#szemes mari

[magyarfilmekatolcettig]

Hideg napok - 1966. Rendezte: Kovács András. Főszerepben: Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám, Bara Margit, Psota Irén, Szemes Mari, Major Tamás. https://podcasters.spotify.com/pod/show/magyarfilmekatolcettig

[randomrichards]

SON OF THE WHITE MARE:

Warrior brothers

Search for kidnapped princesses

A dreamlike fable

[szappan]

Szilágyi Domokos

Táncszó

Ugorjsza, Marcsa,

árokpart bogáncsa,

járd ki, de járd ki!

szoknyádat tartsa,

föl-le ne rántsa

forgószél, akárki!

Tele a bendő,

cifra a kendő,

magad kelendő,

járd, ki-ki lássa!

rengjen a padlat,

pengjen az ablak,

világa vaknak,

látónak légy vakulása!

Mari te, Marcsa,

Máriskóm!

legényszíveknek

– gebedjenek meg! –

áristom!

Hét tavasz, hét tél,

már nem is éltél,

fültél, féltél,

fáztál, égtél –

nyolc ősz, nyolc nyár –

hej, ha te volnál!

sose is voltál.

Ugorjsza addig,

hajnalig hallik

pikula, brácsa

ebvonítása,

szaporázz kopogóst,

járjál lassút,

csúgass csujogóst,

hadd hallgassuk!

Hej, Mari-Marcsa,

Máriskóm!

legényszíveknek

– gebedjenek meg! –

áristom!

Ugorjsza, Marcsa,

a szemed sás-nyárs,

a bukszán, a tüszőn,

a tinón, az üszőn

átláss!

Ugorjsza, Marcsa,

csurog a máslás,

járd ki te! tartsa

szoknyád az áldás!

Járd vele, csizma,

járd vele, bakancs!

cincogj, hegedű,

bőgő, vakkants!

Rajta, de rajta,

Máriskóm!

legényszíveknek

– gebedjenek meg! –

áristom!

Ugorjsza, Marcsa,

árok bogáncsa,

járd ki, de járd ki!

szoknyádat tartsa,

föl-le ne rántsa

forgószél, akárki!

Csapkod a pendely,

szárnya nőtt,

hoppon hagy zsindely

háztetőt,

istállót hat ökör,

hombárt gabona,

markot az ököl,

boszorkát babona,

tudóst a tudomány,

koldust adomány,

fináncot a dohány,

holtat koporsó,

vizet a harcsa –

s itthagy utolsó

ingem!

Te pedig, Marcsa,

Mária,

engem.

[szaka]

