#megállt az idő

[borharisnya]

El akartam mesélni, hogy meghalt a szomszédasszonyom, az, akivel a kerítés fölött olyan komoly dolgokról beszélgettünk mindig, hosszan, mélyről, a magány barlangjából ki-kibeszélve, mikor épp csak kidugod a fejed, és tudod,  hogy a varázs csak addig tart, míg ez a beszélgetés, és utána sötét és síkos lesz minden újra, és volt, hogy csak egy-egy szempillantás volt, de szó szerint.

El akarom azt is, hogy a pap sírt a temetésén, szeretők voltak. Szerelmesek. Nem tudta senki, csak az asszony fia és a lánya, a másik szonszédasszony, meg én.

A papnak gyönyörű baritonja van, konzit végzett, zenész volt, operaénekes lett volna, ha nem pap, és ahogy ott énekelt, abban a szélfútta, virág és télikabát illatú kápolnában, megállt az idő. Olyan fájdalom volt a hangjában és olyan üresség, átlászó, elbújhatatlan üvegvilág, hogy az embernek kicsi lett a bőre, szűk, elmosódtak körben az emberek, és csak az a forró, sárga fájdalom a szíve helyén.

És ott volt az a kicsi, márványfehér urna a kápolna aranymetszésében, egészen kicsi, ennyi csak, ennyi az ember, ez az asszony, akinek a pajzán viccein, a ferde pillantásán annyit nevettem. Mindig kócos volt és ha tehette, mezítláb járt.

Láttam elfogyni. Keményen ittak, a pap meg ő.

Szex nem volt köztük,  csak zene. Orgona, vagy pianino, mikor mi. A szomszédasszonyom játszott, a pap énekelt. És volt, hogy fordítva. Volt, hogy a pap sarkig tárta a kis templom ajtaját és játszott,  játszott, mert tudta, hogy a szomszédasszonyom most fordul be épp a sarkon és jön végig az utcán.

- Nekem zenélt! - mondta nekem ilyenkor utána.

Hallottam őket sokszor közelről,  a szomszédból is. Az első melegebb estéktől, mikor már odaát minden tárva-nyitva volt.

És tudtam, beszélgetnek,  telefonálnak éjszakákon át, egy-két üveg pálinkával tartva magukban az erőt. Egy ilyen alkalom után a szomszédasszonyom elesett a nappali kövén és összetörte magát. Összepisilve, kihűlve találták meg reggel.

Sose lett már egészséges ezután.

Láttam elszürkülni az évek alatt, láttam eltörni, gyérülni a haját, láttam a foltokat és a vakarás nyomokat az arcán, a nyakán, mindig viszketett, és láttam a kezeit, lábait elsorvadni. Láttam, ahogy tűnik belőle a huncutság, a humor, az erő.

Aztán meghalt kiszolgáltatva és méltatlanul.

És nem értettem, miért. Nem értettem,  hogy egy szerelem, amit annyira irigyeltem egészen sokáig!, hogyan tör az ember életére, hogy szívja azt lassan és módszeresen el, amikor mindig, mindig azt hisszük, hogy éltet.

És aztán arra gondoltam, csak hogy megmagyarázzam magamnak valahogy, hogy nem lehetett élni így. Nem lehet élni egy soha egészen be nem teljesülhető szerelemben. Nem lehet élni egy szerelemben, ami nem csupán ábrándozás, hanem vágy, mindig csak vágy, ami nem csitul, mert nem váltható életté.

Azon gondolkodtam még, hogy vállalta volna-e, ha előre tudja, hogy ez a vége.

Hogy megérte-e.

Érték-e az élet , csak azért, mert van, érték-e az élet abban az értelemben, hogy telik, hogy évekké, évtizedek láncává nyúlik el, vagy csak az érték, amit szenvedéllyel, vagy legalábbis odaadással, odafordulással töltünk el belőle.

Nem tudom.

De nagyon hiányzik, és hogy más kapcsolja fel a villanyt benn az ő a házában, az hihetetlen, az elfogadhatatlan, nagyon hiányzol, mintha egy ízzel kevesebb lenne a számban, nem tudom, aki meghal hová lesz, hol van, de olyan jó lenne, ha tudnád, hogy még emlékszem az ízre,  emlékszem a kerítésen átkönyöklő beszélgetésekre, a reményre és a megindultságra, amit adott, okozott, emlékszem, ahogy a lépcsőmön ülve egyre halkultál, emlékszem, hogy ítélkeztem feletted, hogy messzebb légy, hogy nekem könnyebb legyen, és jó lenne, ha, nem tudom, mi lenne jó, mit szeretnél, mit szerettél volna, de jó lenne, ha tudnád, hogy geci szar ez így, nekem, és tudd, ez a te házad lesz, a te fenyőd, a te diófád és a te kerítésed, amíg én még így emlékszem, és tudd, hogy még szeretlek.

[ajtostolahazba]

30 éve ilyenkor anyósom darált kekszet csinált. Kurva meleg volt, pont, mint ma, én segítettem, ahogy mindig. Sose tudtam megállni, hogy ne csipegessek bele, valahogy megvan a nyers linzertésztának az a varázsa, hogy muszáj beleenni. Aztán este lett, aztán éjjel, és én éreztem, hogy valami nem fasza. Ment a hasam, a lázam is kezdett felkúszni, de ezt pont leszartam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az órát néztem, hogy a furcsán jelentkező görcsök előbb 30, majd 20, majd 10 percenként kezdtek jönni. 39 hetes terhes voltam. Elindultunk a kórházba, 100km-el arrébb, mert csak ott volt akkor lehetőség apás szülésre. A görcsök egyre erősödtek, 5km-ként meg kellett állni, mert hasmenésem volt, szóval az a másfél órás út elég kalandos volt. Aztán odaertünk, akkor már 39,7 volt a lázam, 2 perces fájásaim voltak, nem volt kérdés, hogy itt szülés lesz, de közben kiderült, hogy szalmonellás lettem... Hajnali 3-kor vettek fel. Nem ihattam, a zuhany alatt kellett állnom, hogy hűtsenek, ott loptam pár kortyot, miközben az orvosok próbálták kitalálni, hogy mi legyen. Normál ( de erre nagyon büszke vagyok: csendes) vajúdás után 3/4 6-kor jött a vizit, orvosok, orvostanhallgatók, vizsgálat. Ez császár. Miközben vizsgált, egy pillanatra megállt...szülünk! Most! És 6.05-kor megszületett. Szalmonellásan, de teljesen egészségesen. Elkülönítettek minket, 3 napot voltunk bent, aztán mehettünk haza. Másodjára is anya lettem. Nehezen találtunk egymásra. Nagyon szerettem, de nagyon apás volt, sok-sok idő volt, mire megnyíltunk, mire a kapcsolatunk igazi lett. Nehéz volt ,kudarcnak éltem meg anyaként, hogy nem ment könnyen. És neki sem volt könnyű. Másodiknak lenni egy olyan családban, ahol a léc az elsővel nagyon magasra került (pedig nem volt kényszer semmi) nagyon nehéz lehetett. És annyira büszke vagyok rá! Minden várakozást felülmúlt, nyelveket beszél, lediplomázott, csodálatos anya, kitartó, türelmes, csodálatos ember! Minden megvan benne, ami belőlem hiányzik.

