#megállt az idő

[ajtostolahazba]

30 éve ilyenkor anyósom darált kekszet csinált. Kurva meleg volt, pont, mint ma, én segítettem, ahogy mindig. Sose tudtam megállni, hogy ne csipegessek bele, valahogy megvan a nyers linzertésztának az a varázsa, hogy muszáj beleenni. Aztán este lett, aztán éjjel, és én éreztem, hogy valami nem fasza. Ment a hasam, a lázam is kezdett felkúszni, de ezt pont leszartam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az órát néztem, hogy a furcsán jelentkező görcsök előbb 30, majd 20, majd 10 percenként kezdtek jönni. 39 hetes terhes voltam. Elindultunk a kórházba, 100km-el arrébb, mert csak ott volt akkor lehetőség apás szülésre. A görcsök egyre erősödtek, 5km-ként meg kellett állni, mert hasmenésem volt, szóval az a másfél órás út elég kalandos volt. Aztán odaertünk, akkor már 39,7 volt a lázam, 2 perces fájásaim voltak, nem volt kérdés, hogy itt szülés lesz, de közben kiderült, hogy szalmonellás lettem... Hajnali 3-kor vettek fel. Nem ihattam, a zuhany alatt kellett állnom, hogy hűtsenek, ott loptam pár kortyot, miközben az orvosok próbálták kitalálni, hogy mi legyen. Normál ( de erre nagyon büszke vagyok: csendes) vajúdás után 3/4 6-kor jött a vizit, orvosok, orvostanhallgatók, vizsgálat. Ez császár. Miközben vizsgált, egy pillanatra megállt...szülünk! Most! És 6.05-kor megszületett. Szalmonellásan, de teljesen egészségesen. Elkülönítettek minket, 3 napot voltunk bent, aztán mehettünk haza. Másodjára is anya lettem. Nehezen találtunk egymásra. Nagyon szerettem, de nagyon apás volt, sok-sok idő volt, mire megnyíltunk, mire a kapcsolatunk igazi lett. Nehéz volt ,kudarcnak éltem meg anyaként, hogy nem ment könnyen. És neki sem volt könnyű. Másodiknak lenni egy olyan családban, ahol a léc az elsővel nagyon magasra került (pedig nem volt kényszer semmi) nagyon nehéz lehetett. És annyira büszke vagyok rá! Minden várakozást felülmúlt, nyelveket beszél, lediplomázott, csodálatos anya, kitartó, türelmes, csodálatos ember! Minden megvan benne, ami belőlem hiányzik.

És holnap 30 éves lesz! Én meg 30 éve 2 gyermekes anya. Büszke vagyok rá, nagyon! ❤️❤️❤️

A darált kekszet azóta is emlegetjük, hogy mekkora kreténség volt nyersen enni...😁

[zoeeozzoeeoz]

Péntek este óta vagyunk itthon. Hiányoznak a hegyek. A csacsik, a felhők, és azok a fránya erdei szerpentinek. Meg az erdők. Az a rengeteg fenyő erdő. A hegyi folyók, patakok, tavak. Akkora adrenalin löketet kaptam, annyi élményt, hogy azt elmondani nem tudom. Kiürült az agyam, a gondolataim, a stresz, a nyomás, minden eltünt. Felpörgetett, és kicserélt ez a pár nap Szlovéniában.

Még jövőhéten is szabin vagyok, és sok minden van betervezve rá. Magán jellegű is, meg olyan is, amiről valszeg, posztolni is fogok.

