spraystory

[spraystory]

A következő történetet apák napja alkalmából írom le. Nem csak hogy egészen rövid és a graffiti-festéshez sincs sok köze de talán a legemberibb, legmélyebb érzelmekkel bíró, legmeghatóbb apró mozzanat volt egész 20-25 éves graffitis éveim alatt amit sohasem fogok elfelejteni. A graffitis barátságok általában amolyan érdek-barátságok voltak, a szó nem rossz értelmében. A writerek a közös cél érdekében verődtek össze és ez a FAME volt. Közös fújás, közös bandázás, később az “érdek”barátságokból pedig sok alkalommal valódi barátságok születtek. Nem baj ha valaki nem olyan arc akivel amúgy bármikor együtt lógsz, ha a festésben tökös és megbízható, akár évekig megbízható partnered lehet és ez sokszor derék barátságokat szül. A mienk ekkor már nem ilyen felületes volt, a sok közös kaland összekovácsolt bennünket. Ha jól emlékszem 2008-ban történt. Akkoriban a 2. kerületben a Horvát utcában laktam, megosztva a lakást akkor éppen Teek -el. Borús, szürke, hideg novemberi nap volt, egyedül voltam otthon. Ebben az időben már régen nem voltam annyira aktív mint néhány évvel azelőtt de Raskával (Tish 76-PNC/TKS) és Stick-el még mindig, ha nem is mindennapi de viszonylag szoros kapcsolatban voltunk. Korábban írtam már, mennyi éven át mennyi kalandunk volt együtt. Raska a csoporttársam volt a BHG-ben és korábban a GRW-ben ( ez utóbbit eddigre már nem írta a cuccai mellé de azért a közös gyökerek még ott voltak ). Stick-el pedig írnom sem kell mennyi közös élményünk volt, együtt voltunk Varsóban és megszámolhatatlan alkalommal volt kedves mindannyiunkat fuvarozni, tekintve hogy szinte csak neki volt autója - System apjának néhai 120-as Skodáját leszámítva. Korábban Raskával és Stick-el hármasban számtalan alkalommal voltunk pl Vácon, Vácrátóton vagy Szobon vonatot festeni, de máshol is , egyszóval az ő felbukkanásuk sohasem volt idegen nekem, mindig természetes volt. Mi évek óta valóban igen jóban voltunk de azért csak-csak a graffiti kötött össze. Ezúttal azonban, otthon egymagamban ültömben nem számítottam vendégekre, mikor a kapucsengő megszólalt. A kagylót felvéve, Stick szólt bele valami olyasmit:

Raskával itt állunk, beengedsz vagy milesz? Feljöttek, mondom az ajtóban : Hát ti? Mivan? Hogy kerültök ide? Egyáltalán nem szomorúan de csendben, szótlanul jöttek be. Pontosan emlékszem mennyire nem értettem a helyzetet. Mire valamelyikük, szerintem Stick volt -  elővett pár sört és ezt mondta:

Halottak napja van haver. És akkor esett le miért jöttek. Ekkorra már mind a hárman édesapa nélküli fiatalemberek voltunk és mindhármunknak egészen friss volt a gyásza de erről egyébként sosem beszéltünk. Ellentétben velem, ők nem feledkeztek meg erről és megleptek azzal hogy meglátogattak és nem is azért hogy szomorkodjunk hanem mert tényleg sorstársak voltunk. Sohasem voltunk túl lelkizős arcok. Nem hangzott el egyetlen szomorú szó, semmi lelkizés, semmi depresszió, mégis mélységesen megható pillanat volt. Iszogattunk, dumáltunk, magazinokat nézegettünk vagy ahogyan Raska annak idején nevezte : graffiti-politizáltunk. Együtt voltunk. Nem is voltunk a legcsúcsabb legjobb barik mégis ez a cselekedet túlmutat mindenféle graffitis érdekbarátságon és sok “legjobb-barátságon” egy ilyen apró figyelmesség 20-25 év legmeghatóbb pillanata lett. Édesapáink emlékére.

kép: "Lineon" saját festményem Stick fotója után, 3 x 20x15cm vászon, spray, ecsetek

[spraystory]

Blanes

Éppen 20 évvel ezelőtt, 2003-ban csináltuk az azóta már eléggé ismert junk-drink Mountain Dew üdítőital kampányát, Tish 76-al és Rapával, ahová rengetegszer elkísért minket System Imi barátunk is. Amint azt egy korábbi bejegyzésben írtam, az volt a dolgunk hogy a Mountain Dew “MD” logóját fessük ki különböző legális és félig-illegális helyszínekre, szóval egyfajta gerilla-kampányszerűség volt. Hónapokon át festettük a cuccokat országszerte, a végén pedig megkaptuk az első “egymilliónkat” ami valójában valamivel kevesebb volt.

Mindenki a maga részét úgy osztotta be ahogy akarta de volt egy közös tervünk, utazzunk. Ezért aztán Raskával összenéztünk hogy hová menjünk - nyilvánvalóan olyan helyre ahol fújni is tudunk. És révén hogy akkoriban nagy vonatfújós korszakunkat éltük, így nyilván olyan helyet kerestünk ahol festeni is lehet.

Barcelona , mondtuk ki mindketten.

Kisült hogy Barcelona nem jó hely vonatfújka szempontjából, túl van járatva, minden turista ott próbálkozik, az őrök éberek stb , egyszóval ahhoz hogy fessünk egy jót, bizony el kell utazni egy kicsit arrébb. Ezzel kapcsolatban kaptuk a fülest hogy Barcától nem messze Blanes egy jó működő yardot tartogat.

Elindultunk hát hárman, Tish 76, Metax és jómagam. Természetesen kamu interrail vonatjeggyel mentünk - szerintem ha a bármennyi pénzünk is lett volna, konkrétan ciki lett volna igazi jeggyel menni, merthogy az nem méltó egy writerhez - amihez Metax csórt valamelyik menetjegy irodából egy valódi Mávos pecsétet. A jegy igazi volt, pecsétünk is volt, egyedül a hologram volt kamu rajta illetve nem kamu hanem MÁV hologram helyett bor zárjegy volt. Mindegy volt mert végülis működött.

Mivel kamu jeggyel utaztunk, igyekeztünk kerülni a nagyforgalmú, official járatokat hiszen ezeken a kalauzok sokkal jobban vágták a nemzetközi vonatjegyek kinézetét és jellemezőit mint a kisebb, regionálisabb vonatokon így hát mi a kisebb, átszállogatós verziót választottunk. Ezért az odautunk sajnos 4 teljes napig tartott. Eközben egészen fura helyeken tudtunk éjszakázni, pl ha jól emlékszem - Perpignan-ban vendégmunkások szállóján kaptunk szobát, ami tök üres volt amikor berendezkedtünk de éjszaka megérkeztek a vendégmelósok, emiatt reggelre olyan szag lett a szobában mint egy istállóban és mindenfelé furcsa, kétes külsejű alakok horkoltak.

Megérkeztünk Barcelonába. Végre jó szállás, mediterraneum, narancsfák és papagájok az utcán. Először láttunk ilyet. Jól emlékszem, az állandó kispénzű, csöveskedő graffiti turnéink után itt csúcsosodott ki, mennyire elegem volt már az állandó yardok melletti lepukkant helyszínekből, a vonatok utáni erőltetett menetekből és mennyire vágytam arra amit láttam a belvárosokban : hiába voltunk firkászok, én is a csinos kávézó teraszán akartam üldögélni, jéghideg sört vagy finom kávét kortyolgatva, mint aki jól végezte dolgát és bizony már ekkor nem is éreztem annyira a firkászélet nélkülözéseit. Ezt a puccosodást aztán innentől kezdve később fokozatosan útról-útra betartottam magamnak.

De vissza a tripre és csakhamar zötyögtünk is Blanesba.

Blanest álmos, halott kis tengerparti városkának láttunk. Nyilván nyáron pezsgő turistaparadicsom, de mi áprilisban voltunk amikor egyáltalán nem voltak turisták, ez később majdnem a vesztünket okozta. Eljött az időnk, megfestettük a vontunkat. Más, korábban itt járt writerek felhívták a figyelmünket hogy semmiképpen se fotózzunk helyszínen akció után mert az őrök ugyan lustán nem igazán jönnek “hátra” a vonatok közé de a vakuvillanást éjszaka azonnal kiveszik és máris buktunk. Mi azonban valamilyen makacs indokból, ezt mégsem tartottunk be. Nem festettünk többet 20-25 percnél de nem hagyott nyugodni minket a helyzet és csakazért is rögtön a szettek elkészülte után, a kannákat elrejtettük, minden bizonyítéktól megszabadultunk és lefotóztuk a cuccainkat, természetesen vakuval, hiszen éjszaka volt. Ezután nagyon gyorsan leléptünk a helyről.

Nem tudtuk érkezett-e bejelentés a graffitikről, és ha igen akkor mikor de amint a belvárosba értünk, megjelent mellettünk egy rendőrautó ami iszonyú nyomasztó módon, jött mellettünk, sétálásunk tempójában és egész hosszan követett. Egy lélek sem volt az utcán és minden bizonnyal szokatlan látványt nyújtottunk hárman, kelet-európai fejű turistaként. Talán igazoltattak is - erre nem emlékszem pontosan, de mivel sem kannák nem voltak nálunk, sem semmi - akkoriban nem léteztek okostelefonok, mindannyiunknak a legendás firkász gépe volt, az Olympus Mju II, amit mivel filmes gép, nem lehetett ellenőrizni - így nem lehetett cseszegetni minket. Így hát a rendőrök nyomasztottak ugyan egy ideig de aztán egérutat nyertünk, és mint aki az életéért küzd, futottunk le a tengerpartra azzal hogy ott majd jól elerejtőzünk.

Blanes tengerpartján, van egy tengerbe benyúló sétány-féleség aminek a végén egy egész magas sziklakupac van, amolyan kisebbfajta hegy, ennek a tetejére mentünk fel. Itt töltöttük az éjjelt, és innen néztük ahogy a rendőrautó, a legnagyobb valószínűséggel minket keresve, cirkál a város utcáin. Meglehetősen nyomasztó várakozás volt. Különösen emlékezetes volt a Földközi-tenger jéghideg kora-tavaszi szele ami szakadatlanul fújt, megkeserítve minden pihenésre vonatkozó próbálkozásunkat. Talán életemben nem fáztam úgy mint ott, akkor.

Hajnalban aztán leszenvedtük magunkat a szilákról és a vonatállomásig lopakodtunk utcáról-utcára, ahol én még visszarohantam a kannákért a rejtekhelyre, mielőtt a Barcelonába menő vonatra felugrottunk volna. A kannák nélkül, nem is voltunk writerek ezért nem akartam veszni hagyni őket, holott Raska kérte hogy hagyjam a fenébe, én csakazért is elszaladtam.

Itt történt az ami végül a Sick Business 2. részébe is belekerült, Raska felvette ahogy ülve elalszom a vonaton és hosszú cseppekben csorgott a nyálam az ájult alvás közben. Az én voltam. De megvoltak a cuccok, elégedettek voltunk. És milyen jól tettük hogy fotóztunk! A korábban itt jártak mondták hogy bármit csinálunk Blanesban, másnap be fog jönni a barcai főpályaudvarra. De nem így lett. Egy egész napon át minden egyes szerelvényt megnéztünk ami csak Barcelonába a blanesi vonalon érkezett de a cuccainkat soha többé nem láttuk, pedig rengeteg traincucc futott. Így aztán csak az éjszakai fotóink maradtak ezekről az amúgy szerintem semmi különös cuccokról és az emlékek, hogy négy napot utaztunk oda és hármat vissza, menekültünk és dideregtünk mindössze 25 perc eufóriáért. Hogy mekkora energiát fektettünk bele ebbe az őrültségbe.

Ezért voltak szépek ezek az évek.

[spraystory]

Tehervonatos

Ahogyan már korábban írtam, az évezred elején volt egy “íratlan megállapodásunk” a nyugatit járató writerek között, miszerint mi (GRW stb) inkább a váci, szobi vonalat járattuk, míg mások pl a TDF az irsai vonalon tevékenykedett. Így hát 2000 - 2001 körül meglehetősen sokat jártunk Szobra. Egyik ilyen alkalommal Banx-el és Metax-al indultunk el, szokás szerint régi jó kék vonatot festeni és ekkor esett egy megmosolyogni való kalandunk ami máig élénken él bennem és szerintem a többiek is emlékeznek rá. Ahogyan az lenni szokott, a helyszínen türelmesen, csendben vártunk hogy a yard lenyugodjon, a vonatok huzigálását befejezzék hogy mi ott hátul nekiláthassunk a festésnek. Szokás szerint, előtte még a vonaton keresztülmenve, a túloldalra is kinéztünk, hogy meggyőződjünk róla, ott is minden rendben van-e? A yard természetesen mindig máshogy nézett ki, mindig máshogy álltak a vonatok. Ezúttal, a mi egyetlen, legszélén álló régi kék személyvonatunk mellett, az összes többi vágányon csak tehervonatok álltak, így közvetlenül melletünk is. Mint általában a vidéki, kisvárosi rendezőkben késő éjjel, itt is síri csend és teljes nyugalom volt. Ahogyan a nyitott vonatajtóban álltunk és figyeltünk, közvetlenül a mellettünk álló dobozos tehervagonból, irdatlan dörömbölés hallatszott. Mintha valami erősen ütné, döngetné belülről, a tehervonat konténerkocsijának a belső falát. A hangok egyre erősödtek, majd elhalkultak, mintha elfáradtak volna. Aztán megismétlődött de ritkább dörömböléssel. Majd csak egy-két nagy ütés és így tovább, rendszertelen zajokkal. Mi lehet ez? Mi csinálja ezt? Egészen olyan volt mintha valaki vagy valami direkt döngetné a fémfalakat, ott az éjszaka csendjében valahogy túl élő volt az egész. Találgattunk, hogy csak nem valamiféle emberek vannak oda bezárva és így jeleznek? De miért nem kiabálnak? Vagy valami állat van bent és az dörömböl? De akkor a járkálását miért nem halljuk? Az egész elég freak volt és természetesen fogalmunk sem volt róla mi lehet ez - legalább is én még megannyi vonatkaland ellenére sem hallottam ilyesmit. Egy darabig hallgattuk csendben, de mivel a nagy hangokra sem jött senki hátra, így nekiláttunk festeni. Később szerintem már nem is figyeltünk a hangokra. Egyébként ez is olyan idegesítő szitu volt amikor nem tudtuk befejezni a cuccokat, a szerelvényt elkezdték kihúzni, mi meg szaladtunk mellette a legfontosabb vonalakat még behúzni de aztán elengedtük. Szóval hatványozottan fura este volt. Teltek az évek. A tehervonat-festést akkoriban az én környezetem - engem is beleértve -  nem tartottuk sokra. Valahogy úgy voltunk vele, hogy amíg van igazi vonat addig nem kell teher, azt nem látják annyian, azt te se látod soha újra, meg az gagyi, legál, meg ilyenek. Ma már természetesen nem így látom, de mivel akkoriban nem foglalkoztunk teherekkel, így nem is mászkáltam sokat köztük, így aztán nem is ismertem ezt a világot. Arra emlékszem, mennyire oldotta a hangulatot ha trainfestés közben eljött egy teher a túloldalon. Olyankor hosszú időre, akkora hangzavar keletkezett hogy végre fel lehetett rázni a kannákat vagy odaszaladni a másikhoz megbeszélni, kivel mi van, ki hol tart? Bő tíz év és rengeteg kaland után, a 2010-es években szembejött velem Bill Daniel 2005-ös, elképesztően jó dokumentumfilmje a “Who is Bozo Texino?”.  A rendező 16 éven át forgatta és az amerikai  “Moniker” kultúrát, a tehrevonatokon utazó és azokat többnyire krétával firkálgató hobók és csavargók világát mutatja be. A film első másodpercei síneket, a teheryard fényeit mutatják és mindenféle ott hallható hang megy alatta, recsegés, kattogás, meg ilyesmi ipari hangok. És azok a hangok is. Azonnal eszembe jutott a régi kalandunk és rögtön felismertem hogy épp ezeket a zajokat hallottuk akkor. Itt már nekem is egyértelmű volt hogy a fém kattogását hallom de akkor és ott ezt sokkal erősebben, valóságos dörömbölésnek hallottuk. Így kellett rájönnöm hogy semmiféle ember vagy állat nem volt bezárva sehova, csak a szerelvény adja ki ezeket a kattogó, döngető hangokat.