És holnap 30 éves lesz! Én meg 30 éve 2 gyermekes anya. Büszke vagyok rá, nagyon! ❤️❤️❤️

A darált kekszet azóta is emlegetjük, hogy mekkora kreténség volt nyersen enni...😁

[kezenani]

ez :D <3

/a BRFK fb. oldaláról

Várjál, ezt még elmondom. Izének néztek, lomnak, kidobott játéknak, én nem tudom, fölöslegnek, megunt hogyhívjáknak. Komolyan. Ezt írták legalábbis. Kik, kik, hát az elrablóim. Levélben. Dehogy, nem váltságdíjat kértek. Bocsánatot. Én egyébként nem haragszom, jó balhé volt. Na.

Ücsörgök este kint, ahol szoktam a presszó előtt a székemen, érted, kellemes, tiszta, hűvös idő volt, bírom az ilyet, kicsit emlékeztet a gyerekkoromra, a tajgai tavaszelőre, az erdőszélen birizgálták a bundám ilyen friss fuvallatok. Ez persze totál más, mióta belvárosi medve lettem, elkényelmesedtem, elszakadtam a természettől, de éjjelente, amikor nagyjából elül a zaj, meglassúdik a forgalom, még érzek valamit a régi időkből, mindegy. Ott mélázok magamban, már azt sem tudom, igazából min gondolkodtam, semmi lényeges, nagyívű, annyi csak, hogy veszek holnap mackósajtot, ráéheztem, tudod, milyen nehezen parancsolok a gyomromnak. Na, ebből semmi nem lett.

Megállt egy taxi, kiszállt egy ember, nézegetett. Ebben még semmi nem volt, elvégre azért volnék: látványelem, vendégmegállító, szőrös gesztus, szelfikellék, játék. Megfogott. Ilyen is volt már, én különösebben nem bánom, csak ne a hónaljamnál húzogassanak, ott érzékeny vagyok. Felemelt. Elvitt. De nem csak úgy gyalog, öt-tíz méterre, poénból, olyan volt már, belga bachelorbrigád, lágymányosi lánybúcsús bringák, tudnék mesélni. De eddig mindig visszaültettek a helyemre, fotóhegyek, kész, az élet ment tovább. Most viszont én mentem tovább, jobban mondva vittek, kérlek szépen, méghozzá egy taxiba begyömöszölve. Egyre távolodtunk, végig a Szinnyein, én meg hallgatom, hogy jó leszek otthonra, még tűrhető az állapotom (!), aztán kiszállásnál, hogy kicsit nehéz vagyok, mint a sár, nomost azért érzed a helyzet groteszk mivoltát; majd legközelebb kajak fogyózok, mielőtt elrabolnak, nem? Figyelj, olyan nagyon azért nem estem kétségbe, ahhoz képest, hogy el voltam rabolva, bundám szála nem görbült. A mobilom persze nem volt nálam, de úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valami… Lett.

Gazda nagyon keresni kezdett, ahogy észrevette az eltűnésem, Facebook-on köröztetett, a zsaruknak is szólt. Ezt észrevette a rabló is, mérlegelt, sutyorgott a társával, és már nem ért nekik annyit az egész. Mit szépítsem: kitettek a Jósika utcánál, becsületükre legyen mondva: jól bántak velem, nem sanyargattak, tettek rám egy levelet, hogy hát szánják-bánják, benézték, azt hitték, hogy lom vagyok… Phúúú… Jólesett, sejted. Egy közelben lakó srác talált rám, ismert, már a Facebook-ról, tudta, mi a dörgés. Bevitt magához, ne fagyoskodjak, vagy el ne vigyen újra valaki, amilyen kapós lettem… Aztán jöttek a rendőrök, röhögtek, persze, hogy medvementő-akció, ez Budapest, nem ám a New York-i helyszínelők, de atomkorrektek voltak. Odaálltak egy csíkos Skodával, beültettek a jobb egybe, övemet is bekötötték, mondták, hogy ne nyúljak semmihez, majd ők szirénáznak, ha kell, de aztán nem kellett. Az egyik rámhozta a frászt, hogy megyünk a kapitányságra, mert bűnjel vagyok, vagy mi, iktatnak, betesznek egy kamrába… de csak poénkodott. Pár perc alatt hazavittek a kávézóhoz, Gazda már várt, lepapírozták, hogy nem sérültem meg, aztán visszaültem a székembe.

Hát, igazából ennyi volt. Megvagyok.

Bernát

[spraystory]