Beköszöntött Újév napja. Öreg János korán kelt és első útja a tyúkólba vezetett. Hirtelen felindulásból elkapta az öreg kapirgálót, aki tojást már nem tojt és rutinos mozdulattal kitekerte a nyakát. Szegény pára, még nyöszörögni se volt ideje. János sültre vágyott és mivel a disznót már karácsony előtt levágták, az igáslóra pedig szükség van, nemigen maradt más hús a háznál. “Szegények vagyunk, de jól élünk!” dünnyögte magában. Maris összecsapta öblös tenyerét, mikor meglátta mit tett az ura. - Micsoda szégyen, Újév napján szárnyast enni? Kikaparja a maradék szerencsénket is bosszúból! - Nem vagyok babonás! - morgott rá az öreg - A múltkorában is a szomszéd Gabi néne ment át előttem az úton a kocsival, mégse lett semmi bajom tőle! - Óh te fajankó, hát megcsúfol minket a falu, ha megtudja miben mesterkedünk! Lencsét kellett volna főzni, nem a kapirgálóst sütni! Nem volt mit tenni. A tyúk leölve, meg kellett kopasztani és megsütni minél gyorsabban, nehogy valaki meglássa. De bezzeg kár volt erre alapozni egy ilyen kicsiny faluban, mint Gerendás, itt még a falnak is füle van. Hamar híre jutott, hogy mit műveltek öreg Jánosék az esztendő legelső napján, ment is a sutyorgás meg a csúfolódás, ki voltak már éhezve a pletykára a népek. Mikor végeztek az ebéddel, János megpederte őszülő bajszát és pipájával kiült a háza tornácára pöfékelni egy kicsit. Tett ő minden rosszmájú szomszédra, biztos volt a dolgában, nem félt az ördögtől sem. Amint ott üldögélt a hideg, de friss levegőn, bundájába erősen becsomagolva, meglát egy idegen férfit, rongyos ruhában, botra támaszkodva, elnyűtt ábrázattal. Rögtön tudta, hogy nem idevalósi, de még csak nem is a szomszéd faluból jött, mert errefelé ilyenforma legényt még nem látott. Magas volt, hosszú hajú és szakállas, pedig falun inkább a bajusz volt divatban és a borotvált arcél. János megszánta, s mivel tudta, hogy a sültből maradt még, így gondolta megvendégeli a messziről érkezett csavargót. - Jöjjön erre fiatalúr! Jöjjön, hadd hívjam meg egy kis maradékra, ne éhezzen és fázzon az Újesztendő első napján! A legény leszegett fejét Jánosra emelete, megcsillant kékeszöld szeme. - Köszönöm kedvességét urambátyám, hálás vagyok, ha ennem adna, mert napját se tudom, mikor étkeztem utoljára. Marisnak is meglágyult a szíve, mikor az idegen a házba lépett és rögtön beszaladt a tisztaszobába, hogy előkeressen valami ruhafélét a váratlan vendég számára. Talált is megfelelőt, amit odaadhatott. A legény szűkszavúan elfogyasztotta a tyúk-ebédet, nem törődve ő sem a babonával, majd felhörpintette a János által kimért szíverősítőt. - Derék emberek maguk! - mondta aztán - Több ilyen kellene a világba, aki nem csak észreveszi a bajbajutottat, hanem még segít is rajta önzetlenül. - azzal felállt és a botjáért nyúlt, amire támaszkodva folytathatta csavargását. Az ajtóhoz érve még visszafordult, hogy köszönetet mondjon. - Engedjék meg, hogy megháláljam a kedvességüket a magam módján. Nincs másom, csak ez a pár ezüst, de erre szükségem nem lévén, maguknak adom. Leszámolt 5 érmét az asztalra, mire az öregeknek tátva maradt a szájuk. Szólni se tudtak, oly gyorsan kilépett az idegen, akit soha többé nem is láttak.

Amilyen gyorsan elterjedt az újévi szárnyasevés a faluban, olyan sebességgel tudta meg egész Gerendás, milyen szerencsével járt az öreg babonatörő János. Hogy a macska rúgja meg, a tisztességes ember csak túrja a földet, de ezek a hagyományok nélk��l élők bezzeg jól járnak mindig! János higgadtan vette tudomásul szerencséjét, ugyanúgy nem verte nagy dobra, mint a tyúkevést Újév napján, azonban másnap reggelre mégis meglett mindennek a böjtje, mert az igás patás feldobta a talpát, pedig derék és erős jószág volt. Mit volt mit tenni, új lovat kellett venni, melynek piaci ára éppen 5 ezüstöt kóstált. Könnyen jött, könnyen ment, mondhatta János és rágyújtott kedvenc pipájára.

[zagrebackamacka]

Ezt velem megcsinalta az elmu epitkezes elott, mikor felmerni jott. Holott en voltam a szerzodott szemely. Illetve kertem en is, h hivjon fel akar 5 perccel elotte, h ideer, mert ez ugye egy ures, beepitetlen telek, de mi a hatso szomszedjaban lakunk, kapu van koztunk, odaat lennek a hazban es ott varnam meg, de ha felhiv maris kabatot veszek es atsetalok, 3 egesz percbe kerul.... de erre sem volt ra hajlando, mert hogy annyiszor atvagtak es neki kellett varni es o ilyet nem vallal.... Hosszu gyozkodes utan kegyesen beleegyezett, h akkor hajlando nalunk kezdeni. De tel vege volt, hideg es onos eso is szitalt epp, amiben igy is alltam egy tok ures telken 30 percet, mert nyilvan nem ert oda pont nyolcra, csak fel kilenc fele, de ezek utan en meg nyilvan ott voltam (na ja, kellett az aram es november ota vartunk a bekotesre, ami telen nincs).