Tudjátok mi jár a fejemben? Még az első nap, mikor felmentünk a Száva vízeséshez, én majdnem feladtam, mert a lépcsők, az ellenségeim. És ott, egy idő után , csak lépcsők vannak. Nem szokásom feladni semmit. Itt is úgy voltam, nem kerget senki, ráérek, megyek a saját tempómban. De mentem! Aztán az egyik pihenőnél , megláttam egy férfit, 2 mankóval, és egy lábbal. Egy olyan pihenőnél, ami után a neheze jött, a meredekebb emelkedők, mégtöbb lépcsővel. Lenéztem, és elgondolkodtam, h ő feljött saját maga eddig is. De hogy fog tovább jönni? Szerintem , kicsit az arcomra is volt írva ez, meg elkapta a pillantásomat is, és rám mosolygott. Vissza mosolyogtam, és elindultam felfelé, de észre vettem h ő is ezt teszi. Jött végig utánam, ha megálltam ő is megállt, ha elindultam ő is elindult. Elakartam engedni, de elnézest kért, azt mondta felvette az ütememet, és hogy gondolta, majd így velem feljön, de ha engem zavar, akkor előre megy. Előre ment. És nekem egy akkora löketet adott ez, hogy ha egy ember 2 mankóval, fél lábbal ide jön, és nekimegy a hegynek, ennek a bazi sok lépcsőnek, a szintkülönbségnek, akkor ez nekem is mennie kell! Nehogymár feladjam! Egészséges vagyok, megvan mind a 2 lábam, és itt haldoklom a lépcsőktől? Hát milyen nyámnyila kis nő vagyok már? Ő meg simán felmegy 2 mankóval meg egy lábbal. Hát úgy elszégyeltem magam, hogy azt elmondani nem tudom! Mire észbe kaptam, már annyira előre ment, hogy elvesztettem szemelől. Fent találkoztam vele újra, a tetőn, a vízesésnél. Kiderült, a felesége, és 3 gyereke, már fent várták, és akiket lent hagyott az egyik pihenőnél, ahol az én ritmusomban indult el újra, na ők a testvére volt a feleségével. Legalább is ezt hallottam ki a beszélgetésükből. Nem hallgatóztam, csak melléjük ültem le, mert ott volt hely. Fent gratuláltam neki, és elmondtam, hogy ő motivált engem, attól a bizonyos pihenőtől. Megint rám mosolygott, és csak annyit mondott, " Nincs lehetetlen". Ebben mondjuk egyet értettünk . A családja egyébként teljesen természetesnek vette azt, h ő feljön oda. Termeszetesnek vették , h nincs lába, de nem kell neki segíteni, teljesen úgy kezelték, mintha 2 lába lenne, és semmi baja nem lenne. És ő is úgy viselkedett. És ezt annyira jó volt látni. Hogy hagyták kibontakozni, és család, szeretet vette körbe, és nem egy elesett emberként viszonyultak hozzá. Nagyon jó volt ezt látni, és akkor, ott, ez nagyon motivált engem.

( Nem biztos, h jól fogalmaztam meg, de nem célom semmilyen formában sem megsérteni a mozgás sérülteket, vagy bárki mást!!! )

[kezenani]

ez :D <3

/a BRFK fb. oldaláról

Várjál, ezt még elmondom. Izének néztek, lomnak, kidobott játéknak, én nem tudom, fölöslegnek, megunt hogyhívjáknak. Komolyan. Ezt írták legalábbis. Kik, kik, hát az elrablóim. Levélben. Dehogy, nem váltságdíjat kértek. Bocsánatot. Én egyébként nem haragszom, jó balhé volt. Na.

Ücsörgök este kint, ahol szoktam a presszó előtt a székemen, érted, kellemes, tiszta, hűvös idő volt, bírom az ilyet, kicsit emlékeztet a gyerekkoromra, a tajgai tavaszelőre, az erdőszélen birizgálták a bundám ilyen friss fuvallatok. Ez persze totál más, mióta belvárosi medve lettem, elkényelmesedtem, elszakadtam a természettől, de éjjelente, amikor nagyjából elül a zaj, meglassúdik a forgalom, még érzek valamit a régi időkből, mindegy. Ott mélázok magamban, már azt sem tudom, igazából min gondolkodtam, semmi lényeges, nagyívű, annyi csak, hogy veszek holnap mackósajtot, ráéheztem, tudod, milyen nehezen parancsolok a gyomromnak. Na, ebből semmi nem lett.

Megállt egy taxi, kiszállt egy ember, nézegetett. Ebben még semmi nem volt, elvégre azért volnék: látványelem, vendégmegállító, szőrös gesztus, szelfikellék, játék. Megfogott. Ilyen is volt már, én különösebben nem bánom, csak ne a hónaljamnál húzogassanak, ott érzékeny vagyok. Felemelt. Elvitt. De nem csak úgy gyalog, öt-tíz méterre, poénból, olyan volt már, belga bachelorbrigád, lágymányosi lánybúcsús bringák, tudnék mesélni. De eddig mindig visszaültettek a helyemre, fotóhegyek, kész, az élet ment tovább. Most viszont én mentem tovább, jobban mondva vittek, kérlek szépen, méghozzá egy taxiba begyömöszölve. Egyre távolodtunk, végig a Szinnyein, én meg hallgatom, hogy jó leszek otthonra, még tűrhető az állapotom (!), aztán kiszállásnál, hogy kicsit nehéz vagyok, mint a sár, nomost azért érzed a helyzet groteszk mivoltát; majd legközelebb kajak fogyózok, mielőtt elrabolnak, nem? Figyelj, olyan nagyon azért nem estem kétségbe, ahhoz képest, hogy el voltam rabolva, bundám sz��la nem görbült. A mobilom persze nem volt nálam, de úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valami… Lett.