Vidéki horror

Időnként előfordulnak olyan esememények amelyek egy kívülálló számára teljes képtelenségnek, hihetetlennek hangzanak pedig valóban megtörténtek és igazak. A következő sztorit én magam is megdöbbenten hallgatnám és talán el sem hinném ha nem velünk történt volna meg. A sztori hangulata miatt ezúttal egy kicsit “nyersebben” fogalmazok, pont úgy ahogyan az valóban történt. Talán 2000 vagy 2001 nyarán kaptam egy felkérést hogy Baján kellene festenünk egy diszkóban de este és élőben, kb egy live graffiti show-t nyomjunk vagy ilyesmi. Akkoriban még sokat lógtunk együtt Clor Laci ( Később Guide , Techno néven )  és Mar Ricsi barátaimmal, régi OMC-s csoporttársaimmal és ezzel egy időben lett kedves barátom és fújóstársam Raska ( Tish76 - PNC, GRW ) hiszen addigra már a számomra etalon szupercsapat a GRW ( Gremlins of the Railways) tagja voltam . Kocsiba ültünk hát, Clor vezetett, Raska, Mar és talán még valaki ( lehet hogy Stick Laci?) és irány Baja. Akkor még nem volt arra autópálya és Baja akkor sokkal messzebnek tűnt, úgy éreztük a világvégén vagyunk és végül a show is elég bénácska volt. A Diszkó nem volt túl klassz hely, kevesen voltak, maradékokból festettünk valami szarokat, az egésznek volt egy kényelmetlen hangulata úgyhogy dolgunk végeztével gyorsan felvettük a pénzünket és leléptünk. Kitaláltuk hogy hazafelé elmegyünk a siófoki mekibe kajálni (!). Tök ismeretlen kis utakon mentünk éjszaka és közben egy elképesztő vihar kapott el minket. Ömlő esőben, vánszorogva, lakatlan mezőgazdasági területek között haladtunk vagy egy órát mire a vihar  valamivel alábhagyott és csak esett. Ekkor utunk egy klaszikus vidéki úton haladt át, az út két oldalán kukorica meg napraforgóföldek, az utat pedig magas nyárfák hosszú sora szegélyezi. Hülyéskedünk, dumálunk, egyszercsak egy kanyarban a fényszórónk rávilágított két fa között egy kisgyerekre, aki mintha épp akkor a kukoricatáblából lépett volna elő. Mozdulatlanul állt és felénk nézett. Lelassítottunk. Ott állt előttünk a rohadtnagy semmi közepén, két fa között egy kb 8 éves forma gyerek, teljesen egyedül, éjjel, esőben, mozdulatlanul áll és felénk néz, háta mögött sötéten hullámzó kukoricatáblával. Az egész néhány másodperc volt de annyira freak hogy hamar valamelyikünk megszólalt hogy “húzzunk már el innen”. Clor beletaposott a gázba. Meglehet hogy a gyerek nem egyedül volt és csak mi nem láttunk mást, de az egész annyira extrém horror-beszaratós hangulat volt hogy rögtön otthagytuk az egészet. Nem sokkal ezután még mindig éjszaka, intenzív esőben, a megdöbbenés hatásától élénken beszélgetve, hamarosan elértünk egy falut ( nem emlékszem hol voltunk ). Lassan gurultunk és ahogy elértük a városka első házait amik a bal oldalon voltak egy kisebb emelkedőn, nekünk jobb oldalon, rögtön a falu határában, ott állt éjszaka , ömlő esőben egy fiatal csávó, anyaszült meztelenül és verte a faszát! Miközben mi, immáron a második felfoghatatlan döbbenettől lebénulva egyre jobban lelassítottunk és melléértünk kocsival. Mindez néhány másodperc volt, de nekünk megállt az idő, mindannyian kb csak annyit tudtunk mondani hogy uristen mi a fasz ez?  Mire a Mar Ricsi, aki Baja óta szorongatott egy üres 2 literes üdítőspalackot, kapott az alkalmon, hirtelen letekerte az ablakot és “ Á kurrrvaanyádat te geci” felkiáltással úgy fejbedobta a perverzkedőt hogy hangosan koppant a palack a fején, ez meg széttett lábakkal mint valami gyík, belerohant a töksötét éjszakai szántóföldbe és eltünt a szemünk elől. A Clor azonnal megszólalt:  - Na jó takarodjunk innen a picsába -és ahogy gázt akart adni,emlékszem a Ricsi felkiáltott: - Jájjj Clor,  Itt a rém bazmeg, meneküljünk, utólért, belekapaszkodott a csomagtartóba, menjél már menjél már!  -   de persze ez már csak vicc volt, mindenesetre Clor olyan padlógázt nyomott hogy a siófoki mekiig meg sem álltunk. Sokáig tárgyaltuk még a két egymáshoz közeli nagyon fura, kellemetlen élményt. Egyébként egész hazaúton egészen a faluig egyáltalán nem vagy csak alig találkoztunk másik autóval, de épp a faszverő hülyegyerekkel egyidőben, egy másik autó is mellénk ért akik ugyanezt végignézték, fejbedobással együt, csak ők hamarabb nyomtak padlógázt és menekületek el onnan.

Clor napjainkban elsőrangú antik bútor restaurátor lett, Mar pedig kimondottan Toyotákra specializálódott saját szervízét vezeti.

1. kép : Guide (Clor) , Nikon az apor vilmos téri templom mellett kb 2000

2.-3. kép : Guide (Clor), Nikon 1999

4. kép : Nik, Tekno (Clor), Fővám tér 2000

5. kép : Guide, Nikon, Déli line “Dajka” 1999

6. képp : “legálozás” az “ártéren”, 1999 a kép jobb oldalán Biar-MRC fest éppen

7. lép : vsz az utolsó közös cuccunk Clor-al ( Guide rajzban Clor tag ) 2003, Déli line, “Patex” ( ma Dorottya udvar)  mögött

[egy-lany-blogja]

Ideje elengedni, ami soha nem volt a tiéd…

Ő az, akibe kapaszkodsz, mert úgy jött, akár egy villámcsapás. Megérkezett, és az egész világ megváltozott. Miatta.

Ő különleges.

A szemének gödrében (pontosan tudod) van egy ránc, ami csak akkor látszik, amikor mosolyog. A hajának olyan az illata mint a víznek. Furcsa, hogy a víznek lehet illata, de lehet. Neki van. A bőre érdes, és nem érted, hogy hogy lehet ez, mert az érintése puha. Erős, határozott, de mégis puha.

Éjszakákat beszélgettek át, egymás karjaiban alszotok el. Tökéletes minden. Tökéletes az élet.

Az idő megállt.

Aztán mégsem. Mert búcsúznotok kell. Tovább kell lépnetek az életetekkel. Ő persze ezt is jól csinálja. Semmi érzelgősség, csak éppen a szíved… Na az most megállt picit, pont mint az idő. Majd hívjátok egymást.

Majd jelentkeztek. Majd találkoztok, ha megint egy városban lesztek. Vagy egy földrészen. Vagy egy időzónában…

Tovább lépsz.

Teszed a dolgod.

A furcsa az egészben, hogy a legváratlanabb helyzetekben jut eszedbe. Egy kalapról, egy tetoválásról, egy elsuhanó motorról. És persze a vízről. Azon ritka napokon, amikor van időd elmélázni megkérdőjelezed, hogy jól tetted-e.

Tényleg tovább kellett lépned? Nem lehet, hogy inkább maradnod kellett volna, hogy másként kellett volna döntened?

Mi lett volna, ha… Ha az idő és a hely, (és a szerencse) a te oldaladra áll. Ha tényleg tartottátok volna a kapcsolatot, ha tényleg kimondtad volna akkor és ott, amit tényleg éreztél. Azt, hogy szereted.

Szeretted?

Nem tudod már mi a szerelem. Vagy mégis?

A valóság (az a szemét) persze egészen más.

Ő ugyanis soha nem volt a tiéd.

Ami a tiéd, az az emlék róla, a szerelemről, ami jött, akár a nyári vihar, és úgy is ment.

Az emlék csodálatos, az érzés is az, néha még remeg a gyomrod miatta. Persze, hiszen könnyű volt minden. Vele az volt. Felelősség nélküli, határok és konvenciók nélküli.

Pont mint ő.

De jó, ha tudod, hogy ő soha nem volt a tiéd. És te sem az övé.I💗💗💗

[angelofghetto]

jósálmok

Szepes Máriánál olvastam a programozott álmokról. Elalvás előtt ellazulunk, és választ kérünk valamire. Gyakorlással egyszer csak működni kezd. Olyan is van, hogy az ember hosszasan (akár hónapokon át) agyal, küszködik egy problémán,aztán egyszer csak arra riad fel az éjszaka közepén, hogy beugrik a megoldás.

Nagyon nyitott vagyok a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolgokra. Bár erre az álom izére az a természettudományos magyarázatom, hogy a tudatalattink működése. Előfordul, hogy az elfelejtettnek hitt álom napközben egy hangról, egy illatról, egy dezsavü szituációról beugrik.

Mikor váltam, jártam egy nagyon magasan képzett, idős pszichológushoz, aki azt tanácsolta, legyen egy kis füzet az álmaimnak az éjjeliszekrényen, hogy azonnal leírhassam őket, mielőtt elillannak. Később együtt kielemeztük őket, sokat tanultam ebből.

Az álmok jelképekben beszélnek. Régen álmoskönyveket szerkesztettek a jelképek megfejtésére, mert vannak kultúránként rögzült jelentések: a fehér galamb a béke, a hangya a szorgalom, a sár a mocsok...