1. “Who is Bozo Texino” video elején a Hangok 0:24-0:35

2.kép : befejezetlen vonatunk Nikon, Banx, Dsin (Metax) 2001

3,4.kép : egyik kedvenc saját cuccom Nikon, Tish - Szob 2001

5.kép : kevés teher cuccom egyike amiről fotóm is van (kb 2009)

[spraystory]

A lehúzás

A graffitisek etikai kódexe az az íratlan szabályrendszer, amit idővel mindannyian megkapunk amikor ennek a közösségnek tagjaivá válunk, mindannyian megtanuljuk vagy hozzászokunk és általánosságban véve mind be is tartjuk ezeket. Én még csak nem is gondoltam rá soha, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy tapasztaltam-tanultam, sosem jutott eszembe hogy egy-egy klasszik firkász szituációt megkérdőjelezzek, például hogy miért tiszteljük az oldschool arcokat, miért nem fedjük le ennek vagy annak a rajzát vagy hogy miért kell valakinek adnia kannákat egy-egy összetűzés elsimítására. Meg kell jegyeznem hogy szerencsére én soha nem adtam kannát senkinek, de nem azért mert akkora king lettem volna, hanem pusztán mert igyekeztem az olyan szituációt elkerülni aminek következménye ez lehetett volna. De ami még fontosabb, hogy nekem soha eszembe sem jutott volna így megtorolni bármiféle tettet. A kanna "váltságdíjnak" kétségtelenül meg lehet a maga létjogosultsága, de szerintem ez a féle vita elintézősdi nagyon könnyen átcsaphat nettó lehúzásba ami viszont szerintem aljas és teljességgel etikátlan módja egy-egy vita rendezésének. Noha velem soha nem történt ilyesmi, több ilyen esetnek is szemtanúja voltam. Azt gondolom hogy ezek az árnyoldalak is éppúgy hozzátartoznak a teljes képhez mint a vicces sztorik. Fontos, hogy egyáltalán nem célom senki lejáratása, sem a tettesé, az áldozaté pedig végképp nem, még ha a tettes az egyetemes emberi értékrendjeink szerint morálisan meg is érdemelné. Annyira azonban állást foglalhatok, hogy bátran kijelentem : a lehúzás aljas és gyáva tett.

Útonállók

A kétezres évek elején, olyan 2002 körül, egy meleg nyári napon bejött a Burnerbe egy kissrác, aki - amint bemutatkozott - break táncos ismerőseink kis haverja volt. Vett kannát, markert, miegymást. Pár szót csevegtünk is, hogy az izéék meg az izéék üdvözölnek minket és ilyesmik. Másnap, ugyanez a fiú ismét megjelent a boltban és kb ugyanezeket még egyszer megvette, ezúttal azonban már elég szomorú hangulatban. Kérdeztük, hogy hát mi lett a tegnapi cuccokkal? A srác nagyon elszomorodott és elmesélte hogy nem sokkal miután eljött a Burnerből, az egyik sarkon fiatal srácok ( nála idősebbek) eléálltak és követelték hogy minden vásárolt cuccát adja csak oda, különben ellátják a baját. Szegény fiú úgy megijedt hogy mindenét odaadta. Megszégyenítve hazakullogott tehát, majd másnap inkább megtartva magának a történetét, megint megvette a kis cuccait nálunk. Mi persze megdöbbenve hallgattuk ezt a sztorit, különösen a magunk helyzetéből kiindulva, hogy ki merészel ilyen gaztettet elkövetni a mi vásárlóinkkal? Mondtuk hogy vigyázzon magára és ha ismét megtörténne ilyesmi, mihamarabb értesítsen minket. Igen ám, de amint elment a boltból, nem sokkal később ismét visszajött, ezúttal már könnyes szemekkel és teljesen rémülten újságolta hogy megint elvették tőle mindenét, ugyanazok, ugyanott. Síri csend lett a boltban. System, aki jó szokása szerint épp a shopban lógott, elkomolyodott arccal felemelkedett a helyéről, Zai és a többiek, csodálkozva kérdezték : - Mi? Most komolyan? Ez most volt? Hol vannak? Mutasd meg! Több sem kellett, valóságos hajtóvadászat indult a lehúzós útonállók ellen. Kisült, hogy a két srác alig pár sarokra a Burnertől ólálkodott, áldozataira várva. Pillanatok alatt meglettek. A többiek visszaterelték őket a Burnerbe, aminek ajtajai bezáródtak, ablakai elsötétültek. Szegény ördögök, alapos számonkérésben részesültek. Persze ott helyben nem tudták visszaadni a korábban lenyúlt cuccokat, vagy az árukat rendezni így azt hiszem egy kulccsomót és - mivel épp nyár közepe volt - a pólóikat kellett otthagyniuk zálogban. Végül csupasz felsőtesttel kellett hazamenniük a belvárosból, a pólóikért soha többé nem jöttek vissza de egyébként sem láttuk őket többször.

A Jó és a Rossz találkozása

Ez egy nagyon kellemetlen történet, mert hazai graffiti világában mindkét érintett igen ismert és engem akkor eléggé megdöbbentett hogy ez megtörténhetett. Itt már éreztette a hatását az idő, ami miatt a fiatalos, harcias küzdésvágy már alábbhagyott bennünk és átvette a helyét a megfontolt gondolkodás, a mérlegelés. Hogy a sztorit diszkréten kezeljem és a szereplők névtelenségben maradjanak,  ezért a feleket Sergio Leone kultikus westernje után csak "Jó" és "Rossz" néven említem. Ennek a történetnek azonban nem volt semmi különös happy endje. Csak a szomorú tények maradtak és az örök szabály, miszerint az okos enged. A Wesselényi utcai Shopp ideje alatt, talán olyan 2008-2011 között történt valamikor ez a szomorú eset. "Jó" aki egy igen csendes és tisztességes stylemaster, egy ízben az akkoriban divatos romkocsmák egyikében töltött egy estét a baráti társaságával. Röviddel ezután ( talán néhány nap elteltével, de lehet hogy már másnap - erre pontosan nem emlékszem ) egy másik writer, "Rossz", aki szintén igen ismert szereplője volt a hazai graffitis életnek, megjelent a Shoppban ( vagy beküldött valakit maga helyett ) , azzal a szöveggel hogy hát az a helyzet hogy "Jó" abban a romkocsmában, ahol mulatott, bizony elhagyta a fényképező gépének a memória kártyáját, amit történetesen “Rossz” egyik haverja talált meg véletlenül.” Nekem az lenne a természetes, hogy rögtön megkeresném a gazdáját és visszaadnám neki, és ha van mindannyiunkban egy egyetemes graffitis etikai szabályrendszer, azt érzem az is ugyanezt diktálná. De nem ez történt. "Rossz" elmondta hogy a memória kártyán "Jó" graffitijei vannak és ha jól emlékszem az volt a nyomós indok hogy állítólag “Jó” arca több fotón is látszik. Na most ez az állítólagos haverja kijelentette hogy viszi a kártyát a rendőrségre! De “Rossz” volt olyan szuperjó arc hogy “rá tudta beszélni” a haverját hogy ne tegye, de sajnos a haver azt üzente hogy ok de akkor kér X mennyiségű kannát cserébe hogy a memóriakártya visszakerüljön a gazdájához. Tulajdonképpen ez egy nettó zsarolás volt. Természetesen megdöbbenten hallgattuk a történetet és egy másodpercig sem hittük el. Azonban "Jó" volt annyira józan és balhéktól mentes, hogy rögtön kijelentette: ő bizony inkább minden kérésnek eleget tesz, mintsem hogy egy ilyen ostobaság miatt mélyebb konfliktusba kerüljön, arról nem is beszélve ha tényleg a rendőrség kezei közé kerül az ügy. Szerintem bölcsen döntött. Mindazonáltal megjegyezném, hogy nagy eséllyel "Rossz" csak blöffölt a rendőrséggel, de "Jó" értelemszerűen nem mert kockáztatni. Végül is ha valaki elég arcátlan ahhoz hogy egy ilyen követeléssel előálljon, ahhoz is elég elszánt lehet hogy valóban a zsaruknak adja a bizonyítékot. Végül, a megbeszélt időpontban "Rossz" megjelent a Shoppban, ahol "Jó" és persze közülünk többen vártuk őt. Halotti csend volt. Senki sem szólt egy szót sem. "Rossz" bement a pult mögé, leválogatott - ha jól emlékszem - kb 25db kannát, ránk nézett és közölte hogy megvagyunk. Ott és akkor, valóban visszaadta az elhagyott memória kártyát. Összecsomagolt és megsemmisítő pillantásainkkal kísérve, kisétált a boltból. Nem volt kakaskodás, sem vita, sem hadakozás. Csendben történt egy aljas lehúzás, aminek a károsultja egy valóban derék ember volt. Az egész rettentő szánalmas és szomorú ügy volt. Semelyikünk sem szólt bele és nem azért mert gyávák lettünk volna. “Rossz” azt az utat választotta hogy szembegy az erkölccsel és mindazzal az ellenszenvvel amiről tudta, hogy kiváltja majd belőlünk, mégis ragaszkodott a zsaroláshoz. Neki fontosabb volt 25 kanna mint a becsület. “Jó” azt a döntést hozta hogy lerendezi a dolgot úgy ahogy azt kérik tőle, ezzel remélhetőleg egy életre megszabadul ettől a problémától. Itt ránk nem volt szükség. Tudtommal soha többé nem volt semmilyen kapcsolat a két fél között.

[spraystory]

"Szabadság, egyenlőség, testvériség"

4.rész Az amerikaiak

A megannyi külföldi jöttment közül, akikkel a sors összefújt graffitis éveim alatt, valójában épp a graffiti teremtésének földjéről érkezők, az amerikaiak voltak legkevésbé jelen a velem történtek alatt. Minden bizonnyal ennek az egyik oka, hogy egy fél kontinens és egy hatalmas óceán van közöttünk. Emellett mintha az amerikai firkászok kevésbé lennének utazgatósak mint az európai kollégák. Akár helyesen ítélem meg, akár nem, tény hogy meglehetősen ritkán vetődött felénk amerikai writer. Első találkozásaim amerikai graffitisekkel egészen halványan vannak csak meg. Volt amerikai vendégem - sajnos nem emlékszem ki - fiatal firkászéveim alatt, akitől egy Mear/CBS pólót kaptam ami azóta is megvan és véletlenül ugyancsak CBS tagok Cisco és Izm voltak, akikről az első írásomban megemlékeztem, akik egy darabig Budapesten laktak, akikkel a TDF-es srácok összehaverkodtak és akiket csaknem a magyarországi tartózkodásuk utolsó pillanatáig nem tudtunk “elkapni”. De a CBS még mindig nem volt az igazi amerikai kapcsolat, hiszen őket az utolsó pillanatokban ismertük meg. Volt egy másik vendégem is az USA-ból, Auph One, aki egy vázlatot is rakott a blackbookomba de befejezni nem tudta és sajnos vele kapcsolatban sem emlékszem többre. 2002-ben összetalálkoztunk a How&Nosm párosból Nosm-al és elvittük festeni őt, ha jól emlékszem kétszer is, egyszer biztosan a System 120-as Skodájával, amibe alig fért be. Ezek után az amerikaiakkal való találkozás terén, hosszabb csend állt be. Mígnem 2006-ban az angol Aroe-nak köszönhetően Brightonban, egycsapásra ott találtam magam az amerikai graffitis vérkeringés akkori ütőerének sodrásába. Az MSK - amennyire ezt én mint kívülálló, meg tudom ítélni - akkor élte ragyogásának delét. A haverkodás köztünk amúgy néhány udvarias, hülyéskedős megjegyzésben kimerült. Bő három esztendő telt el, amikor 2009-ben egy különleges vendég érkezett az Egyesült Államokból. Ő volt a nagyon ütős stílust festő Jurnes, aki ma Scienceism néven van fent az instagramon. Egy igazán intelligens, kedves, higgadt és tudatos writert ismertem meg benne. Ma, igen tisztelt és “nagy név” a graffiti szakmában - ha ezt így egyáltalán ki lehet fejezni. Egy biztos, kiváló stylemaster és rendre egy lapon szerepel a worldwide graffitis kingekkel. Ha jól emlékszem európai turnén volt és Budapest csupán egy állomás volt neki, de egészen mozgalmasan telt. Pontosan nem emlékszem hogy kik, de biztosan ismerősök, elvitték traint festeni ami sikerült is, mi pedig véletlenül épp egy klassz spotot intéztünk, a Duna Plaza parkolóházában kaptunk falakat, Journes oda jött el velünk festeni egy jót. Talán még most is ott vannak a cuccaink.