Gazda nagyon keresni kezdett, ahogy észrevette az eltűnésem, Facebook-on köröztetett, a zsaruknak is szólt. Ezt észrevette a rabló is, mérlegelt, sutyorgott a társával, és már nem ért nekik annyit az egész. Mit szépítsem: kitettek a Jósika utcánál, becsületükre legyen mondva: jól bántak velem, nem sanyargattak, tettek rám egy levelet, hogy hát szánják-bánják, benézték, azt hitték, hogy lom vagyok… Phúúú… Jólesett, sejted. Egy közelben lakó srác talált rám, ismert, már a Facebook-ról, tudta, mi a dörgés. Bevitt magához, ne fagyoskodjak, vagy el ne vigyen újra valaki, amilyen kapós lettem… Aztán jöttek a rendőrök, röhögtek, persze, hogy medvementő-akció, ez Budapest, nem ám a New York-i helyszínelők, de atomkorrektek voltak. Odaálltak egy csíkos Skodával, beültettek a jobb egybe, övemet is bekötötték, mondták, hogy ne nyúljak semmihez, majd ők szirénáznak, ha kell, de aztán nem kellett. Az egyik rámhozta a frászt, hogy megyünk a kapitányságra, mert bűnjel vagyok, vagy mi, iktatnak, betesznek egy kamrába… de csak poénkodott. Pár perc alatt hazavittek a kávézóhoz, Gazda már várt, lepapírozták, hogy nem sérültem meg, aztán visszaültem a székembe.

Hát, igazából ennyi volt. Megvagyok.

Bernát

[spraystory]

Vidéki horror

Időnként előfordulnak olyan esememények amelyek egy kívülálló számára teljes képtelenségnek, hihetetlennek hangzanak pedig valóban megtörténtek és igazak. A következő sztorit én magam is megdöbbenten hallgatnám és talán el sem hinném ha nem velünk történt volna meg. A sztori hangulata miatt ezúttal egy kicsit “nyersebben” fogalmazok, pont úgy ahogyan az valóban történt. Talán 2000 vagy 2001 nyarán kaptam egy felkérést hogy Baján kellene festenünk egy diszkóban de este és élőben, kb egy live graffiti show-t nyomjunk vagy ilyesmi. Akkoriban még sokat lógtunk együtt Clor Laci ( Később Guide , Techno néven )  és Mar Ricsi barátaimmal, régi OMC-s csoporttársaimmal és ezzel egy időben lett kedves barátom és fújóstársam Raska ( Tish76 - PNC, GRW ) hiszen addigra már a számomra etalon szupercsapat a GRW ( Gremlins of the Railways) tagja voltam . Kocsiba ültünk hát, Clor vezetett, Raska, Mar és talán még valaki ( lehet hogy Stick Laci?) és irány Baja. Akkor még nem volt arra autópálya és Baja akkor sokkal messzebnek tűnt, úgy éreztük a világvégén vagyunk és végül a show is elég bénácska volt. A Diszkó nem volt túl klassz hely, kevesen voltak, maradékokból festettünk valami szarokat, az egésznek volt egy kényelmetlen hangulata úgyhogy dolgunk végeztével gyorsan felvettük a pénzünket és leléptünk. Kitaláltuk hogy hazafelé elmegyünk a siófoki mekibe kajálni (!). Tök ismeretlen kis utakon mentünk éjszaka és közben egy elképesztő vihar kapott el minket. Ömlő esőben, vánszorogva, lakatlan mezőgazdasági területek között haladtunk vagy egy órát mire a vihar  valamivel alábhagyott és csak esett. Ekkor utunk egy klaszikus vidéki úton haladt át, az út két oldalán kukorica meg napraforgóföldek, az utat pedig magas nyárfák hosszú sora szegélyezi. Hülyéskedünk, dumálunk, egyszercsak egy kanyarban a fényszórónk rávilágított két fa között egy kisgyerekre, aki mintha épp akkor a kukoricatáblából lépett volna elő. Mozdulatlanul állt és felénk nézett. Lelassítottunk. Ott állt előttünk a rohadtnagy semmi közepén, két fa között egy kb 8 éves forma gyerek, teljesen egyedül, éjjel, esőben, mozdulatlanul áll és felénk néz, háta mögött sötéten hullámzó kukoricatáblával. Az egész néhány másodperc volt de annyira freak hogy hamar valamelyikünk megszólalt hogy “húzzunk már el innen”. Clor beletaposott a gázba. Meglehet hogy a gyerek nem egyedül volt és csak mi nem láttunk mást, de az egész annyira extrém horror-beszaratós hangulat volt hogy rögtön otthagytuk az egészet. Nem sokkal ezután még mindig éjszaka, intenzív esőben, a megdöbbenés hatásától élénken beszélgetve, hamarosan elértünk egy falut ( nem emlékszem hol voltunk ). Lassan gurultunk és ahogy elértük a városka első házait amik a bal oldalon voltak egy kisebb emelkedőn, nekünk jobb oldalon, rögtön a falu határában, ott állt éjszaka , ömlő esőben egy fiatal csávó, anyaszült meztelenül és verte a faszát! Miközben mi, immáron a második felfoghatatlan döbbenettől lebénulva egyre jobban lelassítottunk és melléértünk kocsival. Mindez néhány másodperc volt, de nekünk megállt az idő, mindannyian kb csak annyit tudtunk mondani hogy uristen mi a fasz ez?  Mire a Mar Ricsi, aki Baja óta szorongatott egy üres 2 literes üdítőspalackot, kapott az alkalmon, hirtelen letekerte az ablakot és “ Á kurrrvaanyádat te geci” felkiáltással úgy fejbedobta a perverzkedőt hogy hangosan koppant a palack a fején, ez meg széttett lábakkal mint valami gyík, belerohant a töksötét éjszakai szántóföldbe és eltünt a szemünk elől. A Clor azonnal megszólalt:  - Na jó takarodjunk innen a picsába -és ahogy gázt akart adni,emlékszem a Ricsi felkiáltott: - Jájjj Clor,  Itt a rém bazmeg, meneküljünk, utólért, belekapaszkodott a csomagtartóba, menjél már menjél már!  -   de persze ez már csak vicc volt, mindenesetre Clor olyan padlógázt nyomott hogy a siófoki mekiig meg sem álltunk. Sokáig tárgyaltuk még a két egymáshoz közeli nagyon fura, kellemetlen élményt. Egyébként egész hazaúton egészen a faluig egyáltalán nem vagy csak alig találkoztunk másik autóval, de épp a faszverő hülyegyerekkel egyidőben, egy másik autó is mellénk ért akik ugyanezt végignézték, fejbedobással együt, csak ők hamarabb nyomtak padlógázt és menekületek el onnan.

