nemmel, hogy szinte észre sem vesszük, hogyan kényszerítik a nőket az ezzel kapcsolatos engedelmességre, és hogyan tartják őket ebben az alárendelt pozícióban.

Mégis, ez egy olyan munkafajta, amely mély, messzire mutató és megkérdőjelezhetetlen értékeket hordoz, amit fontos nyilvánvalóvá tenni és értékelni – miközben sokkal egyenlőbb elosztásra van szükség. Ennek kapcsán fontos, hogy a jelenlegi társadalmi körülmények között teljesen újragondoljuk kollektív erkölcsi alapelveinket és a munkához való viszonyunkat.

Az Érzelmi munka hétévnyi kutatás eredménye, amelyből öt év intenzív olvasással, kutatással, elmélkedéssel és felismerésekkel telt, többek között személyes, telefonos és e-mailes interjúk százain keresztül. Ezek az interjúk különböző társadalmi, faji, gazdasági és életkori csoportokat öleltek fel, és többségük az Egyesült Államokban zajlott. Különös figyelemmel fordultam Michigan, Mississippi és New York hangjaira – mivel fizikai­lag is ezeken a helyeken töltöttem a legtöbb időt. Az interjúalanyok többsége anonim módon vett részt a kutatásban, és saját álnevet választhatott, kivéve, ha kifejezetten ragaszkodtak teljes nevük közzétételéhez, és úgy ítéltem meg, hogy emiatt nem érheti őket hátrány.19 Bár a projekt számára megtiszteltetés volt, hogy olyan sokan megosztották történeteiket, csak egy kis részük szerepel ebben a könyvben. Az itt bemutatott személyek azonban igyekeznek az Egyesült Államok sokszínűségét a lehető legjobban tükrözni egy olyan műben, amely természetéből adódóan elkerülhetetlenül nem lehet teljes. Ha egy interjúalany faji hovatartozása nincs megjelölve, az nem jelenti azt, hogy fehér; csupán azt, hogy a faj nem volt központi tényező az általuk megosztott tapasztalatban – például amikor egy azonos rasszhoz tartozó partnerről beszéltek.

Remélem, hogy ez a könyv olyan történetekkel és információkkal látja el az olvasókat, amelyeket megoszthatnak vagy átgondolhatnak. Bízom benne, hogy arra ösztönzi őket, hogy szembenézzenek a nagy kérdésekkel, amelyek arra késztetik őket, hogy gyökeresen másképp lássák a körülöttük és bennük lévő világot. Újságíró vagyok, ezért a célom az, hogy ezeket a történeteket a lehető legvalódibb és legkevésbé torzított formában osszam meg. Ugyanakkor erőteljes, jól megalapozott véleményeket is kialakítottam, amelyeket időnként nyíltan és őszintén ismertetek.

Alig két évtized telt el azóta, hogy azt az emlékezetes beszélgetést folytattam anyámmal az autóban, és mostanáig sok minden formált engem. Belgiumban felnövekvő angol gyerekként kezdtem, aztán londoni és római tanulmányok után lettem újságíró, első szakmai lépéseimet az Associated Pressnél tettem meg. Tizenkét évvel ezelőtt az Egyesült Államokba költöztem egy férfi után, aki rövid ideig a férjem volt – ez az életre szóló döntés segített megszilárdítani feminista nézeteimet, és Amerikát az otthonommá tette. Itt egyszerre érzem magam kívülállónak, aki kívülről szemléli a dolgokat, és olyasvalakinek, aki hazakerült, hogy szembenézzen saját brit történelmének egyik legjelentősebb következményével. Az érzelmi munka globális jelenség, de az Egyesült Államokban egy olyan patriarchális és fehér felsőbbrendűségi rendszerben gyökerezik, amelyet egykori gyarmatosítója hozott magával. Ez az a hang, amely ennek a könyvnek az oldalait áthatja; ez az a hang, amely – az újságírói munkán és az életben tapasztaltakon keresztül – meggyőződéssel hisz abban, hogy a könyvben tárgyalt téma sürgető és fontos.

Ez a könyv az egyenlőtlenség egy formájának feltárása, amely régóta, változatlanul fennáll. Időnként haragosan tekintek azokra az áldozatvállalásokra, amelyeket a nőktől elvárnak, miközben újra és újra arra kényszerítik őket, hogy feláldozzák magukat – sokszor azzal a kimondatlan elvárással, hogy mindezt engedelmesen és mosolyogva tegyék.

De mindenekelőtt ez a könyv hisz a nők önrendelkezésében és cselekvőképességében, a nőiesnek tekintett munkák és tulajdonságok erejében, és reményt táplál, hogy a gondoskodás, az empátia és a szeretet cselekvő ereje olyan hajtóerők lehetnek, amelyek előrevihetnek minket, és mindannyiunk emberi mivoltának legjavát mutathatják meg.

EGYMIT IS JELENT PONTOSAN AZ ÉRZELMI MUNKA?ERŐ

Néhány nappal anyák napja előtt – azon a napon, amely végül mindenről szólt, csak arról nem, hogy pihenjen és ünnepeljék – Jennifer elmondta nekem, hogy úgy érzi, elérte a tűréshatárt. A Rust Belt nevű szolgáltató cég szakembere eredetileg abban reménykedett, hogy az anyák napi vasárnap végre megadja neki azt, amire már nagy szüksége volt: minőségi, pihentető időt tölthet kisfiával és férjével, esetleg egy kis időt saját magára is fordíthat. Ám néhány héttel az ünnep előtt Jennifer tágabb családja elkezdett arról beszélgetni, hogy egy másik, ebben az időszakban esedékes alkalom miatt is össze kellene jönniük: édesapja halálának egyéves évfordulója okán. A nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek megegyeztek a dátumban, de abban nem, hogy ki vállalja a szervezéssel járó aprólékos teendőket. Hamarosan Jennifer – aki még mindig mélyen gyászolt, akinek a napirendje már így is zsúfolt volt, és aki abban sem volt biztos, hogy érzelmileg elbírja ezt a megterhelést – azon kapta magát, hogy ő lett a felelőse az esemény megszervezésének. Panaszkodni fölöslegesnek tűnt. Ráadásul már megszokta, hogy inkább összeszorítja a fogát, és a „közös jó” érdekében vállalja a nehezebb utat. Félretette a saját érzéseit, és a szervezési feladatok sokaságára összpontosított.

Először úgy gondolta, hogy szervezési szempontból a legegyszerűbb az lenne, ha egy étteremben gyűlnének össze az alkalomra, de hamar rájött, hogy más tényezőket is figyelembe kell vennie: nem kockáztathatta meg, hogy végül neki kelljen állnia a számlát, mert ez egy olyan forgatókönyv volt, amelyet teljesen reálisnak tartott.

„Szeretem őket, de a családom eléggé kicsinyes” – viccelődik, amikor találkozunk. Nem arról volt szó, hogy ő maga ne lett volna nagylelkű, de a szűk családja anyagi helyzetére is gondolnia kellett.

Tavaly Jennifer észrevette, hogy Shawn, akivel tíz éve házasok és aki általában zárkózott volt az érzéseivel kapcsolatban, egyre távolságtartóbb és levertebb lett. Jennifer lassan, ügyesen rávette, hogy megossza vele, mi nyomja a lelkét. „Ha nem nyílsz meg, olyan leszel, mint egy üdítőspalack, amit rázol, rázol és rázol, míg a végén felrobban – figyelmeztette. – Értem én, hogy próbálsz a ház ura lenni, és mindent kézben tartani. De én vagyok az, akire támaszkodhatsz, ezért vagyok itt. Szívrohamot fogsz kapni, ha nem beszélsz róla.” Gondosan megfogalmazott, szinte terápiás szavai végül célt értek. Shawn felengedett, és elmondta, hogy olyan adósságot halmoztak fel, hogy az otthonuk elvesztése fenyegette őket. Egy évvel azután, hogy szembesültek a pénzügyi katasztrófával, kevés szeretteik közül az egyik mentő kezet nyújtott nekik, és sikerült megtartaniuk az otthonukat. Így egy három-négy számjegyű éttermi számla kifizetésének kockázata szóba sem jöhetett, ahogyan az sem, hogy a nagy családot megpróbálják bezsúfolni amúgy is szűk otthonukba.

Végül Jennifernek sikerült rábeszélnie az egyik unokatestvérét, hogy biztosítsa a helyszínt, azzal az ígérettel, hogy az összes szervezési feladat továbbra is rá hárul. Ő tervezi meg az eseményt, intézi a vendéglátást, az étkezést, a tortát, szállítja azokat a rokonokat, akiknek nincs autójuk. Vagyis ő lesz az, aki biztosítja, hogy minden résztvevő számára gördülékeny és kellemes élmény legyen az esemény. És azáltal, hogy gondoskodott róla, hogy mindenki igényei teljesüljenek – hogy mindenki megfelelő időt és helyet kapjon a közös emlékek felidézésére, a zavartalan együttlétre, a családi kötelékek és a szeretet megélésére anélkül, hogy külső tényezők, például a pénz miatt kellene aggódnia –, magára vállalta az esemény megtervezéséhez és lebonyolításához szükséges érzelmi munkát, miközben a saját érzéseit háttérbe szorította. Egyedül cipelni ezt a terhet kimerítő volt.

A családi esemény szervezése során Jennifer egyre több logisztikai és érzelmi terhet vett a vállára. Az összejövetel előtti csütörtökön érzelmi mélypontra került. Jennifer napja azzal kezdődött, hogy főnöke – egy férfi családtag, aki a fizetését a cég eredményességéhez igazította – figyelmeztetésben részesítette. A figyelmeztetést igazságtalannak és megalázónak tartotta, de ennek ellenére nem volt választása, mert a munkája olyan rugalmasságot biztosított számára, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy egyensúlyozni tudjon a munkahelyi és családi feladatai között.

Azon a napon még a szokásosnál is nagyobb szüksége volt erre a rugalmas munkaidőre. Egy kényes feladat várt rá – méghozzá a krematóriumban. Egy év telt el az apja halála óta, de a család még mindig nem vásárolt urnát a hamvainak. Egy műanyag dobozban voltak. Jennifer el akarta kerülni, hogy egy ételtárolóhoz hasonló dobozban kelljen az apja hamvait az összejövetelre vinni, de nem engedhette meg magának, hogy drága urnát vásároljon. Ezért felhívta a temetkezési vállalkozót, és elmagyarázta a helyzetet. Megkérte őket, hogy kölcsönözzenek neki egy urnát a hétvégére. A tulajdonosok beleegyeztek, de szűk időkeretet adtak az átvételre: csütörtök délután, két búcsúztatás között. Így hát a munkahelyén összeszorított fogakkal tűrte az igazságtalan helyzetet, mosolyt erőltetett magára, és a nagyobb célra összpontosított. Feladatai voltak, és nem bukhatott el már az első akadálynál.

Az első feladat – a munka elvégzése mellett az időben való távozás – sikeresen teljesítve, Jennifer az óvodába sietett, hogy felvegye négyéves fiát, Spencert. A második feladat – a gyors gyerekfelvétel – is rendben lezajlott, így hazarobogott, hogy Spencert letegye édesanyjánál, Shelley-­nél, aki velük élt, és beleegyezett, hogy elviszi unokáját biciklizni. Aztán a harmadik akadálynál kezdtek szétesni a dolgok. Jennifer anyja négy évvel ezelőtt egy rövid látogatásra érkezett hozzájuk – legalábbis Jennifer azt hitte –, de soha többé nem ment haza. Korábban súlyos állapotban kórházban került bipoláris zavar miatt, így gyógyszereinek adagolását és a tüneteit folyamatosan figyelemmel kellett kísérni. Jennifer nem tudta, hogy aznap elfelejtette-e bevenni a gyógyszereit, esetleg volt-e valami kiváltó oka a rohamnak, vagy a gyógyszeradagolás nem volt rendben. Ami biztos volt, hogy nem sokkal azután, hogy megérkeztek Spencerrel, az anyja üvöltözni kezdett, és válogatott sértéseket vágott lánya és unokája fejéhez – a kisfiú legnagyobb döbbenetére. Egyre csak kiabált, majd végül határozottan kijelentette, hogy mégsem viszi el Spencert biciklizni.

Jennifer nem akarta elhinni, amit hallott. Szerette az anyját, és végső soron örült is, hogy úgy alakította a családi életüket, hogy befogadhassa őt. Még akkor is, ha soha nem kérdezte meg tőle, nem bánja-e, hogy így plusz egy emberről kell gondoskodnia. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy Spencernek meg kellett osztania a szobáját a nagymamájával. Még akkor is, ha Shelley éjszakai tévézési szokásai megzavarták Jennifer és Shawn szexuális életét, mivel nem szívesen adtak ki árulkodó hangokat a papírvékony falak miatt. Olyan keveset kért az anyjától cserébe, és most, hogy Shelley még erre az egyetlen, igazán fontos segítségre sem volt hajlandó, hirtelen düh támadt benne.

Jennifer egy pillanatra levetette a „nincsen semmi baj” álarcát. Életében először nem nyelte le az érzéseit. A hangja megremegett, és az a renge­teg láthatatlan teher, amit eddig cipelt, kitört belőle. „Elegem van abból, hogy mindent nekem kell csinálnom! Neked! Neki! Shawnnak! Mindenkinek! Egyszerűen túl sok! És még én is gyászolok. Mentálisan nagyon mélyen vagyok, és egyszerűen csak próbáltam valahogy eljutni anyák napjáig. Sajnálom, nem tudom, mi a baj, de nem tudom megoldani, és fáradt vagyok. Nem hiszem, hogy tisztában vagy azzal, mennyi mindent csinálok, mennyi mindenért vagyok felelős.”

Shelley megdöbbent lánya kiborulásán, először nem tudott mit mondani, majd lassan megnyugodott, de nem volt olyan állapotban, hogy segíteni tudjon. Miután Jennifer biztonságba helyezte az anyját, berakta Spencert az autóba, és jelentős késéssel elindult a temetkezési vállalathoz. De a késés miatt pont belefutott egy éppen zajló búcsúztatásba – és kénytelen volt egy idegen gyászszertartásán részt venni a négyéves kisfiával.

A vasárnapi összejövetel – egy kölcsönkapott urnában lévő hamvakkal – jól sikerült. Jennifer oda-vissza szállította a családtagokat, biztosította, hogy mindenki megfelelő ételt kapjon, és kezében tartotta a teljes eseményt. De egy pillanatig sem volt ideje magára. Mire véget ért a nap, csak azt érezte, végre túl van rajta.

Amikor Jenniferrel beszélgetek, végig megőrzi kellemes, szelíd és kedves modorát. Abban a néhány órában, amit sikerült szakítania a személyes beszélgetésre, időnként könnyek gyűlnek a szemébe, de sosem hagyja, hogy kifolyjanak. Ahogy telik az idő, és belemerülünk a beszélgetésbe, az el nem ismert munkájának részleteibe, a hangja könyörgőbbé válik, és a mondatai egyre inkább kérdéseknek tűnnek, mintha tisztában lenne azzal, hogy amit tesz, az valós és létező, de szüksége lenne valakire, bárkire, aki meghallja, meglátja és elismeri a munkáját. Olyan, mintha azt kérdezné: „Lát valaki engem egyáltalán?” Egy ponton, amikor már a teljes kimerültség határán áll, csak ennyit mondok neki: „Te aztán tényleg tartod a frontot.” „Igen. Én is így érzem” – feleli, és arca hirtelen felderül.

*   *   *

Az érzelmi munka elvégzése – mások érzelmeinek felismerése vagy előrelátása, a saját érzelmeid ezekhez igazítása, majd az emberek érzelmeire gyakorolt pozitív hatás kezelése – gyakran úgy tűnhet, hogy valaki a mások érzelmeit helyezi előtérbe. Ez a saját érzelmek alakítására irányuló munka, amelyet mások érzelmeinek javára végeznek, olykor könnyen felismerhető, máskor nem.

Amikor Jennifer ráérzett, hogy Shawn valamiért lehangolt, és türelmesen segítette abban, hogy megnyíljon és megoldást találjon – ez egyértelmű érzelmi munka volt.

De más esetekben rejtetten zajlik, és szinte észrevétlen marad. Jennifer ahelyett, hogy saját gyászát helyezte volna előtérbe, alkalmazkodott a tágabb család tagjainak igényeihez és kívánságaihoz. A nehezebb utat választotta. Saját érzelmeit és a gondoskodást mások szolgálatába állította. Az ő érzelmi munkája egyfajta közösségi munka volt, amely lehetővé tette, hogy családja együtt gyászoljon és ünnepeljen – megélve az össze­tartozás, a kapcsolódás és a jelentőség érzését.

Az ilyesfajta érzelmek kiváltása másokban tényleges feladattá alakult, amelyeket Jennifer felismert és elvégzett. Előre látni és kezelni mások érzelmi szükségleteit, szabályozni saját érzelmeit mások érdekében, logisztikai feladatok végrehajtása és kezelése annak érdekében, hogy mások számára élményeket teremtsen és elősegítse az emberek közötti békés kapcsolatok fenntartását, szintén az érzelmi munka része. Mégis, ritkán ismerik el ennek. Valójában többnyire nem tartják semmire: sem munkának, sem erőfeszítésnek, sem készségnek, sem időigényes tevékenységnek. Legjobb esetben is egy adott szerepként fogják fel. Persze kivéve az, aki csinálja.

Csakhogy az érzelmi munka – akárcsak a fizikai munka, a szellemi munka és a kreatív munka – olyan munkaforma, amely időt, erőfeszítést és készségeket igényel.

Továbbra is vitatott állítás az érzelmi munkát olyan tevékenységként kezelni, amely időt, erőfeszítést és készséget igényel. A modern, kapitalista világban a munka fogalma szinte kizárólag a bérért végzett tevékenységekre korlátozódik. Amit nem fizetnek meg, azt nem ismerik el munkaként. Ebben a piacvezérelt gazdasági rendszerben a munka a formális javadalmazás révén válik „valódivá”. Más szóval: ha nem kapsz érte fizetést, akkor nem is dolgozol.1

Sokak számára azonban ez a szűk látókörű, neoklasszikus gazdasági munkadefiníció nemcsak hogy hamisnak tűnik, hanem aláássa a jelentőségét annak a létfontosságú, gyakran fizetetlen munkának is, amelyet sok nő végez. Ez hozzájárul ahhoz, hogy elértéktelenítsék és láthatatlanná tegyék azt, miközben ott van mindenki szeme előtt.2

Az érzelmi munka mint a feminizált munka sajátos formája, továbbra is lebecsült és láthatatlan marad, mert a társadalom azt tanítja, hogy a gondoskodás és az empátia „ösztönösen” a nőkhöz tartozik – ezért nincs szükség arra, hogy elismerjük, megfizessük vagy értékeljük ezt a munkát. Az érzelmi munkát évezredek óta a nőiesség részeként tüntetik fel, mintha ez egy természetes adottság lenne, nem pedig kemény munka, amely időt, energiát és készségeket igényel. Ha ezt a munkát úgy állítjuk be, hogy erőfeszítést igényel, vagy hogy ez bármi más, mint a nő természetes állapotának megnyilvánulása, az már a nőiesség megszentségtelenítése – egészen a képességek kibontakoztatásának lehetőségétől való megfosztásig. Hogyan merészelhetnénk megkérdőjelezni a nagyszerű, végtelenül empatikus nő alakját?

De vajon gyengítenénk-e vele bárkit is, ha fellebbentenénk a fátylat, és feltárnánk, hogy mi is pontosan az érzelmi munka? És ha ezt megmutatjuk, ki nyer vagy veszít ezzel valójában? És különben is, nem tudjuk-e mindannyian legbelül, hogy az érzelmi munka valódi értéket hordozó készség és erőfeszítés? Hiszen nem tudjuk-e mindannyian, hogy valaki ezt is elvégzi? Akár mi magunk, miközben elfojtjuk saját érzéseinket, és szeretetre vagy az összhangra hivatkozva igazoljuk ezt önmagunk számára. Vagy akár valaki más, miközben mi naivnak és tudatlannak mutatjuk magunkat, és finoman manipuláljuk őt, hogy elvégezze a felada­tot. És amikor megcsinálja, csak minimális hálát mutatunk, nehogy az egész színjáték összeomoljon.

Jennifer kimerülten elmondja nekem, hogy több hálát és elismerést szeretne, de szereti a családját, és továbbra is folytatni fogja ezt a fajta munkát. „Én olyan vagyok, aki szeret az emberek kedvében járni – vallja be –, ami egyértelműen az én problémám.”

De vajon tényleg az? Tényleg az a probléma, hogy ő magát olyasvalakinek tartja, aki mindig mások kedvében akar járni? Valóban az ő hibája, hogy megérti mások érzéseit, és törődik velük? Vagy inkább arról van szó, hogy valami olyanra nevelték, amit mostanra passzív tulajdonságként tett magáévá? Vagy inkább arról van szó, hogy erre kondicionálták – és most már belső tulajdonságként tekint rá? Ezek a kérdések voltak azoknak a reakcióknak a középpontjában, amelyeket akkor kaptam, amikor 2015-ben először kezdtem el foglalkozni az érzelmi munkával. Hogy zavart, döbbenetet vagy éppen lelkesedést váltottam ki azokból, akiknek elmagyaráztam, hogy min dolgozom, az gyakran attól függött, hogy milyen neműek voltak.

A nők, akikkel beszéltem erről, feltettek néhány kérdést, majd egy pillanat alatt ráismertek a jelenségre, és örömmel töltötte el őket ez a felismerés. Ez történt például Anitával is, aki az ötvenes éveiben járt, és aki egyedül nevelte fel négy gyerekét, mert a gyerekek apja csak ritkán volt jelen az életükben. Nemcsak fő pénzügyi támasza volt a gyerekeinek még felnőttkorukban is, hanem érzelmileg is támogatta őket. Segített nekik munkahelyváltások között étellel és szállással, támogatta egyik felnőtt gyermekét a függőségből való felépülésben, és gondoskodott arról, hogy a családtagjai kapcsolatban maradjanak, rendszeresen összegyűljenek, és szeretetben, biztonságban éljenek. Az utóbbi években szűkösek voltak az anyagi lehetőségei, de mindig talált megoldást. „Érzelmi… munka… – ismételte utánam, ízlelgetve a szavakat. – Érzelmek. Mint munka. De hiszen én ezt csinálom már évek óta!” Hogy az életének ezt a terhét végre meg tudta nevezni, rendkívül megnyugtató és felszabadító érzés volt számára. Nem csak a fejében létezett ez az egész, és nem volt erkölcsileg hibás azért, mert kimerült. A fáradozásának neve volt – egy olyan név, amelyben benne rejlett a munka, a valódi érték.

A férfiak viszont igen vegyes reakciókat adtak. Sokan rémült arccal és összeráncolt homlokkal néztek rám. „Várjunk csak… Azt mondod, hogy az érzelmek munkát jelentenek, és a nők bele vannak kényszerítve ebbe?” – kérdezte tőlem hitetlenkedve egyik férfi ismerősöm, Tim, miközben harlemi otthonában ebédet készített nekünk. Tim nemcsak hogy értetlenül állt a fogalom hallatán, hanem láthatóan fel is idegesítette. „De miért lenne az munka, hogy a nők érzelmi támogatást nyújtanak? Mi van, ha ők ezt élvezik? Mi van, ha a nők egyszerűen csak jobbak az érzelmekben, mint a férfiak? Miért kell ezt valami negatív dolognak beállítani? Miért kell nektek, feministáknak minden normális dologból vitatémát kreálni?”

Természetesen Tim egyfajta csalódottságot is érzett, hiszen ő maga is gondoskodó szerepben volt. Ő volt a családja megbízható támasza. Imádta megoldani a szerettei és a közössége problémáit, és egyfajta nem hivatalos vezetővé vált. Amikor néha meglátogattam, fél szemmel figyel­tem, ahogy magas, sportos alakjával gondosan permetezte és öntözte a növényeit. Ahogy elhaladt mellettük, hallani lehetett, ahogyan halkan énekel és beszél – bár az nem volt egyértelmű, hogy ez magának vagy a növényeknek szól-e.

Tim nem végzett érzelmi munkát? Dehogynem. A férfiak és a nők egyaránt képesek érzelmi munkát végezni, de a nőktől sokkal nagyobb mértékben elvárják ezt, mint a férfiaktól, így a nők emiatt jelentős hátrányba kerülnek. Amíg Tim elismerést kapott volna azért, amit csinált – addig Anita nem. Bármit is tett Tim figyelmességből és gondoskodásból, azt pluszként, értékként kezelték, különösen azért, mert ő más szempontból annyira tipikusan férfias volt. Timet dicsérték. De körülötte az érzelmi munkát végzők egész serege állt, akiknek a munkája magától értetődőnek számított, akikről ritkán esett szó, és akik a feledés homályába merültek. A nővérei, az anyja és az unokahúga.

Tim valóban gondoskodó és haladó szellemű volt nemi kérdésekben, de az a meggyőződése, hogy „a nők egyszerűen csak jobbak az érzelmekben”, kissé aggasztott. Ez egy esszencialista nézőpont volt mind a nemekkel, mind az érzelmi munkával kapcsolatban – egy olyan nézet, amelybe újra és újra beleütköztem az évek során, amíg ezt a témát kutattam. Tim, aki tudós volt, soha nem merte volna azt mondani nekem, hogy „a nők egyszerűen jobbak a főzésben” vagy „a nők szebben takarítanak”. És mégis, teljesen nyíltan kijelentette, hogy a nők „természetüknél fogva” jobban értenek az érzelmekhez. Sőt azt is sugallta, hogy ha „természe­tesen” jobbak az érzelmek terén, akkor már-már szentségtörés lenne megengedni, hogy ez a „természetes” képesség munkává váljon. Az nem baj, hogy a férfiak is pénzzé teszik az állítólagos „természetes” férfiadottságaikat – és mégis, senki nem vitatja ennek jogosságát.