Ezek után ismét eltelt négy esztendő, amikor 10 évvel ezelőtt, 2013-ban elindultam New Yorkba. Időközben szeretett és kedvenc festékmárkám a Molotow "supported artist"-ja lettem, ami egyrészt óriási megtiszteltetés volt nekem, másrészt egy roppant izgalmas vállalkozás. Feladatom az volt hogy egy éven át kb havonta fessek egy-egy - amennyire lehetséges - tematikus full color cuccot, amihez a Molotow adja a spray-ket. Csodálatos feladat. A new yorki út hallatán a Molotow rögtön jelezte, hogy összerak 2-3 színes cuccra való csomagot, amely engem már ott fog várni New Yorkban. Melyik writernek ne lenne ez álom utazás? A Molotow a support sprayket egyébként egyik kedves barátunknak a queens-i lakására küldte, később pedig itt is töltöttünk egy hetet. Négyen utaztunk, köztük “B” barátommal. “B” már megjárta a Nagy Almát, így volt némi tapasztalatunk is arról, mire számítsunk. Mielőtt azonban elutaztunk volna, előkutattam egy biztosan rossznak vélt email címet Jurne-höz és vettem a bátorságot hogy érdeklődjek, van-e bárki jó barátja New Yorkban akivel elmehetnék festeni. Írtam hát Journes-nek. Biztos voltam benne hogy sohasem látok tőle választ, hiszen a találkozásunk óta négy hosszú év telt el. Óriási meglepetésemre 2 napon belül válaszolt és ami sokkal extrább info volt, megírta hogy ő ugyan nem oda valósi, de azokban a hetekben éppen New Yorkban lesz, így persze, fussunk össze. Nem is akartam elhinni hogy ilyen jól alakulnak a dolgok és az volt hogy végül, valóban ilyen jól alakultak a dolgok. Mondanom sem kell micsoda érzés volt a repülőtérről, egyenesen Brooklynba metrózni és először élőben látni mindazokat a tageket, legendás cuccokat amiket már magazinokból ismertem. A graffiti bölcsőjébe kerültem, oda ahonnan mindaz jön amit évtizedek óta megszállottan űztem. Le voltam nyűgözve. Mint vallásos ember, aki eljut a szent városba, olyan áhitattal falták a szemeim minden centijét New Yorknak. Jurne-el már azt hiszem első vagy második nap estéjén találkoztunk Brooklynban, meglepetésemre Rime (MSK) és Host18 (Shots DYM) és más writerek társaságában. Este érkeztünk hozzájuk, épp valamiféle megrendelést festettek egy amolyan klasszikus new yorki bolt redőnyre. Az amerikai srácok részéről a lehető legkedvesebb, legbarátságosabb fogadtatásban volt részünk. Journe bemutatott Host-nak, ennek a kíváló embernek aki később - viccesen a nevéhez hűen - valóban házigazdánk lett. New Yorkban nincsenek legálfalak. Az európai nagyvárosok közül nemigen lehet olyat találni ahol ne lennének legálfalak, a legtöbb városban több is. New Yorkban ilyen nincs. Vannak helyek amikre azt hallhattad hogy “elvileg” lehet oda festeni, de szerintem épeszű ember nem tesz olyat hogy egyedül odamegy és elkezdi valaki ismeretlen writer cuccát lefedni. Kapcsolat kell, ismerned kell valakit aki tud helyet. És nem is nagyon láttam ezerszínű, nagy gonddal készült legál cuccokat, viszont a legkingebb throw upok, bombingok, tagek olyan mennyiségben vannak gyakorlatilag mindehol és olyan stílusokban hogy olyan érzése van az embernek, ahol ilyen gazdag és bámulatos a throw up és tag kultúra, ott nincs szükség legálkodásra. Akkoriban amúgy a 5pointz még állt, de hogy őszinte legyek nekem sosem tetszett annyira az a hely és volt valami writer, akinél be kellett jelentkezni hogy oda festhess, de ezt az embert nem lehetett elérni, vagy valami bonyodalom volt ami miatt az egészet elengedtük. Egyébként például subwayről szó sem lehetett és nem is akartam. Megelégedtem a hely varázsával, a kiváló társasággal és azokkal a spotokkal és lehetőségekkel amiket sikerült intéznem. Vittem magammal viszont rengeteg stickert, jobb híján azzal voltam elfoglalva hogy jó helyekre kerüljenek. Ezzel kapcsolatban, francia barátok később mesélték hogy előttem járt New Yorkban az egyik igen nagynevű francia writer, akinek a cuccait én magam is nagyon szeretem. Az első napon elkapták valami civil zsaruk matricázásért (!), több napra becsukták s mire kiengedték, állítólag ki is rakták Amerikából. Micsoda szerencsétlen fordulat egy egyébként bevállalós stylemasternek.

Szóval nekem-nekünk nem volt tervem bármi vadulás és ha jól emlékszem “B” volt aki tudott egy helyet. Hamarosan megfestettem hát az első cuccomat New York Cityben, “B”-vel és más helyi srácokkal a Tuff City shop hátsó udvarán. Ez olyan spot volt ahol naponta változnak a rajzok, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ott voltunk New Yorkban és egy tag is csodálatos érzés lett volna, nem hogy egy full színes cucc. Szuper nyugis fújás, baráti beszélgetések, jó hangulat, szép idő - graffiti mennyországban éreztem magam. És az is volt.

Később találkoztunk “B” barátom egyik kedves ismerősével, egy amerikai fiúval Mike-al akit “B” még  korábbról ismert. Mike a legjobb arc, mosolygós, vidám, intelligens srác aki kiválóan fotózik. Nem tősgyökeres new yorki, Portlandből jött NYC-be és egyébként Budapesten is járt már a mi new yorki utunk előtt. Mikenak az volt az egyik skillje hogy egy csomó tetőhöz volt hozzáférése. Azaz a híres new yorki rooftopokra fel tudtunk jutni Mike segítségével. Tudta a kódot, ismerte a bejárást, volt kulcsa vagy egyenesen ismert olyat aki felengedett, voltunk pl a Vogue egyik fotósának a privát kis tetőjén. Rögtön az első napokban nagyon klassz tetőkön találtuk magunkat és találtam több olyan cuccot amit azelőtt már láttam magazinokban. Ez később természetesen hatványozódott, egész utcarészeket, blockokat, muralokat fedeztem fel amiket élőben látni varázslatos érzés volt. Az a kultúrális táplálék ami New Yorkból származik felülmúlhatatlan, ha valaki ezt figyeli mint akkor én, ugyan úgy le lesz nyűgözve. Egy kedves kis történetünk is lett Mike-al. New yorki tartózkodásunk első része alatt Brooklynban, Bedford-Stuyvesantban laktunk, majd később Queens-ben. Amikor még Bed Stuyban volt a lakásunk, egyszer meghívtuk Mikeot magunkhoz egyik estére. Együtt mentünk haza, mikor a metróból kijövet megjegyezte, hogy ez jó kis környék, ő épp erre lakott évekkel azelőtt. Mikor befordultunk a mi utcánkba, kiderült hogy ő is ugyanebben az utcában lakott. Mikor azonban a házunk elé értünk, ami egy csendes kis közben volt, elcsodálkozva mondta, hogy: - “ Ne csesszetek ki velem, pontosan ebben a házban a laktam”. A házunkban két külön lakás volt, az emeleti és a szuterén. A mienk az emeleten volt, mire Mike : - “ Véletlenül nem Dean lakását bérlitek?”  Kisült hogy Mike éppen a mi lakásunkban, ezen belül is a mi szobánkban töltötte első boldog new yorki éveit. Hiába ismerték korábbról egymást Mike és “B”, erre semelyikünk nem számított. Mekkora esélye van annak, hogy 8 millió new yorki közül épp egy olyannal sodor össze az élet, aki éppen ugyanabban a lakásban lakott ahol sok évvel később mi is?

Második és egyben utolsó spotunk a new yorki king, Host18 (Shots/DYM) meghívásának köszönhetően, egy brooklyn-i iskola udvarán volt ahová Host-nak volt kulcsa és engedélye bemenni. Ehhez a festéshez csatlakozott hozzánk többek között Rime(MSK) akivel 2006-ból, Brightonból már ismertük egyást. Ide "Nekst" memorial cuccot festett. Csodálkoztam, mit keres New Yorkban, hiszen nekem az ő neve LA-hez kapcsolódik. Elmesélte hogy a szerelem csavarta el a fejét és ragasztotta őt annyi évre LA-be és az MSK los angelesi aktivitása ellenére ő maga valójában New Jersey-ből való, éppen ezért használja a Jersey Joe művésznevet. Végül pedig queens-i magyar házigazdánk és kedves barátunk, Mizta Bush (DZ/CFS) is velünk festett, akiknek ezalatt szeretetteljes vendéglátásában volt részünk egy héten át. Ez a fújás is tökéletes volt. A hely, a társaság, a hangulat, majd naplementében hazametrózás, mind mind varázslatos pillanatok. New York hibátlan és lenyűgöző volt.

Időközben, az élet úgy alakította a sorsomat hogy 2006 (a Hellboy2 forgatása) óta folyamatosan - az utóbbi években szinte megszakítás nélkül - dolgozom a Magyarországon készülő amerikai, hollywoodi filmprodukcióknak. Tudtommal a Hellboy-hoz készült díszlet város volt az első nagy amerikai filmprodukciós New York díszlet, ami Magyarországon épült és én voltam az első aki összefújhatta (illetve itt néhányszor még velem tartott Band és Crape is). Az utcabútorok mind igaziak voltak, mint a postaláda, újságosláda, villanyoszlopok, rendőrautók stb. Emlékszem ott nézegettem hogy úh, ez mind most jött amerikából. Azokban a filmekben amelyekben szükség van a munkámra, az a dolgom hogy olyan graffitiket festek, tageket, throw upakot, utcai falfirkákat (stb) készítek, hogy a látvány a jelentekben a kornak megfelelően nézzen ki. Nagyon izgalmas és kreatív feladat. Nem egy-egy cuccról van szó, hanem egész utca, többször egész városrészeket kell úgy elkészítenem hogy a nézőnek az legyen a benyomása, itt évek, évtizedek óta megy az utcákon a graffiti. És persze hogy elhiggye, épp a 70-es vagy a 80-as vagy épp a 90-es (stb) években van. Minden egyes írásnak, tagnek, bombingnak azt a benyomást kell keltenie hogy mind-mind más kéztől származik. Így aztán több olyan produkcióban dolgoztam heteket, hónapokat, ahol tagek, throw upok, bombingok vagy színes cuccok százait, de talán az sem túlzás hogy ezreit - kellett elkészítenem. Mindehhez az évek alatt meg kellett tanulnom a korszakokhoz tartozó stílusokat, alaposan tanulmányoznom kellett minden olyan jellemzőt amivel a legeredetibb látványt tudom nyújtani. Ezért gyakorlatilag csaknem mindennapi kapcsolatban vagyok - főleg - az amerikai, ezen belül is a new yorki graffitivel, a 60-as évek végétől egészen napjainkig. Figyelem a social media fiókokat, amelyek ezekkel a kultúrtörténeti témákkal foglalkoznak, bújom az internetet és a könyveket. Feletteseim is sok esetben amerikaiak. Így aztán évek óta viszonylag szoros kapcsolatban állok az amerikai graffitivel. A filmvilág és a valóság között pedig valójában csupán annyi a különbség, hogy a filmben nem a saját nevemet írom, hanem száz és száz kitalált, fiktív nevet és stylet amik illeszkednek az adott korhoz és helyhez. Sokszor eszembe jut ilyenkor, hogy olyan mintha minden ilyen napon valóban ott lennék a legendás utcákon. Az amerikai writerekkel való kapcsolatomról általánosságban többször volt olyan benyomásom hogy akiket én megismertem, egyáltalán nem beképzeltek, hanem valahogy elégedettek. Mintha tudnák hogy az ő hazájukból jön mindaz amit másokkal - köztük én magam is - művelünk és ez mintha valami magabiztos elégedettséggel töltné el őket. Amerika megteremtett egy kultúrát ami életre kelt és elindult világhódító útjára. S ha van némi büszkeség bennük, hát lehet is, mert szerintem amerikának graffiti téren nincs szüksége másra. Inkább nekünk van szükségünk rájuk. Az amerikai firkász ismerőseim és köztem, napjainkban csak a social media a híd, de nem is szükséges több. Ebből a kevésből is tökéletesen értjük egymást. Mike-al sűrűn üzenünk egymásnak, tartjuk a kapcsolatot, továbbra is New Yorkban van. “B”-vel azóta is ugyanolyan jóbarátok vagyunk.