Jósálmokat ígértem. Azt tartom jósálomnak, aminek legalább 2-3 napig a hatása alatt vagyok, ami nem szalad ki belőlem az ébredéssel. Ezek figyelmeztetések, amelyek utólag kapnak értelmet. Aki akarja, higgye azt, hogy önmagunktól, akinek jobban tetszik, gondoljon valami spirituális dologra, hite szerint.

Hozok példákat.

1. Az első gyerekünk nagyon pici volt, még szoptatós. Egy éjjel azt álmodtam, hogy egy feketére aszott, múmiaszerű alak áll az ágyunk fejrészénél, ott ahol gyerekeim apja alszik. Nem csinált semmit, csak sötét, hideg és gonosz energiákkal ott állt mozdulatlanul, szinte fenyegetően. Olyan valóságos volt, hogy egy darabig ki sem mertem nyitni a szemem, mert nem tudtam, hogy még álmodom, vagy ez igazi. Nagyon féltem. Aztán persze kiderült, hogy álom. Néhány héttel később emberem influenzás lett nagy magas lázakkal, szövődményekkel. Nem mondom végig, kórház és szanatórium lett belőle, egy életveszélyes állapot, operáció, intenzív osztály, és nem sok híja volt, hogy megúszta. És akkor jutott eszembe a múmia, aki csak ott állt.

2. Akkor még nem tudtam, hogy a házasságomnak a végén járok. Sok minden nem működött, de még dolgoztam rajta, hogy összetartsam. Egy éjjel azt álmodtam, hogy a lakásunk előszobája (ez valójában egy nagy, csupa ajtó hall) egy iroda volt asztalokkal, adminisztrátor nőkkel. A gyerekszoba onnan nyílt, ahova egy régi (valóban létező) főnököm rendezkedett be íróasztallal, tárgyalóval. Az ajtaja mindig zárva volt. Időnként a bejáraton belépett egy olyan harmincas forma pasas drapp ballon kabátban és kalapban, elővett egy hosszú, hegyes kést, és valakit leszúrt az előszobában, majd szó nélkül távozott. A dolog nem zavart különösebben senkit. Próbáltam szólni a főnöknek, de ő elfoglaltságra hivatkozva elhajtott. Ez a jelenet párszor még megismétlődött. Nem tudom, a halottakkal mi lett, vérre sem emlékszem. A következő alkalommal ugyanez a pacák fekete kabátban és kalapban jött. Megállt a bejáratnál a hosszú késével a kezében, lassan körbenézett, aztán egyenesen a szemembe nézett. Akkor azt gondoltam, most én következem, le fog szúrni. Erre ébredtem fel. Hónapokkal később értettem meg az álmot, mikor már jócskán benne jártam a válásban. Sokan elválnak, ami olyan, mint egy kis halál. Ám az emberek nemigen törődnek más traumáival (drapp kabát), mígnem velük is megtörténik (fekete kabát).

Lehet mondani, hogy belemagyarázás, de én máshogyan élem az életem. Gyakran utólag visszanézve kapnak értelmet a történéseink is: egy kirúgás, amit traumaként élünk meg, de a legjobb munkalehetőség felé vezet végül... egy csúnya szakítás, amiből valami olyat tanulunk, ami a következő kapcsolatnál nyer értelmet... mindenki tudna ilyeneket sorolni. És néha arról, amire (akire) régóta vágytunk, nem hozza meg azt, amit elképzeltünk. Szóval megtanultam, hogy nincs jó vagy rossz, utunk van bukkanókkal, kerülőkkel, trollok és őrangyalok szegődnek mellénk kis időre, de mindig egyedül kell végigmennünk rajta.

[user9992]

„Az első pillantás olyan volt, mintha az idő megállt volna, és minden, amit valaha kerestem, ott állt volna előttem, egyetlen szempillantásnyi távolságra.”

[orsiisworld]

Bárcsak megállt volna az idő velem akkoriban

Anne a zöld oromból

[liketwins]

MEGINT Sosem tudtam elmondani, mi az, ami bánt Számtalan dolog tett kárt Bennem, Nem vagyok érzelmi zseni És nem tudom mi a megoldás De a világvégére már elmentem Csak hogy értsem, mit érzek Mindig kinéztek Kiutáltak innen is, onnan is Viselkedtem emígy, voltam, amolyan Nem tudom, mikor voltam igazi, mikor hamis Nem tudom ki vagyok, mondd meg te Ismertess meg önmagammal Világosíts fel okvetlen Mert a bennem lakó szörny összevagdal Tele van igénnyel, mindig kitalál valamit De nem mondja el, mit szeretne Csak dalolja melankolikus dalait Miatta érzem magam elveszettnek Az szörnyem nem von be semmibe, Meglepődtem, hogy ő is kizár? Sosem éreztem magam senkinek ennyire Még csak nem is támad vele vitám Megtanultam vele együtt élni csendben, Azt hiszem, nem bánthat engem, de felemészt A passzivitása felborzolja a lelkem A cselekvés helyett választom a feledést Hagyom, hogy sodorjon, tegye a dolgát Barátom az idő, kérés nélkül telik De talán nem értem az idő koncepcióját Mert nálam megállt, és egyedül hagyott magammal megint

[bukovskikaroly]

Mikor tényleg megállt az idő

2018 - ban, vagy 2019 -ben fasz se történt. Megállt az idő. Tényleg. A történelem bóbiskolt, mint egy óvodás a délutáni alvás előtt, kinek enyhe thc keverődött a tejbegrízébe az ebédben, de így legalább könnyebb volt elaludni. (vö: könnyű álmok.)

Tényleg emlékszel mi a tököm történt veled 2018-ban, vagy 2019-ben? Nyilván nem.

Nekem csak egy rövid dialóg jutott eszembe abból a korból.

- Mi a faszom van veled? -kérdezte egy hang a telefonból.

- Magányos alkesznek álcázom magam jelenleg.-válaszoltam.

- Mi ebben az álca?

[szottesfolditanyak]

Manfréd

Alex után Manfréd: kutya. A papagáj tudós etológus társa és kísérleti alanya volt, így az emberi elme formális-logikai skilljeire képezték. Manfrédot viszont olyan emberek nevelték fel, akik az emberi észlelés lehetőségit kutatták.

"– Nem kell elmosogatnod az edényeket. – mondta Clara.

Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha életemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vibráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna.

– Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Clara, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében.

Leültem Clara mellé. 

– Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve.

– Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán.

Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen.

– Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében.

Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett.

– Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad!

Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját:

– A háta mögött sapónak hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megőrül, csak egy dolgot tehetsz.

– Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával.

– Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani.

Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek.

– Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek.

– Jól van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – Először hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik.

Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet.

Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit.

– Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha.

Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett.

– Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak.

A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett.

Visítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival.

Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam: – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka!

Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben.

– Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan!

Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot.

– Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta.

Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat.

– Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyosbékára hasonlít.

A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem.

Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka.

– Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam.

Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából.

Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd.

– Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen?

– Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak, sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked.

Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál.

... [pár hónappal később] ...

Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt, hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat.

A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón. 

– Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával?

Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett. 

– Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak.

Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést.

Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából.

Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől. 

– Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan.

Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e.

Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte: 

– Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad?

Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott.

...

Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont- és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyanolyan értékű, mintha egy kung fu-bajnok ütött volna meg.

Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek.

Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága.

Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.

– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten.

– Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csinálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e.

– Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson.

Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot.

– A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr.

Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem.

Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. "

Taisha Abelar -- Absztrakt repülés 1996 / The Sorcerer's Crossing - A Woman's Journey

[szepsegkoldusa]

Valami édes igézet nyűgözött le, mozdulni is alig mertem, nehogy megriasszam e misztérium égies zsongását körülöttem - és könnyeim oly édesek voltak, mint a boldogság könnyei. A boldogságról csak álmaink vannak, s visszanéző emlékezésünk: látunk egy elfutott percet, mely a zavar és félelem perce volt, s röpte után felsajdul bennünk: akkor boldog voltam! Az élet nem adhatja meg a jelenvaló boldogság mennyei ízét, de megadhatja ezt a művészet. Életünk kiválasztott nagy perceit így jelzi öröklámpással egy kép, egy szonáta, egy könyv: mikor betűtivó súlyos szemünket fölvetjük, s a lélek úgy zeng, mint fölvert üvegharang. Boldog vagyok! zengi a lélek, az Idő megállt, s egy pillanatra bennem lakott az örökkévaló. S a zengő csendben érezzük a felismert másik lélek bársonyos áramlását.

Török Sophie: Emlékezés

[uveggyapot]

ezt a képet olyan sokszor elképzeltem, de aztán sosem történt meg. és igazából annyira nem is bánom már. mosolygok, mert igaz, és leírni ezt is akkora felszabadító érzéssel társul, amit nehéz megfogalmazni. az elmúlt hónapokban számtalanszor nyomasztott a gondolata annak, ami történt, és ami történt köztünk is. de bármilyen hangulatba is kerültem, egyszer sem az fogalmazódott meg bennem, hogy bárcsak ne így történt volna. valahogy mindig arra jutottam kivétel nélkül, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy kellett. mert nem működött. régen ilyenkor mindig abban bíztam, hogy csak egy kis idő kell. de most valami nagyon megváltozott bennem, azt hiszem. valahogy nem hiszek ebben. nem hiszek már bennünk sem. ez az üresség fáj. a hitem feladása fáj. de tudom, hogy ez most így van rendjén. ennek most fájnia kell, vagyis nem is kell, de nem baj, ha fáj. azért fáj, mert fontos volt, mert nekem számított. látni, érezni azt, hogy neki nem, hogy nem volt ott, amikor a legjobban szükségem volt rá, az fájhat. addig fájhat, ameddig csak kell. de tudom azt, hogy ez el fog múlni. akarva, akaratlanul, de nem fog örökké tartani, vége lesz ennek, lehet, hogy fokozatosan, de az is lehet, hogy csodaszerűen, amikor nem is számítanék rá. de elmúlik. pont úgy, mint köztünk a varázs, úgy az utána lévő űr sem marad olyan tátongó. azt mondtam neki utoljára, hogy nincs több mondanivalóm a számára, és azóta sem írtam hozzá egyetlen sort sem. és nem is fogok, nincs is mit azóta sem. mintha ott megállt volna az idő. ő nem jött, én pedig ott hagytam. és azóta is csak csend van. senki nincs már ott.

Holly Warburton.

[utolsoeselyhalalelott]

örülök neki hogy itt megállt az idő, és kicsit kifakadhatok úgy hogy ez itt is maradjon

[angelofghetto]

“Hercegnő” története

A néni a banyatankkal ment több napra bevásárolni a hidegben, mikor a tél még utolsót támadott. A mellékutcából fordult elé ez a kis állat óvatosan, minden támadó szándéktól mentesen. Csontsovány volt, az összes bordája külön látszott, hátsó lábai csípőnél majd' átszúrták a bőrét. Minden ízében remegett. Azzal az esdeklő "segítsetek rajtam emberek" tekintettel nézett.

A néni először kicsit megijedt, mert a rádió épp a napokban mondott be valami veszett rókát a Bakonyban vagy hol, és nem ismerte az állatot, de azt tudta, hogy a veszett jószágok néha megtévesztően szelídek. Második gondolatával kinevette magát, mert az ő környezetében (vagy egyáltalán a megyében) ugyan honnan jöhetne veszett kutya. Elkóborolhatott szegény pára, fel kéne kutatni a gazdáit, talán hetek óta keresik. Hazaszólt telefonon a családnak, hogy valami közösségi oldalon tegyék közzé, hogy ittésitt kóborol egy szerencsétlen kutyus. A néni megállt a sarkon a banyatankkal, és várt. A kis csavargó a kereszteződésnél leült és messziről figyelte őt, érezte, hogy itt segítségre számíthat.

A fiatalasszony jött gyorsan egy mobillal, próbált fotókat készíteni a közzétételhez. Kicsit mindenki bizalmatlan volt még, de ez idővel oldódni látszott, egyre közelebbi képek készültek. A kis jószág barátságos és szelíd volt, próbált pacsit adni bárkinek, aki hajlandó fogadni.

Hamar került tálkában víz, és egy kutyakonzervből pár falat kóstoló, csak óvatosan, nehogy a kiéhezett gyomor hirtelen megterhelődjön. A vagdalthúsból épp hogy csak pár falat fogyott, de a víznek nagy sikere volt, másodpercek alatt eltűnt a tálból. Újabb hazatelefon, fiatalember érkezett egy palack vízzel. A lelenc még két teljes tállal megivott. Kicsit kihúzta magát, tartása megegyenesedett, a szeméből is mintha eltűnt volna a reménytelen szomorúság.

A fiatalok becsalogatták az udvarba, a garázsban szorítottak helyet, terítettek rossz pokrócokból vackot neki. A többi kutyához még nem engedték közel, amíg nem tudták, van-e külső-belső parazitája, betegsége ami fertőz.

Hercegnői finomsággal ereszkedett a pokrócra, látszott rajta a halálos fáradtság, de nem merte lehajtani a fejét, mert még nem tudta, biztonságban van-e, mit tesznek vele ezek az emberek. Hunyorgó szemmel csak pillanatokig aludt. Került egy apró hősugárzó is a garázsba, amitől a reszketés alább hagyott. Azon az éjszakán havazott.

Másnap sikerült elérni a menhelyes ismerőst, aki orvoshoz vitte, leolvastatta a csipet, amiből kiderült az állat neve, hogy minden oltása megvan, és hogy a gazdi a főutca átellenes végében lakik. A kutya parazita és fertőzésmentes, csak nagyon gyenge, és a bundájára száradt sár teszi olyan ágrólszakadttá. Vitaminokat kapott, és némi roborálószert, és tanácsokat a fokozatos feltápláláshoz. Megtisztítani csak nagyon óvatosan lehetett, ha hozzáértek, éktelen sivalkodásba kezdett. Talán bántották. Ez sem lesz egyszerű.