óracsere egyik rokonom lakásában, én vagyok a meghatalmazott, magához a lakáshoz nincs kulcsom, csak a közműszekrényhez, felhívtam a közműveket:

Én: lehet tudni, hogy kb mikor érkeznek a 10-13 óra közötti időintervallumban?

Ügyintéző: nem adhatok ki információt, mert nem ön a szerződött fél

Én: ott fogok állni egy meghatalmazással, árulja már el legyen szíves

Ügyintéző: ezt a meghatalmazást írásban be kellett volna küldeni, csak akkor adhatjuk ki ezt az információt. Amúgy sem tudjuk, mikor mennek ki pontosan a szerelők.

Én: ha jól sejtem, mar van egy lista a holnapi szerelésekkel kapcsolatban, lehet-e látni, hogy ennek az elején vagy a végén vagyunk?

Ügyintéző: ez holnap derül ki es nem adhatom ki ezt az információt.

Én: megadtam a telefonszámomat és kértem az online ügyintézéskor, hogy érkezés előtt fél órával hívjanak. Ezt tudják vállalni a kollégák?

Ügyintéző: nem garantáljuk, vagy hívják vagy nem

Én: azt lehet kérni, hogy érkezéskor legalább felhívjanak?

Ügyintéző: ezt sem lehet garantálni, de ha nincs ott, akkor x ft meghiúsult kiszállási díjat számlázunk ki.

Én: akkor szuper, 3 órát fogok állni a város másik végén egy ház előtt, még jó, hogy gyesen vagyok és ráérek ezekre, más ezért szabadságot vesz ki?

Rokonommal konferenciahívásban újra hívtuk őket, nagyságrendileg sem tudják, mikor jönnek, de legalább kedvesek voltak és hívnak majd érkezéskor.

[dare-g]

Son of the white Mare (1981)

[erstwhile-punk-guerito]

[letterboxd-loggd]

Diary for My Children (Napló gyermekeimnek) (1984) Márta Mészáros

April 24th 2022

[gyogyitsmegmarika]

Azt én értem, én azt nem értem, amikor valaki azt kéri számon az "ellenzéken", hogy miért nem papagájkommandózza tele a világot valamivel. Amihez ráadásul felülete sincs.

Annak semmi értelme, hogy annak a közönségnek tolják, akik egyébként is tudják, annak meg nincs igazán hozzáadott értéke, hogy a zajból átszüremlik a fideszes tábornak is valami valahol.

Meg lehet nézni a legutolsó felmérést. Két hete nyilvános szarlavina ömlik a kormányra, ami elvileg "nagyon is átment" a fideszeseknek -- eredmény: OH WOW BEZUHANT A TÁMOGATOTTSÁG, mert kb 2% átment deklarált orbánistából bizonytalanba. Well done!

Mari nénéd rábapatonán akkor is az Orbán Viktorra fog szavazni, ha a szeme láttára nyomja a kisonoka fejét a miniszterelnöki faszára, miközben balogzoltán pocsíkolja hátulról, mer hát basz-basz, de nekünk basz.

Egyrészt hányok Orbán erkölcstelenségétől és hazudozásától.

Másrészt ez egy újabb magaslabda, le kellene csapni: parlamenti vizsgálóbizottság, a legfőbb ügyész, Pintér Sándor felkérdezése, stb. És ezek csak a parlamenti ellenzéki munka lehetőségei. Három, saját magát bevédő politikai hulla mögül Orbán visszatámadt, ahelyett, hogy kussolna, másra testálná a védekezést, ezt ki kellene használni.