Ez a fajta érvelés alapvető logikai hibát tartalmaz, de annyira széles körben elterjedt, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. A pszichológiai esszencializmus még mindig uralkodó gondolkodásmód sok embernél – nem csak Tim számára. Sokan azt állítanák, hogy Jennifer „people pleaser” (vagyis mások kedvében járó ember) volta egyszerűen veleszületett tulajdonság. Ezek a feltételezések azonban nem mások, mint makacsul fennmaradó kulturális sztereotípiák, amelyek szerint a nők és a férfiak egymás ellentétei a személyiségjegyek terén. E dogma szerint a nők empatikusak, érzelmesek, megértőek, melegséget sugároznak, kifejezőek, másokra összpontosítanak, jól bánnak az emberekkel és érzékenyek mások érzéseire, a férfiakat ezzel szemben dominánsnak, racionálisnak, aktívnak, határozottnak, teljesítmény- és státuszorientáltnak, hierarchikus gondolkodásúnak, önállónak és kevésbé empatikusnak tartják.3

Annak ellenére, hogy ezek a sztereotípiák mélyen beivódtak a kultúránkba, a pszichológiai és neurológiai kutatások kimutatták, hogy a nemekhez rendelt fix személyiségjegyeket erősen eltúlozták. Gina Rippon kognitív neurológus, a The Gendered Brain: The New Neuro­science That Shatters the Myth of the Female Brain (A nemek szerinti agy: A női agy mítoszát leromboló új idegtudomány) című könyv szerzője4 hangsúlyozza, hogy a modern tudomány szerint az agyunkat mélyen befolyásolják a társadalmi ingerek és sztereotípiák – és nem fordítva. 2016-ban a British Psychological Society havi szaklapjában, a The Psychologistban így fogalmazott: „Századunk egyik legfontosabb tudományos áttörése – amelyet a kutatás technológiai fejlődése tett lehetővé – az, hogy az agy struktúrája és működése nem rögzített, nem változatlan, és nem független a környezettől vagy a kultúrától. Épp ellenkezőleg: az agyunk rendkívül rugalmas, tapasztalatok által formálható egész életünk során. Emellett »átjárható« is, vagyis reagál a társadalmi elvárásokra és attitűdökre – ezt bizonyítják azok az agyi képalkotó vizsgálatok is, amelyek a sztereotípiafenyegetés jelenségét tanulmányozzák.”5

Az emberi agy tehát képes folyamatosan fejlődni, és mindig tanulhat új készségeket. Ugyanakkor az is igaz, hogy az agy rendkívül érzékeny a társadalmi környezetére, és ennek megfelelően alakul. Ha valakit pozitív megerősítés ér egy bizonyos tevékenységgel kapcsolatban, nagyobb valószínűséggel teljesít majd jól benne. Ugyanez igaz az ellenkezőjére is: ha viszont negatív üzeneteket kap róla, akkor kevésbé fog sikeresen teljesíteni. Az agyunk nagyon is tisztában van a nemi sztereotípiákkal – és számára a legkönnyebb, legkevésbé stresszes megoldás az, ha ezekhez igazodik. Vagyis a férfiak és a nők agya nem a fennálló rendszer kiváltó oka – sokkal inkább a terméke.

Ez magyarázza azt is, hogy azok a kutatások, amelyek kifejezetten az érzelmi munka nemek szerinti eloszlását vizsgálták, azt találták, hogy a nők többet végeznek belőle, mint a férfiak – de nem azért, mert a személyiségükből fakad, hanem mert ez a társadalmi szerepük része.6 Azonban még ezzel az eredménnyel is nehéz élesen elválasztani egymástól a személyiségjegyeket és a társadalmi nyomást, amely ezeket formálja.

Lehet, hogy Jennifer valóban „people pleaser”-ként azonosítja magát, de valószínűleg a kulturális sztereotípiák és az ezekből fakadó kikényszerített viselkedésminták ösztönözték arra, hogy erre a készségre fókuszáljon. A társadalmi elvárásokkal szembemenni pedig nagy árat követelhet. Szociológusok és pszichológusok kimutatták, hogy a nemi sztereotípiá­kat megszegő emberek ellenséges reakciókra számíthatnak – ezt nevezik visszapattanó hatásnak.7 A nyíltan érzékeny és érzelmes férfiakat gyakran gyengének, alkalmatlannak, gyanúsnak vagy akár tiszteletlennek bélyegzik, ezzel szemben a nyíltan ambiciózus nőket szigorúnak, megbízhatatlannak, rosszindulatúnak, labilisnak, vagy akár veszélyesnek tartják.8 Ez a visszapattanó hatás rendkívül hatékony eszköz arra, hogy a nemi szerepeket és a hozzájuk kapcsolódó személyiségjegyeket fenntartsák.

Ami pedig az érzelmi munka egyik legfontosabb tényezőjét, az empá­tiát illeti, több mint negyvenévnyi kutatás mutatta ki, hogy az empátia sokkal inkább ösztönzés kérdése, mintsem veleszületett képesség.9 Egy különösen érdekes és szórakoztató kísérlet során Kristi Klein és Sara Hodges, az Oregoni Egyetem kutatói azt vizsgálták,10 mennyire tudnak az emberek ráhangolódni mások érzelmeire. A kísérletükben azt állapították meg, hogy a férfiak és a nők egyformán jól teljesítettek az empátia mérésére szolgáló feladatokban – kivéve, ha a résztvevőket előzetesen értesítették arról, hogy a vizsgálat „interperszonális készségeket” mér, vagyis olyan tulajdonságokat, amelyeket a társadalom tipikusan nőiesnek tart. Ebben az esetben a nők jobban teljesítettek, mint a férfiak – nem azért, mert genetikailag empatikusabbak lettek volna, hanem mert motiváltak voltak arra, hogy „megfeleljenek” a nőies szerepelvárásoknak. Korábbi tanulmányok is hasonló eredményt hoztak: a férfiak és a nők alapvetően ugyanolyan empátiás képességekkel rendelkeznek, de a nők akkor teljesítenek jobban, ha tudják, hogy egy olyan készségben mérik őket, amelyet nőiesnek tartanak. 11

A legérdekesebb rész azonban a kísérlet folytatásában olvasható. Klein és Hodges, felismerve azt az eredményt, hogy a nők fokozni tudják empátiás készségüket, amikor az a motivációjuk, hogy kimutassák nőiességüket, elhatározták, hogy megnézik, hogy a férfiak empátiás teljesítményét is tudják-e fokozni valami olyan motivációval, amelyre a férfi résztvevők reagálnak. Azt mondták a résztvevőknek, hogy interperszonális feladatot fognak kapni, amely rendszerint csak a nőket motiválja magasabb empátiás szint elérésére, de ezúttal egy extra ösztönzőt is adtak: valódi készpénzt. Minden helyesen megválaszolt kérdésért, ami mutatott némi empátiát, a résztvevők 1 dollárt kaptak, minden teljesen empatikus, pontos válaszért 2 pedig dollárt. Az eredmény? A teljesítmény hirtelen az egekbe szökött, a férfiak és a nők ugyanolyan jól teljesítettek. A kutatók a tanulmány végén ezt írták: „Ez egy biztató eredmény, amely azt sugallja, hogy a megfelelő motivációval bárki képes lehet nagyobb empátiás pontosságot elérni. Ha legközelebb olyan emberrel találkozol, aki képtelen megérteni a nézőpontodat, talán érdemes lehet felajánlani neki egy dollárt.”

Ez a kísérlet egyszerre szórakoztató és kissé abszurd, de egy nagyon fontos következtetést vonhatunk le belőle. Az érzelmi munka alapvető készségei – beleértve mások érzelmeinek felismerését – mindannyiunkban megvannak. A különbség csak az, hogy ki az, aki ténylegesen hajlandó ezeket alkalmazni. Vannak köztünk olyanok – főként nők –, akik az érzelmi munkát megtanulták és elsajátították, részben azért, mert féltek a társadalmi visszapattanó hatástól. Ez a tanulási folyamat gyakran annyira beépül a személyiségükbe, hogy már ösztönös sajátosságként tekintünk rá – és ritkán társul hozzá bármiféle pénzbeli elismerés. Másoknál viszont nem annyira a hozzáértés hiánya, mint inkább motiváció hiánya mutatkozik meg. Egyszerűen nem érdekli őket. És amikor ezt felismerjük, a világ egy kicsit komorabbá válik.

De a „1 dolláros tanulmány” még annál is mélyebb tanulságokat rejt magában, mint azt a kezdeti következtetések alapján gondolták. Ha minden ember képes lenne használni a megfelelő ösztönzéssel az empatikus készségeit, akkor az a tény, hogy bizonyos csoportok – főként a férfiak – mégsem teszik ezt, arra utal, hogy a társadalomban nincs meg az ehhez szükséges jutalmazási rendszer. És nemcsak a nemi különbségekről van szó, hanem arról is, hogy az érzelmi munka milyen értéket és státuszt képvisel a társadalmunkban. Ez egy alapvető igazságot tár fel: az érzelmi munka a jelenlegi rendszerünkben sokkal inkább hatalmi, mintsem nemi kérdés. Nem olyan világban élünk, ahol az empátia és az érzelmi munka magas társadalmi státuszt biztosítana – épp ellenkezőleg. Ha megnézzük, mit is jelent az érzelmi munka – vagyis más emberek érzéseinek a sajátunk elé helyezése –, az feltűnően hasonlít a szolgaság fogalmára. Az érzelmi munka során valaki más érzelmeit szolgáljuk ki. Ha ezt így értelmezzük, akkor a nemi szerepeken alapuló személyiségjegyek rendszere egy olyan struktúrát tart fenn, amelyben a feltételezett altruista nők szolgálják a feltételezés szerint érzelmileg tehetetlen férfiakat.

Sara Snodgrass pszichológus a Journal of Personality and Social Psychology folyóiratban megjelent 1985-ös alapvető tanulmányában megvizsgálta a „női intuíció” gondolatának érvényességét.12 Kísérletében férfiakat és nőket párokba rendezett, majd véletlenszerűen kijelölte egyiküket „vezetőnek”, a másikat pedig „alárendeltnek”. Az eredmények azt mutatták, hogy azok, akik az „alárendelt” szerepet kapták – nemtől függetlenül –, sokkal jobban figyeltek a „vezető” érzéseire, és jobban észlelték azokat, és ha megvolt a szerepük, akkor a nemek erre már semmi hatást nem gyakoroltak. Amikor a résztvevők szerepei változtak, és egy korábbi „alárendelt” vezetővé vált, az empatikus készségeik is csökkentek, míg a korábbi vezető, aki alárendelt szerepbe került, hirtelen jobban odafigyelt a másik érzelmeire. A kutatás végkövetkeztetése az volt, hogy a női intuíció valójában inkább „alárendeltek intuíciója”.

Az a lenyűgöző ebben a hatalmi dinamikában, hogy önbeteljesítő jóslattá válik, vagy legalábbis olyan erődinamikává, amely folyamatosan erősíti önmagát. „A társadalomban meglévő hatalmi egyenlőtlenségek fenntartását és működését megkönnyítheti az a tény, hogy a hatalmon lévők elvárják az alacsonyabb státuszúaktól, hogy olvassanak a gondolataikban, miközben ők maguk semmilyen kötelezettséget nem éreznek arra, hogy ugyanezt tegyék” – írták Tiffany Graham és William Ickes pszichológusok egy másik tanulmányukban, amely a When Women’s Intuition Isn’t Greater Than Men’s (Amikor a nők megérzése nem erősebb, mint a férfiaké) címet viselte.13

Teljesen logikus, hogy azoknak az embereknek, akiknek kevesebb hatalmuk van egy csoportban, kénytelenek odafigyelni a nagyobb hatalommal rendelkezők érzelmeire, cselekedeteire vagy szándékaira, mert félnek az erőszaktól, büntetéstől, kirekesztődéstől, az erőforrásokhoz történő hozzáférések elvesztésétől, ezzel szemben a hatalmi pozícióban lévők nem kényszerülnek arra, hogy ugyanezt viszonozzák. És ez egy ördögi körhöz vezet: a nők, akiket arra neveltek, hogy mások érzéseit helyezzék előtérbe, mindig egy lépéssel a férfiak mögött járnak, hiszen folyamatosan próbálják kitalálni, mit is akarnak a hatalmon lévők. Ez szinte olyan, mintha egy kegyetlen pszichológiai játszma lenne, egy manipulatív csapda. A nőknek azt mondják, hogy egyenrangúak, de közben folyamatosan fel kell zárkózniuk.

Ha az érzelmi munkát hatalmi kérdésként értelmezzük, akkor az nemcsak a nőkre kényszerített és alulértékelt munkavégzést jelenti, hanem más marginalizált csoportok számára is. Ha az érzelmi munkát úgy értelmezzük, hogy az inkább a hatalomról szól, mint a nemi hovatartozásról, akkor ez kiterjeszthető a többi alávetett társadalmi csoportra is: gazdaságilag nem hatékonyak, feketék, bennszülöttek, színes bőrűek, bevándorlók és más csoportok.14

Ha az érzelmi munka fogalmát tágabb kontextusba helyezzük, az nemcsak hogy segít igazolni annak létezését, hanem olyan mélyebb összefüggéseket is feltár, amelyek a hatalom működését és az egyenlőtlenségek fenntartását mutatják be. Ezek az összefüggések pedig rávilágítanak arra, hogy a nemi szerepek és a hatalom még mindig mennyire szorosan összekapcsolódnak.

Seema – egy nő, akivel interjút készítettem, és aki ugyanabban a stresszes, férfiak által uralt iparágban dolgozik, mint férje, Rahul – azt mondta, hogy az otthoni érzelmi munka egyenlőtlensége kifejezetten bosszantja. Mint sok más nő, ő is kizárólagos felelősséget vállal azért, hogy javítsa a családi hangulatot. „Ha ő le van törve, akkor minden rossz. Óriási erőfeszítést igényel rávenni arra, hogy ő is vegyen részt a napi dolgokban. Próbálok pozitív dolgokat mondani, a jövőről beszélni, tele vagyok energiával, igyekszem mindig a dolgok jó oldalát mutatni. Segítek neki megtervezni a napját, listát írni a teendőiről.”

Egy másik ember hangulatának javítása azon az alapvető emberi működésen nyugszik, amely szerint egymást tükrözzük, vagyis az érzelmek terjednek egyik emberről a másikra. Az érzelmi fertőzés – vagyis az a jelenség, hogy ha egy ember érzelmeket fejez ki, az a környezetében lévő embereknél is hasonló érzelmi állapotot vált ki – a pszichológia egyik kutatási területe.15 Különösen nagy figyelmet kapott az üzleti világban, mivel hatással van a munkahelyi teljesítményre. Egy 2002-es tanulmány szerint – amelyet Sigal Barsade végzett a Wharton Schoolban – a pozitív érzelmi fertőzés javítja a csapat teljesítményét, növeli az együttműködést, és csökkenti a konfliktusokat.16 Ha egy üzleti környezetben elismerik, hogy az érzelmi munka javítja a teljesítményt és a közösségi összetartást, miért ne ismernénk el ugyanezt a háztartásokban és a párkapcsolatokban is? Az érzelmi munka otthoni láthatatlansága elrejti az igazságot arról, hogy mi is zajlik valójában.

Seema igyekszik meggyőzni magát, hogy érzelmi munkájának van értéke. Szereti Rahult, még ha csendben ki is meríti ez az állapot. De néha, amikor visszagondol azokra a helyzetekre, amikor ő „beáldozta magát a csapatért” – például amikor kivett egy nap szabadságot és otthon maradt, hogy megvárja a szerelőt, míg Rahul a munkájára koncentrálhatott –, elgondolkodik rajta, hogy vajon ezek a kis döntések hosszú távon hátráltatták-e az ő szakmai előmenetelét, miközben Rahulnak semmilyen ilyenfajta hátrányt nem kellett elszenvednie. Megfigyelte, hogy az idejük értéke és felhasználása között egy olyan hierarchia alakult ki, amelyet kimondatlanul is természetesnek tekintenek a kapcsolatukban. Ez a hierarchia megszabja, hogy mennyit lehet elvárni Rahultól, míg vele szemben nincsenek ilyen korlátok. Ezek a halk, belső felismerések gyakran dühvel töltik el.

Seema esete nem egyedi. A modern nők – akik gyakran ugyanúgy építik a karrierjüket, mint férfi partnereik – egyre inkább úgy érzik, hogy a társadalom igazságtalan elvárásokat támaszt velük szemben az otthoni érzelmi munka terén. Különösen heteroszexuális párkapcsolatokban figyelhető meg, hogy a nemi szerepekhez kötött elvárások továbbra is makacsul tartják magukat, az érzelmi munka egyszerűen csak hozzáadódik a háztartási munkák listájához, amelyeket még mindig többnyire női feladatnak tekintenek.

Ráadásul, noha az érzelmi munka egyáltalán nem szinonimája az összes háztartási munkának, gyakran az motiválja. Ezek azok a helyzetek, amikor az érzelmek közvetlenül befolyásolják, hogy egy nő milyen feladatokat végez el otthon. Például egy családtag számára süteményt sütni alapvetően házimunka, de ha ezt azzal a céllal teszi, hogy valaki jobban érezze magát, akkor az érzelmi munka része is. És mivel az érzelmi munka mások érzéseit a sajátjaink elé helyezi, olyan alapvető feladatok vállalására is késztethet, amelyekre mások is képesek lennének, de nem szívesen végzik, vagy nem tartják kifizetődőnek, mint például a gyerekek online iskolai foglalkozásainak felügyelete, részmunkaidős állásra váltás, vagy kivenni egy délelőttöt, a szerelőt várva. Ezek a feladatok nem feltétlenül foglalják magukban az érzelmi munka aktív jelenlétét, de ha azért vállaljuk, hogy mások kényelmét szolgáljuk vagy érzelmi kitöréseknek vegyük elejét, akkor ezek az érzelmi munkához tartoznak.

Ha egy nőt automatikusan az altruista, gondoskodó szerepbe helyeznek, és elvárják tőle, hogy egy közösség vagy család érzelmi jólétének fenntartója legyen – akkor egy olyan társadalmi struktúrába zárják be, amely finoman, de hatékonyan fenntartja a tapasztalati egyenlőtlenséget. Ez az egyenlőtlenség azonban nehezen megfogható, mivel sokáig nem volt rá kifejezésünk. Ez az a tapasztalati egyenlőtlenség, amely az érzelmi munka köré épült patriarchális rendszer középpontjában áll. Ez a rendszer úgy működik, hogy a férfiak világban szerzett tapasztalatait és örömét helyezi előtérbe, miközben a nőket arra kondicionálja, hogy elsősorban ezt a tapasztalatot segítsenek létrehozni és fenntartani.

Seema felismerése az idő hierarchiájáról különösen fontos meglátás. Minden embernek 24 órája van egy napban, de nem minden munka jár pénzbeli ellenszolgáltatással, ezért az idő erőteljes eszköz, amelynek segítségével megérthetjük a társadalmi értékrendet és az egyenlőtlenségek mértékét. Az idő az egyetlen olyan univerzális tényező, amelyet mindenki adhat, megtarthat, elcserélhet vagy rákényszeríthet valaki másra.17

Az elmúlt néhány évtizedben az Egyesült Államokban időfelhasználási felméréseket végeztek, amelyek azt vizsgálták, hogyan oszlik meg a fizetett és a fizetetlen munka a lakosság körében. Ezek a felmérések nemzetközi feminista közgazdasági mozgalmak hosszú éveken át tartó kampányai nyomán indultak el.18 A felmérések azt mutatják, hogy a modern férfiak nagyobb arányban vesznek részt a háztartási munkában, mint az előző generáció férfi tagjai, de az időbeli egyenlőség még mindig nem valósult meg. Az Institute Women’s Policy Research által 2020 januárjában kiadott elemzés szerint az Egyesült Államokban a nők egy átlagos napon 37%-kal több időt töltöttek fizetetlen házimunkával és gondozással, mint a férfiak.19

Ez a különbség minden társadalmi csoportban megfigyelhető volt – függetlenül fajtól, etnikai hovatartozástól és jövedelmi szinttől –, és akkor is fennállt, ha mindkét fél teljes munkaidőben dolgozott.20 A legnagyobb egyenlőtlenséget a spanyol ajkú heteroszexuális családokban mérték, míg a legkisebbet a többnemzetiségű családokban, de még ezekben az esetekben is legalább napi egy óra többletmunkát végeztek a nők. Az ázsiai, afroamerikai és fehér családokban ez az arány 1,5–2,5 óra között mozgott. A háztartások éves bevétele sem csökkentette jelentősen a különbséget: a 29 999 dollárt vagy annál kevesebbet kereső háztartásokban a nők 38%-kal több fizetetlen munkát végeztek, míg a 100 000 dollár felett kereső háztartásokban ez az arány 33% volt. Ezek a számok arra utalnak, hogy a probléma nem pusztán jövedelemszint vagy iskolázottság kérdése – hanem mélyen beágyazott társadalmi norma.

Ezt azért fontos világosan kimondani, mert míg lehetnek eltérések a különböző társadalmi csoportok között, ami indokolttá teszi a vizsgálatot,21 a nemek közötti egyenlőtlenségek annyira egyértelműek minden rétegben, hogy nem lehet másokra mutogatni, mondván, hogy ez csak egy bizonyos közösség problémája, vagy hogy egy jó oktatás majd megoldja ezt, vagy ez helyzetspecifikus. Az egyik csoport – a nők – magánéleti idejét folyamatosan elvonják, hogy alacsony elismertségű és alulfizetett munkát végezzenek a másik csoport – a férfiak – kényelme és szabadideje érdekében, ez nem helyzet-, hanem nemspecifikus.

Természetesen az érzelmi munka pontos mértékét nehéz lenne külön mérni az összes többi háztartási munkától. Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a napi házimunka során mennyi az érzelmi munka, de az biztos, hogy jelen van – a gyermekneveléstől kezdve a főzésen át a család érzelmi légkörének fenntartásáig. De van egy módja annak, hogy az érzelmi munka egyenlőtlensége konkrétan kiszűrhető legyen ezekből a felmérésekből, különösen, ha úgy gondoljuk, hogy az egyén valaki más élményét és örömét a sajátja elé helyezi: megvizsgáljuk, ki élvezi a legtöbb szabadidőt. Még sokkolóbb annál a ténynél, mint hogy a nők több otthoni munkát végeznek, az, hogy a férfiak ehhez képest mennyi szabadidőt kapnak. 2018-ban a férfiak átlagosan 49 perccel több szabadidőt élveztek naponta, mint a nők. Ez majdnem egy teljes óra. Bárki, aki egy hosszú munkanap után fáradtan hazaér, és arra vágyik, hogy elmenjen az edzőterembe, olvasson egy könyvet, találkozzon egy barátjával vagy egyszerűen csak lazítson a Netflix előtt, de ezt nem tudja megtenni a háztartási feladatok miatt, pontosan érti, hogy ez az egy óra mekkora különbséget jelenthet. Ez az idő a saját élet élvezete és mások szolgálata közötti különbség. Ez minden.

Hogy lehetséges, hogy még mindig csak itt tartunk? A tapasztalati egyenlőtlenségnek ez a rendszere és az érzelmi munka egyenlőtlen elosztása abszurd kettős mércét támaszt, amelyhez túlságosan hozzászoktunk. Ilyen helyzetek például, ha egy férfi „besegít” az otthoni teendőkbe – ahelyett, hogy természetes felelősségének tekintené őket, ha egy apa „vigyáz” a saját gyerekeire, mintha az nem lenne alapvetően az ő feladata is, ha egy férfit dicsérnek azért, mert képes érzéseket kifejezni vagy odafigyelni a partnerére –, mintha ez valami különleges erény lenne egy kapcsolatban, ha egy férfi „feláldozza” a saját „szabadidejét”, hogy elvigye a gyere­keit a parkba, vagy elaltassa őket este – mintha az nem lenne az ő felelőssége is. Ezek a gondolatok első pillantásra ellentmondásosnak tűnhetnek egy modern világban, ahol a nők és a férfiak állítólag egyenlőek. És mégis, ezek a félrevezető és manipulatív nézőpontok a mai napig széles körben elterjedtek. Ezek a hamis narratívák arra szolgálnak, hogy a férfiak szabadidejét és függetlenségét védjék, miközben fenntartják azt az elvárást, hogy a nők vállalják az otthoni és érzelmi munka túlnyomó részét.

Ha a kiindulópont az, hogy a férfiaktól alapvetően kevés otthoni és érzelmi munka várható el, míg a nőktől sok, az azonnal torzítja az elvárásokat és az elismerést, vagyis ha egy férfi egy kicsivel többet tesz a semminél, már elismerést és dicséretet kap, ha egy nő egy kicsivel kevesebbet tesz, mint az elvárt, máris elmarasztalják és bírálják. Ez a rendszer nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is egyfajta láthatatlan kizsákmányoláshoz vezet. A nők alapértelmezett dolgozókká válnak – és a fér­fiak alapértelmezett haszonélvezőkké. Ebben a kontextusban azt mondani, hogy a nők másodrendű állampolgárok, nem egyszerűen provokatív kijelentés – hanem objektív megállapítás arról, hogy a jogok formálisan ugyan egyenlőek lehetnek, de a mindennapi életben a nők továbbra is a férfiak kényelmét szolgálják.

A munka világában az érzelmi munka különleges helyet foglal el – a háttérben. A családtagok gondozása, a közösségi kapcsolatok létrehozása és fenntartása, valamint az egész csoport számára hasznos feladatok elvégzése mellett, a közösségi békét és az egyéni elégedettséget is szem előtt tartva, az érzelmi munka az a hajtóerő, amely mindenkit mozgásban tart és összeköt. És míg az érzelmi munka továbbra is fáradhatatlanul és láthatatlanul történik a háttérben, megteremti a lehetőséget más, társadalmilag többre értékelt – és jobban fizetett – formái számára. Végső soron az érzelmi munka teszi lehetővé a munkát. Egy szeretett, tanult, jól táplált, egészséges és szocializált fiatal felnőtt képes munkába állni és sikeres munkavállalóvá válni, mert hosszú éveken keresztül érzelmi munkát fektettek a nevelésébe – és éveken át gondoskodtak a fenntartásáról és támogatásáról.22

Ez az érzelmi munka messze túlmutat az egyes háztartásokon és a hagyományos kétszülős családmodelleken. Itt is, akárcsak máshol, a nők viselik a teher nagy részét – különösen a formális infrastruktúra által elhanyagolt közösségekben. Ezekben az esetekben a nők nemcsak az általuk és szeretteik által elszenvedett fájdalmat próbálják enyhíteni, hanem az érzelmi munka eszközével ösztönzik a gyógyulást és a fejlődést is.

Mississippiben találkoztam Ashley-vel, akinek élete minden területére kiterjed az érzelmi munka – egyedülálló anyaként, fekete nőként, az egészségügyben dolgozóként és olyan emberként, akinek alig adatik meg bármilyen hatalom vagy jogosultság. Ő ezt a munkát szüntelenül végzi – a túlélés érdekében, egészen a tűrőképessége határáig, de azért is, mert eltökélten hiszi, hogy ő és a lánya ennél többet érdemelnek.

A munkája megköveteli, hogy állandóan maximumon teljesítsen a páciensek, a kollégák, valamint a fehér vezetők számára, akik gyakran kritizálják a hangnemét és a megjelenését – így ez arra kényszeríti, hogy folyamatosan szelektálja az érzelmei kifejezését, csak hogy elkerülje az elbocsátást, és biztosítsa a megélhetését. Ashley azonban ismeri a jogait, és amikor szükséges, hivatalos panaszt tesz a vezetők és munkatársak ellen. „Nem hagyom, hogy az emberek megakadályozzanak abban, hogy jó ember legyek, függetlenül attól, hogy ők milyen rosszul bánnak velem” – mondja.

Számára ez a fajta érzelmi munka azzal kezdődik, hogy tudatosan ellenáll a szexista és rasszista üzeneteknek, amelyeket gyakran kap. Ennek a kimerítő érzelmi munkának a hatásai beszivárognak a magánéletébe, miközben diplomát próbál szerezni, és igyekszik stabil, szeretetteljes környezetet biztosítani tizenhat éves lánya számára. „Az emberek azt mondják, bármi történik is a munkahelyen, az maradjon is ott. Ez nálam nem működik” – mondja ezt arról a feltételezett éles határvonalról, amely a munka és a magánélet között húzódik. Ez a panasz szinte minden dolgozó nő számára ismerőssé vált, különösen azok számára, akik gyereket neveltek a koronavírus-járvány kezdeti éveiben.