Később a menhelyes és a fiatal pár együtt keresték meg a címet. Előre elképzelték, hogy lesz nagy öröm. Ezzel szemben kiderült, hogy a gazdi, egy idős néni jó másfél hónapja meghalt, a címen egy középkorú alkesz pasas lakik, aki a szomszédok szerint álló nap a kocsmában könyököl, vagy otthon ájultan alszik. Szerencse, hogy az erős szél kivágta a rozoga kaput, hogy Hercegnő megszökhetett. (Magukban így nevezték át a kutyát.) Vajon mit élhetett át szegény az elmúlt hetek alatt?

Másnap már a házban kapott helyet, a falkában, a családban, az előszoba sarkában a fűtőtest mellett talált magának helyet, és onnan nem mozdult: "nekem itt jó". Szemével követte a jövés-menést, de csak feküdt valami leírhatatlan arisztokratikus tartással. Az úr a pokolban is úr.

A következő három napot szinte átaludta. Később feltápászkodott, és bátortalan felfedező útra indult a házban. A mozdulataiból, a tekintetéből feneketlen szeretetéhség áradt. A kisbaba különösen tetszett neki. Néha lefeküdt a kis rácsos ágy tövébe, és "őrizte".

Jó is lehetne a vége ennek a történetnek, de nem az. Örökbefogadó gazdik jöttek-mentek, de felhizlalni nem sikerült, csak kicsit felerősíteni. Időről időre visszakerült a családhoz "ideiglenesen", csak amíg a végleges gazdit megkeresik. Kiderült, hogy rákos folyamatok miatt olyan sovány, és így már senkinek sem kellett. Végül az állapota romlott, és el kellett altatni. A család azzal vigasztalta magát, hogy legalább az utolsó hónapjait kicsit megszépítették, egy szerető falkában.

Ha lehet hinni a szóbeszédnek, most valami erdő mélyén alussza örök álmát, jeltelen sírban. De én tudom, hogy a kutyamennyországban van, egy sokkal nagyobb falka tagjaként, közel a kályhához.

[fouldchildtiger]

1956 – Ledőlt a szobor?

Amikor 1947. november 7-én, a Szovjetunió fennállása 30. évfordulója alkalmából rendezett díszközgyűlésen Joszif Visszárionovics Sztálin Budapest díszpolgára lett, a magyar kommunisták képviseletében Rákosi Mátyás köszöntötte: „Mindig hálásak leszünk azért a nagylelkűségért és megértésért, amit a Szovjetunió és Ön, Sztálin elvtárs a sokat szenvedett magyar néppel szemben tanúsított…”, és Kádár János koronázta meg a bolsevik királyt: „A Sztálin generalisszimusz budapesti díszpolgárrá választásáról beterjesztett indítványt a Magyar Kommunista Párt nevében üdvözlöm, és boldog örömmel elfogadom. (Viharos taps.)” (Szabad Nép, 1947. november 7. és 8.)

Amikor 1953. március 5-én Joszif Visszárionovics Sztálin meghalt, a kommunisták úgy érezték: meghalt a bolsevik cár, a világnak vége.

Magyar hívei és alattvalói megrendülten gyászolták a bolsevik istent.

Könnyeit törölgetve jósolt örök életet a halottnak a kommunista népi író: „Sztálin elvtárs, a hatalmas Szovjetország népeinek s az egész haladó emberiségnek gondoskodó édesatyja, dicső győzelmek vezérlő csillaga, népek igaz álmainak s reménységének valóraváltója – elment közülünk.” (Darvas József: Róla fog beszélni örökké az egész világon minden dolgozó ember… Csillag, 1953. március.)

Nyüszítve siratta pótolhatatlan vezérét a gyászoló kommunista urbánus tollforgató: „Mi mindent vesztettünk örökre el! / Gyár volt agya, jelen és jövő / számára szakadatlan termelő – / többé ez a gyár / nem munkál soha már, / mert elmosta vér, lerombolta halál! / De termékeit nem rontja az idő –” (Eörsi István: Sztálin. Új Hang, 1953. március).

Dadogva omlik térdre a halandó emberi észszel felfoghatatlan nagyság előtt a kommunista proletárköltő: „Évezredekre szóló alkotások, a szövetkezett ész és kéz csodái, az óhajból valóvá lett szabadság – ezekben él Ő, amíg ember él. Hatalmas lelkét szétosztotta köztünk; adott örökké és nem fogyatkozott; megsokszorozva büszke nemzetekben, munkában, dalban, harcban Ő irányít, népek reménye, kommunizmus atyja, szabadság, béke hős tábornoka. Jelen van és jelen lesz mindenütt, a föld minden zugában, valahol csak ember lakik…” (Benjámin László: Siratjuk nagy kor legnagyobb fiát. Csillag, 1953. március)

A temetés napján a szocializmust építő proletárdiktatúrákban néhány percre megállt az élet; mozdulatlanná dermedt, aki élt, amikor Sztálin bebalzsamozott holttestét a Vörös téren Lenin múmiája mellé helyezték.

Sokan azt gondolták: új időszámítás kezdődött az emberiség történetében.

Sokan azt gondolták: egy tömeggyilkos halála nem csinál nyarat.

A budapesti Sztálin út végén az út torkolatától kicsit jobbra (erre nem figyeltek a bölcs pártvezérek!) ott magasodott a Városliget terebélyes fáitól övezve Sztálin ormótlan szobra. A proletárdiktatúra ünnepein odavezényelték hódolni a népet. A nagy vezér lábainál, a tribünön integetett töpszli tanítványa, Rákosi Mátyás. 1953. május 1-jén a kis kopasz gazember – miközben szorgalmasan integetett a neki vezényszóra lelkesen integető dolgozó népnek – talán arra gondolt: itt az ideje, hogy az ő sok méter magas szobrát is fölállítsák valahol a fővárosban. Sztálin elvtárs önhittségben is legjobb magyar tanítványa méltán gondolta úgy: egy kommunista isten nem elegendő szocializmust építő boldog országunknak.

Még nem tudta: Moszkvában az új bolsevik cárocskák másképpen döntöttek. Hruscsov és Bulganyin és Mikojan elvtársak 1953. június 13-án Moszkvában – szívdobogtató meglepetés az alattvaló magyar elvtársaknak – váratlanul kinevezték Nagy Imrét magyar miniszterelnöknek.

Új seprű jól seper. A szovjet elvtársak először is főbe lőtték Berija elvtársat, Sztálin mindenható belbiztonsági főnökét. Aztán úgy döntöttek: a proletárdiktatúra biztonsága érdekében nem kell nyakra-főre börtönbe zárni, felakasztani, főbe lőni a vezető kommunista elvtársakat, mint a zsarnok Sztálin uralkodása idején volt szokás. Csak azokat kell börtönbe zárni, felakasztani, főbe lőni, akik valóban ellenségei a proletárdiktatúrának.

Magyarország is követi a nagy testvér helyes pártvonalát. „Mindebből kiindulva a kormány a megbocsátás szellemében, a megnyugvás és a jogos sérelmek gyökeres orvoslása érdekében törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelynek alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát vagy a közbiztonságot veszélyeztetheti.” (Nagy Imre: A kormány programja. Egy évtized –Válogatott beszédek és írások. 1948–1954. Bp. 1954.)