1.kép : Journes-el a Duna Plaza parkolójáan, alul Nikon, Blik - 2009

2.kép : Tuff City backyard - New York 2013

3.kép : Kilr, Nikon - Tuff City backyard New York  2013

4.kép : Graffiti, rooftop visit, bagel, happiness - New York 2013

5.kép : Toper, Nikon, Host, Bush, Rime - Brooklyn schoolyard,  New york 2013

6.kép Nikon - Brooklyn schoolyard, New York 2013

7.kép : Tuff City backyard, NYC, a brooklyini apartmanunk. NYC, Brooklyn schoolyard, Manhattan

8-9.kép : stickers

[spraystory]

Szabadság, egyenlőség, testvériség

3.rész Az angolok

Olyan 2002-2003 körül a kezembe került az angol Graphotism magazine #29. száma. Ez a magazin és az ezzel kapcsolatos események alapjaiban járultak hozzá stílusbeli fejlődésemhez és graffitis “karrierem” evólúciójához és mindenféle kalandokat hozott. A Graphotsim egy egészen új és eddig nekem ismeretlen világba vezetett be, a brit graffiti világába, amiből korábban, meglepő módon alig láttam valamit. A brit popkultúrális történéseket éppoly megkerülhetetlennek tartom mint az amerikaiakat és nem tudnék dönteni melyik volt erősebb hatással az egész emberiségre és természetesen rám. A popkultúrálist persze úgy értem hogy ebbe minden beletartozik, a zene, a divat, a képzőművészetek stb. Ahogy ezt meg tudom ítélni, Londonba is kb ugyanakkor gyűrűztek be az amerikai hip-hop/graffiti stb kultúrális események mint nyugat-Európa más nagyvárosaiba, Berlinbe, Párizsba stb, szóval rögtön ahogy megjelentek ezek az USA-ban, megérkeztek Európába is. Azt tudtam hogy annak idején a 80-as években már pl a Metalheadz-ből Goldie vagy a Massive Attack 3D-je, Robert Del Naja festett cuccokat de hogy ezután mi történt a UK-ban graffiti téren, arról semmit sem tudtam. Ezért lepett meg a Graphotism-ban látott óriási mennyiségű graffiti, falak, trainek, amelyek közül számomra kiemelkedett két név és egy beszámoló egy amerikai csapatról. A két feltűnően jó style Aroe és Anie ( később Anie lett az egyik legjobb stylemaster akit valaha láttam, ő ma Roids, másik nevén Will Gates ), a crew pedig az NT (New Team). Az NT amúgy, mint idehaza PNC a GRW ügyében, mesterien válogatta össze a brit stylemastereket maga köré, szintén közülük való pl a mai Gary akinek ha jól emlékszem az akkori neve Rat volt. Nyilván az akkori worldwide graffiti mozgalom történései őket is magukkal sodorták, akárcsak minket itt Európa más részein csak ők valahogy hiányoztak azokból a magazinokból, videókból amik azelőtt a kezeink közé kerültek. Az angolok számomra más, új de látványos és eredményes utat jártak. A másik ami ugyanebben a magazinban volt, az egy nagy kiterjedésű beszámoló volt az amerikai Seventh Letter formációról és az AWR-MSK csoportokról. Első látásra kiégett az agyam, olyan styleok voltak. Életemben akkor láttam először Revok, Rime, Hense, Sever, Saber, Tyke, Krush, Screw, Pusher, Norm stb cuccokat. Elképzelni sem tudtam honnan jöhetett ez a sok bombajó style, azonnal magával ragadott az egész.  Szóval innetől kezdve nem tudtam elengedni ezt a style világot - ez meg is látszik a cuccaimon - és emellett továbbra is figyeltem az NT cuccait is. A stílusbeli fejlődés szempontjából megjegyezném : többször kaptam elismerést és dícsérő szavakat olyan cuccaimra amik már bőven az MSK rajongás hatása alatt készültek. A Graphotism új világot hozott el. Nem sokkal később 2003-ban kaptam egy telefont partyszerevező barátoktól, hogy egyik este a brit Aquasky nevű D’n’B csapat fog fellépni és az egyik tagja amúgy firkász és szívesen festene. Mivel én sosem hallgattam D’n’B-t, nem tudtam ki ő de a haverjaim haverját örömmel kalauzoltam. De még mielőtt találkoztam volna vele, az történt hogy ő összefutott valahol pesti firkászokkal és elment velük festéket venni - valószínűleg a Burnerbe. Ezután a Nyugatinál bandáztak ahol hirtelen három alak vette őket körül, egyikük azonnal el akarta venni az angol táskáját amiben a kannák voltak. Dulakodás, vitatkozás kezdődött, elcsattant valami pofon is, mire a helyi writerek fogták magukat és elszaladtak, hátrahagyva szegényt külföldit. Ő rögtön, hogy mentse magát a kellemetlen helyzetből,  elindult a Nyugatiba, de üldözői követték sőt, a sínek mellől köveket is szedtek fel hogy jól megdobálják.  Egész kalandosan, vonatok közt szaladgálva, ezekre fel-le ugrálva tudott elmenekülni és beszaladt a Nyugati mekibe, ahová végül én mentem érte. Így találkoztam hát “B”-vel a New Teamből akit mint kiderült, a TDF -es srácok kergettek meg. Ilyen kalandosan indult az angolokkal való kapcsolatom. Végül jól alakult minden, bandáztunk, festettünk - összebarátkoztunk. “B” az Aquasky egyik alapítója emellett Baer néven festett s mint kiderült, történetesen épp a New Team tagja. Egyből meséltem neki hogy hát én ismerem a cuccaikat, Aroe, Anie stb. Ez meglepte, nem gondolta hogy Magyarországra őnála is előbb eljut a hírneve. Emlékszem, ennek nagyon megörült és persze mesélte hogy Aroe és a többiek jó barátai, meg is jegyezte hogy amint hazaér, elmeséli nekik, hogy Budapesten nagyon bírják a cuccaikat. Két évvel később egyszercsak csörög a telefonom, felveszem, beleszólnak : “ - Hallo, its Aroe from New Team! Are you Nikon? “ -vagy valami ilyesmi. “B” elmesélt hát mindent otthon. Így történt hogy egyszer csak ott állt az ajtómban Paul azaz Aroe és egyik barátja Verge. Olyannyira jelentek meg ”hirtelen” hogy a hívás után nem sokkal már ide is repültek és  ha jól emlékszem a reptérről egyenesen odataxiztak hozzám. Üdvözlés, egymásnak örvendés után hamarosan megkérte, intézzünk hotelt nekik, mire én rögtön felajánlottam hogy ugyan, lakjanak nálam, ez csak természetes. Emlékszem ez meglepte őket, Paullal rögtön jóbarátok lettünk. Hamarosan elmesélte, azért van olyan sok NT cucc a Graphotismban mert ő a szerkesztője. Az amerikaik bemutatásáért is ő volt a felelős. Volt közös témánk. Paul a writerek kicsapongásaitól eltérően nem élt káros szenvedélyekkel, nem ivott, nem drogozott, nem járt partykba. Ekkor már azt hiszem három gyerek édesapja volt. De egy cseppet sem volt apukás, laza, nagyszájú, határozott és erős jellemű brit volt akit én pont ilyennek képzeltem és nagyon megkedveltük egymást. Az idő stílszerűen “angolos” volt, szürke, borús és esett is, így az “esős” helyünkre vittem őket, az Árpád híd melletti “ártérre” - mi csak így hívtuk. Kíváló hely eső ellen, igaz hogy a hódokon és kacsákon kívül nem látja más a rajzokat de nyugis és fedél van feletted.  Szóval festettünk, várost néztünk, magyar ételeket kóstoltunk, nagyon jól elvoltunk. Természetesen teáztak és nem kávéztak. A mákos rétest például nem értette : “What’s this fucking poppy shit, we cook herion from this shit and you eat it?” - vagy valami ilyesmit mondott. Az angolok csupán néhány napot töltöttek Budapesten de ezzel még nem értek véget közös kalandjaink, sőt. Egy évvel később 2006-ban ismét Brightonból hívtak, ismét Paul volt az de ezúttal ő invitált minket a szigetországba egy nagy közös festésre a Sleeping Giants jamre. Egyszercsak ott találtam magam Paul nagyszerű lakásában Brightonban, rengeteg nagyon jónevű nemzetközi writer, többek között Revok, Rime, Sever, Persue és más Seventh Letter-es amerikai stylemasterek között. Itt találkoztam először és barátkoztam össze azzal writerrel aki az én véleményem szerint az amerikaiknál is hatásosabban megreformálta a worldwide graffiti stylet, az új-zélandi Askew-el a TMD csapatból. Askew és a TMD stílusbeli ��jításai később látványosan hatással voltak nagyon sok writerre világszerte - többek között rám is. Ő már akkor ott, Brigthonban a leglazább stílust festette amit csak el tudtam képzelni. Meglepetésemre rendkívül szívélyesen fogadott amint megtudta hogy magyar vagyok. Kisült hogy ő Új-Zélandon fiatal srácként összehaverkodott egy általam is mélyen tisztelt firkásszal, a magyar oldschool kinggel, Cak-al a THK csapatból - akikre a GRW írásban a legnagyobb tisztelettel emlékezek - ugyanis Cak akkoriban Új-Zélandon lakott és ha jól emlékszem festettek is együtt. Azonnal megvolt a közös téma, így tulajdonképpen egycsapásra ott találtam magam ezek között az arcok között. Askew-el később találkoztunk Németországban a Write 4 Goldon, ahol előlünk vitték el az aranyat, mi másodikak, ők elsők lettek. Ott ugyonolyan nagy örömmel fogadott, mint első találkozásunkkor. De vissza Aroe házába, ahol mindenki mindenfelé lett elszállásolva, én Paul gyerekeinek a hálószobájában kaptam helyet ( a gyerekek természetesen nem voltak otthon ). Anie azaz Roids egész későn este ért oda, Paul a házigazda is és ő is abban a szobában aludtak ahol én és emlékszem amikor Roids megérkezett, feltűnt hogy nagyon tapintatosan, halkan, csendben beszélgettek, még az amugy határozott hangon szóló Paul is, azért hogy ne zavarják a vendégeiket a pihenésben. Ez nagyon figyelmes gesztus volt, főleg firkászok társaságában. Voltam olyan vendégségben ahol éjjel az egyik writer bejött az alvók szobájába csak azért hogy elszívjon egy cigit, zárt ablakoknál, amíg mindenki aludni próbált, majd kiment, értelmetlenül telefüstölve a szobát. A számtalan reggelig tartó mulatozásokról nem is beszélve. Ehhez képest Paul lakosztálya valóságos Waldorf-Astoria volt, extravagáns társasággal. Itt találkoztam először a szlovén NK/ZEK crew-val akik azóta is nagyon jó barátaim. Másnap a jamen ott voltak még Atom, Kent és Smash is - utóbbinak elvesztek a csomagjai a reptéren így abban a ruhában és annyi cuccal érkezett ami épp rajta volt. Magán a jamen egyébként nem is az angolokkal vagy az amerikaiakkal hanem saját honfitársaimmal, Tish76 és Lopez barátaimmal együt festettem, ugyanis valójában mi hárman voltunk hivatalosak mint magyarok csak ők közben máshonnan érkeztek és a jam után is egymástól más irányokba vitt tovább az utunk. Itt találkoztam Blade-el, a new yorki úttörő legendával, aki 1972 óta írta és festette a nevét. 5000 metrót festett, mindez alatt olyan is volt hogy festés közben Richard Nixon amerikai elnök hangja beszélt a nagy tranzsisztoros rádiójukból és épp hívta be a Blade korabelieket a hadseregbe, hogy menjenek Vietnamba harcolni. Blade maga a graffiti-történelem,  egy élő legenda. Angliai látogatásom Brightoni fejezete a Graphotsim szerkesztőségében ért véget, ahol annyi magazint kaptam hogy alig bírtam hazahozni. Öt esztendővel az első Graphotism nézegetés után, a magazin 2007-es #45. száma, 16 oldalon át, részletesen publikálta az addigi graffitis munkásságom. Még a címlapra is felkerültem. Az ide szánt portréfotókat Miki357 barátom lőtte, de végül Rosy fotóját választották a front coverre. Angol barátaimmal, amennyire az élet mindenféle történése engedi, ma is jóban vagyunk. Az amerikaiakkal pedig ezekután még folytatódtak a kalandjaim.

1.kép : Graphotism #29 száma ami elhozta a style változást és Graphotism #45 Nikon One edition

2.kép : Topdog (Nikon) Baer(NT) - 2003, Nyugati

3.kép : Verge, Nikon, Aroe (NT) - 2005 Budapest

4.kép : Nikon - Sleeping Giants jam - Brighton 2006

5. kép : Lopes, Nikon, Tish76 - Sleeping Giants jam Brighton 2006

6.kép : Blade-el, Aroe a jamen, Rime(MSK) én, Sever(MSK) és egy kanadai writer 

7.-10. kép : Graphotism#45 Nikon One edition

[spraystory]

“Szabadság, egyenlőség, testvériség”