Otthon, egy sötét bőrű fekete tinédzser, Bri egyedülálló anyjaként Ashley nem csak a háztartási kötelezettségekkel és számlákkal zsonglőrködik; emellett ő az egyetlen tanácsadója és védelmezője is a lányának, akinek alapvető szükségleteit szerinte a rendszer nem elégíti ki megfelelően. Miután néhány fiú zaklatni kezdte őt a külseje miatt, Ashley észrevette, hogy lánya egyre több negatívumot kezdett elhinni saját magáról. A jegyei romlani kezdtek, és Bri végül lassan elhitte, hogy buta. Ashley azonnal kérvényezett egy találkozót az iskola vezetőségével, hogy megbeszéljék, hogyan tudnák támogatni a lányát annak érdekében, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba. Amikor nem történt semmi változás, Ashley ismét megjelent az iskolában, és megismételte kérését: a lánya megérdemli a megfelelő figyelmet és támogatást. Az iskola pedig köteles ellátni a közoktatási feladatait.

Ashley nemcsak Briért harcol – hanem az összes többi olyan gyerekért is, akik hasonló helyzetben vannak. „Vannak olyan emberek, akik azt mondják, túl sokat vállalsz. Én ezt nem csinálnám.” Nekik így válaszol: „Ez te vagy. Én más vagyok. Csak azt teszem, ami helyes.” Mississippi államban a középiskolai eredmények évek óta jobbak a fehér diákoknál, mint a feketéknél,23 és az ellátás és az oktatás minősége a fekete körzetekben köztudottan sokkal rosszabb, mint a fehér körzetekben.

2017-ben a Southern Poverty Law Center pert indított Mississippi kormányzója ellen négy afroamerikai anya nevében, akiknek gyermekei olyan állami iskolába jártak, ahol nem voltak tapasztalt tanárok, tankönyvek, alapvető kellékek és még WC-papír sem. A perben azt állították, hogy az állam nem teljesíti jogi kötelezettségét egy „egységes és ingyenes közoktatási rendszer” működtetésére. A kereset benyújtásakor Mississippi Oktatási Minisztériuma tizennégy iskolai körzetet sorolt az „A” minősítésű legjobb iskolák közé – és ezek mindegyike többségében fehér diákokat fogadott. Eközben tizenkilenc körzet kapott „F” minősítést, és ezek kivétel nélkül többségében fekete diákokat tanítottak. A perben részt vevő egyik anya, Dorothy Haymer az előző évben 100 dollárt költött arra, hogy hatéves gyermeke állami iskolájába alapvető higiéniai eszközöket vásároljon.24

Ezek a védekező, kompenzációs cselekedetek – olyan érzelmi munkák, amelyek nemcsak az egyes családok túlélését, hanem az egész közösség megmaradását szolgálják. Mégis, ezek az érzelmi munkák láthatatlanok, elvárt feladatok, és természetesen nem fizeti meg senki.25

Ashley kiterjedt érzelmi munkáját nehéz számszerűsíteni. Nincs párkapcsolatban, ahol a partnere mondjuk egy órával többet ülhetne a Netflix előtt, miközben ő a házi feladatban segít a gyereknek. De ettől még Ashley is végzi ezt a láthatatlan extra munkát. Az ő kizsákmányoló kapcsolata nem egy férfival van, hanem egy egész társadalmi rendszerrel, amely soha nem ismerte el őt vagy az általa végzett munkát – miközben teljes mértékben rá van utalva. Miközben saját életében próbálja betölteni a hiányosságokat, energiát fektet abba, hogy kikényszerítse saját maga és a lánya számára az egyenlő bánásmódot.

Ashley azt mondja, hogy hisz a generációkon átívelő átkokban – megérti, hogy azok a problémák, amelyekkel most szembesül, már évszázadokkal ezelőtt kezdődtek, amikor ősei rabszolgasorba kerültek. De eltökélte, hogy megtöri ezt az örökséget. Minden egyes nap harcol érte, „azzal, hogy felszólalok, kiállok az igazságért, és mindig egy lépéssel tovább megyek” – mondja.

Mindent bevet, hogy megpróbálja megváltoztatni a világot maga körül, hogy megmutassa a társadalomnak, hogyan kellene bánnia vele, a lányával és a közösségével. Az ő harca más – a maga sajátos nehézségeivel –, mint Jenniferé, Anitáé vagy Seemáé. De a végén minden küzdelem ugyanoda vezet vissza. Mindannyiuk harca arról szól, hogy hogyan leplezzék le az igazságtalanságot, amely abból fakad, hogy egyes csoportokat alacsonyabb rendűnek tekintenek, és amelynek következményeként ezeket az embereket láthatatlan érzelmi munkára kényszerítik. Ezek a harcok azért folynak, hogy észrevegyék őket, hogy egyénenként értékeljék őket, és végső soron azért, hogy visszaköveteljék a saját munkájuk értékét és hatalmát.

Ashley számára ez az egyenlőtlenség mindig is jelen volt, de ettől még semmilyen értelmet nem nyer. A világ ilyesfajta rendszerezése nem tartható fenn. „Isten azt mondja, osztozzunk a gazdagságon” – mondja nekem egy tavaszi délután, miközben Mississippi egy parkjában ülünk. Az ajka remeg, de a hangja eltökélt és dacos.

A könyvet itt találod!

[labjegyzet]

Olvass bele Ginger Dean útmutatójába, melyből megismerheted a gyógyuláshoz vezető utat egy mérgező kapcsolat után.

Útmutató a mérgező kapcsolatokat követő gyógyuláshoz, fejlődéshez és ragyogáshoz

E L Ő SZ Ó

– A szívfájdalom miatt tértél haza, visszataláltál önmagadhoz, mondta a terapeutám, miközben a könnyeim eláztatták a sminkemet. Éppen életem legrosszabb szakításán mentem keresztül.

– De ez marhára fáj! – zokogtam.

– Így van jól – mondta. Végignézte a párkapcsolati küszködésemet, és az őszintesége elfogadott volt kettőnk között. – Különben csak ugyanazokat a mintákat ismételgetnéd ugyanazzal a félnótással, és nem indulhatnál el az úton, amely visszavezet önmagadhoz. – Amellett, hogy szókimondó volt, mesterien lavírozott a jó zsaru és a rossz zsaru szerepe között, és visszatükrözte a bennem zajló érzelmi zűrzavart, így láthattam, hogy a barátom mennyi fájdalmat okozott nekem. Végigkísérte a hullámvölgyeimet, meghallgatta, ahogy egyik nap félnótásnak nevezem a barátomat, hogy aztán a következő napon úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna. Nem engedte, hogy bármit is elsunnyogjak. Józanul gondolkodó terapeutát akartam, és ő ilyen volt.

Olyan emberrel jártam, akivel, ha megbeszéltem, hogy találkozunk, szólt, hogy már úton van, majd meg sem jelent a randin. Órákkal később felhívott valami kifogással, elnézést kért, és megígérte, hogy jóvá teszi. Ajándékokkal halmozott el, és mindent megtett azért, hogy elfelejtsem a történteket. Sokat szenvedtem ettől a kapcsolati mintától, és azon tűnődtem, miért táplálja bennem a reményt, ha fizikailag vagy érzelmileg nem képes velem lenni. Mégis a hullámvölgyek rabja voltam. Az egyik felem azt akarta, hogy elnézést kérjen, és tegye jóvá, amit elkövetett. Jó érzés volt hallani, hogy elnézést kér. Életem során kevesen kértek tőlem bocsánatot.

A terapeutám útmutatásával láttam meg, hogy a bocsánatkéréseket sohasem követte igazi változás. Csak manipulációs eszközök voltak. Rámutatott arra, hogy az egész nem a barátomról szól, hanem sokkal inkább arról a mintáról, amely kirajzolódik az életemben és a kapcsolataimban, az a toxikus hullámvasút, amelyből szemmel láthatóan nem bírok kiszállni. Megállíthatatlanul üldöztem a szerelmet, a szeretetet és az elfogadást, hogy aztán újra és újra elutasítsanak. Ez a szakítás végre rákényszerített arra, hogy megvizsgáljam azt, ahogy elszakadtam önmagamtól és a saját érzelmi szükségleteimtől, és eddig arra koncentráltam, hogy másoktól kapjam azt a szeretetet, amire szükségem volt, ahelyett, hogy saját magamban találtam volna rá.

A terapeutám rávilágított a csúf igazságra, amivel eddig féltem szembenézni: ezek a kapcsolati minták azokat a régi mintákat tükrözik vissza, amelyeket a nyolcéves koromig kialakult kapcsolataimban tanultam meg. Ahhoz, hogy teljesen szabad és boldog legyek, azon kellett dolgoznom, hogy meglássam a teljes képet. Akkor még tiltakoztam ellene, de az világos volt, hogy a terapeutám sok páciensében látta meg ugyanazt, amit akkor bennem. Tudta, hogy milyenek vagyunk.

Mindannyian éreztük már így magunkat, nyalogattuk a sebeinket, magunkban azt kívántuk, hogy változzanak meg a dolgok, és a világ alkalmazkodjon hozzánk. Kényelmes lenne, igaz? Néha könnyebb a szívfájdalommal és egy sikertelen kapcsolat fájdalmával együtt élni, mert ezek legalább ismerős érzések. És ez rendben van. Ez is része az útnak.

Olykor nem vagyunk készek arra, hogy magunkba nézzünk, és megvizsgáljuk a szerepünket ezekben a kapcsolatokban. Ez teljesen rendben van. Elfogadni és érezni a fájdalmat, hagyni, hogy jelen legyen, fontos lépés a gyógyulás és fejlődés útján. (Kérlek, ne felejtsd el, ha bántalmazó kapcsolatban voltál, akkor mindig a bántalmazó a felelős a fájdalmadért. Vannak azonban kulcsfontosságú lépések, amikkel megtörheted azokat a mintákat, amelyek miatt újra és újra mérgező kapcsolatokba kerülsz. A könyvem ezekre a lépésekre koncentrál. A célom, hogy ezeket a lépéseket követve mindannyian rátaláljunk a szerelemben a boldogságra és a biztonságra).

Az utazás talán fájdalmas lesz, de nem vagy egyedül. Én itt vagyok veled. Egy mérgező kapcsolat legmélyebb pontján többnyire megtapasztaljuk azt a fájdalmas élményt, hogy mivel a partnerünk nem tudott minket eléggé szeretni, nehezünkre esik megadni önmagunknak is a vágyott szeretetet.

Amikor a lelki sebeink diktálják, hogy kit szeressünk, akkor fájdalomból szeretünk. Csillapíthatatlan kapcsolatéhségünk kétségbeesésként nyilvánul meg. „Erősen szeretünk”, vagyis túlzottan, és miközben kívülről próbáljuk megszerezni a szeretetet, olyan embereket üldözünk az érzéseinkkel, akik nem tudnak vagy nem akarnak minket viszontszeretni.

Elfogadjuk a szeretet legapróbb morzsáját, még akkor is, ha az erőfeszítéseinket nem viszonozzák, mert ez eltereli a figyelmünket arról, akivé váltunk: olyan nők, akik úgy érzik, nem érdemlik meg a szeretetet. Túl jól ismerem ezt a helyzetet, mert én is voltam a gödör legmélyén azon tűnődve, vajon vége lesz-e egyszer a káosznak és a kiszámíthatatlan kapcsolatok körforgásának. Azt akartam, hogy végezze el helyettem valaki a piszkos munkát, és szeressen, mert én nem éreztem magamat szeretetre méltónak. De a lelkem mélyén tudtam, hogy a szeretetnek nem ilyennek kell lennie. Ha te is így érzed magad, tudd, hogy nem vagy egyedül.

Nehéz megélni a fájdalmat és tudatosítani magadban, hogy gyógyulásra van szükséged olyankor, amikor azt sem tudod, hogyan kezdj hozzá.

Egy mérgező kapcsolat utóhatásain átküzdeni magad igazi érzelmi hullámvasút, néha magányos és egyszerűen csak fáradt vagy. De rám számíthatsz! Együtt tesszük meg ezt az utat, amíg vissza nem találsz önmagadhoz.

A terapeutám mindig azt mondta, hogy bármennyire fájdalmas egy szakítás, mindig segít abban, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, és ezzel tökéletesen egyetértek. Mintha saját magad legjobb verziója állna a küszöbön, és ez akkor is így van, ha most nem így érzed. Olyan erős és szerető emberré váltam, akire a fiatalabb énemnek szüksége lett volna, és hiszem, hogy erre te is képes vagy.

Ez a tapasztalat hatással volt a karrierem jelentős részére. Terapeuta vagyok, időm nagy részét olyan emberek gyógyításával töltöttem, akiket meggyötörtek a nehéz és romboló párkapcsolatok. Sok mindent láttam már, és küldetésemmé vált, hogy segítsek az embereknek túllépni a mérgező kapcsolataikon, hogy boldog és sikeres felnőttekké váljanak.

Elindítottam a The Inner Circle (Belső kör) nevű online csoportot, amely biztonságos menedékhely azoknak a nőknek, akik szintén megjárták a poklokat. Egy biztonságos közegben gyűlhetnek össze, gyógyulhatnak, megoszthatják egymással az élményeiket, erőt meríthetnek egymásból. Ez nem csupán egy támogatócsoport, hanem túlélők közössége, akik azon munkálkodnak, hogy ismét teljes életet tudjanak élni.

A történetek és tanácsok, amelyeket meg fogok osztani veled, mind valódi tapasztalatból és őszinte segítő szándékból fakadnak. Én is voltam hasonló helyzetben, segítettem másokon, és most neked szeretnék segíteni. Egy csónakban evezünk, és hiszem, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy túljuss ezen, és a végén még erősebbé válj.

Hogyan lehetne úgy átalakítani egy traumatikus szakítást, hogy úgy érezzük, az valójában egy kapu, amelynek a másik oldalán a gyógyulás és önmagunk jobb változata vár? Megvan a lehetőségünk arra, hogy a traumákra és a problémás kapcsolatokra úgy tekintsünk, ahogy azok jelen vannak az életünkben, és új megközelítéseket használva dolgozhatunk rajtuk, ahelyett, hogy csak beszélnénk róluk.

Ez nem tankönyv, amely definiálja a kapcsolati traumát. Itt az ideje, hogy ne álljunk meg a traumák felcímkézésénél. Meg kell értenünk, hogy mi a trauma, miért történt, és végül rá kell jönnünk, mit tehetünk azért, hogy már ne okozzon fájdalmat, elkezdhessünk gyógyulni és erősödni. Ebben a könyvben nemcsak párkapcsolatokkal fogok foglalkozni, megvizsgálom azt is, hogy a gyermekkorban kialakult kapcsolati mintáink hogyan jelennek meg felnőttkori párkapcsolatainkban. Ezért meg kell találnunk ezeknek a mintáknak a gyökerét: mi történt, miért és hogyan tudunk ezen változtatni a saját és a következő generáció érdekében.

A könyv három részből áll. Az Első részben megosztom veled azokat a szükséges lépéseket, amelyeket közvetlenül a fájdalmas szakítás után kell megtenni. Olyan kulcsfontosságú fogalmak, mint például a remetelét, randiszünet, Pandóra szelencéje, tudattalan és tudatos elköteleződések, illetve a külső és belső gyógyulás szembeállításáról is lesz szó. Miután talpra álltál, a Második részben elmélyülhetünk a belső gyógyulásban. Szó lesz az árnyékés az egomunkáról, a mérgező szégyenről, a kötődési stílusokról, kapcsolati archetípusokról, egyéni és párkapcsolati túlélő üzemmódokról, és arról, hogy önmagad megértése hogyan segíthet hozzá, hogy olyan emberré válj, aki egészséges kapcsolatokat ápol. A Harmadik  rész a kedvencem. Ebben a részben kerülünk vissza a randizás világába, és felhasználhatjuk a kemény munkával megszerzett tudást. Megismerkedünk a green flagekkel a közös alapértékek, a megérzés, az önreflexió és a reaktivitás fogalmával, valamint az új felső határral.

Az ezekben a részekben bemutatott lépések, fogalmak és gyakorlatok együttesen kulcsfontosságú jelentőséggel bírnak abban, hogy kifejleszd a szükséges önismeretet és belátást ahhoz, hogy komoly változást idézz elő a párkapcsolataidban. Közben megosztom veled a saját élményeimet és azt, hogyan használtam ezeket az alapvető eszközöket arra, hogy kiszabaduljak az ismerkedési mintáim mérgező körforgásból. Mint egy nő, aki keresztülment már hasonlón, és mint pszichoterapeuta, akinek a szakterülete segíteni más nőknek kiszabadulni ebből a körforgásból, azért vagyok itt, hogy terelgesselek, miközben a gyógyulás útjára lépsz.

Megismered a gyógyulás különböző fázisait, hogyan kell kijelölni a saját határaidat és hogyan kezeld a nehéz érzéseket. De mindenekelőtt, megérted majd azt, hogy a gyermekkori élményeid hogyan formálnak téged és jelenlegi kapcsolataidat. Egy szakítást követően a hangulatunk ingadozik a magány, a szorongás és az optimizmus között, és ez a folyamat része. Lehet, hogy pszichológushoz is jársz majd pár hónapig, megbirkózol pár problémával, és úgy gondolod majd, hogy nincs már több rózsaszín elefánt, amíg aztán egyre több nem jelenik meg a terápiás üléseiden, amik életed azon területeire hívják fel a figyelmet, amelyeken még dolgoznod kell. A rózsaszín elefánt arra a nagy és egyértelmű problémára utal, amelyről mindenki tud, de senki sem akar beszélni róla. Annyira egyértelmű és különös, mint egy rózsaszín elefánt, mégis mindenki úgy tesz, mintha ott sem lenne. Mintha azt mondanánk, hogy nem veszünk tudomást valami nagyon fontos dologról.

Ahogy haladsz az utadon, egészségesebb határokat alakítasz majd ki, de közben rájössz, ehhez ki kell jelölni ezeket határokat, és ki is kell tartani mellettük.

Ez az „elmélyült belső munka”. Lesznek napok, amikor örülni fogsz bátor döntéseidnek, és megszabadulsz a fájdalomtól, de lesznek olyan napjaid is, amikor visszavágysz a régi életedbe.

Idővel azt fogod majd gondolni, ha elég hosszú ideig vezetted a naplódat és elég könyvet olvastál a témában, mindent megtettél azért, hogy meggyógyulj. Végül aztán rájössz, hogy a gyógyulás nem lineáris folyamat, hanem evolúció. Amint megszületik ez a felismerés, gyakori, hogy megtámad a negatív belső monológod és az egód, próbálják majd megakadályozni a további fejlődésedet: „Gyenge vagy, mert időre volt szükséged a gyógyuláshoz.” „Ha rövidesen nem találsz magadnak valakit, örökké egyedül leszel.” „Csak az idődet vesztegeted.” Azt akarom, hogy tudd, ezek csak az egód által kreált történetek, mivel a gyógyulás megköveteli a sebezhetőséget, ezt pedig az egód nem szereti.

Sajnos olyan világban élünk, amelyben a nőket arra biztatják, hogy a férfiakkal szemben gyengék és behódolóak legyenek. Aztán amikor összetörik a szívünket, azt mondják, hogy szedjük össze magunkat, keressünk valakit, hogy túllépjünk az előzőn, mintha a nők egyetlen értéke a párkapcsolatuk lenne. Félre kell dobnunk ezt a meggyőződést. Amikor szenvedtem, túlélő módban nehéz volt felépülnöm és erősödnöm. Kemény leckéket kaptam, és az utam rögös volt, de minden nehézség ellenére megérte.

Megváltoztathatjuk a történetünket. Ez a könyv a gyógyulás útját mutatja a mérgező kapcsolatok után, és azt, hogyan születhetsz újjá önmagad jobb változataként. Azért vagyok itt, hogy megvilágítsam számodra a gyógyulás útját.

ELSŐ RÉSZ

GYÓGYULÁS

1.

A Z É N TÖRTÉ NETE M

Az exférjemmel a mesterképzésen ismerkedtem meg, mindketten a húszas éveink elején voltunk, nyolc hónap randizás után már jegyben jártunk, és egy évvel később összeházasodtunk. Megvettük az első közös otthonunkat, és azt terveztük, hogy belevágunk a családalapításba a diploma megszerzése után. Hiszen mi mást csinálnánk, mint kihúznánk az elvégezett feladatokat az Elvárások a fiatal párok felé listánkról?

Olyan szintű stresszt viseltünk el, amelyet csak a túlhajszoltság kultúrájában tartanak elfogadottnak. Nemes egyszerűséggel, az egónknak be kellett bizonyítania, hogy elég jók vagyunk a családunk számára. A figyelmünk nagy részét arra irányítottuk, hogy sikereinkkel kitörjünk gyermekkori traumáinkból, és első generációs bevándorlók gyermekeiként volt mit bizonyítanunk.

A „siker” felé vezető út hullámvasút volt, de meggyőztem magamat, hogy megéri kihúzni a teendőket a listánkról. Most már látom, hogy a férjemmel az érzelmi függés csapdájában vergődtünk, ami a szeretetbombázás, a távolságtartás, kibékülés, szakítás, kiszámíthatatlan viselkedés, valamint fizikai, lelki és szóbeli abúzus végtelen körforgása volt.

Emlékszem, amikor a volt férjem először megütött. Igen, utána feldúlt voltam és megdöbbentett, ami történt, de másnap a szüleimmel találkoztunk, ezért össze kellett szedni magam. A monoklimat alapozóval fedtem el, a vörös szememet pedig szemcseppel igyekeztem megnyugtatni. Féltem, hogy a sminkemet leizzadom, és lelepleződik az, amit rejtegetni próbálok: megaláztatás, szégyen, bűntudat. Úgy éreztem, elárulom a bennem élő nőt, aki segítségért kiált. Azt a nőt, aki tudta, hogy nem ez az élet vagy házasság, amit megérdemel. Még mindig emlékszem arra, ahogy folyamatosan ellenőriztem a tükörben, hogy az alapozó az arcomon maradt-e.

Éveken át kitartottam a házasságomban. Valójában segítségre volt szükségem, de fogalmam sem volt, hogyan kérjek. Olyan sokáig voltam mások támasza a magánéletemben és munkámban, hogy nem tudtam, hogyan engedjem meg másnak, hogy a támaszom legyen.

De egy történet bármilyen szomorú, mindig eljön a fordulópont. Az én történetemben ez váratlanul, egy esős kedd délutánon jött el. A házunk előtt álltam, eláztam és a kulcsaimat kerestem. Amikor beléptem az otthonom gyengén megvilágított előszobájába, meghallottam egy fantomhangot, ami megtorpanásra kényszerített. A fiatalabb énem hangját hallottam, ahogy felszabadultan nevetett.

Háttal a falnak lecsúsztam, a térdembe temettem az arcomat és úgy sikoltottam egyet, ami a fájdalom, frusztráltság és a régi énem utáni kétségbeesett vágy elegye volt. Akkor és ott rájöttem, hogy feladtam a boldogságomat, a személyiségemet és a lelki békémet egy olyan kapcsolatért, amelyben nem értékelnek.

Azon a napon megígértem magamnak, hogy nincs több bujkálás, nincs több felmentés, és nem fogom elárulni magam. Eljött az ideje, hogy visszavegyem a saját hangomat és az irányítást az életem fölött, újra felfedezzem azt az erős nőt, akit az éveken át elviselt elnyomás maga alá temetett. Soha nem beszéltem a férjemtől elszenvedett bántalmazásról. A családtagjaim nem tudták. A legjobb barátaim sem.

Még a párterapeutánknak sem mondtam el. Ebben az időszakban nagyobb szégyent éreztem, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Azért szégyelltem magam, mert terapeuta vagyok, aki egy másik terapeuta segítségére szorul a házassága rendbehozatalához. Mondjam el neki, és viseljem el annak szégyenét, hogy az az erős és határozott nő, akit ő lát bennem, pofonokat kap? Nem voltam rá képes. Nem mondtam el neki az igazat. Akkor nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Ennyire mélyen voltam. Elfedtem az igazságot, figyelmen kívül hagyva az árat, amit ezért fizetek, és az áldozatokat, amiket hoztam.

Emlékszem, akkoriban egy barátom azt mondta:

– Megváltoztál, és nekem ez nem tetszik. Mintha másik ember lennél. Már nem ragyogsz úgy, mint régen, nem nevetsz, nem élvezed az életet. Tudom, és te is tudod. Nem kell róla beszélnünk. Ha majd szeretnél beszélni, tudd, hogy én itt leszek.

Vigyorogva hallgattam végig a mondanivalóját, de közben belül zokogtam.

Az utolsó alkalommal, amikor a férjem fizikailag bántalmazott, véreztem, megsérültem és egy bordám megrepedt. Tudtam, hogy hívnom kell a rendőrséget, ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett. Tudtam, ha megteszem, az egész életem visszafordíthatatlanul megváltozik. Ha megteszem, lehullik rólam az álarc. Ugyanakkor, az egyik részem pontosan tudta, nem élhetek így tovább. Ezt már nem lehetett megbocsátani. Ezt már nem lehetett letagadni. Véresen és sérülten kizárt az otthonomból a szomszédok szeme láttára. Ezt már képtelenség lett volna elrejteni. Nem akartam már így élni, ennél jobbat érdemeltem.

Az ajtó előtt kuporogtam és zokogva beszéltem a segélyhívó diszpécserével, akinek sikerült megnyugtatnia annyira, hogy meg tudjam adni a pontos címet. Miután a rendőrök kiértek, lefotóztak azon a helyen, ahol rám találtak. A földön, hisztérikus állapotban zokogva. Egy részem felszabadult, mert már nem kell többet az igazságot titkolnom, ugyanakkor szégyelltem magam.

A vádemelést követően végre elhagyhattam a férjemet.

A rendőr, aki az ügyemmel foglalkozott, biztosított, hogy a férjemet pár utcával odébb elkapták, és már biztonságban vagyok. Felhívták a nagybátyámat, aki átjött, és készített nekem egy biztonsági tervet, és elmondta, hogy mire számíthatok a következő pár napban. Letartóztatták az exférjemet, és beadtam egy 72 ór��s átmeneti távoltartási kérelmet. Később a rendőr felhívott, és az esetet követő napokban meglátogatott, hogy meggyőződjön, jól vagyok-e. Miután ismét találkoztunk a tárgyaláson, hagytam neki üzenetet, amelyben megköszöntem azt, amit azon a napon tett értem. Olyan sok ember segít minket a gyógyulás felé vezető utunkon, és ő egyike volt ezeknek.

A válásom után másik terapeutához kezdtem el járni. Emlékszem, megkérdeztem tőle, honnan fogom tudni, hogy jól vagyok azok után, ami velem történt.

Lehetséges, hogy a válasza nyugtalanító lett volna egyeseknek, de nekem pontosan ezt kellett hallanom, és akkor a lelkem mélyén éreztem, hogy bölcsebb leszek, ha szembenézek a kényelmetlen igazsággal: „Onnan szemlélve a veled történteket meglátod a tanulságot”.

Igen, segített meglátni a tanulságot, nyilvánvaló okok miatt a házasságomnak véget kellett vetnem, ám a nőnek, aki hozzáment ehhez a szörnyeteghez, fejlődnie kellett. Sok időbe telt, de ma már képes vagyok a régi énemet a barátomnak nevezni. Meg kellett tanulnom elengedni a múltat, hogy fejlődjek. Ha az a nap nem történik meg, nem vagyok benne biztos, hogy elég erős lettem volna, hogy elhagyjam a férjemet. Beszéltem, sőt még fantáziáltam is róla. De erre nem volt konkrét tervem egészen addig a napig.