Harmadrészt az, hogy Orbán, ahelyett, hogy távolítaná magától, ebbe beleáll, egy újabb közvetett bizonyíték arra, hogy nagyon közel csapdosnak hozzá a villámok, és vagy van valamilyen személyes (családi) érintettsége, vagy nem meri kiadni a kezéből a témát (mert elfogytak körülötte azok, akikben megbízhat ilyen ügyben).

[randomjegyzetek]

Eloise

Amikor bántott, nem tudtam hova tenni a dolgot, de eldöntöttem, hogy elegem van ezekből a játékokból. Ki kell lépnem. Éppen ezért eldöntöttem azt is, hogy ha találkozunk, nem szólok hozzá, legyen ez akármilyen gyerekes, muszáj végig mennem a napon úgy, hogy hozzá sem szólok, rá sem nézek, nem is gondolok rá, mással kell foglalkoznom, mással kell jól éreznem magam, nem szabad a közelébe sem mennem, nem szabad éreznem a jelenlétét a terem másik oldalán, az összes többi ember jelentéktelen aurájára kell koncentrálnom.

Nagyon sokáig tart, mire rájövök, melyik a megfelelő ruha. De végül egy egyberuhát választok, viszonylag sötét, de virágmintás, ami feldobja, elegáns, de nem túlságosan. Mutatnom kell az erőmet. Kisminkelem magam, megcsinálom a hajam tökéletesen és egy kicsit késve le is tudok indulni. Bekopogok Aleishez, aki éppen rendesen felöltözött és összeszedjük Peteréket.

Lent minden annyira nyüzsgő és hangos, a s��tétségben nehéz bárkit kivenni. Ahogy azonban belép a terembe fél órával később, azonnal tudom, hogy minden megváltozott. Már tudom is, érzem, hogy ez a buli is annyira jó és minden erőm ő és én, a köztünk élő kapocs. Valahova eltűnik a tömegben, így az ajtón ki tudok menni levegőzni, amikor a többiek cigizni szeretnének.

-Szerintem azért a sütiszörny egy elég liberális karakter, már ha azt vesszük, hogy a süti femininebb, mint az autók – magyarázza Aleis máris részeges hangon.

-Haver, sokat iszol! – vágja rá a srác, aki bejön neki. – A nyancat sokkal jobb! – teszi hozzá.

Hogy őszinte legyek, nem tudok koncentrálni a beszélgetésünk semmilyenségére. Be akarok menni, de nem szabad. Úgy érzem, mintha kitépnék magamból valamit azzal, hogy itt kint állok ezekkel a srácokkal, akik soha nem lehetnek számomra annyira fontosak, mint ahogyan a remélhetőleg bent lévő sráccal vagyunk. Ez egy olyan mindent elborító érzés, melyről nem hittem, hogy létezik, s elképzelni sem tudtam, hogy ilyen lesz. Senki nem számít, amíg ő létezik, nézzen ki bárhogy, mondjon bármit, ő akkor is olyan marad, amilyen nekem megfelel.

Visszairamodom, ahogy sétálok azonban, a hirtelen levegőváltozás megcsapja az arcom, észhez térek, s ahogyan beérek, hiába áll az ajtónál, hiába érzem úgy, hogy azért van egyedül, mert rám vár, elmegyek mellette, pedig köszön, s rám néz, de én csak megyek és nem tudom, mit csináljak, ahogy kettétörik a szívem, hiába szól többször, hiába mondja a nevem, megfulladok. Megfulladok, ahogyan a tüdőm összeszorul, nem csak a szívem, és tudom, hogy a pulzusom elérte az száznegyvenet, mert érzem, ahogyan szinte elájulok attól a pokolból, melybe magamat száműztem.