Clor napjainkban elsőrangú antik bútor restaurátor lett, Mar pedig kimondottan Toyotákra specializálódott saját szervízét vezeti.

1. kép : Guide (Clor) , Nikon az apor vilmos téri templom mellett kb 2000

2.-3. kép : Guide (Clor), Nikon 1999

4. kép : Nik, Tekno (Clor), Fővám tér 2000

5. kép : Guide, Nikon, Déli line “Dajka” 1999

6. képp : “legálozás” az “ártéren”, 1999 a kép jobb oldalán Biar-MRC fest éppen

7. lép : vsz az utolsó közös cuccunk Clor-al ( Guide rajzban Clor tag ) 2003, Déli line, “Patex” ( ma Dorottya udvar)  mögött

[egy-lany-blogja]

Ideje elengedni, ami soha nem volt a tiéd…

Ő az, akibe kapaszkodsz, mert úgy jött, akár egy villámcsapás. Megérkezett, és az egész világ megváltozott. Miatta.

Ő különleges.

A szemének gödrében (pontosan tudod) van egy ránc, ami csak akkor látszik, amikor mosolyog. A hajának olyan az illata mint a víznek. Furcsa, hogy a víznek lehet illata, de lehet. Neki van. A bőre érdes, és nem érted, hogy hogy lehet ez, mert az érintése puha. Erős, határozott, de mégis puha.

Éjszakákat beszélgettek át, egymás karjaiban alszotok el. Tökéletes minden. Tökéletes az élet.

Az idő megállt.

Aztán mégsem. Mert búcsúznotok kell. Tovább kell lépnetek az életetekkel. Ő persze ezt is jól csinálja. Semmi érzelgősség, csak éppen a szíved… Na az most megállt picit, pont mint az idő. Majd hívjátok egymást.

Majd jelentkeztek. Majd találkoztok, ha megint egy városban lesztek. Vagy egy földrészen. Vagy egy időzónában…

Tovább lépsz.

Teszed a dolgod.

A furcsa az egészben, hogy a legváratlanabb helyzetekben jut eszedbe. Egy kalapról, egy tetoválásról, egy elsuhanó motorról. És persze a vízről. Azon ritka napokon, amikor van időd elmélázni megkérdőjelezed, hogy jól tetted-e.

Tényleg tovább kellett lépned? Nem lehet, hogy inkább maradnod kellett volna, hogy másként kellett volna döntened?

Mi lett volna, ha… Ha az idő és a hely, (és a szerencse) a te oldaladra áll. Ha tényleg tartottátok volna a kapcsolatot, ha tényleg kimondtad volna akkor és ott, amit tényleg éreztél. Azt, hogy szereted.

Szeretted?

Nem tudod már mi a szerelem. Vagy mégis?

A valóság (az a szemét) persze egészen más.

Ő ugyanis soha nem volt a tiéd.

Ami a tiéd, az az emlék róla, a szerelemről, ami jött, akár a nyári vihar, és úgy is ment.

Az emlék csodálatos, az érzés is az, néha még remeg a gyomrod miatta. Persze, hiszen könnyű volt minden. Vele az volt. Felelősség nélküli, határok és konvenciók nélküli.