Elhitettem magammal, hogy úgy tudok a házasságom jó részeire koncentrálni, ha elfedem az igazságot. Fel sem fogtam, micsoda érzelmi erőfeszítéseket tettem, és ezek mennyire gyötörték a lelkemet egészen addig, amíg el nem váltam. Az egészségem folyamatosan romlott, pedig még csak a húszas éveim végén jártam. Olvasd el ezt a mondatot még egyszer. Még csak a húszas éveimben voltam! Vissza se néztem, miután beadtam a válókeresetet.

Miután elhagytam a férjemet még keményebben dolgoztam azon, hogy megtörjem az érzelmi függés körforgását, és kezdjem begyógyítani a kapcsolataimon ejtett sebeket.

A gyógyulás felé vezető úton az egyik feladatom az volt, hogy felismerjem, miért maradtam olyan sokáig ebben a kapcsolatban. Pszichoterapeutaként a munkám során arra kellett rájönnöm, hogy ez az önfeladás mintájaként értelmezhető.

Az érzelmi abúzus viharos világában rekedve éltem gyerekkoromban. A szüleim folyamatosan veszekedtek, fizikailag is bántalmazták egymást, így azt gondoltam, hogy ez teljesen normális egy párkapcsolatban. Olyan érzelmekben vergődtem, amelyeket nem értettem, nemhogy irányítani tudtam volna. Ez a szélsőséges érzelmek felé terelt, és az egészségtelen kapcsolatok rabjává váltam. A házasságom kísértetiesen tükrözte vissza ezt az állapotot. A társfüggőségem pedig csak rontott a helyzeten. Arra jöttem rá, hogy olyan emberekhez vonzódtam, akik rajonganak értem, ha pedig nem rajongtak értem, unalmasak voltak a számomra. Így működött a szorongó kötődésem, ami keresztbe tett a kapcsolataimnak  és az intenzív szexuális kapcsolat elvonta a figyelmemet a traumámról. Szerelmes voltam a lehetőség gondolatába, mindig olyasvalakit kerestem, aki képes kielégíteni a szükségleteimet, ahelyett, hogy végre felismertem volna, hogy ez csakis rajtam múlik. Sokáig tartott, de végül rájöttem, hogy jobban kell szeretni önmagamat. Nem volt kellemes felismerés, de utána minden a helyére került.

A gyógyulás göröngyös útjára szükségem volt, hogy szünetet tudjak tartani a toxikus kapcsolataimban, amelyek csak tönkretettek. Vissza kellett találnom önmagamhoz, hogy az idegrendszerem meggyógyulhasson, és a saját érzelmi sérüléseim alapján megvizsgálhassam, miért vonzódom ezekhez a kapcsolatokhoz. Mindezekről szó lesz az első részben, amelynek a címe: Gyógyulás.

Ám mindenekelőtt vállalnom kellett a felelősséget ezekben a helyzetekben meghozott döntéseimért. Nem volt könnyű, de megérte.

A bántalmazó, toxikus, vagy csak egyszerűen viharos kapcsolatokból való felépülést az önmegismerés útjaként látom, ami arra késztet minket, hogy mélyüljünk el a tudattalanunkban, és vállaljunk felelősséget a saját gyógyulásunkért. A tudatosabb és függetlenebb emberré válásunkról szól, hogy képesek vagyunk olyan döntéseket hozni, amelyek összhangban vannak az értékeinkkel és vágyainkkal.

Amikor elindulsz ezen az úton, készülj fel arra, hogy találkozni fogsz olyan helyzetekkel és kapcsolatokkal, amelyek kihívás elé állítják az új énképedet. Lehet, hogy a régi párod próbál majd visszalopakodni az életedbe, lehet, hogy a családtagjaidnak továbbra is lesznek helytelen kérései, vagy az is lehet, hogy új partnerek jelennek meg a saját problémáikkal. Kezded majd felismerni, hogy a toxikus kapcsolatok nemcsak párkapcsolatok lehetnek, hanem más formában is megjelenhetnek. Ebben a könyvben elsősorban a toxikus párkapcsolatok hatásaira és a felépülésre fogok koncentrálni. Figyelembe véve mindezeket a leírtak nagy része a nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik.

Elképzelhető, hogy ezen az úton megkérdőjelezed, tényleg sikerült-e magad mögött hagyni a múltadat, készen állsz-e arra, hogy kijelöld a határaidat, és abba tudod-e hagyni a megváltó szerepében való tetszelgést. Végeredményében azonban emlékeztetned kell magadat arra, hogy megérdemled a nyugalmat, kölcsönös tiszteletet és az érzelmi biztonságot, és továbbra is olyan döntéseket kell hoznod, amelyek a javadat szolgálják.

A GYÓGY UL Á S NEM LI NE Á R IS FOLYA M AT

A gyógyulás útjában van pár vargabetű, zord völgyek és ragyogó csúcsok között fogsz kalandozni. Ebben a kalandban váratlan helyekre eljutva szembesülhetsz személyiséged azon részeivel, amelyeket hosszú ideig rejtegettél. Elönthet érzelem és tudatosság, ami letaglózó élmény lehet. Ráébredhetsz arra, hogy az, ahogy eddig értelmezted az életedet és a kapcsolataidat, már egy másik valóságot tükröz.

Gyakran fájdalmas lehet darabjaira szedni a régi meggyőződéseinket és átformálni úgy, hogy a világról alkotott új képünkhöz igazodjon. Mintha letisztítanánk egy ősrégi leletet, amely évszázadokon át a föld alatt pihent, ez lassú folyamat, de amikor végre letisztul minden, az eredmény lenyűgöző. Hosszú időn át tartogattad magadban a múltbeli traumáidat és megoldatlan érzéseidet Pandóra szelencéjében. Rémisztő lehet a szembenézés és az elengedés, de elengedhetetlen a fejlődéshez és a gyógyuláshoz.

A felfedezés hatására egy napon azt érezheted, hogy fejlődést értél el, a következő napon viszont azt tapasztalhatod, mintha visszakerültél volna az út elejére. Találkozni fogsz olyan hátráltató tényezőkkel és akadályokkal, amelyek miatt megkérdőjelezed azt, hogy egyáltalán fejlődtél-e. Ilyenkor fontos emlékeztetni magadat arra, hogy a gyógyulás folyamat, nem pedig a cél.

Légy türelmes önmagaddal, és fogadd el a folyamatot minden varbetűjével együtt, így nemcsak a célt tudod majd értékelni, hanem az út szépségeit is. Minden kis előrelépés már haladás. Megtanulsz tudatos döntéseket hozni, és megfontoltan elköteleződni a kapcsolataidban, hogy felépülj, boldog és sikeres ember legyél.

Készülj fel életed utazására! Fogadd el a gyógyulás és önfelfedezés útját, amely visszavezet önmagadhoz. Első lépésként pakold ki az érzelmi szekrényed hátuljából Pandóra szelencéjét.

PA N DÓR A SZEL E NCÉJE

Mindannyiunkban rejtőzik Pandóra szelencéje, amely tele van a felszín alatt lapuló feldolgozatlan traumákkal és begyógyításra váró érzelmi sebekkel. Ezeket az elfeledett érzéseket, traumákat ignoráltuk azért, hogy korábbi kapcsolatainkat túléljük, mégis befolyásolták azokat. Ez a szelence fájdalmas emlékeket őriz mérgező kapcsolatokról, egészségtelen mintákról, érzelmi abúzusról, elhagyatottságról, elutasításról, árulásról és sok másról.

Gyakran próbálunk ezekkel a fájdalmas emlékekkel úgy tenni, mintha nem léteznének. Mégis mázsás súlyként húz le a mélybe. Az érzelmi sebek béklyóiból úgy tudunk kiszabadulni, ha Pandóra szelencéjét teljesen kitakarítjuk. Ehhez viszont a pszichénk legmélyére kell utazni, szembenézni azokkal démonokkal, amelyek régóta kísértenek. Ha ezt nem tesszük meg, akkor ugyanezek a démonok Pandóra szelencéjéből átszivároghatnak a kapcsolatainkba. A gyermekkori traumák felnőttkori traumákká válnak.

Ijesztő és nehéz feltárni a múltbeli élményeidet, de a legfontosabb, hog y nyitottak  leg yünk a folyamatra. Nem kell tökéletesnek lenni, és nem kell mindenre emlékezni azokból a dolgokból, amelyek azzá tettek minket, akik vagyunk. Minden azzal kezdődik, hogy egyszerűen kijelentjük, hallgatunk a megérzéseinkre és a tudattalattinkra, ahogy megmutatják a személyiségünk azon részeit, amelyek jelenleg a kapcsolataink árnyékában leselkednek. Ha így teszünk, a megérzéseink felerősödnek, az elutasítás hangjai elhalkulnak. Tisztánlátásunk élesebbé válik, ahogy a trauma rétegenként leválik. Úgy vezet a gyógyulás ösvényén, ahogy a pislákoló fény mutatja az utat a sötétben.

Amint elég bátor leszel ahhoz, hogy szembenézz a téged kísértő démonokkal, nem tudnak a múlt fogságában tartani. Bízol majd a megérzéseidben, tudni fogod, hogy szíved legmélyére vezetnek, ahol megleled a választ arra a kérdésre, hogyan legyél jelen a kapcsolataidban. Megtanulsz a belső hangodra hallgatni, hogy felfigyelj a megjelenő red flagekre, és olyan döntéseket hozz, amelyek az igazi önmagaddal összeegyeztethetőek.

Először tegyél fel magadnak ilyen kérdéseket: Mit kell tudnom arról, hogy a múltam hogyan befolyásolja a jelenlegi kapcsolataimat? Milyen minták voltak jelen a gyermekkori és a felnőttkori kapcsolataimban egyaránt? Elhagyatottság? Árulás? Érzelmi elhanyagoltság? Mellőzöttség érzése? Próbálj engedni a megérzésednek, hogy elvezessen a válaszokhoz.

Ha normalizálod a régi sebek feltárásának folyamatát, kezded megérteni azt, hogyan formáltak ezek a sebek téged és milyen hatást gyakorolnak a jelenlegi életedre. Add át magadat az utazásnak, add meg magadnak azt a könyörületességet, amit megérdemelsz, és találj vigaszt abban, hogy nem vagy egyedül.

Csak akkor láttam meg azokat a mintákat, amelyek sok kapcsolatomra hatással voltak, amikor kinyitottam Pandóra szelencéjét. Az a felismerés, hogy a múltam még mindig beleszól a jelenlegi életembe, segített abban, hogyan tudok ebből kitörni.

Visszatekintve látom, hogy egy visszatérő minta került elő a párkapcsolataimban. Olyan férfiakhoz vonzódtam, akik hajlamosak voltak eltűnni, hitegetni és váratlanul szakítani. Huss! Már el is tűntek, előzetes figyelmeztetés nélkül. Ez visszatükrözte édesapám elvesztését, aki váratlanul hunyt el. Nyilvánvaló, hogy tudat alatt olyan partnereket kerestem, akik az édesapám hirtelen és váratlan távozását tükrözték vissza, ezzel erősítve az életemben a váratlan és megmagyarázhatatlan űr keletkezését.

Ahogy a házasságomon gondolkodtam, rájöttem, hogy olyan egyszerű dolog is, mint például az, hogy a férjem leugrott a boltba, szorongást váltott ki belőlem, ami mélyen gyökerezett az emlékemben, amikor értesültem édesapám haláláról. Feszülten figyeltem a lakásunk ablakából, ahogy megteszi rövid útját a szemközti boltba, közben pedig beleőrültem abba az irracionális félelembe, hogy talán soha nem jön vissza. Minden elválásunk után rettegve vártam a telefonhívást a rossz hírekkel.  Ez az állandó szorongás új megvilágításba került, amikor az egyik egyetemi professzorom a csoportos tanácsadásórán azt mondta: „Így nem lehet élni. Muszáj lesz ezzel foglalkoznia.”

Az elhagyatottságtól való folyamatos félelem hű társammá vált a mindennapokban, számomra ez a normális élet része volt, én pedig akaratlanul elfogadtam. Ekkor kezdtem elgondolkodni arról, hogy édesapám elvesztése milyen mély nyomott hagyott bennem. Bár a tudatos énem nem gondolta ezt elhagyatottságnak, de a bennem élő sebezhető gyermek másképpen látta.

A nőkkel kialakított baráti kapcsolataimban gyakran láttam meg az összetett és megoldatlan dinamikát, amelyet az édesanyámmal tapasztaltam meg. A szóbeli és érzelmi abúzus, az elhagyatottság és a visszautasítástól való folyamatos félelem kényszeresen alkalmazkodó baráttá tett, akire mindig számíthatott mindenki, még akkor is, ha ez a saját káromra történt.

Ahogy érettebb lettem, észrevettem, hogy a húszas éveimben tapasztalt dühöm sok szálon kötődött ahhoz, ahogy a valódi érzéseimet elfojtottam. Ahelyett, hogy teret adtam volna az érzéseimnek, az meggyőződésem kísértett, ha kinyilvánítom az érzéseimet, elutasításba fogok ütközni.

Szakmailag abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kivételesen tehetséges főnökkel dolgozhattam együtt. Mégsem tudtam megállni, hogy az édesanyám iránt érzett csalódottságomat kivetítsem rá, főleg akkor, ha késésben voltam valamivel. Amikor udvariasan megkért arra, hogy a teljesítés napján nyújtsam be az elszámolásaimat, elkapott rettegés, és meg voltam arról győződve, hogy neheztel rám a késés miatt.

Azonban a tettein keresztül akaratlanul menedéket biztosított az önreflexióra. Nyájas, türelmes és megértő személyiségével folyamatosan dacolt az ellenségeskedésre vagy ridegségre vonatkozó elvárásaimmal.

Végül egy határozott felismerést tettem: a kapcsolatra vetett árnyékok mind tőlem származnak. Kulcsfontosságú volt, hogy szembenézzek a múltam kísérteteivel, akik Pandóra szelencéjében szunnyadtak. Miután fejest ugrottam Pandóra szelencéjébe, belém hasított a kérdés, és most hogyan tovább. Tegyem meg a nagy lépést, és induljak el a gyógyulás útján, vagy tegyek mindenkit továbbra is boldoggá, miközben azt a régi belső hangot hallgatom, ahogy azt hajtogatja, hogy figyeljek inkább a biztonságra a kapcsolataimban?

A Pandóra szelencéjében tárolt trauma és rossz emlékek felszínre hozása az egyik legfontosabb lépés a gyógyulás felé, ehhez kulcsfontosságú gyakorlathoz pedig vissza fogunk még térni. Nem lesz könnyű félrelökni a félelmet vagy a szégyenérzetet, hogy kitisztítsuk Pandóra szelencéjét, de elképesztően fontos és hihetetlenül hálás élmény.

A könyvet itt találod!

[labjegyzet]

Olvass bele ebbe a hátborzongatóan igaz történetbe!

A náci Németország mélyén, egy hegytetőn álló zordon lovagvárban brit katonatisztek kutyaszorítóba került csapata azzal tölti a második világháborús hadifogságát, hogy szökni próbál német fogvatartóik markából – nagyjából így szól Colditz hetven éve kikezdhetetlen mítosza. De ez a megközelítés csak a valóság egy része.

Előszó

Colditz immár több mint hetven éve kikezdhetetlenül és makacsul tartja mítoszát: szúrós bajuszú, dacos hadifoglyok a nácikra fittyet hányva alagutat ásnak a német hegytetőn álló zordon lovagvárból, hogy folytassák a háborút más eszközökkel. De ahogy minden legenda esetében, a valóság itt is összetettebb.

Colditz bátor és szívós hadifoglyai elképesztő találékonyságot mutattak módszereikben, ahogy megpróbáltak kijutni a Harmadik Birodalom legrenitensebb foglyait őrző, legszigorúbbnak tartott lágeréből. Egyetlen táborból sem kíséreltek meg annyiszor megszökni, mint Colditzból. De Colditzban az élet nem csak a szökésekről szólt, ahogy a lakói is összetettebb és jóval érdekesebb alakok voltak azoknál a papírmasé szenteknél, amilyennek a népszerűsítő művek mutatják őket.

Colditz a háború előtti társadalmat képezte le, csak tarkábban. Zárt közösséget alkotott, amely osztály, politika, nemiség és faj kérdésében erősen megosztott volt. A rettenthetetlen hadfiak mellett a colditzi dráma szereplőinek sorába kommunisták, tudósok, homoszexuálisok, nők, esztéták és nyárspolgárok, arisztokraták, kémek, munkások, költők és árulók tartoztak. Sokukat mindeddig kitakarták a történetből, mert nem illettek bele a szövetséges haderő mindenáron szökni vágyó fehér férfi tisztjeinek kliséjébe. Ezenfelül az ott lakók durván felét németek alkották: az őröket és tisztjeiket úgyszintén egyszínűnek szokás ábrázolni, holott ebből a csapatból sem hiányoztak a színes egyéniségek, de kulturáltság és emberség dolgában többen is igencsak távol estek a vérszomjas náci sztereotípiájától.

Colditz igaz története példázat az emberi eltökéltségről és még sok másról is: terrorizálásról, kémkedésről, unalomról, tébolyról, tragédiáról és bohózatról. A colditzi vár rémisztő börtön volt, de gyakran abszurdba hajló hely is, ahol a szenvedésbe fergeteges komédia elemei vegyülnek, egyfajta bizarr megméretés, amely megteremtette a maga kultúráját, konyháját, sportját, színházát és még egy sajátos közvetítő nyelvet is. Ám ahogy folyt az élet odabenn és zajlott a háború odakint, ez a világtól elzárt, szögesdróttal kerített és gondosan őrzött tömlöc átformált minden belépőt. A foglyok egy része hősiesen viselkedett, de ugyanakkor emberből voltak: szívósak és sebezhetők, bátrak, de riadtak, hol vidámak, hol elszántak, hol kétségbeesettek.

Ez az igazi Colditz-történet lényege: hogyan reagálnak a hétköznapi emberek mindkét oldalon a nem maguk által előidézett drámai és sokkoló körülményekre. Fölvetődik a kézenfekvő kérdés: te hogyan viselkedtél volna?

Bevezető

„Ferenc Jóska”

Gustav Rothenberger törzsőrmester minden áldott este körbejárta a várat, ellenőrizte, az őrök a helyükön vannak-e, nem bóbiskol-e valamelyik. Rothenberger a megszokások rabja volt, és körútja mindig az épület keleti oldalán ért véget, ahol a meredek lejtő és az égbe nyúló várfal közt húzódó keskeny gyalogút egy szögesdrót kapuhoz vezetett. Mögötte már a park és az erdő terült el. Géppisztolyos őrök álltak tízméterenként a teraszos lejtő mentén. Két további őr vigyázta magát a kaput, az egyik egy gyilokjárószerű emelt vasjárdán járőrözött, ahonnan akadálytalanul tűz alá vehette a lekövezett teraszokat.

1943 egy meleg, szeptemberi éjszakáján, nem sokkal éjfél előtt a törzsőrmester jó szokása szerint megjelent a kövezeten két karabélyos őrkatona kíséretében. A foglyokat két órával korábban a szálláshelyükre zárták. Csend volt. A vakító fényszórók torz árnyképeket vetítettek a gránit várfalra az őrökről.

Rothenberger összetéveszthetetlen alak volt. A szász születésű altisztet Vaskereszttel tüntették ki az első világháborúban, és az a hír járta róla, hogy lefekvéskor magára tűzi a hadijelvényeit. Katonái az őrszázad 3. szakaszában tartottak tőle és felnéztek rá. A foglyok minden lehetőséget megragadtak, hogy kigúnyolják fogvatartóikat, de óvatos tisztelettel viszonyultak ehhez a marcona embernyúzóhoz, aki egy korábbi kort testesített meg a sebhelyeivel, vasfegyelmével és arcszőrzetével. Rothenberger legfőbb ismertetőjele az egymásba folyó dús bajusz és pofaszakáll volt. Az öreg katona végtelenül büszke volt e hatalmas vörhenyes férfiúi ékességére, kefélte, nyírta, viaszolta kackiásra, mintha házi kedvencet ápolna. A brit hadifoglyok „Ferenc Jóskának” hívták, utalásul az osztrák császárra és magyar királyra, de csak egymás közt, szemtől szemben soha.

Rothenberger tempósan odalépdelt a teraszon álló első őrszemhez, és rárivallt:

– Szökési kísérlet a nyugati oldalon! Haladéktalanul jelentkezzen az őrszobán!

A meglepett őrszem tisztelgett, összecsapta a bokáját, és futólépésben távozott. A törzsőrmester elküldte a második őrt, aztán a harmadikat is. A kapunál strázsáló két őrkatona meglepetten látta, hogy Rothenberger felbukkan a sarkon, nyomában a váltással, holott még két órán át nekik kellene adniuk a kapuszolgálatot.

– Előrehozott váltás van – kaffogott a harcsabajszú törzsőrmester. – Kérem a kulcsot!

Rothenberger fölöttébb ingerültnek tűnt aznap este. A látszat azonban csalt. Rothenberger arcszőrzetét közelebbről szemügyre véve kiderült volna, hogy borotvapamacsokból tépték, börtönboltból vásárolt vízfestékkel vörhenyes-őszesre festették és enyvvel ragasztották fel; egyenruháját, ahogy a kísérőiét is, börtönpokrócokból öltötték össze nagy gondossággal és festették előírásszerű csukaszürkére; mellén a Vaskeresztet felforrósított konyhakéssel vágták ki a tetőről szerzett cinkből; fejfedőjét csúcsos brit pilótasapkából tákolták filc és madzag hozzáadásával; kartonból készült pisztolytáskáját barna cipőpasztával fényesítették ki, és egy fadarab kandikált ki belőle a 9 milliméteres Walther P38 pisztoly markolatát utánozva; a két köpenyes katona ceruzabéllel besatírozott fapuskát viselt, amelynek závárjához acél ágykeret, ravaszához pedig fém evőeszköz egy-egy darabját használták fel.

A törzsőrmester Rothenberger szakasztott mása volt, ál-„Ferenc Jóska”. Michael Sinclairnek hívták. A huszonöt éves brit főhadnagy már kétszer megszökött Colditzból, de mindkétszer elkapták és visszahozták. Sinclair folyékonyan beszélt németül, tehetséges amatőr színész volt, és a szökés megszállottja. Másra se tudott gondolni, ez volt az egyetlen beszédtémája.

– Meglépek innen! – hajtogatta. Ez nem valami vágyálom kifejeződése volt, hanem kinyilatkoztatás. Ezt a megszállottságot a hadifoglyok közül néhányan taszítónak találták: Sinclair hajthatatlanságát mintha az elkeseredettség tüzelte volna. Négy hónapon át tanulmányozta Rothenberger járását, testtartását és tájszólását, szokásait, modorát és azt, ahogy káromkodott, ha dühbe jött, ami sűrűn előfordult.

A teraszok feletti magasban további harmincöt brit tiszt várakozott a sötétben. Az ötödik emeleti ablakokról már lefűrészelték a rácsot. A szökni készülők maguk gyártotta civil ruhát viseltek. Hamis úti okmány lapult mindannyiuk zsebében, amely házilag barkácsolt írógépen készült, hozzá a fotót egy szivarosdobozból és szemüvegből eszkábált fényképezőgép szolgáltatta, és a hitelesítő német sasos bélyegzőt borotvapengével faragták cipősarokból.

– Sikerülni fog – suttogta egyikük, amikor az első őrszem sietve távozott. – Ez tényleg sikerülni fog!

A terv pofonegyszerű volt: amint eltávolították az őröket az útból, az első húszas csoport lepedőkből csomózott kötélen leereszkedik az épület homlokzatán, Sinclair kinyitja a park felé eső kaput, és mindannyian lerohannak a lejtőn, be a közeli erdőbe. Ha kijutottak, a többiek pár perc múlva követik őket. A fák közé érve párokra oszlanak és szétszélednek a határban, majd különböző előre egyeztetett útvonalakon megcélozzák az országhatárt. A „Ferenc Jóska-terv” a német katonák zsigeri parancsteljesítésére, az előkészületekre, időzítésre, szerencsére és Sinclair álbajszának a hitelességére épült. A szökevények úgy becsülték, hogy négy és fél percbe telik, mire az elküldött katonák az őrszobához érnek, és ott találják az igazi Rothenbergert. Ekkor el fog szabadulni a pokol. A sötétben gubbasztók közül sokan már csaknem három éve voltak fogságban. Ez idő alatt számos szökési kísérlet történt, de csak töredékük járt sikerrel. Az őrzők és őrzöttek közti eszkalálódó belháború most nagy győzelemmel kecsegtetett. Ha beválik, ez lesz az első tömeges szökés Colditz történetében.

Colditz parancsnoka nemrég elrendelte, hogy mindenki, és ez alól nincs kivétel, csakis egy naponta eltérő színű engedély birtokában léphet be vagy távozhat a várból. A kapuőr tartotta magát a szabályokhoz. Később majd azt fogja állítani, hogy a bajusz ott az orra előtt „nem igazán jól kunkorodott”, de valójában egyszerűen csak engedelmeskedett a parancsnak, még úgy is, hogy azt maga Rothenberger adta ki, és most úgy tűnik, arra biztatja, hogy ne teljesítse. Az őr hangja tisztán hallható volt odafenn az ablakokban:

– Nein, Herr Stabsfeldwebel. Nein!

Sinclair káromkodott egy rothenbergerit ekkora arcátlanság hallatán.

– Megbolondult? Nem ismeri meg a saját törzsőrmesterét?! – De végül a zsebébe nyúlt, és felmutatta az Ausweist, a ledátumozott, aláírt és pecséttel ellátott kilépési engedélyt. Ez egy igazi engedély másolata volt, egy megvesztegetett német őrtől szerezték. Tökéletes utánzat volt minden tekintetben. Kivéve a színét. A hamis passzus szürke volt. Sárgának kellett volna lennie.

Az őr egy pillanatra rábámult, aztán vissza „Ferenc Jóska” Rothenbergerre. Aztán lassan felemelte a karabélyát.

1940

1.

Az őslakosok

1940. november 10-én Pat Reid százados felbámult a szirttetőn álló várra, és elfogta az a félelemmel vegyes csodálat, amit az építők művük szemlélőjétől el is vártak. „Láttuk fölénk tornyosulni leendő börtönünket – írta később. – Szépséges, méltóságteljes, fenséges, és mégis elég ijesztő ahhoz, hogy összeszoruljon a szívünk… olyan látvány, amelytől a legbátrabb is elcsügged.”

A csüggedés nem volt jellemző Pat Reidre. Ellenkezőleg, a nyúlszívűség bármilyen formáját morális gyengeségnek tartotta, és nem tűrte el sem magában, sem másban. Májusban esett fogságba, egyike volt annak a sok ezer katonának, akik nem tudtak hazajutni Franciaország veresége után. Kezdetben a bajorországi Laufen volt hercegségi kastélyában raboskodott, ahol a Királyi Szállító és Ellátó Szakszolgálat hadifogoly tisztjeként azonnal átvette a pincében folyó alagútásás irányítását, amely egy kis pajtát vett célba a börtönfal túloldalán. Öt másik tiszttel együtt szökött meg. A jugoszláv határ felé indultak, az ötödik nap fogták el őket és küldték Colditzba, ebbe a javíthatatlan foglyoknak létesített új táborba, vagyis egy olyan helyre, amelyet Reid messzemenően kiérdemelt.