Legszívesebben elvárnám, hogy kövessen és addig kövessen, míg meg nem adom magam, de ezek után ezt ő sem teszi. Dob egy üzenetet, hogy nem láttam-e valakit másfél órával később, s nem is értem, miért kérdezi. Talán, hogy tudjam, hogy nem jönnek össze, mert annyira nem úgy ír?

Ezer táncot járok, ezer italt iszom, hátha kimegy a fejemből, hiszen ha mindenki néz, gyakorlatilag senki sem lát – míg a testem mozog, a lelkem erőssé válik, nem tudják, mi tört el bennem, mi a fájdalmam, csak a mozgásomat látják, azt élvezik, szeretik, fogadják el, s ilyen jó érzést más nem okoz, mint a mozgás, más öröm nincs is, úgy érzem, aztán azonban, ahogy kimerülök, érzem, hogy fogy a levegő, innom kell és pihennem, így kifutok a teremből.

Kint megtalálom Peteréket, és így leállok beszélgetni a két haverjával és vele. A másik kettő kifejezetten nyíltan próbál rám mászni, ami annyira nem esik jól, hiába bírom annyira Petert. Kényelmetlen a helyzet, de úgy gondolom, ezzel talán elfelejthetem, amit érzek, akár csak egy másodpercre is. A kezembe nyomnak egy italt, de én hirtelen már azt sem tudom, hol vagyok, csak iszom. Aztán megérzem azt a jelenlétet közeledni felém.

Mögém kerül, s ezer helyen érzem a bőrömön, hiába nem ér hozzám, hiába van rajtam ruha, a villámok csapkodnak és a szívembe belecsap egy óriási villám, egy pillanatra megáll, majd hevesen ver, egészen a fülemben, a torkomban, s ilyen boldog még sohasem voltam. Ahogy közeledik felém, a nyakamon érzem a leheletét, megborzongat, ahogy teljes testében mögöttem érzem. Legszívesebben vele maradnék, de tudom, nem szabad, ezért eltávolodom, ahogy Peter elhív inni.

Bent aztán táncolunk, iszunk és egészen elvonja a figyelmemet arról, hogy milyen rosszul vagyok a fél szívem, a fél lelkem elhagyása után. Mert így érzem, s ez nem egy nyálas szöveg. Vele olyan dolgokra vagyok képes, amelyek egyedül lehetetlenek. Ezt beleviszem a táncba, hátha a feszültség, a szomorúság, a szerelem, s minden kiárad belőlem.

Közben odajön egy srác, nem nagyon ismerem, de Landon mellett mintha állt volna már egyszer-kétszer néha a bulikon. Odaszól hozzám, ahogy óvatosan átvesz Petertől tánc közben. Meglepően udvariasnak tűnik, ahogy lazán elkezd velem táncolni, ringatva, de megtartva a távolságot.

-Lennon Grey. – mondja, mire válaszként elmondom a saját nevem.

-Eloise Mary Allen. – próbálom átüvölteni a hangzavart, mire mosolyog. Táncolunk egy számot, míg próbál belőlem kiszedni érdekességeket, de nem viszi túlzásba. A szám végével elköszön, mondván, hogy még továbbáll körbe köszönni a későn benéző embereknek. Ezen mosolyogtam egyet, mert tényleg sokan jönnek a buli legvégére, majd intettem.

Lassan én is ki akartam már kerülni az egyre nagyobb tömegből, ami bent van, semmi friss levegő, csak a fulladás, de még megtalált Aleis egy italra. Erre is meghívott, és hát Aleis az egyetlen, akitől naivan bármikor elfogadok valamit, ha szerinte „nem lesz ebből semmi baj”. De nem tartott sokáig, hogy alig lássak magam elé, s amikor kiértem a teremből, Landon ott volt, és megragadott a kezével, magához húzott, a karjába zuhantam, s a hazaérés boldogságában – félig megfulladva az erős vonzalom érzésétől – egyre sötétebbé vált minden, ahogy a szívverése az arcomhoz ért, egyik karja a derekam körül, másik a karom és a lapockám körül. A fulladás elmúlik, ahogyan rájövök, tényleg vele vagyok, és talán ez így marad.