Pont mint ő.

De jó, ha tudod, hogy ő soha nem volt a tiéd. És te sem az övé.I💗💗💗

[user9992]

„Az első pillantás olyan volt, mintha az idő megállt volna, és minden, amit valaha kerestem, ott állt volna előttem, egyetlen szempillantásnyi távolságra.”

[orsiisworld]

Bárcsak megállt volna az idő velem akkoriban

Anne a zöld oromból

[liketwins]

MEGINT Sosem tudtam elmondani, mi az, ami bánt Számtalan dolog tett kárt Bennem, Nem vagyok érzelmi zseni És nem tudom mi a megoldás De a világvégére már elmentem Csak hogy értsem, mit érzek Mindig kinéztek Kiutáltak innen is, onnan is Viselkedtem emígy, voltam, amolyan Nem tudom, mikor voltam igazi, mikor hamis Nem tudom ki vagyok, mondd meg te Ismertess meg önmagammal Világosíts fel okvetlen Mert a bennem lakó szörny összevagdal Tele van igénnyel, mindig kitalál valamit De nem mondja el, mit szeretne Csak dalolja melankolikus dalait Miatta érzem magam elveszettnek Az szörnyem nem von be semmibe, Meglepődtem, hogy ő is kizár? Sosem éreztem magam senkinek ennyire Még csak nem is támad vele vitám Megtanultam vele együtt élni csendben, Azt hiszem, nem bánthat engem, de felemészt A passzivitása felborzolja a lelkem A cselekvés helyett választom a feledést Hagyom, hogy sodorjon, tegye a dolgát Barátom az idő, kérés nélkül telik De talán nem értem az idő koncepcióját Mert nálam megállt, és egyedül hagyott magammal megint

[bukovskikaroly]

Mikor tényleg megállt az idő

2018 - ban, vagy 2019 -ben fasz se történt. Megállt az idő. Tényleg. A történelem bóbiskolt, mint egy óvodás a délutáni alvás előtt, kinek enyhe thc keverődött a tejbegrízébe az ebédben, de így legalább könnyebb volt elaludni. (vö: könnyű álmok.)

Tényleg emlékszel mi a tököm történt veled 2018-ban, vagy 2019-ben? Nyilván nem.

Nekem csak egy rövid dialóg jutott eszembe abból a korból.

- Mi a faszom van veled? -kérdezte egy hang a telefonból.

- Magányos alkesznek álcázom magam jelenleg.-válaszoltam.

- Mi ebben az álca?

[szottesfolditanyak]

Manfréd

Alex után Manfréd: kutya. A papagáj tudós etológus társa és kísérleti alanya volt, így az emberi elme formális-logikai skilljeire képezték. Manfrédot viszont olyan emberek nevelték fel, akik az emberi észlelés lehetőségit kutatták.

"– Nem kell elmosogatnod az edényeket. – mondta Clara.

Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha életemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vibráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna.

– Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Clara, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében.

Leültem Clara mellé. 

– Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve.

– Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán.

Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen.

– Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében.

Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett.

– Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad!

Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját:

– A háta mögött sapónak hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megőrül, csak egy dolgot tehetsz.

– Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával.

– Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani.

Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek.

– Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek.

– Jól van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – Először hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik.

Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet.

Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit.

– Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha.

Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett.

– Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak.

A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett.

Visítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival.

Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam: – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka!

Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben.

– Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan!

Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot.

– Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta.

Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat.

– Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyosbékára hasonlít.

A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem.

Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka.

– Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam.

Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából.

Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd.

– Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen?

– Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak, sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked.

Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál.

... [pár hónappal később] ...

Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt, hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat.

A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón. 

– Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával?

Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett. 

– Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak.

Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést.

Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából.

Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől. 

– Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan.

Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e.

Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte: 

– Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad?

Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott.

...

Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont- és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyanolyan értékű, mintha egy kung fu-bajnok ütött volna meg.

Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek.

Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága.

Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.

– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten.

– Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csinálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e.

– Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson.

Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot.

– A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr.

Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem.

Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. "

Taisha Abelar -- Absztrakt repülés 1996 / The Sorcerer's Crossing - A Woman's Journey

[angelofghetto]

“Hercegnő” története

A néni a banyatankkal ment több napra bevásárolni a hidegben, mikor a tél még utolsót támadott. A mellékutcából fordult elé ez a kis állat óvatosan, minden támadó szándéktól mentesen. Csontsovány volt, az összes bordája külön látszott, hátsó lábai csípőnél majd' átszúrták a bőrét. Minden ízében remegett. Azzal az esdeklő "segítsetek rajtam emberek" tekintettel nézett.