Reid huszonnyolc évvel a háború kitörése előtt született Indiában. Természetére ír apjától örökölt makrancossága nyomta rá a bélyegét. Született exhibicionista volt, szövetségesnek messzemenően megbízható, ellenfélnek pedig makacs és elviselhetetlen. Egyszer egy Anglia–Írország rögbimeccsen felmászott a kapufa csúcsára, hogy felakasszon rá egy lóherecsokrot. Egy fogolytársa leírása szerint ez a „zömök, hullámos hajú, dévaj tekintetű fickó” kizárólag a Boy’s Own Paper című, gimnáziumi hőstetteknek szentelt brit ifjúsági magazin zsargonjában volt hajlandó beszélni és írni. Mindig tántoríthatatlan, élénk optimizmust sugárzott. Reid gyorsan ráérzett, milyen szerepet tölthet be a kialakuló drámában: ő lett Colditz első és legalaposabb krónikása. Kapásból meggyűlölte kényszerlakhelyét, és élete további részében jobbára e körül az érzés körül forogtak a gondolatai, és erről írt.

A brit tiszteket, akik utóbb „leufeni hatok” néven híresültek el, átkísérték a várárok fölötti hídon, azután át egy második kőboltozaton, melynek tölgyfa kapuszárnyai baljósan, igazi középkort idéző módon, súlyos vasreteszek csattanásával zárultak be mögöttünk. Civilben Reid építőmérnök volt, és hozzáértő szemmel méricskélte az oromzatot. A talaj három oldalon meredeken szakadt le a szögesdrót göngyölegekkel koszorúzott földnyelv alá. A szürkület beálltával vakító reflektorfényben fürdött a várfal. A legközelebbi nagyváros az innen 37 kilométerre északnyugatra fekvő Lipcse volt. A legközelebbi nem német fennhatóság alatt álló terület mintegy 650 kilométerre esett. „Szökni innen félelmetes kihívás lesz”, morfondírozott Reid. A kis csapat áthaladt egy újabb kapuboltozat alatt, és megérkezett a belső udvarra. Csak a kockakövön kocogó bakancsaik hangja törte meg a csendet. „Elmondhatatlanul vészjósló hely volt”, írta Reid.

A colditzi várkastély egy dombtetőn áll, 45 méterrel az Elba mellékfolyója, a Mulde fölé magasodva. Az egykor itt élő szorb szlávok nevezték ezt a vidéket Koldjeszének, ami annyit tesz: „sötét erdő”. Német tartománnyá a 10. században vált, a leendő hatalmas erőd első köveit 1043 táján rakták le, és az elkövetkező évezredben egymást követték a bővítések és átalakítások, rombolások és újjáépítések a térség feletti hatalomért és fennhatóságért marakodó dinasztiák jóvoltából. A vár az évszázadok során újra meg újra váltogatta alakját a megannyi tűzvész, háború és járvány nyomán, de a feladata ugyanaz maradt: ámulatot és alázatot kellett keltenie az uralkodó alattvalóiban, hirdetnie erejét, megfélemlíteni ellenségeit és bebörtönözni foglyait.

A térség örökös urai, a szász választófejedelmek vadászkastélyt építtettek belőle kápolnával és lovagteremmel, és 1523-ban magas kőfallal övezett vadaskertet kerítettek hozzá, melynek egy elzárt sarkában fehér gímszarvasokat tartottak, hogy onnan kieresztve levadásszák őket. Magába a várba az özvegyeiket, duhaj rokonaikat és hajadon leányaikat gyűjtötték össze. A 18. század elején II. Ágost szász választófejedelem, lengyel király és litván nagyherceg alatt a várkastély sétakerttel és színházzal bővült, és megnövelték erődítéseit. Erős Ágost híres volt roppant testi erejéről és a rókadobálásban való jártasságáról (amely pontosan olyan visszataszító sport volt, amilyennek hangzik), valamint hírhedt nőcsábász is volt – gyermekei száma a különböző állítások szerint 365 és 382 közé tehető. A kastélyt 700 szobásra bővítették, hogy elhelyezhessék őket.

A 19. századra a szász hercegek figyelme más irányba fordult, és a dombtetőn álló várból szegényház, nevelőotthon, majd kórház lett „gyógyíthatatlan elmebetegeknek”. Colditz volt Németország legdrágább tébolydája, gyűjtőhelye a gazdag és tekintélyes családok elmeháborodott leszármazottainak, például Robert Schumann zeneszerző Ludwig fiának, aki húszéves korában került ide tébolyodottan, és maradt élete végéig. A 20. század fordulójára élőhalottak lakhelyének, jéghideg kőpadlók, huzatos folyosók és takargatott gyötrelmek mauzóleumának számított. Az első világháború idején tüdőbetegeknek és pszichiátriai ápoltaknak adott otthont, akik közül 912 fő vesztette életét alultápláltságtól. A második világháborút megelőzően náci koncentrációs táborként üzemelt, Hitler politikai ellenfeleit, kommunistákat, szociáldemokratákat és egyéb „nemkívánatos elemeket” zártak be ide, egy év alatt több mint kétezret. Néhányukat meg is kínozták a nyirkos cellákban. Ezután rövid ideig a birodalmi ifjúmunkások táborává lépett elő, majd 1938-ban ismét elmegyógyintézet lett, de ezúttal sötét számítással: 84 testileg és szellemileg fogyatékos embert éheztettek tudatosan halálra Hitler széles körű kísérleti eutanáziaprogramjának keretében.

1939-re azonban átalakították azzá, amiről mindig is emlékezetes lesz: hadifogolytáborrá. Az Oberkommando der Wehrmacht (OKW), vagyis a német véderő főparancsnoksága Sonderlagert, különleges tábort rendezett be Colditzban a foglyul ejtett ellenséges tisztek egy bizonyos fajtájának: azoknak, akik szökést kíséreltek meg más táborokból, illetve kifejezetten negatívan viszonyultak Németországhoz. Ez utóbbiak voltak az úgynevezett deutschfeindlichek, németellenesek. A náci Németországban az elégtelen barátságosság bűnnek számított. A deutschfeindlich besorolás olyan volt, mint valami bélyeg a homlokon: a németek szemében az érdemtelenség jele, de a hadifoglyok közt felért egy kitüntetéssel. A vár ettől fogva fogságba esett tisztek tábora lett, Offizierslager, nevezetesen Oflag IV-C.

Az évszázadok során a legkülönbözőbb emberek laktak a colditzi várban, de szinte mindannyiukban volt valami közös: nem önszántukból kerültek oda. Az özvegyeket, az őrülteket, a zsidókat, a szüzeket, a tébécés pácienseket, a hadifoglyokat és a park fehér gímszarvasait egytől egyig úgy hozták a várba, és onnan nem volt szabadulásuk. Még Erős Ágost fattyú sarjai is kelepcébe estek ebben a monumentális sasfészekben, amelyet állítólag az emberek védelmére emeltek, de mindig is a hatalom eszköze volt, a láthatárt uraló roppant nagy építmény, amely arra szolgált, hogy tiszteletet keltsen a körülötte élőkben, és megbízhatóan falain belül tartsa a lakóit. Bámulatos vagy borzalmas volt, attól függően, hogy a fal melyik oldaláról nézte az ember.

Az építménynek két, egymással szomszédos udvara volt. A belső, a régebbi alig teniszpályányi volt, kockaköves, és 27 méter magas falak övezték. Az északi oldalán helyezkedett el a kápolna és az óratorony; a nyugatin a Saalhaus, a csarnoképület a színházzal, csomagirodával és fölötte a főtiszti szállással; a délin a rabkonyha, átellenben a németekével; a keleti szárnyon volt a Fürstenhaus, azaz herceglak, a brit hadifoglyok szállása. A nap csak déltájban sütött be a belső udvarra néhány órácskára. Egy kapualjon keresztül lehetett kijutni a nagyobb külső udvarra, amelynek mindössze két kijárata volt: az egyik a száraz várárok fölött, amely az odalent, a völgyben fekvő Colditz városkához vezetett, a másik pedig egy kaszárnyák alatti alagúton át ereszkedett le a park és az erdő felé, amely egykor a hatalmas választófejedelmek vadaskertje és vadászterülete volt. A foglyokat a belső udvarban tartották, miközben német őreiket, a 395. területvédelmi zászlóalj katonáit a külsőn szállásolták el. Ez volt a helyőrség-parancsnokság, a Kommandatúra.

A colditzi vár ugyanolyan szilárdnak és rendíthetetlennek látszott, mint a szikla, amelyen állt. Valójában csupa lyuk volt. A gigantikus kőtömlöc szakaszosan épült, rétegről rétegre, az évszázadok óta temetőben szunnyadó emberek helyiségeket bővítettek ki, ablaknyílásokat vágtak vagy falaztak be, folyosókat zártak le, lefolyókat térítettek el és ástak újra. Tele volt rejtett fülkével, elhagyott padlásszobával, rározsdált középkori lakattal lezárt ajtóval és rég elfeledett zugokkal. Az elkövetkező négy évben Reid és a belső udvar többi lakója igyekezett kihasználni ezeket a réseket, miközben a külső udvar emberei nem kisebb elánnal azon voltak, hogy betömjék őket.

Egy magas, határozott arcélű német tiszt feszesen tisztelgett, amikor a brit hadifoglyok beléptek az udvarra.

– Jó estét, angol barátaim! – szólította meg őket kifogástalan angolsággal. – Biztosan fáradtak egy ilyen kimerítő nap után.

Reinhold Eggers főhadnagy minden lehetséges módon Pat Reid ellentéte volt: kimért, fegyelmezett, sótlan és legalább annyira hazafias beállítottságú, amennyire Reid deutschfeindlich. Első látásra megutálták egymást: találkozásuk egy hosszú és elkeseredett küzdelem kezdetét jelentette.

A brunswicki patkolókovács fia, Eggers harcolt Ypernnél és a Somme-nál, és „ötvenegy rettenetes hónap” után Vaskereszttel és átlőtt lábbal fejezte be a háborút. Önmagát így írta le: „német hazafi, szülőhazája rendíthetetlen híve”. De nem volt náci, és a háború előtt átmenetileg ki is esett a párt kegyeiből, amiért nem mutatott elég lelkesedést a nemzetiszocialista eszmék iránt. A második háború kitörésekor, negyvenkilenc évesen újra behívták, és sok idősebb katonához hasonlóan a hadsereg fogolytábor-fenntartó szolgálatához került ügyeletes tiszti beosztásba az Oflag IV-C-hez. Idővel Colditz első számú biztonsági főnöke lett.

A civilben tanár Eggersben megvolt egy régi vágású porosz iskolaigazgató minden ismérve: rendet és fegyelmet követelt, merev és rideg volt, akár egy darab kréta, ugyanakkor igazságos, következetes, és soha nem engedett a jó modorból. Hitt abban, hogy az engedetlen diákok oktatásával eltöltött életútnál semmi sem lehet alkalmasabb a Németországba került legrenitensebb hadifoglyok megregulázására, és tanítási alapelveit vette elő a hadifogolytábor működtetéséhez: „Ne mutass érzelmet; mosolyogj minden helyzetben; keményen torold meg az engedetlenséget.” Elvhű emberként határozottan tiltotta a foglyokkal szembeni testi erőszakot, ez alól csak az önvédelem adhatott felmentést. Naplója és más írásai német szemszögből nyújtanak kivételes betekintést Colditz világába.

Eggers emellett lelkes anglomán volt, ami kockázatos megnyilvánulásnak számított a náci Németországban. Nem csinált titkot abból, hogy rajong a brit vidékért, udvariasságért, nyelvért, konyháért és sportszerű viselkedésért. Diplomamunkája ezt a címet viselte: Az angliai iskolareform elmélete és gyakorlata a viktoriánus időktől napjainkig. 1932-ben iskolacsere-programot szervezett a hallei Johann Gottfried Herder Gimnázium és a Cheltenham Grammar School között. Miközben a nácik hatalomra törtek Németországban, Eggers boldog hónapokat töltött a gloucestershire-i üdülővárosban, szívta magába a brit kultúrát és az angol sört. Az ottani élmények azonban torzképet hagytak benne Angliáról, azzal a benyomással érkezett haza, hogy az összes brit olyan, mint akikkel Cheltenhamben találkozott: udvariasak, érdekli őket Németország, és képtelenek a tisztességtelen játékra. Hamarosan csúnya meglepetésben lesz része.

Még meg sem érkeztek az első foglyok, amikor Eggers két nagy hátulütőt is felfedezett azon az terven, hogy a Wehrmacht szökésbiztos szuperbörtönt hoz itt létre kezelhetetlen hadifoglyok számára. Az első maga az épületben rejlett: szó se róla, félelmetesnek elég félelmetes volt, de középkori elrendezésének hihetetlen bonyolultsága rendkívüli módon megnehezítette biztonságossá tételét. „Áthatolhatatlan erőd volt – írta Eggers –, de foglyok tartására valószínűleg keresve se találhattak volna alkalmatlanabb helyet.” A második gond lakói természetéből következett: csupa deutschfeindlich, „a legrosszabb fajtából, hírhedten békétlenek”, fogalmazott Eggers. A bajkeverők eltávolítása megkönnyítheti a többi fogolytábor működtetését, de az iskolaigazgató Eggers tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha összegyűjtik a legrakoncátlanabb fiúkat egyetlen osztályba, akkor a vagányságuk összeadódik, egymást heccelik, és máris fenekestül felfordul az osztály.

Minden iskolának és börtönnek szüksége van egy szabályzatra, és Eggersnek ez a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezmény volt, amelyet 1929-ben írt alá harminchét ország, köztük Németország. Ez az egyezmény rögzítette a hadifoglyok ellátásával, elszállásolásával és fenyítésével kapcsolatos előírásokat. A fogva tartás körülményeinek ellenőrzését egy semleges hatalom vállalta magára, kezdetben az Egyesült Államok, azután Svájc. Az egyezmény értelmében a fogságba esett tisztek bizonyos privilégiumokat élveztek, például „jogosultak a rangjukat megillető bánásmódra”. A „legénységi állományú” foglyoktól eltérően, akiket Stammlagerekben, röviden Stalagokban tartottak, a második világháború folyamán fogságba esett tiszteket nem lehetett arra kényszeríteni, hogy birodalmi érdekekért dolgozzanak. A rangidős közülük közvetítő szerepet töltött be a táborvezetés és a foglyok közt. Colditz lakói elveszítették ugyan a szabadságukat, de tisztában voltak törvényes jogaikkal, ahogy a németek is. A paramilitáris SS a nemzetközi jogot semmibe véve, embertelen eszközökkel tartotta fenn a fegyelmet a koncentrációs táborokban, de a hadsereg kezelésében lévő hadifogolytáborokban a legtöbb német főtiszt becsületbeli ügynek tekintette, hogy tartsa magát az egyezmény betűjéhez, és személyes sértésnek vette már a feltételezést is, hogy nem így járnának el. Az egyre kegyetlenebb háború közepette a német hadsereg őrkatonái még ragaszkodtak a szabályokhoz. „Nem mentek át kicsinyes zsarnokoskodásba – írta az egyik brit fogoly –, hanem megtettek minden óvintézkedést a szökések megakadályozására, és aztán olyan úriember módjára álltak hozzánk, aki tudja, mi a becsület, és meg tudja őrizni úri méltóságát.”

Amikor először nézett körül az udvaron, Pat Reid úgy érezte, „valami kísérteties romok” veszik körül, és ami azt illeti, ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, ijesztően sápadt arcok tünedeztek fel odafenn az ablakokban. Egy 140 fős lengyel tiszti különítmény érkezett egy hete, ők kezdtek az új foglyok üdvözlésébe komótosan szárnyaló kántálással: „Anglicy, Anglicy…”

A lengyelek különleges helyzetben voltak mint hadifoglyok. A németek mintegy 420 ezer lengyel katonát ejtettek foglyul 1939-ben, és az országuk fel lett trancsírozva Németország és a Szovjetunió közt. Német szemmel őket nem védte a genfi egyezmény.

– Lengyelország már nem létezik – közölték a Colditzba érkező lengyel tisztekkel. – Csak a Führerünk nagylelkűségének köszönhetik, hogy egyelőre részesülhetnek a többi hadviselő állam hadifoglyainak adományozott előjogokból. Legyenek hálásak érte!

A lengyelek nem éreztek hálát. A legtöbbjük zsigerből gyűlölte a németeket, amit nem is nagyon palástoltak. A lengyel tiszti különítmény vezetője Tadeusz Piskor tábornok volt, akit azért küldtek Colditzba, mert nem volt hajlandó kezet fogni egy táborparancsnokkal. „A lengyelekből csak úgy sütött felénk a gyűlölet”, írta Eggers.

Reidet és öt társát a szűk lépcsőházon keresztül felkísérték egy padlásszobába, ahol három kanadai repülőtiszt lakott. Őket még áprilisban lőtték le Németország felett, és bár sikerült megszökniük a táborukból, nem jutottak messzire, és egy alapos verés után Colditzban kötöttek ki.

A britek nagyban rendezkedtek új szálláshelyükön, amikor kaparászás hallatszott az ajtó felől, amely váratlanul kitárult, és négy lengyel tiszt jelent meg széles mosollyal és jókora söröspalackokkal. Egy hét se kellett hozzá, és a lengyelek rájöttek, hogy a vár belső ajtajain a régi zárakat könnyűszerrel ki lehet nyitni „két gombbehúzóra hasonlító eszközzel”. A kis társaság helyet foglalt, és tört angolsággal, francia és német keverék szavakkal megtűzdelve belekezdett egy maradandó angol–lengyel colditzi szövetség alapító ünnepségébe. Elalvás közben keskeny fapriccse szalmazsákján Reid azon tűnődött, hogy a lengyeleknek legalább öt zárat kellett kinyitniuk, mire elérkeztek az udvar túloldalán lévő körletükből a brit szálláshelyre: „Ha zárt ajtókon keresztül eljutottak A pontból B-be, akkor ez nekünk is menni fog.”

Az első néhány hét Colditzban a „furcsa háborúra” emlékeztetett, a közvetlenül a hadiállapot hivatalos bejelentését követő feszült tétlenség időszakára, amikor a különböző nemzetek, itt az őrök és a foglyok, visszafogottan méricskélték egymást és új közös otthonukat. Némely korábbi táborukhoz képest a vár szinte komfortosnak tűnt a hámló vakolat és a mindent átható penészszag ellenére. Egy új lakó kifejezetten úgy érezte, hogy „valamiféle klubba” került. A brit és kanadai részleg a keleti szárnyba költözött állandó szálláshelyére, ahol vízöblítéses vécé, zuhanyozó, akadozó meleg víz, villanyvilágítás, kályha és egy hosszú terem állt a rendelkezésükre, mely utóbbit étkezdének és társalgónak használták. Nappal körbesétálhatták az udvart, de a hatalmas várkastély többi része szigorúan tiltva maradt. Az udvarban működő német konyhából kikerült menü korántsem volt étvágygerjesztő – makkból pörkölt pótkávé, híg levesféle és fekete kenyér –, de meg lehetett enni. A tiszti rangú hadifoglyoknak elvileg illetmény járt „lágerpénz” formájában, amelyet a börtönboltban vagy kantinban cigarettára, borotvapengére, takaróra és – legalábbis kezdetben – gyenge sörre költhettek. Napjában háromszor Appellre, vagyis létszámellenőrzésre sorakoztak az udvaron: a nemzetek szerint sorba rendeződött foglyokat megszámolták, majd gondosan újraszámolták, nekik szegezték a kérdést, van-e bárkinek mondanivalója, majd oszolj!-t vezényeltek. Az első létszámellenőrzést reggel 8-kor tartották, az utolsót este 9-kor, röviddel villanyoltás előtt, aztán a lépcsőházakat lezárták, és az udvart elreteszelték. A kétszáz fős német őrcsapat számbeli fölényben volt a foglyokhoz mérten, de az első hetekben a fogvatartottak száma folyamatosan nőtt az újabb brit és lengyel tisztekkel, néhány belgával és az egyre sokasodó franciákkal. Minden nemzet külön szálláshelyet kapott.

A különböző nációjú hadifoglyokat a németek eleinte erőszakkal szétválasztották, de aztán hamarosan rájöttek, hogy ez lehetetlen lesz, úgyhogy a rabok napközben elvegyültek az udvaron és titokban éjjel a körletekben. Sokaknak ez volt ez első alkalom, hogy más népekkel és kultúrákkal folyamatosan érintkezhessenek. A nemzetek közti rivalizálások állandósultak, de néhányan kissé meglepetten fedezték fel, hogy milyen sok közös van bennük. „A lengyelek és a franciák remek fickók – figyelte meg egy brit bentlakó. – Fogolynak egytől egyig nehéz esetek, de cellatársnak kívánni se lehetne jobbat.”

A lengyelországi és nyugat-európai villámháborús sikerek nem várt probléma elé állították a német hadigépezetet: seregnyi hadifoglyot kellett elszállásolni, etetni és – a „legénységi állományúak” esetében – munkába állítani a hitleri Harmadik Birodalom szolgálatában. Több mint 1,8 millió francia esett fogságba a franciaországi hadműveletekben 1940. május–júniusában – mintegy 10 százaléka az ország teljes felnőtt férfilakosságának. A dunkerque-i mentőművelet hazaszállított ugyan a La Manche csatornán keresztül 300 ezer katonát a sarokba szorított Brit Expedíciós Haderőből, de minden hét megmenekültre egy ott rekedt hadifogoly jutott. További ezrek estek fogságba júniusban, amikor az angol–francia haderő letette a fegyvert Saint-Valerynál. 1940 végéig nagyjából 2000 brit tisztet és legalább 39 ezer legénységi állományút „vontak ki a forgalomból”, köztük jelentős számban olyanokat, akik a Brit Nemzetközösség országaiból, Kanadából, Ausztráliából, Új-Zélandról és Dél-Afrikából jöttek. A háború előrehaladtával mind újabbak és újabbak csatlakoztak hozzájuk, csatában lelőtt vagy más módon elfogott foglyok.

Az első colditzi foglyok az országok hivatásos katonai elitjéből kerültek ki, Sandhurst és az École spéciale militaire de Saint-Cyr frissen végzettjeiből, illetve az első világháború veteránjaiból. 1939-ben, háborús mozgósításukkor gyors győzelemmel kecsegtették őket. Egyikük se számolt komolyan azzal a lehetőséggel, hogy fogságba eshetnek, arról nem is beszélve, hogy Németországba hurcolhatják őket, és egy zordon erődbe zárják meghatározatlan ideig. Készek voltak életüket áldozni a királyért és a hazáért, de a szabadságuk kockára tételéről és elvesztéséről nem volt szó, és a legtöbbjüket teljesen felkészületlenül érte a fogság.

1940 karácsonya bizarr, furcsán békés időszak volt. A külvilágtól elzárt foglyok semmit nem tudtak a háború alakulásáról. Nem jött levél otthonról, se parancs a főhadiszállástól. Egyfajta jövőtlenség uralkodott. A középkori falak közt rekedt foglyok azzal szembesültek, hogy az időérzékelésük megváltozott. A háború véget érhet akár holnap. Vagy soha. Évekig lehetnek itt. Itt öregednek meg. Vagy itt halnak meg. Az adrenalin tüzelte harc, a fogságba esés traumája és a más táborokból ideszállítás bizonytalanságérzete után Colditz egy elkülönült, szinte szürreális helynek tűnt, „magasan a város felett lebegő, mesebeli várkastélynak”. Az optimisták az jósolták, hogy hamarosan kiszabadulnak; a nyughatatlanoknak nem fűlt a foguk a ki tudja, meddig tartó várakozáshoz; a realisták hosszú távra rendezkedtek be. A nyirkos folyosókat „dohszagú rothadás levegője lengte be”. Éjjelente hallani lehetett, ahogy patkányok rohangálnak a tetőtérben. A vár nagy része üresen, lelakatolva állt, legfeljebb hajdani lakóik szellemei lakták. „A falak úgy néztek ki, mintha himlőtől volnának ragyavertek.” De tiszta éjszakákon, amikor a hófödte táj belesimult a messzeségbe, és kongó-bongó harangszó hallatszott fel odalentről, a völgyből, Colditz derűsnek, szinte szépnek hatott.

A lengyelek karácsonyi ebédfélét rögtönöztek, és bábelőadáson színre vitték a Hófehérke és a hét törpét, amely a hagyományos mesétől eltérően a lengyel nemzet dicsőséges feltámasztásával és a nemzeti himnusz szenvedélyes előadásával végződött. A németek bort és sört osztogattak a foglyoknak. Eggers örömmel tapasztalta, hogy a karácsonyi porciójában helyet kapott fél kiló igazi szemes kávé, „évekig az utolsó, ami a szemem elé került”, jegyezte fel később.

Miközben karácsonyi kávéját kortyolgatta, Eggers főhadnagy megírta a maga jelentését, mintha csak a diákfelhozatalt becsülné fel az új iskolaév kezdetén: „A lengyel tisztek hangulata a csúcson volt az 1940-es év végén, jóllehet már több mint tizenöt hónapja voltak a markunkban. A franciák még nem tették túl magukat a vereség utáni komorságukon. A britek beásták magukat.”

Igazából az foglalkoztatta őket, hogyan áshatnák ki magukat.

A könyvet itt találod!

[labjegyzet]

Olvass bele Arthur C. Clarke megkerülhetetlen klasszikus regényébe!

Hatalmas, hengerszerű objektum érkezik óriási sebességgel a Naprendszerbe. A Ráma névre elkeresztelt űrhajó egy bámulatosan fejlett civilizáció műve, valóságos technológiai csoda. A kivizsgálására érkező asztronauták pedig azzal szembesülnek, hogy az emberiség első csillagközi látogatója különös tereivel, épületeivel és teremtményeivel számtalan titkot rejt.

Első fejezet

Űrvédelem

Előbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezett volna. 1908. június 30-án mindössze három órán és négyezer kilométeren múlott Moszkva pusztulása – a világegyetem méreteihez képest elenyészően kicsiny számok. 1947. február 12-én egy másik szovjet város, Vlagyivosztok jutott csaknem a megsemmisülés sorsára, amikor a század második meteorja a várostól alig négyszáz kilométer távolságra csapódott be: az ezt követő rombolás vetekedett az akkoriban feltalált urániumbomba pusztító hatásával.

Akkoriban az ember még nem tudta megvédeni magát azoktól a szeszélyes kozmikus bombázásoktól, melyek hajdan a hold felszínét is összeszabdalták. Az 1908-as és 1947-es meteorok lakatlan területre csapódtak be, a huszonegyedik század végére azonban nem maradt hely a Földön, mely veszélytelen céltáblául szolgálhatott volna az égi gyakorlatozás számára. Az ember pólustól pólusig benépesítette a Földet. Így tehát elkerülhetetlen volt…

Egy szép nyári napon, 2077. szeptember 11-én, greenwichi idő szerint 9 óra 46 perckor Európa lakói vakító tűzgömböt pillantottak meg a keleti égbolton. A gömb néhány másodperc alatt elhomályosította a ragyogó napot, és néma égi útját csakhamar kavargó por és füstcsík jelezte.