Nagyot fordult a világ! Száz ártatlan emberből már csak egyet csuktak börtönbe, nem tizet, mint korábban. „Akiknek bűne nem olyan súlyos…”! Nem kell mindenkinek rettegni, elég, ha mindenki fél. A kommunisták időnként humanisták. Elvtársak, bűnös az, akit mi bűnösnek ítélünk! És erről nem nyitunk vitát!

Hogy hány ártatlan embert gyilkolt, nyomorított, alázott meg örökre a párt nevében Sztálin zsarnoksága, arról beszélni kell, de a pártegység megőrzése érdekében természetesen csak titokban, egymás közt. „A legnagyobb komolysággal kell vizsgálnunk a személyi kultusz kérdését. Nem szabad megengednünk, hogy ez a kérdés kikerüljön a párt berkeiből, kivált, hogy kijusson a sajtóba. Ezért tárgyaljuk meg itt, a kongresszus zárt ülésén.” (Nyikita Hruscsov: A személyi kultuszról és következményeiről. Bp. 1988.)

Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán (1956. február 14–25.) az utolsó napon, zárt ülésen elmondott, titkos beszédében leleplezte Sztálin embertelen zsarnokságát. Tudta, mit csinál: az előző negyven év minden rémtettét, törvénytelenségét, embertelenségét, tömeggyilkosságát Sztálin és Berija nyakába varrta. A párt ártatlan, a kommunisták ártatlanok, a proletárdiktatúra az egyetlen helyes és haladó társadalmi rendszer. Sajnáljuk, elvtársak, hogy időlegesen két tömeggyilkos kezébe került minden döntési jog és hatalom szocializmust építő országunkban. Sajnáljuk, de mert van hitünk és bátorságunk az egyetlen igazság, a mi igazságunk biztos tudatában mindezt bevallani, megígérjük: ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. „Szilárd meggyőződésünk, hogy pártunk, a XX. kongreszszus történelmi jelentőségű határozataival felvértezve, a lenini úton újabb sikerek, újabb győzelmek felé viszi a szovjet népet. Éljen pártunk győzelmes zászlaja: a leninizmus!”

Éljen Hruscsov elvtárs!

Így gondolták a magyar kommunisták is. Ami volt, elmúlt. Meghalt a (rossz) király, éljen a (jó) király! A leninista Hruscsov elvtárs még véletlenül sem fog elkövetni olyan bűnöket, mint a sztálinista Sztálin elvtárs.

A Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás kínzókamrájából és börtönéből nemrég szabadult, a börtönben töltött évek után újra pártfunkcióban szocializmust építő Kádár János is hasonlóképpen gondolja. Ifjúkorára emlékezik emlékiratában. „A horthysta detektívek, ügyészek, bírák, börtönőrök állati magatartása és ugyanakkor megnyilvánuló félelme győzött meg véglegesen arról, hogy a helyes [kommunista] úton járok.” (Kádár János: Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. Új Hang, 1956. június)

Irigylésre méltó emberek a kommunisták. Ahogy Sztálin elvtársuk fogalmazott: „az emberek szemmel láthatólag elfelejtették, hogy mi, bolsevikok – különös szabású emberek vagyunk.” (Sztálin: A leninizmus kérdései. Moszkva, 1940.)

Kádár Jánost először 1931-ben zárták börtönbe a burzsoázia pribékjei, akiknek társadalmi rendszerét, mint kommunista, minden eszközzel meg akarta dönteni. Kádár János maga meséli el, milyen sanyarú sorsa volt a fogházban. „Úgy emlékszem, az ítélethirdetés előtt mindenki élhetett a spájzolás lehetőségével. Az őrök a környékbeli fűszeresnél vásárolták be azt, amit kértünk, rendszerint a hét végén, pénteken vagy szombaton. Éppen aznap kezdtük az éhségsztrájkot [Rákosi Mátyás érdekében], s képzelje, az őr meghozta a kenyeret, a szalonnát és valami zöldségfélét hozzá, amiben a börtönben nagy hiány volt.” (Kádár János – végakarat. Bp. 1989.) 1956-ban ellenségei állati magatartására emlékezik Kádár János. Elvtársai állati magatartására, az ávéhás keretlegényekre, a kommunista pribékekre, akik őt a börtönben néhány éve levizelték, nem emlékszik, nem akar emlékezni.

Sztálin meghalt, Beriját főbe lőtték! Elvtársak, töretlenül haladunk tovább a lenini úton!

Az irodalmi élet is megújul a XX. kongresszus hatására. Tekintettel arra, hogy mától minden másképpen volt, könnyű belátni, hogy ezentúl minden másképpen lesz. „A határozat [a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének júliusi határozata] világosan beszél, mikor a nevelés bázisát és módszerét meghatározza: demokratizmus és eszmei meggyőzés, azaz nem kinyilatkoztatás és nem legyőzés. A kommunisták szerepe? Petőfié Arany mellett, Adyé Móricz mellett: a világosabban látóé, a merészebbé, a felelősségvállalóé, a tűzgyújtóé, de a mindenkitől tanulni készé, a kíváncsibbé, a kritikát legjobban állóé, a legáldozatosabb alkotóé.” (Bóka László: A művek elé. Csillag, 1956. augusztus)

Ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni a kommunista ember öntelt-magahitt felsőbbrendűségét. A kommunisták valóban különös szabású emberek – tisztában vannak felsőbbrendűségükkel, s felsőbbrendűségük erkölcsi magaslatáról bélyegeznek és ítélnek mindenkit likvidálandó ellenségnek, aki nem ismeri el felsőbbrendűségüket.

Felsőbbrendűségük erkölcsi alapköve: ha véletlenül tévednek, maguk ítélik el tévedésüket, s bűnbánatuk jeléül maguk emelnek szobrot, síremléket, panteont meggyilkolt áldozataiknak.

Fontos a gyors felejteni tudás.

És nem megbecsülni, megszívlelni való baráti intelem-e az, amit Venclova, a litván költő írt a budapesti Vasas Házban egy rút bűnpör idején?

Ez Rajk László. Jegyezzétek meg arcát s csontos kezét, mely kést emelt reátok. Üssétek ki a gyilkos kést kezéből!…

(Lányi Sarolta: A szovjet költészet antológiája. Új Hang, 1953. január)

Elvhű kommunista soha nem jön zavarba, mert mindig a párt helyes irányvonalát követi. 1947-ben díszközgyűl, 1949-ben akaszt, 1956-ban dísztemet. És fogadkozik: „Soha többé! Örök fájdalommal a szívünkben fogunk gondolni azokra a drága elvtársainkra, kiknek hamvait annyi esztendővel haláluk után most helyezzük nyugovóra. Halottakat nem lehet feltámasztani. De emléküknek a legnagyobbal akarunk áldozni, amivel kommunisták áldozhatnak: azzal, hogy érettük, helyettük is küzdeni fogunk.” (Szabad Nép, 1956. október 6.)