A néni először kicsit megijedt, mert a rádió épp a napokban mondott be valami veszett rókát a Bakonyban vagy hol, és nem ismerte az állatot, de azt tudta, hogy a veszett jószágok néha megtévesztően szelídek. Második gondolatával kinevette magát, mert az ő környezetében (vagy egyáltalán a megyében) ugyan honnan jöhetne veszett kutya. Elkóborolhatott szegény pára, fel kéne kutatni a gazdáit, talán hetek óta keresik. Hazaszólt telefonon a családnak, hogy valami közösségi oldalon tegyék közzé, hogy ittésitt kóborol egy szerencsétlen kutyus. A néni megállt a sarkon a banyatankkal, és várt. A kis csavargó a kereszteződésnél leült és messziről figyelte őt, érezte, hogy itt segítségre számíthat.

A fiatalasszony jött gyorsan egy mobillal, próbált fotókat készíteni a közzétételhez. Kicsit mindenki bizalmatlan volt még, de ez idővel oldódni látszott, egyre közelebbi képek készültek. A kis jószág barátságos és szelíd volt, próbált pacsit adni bárkinek, aki hajlandó fogadni.

Hamar került tálkában víz, és egy kutyakonzervből pár falat kóstoló, csak óvatosan, nehogy a kiéhezett gyomor hirtelen megterhelődjön. A vagdalthúsból épp hogy csak pár falat fogyott, de a víznek nagy sikere volt, másodpercek alatt eltűnt a tálból. Újabb hazatelefon, fiatalember érkezett egy palack vízzel. A lelenc még két teljes tállal megivott. Kicsit kihúzta magát, tartása megegyenesedett, a szeméből is mintha eltűnt volna a reménytelen szomorúság.

A fiatalok becsalogatták az udvarba, a garázsban szorítottak helyet, terítettek rossz pokrócokból vackot neki. A többi kutyához még nem engedték közel, amíg nem tudták, van-e külső-belső parazitája, betegsége ami fertőz.

Hercegnői finomsággal ereszkedett a pokrócra, látszott rajta a halálos fáradtság, de nem merte lehajtani a fejét, mert még nem tudta, biztonságban van-e, mit tesznek vele ezek az emberek. Hunyorgó szemmel csak pillanatokig aludt. Került egy apró hősugárzó is a garázsba, amitől a reszketés alább hagyott. Azon az éjszakán havazott.

Másnap sikerült elérni a menhelyes ismerőst, aki orvoshoz vitte, leolvastatta a csipet, amiből kiderült az állat neve, hogy minden oltása megvan, és hogy a gazdi a főutca átellenes végében lakik. A kutya parazita és fertőzésmentes, csak nagyon gyenge, és a bundájára száradt sár teszi olyan ágrólszakadttá. Vitaminokat kapott, és némi roborálószert, és tanácsokat a fokozatos feltápláláshoz. Megtisztítani csak nagyon óvatosan lehetett, ha hozzáértek, éktelen sivalkodásba kezdett. Talán bántották. Ez sem lesz egyszerű.

Később a menhelyes és a fiatal pár együtt keresték meg a címet. Előre elképzelték, hogy lesz nagy öröm. Ezzel szemben kiderült, hogy a gazdi, egy idős néni jó másfél hónapja meghalt, a címen egy középkorú alkesz pasas lakik, aki a szomszédok szerint álló nap a kocsmában könyököl, vagy otthon ájultan alszik. Szerencse, hogy az erős szél kivágta a rozoga kaput, hogy Hercegnő megszökhetett. (Magukban így nevezték át a kutyát.) Vajon mit élhetett át szegény az elmúlt hetek alatt?

Másnap már a házban kapott helyet, a falkában, a családban, az előszoba sarkában a fűtőtest mellett talált magának helyet, és onnan nem mozdult: "nekem itt jó". Szemével követte a jövés-menést, de csak feküdt valami leírhatatlan arisztokratikus tartással. Az úr a pokolban is úr.

A következő három napot szinte átaludta. Később feltápászkodott, és bátortalan felfedező útra indult a házban. A mozdulataiból, a tekintetéből feneketlen szeretetéhség áradt. A kisbaba különösen tetszett neki. Néha lefeküdt a kis rácsos ágy tövébe, és "őrizte".

Jó is lehetne a vége ennek a történetnek, de nem az. Örökbefogadó gazdik jöttek-mentek, de felhizlalni nem sikerült, csak kicsit felerősíteni. Időről időre visszakerült a családhoz "ideiglenesen", csak amíg a végleges gazdit megkeresik. Kiderült, hogy rákos folyamatok miatt olyan sovány, és így már senkinek sem kellett. Végül az állapota romlott, és el kellett altatni. A család azzal vigasztalta magát, hogy legalább az utolsó hónapjait kicsit megszépítették, egy szerető falkában.