 ***

Ahogy felébredek, sötét van. Érzem, hogy van valaki a szobámban, s olyan erős a jelenléte, hogy ha nem lennék valamennyire rémült, valószínűleg Landonre szavaznék. De valami furcsa, és sötét van, és félek. Landon volt már, hogy fura volt velem, így nem feltétlenül örülnék, ha ő lenne a sötétben mellettem. A nevén szólítom, de nem kapok választ. Szavakkal nem.

Azonban ahogy hozzám ér, szinte egyértelmű számomra, hogy nem lehet más, csak ő, és bele��rülök az érintésébe.

 ***

Reggel a saját ágyamban ébredek, de biztos vagyok benne, hogy valaki odavitt. Landonre gondolok, s aztán hirtelen eszembe jutok, hogy mi van akkor, ha mégse ő volt az. Hirtelen elönt a rosszullét, hogy mit engedtem megtörténni? Miért ittam ennyit? Hogyan tehettem ezt velünk? Hiszen nem akartam engedni neki, hogy hozzám érjen, addig nem, amíg el nem magyarázza, mi van vele és nem képes értelmesen velem lenni, amíg nem mondja, hogy szeret. De ez így még rosszabb, hiszen mi van akkor, ha megcsaltam az érzéseimet? Vagy ha mégis ő volt és elvette, amit akart, akkor most mim van még, amit akarhat? Hiszen eleve ezért szólt hozzám.

Ahogy ezen gondolkozom, összeszedem magam, s arra jutok, hogy itt az ideje megtudni a legjobb forrástól, hogy mi történt aznap este. Lehetne ez Aleis vagy Peter, de ez most olyan, amit az utolsó embertől kell megkérdeznem, ha láttam, akkor is, ha megfogadtam, hogy nem szólok hozzá többet.

-Landon! – köszöntöm, ahogy kinyitja az ajtót. Borzas a haja, s ahogy látom, félig meglepődött, félig rémült. Azonban van más is a tekintetében, mintha örülne, hogy lát, de elhessegetem ennek a gondolatát.

-Szia! – válaszolja, majd kinyitja az ajtót jobban – Mi a helyzet?

-Nem emlékszem, mi volt este. – mondom egyszerűen. Mire beenged.

-Semmire? – kérdezi, ahogy leveszem a cipőmet az ajtóban, mert tudom, hogy arra érzékeny lenne, ha akármilyen helyzetben berohannék a személyes terébe anélkül, hogy ledobnám a cipőmet, amiben az utcán is járkálok.

-De, hogy valamiért átkarolsz és onnantól minden sötét. Te vittél a szobámba? – kérdezem kicsit idegesen, mire kinyílik a szeme, majd a kávéjára néz az asztalon.

-Kérsz? – kérdezi egy kis remegéssel a hangjában, majd a kezembe is nyomja úgy, hogy rám se néz. Nincs mit tenni, elveszem és elkezdem szürcsölgetni. – Nem tudom, mi történt. Nekem sem maradt meg az egész, de nem hiszem, hogy odavittelek volna.

-Valami más infód nincs? – kérdezem azért reménykedve. Ez rosszabb, mint gondoltam, ha még ő sem tudja.

-Nem nagyon, ne haragudj, lehet, hideg a kávé. – mondja a szemembe nézve a kávés résznél. Fura nekem ez az egész, de nem mondok semmit, csak leteszem az asztalra.

-Nem baj. – mondom kissé szomorúan mosolyogva. – Azt hittem, te voltál, de így…

-Én mi? – kérdezi rémülten, majd egy kis szünet után hozzáteszi – Mi történt?

Nem akarom elmondani, de egy részem mégis ki akarja adni magából annak az embernek, aki miatt kiakadtam, aki miatt ez megtörténhetett, hiszen ugyanakkor ő számomra a leginkább fontos ezen a földön.