Valahol Ausztria felett erőteljes rázkódások közepette darabokra esett, minek következtében több mint egymillió ember örökre megsüketült. Ők bizonyultak a szerencsésebbeknek.

Az ezertonnás szikla- és fémtömeg másodpercenként ötven kilométeres sebességgel csapódott be Észak-Olaszország sík vidékére, századok munkáját semmisítve meg néhány lángoló másodperc alatt. A világűr kalapácsütése nyomán a Földközi-tenger zúgva vágtatott a szárazföld felé: Padova és Verona örökre eltűnt a föld színéről, és Velence dicsőségének utolsó maradványait is elnyelte a tenger.

Hatszázezer ember halt meg, és az anyagi kár meghaladta a trillió dollárt. Az a veszteség azonban felmérhetetlen és pótolhatatlan volt, amely az emberiséget a művészet, a történelem és a tudomány terén sújtotta. Mintha egy különösen súlyos háborút vívtak és vesztettek volna el egyetlen reggelen, és vajmi kevesen gyönyörködhettek abban a látványban, amely még hónapokon át tartott: a leszálló porfelhő minden hajnalban és minden alkonyatkor szemkápráztató színjátékot nyújtott.

A kezdeti megrázkódtatás után az emberiség olyan határozott és egységes módon viselkedett, amire soha azelőtt nem volt példa. Mindenki tudta, hogy hasonló katasztrófa nem következik be talán ezer évig – de megismétlődhet akár holnap is. És legközelebb lehet még súlyosabb is.

Tehát – még egyszer nem történhet meg.

Száz évvel korábban egy sokkal szegényebb világ sokkal szerényebb eszközök birtokában arra pazarolta javait, hogy valamiképpen megsemmisítse azokat a pusztító fegyvereket, amelyeket öngyilkos módon saját maga ellen tervezett. A kísérlet ugyan kudarccal zárult, a módszereket jól megtanulták, és nem felejtették el. A tapasztalatokat most sokkal nemesebb célokra, lényegesen nagyobb léptékű ügyben használhatták fel. Katasztrófát előidéző meteor soha többé nem üthet rést a Föld védelmi rendszerén.

Ezzel kezdetét vette az űrvédelmi program. Ötven évvel később pedig – valami miatt, amit a rendszer egyetlen tervezője sem láthatott előre – beigazolódott, hogy szükség van rá.

Második fejezet

A betolakodó

2130-ra a Marson felállított radarok naponta legalább egy tucat aszteroidát fedeztek fel. Az Űrvédelem számítógépei automatikusan kiszámították pályájukat, majd az adatokat óriási memóriájukban tárolták: bármely csillagász pár hónapos időközönként betekinthetett a felgyülemlett információkba.

Az első ezer aszteroida – az aprócska világok legnagyobbikának, a Ceresnek a tizenkilencedik század legelső napján bekövetkezett felfedezésétől számítva – azonosítása több mint százhúsz évig tartott. Százával bukkantak fel, tűntek el, majd kerültek elő újra, olyan hihetetlenül nagy mennyiségben, hogy az egyik elkeseredett csillagász „az égbolt élősdijeinek” nevezte el őket. De még ő is meghökkent volna, ha megtudja, az Űrvédelem jelenleg félmilliót követ nyomon. Csak az öt legnagyobb – a Ceres, a Panasz, a Júnó, az Eunomia és a Vesta – átmérőjének hosszúsága haladta meg a kétszáz kilométert, többségük mindössze nagy méretű kő volt, mely belefért volna egy-egy kisebb parkba. Általában Marson túli pályán haladtak. Az Űrvédelem csak azzal a néhánnyal foglalkozott, amelyek pályája esetleg veszélyt jelenthetett a Föld számára. A Naprendszer eljövendő történetében ezek közül egyetlenegy sem haladhat el a Föld mellett egymillió kilométeres körzeten belül.

Az objektum, melyet már akkor felfedeztek, amikor a Jupiter pályáján kívül haladt, a felfedezési év és sorrend alapján a 31/439-es katalógusszámot kapta. Helyzete semmi különöset nem árult el, nem az egyetlen aszteroida volt, amely Szaturnuszon túli pályára tért, még mielőtt egyszer távoli gazdája, a nap felé fordult volna. Valamennyi közül a legtávolabbi, a Thule II. például annyira megközelítette az Uránuszt, hogy akár a bolygó elveszett holdja is lehetett volna.

De az már példa nélküli volt, hogy ekkora távolságból észleljék radarral: a 31/439-es kisbolygó nyilvánvalóan rendkívüli méretű volt. A visszhang erőssége alapján a számítógépek legalább negyven kilométeres átmérőjűnek vélték – száz éve nem fordult elő ilyen óriás. Szinte hihetetlen, hogy ennyi ideig nem vették észre.

Amikor kiszámították a pályáját, a rejtély megoldódott, hogy egy még nagyobbnak adjon helyet. A 31/439-es nem haladt aszteroidapályán, mint a társai, melyek néhány évenként óraműpontossággal bukkantak fel szabályos, ellipszist leíró útjukon. A csillagok között elhúzó magányos vándor volt, amely első és egyben utolsó látogatását tette a Naprendszerben – ugyanis olyan óriási sebességgel haladt, hogy a nap gravitációs tere nem volt képes befogni. Egyre nagyobb gyorsulással fog elvillanni befelé, átvágva a Jupiter, a Mars, a Föld, a Vénusz és a Merkúr pályáját, hogy a napot megkerülve ismét eltűnjön az ismeretlenben.

Ekkor kezdtek villogni a számítógépek monitorjai, mintha azt mondanák: „Nézzetek oda! Valami érdekeset találtunk!” Az emberek pedig ekkor figyeltek fel a 31/439-esre. Az Űrvédelem központjában izgalom támadt, és a csillagközi kalandor abban a megtiszteltetésben részesült, hogy egyszerű sorszáma helyett nevet kapott. A csillagászok már réges-régen kimerítették a görög, majd a római mitológiát, és most a hindu panteont élték fel: így a 31/439-es a Ráma nevet kapta.

A média napokig tartó ribilliót csapott a látogató körül, noha a rendelkezésére álló információ elég szegényes volt. A Rámának mindössze két tulajdonságát ismerték: szokatlan pályáját és megközelítő méretét. De ez is csak a radar által mért visszhang alapján kikövetkeztetett találgatás volt. A teleszkóp a Rámát még mindig csak halvány, tizenötödik nagyságrendű csillagnak mutatta, amely nem érte el azt a méretet, hogy kivetíthető legyen. De egyre mélyebbre hatolva a Naprendszerbe, hónapról hónapra egyre ragyogóbb és nagyobb lesz, és a keringő obszervatóriumok mind több adatot kapnak majd alakjáról és nagyságáról, mielőtt örökre eltűnik a látóterükből. Mindenre bőven lesz idejük, sőt, az elkövetkező pár évben talán lesz űrhajó, amelyik szokásos tevékenysége közben olyan közel kerül majd hozzá, hogy használható fényképekkel is tud szolgálni. Igazi találkozót ugyanakkor vélhetően nem tervezhetnek: túl sok energiát venne igénybe, hogy közvetlen fizikai kapcsolatot létesítsenek egy olyan objektummal, amely óránként több mint százezer kilométeres sebességgel szeli át a bolygók pályáját.

Így hát a világ hamarosan megfeledkezett a Rámáról. Nem úgy a csillagászok, akiknek izgatottsága hónapról hónapra nőtt, amint az új aszteroida mind több rejtélyt kínált számukra.

Először a Ráma fénygörbéje okozott fejtörést. Ugyanis nem volt neki.

Kivétel nélkül valamennyi aszteroida lassan változtatta fényerejét: néhány órás időközönként hol erősebb, hol gyengébb fényt sugárzott. Már több mint kétszáz éve ismerték ennek okát: a jelenséget a testek forgása és szabálytalan alakja magyarázza. Miközben tengelyük körül forogva haladnak pályájukon, a nap felé fordított felszínük állandóan változik, és ennek megfelelően alakul a fényerejük is.

A Ráma nem mutatott ilyen változást. Vagy nem forgott, vagy tökéletesen szimmetrikus volt. Mindkét magyarázat egyaránt valószínűtlennek tűnt.

Az ügy hónapokig ennyiben maradt, mert a szokásos feladatukat végző, azaz a világegyetem mélységeit fürkésző teleszkópok egyikét sem tudták átirányítani. A csillagászat drága mulatság, egy nagy műszer működtetése percenként akár ezer dollárba is kerülhet. Dr. William Stenton sohasem kaphatta volna meg egy teljes negyedórára a kétszáz méteres Farside reflektort, ha egy fontosabb program nem áll le egy időre egy ötvencentes kondenzátor hibája miatt. Ezúttal jól jött a másik csillagász balszerencséje.

Bill Stenton egészen másnapig – amikor végre sikerült számítási kapacitást szereznie az adatok kiértékelésére – nem is sejtette, mit csípett el. Amikor az eredmény végül kivetítve megjelent a képernyőn, jó néhány percébe telt, mire felfogta a jelentését.

A Rámáról visszaverődő napfény valójában nem volt abszolút egyenletes erősségű. Igenis volt némi változás, alig kimutatható, de azért felismerhető és nagyon szabályos. Mint minden más aszteroida, a Ráma is forgott. De míg a többiek egy „napja” általában néhány óráig, a Rámáé mindössze négy percig tartott.

Dr. Stenton gyors számításokat végzett, és amikor megkapta az eredményt, alig hitt a szemének. Ez a parányi világ az egyenlítője mentén több mint ezer kilométeres óránkénti sebességgel forog, így a pólusokat kivéve meglehetősen egészségtelen lenne a felszínén bárhol megkísérelni a leszállást. Az egyenlítőjén fellépő centrifugális erő csaknem egygravitációnyi gyorsulással söpörne le bármely, nem hozzá tapadó objektumot. A Ráma olyan, forgó kődarab, amely nem képes kozmikus mohát vonzani; meglepő, hogy egy ilyen test egyben tudott maradni, és nem hullott szét már régen millió darabra.

Egy objektum, amelynek az átmérője negyven kilométer, és amely mindössze négy perc alatt fordul meg önmaga körül – hogyan illik ez bele a bolygók csillagászati rendjébe? Dr. Stenton, élénk képzelőerővel megáldott ember lévén, hajlamos volt elhamarkodott következtetéseket levonni. Most olyasmire jutott, ami néhány különösen kellemetlen percet okozott neki.

A szóban forgó tulajdonságok az égi állatkertnek csupán egyetlen fajtájára illettek: a kihunyt csillagokra. A Ráma egy halott nap lehet – őrülten forgó neutrongömb, melynek minden köbcentije több millió tonna tömeget hordoz.

Dr. Stenton rémült agyába ekkor bevillant H. G. Wells klasszikus novellája, A csillag. Nagyon fiatalon olvasta, részben ez a történet keltette fel az érdeklődését a csillagászat iránt. Az elbeszélés több mint kétszáz év alatt sem vesztett varázsából és rémítő hatásából. Soha nem felejti el a hurrikánok, a tengerbe zuhanó városok képeit, midőn egy másik csillagközi látogató belezuhant a Jupiterbe, majd a nap irányában elzúgott a Föld mellett. Igaz, az a csillag, amelyről a jó öreg Wells írt, nem hideg volt, hanem fehéren izzó, és pusztítását jórészt a hő okozta. Ez persze nem jelent sokat, hiszen ha a Ráma hideg, és csupán a nap fényét veri vissza, gravitációjával ugyanúgy képes rombolni, mint a tűzzel.

Bármilyen, a Naprendszerbe behatoló, csillagszerű tömeg teljesen megzavarja a bolygók pályáját. Ha a Föld csupán néhány millió kilométerrel közelebb kerül a naphoz – vagy a csillagokhoz –, éghajlatának kényes egyensúlya máris felborul. Felolvadna az Antarktisz jégtakarója, és a szárazföldek víz alá kerülnének, vagy befagynának az óceánok, és a földet örökös jégpáncélba zárnák. Bármely irányba egyetlen apró lökés is végzetes lenne…

Ekkor dr. Stenton elengedte magát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Az egész képtelenség, szégyellhetné magát.

A Ráma nem állhat sűrű anyagból. Egyetlen csillag méretű objektum sem hatolhat be ilyen mélyen a Naprendszerbe anélkül, hogy az általa előidézett zavarok már régen el ne árulták volna. Azóta már valamennyi bolygó pályája megváltozott volna, hiszen így fedezték fel a Neptunuszt, a Plútót és a Perszephonét is. Nem, teljesen kizárt, hogy egy kihunyt nap tömegű tárgy észrevétlen maradhatott.

Bizonyos szempontból kár. Milyen izgalmas lett volna, ha találkoznak egy kihunyt nappal.

Persze csak amíg tart…

Harmadik fejezet

Ráma és Szítá

Az Űrtanács rendkívüli ülése rövid volt és viharos. Még a huszonkettedik században sem sikerült kivívni, hogy idős és konzervatív tudósok ne tölthessenek be fontos vezetői állásokat. Kétséges, hogy egyáltalán elérik-e ezt valaha.

A helyzetet csak súlyosbította, hogy a tanács jelenlegi elnöke Olaf Emeritus Davidson, a tekintélyes asztrofizikus volt. Davidson professzort a galaxisoknál kisebb égitestek nem igazán érdekelték, és véleményét nem is rejtette véka alá. És, noha tudta, hogy tudományának kilencven százaléka Földön kívül állomásozó műszerek megfigyelésein alapszik, ez a tudat nem tette boldoggá. Hosszú pályája során nem kevesebb, mint három mesterséges bolygót indítottak útnak, pusztán azzal a céllal, hogy igazolják kedvenc elméleteinek egyikét, ám ezek épp az ellenkezőjét bizonyították.

A tanács elé terjesztett kérdés meglehetősen nyílt volt. A Ráma kétségtelenül szokatlan égitest – de vajon fontos-e? Néhány hónapon belül örökre eltűnik, így nem sok idejük volt a cselekvésre. Az elszalasztott alkalom nem tér vissza.

Megoldható ugyan – bár iszonyúan magas költségek mellett –, hogy a Marsról hamarosan felszálló és a Neptunuszon túli területeket kutató űrszonda pályáját módosítva nagy sebességgel olyan pályára irányítsák, hogy találkozhasson a Rámával. Valódi találkozásra természetesen nincs remény: a két objektum rekordsebességgel, óránként kétszázezer kilométert haladva repülne el egymás mellett. A Rámát igazán alaposan csak néhány percig tudná megfigyelni, és közvetlen közelből: nem egészen egy másodpercig. De megfelelő műszerezettséggel ennyi idő alatt is fény derülhet sok mindenre. A javaslatot elfogadták – bár Davidson professzor nagyon borúlátóan vélekedett a Neptunusz-szondáról, de végül is ilyen célokra ő sem akart több pénzt fordítani. Ékesszólóan ecsetelte az aszteroidaüldözés hiábavaló voltát, és ezzel szemben sürgette egy nagy felbontású interferométer felállítását a holdon, amellyel majd igazolhatja a teremtés újra divatba jött „ősrobbanás”-elméletét.

Ezzel nagy taktikai baklövést követett el, hiszen a „Módosított Szilárd Állapot Elméletének” három legelszántabb híve ugyancsak helyet kapott a tanácsban. Titokban ugyan ők is egyetértettek Davidson professzorral abban, hogy az aszteroidaüldözés merő pazarlás, ámbár…

A professzor egyetlen szavazattal veszített.

Három hónap múlva a Szítának átkeresztelt űrszondát felbocsátották a Mars belső holdjáról, a Phoebusról. A repülési idő két hét, a műszer teljes bekapcsolása csak a befogás előtti öt percben kezdődik. A felvevőgépeket úgy állították be, hogy az objektum minden oldalról lefényképezhető legyen.

Az első képek, melyek tízezer kilométer távolságról érkeztek, leállítottak minden emberi tevékenységet. Ezermillió tévéképernyőn jelent meg egy parányi, jellegtelen henger, és növekedett másodpercről másodpercre. Mire méretei megkétszereződtek, már senki sem gondolhatta, hogy a Ráma természeti tárgy. Mértanilag olyan szabályos henger alakot mutatott, hogy akár esztergapadon is készíthették volna: akkorán, melynek csúcsai egymástól ötven kilométer távolságra vannak. Eltekintve az egyik oldalon látható néhány kis szerkezettől, a két vége teljesen sík, húsz kilométer széles volt. A távolból szinte nevetségesen hasonlított egy közönséges bojlerre.

A Ráma csak nőtt, nőtt, míg végül betöltötte a képernyőt. Felszíne egyhangú szürkésbarna volt, színtelen, mint a hold, és egyetlen pontot kivéve tökéletesen sima. A henger közepe táján azonban kilométernyi széles folt éktelenkedett, mintha egy hajdanában történt ütközéskor behorpadt volna.

Semmi jel nem utalt arra, hogy ez a folt a legcsekélyebb veszélyt is jelentette volna a Rámára nézve, viszont ez okozta a fénygörbe apró változását, mely Stenton felfedezéséhez vezetett.

A többi kamera képei semmi újat nem mutattak. Igaz, az a görbe, melyet a kamerák kijelöltek a Ráma kicsiny gravitációs mezőjén, életbevágóan fontos információt szolgáltatott a henger tömegéről.

Túlságosan könnyűnek bizonyult ahhoz, hogy tömör test lehessen. Senki sem volt különösebben meglepve, amikor kiderült, hogy a Ráma nem tömör henger.

Elérkezett végre a régen várt, régen rettegett találkozás: hogy az emberiség fogadja az első, csillagokból érkező látogatóját.

Negyedik fejezet

A találkozás

Norton parancsnok emlékezett az első tévéközvetítésre, melyet most, a találkozás előtti percekben újra és újra lejátszott. De az elektronikus kép egyvalamit egyáltalán nem tudott visszaadni – a Ráma óriási méreteit.

Sohasem érzett ilyesmit, amikor természetes égitestekre, például a holdra vagy a Marsra szállt le. Ezek világok voltak, és az ember elvárta tőlük, hogy nagyok legyenek. De leszállt már a Jupiter VIII-ra is, amely alig volt nagyobb a Rámánál, mégis egészen kicsinek látszott.

A paradoxon nem volt megfejthetetlen: ez az objektum mesterséges volt, és több milliószor nehezebb, mint amit az ember valaha is feljuttatott az űrbe. A Ráma tömege legalább tízmilliószor millió tonna volt, és ez önmagában is bámulatot és egyben rettenetet váltott volna ki bármely űrhajósból. Nem csoda, ha az eget egyre inkább betöltő, megmunkált henger láttán ő is jelentéktelennek érezte magát, és egyre lehangoltabb lett.

Soha addig nem tapasztalt veszélyérzet fogta el. Minden korábbi leszállásánál tudta, mire kell számítania: baleset bármikor bekövetkezhetett, de meglepetés nem érhette. A Ráma esetében a meglepetés volt az egyetlen bizonyosság.

Az Endeavour most a henger északi pólusa felett, nem egészen ezer méter magasságban lebegett, pontosan a lassan forgó korong középpontja felett. Azért esett a választás épp erre a végére, mert a nap ezt világította meg. A tengely közelében lévő, alig kiemelkedő, rejtélyes szerkezetek éles árnyékot vetettek a fémsíkra. A Ráma északi arca gigantikus napóraként mérte négyperces napjai gyors múlását.

Norton parancsnoknak nem okozott gondot, hogy négytonnás űrhajójával a forgó korong közepén landoljon. Ugyanilyen módon kapcsolódott volna össze bármely nagy űrállomás forgó tengelyével. Az Endeavour oldalirányú sugárhajtóművei segítségével az űrhajó már fel is vette a megfelelő forgási sebességet, és Joe Calvert hadnagy – a számítógép segítségével vagy anélkül – kétségtelenül olyan puhán száll majd le, akár egy hópehely.

– Három perc múlva – mondta Joe, szemét le sem véve a képernyőről – megtudjuk, hogy antianyagból van-e.

Norton elvigyorodott, amikor eszébe jutottak a Ráma eredetéről szóló hajmeresztő elméletek. Ha igaznak bizonyulna ez a valószínűtlen magyarázat, néhány perc múlva a legnagyobb megrázkódtatást élhetik át, mióta a Naprendszer kialakult. Tízezer tonna teljes megsemmisülése egy második nappal ajándékozná meg a bolygókat.

A küldetés szervezői azonban még erre a rendkívül valószínűtlen esetre is gondoltak: az Endeavour egyik hajtóműve biztonságos, ezer kilométeres távolságból bombázta a Rámát. Amikor a párasugár elérte célját, nem történt semmi említésre méltó – pedig az anyag-antianyag-reakció még néhány milligramm esetében is hatalmas tűzijátékot okozott volna.

Norton, mint az űrhajósok általában, óvatos ember volt. Hosszan, behatóan vizsgálta a Ráma északi végét, helyet keresett a leszálláshoz. Hosszas töprengés után elvetette a legkézenfekvőbbet, a tengelyen lévő középpontot. A pólus közepén jól kivehető, kerek, száz méter átmérőjű lemezt látott: nem elképzelhetetlen, hogy egy hatalmas légkamra külső fedele. Ennek az üreges világnak az építői nyilván kidolgozták a módját, hogy bevigyék a hajóikat. Észszerű, hogy itt van a főbejárat, és Norton úgy gondolta, nem lenne bölcs eltorlaszolni a saját hajójával.

Ez a döntés azonban újabb problémákat vetett fel. Ha az Endeavour nem többel, csak néhány méterrel a tengely mellett száll le, a gyors forgás következtében mind távolabbra kerül a tengelytől. A centrifugális erő itt gyenge ugyan, de állandó és könyörtelen. Norton parancsnok nem repesett a gondolattól, hogy hajója mind nagyobb sebességgel csússzon a korong széle felé, és amikor eléri, tízezer kilométeres sebességgel vágódjon ki az űrbe.

Lehet, hogy a Ráma gravitációs tere – mely a földinek mintegy ezredrésze – megakadályozza ezt. Többtonnányi erővel tartaná az Endeavourt a felszínen, sőt abban az esetben, ha a felszín elég érdes, a pólus közelében. De Norton parancsnok nem akart a teljesen biztos centrifugális erő ellenében egy ismeretlen súrlódási erőre hagyatkozni.

Szerencsére a Ráma tervezői megadták a kérdésére a választ. A sarki tengely körül egyenlő távolságra három alacsony, mintegy tíz méter átmérőjű, bunkerszerű építmény állt. Ha az Endeavour kettő közé száll le, ezek olyan szilárdan tartják a hajót a centrifugális sodrás ellenében, mint a vízben kikötött bárkát a parti hullámok.

– Tizenöt másodperc múlva leszállunk – jelentette be Joe. Norton parancsnok, miközben feszülten figyelte a biztonsági ellenőrző berendezést – remélve, hogy nem lesz rá szükség –, minden idegszálával érezte a pillanat jelentőségét. Nem vitás, hogy a másfél évszázaddal ezelőtti, első holdra szállás óta ez az emberiség legfontosabb landolása.

A szürke bunkerek lassanként felmagasodtak mellettük. A reaktor pisszent egy utolsót, majd alig hallható sercegés következett.

Norton parancsnok az elmúlt hetekben gyakran gondolt arra, mit mond majd ebben a pillanatban. De most, hogy a pillanat elérkezett, a Történelem diktálta a szavakat, melyeket szinte automatikusan, a múlt hangjára alig figyelve mondott ki:

– Ráma-bázis. Az Endeavour leszállt.

Még egy hónappal ezelőtt sem hitte volna el, hogy ez igaz lehet. Amikor megkapta a parancsot, épp a szokásos ellenőrző és aszteroidafigyelmeztetőket kihelyező útját végezte. Az Endeavour volt a Naprendszer egyetlen olyan űrhajója, amely találkozhatott a Rámával, mielőtt az megkerüli a napot, és visszaszáguld a távoli csillagok felé. Még így is három napkutató tevékenységet folytató űrhajót kellett kifosztani, úgy, hogy ezek mindaddig tehetetlenül sodródnak, amíg a tartályhajók újra fel nem töltik őket. Norton sejtette, hogy hosszú időbe telik, míg a Calypso, a Beagle és a Challenger parancsnokai ismét szóba állnak vele.

Még ilyen óriási mennyiségű üzemanyaggal is hosszú, nehéz utat kellett megtennie – a Ráma már a Vénusz pályáján belül haladt, mire az Endeavour utolérte. Erre egyetlen más űrhajó sem lett volna képes, de az elkövetkező hetekben még így sem volt egyetlen elvesztegetni való percük sem. Ezért a lehetőségért ezernyi tudós adta volna el boldogan a lelkét, de most csak ajkukat harapdálva figyelhették a tévé képernyőjét, és egytől egyig arra gondoltak, mennyivel jobban csinálnák ők. Talán igazuk is volt, de nem volt választási lehetőség. Az égi mechanika könyörtelen törvényei kimondták, hogy az Endeavour az első, egyben utolsó, ember készítette űrhajó, amely valaha is találkozhat a Rámával.

A Földről szünet nélkül özönlő tanácsáradat nem igazán enyhítette Norton felelősségét. Ha valamiben azonnal döntenie kellett, nem segíthetett senki: az Ellenőrző Központ rádióüzenete máris tízperces késéssel érkezett hozzá, és ez csak növekedni fog. Gyakran gondolt irigykedve a régmúlt nagy hajósaira, akik az elektronikus kommunikáció feltalálása előtti időkben pecséttel ellátott utasításokat kaptak, és nem kellett a központ parancsait várva folyton a monitort lesniük. Ha ők hibáznak, az nem derül ki soha.

Ugyanakkor nem bánta, hogy néhány döntést a Földre bízhat. Most, hogy az Endeavour pályája egybeesett a Rámáéval, egyetlen testként futottak a nap felé. Negyven nap múlva elérik a perihéliumot, és húszmillió kilométernyi távolságban elhaladnak a nap mellett. Ez már olyannyira nem lenne kellemes közelség, hogy az Endeavour kénytelen lesz arra használni megmaradt üzemanyagát, hogy biztonságosabb pályára térjen. Három hetük lesz, hogy megfigyeljék a Rámát, mielőtt örökre elválnának.

A többi a Föld gondja. Az Endeavour akkor már tehetetlenül halad egy olyan pályán, amely révén az űrhajók közül elsőként érheti el a csillagokat – mintegy ötvenezer év alatt. Aggodalomra semmi ok, ígérte az Űrutazási Ellenőrző Központ. Kerül, amibe kerül, az Endeavourt valamiképpen feltöltik üzemanyaggal, még akkor is, ha tartályhajókat kell utánaküldeniük. Ezek, miután üzemanyaguk utolsó cseppjét is átadták, ott maradnak sorsukra hagyva az űrben. A Ráma minden kockázatot megér, kivéve az öngyilkosságot.

És még ez is bekövetkezhet. Norton parancsnoknak ezzel kapcsolatban nem voltak illúziói. Száz év óta először ismét teljes bizonytalanságba került az emberek sorsa. A bizonytalanságot sem a politikusok, sem a tudósok nem viselik el. Ha ez az ára a bizonytalanság kiküszöbölésének, az Endeavour és legénysége feláldozható.

A regényt itt találod!