Ha lehet hinni a szóbeszédnek, most valami erdő mélyén alussza örök álmát, jeltelen sírban. De én tudom, hogy a kutyamennyországban van, egy sokkal nagyobb falka tagjaként, közel a kályhához.

[zoeeozzoeeoz]

Volt egy hülye álmom. Álmomban, egy ismerősőm vezette egyedül az Én autómat, és balesetezett, és meghalt. AZ álmomból nem derült ki hogy milyen baleset volt, csak az hogy sodródott, forgott, nagyon össze tört, és a végén, mikor már megállt az autó, ki is gyulladt. A következő kép, hogy mikor oda érek, már nem ég, de ő sem él. Nem látom az arcát, csak a testét, ő nem volt össze égve, és kék színű pólóban volt. Aztán a következő kép az, hogy pár héttel később van, ezt csak éreztem, hogy annyi idő eltelt már, és éppen tudatosúl bennem az, hogy én örököltem mindent, meg a lánya. Ezt úgy, hogy felhívott az Ügyvéd.

Na most! Én senkinek nem kívánom a halálát, főleg nem ennek a személynek, akiről álmodtam. De hogy többet nem engedem h vezesse az autómat, az tuti! Nem az autóm miatt, hanem Ő miatta! Elmondtam neki is az álmom, de azt a részét nem, hogy ő is meghalt, azt nem mertem. Mosolygott rajta.

Aztán azt mondták, mondjam el a teljes álmomat, mert ha nem, akkor valóra válik. Babona ugyebár. Szóval most vegyétek úgy, hogy elmondtam!!!!!! Nem akarom hogy valóra váljon!

Ma meg folyamatosan törés teszteket nézek :D

[a-kaosz-istenno]

Idő

Na nekünk pont abból nincs elég,

Mert minden percet veled töltenék.

Keresném veled mindenhol a tökéletes pillanatot.

Számolnám, ahogy múlnak mellettünk a napok

De az idő megállt

Én pedig nem melletted vagyok.

-Rita 🥀 bár melletted állna meg az idő

[szepsegkoldusa]

Valami édes igézet nyűgözött le, mozdulni is alig mertem, nehogy megriasszam e misztérium égies zsongását körülöttem - és könnyeim oly édesek voltak, mint a boldogság könnyei. A boldogságról csak álmaink vannak, s visszanéző emlékezésünk: látunk egy elfutott percet, mely a zavar és félelem perce volt, s röpte után felsajdul bennünk: akkor boldog voltam! Az élet nem adhatja meg a jelenvaló boldogság mennyei ízét, de megadhatja ezt a művészet. Életünk kiválasztott nagy perceit így jelzi öröklámpással egy kép, egy szonáta, egy könyv: mikor betűtivó súlyos szemünket fölvetjük, s a lélek úgy zeng, mint fölvert üvegharang. Boldog vagyok! zengi a lélek, az Idő megállt, s egy pillanatra bennem lakott az örökkévaló. S a zengő csendben érezzük a felismert másik lélek bársonyos áramlását.

Török Sophie: Emlékezés

[evaldmark]

Álomnapló #2

Trigger warning: démoni megszállás, pókok, kreatúrák, és haláleset

Szóval egy kicsit homályos, hogy mi után mi következett, de azért megpróbálom nagyjából következetesen leírni.

Szóval azt hiszem, hogy úgy kezdődött, hogy valami videójátékkal játszottunk, majd elkezdtünk elbúcsúzni egymástól, hogy a másik megy haza, de mikor kiléptünk a házból, fura érzésünk támadt, sötétebb volt és a levegőnek se volt rendes íze, illata, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy egyelőre még nem búcsúzunk el végleg egymástól, hanem elkísértem a vonatra, hogy biztosan hazajusson. Már sötét volt, mikor elindult a vonat velünk, és ahogy bámultam ki az ablakon, észrevettem, hogy egy férfi fut a vonat mellett. Ami igy először fel se tűnt, mert hát mindenki elképzeli, hogy valami fut a jármű mellett, és azt gondoltam, hogy most is csak képzelem, mikor kiderült, hogy tényleg ott van az a férfi, és menekül valami elől. Aztán meg is láttam, hogy mi elől, és gyerekek, ronda egy holmi volt az. Humanoid alakú, de nem volt túl sok bőre, és a húsa is rendellenes színű votl, és a csontjai is rendellenesen csavarodtak, és az egész ilyen groteszk figura volt. Megvan az az artist, aki ilyen urban legends kreatúrákat talál ki? A cartoon catet és társait? Na pont úgy nézett ki ez a szörny is, mintha az az arc alkotta volna. És sajnos nem volt egyedül, de a másodiknál úgy döntöttem, hogy köszönöm, akkor inkább nem nézek ki az ablakon.

Sajnos ettől még nem volt az egész rossz érzés.