2.rész : A franciák. Azzal kezdem hogy szerintem tisztességes graffitisnek illik szeretni a berlini graffiti stílusokat. Berlinben a graffiti hatalmas stílusfejlődésen ment keresztül, különleges, egészen egyedi formákat öltött amit akkor (gondolom azóta is) ki gondolná, csak berlin stylenak hívtunk. Noha azonnal fejet hajtok előtte, szégyen vagy sem, nekem nem ez volt a kedvencem. Sokkal inkább a new yorki - és úgy áltlában az amerikai klasszikusok vagy a francia styleok csavarták el a fejemet. Gyerekkorom óta ( pl Möbius : Az Idő Urai c. rajzfilmje, amit még fekete fehér tévénken láttam 1983-ban vagy ’84-ben)  rajongtam a francia cuccokért, képregényekért, pl a PIF magazinért, Lucky Luke-ért vagy Kockás magazinért, manapság pedig a szépművészetéért szóval általában a francia stílusok nagyon a szívembe lopták magukat. Történt hogy 2002-ben amikor a Burnerben dolgoztam, egy meleg, unalmas hétköznapi délutánon megjelent két srác a boltban, egy mackós és egy vékony. Mindketten meglehetősen szakadtak és piszkosak voltak. Jó graffiti boltoshoz hűen, nyomban szóba elegyedtem velük. Kisült hogy franciák, már egy hete Budapesten vannak és a kőbánya-kispesti (Köki) metró végállomás melletti kiserdőben laknak egy sátorban (!). Ez egészen meghökkentő dolog volt, azonnal rákérdeztem hogy dehát ott leginkább hajléktalanok laknak, mire mesélték hogy persze, tökjó haverjaik lettek, amíg ők távol vannak a belvárosban, a hajléktalanok becsületesen ügyeltek a sátraikra, nehogy “idegen” kéz kutasson benne. Meghívtam őket magamhoz, szedelőzködjenek, lakjanak nálam. Ők voltak Awol Grenoble-ból és Sonick ( a továbbiakban “S”) Montpellier, Grenoble, Lyon stb tengelyről. Azonnal barátok lettünk. Emlékszem, tiszta pólókat adtam nekik, sört bontottunk, sketcheltünk a blackbookokba, sztoriztunk. Tish76 ( továbbiakban “T”) barátom is végig jelen volt az elejétől, “S” később PNC tagja lett. (1.kép) Így indult az azóta is tartó, remélem életre szóló barátságunk “S”.-el, “J”-vel és a többiekkel. “S” egyébként nem tősgyökeres francia és ezt észre lehetett venni. Délkelet-Európában született egy országban melynek partjait a Fekete-tenger mossa de kisgyermek kora óta Franciaországban élt és nőtt fel. Balk��ni vér csorog az ereiben és ez nagyon sokat adott ahhoz hogy könnyen megértsük egymást. Nagyon jól éreztük magunkat az első pillanattól kezdve és a következő alkalmakkor már akkori barátnőjével, June-al ( aka String, a továbbakban “J” ) és másokkal is - visszatért Budapestre. “J” valódi francia lány, nagyon vagány és bevállalós, nem viszolygott a trash szituktól de mindvégig stílusos és csinos volt. Mindig egy elegáns nőt láttam benne aki tökéletesen tudott alkalmazkodni a legkülönfélébb graffitis életbeli vagy hétköznapi történésekhez, csak fiúk közt, egyedüli lányként végig megtartotta női méltóságát. Én abban az időben már Óbudán a Filatorigáttól nem messze laktam, így vagy nálam vagy “T”-nél laktak - mi pedig “T”-vel szintén max. 10 perc sétára laktunk egymástól. Őrületesen sokáig alvók voltak, volt hogy délután egykor kellett őket ébresztgetni, úgy hogy nem is hajnalban jöttünk haza. Hamarosan megismerték a szélesebb baráti körünket, hazajöttek velem a szülői házhoz családi ebédekre, majd ők is megvendégeltek minket az ő otthonukban, az ő családjaiknál, barátaiknál. Őszinte és csodálatos barátság született. Mindenhová együtt mentünk. Megrendelést festeni, nyaralni, partyba és persze éjjel-nappal fújtunk amennyit csak tudtunk. A franciák nagyon lazák, bevállalósak és ugyanennyire képben is voltak. A jó lehetőségeket, a jó spotokat mindig észrevették, bátran felmásztak, bemásztak bárhová egy-egy jó festés érdekében, tökéletes firkászokat és kíváló barátokat ismertem meg bennük. Fényes nappal is úgy írtak a legextrább helyekre hogy sohasem vette őket észre senki, mindig eszközök tárháza volt náluk, markerek, squeezerek, kanna, stickerek. Ugyanakkor nem ész nélkül csinálták, ügyesen figyeltek egymásra, higgadtan, feltűnés nélkül írtak - számomra rettentő profik voltak. A styleokról nem is beszélve. Az én szememben szinte minden cuccuk szuper volt: egyszerű, roppant lazán, stílusosan húzott betűk, világbajnok tagek és throw upok. Igazán nagy kihívás volt nekem lépést tartani velük aktivitásban, de stílusban azt a szintet rakni amit ők, számomra egyenesen lehetetlen. Mindig felemelő érzés képben lévő, jó stílusú, jó arc emberekkel festeni és ez rájuk hatványozottan igaz. Minden érdekelte őket, nyitottak és intelligensek, nagyon jókat beszélgettünk bármilyen témában és rengeteget nevettünk. Mindig hoztak magukkal vendégeket, ők is kívétel nélkül nagyon jóarcok voltak. Ugyanez pl a horvát barátainkra is igaz volt, nem véletlen hogy a három társaság időközben nagyon jól összebarátkozott és sok időt töltöttünk együtt. Hamarosan Grenoble-ben találtuk magunkat majd Lyonban. Ide kétszer is eljutottam, mindkét esetben nagy jamen festettünk 50 vagy mégtöbb writer társaságában, káprázott a szemem a sok jó styletól. Franciaországban mindig az volt a benyomásom hogy közepesen jó styleok is nagyon jók. Vannak bizonyos stílusjegyek, jellemzők amiket az ember akaratán kívül párosít egy-egy néppel, nemzettel. A franciáknál megfigyeltem -és erről volt is szó- hogy sosem hordtak fehér sportcipőt, náluk ez nem volt menő, csak fekete cipőt viseltek, fehér magasszárú zoknival és szinte mindenki azt a jellegzetes, a mellkason keresztben hordott kis válltáskát viselte. Ezt egy darabig én is átvettem. Az étkezés kultúráját is tartottuk, hiába voltunk tróger firkászok, mindig tisztességesen, terített asztalnál vacsoráztunk. Sőt, “S”-el sokszor reggeliztünk egyféle édes kenyeret, brioché-t narancslével, ez a guilty pleasure-öm pl máig megmaradt. Sajnos ilyen brioché-t a legközelebb csak Ausztriában lehet beszerezni.

Egyszer meghívást kaptunk egy néhány napos olaszországi jamre, Vasto városba. Valamiféle korai EU-s project volt és válogatott nemzetek hip-hop/graffiti kultúrális szereplőinek szerveztek találkozót. Mindenféle hiphop/street art művészeti tevékenységből hívtak meg szereplőket, így hát Sonick, June, Rapa, Tish76, Zsola, Face és jómagam útrakeltünk. “S” és “J” voltak a művészek, “T” és én a graffitisek ( vagy ilyesmi ) Rapa, Face és Zsola pedig a rapperek. Meg is volt a magyar delegáció. Mivel elvileg Magyarországról csak magyarok mehettek volna, azt kamuztuk hogy a “S” és “J” amúgy magyarok csak régóta franciaországban élnek, ezért beszélnek franciául - vagy valami ilyesmi. Hogy mi miért angolul beszélünk egymással, arra nem volt magyarázatunk. Amúgy nem nagyon akarták elhinni az egészet de hagytak minket. Fogalmam sincs hogyan jutottunk el Rómába, még Gyékényesen készültek fotók. Mindenesetre Rómából egy átkozott utcát nem láttam. Ahogy leszálltunk a vonatról, helyben metróra szálltunk és hosszú metrózás után feljöttünk egy buszpályaudvarra. Átmetróztunk a város alatt. Mivel Vasto Róma alatt volt valahol, elkezdtük keresni melyik busz megy oda. A buszsöfőröket kérdeztük, akik sürögtek-forogtak, vitatkoztak, de csak nem tudták megmondani milyen busz megy Vastoba. Ez fura volt. Egyikük aztán felkiáltott, megvan az elveszett városunk. Nem örültünk. Kisült hogy Vasto valóban kissé Róma altt van csakhogy az ország másik oldalán, az Adriai-tengerre néz. Szóval nekünk nem római busz hanem Rómából távolsági busz kell de egyébként is eleve tök hülyeség volt Rómába mennünk. Végül megérkeztünk Vastoba, ebbe a történelmi, festői kisvárosba. A szálláson izgalmas társaság, marseilles-i nevelőintézetből érkezett fiúk lettek a lakótársaink. Mindjárt az első vagy a második napon az utcán kialakult valami balhé, talán ütések is csattantak a marseilles-i srácok és a helyi olaszok között, ahol ha jól emlékszem Rapa lépett közbe a franciák oladalán. Ezt rendkívül méltányolták, onnantól kezdve testvérek voltunk. Egyébként amire megérkeztünk a városba, az előttünk érkezők - talán berliniek és Csehek ( a híres Romeo öccse is jelen volt)  - alaposan megbombázták ezt a szép várost, így rögtön figyelmeztettek, eszünkbe ne jusson tagelni, fújni az engedélyezett helyeken kívül. Tengerpart, mediterrán feeling, jó társaság, olasz ételek, italok és sok fújka - ez volt Vasto. A franciáktól itt elbúcsúztunk, mi pedig hazafelé a vonaton lebuktunk a kamujegyeinkkel nem sokkal Triest előtt. Szerencsére otthagytak minket a pályaudvaron a kalauzok, hogy mindjárt jönnek vissza a rendőrséggel de ezt már nem vártuk meg. Pestről küldtek egy autót, a társaság egy részét hazavitték, nekünk hoztak pénzt - mert nyilván egy vasunk sem maradt - én Zsola testvéremmel jöttem haza. (10.kép) Egészen biztos hogy ezeknél sokkal cifrább kalanjaink is voltak de annyi minden történt és mindennek minden percét élveztük, hogy már nem emlékszem mindenre.

Rajtuk kívül volt másik két francia srác, Bouze & Spé, akikkel ha jól emlékszem először Lyonban találkoztunk, de következő évben megérkeztek Budapestre egy sajátkészítésű lakóbusszal. Neve is volt a busznak : “Tanki” azaz tranquille. Sőt, Tankival brandingelt pólót, pulcsit is készítettek, én magam is kaptam, hordtam is sokáig a “Travel is good” felirat volt rajta és persze Tanki. Az Árpád hídnál laktak a hévmegálló mögötti parkolóban és mivel akkoriban én onnan 10 percnyi sétára laktam, rendszeresen egymásnál vendégeskedtünk és persze festettünk. Bouze-al ma is kapcsolatban vagyok, Angliában él. Spé-ről nem tudok.

Jó társaságban, gyorsan telik az idő. “S” közben bejárta a Pamir-hegységet és Közép-Ázsiát, egészen Afganisztánig elbiciklizett, fantasztikus helyeken járva, egészen mesebeli helyeken festett, később kiállítása is volt Budapesten, többek között erről az útjáról. Ezalatt néhányunknál-így nálam is-egyre lejjebb halkult a graffiti és egyre erősödtek a másféle de azért még a writingra vissza-visszakacsintó, ma is tartó alkotói folyamatok. Tizenhat évvel ezelőtt, 2007-ben voltunk utóljára, mindannyian együtt. Fájdalmasan rohan az idő. Később “S” és “J” külön-külön ellátogattak hozzánk. Azóta ez a sok eltelt év biztosan alakított rajtunk és meglehet hogy változtunk de ezeken a ragyogó, boldog éveken és a barátságon nem fog az idő. Ma is kapcsolatban vagyunk.

1.kép : Awole, Eliot (Sonick-C4) - első találkozásunkkor készült blackbook rajzaik-Budapest, 2002

2.kép : Tish76(PNC,BHG,GRW), Sonick(C4), Nikon(GRW,BHG)- Lyon, 2003

3.kép : Sonick, Nikon, Dolar, Mir, June - Lyon jam, 2003

4.kép : Nikon, Sonick-Lyon, 2003

5.kép : Bouze & Spé (OSP) , Nikon (GRW,BHG) BP, 2003

6.kép : Nikon (GRW,BHG), Sonik(C4), Tysh(PNC,BHG)-Lyon, 2004

7.kép : String (June), Nikon-Lyon,2004

8.kép : Nikon, Sonick, June - 2007, Budapest

9.kép : Sonick, Nikon - 2008, Budapest

10.kép : Big times : Lyon-Vasto-Budapest, 2002-2008

[spraystory]

Szabadság, egyenlőség, testvériség Külföldiek

A graffiti világában nagyon gyakran születnek érdekbarátságok de ez természetes és szerintem egyáltalán nem negatív a jelentése. A writerek azért mennek együtt mert a közös érdek, közös cél összeköti őket : a FAME - A hírnévért való hajsza. Ettől működik a graffiti-turizmus is. Mindegy honnan jöttél, mindegy ki vagy, abban a néhány órában amíg odamegyünk a helyszínre, festünk, elhagyjuk a helyszínt - egy csapat vagyunk. Én magam a legtöbbször barátoknál vendégeskedtem így viszonylag kevés alkalommal voltam idegen házigazdánál - ekkor is szinte csak más, saját barátaim társaságában, ellenben én vendéglátója és guide-ja voltam számos jöttmentnek a világ minden részéről. Mai fejjel egészen felelőtlen dolognak tűnhet külföldi vadidegeneket beengedni a lakásomba, napokig szállásolni, mászkálni vele de akkoriban cseppnyi kétség sem merült fel bennem azzal kapcsolatban hogy megbízhatok-e a vendégemben. Ha valaki gáz arc volt akkor úgyis letereltük. Szerencsére nagyon ritka volt hogy bárkivel probléma volt de időnként történtek kellemetlen esetek is és ez benne volt a pakliban. A graffiti festés és az ezzel járó életmód meglehetős elszántságot igényel és az sem árt ha valaki némiképp vadabb az átlagosnál, eképpen pedig bizony könnyen előfordul hogy válogatott őrültekkel szemben találja magát az ember. Ilyenkor mindig eszembe jutnak Nicky Santoro szavai a Casinobol : “Hát az én szakmámban nem megy minden simán, már bocs. Elvégre degenerált állatokkal foglalkozom “ - természetesen ez egy nagyon erős túlzás de a lényeg tulajdonképpen ugyanaz, nem mindennapi közeg ez, nem mindennapi szereplőkkel és cselekedetekkel és készen kell lenni arra ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogyan arra számítottunk. Például hívtak egyszer külföldi barátok egy szélhámos magyar miatt, aki elismert magyar firkásznak adta ki magát, így lehúzta, kirabolta számos vendéglátóját. Természetesen akkor a social media nélküli világban kevesen ismerték egymást arcról, így elhitték neki hogy az akinek mondja magát. Nemzetközi firkász “hajtóvadászat” indult ellene. Velem sohasem történt ilyesmi, maximum unalmas vagy fura volt a vendég. És persze voltak néhányan, akikkel első találkozásra kialakult egy azóta is tartó szoros és őszinte barátság amely magasan átíveli a graffitiben megszokott rapid bandázásokat és rég nem a graffitiről szólnak már. Az első “vendégem” akire határozottan emlékszem, 2000-ben egy norvég fiú volt aki nem olyan volt ahogyan a norvégokat látatlanban elképzelném, nem valami hatalmas északi Erik a viking. Ellenkezőleg, egy alacsony csendes fekete fiú volt  Oslóból. Afrikai szülőktől de már Norvégiában született és fiatal kora ellenére kiválóan beszélt angolul. Ezt nem azért vettem észre mert én magam olyan jól beszéltem, ellenkezőleg, ő jól beszélt , én meg hozzá képest makogtam. Vele csak festettem egyet a filán és egy nap után el is búcsúztunk egymástól. Nem sokkal később volt egy amerikai vendégem akivel szintén csak egy festés erejéig bandáztam de kaptam tőle egy MEAR/CBS pólót ami rohadt jól néz ki (ma is megvan) de hordani sohasem tudtam mert óriási, XL méret. A los angeles-i CBS csoportról, aminek az említett Mear is tagja, van még egy ideillő sztori. Épp ebben az időben töltött hosszabb időt Budapesten két CBS tag, Cisco és Izm akik iszonyú jó, legklasszikabb LA/amierikai styleokat festettek több helyre is. Hónapokig találgattuk kik lehetnek, próbáltunk találkozni velük de mi sosem tudtuk elkapni őket, ellenben a TDF-es srácok megismerkedtek velük. Végül mi is találkoztunk, együtt mindenki de ez valami utolsó vagy utolsó előtti budapesti napjukon volt. Cisco ma a Going All City nevű insta fiókon osztja meg dolgait. Emlékszem egy görög srácra, aki egy pár napot volt nálam. Kb óránként feltette azt a kérdést hogy : - “What’s the time man?” Ilyenkor azt kellet válaszolni hogy : - “Time for a joint, man” Ezzel bólintott és rágyújtott. Romeo és Cakes (DSK) , a két cseh stylemaster legenda az ő felülmúlhatatlan new york-i útjuk után jártak nálunk, ha jól emlékszem Banx-el és ahogy akkor volt Tish76-al kalauzoltuk őket és talán Cakes volt nálam elszállásolva. Romeo ma filmproducer,  Cakes pedig Jan Kaláb néven elismert és sikeres szobász és festőművész. Ő utánuk automatikusan jöttek a többiek. A világ megnyílt és ez csak a graffitinek volt köszönhető.