-Lehet, hogy történt valami, amit nem akartam – fogom rövidre a dolgot, s ő mintha megmerevedne. Még úgy is látom, hogy már az ölembe tudok csak nézni.

-Nem hiszem. – válaszolja, mire muszáj kijavítanom.

-Tudom, reggel éreztem. És emlékszem is valakire, azt hitem, te vagy, de a végén nem voltam magamnál, ez biztos.

-Nem voltál magadnál? – kérdezi, s a hangja megremeg, ahogyan valamivel hangosabban, szinte idegesen felel. – Biztos, hogy nem csak kiment a fejedből az ital miatt?

-Biztos, mert emlékszem arra, meddig voltam ébren, de azt hittem, te vagy és azt hittem, benned bízhatok, mert tudom, hogy te nem tennél ilyet és tényleg nem tudtam, hogy nem te vagy az, hidd el nekem.

-Nekem nem is engeded! – mondja, ahogy felkel a kanapéról és odébb sétál. Felállok lassan, majd ahogy visszafordul rám, még belenézek a dühös, frusztrált tekintetébe. Nem tudja, mit mondjon, úgy érzem, én sem tudom, mert annyi mindent tudnék mondani, minden olyan dolgot, ami nem lenne elég neki.

-Landon, hallgass meg, ennyire nem rossz a helyzet! – kezdeném, de közbeszól.

-Annyit ittál, hogy nem is tudtad, ki ér hozzád? Hogyan lehetnék valakivel, aki ezt teszi? – kérdezi indulatosan, de egyáltalán nem túl hangosan. Nem rezzenek össze, a szívem mégis összetörik. Tudom, hogy ezzel lezárta a beszélgetést. Hiába nyúlok a karja után, elhúzza, s vár, hogy eltakarodjak előle. Felemeli a kávéscsészét és megy is a dolgára, ahogyan kimegyek, vissza se néz rám. Majdnem otthagyom a cipőmet is.

[magyarfilmekatolcettig]

Kölyök - 1959. Rendezte: Szemes Mihály. Főszerepben: Törőcsik Mari, Szabó Gyula, Szirtes Ádám, Zenthe Ferenc, Bessenyei Ferenc, Örkényi Éva. https://anchor.fm/magyarfilmekatolcettig

[gebo4482]

SON OF THE WHITE MARE - Official Trailer (4K Restoration)

Dir: Marcell Jankovics Star: György Cserhalmi / Vera Pap / Mari Szemes

[pilleponty]

26. nap

[25. nap feladatából végül félig hisztis blogbejegyzés született, itt olvasható]

Szereted a kávét? Behunyod a szemed, mégis előtted a csésze képe, érzed az illatát? Tudod, mi a különbség az esspresso és a hosszú kávé között? Nagyszerű, most képzeld el és írd le, hogy kávézóban dolgozol! Hogyan bánsz a vendégekkel? Ők hogyan viselkednek? Képes vagy a megfelelő kávékat elkészíteni?

Ihlette: ez a bejegyzés

Fogalmam sincs, mennyire valid ez az egész, és a végénél ki is fogytam a lendületből, de legalább megírtam?

A Pokol Legmélyebb Bugyrai.

– Hé, Vic, megint vér van a mosdóban.

Mary halkan mondta, amit Vic meg tudott érteni: két vevő állt a pénztárnál, és több vendégük is volt, mint általában, akik mind hittek abban a rózsaszín álomvilágban, hogy a kávéházi barista meló egy romantikus vígjáték életszerű adaptációja. Vic is közéjük tartozott, még mielőtt elkezdett itt dolgozni suli mellett: az álomvilága körülbelül a második nap negyedik órájáig tartott, amikor az egyik vevő gondolt egyet, és lassú, művészi mozdulattal kiöntötte előtte a pultra a kávét.