A sírnál Apró Antal, a Politikai Bizottság tagja mond beszédet, a koporsó mellett gyászol Kádár János, aki belügyminiszter volt, amikor Rajk Lászlót halálra ítélték. Mindketten két év múlva, 1958-ban is tagjai a Politikai Bizottságnak, amikor kommunista meggyőződésük szellemében halálra ítéltetik és bitófára küldik kommunista elvtársukat, Nagy Imrét. Mindketten megérik, amikor a Politikai Bizottságból őket kiebrudaló elvtársaik 1989-ben dísztemetést rendeznek a meggyilkolt kommunistáknak. A koporsók mellett természetesen a kommunisták álltak díszőrséget. „A kormány nevében Németh Miklós miniszterelnök, Pozsgay Imre államminiszter és Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes koszorúzott. Ezt követően – a protokolláris koszorúzás ideje alatt – Nagy Imre koporsójánál Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter váltotta fel a díszőrséget.” (Magyar Nemzet, 1989. június 17.)

Akasztottunk, dísztemettünk, akasztottunk, dísztemettünk: építettük a szocializmust!

Hruscsov titkos beszédét teljes terjedelmében kevesen olvashatták. Hruscsov nem volt buta ember, maga sem gondolta komolyan, amit többórás beszédében eltökélten állított: mindenért, ami történt, egyedül Sztálin és szolgalelkű híve, a burzsoázia bérence, Berija a felelős.

Ha a proletárdiktatúrától, a szocializmustól, a kommunisták egyeduralmától tökéletesen idegen a személyi kultusz, akkor mi fán terem Rákosi Mátyás, Walter Ulbricht, Kim Ir Szen, Nicolae Ceauşescu, Fidel Castro és a többi kommunista tömeggyilkos?

Nehogy ezen bárkinek is eszébe jusson hosszasan töprengeni, Hruscsov úgy döntött: Sztálin zsarnokságának leleplezése a kommunista párt belügye. Fontos, hogy minden kommunista gondolkodás nélkül kövesse a párt helyes irányvonalát. Majd megmagyarázzák (zárt ülésen) a magyar elvtársak a magyar elvtársaknak, miért szükséges fölakasztani Nagy Imrét. És természetesen majd azt is megmagyarázzák a magyar elvtársak (zárt ülésen) a magyar elvtársaknak, miért volt helytelen felakasztani Nagy Imrét. „Éljen pártunk győzelmes zászlaja: a leninizmus!”

Az önhitt kommunisták eggyel nem számoltak: az embereknek, a mindenükből kiforgatott, szabadságuktól megfosztott, reményeikben megalázott, alattvalósorba kényszerített embereknek egyszer csak elegük lesz a kommunisták ország- és hazaáruló zsarnokságából.

1956. október 23-án Budapest népe ledöntötte Sztálin szobrát. Néhány napig Magyarország azt hitte: lesz magyar feltámadás.

Aztán Kádár Jánost és a magyar kommunistákat újra kinevezték a magyar nép Moszkvából irányított, pórázon tartott, Moszkvában pitiző, Budapesten csaholó helytartóinak.

Sztálinról, aki 1947. november 7-e óta Budapest díszpolgára, egyelőre megfeledkeztek. A kommunistáknak nincs mindig minden kommunistára szükségük.

De a kommunisták (a meggyőződés a fontos, nem az elnevezés) tudják: rájuk mindig szükség van. Különös szabású emberek: felsőbbrendű lények.

Nem azok, de hisznek benne: ezért képesek a kommunizmus bukását is túlélni. Diktatúrában hernyók, demokráciában pillangók.

A múltunkat végképp el akarják törölni, de a múltjukhoz ragaszkodnak. 2004. február 27-én a Fővárosi Közgyűlés többsége, a Magyar Szocialista Párt és a Szabaddemokraták Szövetsége tagjai úgy döntöttek: tárgyalni sem érdemes Sztálin elvtárs díszpolgárságáról. A Fővárosi Közgyűlés avatta fővárosunk büszke díszévé a véreskezű kommunista gyilkost, ne köpjük szemen Kádár elvtársat azzal, hogy elismerjük: az avatás örömére gyalázatos ostobaságokat beszélt 1947. november 7-én. Ma már nincs mitől tartanunk: demokráciában élünk. 1956. október 23-án ledöntöttük Sztálin szobrát, ne bolygassuk a múltat!

Megértem a volt kommunista múltjukat megtagadó kommunistákat: ragaszkodnak a múltjukhoz.

De ha Sztálin Budapest díszpolgára, akkor, elvtársak, ezt nyíltan, emelt fővel vállalni kellene!

Gy. Németh Erzsébet, a budapesti MSZP frakcióvezető asszonya szobája falára kifüggeszthetné például Juscsenko rigmusának halhatatlan négy sorát:

Mind e jót nagy Sztálin adta nékünk, Népeink szép békés életét, Hálatelten boldog szívvel zengjük, Példaképünk, Sztálinunk nevét!

Demszky Gábor, szabaddemokrata főpolgármester olvasatában Osanyin verse az áhítatnak egy kis nemzeti jelleget is kölcsönözhetne:

Föl, Március szabad magyarja! Most te felelsz a sorsodért, Nem álom már Petőfi álma, És Kossuth nem hiába élt. A szovjet hősök emlékműve Ott őrködik ma Pestbudán, És Sztálin hű baráti szemmel Hint fénysugárt jövőd útján.

A Honvédelmi Minisztérium politikai főcsoportfőnökségének kiadásában, 1951-ben jelent meg a Szállj, te büszke ének! című honvéddaloskönyv. Álságosan szociáldemokratákká vedlett hajdani, Sztálin budapesti díszpolgárságához eltökélten ragaszkodó kriptokommunistáknak javaslom: forgassák e kedves kis kötetet. Számtalan háladalt, dicsőítő éneket, méltató nótát találnak e könyvben kedvenc tömeggyilkosukról. És a hajdani bolsevik dalszövegíró, Frenkel még arról is gondoskodott, hogy az egykor tüzesen antikommunista szabaddemokraták ma lelkesen együtt tudjanak énekelni a hajdan bolsevik szociáldemokratákkal:

Egy frontba hát mind, ki békét kíván! Föllelkesülve nagy Sztálin szaván, Híven követjük a Szovjet zászlaját, Béke nagy őrét és zálogát! A béketábor legyőzhetetlen…

Javaslom: frakcióülések előtt – a hajdani Szabad Nép-félórák szellemében – a szocialista frakciótagok rövid, közös fogadkozásra gyűljenek egybe, és Tamási Lajos versét mormolva véssék nap mint nap emlékezetükbe elődeik, elvtársaik fogadalmát:

A kommunizmus neveddel kelő napját köszöntik fölöttünk a kék egek, esküszünk néked drága Sztálin elvtárs, befejezzük hatalmas művedet!

(Új Hang, 1953. március)

Javaslom továbbá a Fővárosi Közgyűlés MSZP- és SZDSZ-frakciójának, hogy jelöljék ki azt a napot, amikor a magyar nép közösen ünnepelheti Budapest díszpolgárait.

Talán lehetne ez a nap október 23.

Szigethy Gábor