1.rész : A horvátok Zágráb, PR ( Pirates crew ) 2002-ben jártam először Zágrábban Zai/SBC, Tish76/PNC,GRW,BHG, Metax/KS,KRM,GRW kollégáimmal. Nagyon tetszett és eredményes fújás volt. Addigra a horvát delegáció már megjárta Budapestet két alkalommal is. Kisült, hogy zágrábi firkászok jártak már pesten a 90-es évek végén és igen nagy hatással voltak rájuk az akkori egyik legaktívabb és legjobb magyar csapat cuccai, a HOHI. Ezt nem csodálom,  én magam is teljesen odavoltam a HOHI cucckoért. Blik, Risa, Skeam, Clor, stb. Fiatalok, pimaszak, bevállalósok voltak és irgalmatlan jó styleokat festettek a legdurvább helyekre. Itt megjegyezném, a HOHI egykori tagjaiból mára a reklám és filmipar kiemelkedő alkotói és egyéniségei lettek, akiknek én magam is a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel adózom és természetesen azóta is nagyon jó barátok sőt számos projectben munkatársak is vagyunk. De vissza a zágrábiakhoz. Zágráb -számomra- első számú legerősebb stílussal, aktivitással bíró csoportja a PR crew volt. Ezek a srácok a legmagasabb szintén űzték a graffitit és mire mi először oda érkeztünk addigra már rendkívüli módon meg volt küldve a város és a trainek, nagyon jó styleokkal. Ha jól emlékszem a trainek úgy tele voltak hogy volt hogy fedni kellett korábbi rajzokat. De mielőtt együtt festettünk volna, megismerkedtünk velük és ennek első fejezetei még Budapesten történtek, hiszen a PR tagok egy része a 90-es évek után ismét látogatást tett Pesten 2002-ben. Mivel nem ismertek senkit, bementek a Shaolin skate shopba (azóta bezárt) ahol érdeklődtek, kivel tudnának festeni. Szerencséjükre, a skate shop eladója ismerte Banx-t (PNC) és megadta a számát nekik. Így történt hogy megismerkedtünk a PR-os srácokkal. Nem is kell kiemelnem hogy azonnal barátok lettünk. A balkáni hangulat, a finom ételek, közös sörözések alatti sztorizások, történelmi összefonódások és a szenvedélyes graffiti lifestyle azonnal összekovácsolt bennünket. A horvát fiúk nagyon jószívű, csendes, nyugodt, értelmes és kiegyensúlyozott személyiségek voltak. Sosem rohantak, sosem  idegeskedtek, türelmesek az életben és a writingban is. Talán a mediterrán nyugalom dolgozik bennük. Obelix, Teask és a többiek nemcsak visszajáró vendég lett BP-en hanem mi magunk is többször vendégeskedtünk ZGB-ban. Obelix állítása szerint ő maga legalább 30-40 alkalommal járt BP-n. Ők később velünk együtt voltak amikor a franciákat megsimertük és ez a horvát-francia-magyar különítményünk rengeteg kalandot, közös fújást és elmebeteg mulatságot eredményezett. Meghívtuk egymást saját országainkba jamekre, közös festésekre, stb. Kedves mellékszál hogy a horvátok baráti társaságában olyan sok Goran volt (a PR-ban legalább 3 tagnak ez volt a neve), az volt a benyomásom hogy itt mindenki Goran. Ugynazat nyomták mint mi, azzal a kívételes helyzettel hogy Zágrábban sokkal lazábban működött pl a train festés. Esti városnézés, közös vacsora ( ha gazdagok voltunk ha nem, akkor is chevapi és burek ) bandázások és fujka. Másnap nappali fotózás. Később volt még rá alkalmam hogy a többiektől külön is ellátogattam zágrábi barátaimhoz, közös festésekre, tengerparti kalandokra és mindig a legnagyobb vendégszeretettel és barátsággal fogadtak. Ma is tartjuk a kapcsolatot, követjük egymás dolgait és remélem sosem sodor messze az élet ezektől a derék emberektől.

1kép : első trainem Zagreb - 2002

2.kép : Tish76 (PNC), Akste (PR), Nikon (GRW,BHG), Motor (PR), Metax (GRW,KS,KRM) - Zagreb 2002

3.kép : Nikon by Obelix aka Motor (PR) - blackbook pieces 2002

4,5,6.kép : just a visit - ZGB 2008

7.kép : Big times 2002-2008

[spraystory]

Big Heavy Guns

A legendás Third Rail, a Yard majd ahová már én is rendszeresebben feljártam a Stílus shop után a 2000-es évek első éveiben Zai/SBC-nek köszönhetően megnyílt a Burner a Nagydiófa utcában. Ezeket a graffitis boltokat én mindig is kultúrális központoknak tekintettem, ahol a writerek összefuthattak, feltöltötték készleteiket, a friss magazinokon keresztül aktuális képet kaphattak arról mi újság van a graffiti világában. Ezekben az években rengetegen elkezdtek festeni és a Burner kétsegtelenül központi találkahelye lett a hazai graffiti mozgalomnak és később én is ebben a pulzálásban éltem a mindennapjaimat mert itt dolgoztam egy darabig. A trainfestés budapesti központja leginkább a Nyugati volt. Természetesen máshová is futottak be folyamatosan cuccok de a Nyugóba határozottan több rajz érkezett és itt mindennapos volt a writerek jelenléte is. Itt betartottunk egy olyan íratlan “felosztást” is hogy mi inkább a “Váci-linet” járattuk, míg a Nyugó túloldalán az “Irsai-line” urai a legendás TDF crew voltak. Szinte bármelyik reggel kiementél a Nyugóba, nagy valószínűséggel összefuthattál közülünk valakivel aki a cuccát várta, vagy a Nyugó Podmainczky utca felőli részén a TDF-es srácokkal akik mindig ott bandáztak. A TDF igazi hardcore csapat volt (még mindig az!), sokkal vadabbnak éreztem őket magunknál. Később egy albérletben laktam a TDF egyik oszlopos tagjával Lido-val ( Rotak, Lator stb) aki igen jó barátom lett és akinél szinte napi rendszerességgel fordultak meg a legdurvább arcok a lakásunkban, pl a “szegediek” akik akkora legendák voltak hogy természetesen külön fejezetet érdemelnek. De vissza a Nyugóba ahová akár hetente többször is futottak be friss trainrajzok. Egymás bandázós “területére” csak okkal mentünk át - legalább is én. Nem mintha bármi beef lett volna, inkább egyfajta egymás-közti egészséges rivalizálás hangulat ment. Megjegyzésként megemlíteném hogy úgy éreztem a BS3 ügyes módon mindannyiunk felett állt a saját helyzetével, úgy tűnt szinte mindenkit ismer, mindenkivel jóban volt, tulajdonképpen oda ment ahová akart. Egyébként meglehetősen ügyeltünk arra hogy tiszteletben tartsuk a másik szokásiat vagy bejáratott helyeit. Mindemellett a pesti éjszakai élet, a jamek, a partyk, a shopokba látogatások időnként összehozták a társaságokat, ilyenkor ahogy “T” -től hallottam ezt a kifejezést, ment a graffiti-politizálás.

Így esett hogy 2002 körül megismerkedtünk Syztem-el  aki azelőtt TDF csoport tagja volt és hamar jó barátok és fújóspajtások lettünk. Más volt mint mi vagy úgy általában más volt mint a kicsit művészkedős writerek - mint pl én. Vad volt, pimasz és beválallós. Kíváló bunyósnak véltem, hamar hangulatba tudott jönni, attól sosem kellett tartani hogy mellette ellátnák a bajunkat, de ha mégis, hát az dicső vereség lett volna “S” mellett. Egy mulatozás alatt kitaláltuk hogy írjunk egy új crew-t csak hárman, Tish76 (továbbiakban “T”), Syztem (továbbiakban “S”) és én. Boldogok és elszántak voltunk és akkor már ki-ki a maga rutinjával felvértezve - elég magabiztosak is. Rögtön első este beadtunk egy E2E-t. Röviddel ezután mégegyet. Gondoltuk kicsit magtartjuk magunknak és nem áruljuk el mi ez az új crew, hadd törjék a többiek a fejüket. De másnap reggel Stick így fogadott: - “ BHG? Mi ez a hülyeség? “ Vagy valami ilyesmi. Nyilván neki is dolga volt a környéken és azonnal rájött amint meglátta a yardban az előző esti szettünket úgyhogy eddig tartott a titkolózásunk. Csodálatos ámokfutás volt az egész. Trainek, lineok, bombingok. Este festettünk, reggel mentünk fotózni, munka, edzés, este chill, éjjel festés, reggel mentünk fotózni és így tovább. Annyira benne voltunk hogy a styleok csiszolgatásával nem is tudtunk eleget foglalkozni - utólag megnézve pl a saját cuccaimon ez látszik is. Ritkán volt hogy napokkal előre készültünk egy-egy festésre, többnyire az egyes akciók estéin készült bármi vázlat, de olyan is volt hogy út közben találtuk ki hogy ki mit fest aznap este. Ez az időszak nekünk erősen a teljesítményről és a mennyiségről szólt. Én különösen sok traint és egyebet festettem “S”-el, “T”-vel pedig a megrendeléseket, munkákat intéztük, ezért mindig úgy éreztem hogy végig megvolt az egészséges egyensúly hármunk között. Ekkor talált meg minket egy azóta már nem létező reklámügynökség, az MD (Mouintain Dew üdítőital) projecttel. Tudtommal ez volt az első alkalom hogy graffitiseket szerződtettek ilyesmi hosszútávú reklám munkára. Talán a HOHI (pl Blik, Risa stb.), akik később a reklmámipar világában is kimagaslóan teljesítettek, már csinált ilyet előttünk de szerintem nem ilyen sokat. Az MD a fiatal korosztályt célozta meg, az volt a feladatunk hogy országszerte fessünk rengeteg cuccot amiben benne van az MD logo. Így hát jártuk az országot Rapa kocsijával és gyártottuk a legálnak kamuzott de csak félig vagy teljesen illegális MD graffitiket hiszen nem is volt elegendő legál fal az országban és ha volt is néhány, azok sem központi, jól látható helyen. És ha már elutaztunk Debrecenbe, Szegedre, Győrbe, mindenfelé akkor már ott is festettünk sajátokat. A firkászok érdeklődését felkeltette ugyan hiszen ha nem is volt mindenki biztos benne hogy ki készíti ezeket, érezték hogy nem amatőrök. De nem tudom hogy ki itta ezt a cukros, zöld löttyöt, mi biztosan nem. Egyszer amikor elkészült egy raklapnyi matrica amit szét kellett volna szórnunk a kultúrális térben ahol mozogtunk, felhívtak minket az ügynökség irodájába eligazításra. Mondta az account: - “Említettétek hogy van testvéretek, Gábor (Rapa) mi lenne ha adnál a húgodnak hogy vigye be a suliba és szórja szét az osztálytársak között?”  Erre Rapa aki a legidősebb volt köztünk, megszólalt : - “Az én húgom 30 éves és gyereke van”. -“Te jó ég, hát mennyi idősek vagytok ti?” Kérdeztek vissza. Lehet hogy ekkor esett le nekik hogy a graffitizés nem afféle gyerekcsíny, tinédzser dili legalább is nekünk nem az volt hiszen mi magunk sem voltunk már tinédzserek. Ebből kerestük aztán az első “egymilliónkat” ami nem is annyi volt végül, ebből mentünk “T”-vel Barcelonába, stb. És mivel viszonylag szabadon, szabaduszóként “főnökök” nélkül éltünk, rengeteg időt tudtunk együtt tölteni.