[labjegyzet]

Miniinterjú Palásthy Ágnessel, akinek új gyerekkönyve a Csíkos, a nagy vadász a Könyvhétre érkezik!

Június 12-15 között kerül megrendezésre a 2025-ös Ünnepi Könyvhét melyen a GABO Kiadócsoport is részt vesz. A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. Ennek apropóján a Könyvhétre megjelenő újdonságok szerzőit kérdezzük.

GABO: Csíkos, ez a minden lében mancsa benne vörös cirmos: létezik igazi mintapéldánya, vagy teljes egészében a képzelet szülötte?

Ágnes: Csíkos tulajdonképpen több saját macskánkból van „összegyúrva”. Például nálunk valóban megesett, hogy amikor egy külföldi vendéget vártunk, aki előtt szerettünk volna minél jobb fényben feltűnni, Rinaldó nevű macskánk behozta a kertből a letört farkú gyíkot... aki aztán egy ideig ott lakott az ebédlőben, a szekrény mögött. Pont úgy, mint a könyvben. Mindig is voltak macskáink, jelenleg négy befogadott macskával élünk közös háztartásban, úgyhogy nálunk is mindig történik valami, mint Katicáéknál.

GABO: A történet egy klasszikus vendégségből indul, de gyorsan bűnügyi fordulatot vesz. Miért pont ezt a műfaji elegyet választottad – családi kaland + rejtély?

Ágnes: A tolvaj macska ötletét az a hír adta, hogy egy angol kisvárosban egy macska rendszeresen besurrant a közeli házakba, és elcsente a macskajátékokat. Innen már csak egy kisebb logikai ugrás volt, hogy angolul „cat burglernek” (macska betörőnek) nevezik a besurranó tolvajokat. Innen jött a gondolat, hogy akkor legyen egy igazi besurranó tolvaj is, hogy izgalmasabb legyen a történet. Így kapcsolódott össze a macska és a besurranó tolvaj szál a mesében.

GABO: Katica és Kori párosa nagyon eleven, szerethető. Honnan jött az ötlet, hogy gyerekszereplőket állíts a nyomozás élére – és mennyire volt nehéz megtalálni a hangjukat?

Ágnes: A mai gyerekek nagyon vagányak. Sok Katicáékhoz hasonló okos és talpraesett gyerekkel találkozom a rendhagyó magyarórákon, amelyeket általános iskolákban tartok. Katica és Kori párosa nagyon jól kiegészíti egymást, nem véletlenül barátok. Kori megfontoltsága kicsit visszafogja Katica hirtelen természetét.

Ami a hangjukat illeti, erről Márton Zsófia, a szerkesztő tudna mit mondani. Bizony terelgetnie kellett, amíg rátaláltam Katica igazi hangjára. Először kicsit koravénnek tűnt, ami persze megesik egyedüli gyerekeknél, akik sokat vannak felnőttek társaságában. De azt hiszem, sikerült ezt a problémát megoldanunk.

GABO: A mesekönyv stílusa könnyed, vicces, mégis izgalmas. Mi volt számodra a legnagyobb kihívás írás közben: a humor fenntartása vagy a feszültség adagolása?

Ágnes: Én alapjában véve jó humorú ember vagyok. Ez apai örökségem, amiért hálás vagyok. A humor sok mindent megkönnyít. (Azt hiszem, Édesapám, Palásthy György filmrendező gyerekfilmjeiből egyértelműen kiderül, neki milyen jó humorérzéke volt). Úgyhogy a humoros írás természetes nekem. A feszültség adagolása már nagyobb odafigyelést igényelt. Legyen elég izgalmas a történet, de ne legyen túl durva vagy ijesztő egy érzékenyebb gyerek olvasónak. Erre igyekeztem tudatosan figyelni.

GABO: Miért szeretsz mesét írni?

Ágnes: Szeretek örömet szerezni. Úgy általában mindenkinek, de a történeteimmel különösen a gyerekeknek, és legnagyobb örömömre szeretik is a meséimet. Vannak osztályok, ahol az állatmese köteteimet használják az olvasás órán. Amikor találkozom a gyerekekkel egy-egy rendhagyó magyarórán, hihetetlen érzés látni a sok csillogó tekintetet, ahogy szemmel láthatóan élvezik azt a világot, amit én teremtettem.

GABO: A gyerekolvasók mindig őszinték. Volt már olyan visszajelzés a kis olvasóktól, ami meglepett, megnevettetett vagy elgondolkodtatott? Ágnes: Ha az ember gyerekekkel dolgozik, csak ilyen pillanatok akadnak. De éppen ezért nem könnyű egyet-egyet felidézni, mert ott maradnak abban a szituációban. Ami rögtön eszembe jut, hogy legutóbb a „Nyuszifészek” című mesémről beszélgettünk, ahol Nyuszi Bella világgá megy, mert nagyon zsúfolt a nyuszifészek, túl sok testvérrel kell osztoznia. Ennek kapcsán vetődött fel, hogy miért jó, ha van az embernek testvére. Egy kisfiú rám nézett hatalmas szemekkel, és nagyon komolyan azt mondta: „Mert akkor mindig van, aki szeret minket”. Ez nagyon szép gondolat volt, megkönnyeztem.

Könyvheti dedikálás: 2025. június 14., szombat, 35. pavilon

12:00-13:00: Palásthy Ágnes

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

[labjegyzet]

Miniinterjú Szigeti Kovács Viktorral, akinek új regénye A cinkotai rém, a Könyvhétre érkezik!

Június 12-15 között kerül megrendezésre a 2025-ös Ünnepi Könyvhét melyen a GABO Kiadócsoport is részt vesz. A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. Ennek apropóján a Könyvhétre megjelenő újdonságok szerzőit kérdezzük.

GABO: A könyv már csak azért is hátborzongató, mert a valóságon alapul. Mi vitt rá, hogy Kiss Béla történetét – a magyar kriminalisztika egyik legsötétebb alakját – regényes formában feldolgozd?

Viktor: Remélem, hogy az olvasók számára A cinkotai rém egy izgalmas krimi lesz, számomra azonban ennél több. A célom az volt, hogy egy allegóriát írjak az első nagy háborúról, ehhez pedig tökéletesen passzolt Kiss Béla alakja. Meg akartam fogalmazni egy számomra fontos gondolatot, ami az ártatlanság nem egyéni, hanem kollektív elvesztése, ennek lett a szimbóluma a cinkotai asszonyírtó.

GABO: Kiss Béla személye körül máig sok legenda kering. Milyen forrásokra támaszkodtál a regényhez? És hogyan döntötted el, hogy hol húzódik a határ tény és fikció között?

Viktor: A legnagyobb segítségemre dr. Szomor Sándor rendőr ezredes volt, aki vendégoktatóként az egyik nagy múltú budapesti egyetemen tart kriminalisztikatörténeti előadásokat, illetőleg övé a detektiv-tortenelem.hu ismeretterjesztő weboldal is. Számos háttérinformációt kaptam Sándortól, de azt is megtudtam tőle, hogy a cinkotai rém utáni nyomozás iratai megsemmisültek. Egyedül a Fővárosi Levéltárban lelhető fel körülbelül 40 oldalnyi bírósági dokumentum. Forrásanyagokra tehát nem nagyon lehetett támaszkodni. A regény gerincét a korabeli újságcikkekből válogattam össze, de azt is tudni kell, hogy az akkori sajtó legalább annyira bulváros volt, mint a mostani, vagyis a leírtak hitelességét fenntartásokkal kell kezelni. Magyarul nem lehetett hitelességre törekedni. 

GABO: Hogyan kezeli egy író a valóság brutalitását – főleg, ha fiatalkorú olvasóknak is írt már, mint te? Más írói eszköztárat kívánt ez a könyv, mint az ifjúsági regényeid?

Viktor: Az ifjúsági regényeimben a jó mindig győzedelmeskedik. A történet egy ponton reménytelenné válik, de mégis megoldódik, a kitartás elnyeri méltó jutalmát. A cinkotai rém teljesen más, itt nem a jóról, hanem annak hiányáról van szó. Nehéz volt megírni, sok öröm nem volt benne, de az eszköztár mindig adott, lévén maga a nyelv az. Inkább a merítés módja más. 

GABO: A cinkotai rém mára mitikus figura lett. Hogyan változik egy sorozatgyilkos „emlékezete” az idő múlásával – és hol van ebben a felelőssége az írónak?

Viktor: Ez egy érdekes kérdés, részben ezért nyúltam a témához. 1914-ben ezek a gyilkosságok totális döbbenetet váltottak ki az emberekből, a háború után azonban már nem. Az egészből csak egy sztori lett, mivel a háború borzalmának az árnyékában eltörpültek Kiss Béla tettei. Ma, egy írónak szerintem nincsen felelőssége, nem történész, nem tudományos figura, és főleg nem hirdet erkölcsiséget. Az írói funkció – a múlt századhoz képest – ugyancsak megváltozott, ahogy az embereknek az olvasáshoz való viszonya is. Ha ma valaminek egy ilyen témában van felelőssége, akkor az inkább a média. 

GABO: Mi ragadott meg leginkább az ábrázolt korban? 

Viktor: Az, hogy nagyon hasonlít a miénkhez. Egy modernizációs „Bumm” volt a háború előtti időszak. A petróleumlámpát elektromos közvilágításra cserélik, a lovaskocsikat autómobilokra. Megszületik a modern fegyverkezés, tankok, rapülők, gépfegyverek. A távírók helyét lassan átveszi a telefon, az ember pedig értetlenül áll és nem tudja, mi zajlik körülötte. 

GABO: Tervezel még hasonló történelmi krimit írni? 

Viktor: Sokat gondolkodtam, hogy írok egy könyvet Pipás Pistáról, aki nevével ellentétben nem férfi, hanem nő volt, és a feleségeiket bántalmazó férfiakon állt bosszút. Nemrég olvastam azonban, hogy film készül a témában, így egyelőre fiókba tettem ezt az elképzelést.

Könyvheti dedikálás: 2025. június 14., szombat, 35. pavilon

16:00-17:00: Szigeti Kovács Viktor

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

[labjegyzet]

Miniinterjú Marabuval, akinek új regénye az Animátum, a Könyvhétre érkezik!

Június 12-15 között kerül megrendezésre a 2025-ös Ünnepi Könyvhét melyen a GABO Kiadócsoport is részt vesz. A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. Ennek apropóján a Könyvhétre megjelenő újdonságok szerzőit kérdezzük.

GABO: Honnan jött az ötlet, hogy egy állatok lakta, teljesen embermentes világot teremts? Mennyire volt tudatos döntés, hogy ilyen formában mutass be társadalmi és politikai kérdéseket? 

Marabu: Amikor a könyv világa, a történet fordulatai még csak foszlányokban, ötletcsírákban forogtak a fejemben, láttam, hogy elég sok szereplős lesz a sztori. A jellemzésekhez afféle segédeszközként a tizenkét állatövi archetípust használtam. Egy-egy állatövi jegy karakter tulajdonságát rendeltem az egyes szereplőkhöz, hogy a személyes cselekedeteiket, viszonyaikat, döntéseiket ezzel a kis segédsablonnal egységesítsem. Aztán ahogyan a történet kezdett formát ölteni, rájöttem, milyen jóféle játékos, bizarr hangulata van, ha emberek helyett valóban ilyen állatok lennének a szereplőim. Nyilván alakítani kellett az állatövi figurákon, Halak például nem lehet líceumi diák. Hát lett belőle nyest. A Rákból sem lehet kétlábon járkáló alakot teremteni, lett belőle disznó. Így formálgattam át, akiket kellett, olyan új helyettesítő állatot keresve, amelyre illenek az archetípus jellemzői. Egyre inkább megtetszett az állatos játék, a regény szereplői szinte önként tolongva jelentkeztek a maguk meghatározott szerepére. Megszületett Animátum.

GABO: A macskalány képességéről „nem szabad beszélni” – ez a titkolózás már a fülszövegben is jelen van. Mennyire szeretsz az olvasóval játszani, sejtetni, homályban tartani? 

Marabu: Szórakoztató regényt akartam írni. Csakhogy nincs benne erőszak. Nincs benne szex. Nincs benne horror. Hát valaminek csak kell benne lenni, hogy letehetetlen legyen! Hát akkor legyen benne titok. És nem várt fordulat. Meglepetés. Újraértelmezés. Önmagában egy kellemesen színes történetfonál még kevés. A Nyájas Olvasónak már nagy rutinja van a fantasy olvasásban. Ismerjük ezt az olvasás közbeni érzést: igen, erre számítottam. Ó, igen, ennek így kellett most alakulnia. Na, ilyenkor kellenek az olyan történetszövési technikák, hogy az olvasó inkább azt mondogassa magában: na várjunk csak, hogy is van ez? Hű, mi lesz ebből? Meg: hoppá, erre aztán nem számítottam.

GABO: Sokan ismernek téged karikaturistaként. Mennyire más megszólalni egy epikus fantasy regény formájában, ahol nincs rajz, csak szó? És mi volt a legnagyobb kihívás ebben a váltásban? 

Marabu: A szövegírással már régi barátságban vagyok. Igaz, csak rövid, humoros anyagokat írogattam, leginkább a hajdanvolt Kretén magazinba. A nagy kihívás a regényírásban: a ráfordított idő. Egy karikatúra vagy egy rövid képregény viszonylag hamar készen van. El lehet küldeni a lapoknak, aztán már szabad az ember, fel lehet ugrani a rajzasztal mellől, és irány a Börzsöny! (Vagy a Lidl, nagybevásárlásra.) A regény nem adja magát ilyen könnyen. Számolatlanul sok ráfordított munkaórát igényel. Napok, hetek, hónapok telnek el a fogalmazásokkal, javításokkal, átszerkesztésekkel. És nem igaz, hogy a szellemi munka könnyű. Nagy lelkierőt igényel újra és újra odaülni a klaviatúra elé. Átélte már valaki azt az érzést, amikor egy álmos, nyűgös kora reggelen az ember ott áll az uszoda peremén, és a hűvös, lúdbőrözős vizet figyeli, amibe bele kéne ugrani, hogy meglegyen a mai napra kimért hossz? Na, ilyen a regényírás is. Ha már benne van az ember, megy. De nap mint nap ott állni a szék előtt, amire le kell ülni, hogy meglegyen a kötelező hossz! Na, ez volt a legnagyobb kihívás.

GABO: Melyik szereplőhöz kötődsz leginkább? Van olyan karakter, akiben saját magadat, vagy akár egy korábbi Marabu-rajzod hangját fedezted fel? 

Marabu: Ahhoz nagy zseninek kéne lennem, hogy képes legyek olyan karaktert is megírni, amelyik nem én vagyok. Döntéshelyzetek vannak a könyvben, ugye, érzelmek, szellemesség meg tökkelütöttség. De ezeket a helyzeteket én írom meg, tehát minden szereplőm úgy viselkedik, mint én a hasonló helyzetekben. Ugyanabból a szókincsből válogat, amiből én. Mindegyikük én vagyok. Csak egy igazán nagy író tud kivételezni a szereplőivel és rábökni egyetlenegy figurára, hogy teszem azt: Bováryné én vagyok.

GABO: Ha az olvasók csak egy gondolatot vihetnének magukkal a könyvből, mi legyen az szerinted? 

Marabu: Az ilyen kedvenc kiemelés mindig a pillanatnyi hangulaton múlik. Mivel karikaturistaként ma éppen a friss szuverenitásvédelmi törvény köti le a figyelmemet, Cikkúriónak, a vén borz mágusnak a tűnődése ötlött az eszembe: „Zsarnoknak sosem jó a fiatalság ellen harcba szállni. Vagy legyőzik őt, vagy ha nem, hát túlélik. És lehet, hogy az a rosszabbik eset. Mert ezek a fiatalok írják majd a történelemkönyveket. A zsarnok talán jól él húsz évig, de utána kétszáz éven át majd mindenki úgy emlegeti, mint undok rothadást az ország testén. Megér ennyit a húsz év? Hm, hm.”

GABO: Lesz folytatása az Animátumnak? Vagy ez egy zárt, önmagába kerekedő világ? 

Marabu: Ez a könyv, így, ahogy van, már készen van. Nem kell hozzá második évad. Én legalábbis nem vagyok rajongója a folytatásoknak, előzménytörténeteknek, felhabosításoknak. Látom persze, hogy ilyesmikre épül a szórakoztatóipar, viszont a könyvírás számomra nem iparosmunka, hanem szórakozás. Márpedig az Animátummal már kijátszottam magam. Most más témák zsonganak bennem, más világok fényei, más szereplők arcai kavarognak a fejemben és szövögetik maguk köré új sztorik kis szöveggubóit. Muszáj inkább ezekre figyelnem.

Könyvheti dedikálás: 2025. június 14., szombat, 35. pavilon

17:00-18:00: Marabu

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

[labjegyzet]

Miniinterjú Lelkes Annával, aki a Könyvhéten dedikálja a Visszaút a kómából című új regényét!

Június 12-15 között kerül megrendezésre a 2025-ös Ünnepi Könyvhét melyen a GABO Kiadócsoport is részt vesz. A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. Ennek apropóján a Könyvhétre megjelenő újdonságok szerzőit kérdezzük.

GABO: Tudnál mesélni arról a pillanatról, amikor először tudatosult benned: ebből a történetből könyv lesz?

Anna: Miután elkészült a kézirat, fiókba került. Nem bíztam abban, hogy érdekes lehet. A későbbiekben is sokan érdeklődtek a kóma iránt, úgy éreztem, hogy mégis meg kellene jelentetni a történetemet.

GABO: A könyved nagyon személyes és őszinte. Volt olyan részlet, amit sokáig nem tudtál vagy nem akartál leírni?

Anna: Pontosan a személyessége miatt hezitáltam. A nehéz tíz évemben voltak nehézségek, de úgy gondoltam, hogy az őszinteség célravezetőbb. Végül  leírtam a számomra negatív érzéseket is.

GABO: Hogyan reagált a családod és a közvetlen környezeted arra, hogy ilyen mély őszinteséggel meséled el ezt a rendkívül érzékeny történetet?

Anna: Nagyon kíváncsi voltam mindarra, hogy a kóma alatt mi történt velem. Anyukám volt az, aki mély őszinteséggel mesélte el a történteket. Ezután már bátrabban nyíltan meg én is. Történetem lejegyzéséről a környezetem csak a könyv megjelenése után tudott.

GABO: Mit gondolsz, a Visszaút a kómából elsősorban a túlélésről szól – vagy az életről, amit utána teremtettél magadnak?

Anna: A könyvem lényege nem a túlélésről szól. Inkább azt mutatja meg, hogy a szeretet erejének mennyire fontos szerepe van az életünkben. A nehéz éveket kiírtak magamból, életem most már a jövőről szól.

GABO: Milyen érzés most, hogy idén a 2025-ös Ünnepi Könyvhéten dedikálni fogsz, miközben tíz éve még az is kérdéses volt, hogy újra tudsz-e majd járni, beszélni, írni?

Anna: Csodálatos érzés. Valahol hihetetlen. A könyvemet boldogan veszem a kezembe, hiszen itt van minden szépségével.

GABO: Mit szeretnél, mit vigyenek haza az olvasók a könyvedből – azon túl, hogy elolvassák a történetedet?

Anna: Remélem, hogy aki olvassa, talál benne egy olyan gondolatot, ami vele marad. Merni kell lépni még akkor is, ha reménytelennek tűnik. Mindig keresni kell azokat az apró csodákat, amelyek előre visznek.

Könyvheti dedikálás: 2025. június 14., szombat, 35. pavilon

11:00-12:00: Lelkes Anna

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

[labjegyzet]

Miniinterjú Papp Dórával, akinek új regénye a Három holló, a Könyvhétre érkezik!

Június 12-15 között kerül megrendezésre a 2025-ös Ünnepi Könyvhét melyen a GABO Kiadócsoport is részt vesz. A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. Ennek apropóján a Könyvhétre megjelenő újdonságok szerzőit kérdezzük.

GABO: A Három holló ugyan kiegészítő kötet, mégis teljes történetet mesél el. Hogyan illeszkedik ez a regény a Helena-trilógia univerzumába? Mennyire olvasható önállóan?

Dóra: Kezdettől fogva az volt az elképzelésem, hogy a Három holló önálló kötetként is élvezhető legyen. Aki ezzel a történettel csöppen bele a Helena-trilógia világába, egy valamennyire kívülálló szereplő, az útját kereső Theo szemén keresztül látja a sztorit az első fejezetekben: Theo a Helena-trilógia főszereplőinek keresztfia, aki egyre közelebb kerül a családhoz, így az olvasó is vele együtt lép be a boszorkányok és a Gyógyítók világába. Aki pedig olvasta a trilógiát, tudja, hogy a harmadik rész epilógusában három testvérrel búcsúztunk, pontosabban az ikrek születésével. Ebben a kötetben több ismerős karakter is felbukkan az Interferenciából.

GABO: A Három holló cím titokzatos és sejtelmes. Mi rejlik mögötte? Szimbolikus jelentés, konkrét utalás – vagy mindkettő?

Dóra: A beszédes nevű Raven család génjeiről árulkodik a hollófekete jelző: a három holló három testvért jelent. Hiába örökölték ketten is az anyjuk, Helena Ferrer képességeit, mindhárman Jeremy Raven, a Gyógyító apjuk hajszínét „kapták meg”. Három nagyon különböző gyerek felcseperedéséről, kamaszéveiről, szerelmeiről, kudarcairól és kihívásairól szól a történet, amit három kisregényben mesélek el. Különböző sztorik, mégis összefüggők, és együtt kerek egészet alkotnak.

GABO: Mennyire jelentett kihívást egy már meglévő fantasyvilágon belül új történetet írni? Volt olyan szabály vagy keret, amitől nehéz volt eltérni – vagy inkább inspirált a meglévő háttéranyag?

Dóra: Aki olvasta az Interferenciát, tudja, hogy a vége elég nyitott maradt – megtudtuk, hogy egy életre szóló, kemény meló áll az Anyatermészet kiválasztottjai előtt, de ők készen állnak a kihívásokra. Elképzeltem, hogyan nézne ki ez a feladat, milyen rendszerben lehetne megszervezni, hogy konkrét lépésekkel vegyék fel a harcot a környezetszennyezéssel és a klímaváltozással. Ezt ötvözni a fantasy vonallal szinte ajándék, jó kis játék. A trilógia elején, a Fénytörésben a boszorkányok természetmániájából indultunk ki, ami újabb és újabb, kimeríthetetlen, izgalmas témák felé vezethet.

GABO: A karakterek nagyon is valós érzelmekkel küzdenek: szerelem, bizalom, féltékenység, veszteség. Hogyan egyensúlyoztál az emberi dráma és a fantasy elemek között?

Dóra: Bevallom, a trilógiában nagyobb hangsúlyt kapott a fantasy, a Három hollóban inkább a lélektan lényegesebb. Persze fontos szerepet kapnak a különleges képességek, mégis, alapvetően a három testvér fejlődését, döntéseit követjük végig, ahogy próbálják megállni a helyüket a világban. Egy uralkodópár örököseiről van szó, akiknek ki kell deríteniük, mit jelent számukra a herceg és a hercegnő megszólítás. Hiszek abban, hogy a romantikus szál akkor a legélvezhetőbb, ha a karakterek önmagukban is képesek felmutatni valamit, és nem kizárólag a szerelemtől várják a beteljesedést. Ehhez pedig önismeret kell. Ezen az úton kísérjük végig a Raven-Ferrer testvéreket.

GABO: A Három holló fő kérdései között ott van a jövő: a bolygó jövője, a fiatalok felelőssége. Mit szeretnél, ha az olvasók magukkal vinnének ebből a könyvből?

Dóra: Egyértelmű, hogy a reményt. Manapság sokan klímaszorongástól szenvednek, ami viszonylag új kifejezés, de nagyon is létező jelenséget takar. Szerettem volna megmutatni azokat a mindennapos csatákat, amiket érdemes megvívni a környezetvédelem érdekében. A konkrét, kézzel fogható tettek a gyógyszer a szorongásra. A Három hollóban az összefogás talán az egyik legfontosabb motívum. Itt már nem csak két, különleges faj konfliktusáról van szó, hanem a közös munkájukról. Remélem, hogy ez motiváló és inspiráló az olvasók számára.

Könyvheti dedikálás: 2025. június 14., szombat, 35. pavilon

14:00-15:00: Papp Dóra

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

[labjegyzet]

Miniinterjú N. Nagy Zoltánnal, akinek új regénye a Lelkek őrzője, a Könyvhétre érkezik!

Június 12-15 között kerül megrendezésre a 2025-ös Ünnepi Könyvhét melyen a GABO Kiadócsoport is részt vesz. A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. Ennek apropóján a Könyvhétre megjelenő újdonságok szerzőit kérdezzük.

GABO: A regény nyitójelenete rögtön gyomorszájon vág – egy brutális gyilkosság a főváros közepén. Mi vonz a sötét témákhoz?

Zoltán: Noha krimiket/thrillereket írok, a szövegeimben mindig igyekszem a krimiszálon túlmenően valamilyen dilemmát is megjeleníteni és mivel sajnos az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy sötét ügyekből több van, mint a kevésbé sötétekből, az írásaimban ezeken keresztül próbálom felhívni a figyelmet egy-egy általam fontosnak tartott témára. Azaz tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a sötét témákban rejlő rendkívüli kifejezőerőt próbálom felhasználni az írás során.

GABO: A Lelkek őrzője nemcsak krimi, hanem pszichológiai thriller is. Mi volt a legelső gondolat, amiből a történet kinőtt? Egy konkrét eset? Egy gondolat? Egy karakter?

Zoltán: A szöveg alapkérdése, hogy egy pap megszegheti-e a gyónási titkot, ha bűncselekmény (konkrétan emberölés) jut tudomására a gyóntatófülkében. Amikor egy évvel ezelőtt egy délutáni beszélgetés során erre a dilemmára terelődött a szó, azonnal megragadta a képzeletemet. Egy ilyen jellegű gyónás rendkívül nehéz, lelki mélységekbe rántó terheket ró a gyóntatóra, és bár a katolikus egyház egyik szentsége a gyónási titok, engem mégis az kezdett érdekelni, hogyan tudja, egyáltalán fel tudja-e oldani magában egy pap a rábízott titokkal járó belső feszültséget. Ez volt az a gondolat, ami köré aztán felépült a Lelkek őrzőjének története, kiegészülve számos mellékszállal, elágazással, megannyi szereplővel és újabb kérdésekkel.

GABO: Számodra mitől jó egy krimi?

Zoltán: Szerintem egy jó krimi egyrészt feszültséget kelt, másrészt elgondolkodtat. Ennek a kettőségnek kell bevonnia az olvasót, hogy a lapokat forgatva saját maga is a történetben felvázolt bűntény megoldására törekedjen. Ha ez megtörténik, a szöveg letehetetlenné válik. Mi kell az olvasó bevonásához? Erre nincs egyértelmű válasz. Szerencsére az írói eszközök kellően változatosak ahhoz, hogy akár más-más módszerekkel, de a szerző elérje a kívánt hatást. Én személy szerint nagyon fontosnak tartom, hogy a szövegben megjelenő karakterek mindegyikének legyenek a saját egyéni motivációi, amelyek mentén cselekszik. A jól kidolgozott szereplők már hordoznak magukban annyi rejtélyt és izgalmat, ami egy jó krimihez kellhet.