Amikor leszálltunk, kiderült, hogy a másik is látott dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy jó, akkor kérdezzünk meg valakit erről. Találtunk egy helyi boszorkányt, aki elmagyarázta, hogy valami nagyobb és gonoszabb erő követ minket, aki a feleségemet akarja megkaparintani. Nyilván nem akartam ennyiben hagyni, szóval megkérdeztem, hogy mit tehetünk. ÉS hát kiderült, hogy el tudunk menekülni előle, ha elérünk egy bizonyos helyet, onnan nem jöhet tovább.

Nyilván belementünk, de ekkor megjelent a démon is, és hát szegény boszorkány veszteséggel zárult.

Azonnal menekülőre fogtuk, de az összes jármű, amivel megtettünk egy adag utat, lerobbant, megállt, és a többi, és a többi. A démon szemmel láthatóan élvezte, hogy egyre elkeseredettebbek vagyunk, de hát persze mi nem adtunk fel, és végül egy kamionnal sikerült elérnünk a határt, de pontosan elötte a kamion kisiklott, és a démon úgy döntött, hogy akkor itt és most megszállja a feleségem, de nem tudta teljesen, mert valahogy félig átértünk a határon, így nem jöhetett tovább, de a kisiklás közben szerzett sebesülések és a félig megszállás így is megölte a nőt.

Persze ment a szokásos alkudozás, de hát nem ment bele a démon. Viszont közölte, hogy jobb ha nyitva tartom a szemem, mert ott lesz a közelemben.

Eltelt x idő, én valahol munkát vállaltam a határ innenső oldalán és próbáltam kideríteni, hogy mégis mi ez a démon, és mit lehet vele kezdeni, mikor egyszer csak a főnököm megváltozott. Egy karácsonyi buli során történt, mindenki nagyon jól érezte magát, amikor hirtelen elhallgatott a zene, meg lekapcsolódtak a fények, az ajtók bezáródtak, és csak pár mennyezeti lámpa égett. Dörömbölést hallottunk kintről, meg döngő lépteket, mintha valami nagy közelegne.

Nyilván senki nem akarta megnézni, főleg miután sikolyt is hallottunk, de összeszedtem magam és kimentem. Az ajtó persze nekem kinyilt, és kisétáltam a sötétbe.

Aztán a villany felkapcsolódott, de csak pókokat láttam. Igaz, azok akkorák voltak mint a tenyerem, de legalább rendes, pókszerű pókok voltak, érthetőek és hétköznapiak. Sajnos nem úgy a fönököm, akinek most világító kék szemei voltak, és végtelen kényelmetlenül vigyorgott rám és azt kérdezte, hogy nem félek a pókoktól? Mire azt feleltem, hogy nem, miért félnék, mire ő: Akkor majd találok valamit, amitől retteghetek.

És egyből tudtam, hogy a démon átjutott a határon, ahol nem szabadott volna, de itt felébredtem.

[uveggyapot]

ezt a képet olyan sokszor elképzeltem, de aztán sosem történt meg. és igazából annyira nem is bánom már. mosolygok, mert igaz, és leírni ezt is akkora felszabadító érzéssel társul, amit nehéz megfogalmazni. az elmúlt hónapokban számtalanszor nyomasztott a gondolata annak, ami történt, és ami történt köztünk is. de bármilyen hangulatba is kerültem, egyszer sem az fogalmazódott meg bennem, hogy bárcsak ne így történt volna. valahogy mindig arra jutottam kivétel nélkül, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy kellett. mert nem működött. régen ilyenkor mindig abban bíztam, hogy csak egy kis idő kell. de most valami nagyon megváltozott bennem, azt hiszem. valahogy nem hiszek ebben. nem hiszek már bennünk sem. ez az üresség fáj. a hitem feladása fáj. de tudom, hogy ez most így van rendjén. ennek most fájnia kell, vagyis nem is kell, de nem baj, ha fáj. azért fáj, mert fontos volt, mert nekem számított. látni, érezni azt, hogy neki nem, hogy nem volt ott, amikor a legjobban szükségem volt rá, az fájhat. addig fájhat, ameddig csak kell. de tudom azt, hogy ez el fog múlni. akarva, akaratlanul, de nem fog örökké tartani, vége lesz ennek, lehet, hogy fokozatosan, de az is lehet, hogy csodaszerűen, amikor nem is számítanék rá. de elmúlik. pont úgy, mint köztünk a varázs, úgy az utána lévő űr sem marad olyan tátongó. azt mondtam neki utoljára, hogy nincs több mondanivalóm a számára, és azóta sem írtam hozzá egyetlen sort sem. és nem is fogok, nincs is mit azóta sem. mintha ott megállt volna az idő. ő nem jött, én pedig ott hagytam. és azóta is csak csend van. senki nincs már ott.

Holly Warburton.