“S” káposztásmegyeri volt ezért inkább nálam vagy a “T”-nél kecózott. Volt egy 120-as Skodája, időnként azzal robogtunk a kis vonatjaink után. Egyszer mellénk keveredett a legendás amerikai graffiti artist páros How & Nosm duóból Nosm és elvittük este is és reggel is festeni a Skodával. Kérdeztük is hogy ült-e már ilyen autóban? Elég magas srác volt, benyomorgattuk szegényt hátra. Hideg volt és persze egyből beragadt a kocsi ablaka vagy nem indult be vagy valami bénázás ment, rögtön kapott egy kis ízelítőt a magyar writer mindennapokból. Máskor festésből visszajövet vettük észre hogy a bezárt autóban bennefelejtettük a kocsikulcsot. Ott álltunk éjszaka közepén a töküres utcán kannákkal, a fényképezőgépen rajta a cuccokkal, a bezárt kocsi mellett, el akartunk tűnni onnan, mígnem “S” betörte a jobboldali kisablakot hogy kinyithassuk a kocsit. Mentek az utazgatások, kisebb turnék és folyamatosan jöttek ide is arcok a világ minden tájáról, a graffiti-turizmus dübörgött. Ekkor jöttek a horvátok és a franciák akikkel később legjobb barátok lettünk, ez is külön fejezetet érdemel. A Burner shop kikerülhetetlen volt ha az ember Budapestre jött graffiti ügyben ezért én jóformán mindenkivel találkoztam aki ebben ez időben ebben a közegben mozgott. Stik autójával megjártuk Varsót, ahol a WTK fiúk voltak a vendéglátóink. Az egyik srác akinél később kecóztunk közvetlenül a yard mellett lakott, így csak át kellett menni az utca túloldalára és máris a vonatok között találta magát az ember. Csaknem egy hétig nem volt lehetőségünk rendesen mosakodni, ezért varsói tripünket elneveztük “Take a shower” tournak. Hazafelé “S” vezetett, óriási esőben egy lyukba huppant az első kerék és megpördültünk az autópályán, a szalagkorlát mellett kötöttünk ki forgalommal szemben és egy hajszálon múlt hogy egy mögöttünk haladó kamion agyon nem csapott minket.

A BHG-nak csendben és szinte észrevétlenül lett vége úgy hogy az időpontját sem tudom. A 2005-ös rajzaimon mindenhol ott van, 2006-ra nyoma veszett. Szétszéledtünk. “S” hosszú évekre eltűnt az idők homályában - jóllehet, neki meg mi tűntünk el, “T” akinek a legtöbbet köszönhettem egész graffitis létem alatt - és a többiekkel ma is barik vagyunk de azért a mindennapok, a családozás, a munka mint legtöbbünket, bennünket is egyre messzebb sodor ezektől a vad és szép évektől.

1.kép : a BHG crew

2.kép : Az első BHG E2E-k, 2002 Nyugati

3.kép : BHGEEZ, Nikon 2003

4.kép : BHGUNZ - Nikon, 2003, talán Asztalos yard, BP

5-6. kép: A varsói turnénk BHG, BS3 2002

7.kép: The Dirty BHG Crew, Nikon, 2002 Nyugati

8-kép: BHG - Nikon, Fővám tér, 2003

9-kép: BHG legálozás, talán Győr, 2002(?)

10.kép: Nikon - tipikus reggeli gyors Syztemmel, Nyugati, 2002 ( baloldalon Nosm)

[spraystory]

Gremlins of the Railways

Sráckoromban az anyai nagyszüleim zuglóban laktak ezért sűrűn jártam a 2-es metró vonalán, így volt szerencsém csaknem hetente a Pillangó utcai megálló előtti és utáni graffitiket megcsodálni. Ezek a styleok nem csak simán úttörök voltak hanem a mai szemmel is nézve már akkor bomba stílusok. PNC, MRC, SWK, THK és persze a GRW. Rapaz, Rask, Epos, Sac, Biar, Inza, Koal, Donor, Cak, Ozen vagy Hoesh és a többiek, mind olyan nevek akiknek életem végéig hálás leszek. Rengetegen írnak nekem, mennyire hálásak hogy ezeket a sztorijaimat megírom. Nagyon jól esik, de én pedig ezeknek az alkotóknak tartozom örök hálával azért amilyen úttörő munkát végeztek, hogy megteremtették a magyar graffiti mozgalmat. Egyébként, a Pillangó utca után már majdnem az Őrsnél, volt egy valamiféle szertár épület a metró területén, több cuccal az oldalán, ezek között volt Hoesh egyik másnéven festett cucca egy Tank graffiti. Persze ez nem egy tank harckocsi volt hanem az volt írva hogy Tank, mint név és style. Nekem ez különösen tetszett és akkora hatással volt rám hogy minden vágyam az volt hogy bárcsak olyasmit festhetnék, ezért én kb 1996-ban első nevem Chaos után egészen rövid ideig kitaláltam hogy lelopom a Tank-ot valahogy és a Tank-hoz hasonló csengésű de egyébként rettenetesen béna Akna nevet választom. Ebből a szörnyű névből mindössze 2-3 cuccot festettem életemben aztán szerencsére elfelejtettem, jobban mondva csak elfelejtettem volna de pl Elemér barátom a mai napig így hív. Szintén 1996 körül volt egy barátnőm aki a Rózsadombon lakott, ahová menet mindig a Batthiányi téren szálltam le a metróról, itt találkoztam többször is Rapaz/PNC atyaúristennel, ez a csodálatos ember aki azóta nagyon jó barátom, ő volt az első aki szóba állt velem mint firkásszal. Többek között ettől kezdve gondoltam magamról hogy én is graffitis vagyok. Ezek az apró gesztusok másoktól őrületesen sokat jelentettek. Az Őrs vagy Rákoskereszttúr - ahol pl az MRC-sek egy része lakott, a lehető legmesszebb volt az én lakóhelyemtől. De az Őrs esti fényei, a kereszttúri vasúti line látványa, a tudat hogy arrafelé aktív firkászok laknak, meg az az egész környék és annak a tőlem való messzesége - noha nem szerettem azt a környéket - mégis erős romantikus képpel él bennem és valószínűleg elsőként nagymértékben hozzájárult az a hangulat + látvány ahhoz hogy később, éveken át olyan képeket festettem amik naplementében, mindenféle vasúti környezetet ábrázolnak, esti fényekkel, vezetékekkel, villanyoszlopokkal. Olyan 1998-tól kb 2001-ig a Süss Fel Nap nevű kultikus szórakozóhelyen dolgoztam pohárszedőként és pultosként. Mikor ide érkeztem már itt volt szakács a Firma és Nem Közölt Sáv ( korábban Funkrodeo ) tagjaiból alakult legendás Az Idő Urai tagja, Face da Pooh, nekünk csak Face. Igen, a Faktor-Labor Face-e. Szakács volt ugyan de emlékeim szerint leginkább csak sonkás-sajtos melegszendvicset készített toast kenyérből de ez akkor senkit sem érdekelt mert a legjobb arc volt. Face-hez gyakran jártak le a Süsibe az akkor már abszolút etalonnak számító PNC-GRW tagok, Bankos, Azur, Raska, Rapa, talán Epos is, egyszóval a hazai graffiti úttörői. Természetesen én igyekeztem a legtöbbet sürögni-forogni körülöttük, beszélgetni velük. Akkor én már amennyit csak tudtam festettem és óriási megtiszteltetés volt hogy Bankos egy készülő magazinhoz fotózta az én cuccaimat is. Szó szót, bandázás bandázást követett, imádtam minden pillanatát. Végtére is néhány találkozás és megismerés után elhangzott a kérdés talán Raskától: - Volna-e kedvem GRW-t írni? Bumm. Ez nekem konkrétan olyan érzés volt mintha egy amatőr rockzenésztől megkérdezné James Hetfield hogy volna-e kedve a Metallicában zenélni. Természetesen azonnal igent mondtam és én voltam a világ legboldogabb embere. Így kerültem hát a GRW-be és így lettem ennek a csodálatos és iszonyú jól működődő, progresszív kultúrális környezetnek az egyik résztevevője. És ezután jött minden. Ugyanez másokkal is megtörtént, de én csak a saját verziómat tudom leírni. A PNC és holdudvara zseniális ízléssel válogatták ki az akkori aktív hazai - leginkább budapesti -  firkászokból egy számomra “szupercsapat” tagjait amiben én is ott lehettem. Ha nem is szó szerint de egyfajta eufórikus érzés volt találkozni, bandázni és persze együtt festeni. Érinthetetlennek és megállíthatatlannak éreztem magunkat és ez felemelő érzés volt. Éjjel, nappal gyártottuk a falakat, traineket, hétvégén pedig szinte mindig legáloztunk. Vonatokat főleg a Nyugati lineon festettünk, ha kimentél a nyugatiba 2000-es években, szinte bármikor találkozhattál valamelyik csoporttársunkkal aki épp az azelőtti napi cuccot várta befutni. Volt, hogy 11-en(!) festettünk vonatot ami akkor egészen elképesztő felelőtlenségnek és őrültségnek tűnt (7.kép). A GRW korszak volt az első jelentős lépés ami megnyitotta számomra az utat a kreatív fejlődéshez, megismertette a verseny és csapatszellemet, az összetartozás érzését. Néhány évig tartott csupán és az elmúlása számomra szomorú volt ugyan de a legtermészetesebb úton ment végbe. Sokan jöttünk sokfelől és ugyanilyen sokfelé széledtünk szét később. Utólag visszagondolva a “nagyban lenni” varázsa épp addig tartott ameddig kellett és így volt ez jó.

1. kép : Tite, Nikon, Idar, Borg ( KoolKasko) - Blik hiányzik a képről de ez volt a GRW friss generációja

2. kép : Banx, Nikon - Fővám tér 2000

3. kép : Tish, Stik, Jok, Blek (Blik), Nikon - 2000 Nyugati line

4. kép : Banx, Bazer, Nikon, Sken - 2000, Nyugati line

5. kép : Nikon, Tish E2E - 2000, Nyugati line

6. kép : Banx, Sken, Blik, Bais (Bazer), Nikon, Tite - 2000, Filatorigát

7. kép : Bify (Rapa), Kath (Stick), Izm (CBS, LA), Blek (Blik), Nikon, Banx, Tish, E2E - 2000, Nyugati line

8. kép : GRW (Nikon) - 2000, Rákosrendező

9. kép : Banx, Tite, Dormi18 (Blik), Nikon - 2000, Nyugati line

10. kép : Blek (Nlik), Bif (Rapa), Nikon, Banx, Tish, Kath (Stick) - 2000, Nyugati line

[spraystory]

Kamu

A féktelen BHG korszakról külön írok majd de most csak egy szelet ebből az időszakból. Éppen húsz esztendővel ezelőtt 2003-ban nekünk már javában ment a BHG korszak ( Big Heavy Guns (( utálkozóink szerint Big Head Guys vagy Gays )) - de amúgy akármi, Tish76, Syztem, Nikon ) és rengeteget festettünk Syztem-el és Raskával és sokszor más barátokkal is mint pl Stick-el. Ez a sztori épp négyünkkel történt. Ahogy rendes graffitishez illik, folyton azon törtük a fejünket hogy hová fessünk. A bevállalósabb korszak még tartott de ugyanúgy a nyugisabb de azért még frekventált spotokat is szerettük beadni. Rossz idő esetére pedig fedett helyeket tartogattunk. Sok ilyesmi hely közül az egyik ilyen volt az M3 bevezetőjénél a Kacsóh Pongrác úti aluljáró, ami a vasút alatt összeköti a Mexikói utat és az 1-es villamos megállóját. Sosem tartottam jó helynek. Nem volt annyira forgalmas így nem is volt látványos, többfelől is le lehetett jönni, szóval nem lehettt tudni honnan bukkan fel valaki ha éppen ott festesz és a fal pedig egészen  gyalázatos minőségű volt, minden kannát elnyelt még az Olvit is beszívta. Persze volt ott már sok rajz de inkább csak gyors cuccok meg tagek. Az egészben az volt a lényeg hogy napközben ugyan nem annyira forgalmas spot, de legalább éjjel teljesen halott szóval nagyon nyugis. Egyszer mégis már csak ez a hely maradt egy - ha jól emlékszem havasesős vagy hasonló, de mindenképpen hideg éjjelen.  Úgy döntöttünk hogy beadjuk ráadásul úgy hogy mivel a fal nagyon rossz minőségű, előtte lealapozzuk diszpóval. Nekivágtunk hát négyen. A közelben raktuk le a kocsit, a kannákat még a kocsiban hagytuk csak a diszpót meg a hengereket, toldószárat vittünk magunkkal és ha jól emlékszem a kocsikulcsot is elrejtettük, nehogy egy esetleges rajtaütéskor megtalálják a kulcsot, azzal a kocsit, abban a kannákat és bebukjuk azokat vagy még nagyobb baj legyen. Nem is tököltünk sokáig, a villmos már nem járt, lepakoltunk, elkezdtük lealapozni a falat négy rajznak. Beszélgettünk, cigiztünk, talán még egy sört is ittunk - amúgy én pl sosem ittam festés közben, bár italozások után felbátorodva sokszor festettünk de az más volt. Szerintem még a felénél sem tartottunk amikor egyszercsak az egyik lejáratból előbbukkant négy, jól megtermett készenléti rendőr. Abban a sötétszínű overallnban négy felénk menetelő készenlétis a semmiből előbukkanva nagyon nem volt kellemes látvány a firkász-szemnek. Elszaladásról, leterelődésről vagy festőcuccok elrejtéséről nyilván szó sem lehetett. Máris odaléptek elénk és igen határozottan kérdőre is vontak hogy : - Jó estét, hát maguk?   Hogy igazoltattak-e arra már nem emlékszem -valószínűleg igen - de mivel semmi más nem volt nálunk, csak a fehér falfesték meg hengerek, így hát előálltunk a következő sztorival: - Sportolók vagyunk kérem, itt edzünk a közelben ( BVSC pálya 300m-re van ) minden egyes nap ezen a rettenetesen összefirkált, ocsmány helyen kell keresztülmennünk. Elegünk van ebből a gettóból, úgy döntökkünk hát hogy kézbe vesszük az ügyet és szépen kifestjük magunknak ezt az aluljárót. Ha a városvezetésen múlik, úgysem fog történni semmi. Mi is és mások is minden bizonnyal sokkal kellemesebb érzéssel haladnak itt át ha egy szépen kifestett, rendezett környezetben kell utazniuk, átszállniuk. És azért csináljuk éjjel, mert ekkor zavarjuk a közlekedőket a legkevésbé, így reggelre már egy sokkal szebb aluljáró várhatja őket.

Fogalmam sincs melyikünk kezdte és ki folytatta ezt az ordas nagy kamut, de azonnal elhitték. Full hülyének néztek minket de a legnagyobb megdöbbenésünkre nem kételkedtek. Ahogy emlékszem meg is kérdezték : - Maguk tényleg idejöttek éjjel és szorgalomból kimeszelik maguknak ezt a világvége aluljárót? Mit mondhattunk volna mint azt hogy - Igen. Jó munkát kívántak és otthagytak. Rögtön eltűntünk a helyről. Az alapozás soha nem lett befejezve és többé mi sem tértünk vissza oda együtt festeni de annak pár négyzetméternyi fehér háttérnek később, többen is örülhettek mert röviddel azután használatba is lett véve.