GABO: A rendőrségi munka ábrázolásához volt szakértő, aki segített a nyomozási folyamatok bemutatásában?

Zoltán: Nem volt szükség szakértőre, korábban hosszú évekig dolgoztam nyomozóként. A mai napig tisztában vagyok a büntetőeljárásról szóló törvénnyel, a vonatkozó jogszabályokkal, azok gyakorlatban történő alkalmazhatóságáról és a nyomozószervek munkájával.

GABO: Terveid szerint ez önálló történet marad, vagy Gálfi Csaba még visszatérhet egy újabb ügy kapcsán?

Zoltán: Azt gondolom, hogy a Lelkek őrzője végén kialakult helyzet elég érdekes ahhoz, hogy Gálfi Csaba és csapata visszatérjen akár több ügy kapcsán is Bízom benne, hogy az olvasók is így találják majd, mert lenne még egy-két eset, amit az alezredesnek meg kellene oldania. Ha így lesz, a terveim szerint az újabb kötetek teljesen önállóan is olvashatóak lesznek, nem lesz szükség a korábbiak ismeretére ahhoz, hogy az adott szöveget élvezni lehessen.

Könyvheti dedikálás: 2025. június 14., szombat, 35. pavilon

15:00-16:00: N. Nagy Zoltán

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

[labjegyzet]

96. Ünnepi Könyvhét a GABO Kiadóval!

Kedves olvasóink, kedves követőink! Sok szeretettel várunk mindenkit a 96. Ünnepi Könyvhétre 2025.06.12–15. között! A Vörösmarty téren megtaláljátok a GABO Kiadó, a Trubadúr Könyvek, az Akkord Kiadó és a Ciceró Könyvstúdió könyveit a 35. számú pavilonnál. A 2. számú pavilonban a Talentum Kft. felirat alatt a kiadócsoport saját könyvein túl más kiadók mostani kedvenceit is megtaláljátok.

A rendezvényen minden kötetünkre a végösszegb��l 10%, illetve 20% kedvezményt biztosítunk. A helyszínen készpénzzel és bankkártyával is lehet fizetni.

A Könyvhétre megjelenő újdonságainkat itt találjátok!

Találkozz kedvenc íróddal személyesen!

2025. június 14., szombat, 35. pavilon

Időpontok:

11:00-12:00: Lelkes Anna

11:00-12:00: Baráth Katalin

12:00-13:00: Palásthy Ágnes

14:00-15:00: Papp Dóra

15:00-16:00: N. Nagy Zoltán

16:00-17:00: Frank Márton

16:00-17:00: Szigeti Kovács Viktor

17:00-18:00: Marabu

A regényeket itt tudod beszerezni!

[labjegyzet]

Olvass bele Palásthy Ágnes könyvhétre megjelenő mesekönyvébe!

Katica és szülei váratlan vendéget kapnak: egy faksznis idős nagynéni tölt náluk néhány napot. A család aggódik egy kicsit, mert a kis vörös cirmos, Csíkos jóvoltából náluk mindig történik valami. 

2. Csíkos ajándékot hoz 

Egy szombat reggel Katica arra ébredt, hogy apa kiabálva szalad fel a lépcsőn az emeletre.  

– Állj meg, Csíkos! Jössz vissza! Nem szabad! Pfuj!

Azzal eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. 

Anyu a konyhaszekrény tetején sorakozó virágait locsolta éppen, egy széken egyensúlyozva, de erre abbahagyta, és ő is felsietett az emeletre, hogy lássa, mi ez a nagy felfordulás. Kézen fogta a szobája ajtajából  kukucskáló Katicát, és együtt indultak a fürdőszoba felé. Már a folyosón hallották, ahogy apa a macskát dorgálja. 

– Csíkos, most igazán! Ez most komoly? Hát mit kezdjek én ezzel? 

Kíváncsian beléptek az ajtón. Először nem láttak semmi különöset, csak azt, hogy apa kissé tanácstalanul álldogál a kád mellett. Aztán, amikor közelebb mentek, észrevették, hogy a kádban ott ül Csíkos, és rendkívül büszkén bámul föl rájuk. Mintha még mosolygott is volna. Nem messze tőle pedig ott szimatolt a kád alján egy… Anyu és Katica összenéztek, és fülsiketítően felsikoltottak. 

– Egééééééééér! 

Apa ijedten összerezzent a váratlan hangtól, de megijedt Csíkos is. Kiugrott a kádból, és a zsákmányt hátrahagyva eltűnt valahol a lakásban. Az aprócska, szürkésbarna egér pedig a hátsó lábára emelkedett, izgatottan mozgatta a bajuszát, és fekete gombszemével kíváncsian meredt rájuk.  

Apa széttárta a karját.  

– Hát ezzel most mi legyen?  

– Apa, ne bántsd! – fogta meg Katica az apja kezét.

– Dehogy bántom, csak valahogy ki kellene tessékelni – válaszolta apa, és megvakarta a tarkóját. –  A kertben tőlem nyugodtan ellakhat.  

– Mindjárt keresünk valamit – mondta elszántan anyu. – Gyere, Katica.  

Azzal sarkon fordult, és Katicával a nyomában lesietett a kamrába. 

Hamarosan jöttek is vissza. Anyu egy üres tejfölös poharat hozott, Katica meg egy reklámújságot lóbált, amit aztán apa kezébe nyomtak.  

– Hát, Péter, csak ügyesen – mondta anyu biztatóan, és Katicával kissé hátrébb húzódtak. 

Apa gyors mozdulattal ráborította a műanyag poharat a meghökkent egérkére, ügyesen alá tolta a reklámújságot, majd óvatosan felemelte. Katica sietve kinyitotta a bejárati ajtót, és kiszaladt apával a kertbe, ahol elengedték az egeret egy bokor alatt. Azonnal el is illant. 

– Fuss, Forrest, fuss! – mondta apa, Katicára vigyorogva. Apának ugyanis a Forrest Gump volt a kedvenc filmje.  

– Remélem, ez a kis bajkeverő nem hoz több ilyen ajándékot a házba – dörmögte apa fejcsóválva, aztán indult kezet mosni, és kisikálni a kádat. 

A mesekönyvet itt tudod megrendelni!

[labjegyzet]

Ken Follett új regénye, a Circle of Days 2025 szeptemberében jelenik meg angol nyelven!  

Ben Sevier, a Hachette Book Group Grand Central Publishing csoportjának elnöke és kiadója, valamint Jon Butler, a Hachette UK Quercus kiadójának ügyvezető igazgatója bejelentette Ken Follett, a mesteri történetmondó régóta várt új, nagy ívű regényének, a Circle of Days-nek angol nyelvű világpremierjét. 

A Circle of Days angol nyelvű kiadása 2025. szeptember 23-án jelenik meg világszerte, így Magyarországon is. 

A Circle of Days arra invitálja az olvasókat, hogy Ken Follett-tel, a világ egyik legsikeresebb írójával együtt fedezzék fel korunk egyik legnagyobb rejtélyét, a Stonehenge-et. 

EGY TEHETSÉGES KOVAKŐBÁNYÁSZ  Seft, egy tehetséges kovakőbányász a forró nyári napokon átszeli a Nagy Síkságot, hogy tanúja legyen az új év kezdetét jelző rituáléknak. Azért érkezett, hogy elcserélje kövét a nyári napforduló vásárán, és hogy megtalálja szerelmét, Neent. Neen jómódú családja lehetőséget ad Seftnek, hogy megszabaduljon erőszakos apjától és fivéreitől, és csatlakozzon a pásztorközösségükhöz. 

EGY PAPNŐ, AKI HISZ A LEHETETLENBEN  Joia, Neen nővére, egy ambiciózus papnő, aki kivételes vezetői képességgel bír. Gyermekként, miközben elbűvölve figyeli a nyári szertartást, egy csodálatos új emlékműről álmodik – egy olyanról, amit a világ legnagyobb köveiből emelnek. Ám a Nagy Síkság dombjai és erdői között veszély leselkedik. 

EGY EMLÉKMŰ, AMI MEGHATÁROZ EGY CIVILIZÁCIÓT  Joia nagy kőkör emlékműről szőtt víziója, amelyet a síkság megosztott törzsei együtt emelnek, inspirációvá válik Seft számára, és életük fő célkitűzése lesz. Ám miközben aszály pusztítja a földet, a pásztorok, földművesek és erdei népek között egyre nő a bizalmatlanság – és egy kegyetlen tett nyílt háborúhoz vezet... 

Ken Follett így nyilatkozott legújabb nagyregényéről:  „A Stonehenge a világ egyik legismertebb és legikonikusabb emlékműve, ugyanakkor rendkívül keveset tudunk róla. Hogyan épült? Miért épült? Kik építették? Korábban is írtam már az emberi teljesítőképesség nagy pillanatairól, és mindig vonzottak azok a történetek, ahol hétköznapi emberek látszólag lehetetlen dolgokat visznek véghez – és mi lehetne rendkívülibb, mint ennek a monumentális építménynek a megalkotása? Ez egy hihetetlen teljesítmény, egyúttal az egyik legnagyobb történelmi rejtély – tökéletes alap egy izgalmas történethez.” 

Ken Follettről  Ken Follett a világ egyik legsikeresebb írója. 37 könyvéből több mint 195 millió példányt adtak el több mint 80 országban, 40 nyelvre lefordítva. 

Pályáját újságíróként kezdte, előbb a South Wales Echo című lapnál, majd a London Evening News-nál. 

Első nagy sikere az 1978-ban megjelent A ​tű a szénakazalban című regény volt, amely 1979-ben elnyerte az Amerikai Krimiírók Edgar-díját a legjobb regény kategóriában. 

1989-ben A katedrális című regénye, amely egy középkori katedrális építéséről szól, világsiker lett, és 2010-ben Ridley Scott produceri közreműködésével televíziós sorozat is készült belőle. 

A szerző számos olvasásnépszerűsítő jótékonysági szervezetben aktív szerepet vállalt, tíz éven át vezette a Dyslexia Action szervezetet, valamint korábban az Egyesült Királyság „Olvasás Évének” elnöke is volt. Jelenleg Hertfordshire-ben él feleségével, Barbarával. Öt gyermekük, hat unokájuk és három labradorjuk van. 

[labjegyzet]

A Lelkek őrzője a 96. Ünnepi Könyvhétre érkezik! Olvass bele most!

N. Nagy Zoltán legújabb regénye a mai Magyarországon játszódó, egyszerre borzongató és realisztikus krimi, tele fájdalommal a szó minden értelmében.

Gálfi Csaba rendőr alezredes tíz óra harminckettőkor szállt ki a kocsijából a Budapest X. kerületi Szent László téren, a zeneiskola mellett. A katolikus templom komoran magasodott a szélben suttogó fák és az oldalát villogó kék fénnyel bevilágító rendőrautók között. Gálfi egy cigarettásdobozt vett ki a zsebéből. Kihúzott egy szálat, és lassú mozdulattal szája sarkába dugta, de nem gyújtotta meg. Fejét kissé félrebillentette, és hunyorogva fürkészni kezdte a környéket. Balra előtte egy faragott kockán gyermekét tartó anya szobra sötétlett. 

Megmerevedett, groteszk rémalakoknak tűntek az éjszakában. 

Gálfi tudta, hogy a kompozíció neve „Fél a baba”, mert oldalról egy nyakát természetellenesen nyújtogató madár támadt a családra. Nyolc évvel ezelőtt sem értette, miért formáz meg valaki aprólékosan ilyesmit. 

Kisétált a templom előtti térre, és megállt a másik szobor előtt. Szent László három méter magas volt, márványtalapzaton állt, kezét pedig a maga előtt földnek támasztott csatabárdon nyugtatta.

Gálfi egykedvűen nézte a templom kapujában sürgölődő kollégákat. A technikusok papírruhában járkáltak, valaki villanó vakuval fényképezett, a helyszínt biztosító járőrök eltakarták előle a holttestet.

– Hamar ideértél.

Kopasz, középkorú férfi lépett mellé, arcánál csak a nyakkendője volt gyűröttebb. 

Gálfi áttolta a cigarettát szája másik sarkába, és Czakó Balázsra, az osztályvezetőre pillantott. Távolabb álltak a templom bejáratától, a többiek nem is nagyon látták, és nem is hallották őket.

Gálfi várt. 

A közelben mentő szirénája vijjogott fel. 

– Mondták, mi történt? – kérdezte Czakó.

– Minek a mentő? 

– Gondolom, úgy akarják kommunikálni, hogy még élt, amikor megtalálták, és csak a mentőben halt meg.

Az alezredes rágta egy kicsit a szavakat. Közeledett a hatvanhoz, életének felét a rendőrség kötelékében töltötte. Tudta, hogy néha minden szónak több jelentése van.

– Kik akarják? – kérdezte végül, és a templom tornya felé pillantott, amely dárdaként mutatott a koromfekete éjszakai égbolt felé.

– Nyugdíjba mentem, Csaba.

– A pap miatt? – intett Gálfi a templom felé a fejével.

Czakó bólintott, Gálfi pedig nem kérdezett többet. Tudta, hogy mennek a dolgok. A szar általában lefelé folyt, de ha túl kemény volt, valakinek útközben koppant a fején. 

– Mikortól? – kérdezte aztán mégis.

– Tegnaptól. – Az osztályvezető kis szünetet tartott. – Én kértem.

– Aha. – Gálfi tudta, hogy Czakó sosem tenne ilyet. A magyar hivatásos állományon belül soha senkit nem büntettek meg a szakmai hibáért. A felelősnek magának kellett kérvényeznie az elbocsátását, áthelyezését, nyugdíjba vonulását. Így mindenki mosta kezeit.

Egy darabig hallgattak, Gálfinak pedig rossz előérzete támadt. Megmarkolta a nyakában lógó jelvényt, és Czakóra nézett.

– Miért jöttél? 

– Szerinted ki viszi el a balhét ezért? – Az osztályvezető a templom felé intett a fejével.

– Az ügyészség?

– Gondolod?

Gálfi lassan bólintott. A tér ki volt világítva, de a sötétben, ahova nem jutott el a lámpák fénye, egyre sűrűbbé és folyékonyabbá váltak az árnyak.

– Itt van Farkas is? 

– Itt – mondta Czakó halkan. – Ugye tudod, kit fog megtalálni?

– Két hetem van a nyugdíjig. 

– A helyedben azért vigyáznék.

Gálfi nem válaszolt, lassú léptekkel a templom bejárata felé indult. Farmert és fekete bőrdzsekit viselt, a rendőrségi jelvény a nyakában lógott. Ahogy mindig, az éjszakai hidegtől könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, amitől hunyorogni kezdett, mintha nem látott volna jól. Pedig a látásával nem volt semmi baj, sok kortársával ellentétben még az olvasáshoz sem volt szüksége szemüvegre. 

A templomot egy dombra építették, bizonyára azért, hogy még inkább a környezete fölé magasodjon. Budapest X. kerületében azonban erre nem volt lehetőség, jobbra az önkormányzat, balra a zeneiskola épülete fogta közre, a háta mögött pedig lakóházak emelkedtek, ezért az épület sértett komorsággal, de mégis méltóságteljesen trónolt a körülötte lévő hatalmas fák gyűrűjében.

A bejárat a főtorony alatt egy árkádos előcsarnokból nyílt, amelyhez lépcső vezetett. Gálfi felpillantott. Az árkádok fölött három oldalról egy-egy angyal őrizte a szent helyet, szárnyaik a sötétben mintha megrebbentek volna. Gálfi a kőből faragott gyerekarcokba nézett, amelyek egyszerre voltak kedvesek és kegyetlenek. Rossz érzése fokozódott.

Ki öl meg egy katolikus papot? 

A legrosszabb az volt, hogy pontosan tudta, ki tehette.

Az angyalok alatti háromszögű oromzatok közepére egyenlő szárú keresztet illesztettek, amelyek metszéspontjába háromszög, a háromszögek belsejébe pedig egy-egy hatalmas, halott szem került.

Isten szeme.

Gálfi tudta, hogy a templom minden oldalán megtalálható a motívum, de korábban nem tudatosult benne a jelentése. 

A mindent látó szem, amely őrködik a világ fölött. 

A Gondviselés szeme a Szentháromság piramisába zárva.

Felért a lépcső tetejére, és megpillantotta a templom bejárata elé ültetett holttestet. A pap koponyája a masszív ajtószárnynak támaszkodott, szeme helyén fekete lyukak tátongtak, amelyekből alvadt vércsíkok húzódtak eltorzult szájáig.

Gálfi megborzongott. 

Isten szeme vajon látta, ahogy Isten szolgájának kivájják a szemét?

– Mindjárt megvagyunk – mondta a bajuszos rendőrorvos a holttest mellett guggolva. Kék gumikesztyűbe bújtatott kezével az áldozat nyakát világította meg egy elemlámpával, és óvatosan megmozdította László atya fejét. Gálfi tudta, azt ellenőrzi, hogy el van-e törve a nyakcsigolyája. 

Az árkádok kupolája alatt szinte tapintani lehetett a feszültséget. Egy rendőrautó a túlsó oldalon olyan közel parkolt le, hogy a tetején villogó kék-vörös fény kísértetiesen lobogó fénnyel vonta be a területet. Két fehér papírruhába öltözött helyszínelő kicsivel arrébb beszélgetett, lábuknál acélszürke fémtáskák sorakoztak. Az oldaltornyok előtt járőrök voltak, a másik lépcsőnél a templom falának támaszkodva egy szemmel láthatóan zaklatott, hosszú haját copfban hordó, szemüveges férfi állt, és lassan válaszolgatott egy nyomozó kérdéseire. Tőle nem messze feldúlt, barna hajú, középkorú nő telefonált ideges, vibráló hangon.

Gálfi érzékelte az emberekből áradó nyugtalanságot.

Közelebb lépve szemügyre vette a holttestet. Tekintete végigvándorolt a sápadt arcbőrön, a vértelen, leesett állon és az üres szemgödrökön, amelyek húsfalú üregeknek tűntek, mélyükön vér, idegek és valamilyen furcsa kocsonyaszerű anyag keveredett.

– Megfojtották? – kérdezte a nyakon lévő véraláfutásokra mutatva.

– Meg. – A rendőrorvos felállt, és Gálfira nézett.

– A szemek?

– A halál után távolították el mindkettőt. Kanálra vagy valamilyen hasonló eszközre tippelek, az arcbőr és szemgödör tele van vágásokkal. 

– Megvannak?

A férfi megrázta a fejét. 

– Mennyi időre volt szüksége hozzá? – kérdezte az alezredes.

– Az öléshez vagy a szemekhez?

– Mindkettő.

– Kábé tíz perc.

– Az túl sok – nézett körbe Gálfi a téren. Az éjszakai óra ellenére a tér mellett húzódó Körősi Csoma út forgalmas volt, bizonyos időközönként villamos is járt, és a téren rendőrségi kordont kellett felállítani az egyre több bámészkodó miatt.

– Nem ez az elsődleges helyszín – mondta végül halkan. 

A rendőrorvos megvonta a vállát.

– Ha te mondod.

Emberölés esetében a szakzsargon elsődleges helyszínnek nevezte azt a területet, ahol a gyilkosságra sor került. Ha azonban a gyilkos az áldozat holttestét onnan elmozgatta, az áldozat megtalálási helyét másodlagos helyszínként jelölték. A helyszínek közötti különbség jelentős lehetett, mert a gyilkosnak a test áthelyezésével az emberölési cselekmény miatt sokkal több nyommal rendelkező elsődleges helyszín elfedése lehetett a célja.

De nem most. 

Gálfi szétnézett. A cigaretta vége átnedvesedett a szájában. Lassú mozdulattal kivette, a földre dobta és eltaposta. Ahogy egy újabb szálat túrt elő a zsebéből, a Kamazra gondolt, mint szinte mindig, amikor úgy tett, mintha rágyújtott volna.

– Az önkormányzat épületének két sarkán van kamera, jobbról a zeneiskolán is van egy, és a templom háta mögött a plébániának saját megfigyelő berendezése van, de persze nem működik – mondta a nyomozó, aki befejezte az adatgyűjtést a hosszú hajú férfitől, és Gálfi mellé lépett. Szalay Zoltánnak hívták. – Valamelyiken rajta lesz.

– Jöhetett elölről is – vetette ellen Gálfi.

– Tulajdonképpen mindegy, nem? 

– Hmm.

– Ez egy üzenet. László atya, a szemek. Megtette, ahogy ígérte.

Hűvös éjjeli szél támadt, és szellemujjaival az arcukba vágott. Gálfit kirázta a hideg.

– Az a sekrestyés? – intett a hosszú hajú felé.

– Ja. Ő találta meg az atyát. Nincs valami jó állapotban.

– Látott bármit?

– Nem látta az embert, ha erre gondolsz.

Gálfi áttolta a cigarettát a szája másik sarkába, és megtörölte a szemét. A széltől megint könnyezni kezdett. 

Ember.

A hivatásos állomány tagjai soha nem tettesnek vagy gyanúsítottnak hívták a lehetséges elkövetőket. Gálfi emlékezett, hogy a szolgálat első heteiben idegennek tűnt a füleinek, amikor a nyomozók azt kérdezték, megvan-e az ember. Mostanra azonban megszokta. Az évek alatt volt rá ideje.

Sokak szerint mindent meg lehet szokni. 

Kivéve persze, amit nem.

– Azért ellenőrizd majd, hogy hol volt, és honnan jött ide.

Egy villamos hátborzongató súrlódással vijjogott fel az úttest közepén, ahogy megcsúszott a sínen.

– Nem hiszed, hogy ő volt? 

– Nem tudom – mondta Gálfi hunyorogva. Biztos volt benne, hogy a neheze még csak most jön majd. – Egyelőre kezeljük úgy, mintha nem lenne előzmény.

– Ő volt az, hidd el. Három napja tudtuk, hogy meg fog történni. – A nyomozó közelebb hajolt. Horgas orra fölött villogtak a sötét szemek. – Farkas ezt jól elbaszta. 

Gálfi nem válaszolt. Leguggolt az atya mellé, és megpróbálta kitalálni, mik lehettek az utolsó gondolatai. A papon fekete reverenda volt, amelynek az egyik oldala meglehetősen gyűrött volt. A ruházat nem volt végiggombolva, felül szinte teljesen szétnyílt. 

Lehet, hogy korábban lepihent, és meglazította a nyak alatti gombokat? 

Ez megmagyarázná azt is, hogy miért gyűrött a reverenda oldala.

Gálfi emlékeztette magát, hogy át kell vizsgálniuk a plébániát is.

Hirtelen csend lett. Nem süket csend, mert Budapest közterületei sosem némulnak el, de a rendőrök abbahagyták a beszélgetést, és mintha mindenki megmerevedett volna. 

Gálfi tudta, mi következik, és nagyot sóhajtva felállt.

Tekintete egy pillanatig még elidőzött az atya arcán, amelyet kísérteties fénybe vont a rendőrautó megkülönböztető jelzésének lüktetése.

A megfojtott pap a temploma előtt ült, és ahogy feltámadt a szél, körben sírni kezdtek a fák.

A barna hajú nő abbahagyta a telefonálást. Vetett egy pillantást a közeli falnál álló sekrestyésre, aki elfordította a fejét, majd Gálfihoz sétált. Tűsarkú cipőjének kopogása visszhangot vert az árkádok alatt.

– Adjanak ki elfogatóparancsot Molnár Róbert ellen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ügyésznő! – Gálfi kivette a cigarettát a szájából, aztán visszadugta.

– Még ma éjjel foganatosítsanak házkutatást a bejelentett lakcímén.

A nő negyven körüli lehetett, de legalább ötvennek nézett ki. Hosszú, szürke kabátot viselt, ami eltakarta vékony alakját. Kék szeme körül szarkalábak sorakoztak. Volt a magatartásában valami fenyegető. Mintha az elfojtott agresszió csak arra várt volna, hogy kitörjön belőle.

– Mire alapozza az ügyészség, hogy Molnár Róbert a gyanúsított?

Gálfi szándékosan használta az ügyészség szólt. Ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy Farkas Mária egyéni döntései valójában az ügyészség döntései, ezáltal mindenki tudni fog róluk ott.

– Pontosan tudja, hogy mire – sziszegte a nő.

– Jelenleg van egy elhunyt sértett, de gyanúsítható személyt még nem találtunk.

Nem kedvelte Farkas Máriát, ahogy a nő sem őt. 

Az ügyésznőből tapintható gyűlölet áradt.

– Utasításba adom magának.

– Látnom kell a bizonyítékokat.

– Azok minősítettek.

– Akkor talán a titokgazda szüntesse meg a minősítést. 

A nő egészen közel lépett. Az alezredes megérezte a kesernyés parfümöt, és látta a kék íriszeket behálózó, vérrel teli hajszálereket.

– Ne szórakozzon velem, Gálfi – suttogta a nő remegő hangon. – Tegye, amit mondtam.

– Adatgyűjtés, helyszíni nyomok elemzése, boncolás. Ha minden jól megy, és szerencsénk van, holnap estére lehet gyanúsítottunk. Persze csak ha hagyott nyomot.

A levegő megsűrűsödött közöttük. Gálfi tudta, hogy ez elkerülhetetlen volt, de nem nagyon érdekelte. Két hét múlva nyugdíjas lesz. Itt hagyja a francba az egészet.

– Nyolc éve tudjuk, hogy erre készül. Nyolc kibaszott éve – mondta Farkas Mária egészen lassan szűrve a szavakat a fogai között. – Maga pedig baszakodik.

– Nem én engedtem ki három nappal ezelőtt. 

Gálfi látta, hogy Szalay felteszi a kezét, és hátralép. Még a technikusok is lejjebb mentek a lépcsőn.

– Szóval azt mondja, miattam halt meg a pap?

Gálfi ismét áttolta a cigarettát a szája másik sarkába. Tulajdonképpen azt kellett volna mondania, hogy igen, miattad halt meg, mert kiengedted a börtönből a gyilkosát. De nem mondta. Nem akarta, hogy Czakó vagy az életvédelmi osztály miatta szívjon. Ráadásul rengeteg kérdés merült fel benne az elmúlt fél órában. 

Molnár tényleg idejött? Miért megint ide? Hol vannak a szemek? Hol van Molnár? 

Állta az ügyésznő jéghideg pillantását, és már éppen megszólalt volna, amikor a nő telefonja csörögni kezdett. A Legyetek jók, ha tudtok című film zenéjét kezdte játszani.

Farkas Mária kinyomta a telefont, a kabát zsebébe ejtette, és Gálfira pillantott.

– Tudom, hogy két hete van hátra, de ezt a két hetet kurvára meg fogja emlegetni.

Gálfi nem szólalt meg, arca rezzenéstelen maradt. A felesége mindig azt mondta régen, hogy gránitból faraghatták a születésekor.

– Folyamatba helyezem Törőcsik Zsolt ügyét.

Gálfi szálfaegyenesen állt, de belül úgy érezte, mintha egy ló hasba rúgta volna.

– Van valami új információ? – nyögte végül annyira összeszedetten, ahogy csak bírta.

Az ügyésznő kegyetlen mosolyra húzta az ajkát. 

– Új gyanúsítottat találtam – közölte szenvtelenül. Az éjszaka árnyai sötétebbek lettek a templom kupolás bejárata előtt. Gálfi érezte, ahogy a gyomra megemelkedik. – Magát.

A regényt itt tudod beszerezni!