1. kép : Kath (Stick), Nikon, Syztem, Tish - 2003 Roosewelt téri (ma Széchenyi tér) villamos aluljáró

2. Nikon, Syztem - 2003 Fővám tér

3. kép : Nikon, Syztem,  karakterek: Nikon ( erre a korszakra jellemző akkori stílusomban ) - 2003 Fővám tér

Trash (Nikon), karakterek: Nikon (erre a korszakra jellemző akkori stílusomban) , Kath (Stick) - 2003 Fővám tér

4. kép : Tish76, Obi Van Kenobi karakter: Tish, Nikon - 2003 Dunaújváros gyár belső

5. kép : Egy tipikus este 2003-ban az akkori albérletemben Óbudán, Zai-SBC és Syztem-BHG chilleznek

[spraystory]

Vidéki horror

Időnként előfordulnak olyan esememények amelyek egy kívülálló számára teljes képtelenségnek, hihetetlennek hangzanak pedig valóban megtörténtek és igazak. A következő sztorit én magam is megdöbbenten hallgatnám és talán el sem hinném ha nem velünk történt volna meg. A sztori hangulata miatt ezúttal egy kicsit “nyersebben” fogalmazok, pont úgy ahogyan az valóban történt. Talán 2000 vagy 2001 nyarán kaptam egy felkérést hogy Baján kellene festenünk egy diszkóban de este és élőben, kb egy live graffiti show-t nyomjunk vagy ilyesmi. Akkoriban még sokat lógtunk együtt Clor Laci ( Később Guide , Techno néven )  és Mar Ricsi barátaimmal, régi OMC-s csoporttársaimmal és ezzel egy időben lett kedves barátom és fújóstársam Raska ( Tish76 - PNC, GRW ) hiszen addigra már a számomra etalon szupercsapat a GRW ( Gremlins of the Railways) tagja voltam . Kocsiba ültünk hát, Clor vezetett, Raska, Mar és talán még valaki ( lehet hogy Stick Laci?) és irány Baja. Akkor még nem volt arra autópálya és Baja akkor sokkal messzebnek tűnt, úgy éreztük a világvégén vagyunk és végül a show is elég bénácska volt. A Diszkó nem volt túl klassz hely, kevesen voltak, maradékokból festettünk valami szarokat, az egésznek volt egy kényelmetlen hangulata úgyhogy dolgunk végeztével gyorsan felvettük a pénzünket és leléptünk. Kitaláltuk hogy hazafelé elmegyünk a siófoki mekibe kajálni (!). Tök ismeretlen kis utakon mentünk éjszaka és közben egy elképesztő vihar kapott el minket. Ömlő esőben, vánszorogva, lakatlan mezőgazdasági területek között haladtunk vagy egy órát mire a vihar  valamivel alábhagyott és csak esett. Ekkor utunk egy klaszikus vidéki úton haladt át, az út két oldalán kukorica meg napraforgóföldek, az utat pedig magas nyárfák hosszú sora szegélyezi. Hülyéskedünk, dumálunk, egyszercsak egy kanyarban a fényszórónk rávilágított két fa között egy kisgyerekre, aki mintha épp akkor a kukoricatáblából lépett volna elő. Mozdulatlanul állt és felénk nézett. Lelassítottunk. Ott állt előttünk a rohadtnagy semmi közepén, két fa között egy kb 8 éves forma gyerek, teljesen egyedül, éjjel, esőben, mozdulatlanul áll és felénk néz, háta mögött sötéten hullámzó kukoricatáblával. Az egész néhány másodperc volt de annyira freak hogy hamar valamelyikünk megszólalt hogy “húzzunk már el innen”. Clor beletaposott a gázba. Meglehet hogy a gyerek nem egyedül volt és csak mi nem láttunk mást, de az egész annyira extrém horror-beszaratós hangulat volt hogy rögtön otthagytuk az egészet. Nem sokkal ezután még mindig éjszaka, intenzív esőben, a megdöbbenés hatásától élénken beszélgetve, hamarosan elértünk egy falut ( nem emlékszem hol voltunk ). Lassan gurultunk és ahogy elértük a városka első házait amik a bal oldalon voltak egy kisebb emelkedőn, nekünk jobb oldalon, rögtön a falu határában, ott állt éjszaka , ömlő esőben egy fiatal csávó, anyaszült meztelenül és verte a faszát! Miközben mi, immáron a második felfoghatatlan döbbenettől lebénulva egyre jobban lelassítottunk és melléértünk kocsival. Mindez néhány másodperc volt, de nekünk megállt az idő, mindannyian kb csak annyit tudtunk mondani hogy uristen mi a fasz ez?  Mire a Mar Ricsi, aki Baja óta szorongatott egy üres 2 literes üdítőspalackot, kapott az alkalmon, hirtelen letekerte az ablakot és “ Á kurrrvaanyádat te geci” felkiáltással úgy fejbedobta a perverzkedőt hogy hangosan koppant a palack a fején, ez meg széttett lábakkal mint valami gyík, belerohant a töksötét éjszakai szántóföldbe és eltünt a szemünk elől. A Clor azonnal megszólalt:  - Na jó takarodjunk innen a picsába -és ahogy gázt akart adni,emlékszem a Ricsi felkiáltott: - Jájjj Clor,  Itt a rém bazmeg, meneküljünk, utólért, belekapaszkodott a csomagtartóba, menjél már menjél már!  -   de persze ez már csak vicc volt, mindenesetre Clor olyan padlógázt nyomott hogy a siófoki mekiig meg sem álltunk. Sokáig tárgyaltuk még a két egymáshoz közeli nagyon fura, kellemetlen élményt. Egyébként egész hazaúton egészen a faluig egyáltalán nem vagy csak alig találkoztunk másik autóval, de épp a faszverő hülyegyerekkel egyidőben, egy másik autó is mellénk ért akik ugyanezt végignézték, fejbedobással együt, csak ők hamarabb nyomtak padlógázt és menekületek el onnan.

Clor napjainkban elsőrangú antik bútor restaurátor lett, Mar pedig kimondottan Toyotákra specializálódott saját szervízét vezeti.

1. kép : Guide (Clor) , Nikon az apor vilmos téri templom mellett kb 2000

2.-3. kép : Guide (Clor), Nikon 1999

4. kép : Nik, Tekno (Clor), Fővám tér 2000

5. kép : Guide, Nikon, Déli line “Dajka” 1999

6. képp : “legálozás” az “ártéren”, 1999 a kép jobb oldalán Biar-MRC fest éppen

7. lép : vsz az utolsó közös cuccunk Clor-al ( Guide rajzban Clor tag ) 2003, Déli line, “Patex” ( ma Dorottya udvar)  mögött

[spraystory]

A “művész úr” duma és a Fővám

Azért adtam a “Na jöjjön művészúr” címet ennek a blognak mert számomra  erősen szemétkedős jelentése van, le is írom miért. Életemben a legeslegelső graffiti amit láttam a Fővám téren volt és nem - a  mai értelemben vett - firkászok készítették, hanem csak olyan arcok akik sprayt fogtak a kezükbe és utána feloldódtak az életben - vagy külföldiek, ezt azóta sem tudom. De ez olyan jó style volt hogy azonnal rabul ejtett. ( fotón ) Na most a Fővám tér volt nekem az első graffiti spot és évekre ez is maradt. Itt találkoztam egyébként Miki 357 barátommal, aki később egymaga megalkotta a mindenkori legerősebb és legrealebb magyar rap labelt a Kriminal Beats-et. No de vissza a Fővámra. Olyan nyugis, legálozó hely volt ez, hogy a 2000-es évek közepére már kb minden részén volt egy-egy cuccunk és később már kb csak akkor mentünk oda ha esett az eső vagy ha nem maradt más spot. Amúgy omega helynek számított, a 2-es villamos tömegeket vitt ott át naponta, rengeteg turista ott jár egyszóval nap mint nap iszonyú sokan látták a cuccodat. Egy alkalommal, már nem is tudom kikkel de sokan, éjszaka legáloztunk - ez azt jelenti hogy ugyan illegális volt oda festeni de mivel ez egy földalatti megálló, illetve híd alatti, egész éjjel égtek a villanyok, pompás fényviszonyok között lehetett festeni tök nyugodtan, rendőr sosem jött le oda. Szóval egy ilyen alkalommal egész sokan festettek ott, én és még néhányan pont csak nézők voltunk amikor megjelent néhány rendőr járőr. Azonnal észrevették hogy graffitizés megy, több fiatal áll a falnál, full festékszag, kannák mindenhol. Így szóltak : - Na művész urak kérem ide sorakozzanak fel, személyi igazolványt, lakcímkártyát kérünk, zsebeket kipakolni. Átkiáltott a túloldalra : -Na művész úr jöjjön maga is, meg a másik Picasso is szépen jöjjön ide …stb. Én magam egy cseppet sem utáltam soha a rendőröket, noha nyilván nem is szerettem. Rendőrlakótelep mellett nőttem fel ( igazából csk egy U alakú háztömb volt kimondottan rendőr lakótelep rész ) mindig úgy voltam vele hogy ő a munkáját végzi, én meg a csibész vagyok, neki az a munkája hogy engem elkapjon. De ez a féle direkt lealázása a másiknak örökre nyomot hagyott bennem, ez alkalom óta nem tudom úgy nevezni az alkotót hogy művész. Elképzelhető hogy ha nem is tudatosan, de az volt a tervük hogy az ember kedvét elvegyék a festéstől, rám ez nem hatott, azonban örökre elvette a kedvem attól, hogy bármilyen klassz dolgot is készítek többé művésznek definiáljam magam.

1. kép : az “első” graffiti amit láttam és ami miatt graffitis akartam lenni, “Communion” - Fővám tér kb 1990-1993, készítője máig ismeretlen

2. kép : első cuccom a Fővámon ( kb 1998 )

3, 4 kép : további cuccaim a Fővámon 1999-ből

[spraystory]

Third Rail

A nekem első graffitis bolt Donor shopja volt a Third Rail a Futó utcában. Amikor életemben először jártam itt kb 1996-ban, a lenyűgözöttségtől megszólalni sem tudtam. Egy nemrég azelőtt ott az utcában rendezett graffiti jam miatt az egész shop-al szemközti hosszú fall gyilkosabbnál gyilkosabb stylokkal volt megfestve, a shop előtt és bent olyan csapatok bandáztak mint a PNC, MRC, GRW, SWK, THK - a korszak úttörői, stb. A bolt szét volt tagelve, festve, egyfajta paradicsom volt az egész. Álldogálltunk mint valami tökkelütött, pénzünk nem volt vásárolni, csak figyeltünk, próbáltunk beszélgetni a nagyokkal. Valaki kért valamit, a Donor hátrament a raktárba, ekkor látom hogy az egyik híres csapat híres writerének keze átnyúl valaki mögött, belemartkol a cap-es dobozba és zsebrevág egy marék skinnyt. Lassan felemeltem a tekintetem, ránéztem, fogalmam sem volt mit reagáljak. A kéz gazdája akkor már óriási név volt,  rám nézett, huncutul kacsintott, mire én magamat elszégyellve hogy észrevettem, elmosolyodtam és természetesen egy szót sem szóltam. Később mikor már azt éreztem otthonosan mozgok a shopban, egyszer csak szemben találtam magam Aidz apóval - ahogyan akkoriban becézték. Az ő nevét is ismertem, óriásnak számított. Én akkor egy világosbarna nadrágban és valami bézs kabátban voltam, erre rámnézett Aidz és ennyit mondott: - Na mi van mogyoró? Egy világ omlott össze bennem de igaza volt, mert tényleg úgy néztem ki mint egy mogyoró. Azóta is nagyon jó barátok és egymás munkájának kölcsönös tisztelői vagyunk. A capeket lenyúló kéz gazdája is szintén azóta az egyik legjobb barátom a régiek közül és a legtisztességesebb ember akit valaha ismertem.

kép : Pos -PNC ( DJ Solid)  tagel a blackbookomba, kb 1997 Zöldség-Gyümölcs

[spraystory]

“Imádom Apu története”

Mielőtt a graffiti világába elvesztem volna, kiskamasz korom óta figyeltem a mindenféle falfirkákat, együttesneveket, neveket, vagy sokszor számomra értelmetlen írásokat. Csepelen nőttem fel, ahonnan a belvárosba kellett járni hogy az ember találkozhasson bármilyen kultrális történéssel, szórakozni, csajozni stb.  A csepeli hév-végállomásnál volt egy amolyan szolgátató-ház ( ha jól emlékszem ELMÜ épület volt akkoriban ) ami mellett egy fehér faldarabon, barna festékkel, ecsettel annyi volt írva hogy: “imádom apu” . Éveken át néztem és sokszor eszembe jutott, mi a fene lehet ez az írás. El nem tudtam képzelni mit akart üzenni a készítője. Imádom apu. Mi lehet ez? Vagy másfél évtizeddel később, akkor már csak látogatóbn Csepelen járva találkoztam egy gyerekkori haverommal aki akkor már tudott róla hogy fújok és főleg erről beszélgettünk. Szóba jött hogy szerinte mi a szép, mi a nem szép ( szokásos ) és mivel épp a hévhez közel voltunk, ráterelődött a téma többek között erre az “Imádom apu” feliratra. Meglepetésemre felkiáltott: - Ó hát én ezt vágom! Hát azokat a házakat a “XY” bátyjáék építették, az idősebb “XY” ott melózott és talált egy doboz festéket, gondolta diliből kiírja: “ IMÁDOM A PUNIT “ De a művezető aki még ott volt, rajtakapta, így csak az A PU- ig jutott el.

Ez volt hát Imádom apu legendája. (kb 1989-2000-es évekig)

1.kép : Chaos, Snooze, Hudson, Shep, Solo - OMC crew 1996 Ferenciek tere

2.kép : nyomokban felfedezhető barnával az "imádom apu" felirat, Csepel, hév végállomás

#budapest

#graffiti