Vic azóta se tudta, mit csinált rosszul. Mary állította, hogy sosem fogja megtudni, de ne is törődjön vele.

– Kell hívni a rendőrséget? – kérdezte. A múltkor kellett.

– Már hívtam a mentőket. – Ami új volt, de hát egyszer mindent ki kell próbálni.

Vic rámosolygott az utolsó emberre, aki fel se nézett a telefonjáról, elkészített egy, a bolt minőségeihez mérten kiváló espressót, majd a kis üresjáratban igyekezett nem kiröhögni az illetőt, amikor az belekortyolt, és rájött, hogy az espresso az nem hosszúkávé, tejjel és cukorral.

Az espresso az espresso. Van ilyen. És még csak karamella öntet se került bele.

– De a lényeg – folytatta Mary, a hosszabb hatásszünet után. – Bárki, aki kérdezi, koedukált mosdó működik jelenleg, műszaki probléma miatt.

– Szerintem a többség már hozzászokott – csúszott ki Vic száján, miközben automatikusan felidézte a legutóbbi esetet. Nem akart rágondolni. Se az azelőttire.

– Nos, akkor a nem törzsvendégeknek – vont vállat Mary. – Sok szerencsét.

Ami azt jelentette, hogy Mary ismét műszak vége előtt lép le, Vicet pedig hatvan százalékkal nagyobb valószínűséggel fogják be takarítani. A vért a fürdőből.

Hurrá.

[dare-g]

Son of the White Mare (1981)

[zolibatan]

Volt egyszer egy miszterelnök, úgy hívták, hogy Orbán Dávid Góliát. Ez az Orbán Dávid Góliát úgy szeretett a népe közé járni, hogy nagyon. Együtt rezonált a népével, zümmögtek, mint lódarázs a tömjénfüstben.

Ezt a röcögést úgy hívták, hogy Békemenés, avagy pisszmars in szémininglisül.

Ahogy éppen a nép közé járt az Orbán Dávid Góliát, szembe jött vele Ecceri Béláné (született Béláné Aranka), akit úgy hívtak, Mari néni. - Hijjnye, az Orbán Törpe Herkules tippmixerelnök úr! - rikoltott fel Mari néni ahogy meglátta Orbán Dávid Góliátot, azzal földhöz baszta az alavjús tábláját, Orbán Dávid Góliát nyakába ugrott, széles derekába csimpaszkodott, a lapos tetejibe mászott, és még a kunkori fülit is megharapta fene nagy spontán örömében, ahogy kitört.

Örült az Orbán Dávid Góliát is nagyon, mert hát aznap majdnem otthon maradt zoknit stoppolni, aztán mégse. Hiszen, ha otthon marad a Czinege Lajos utcában, hát sose tudja meg, hogy őtet így szeretik! Hiába állítja meg a zoknikat, amik már maguktól megállnak úgyis.

De sajnos, a karma egy gé, és a Béláné Mari néni átrágicsálta az Orbán Dávid Góliát kunkori fülibe a rettegett transzszilváni import zombivírust, mert nem hordott ellene rendszerszintű szappanos kézmosást az arcán tömegrendelvények esetén, és még a tojásait sem áztatta folyton tömény hipóban. Kicsit felelőtlen volt, de boldog is szerfelett.

Érezte az Orbán Dávid Góliát, hogy baj van, nem kicsi, nagy. Elharapózott benne a transzszilvórium, mint kanos vámpír az apácazárdában. A szeme lefittyedt, az orra behorpadt, a zakóválla korpás lett, mint a tavalyi hó. A zombivírus nem gyerekjáték, mint egy felturbózott kalasnyikov.

Elővette gyorsan Orbán Dávid Góliát a karikás parittyáját, amit - biztos, ami biztos - mindig a golyóálló mellénye szivarzsebében hordott, és halántékon parittyálta magát, hogy megmentse immár csúfos önmagától az egész emberiséget. Mert nem volt ő rossz álomférfi, csak baromi geci. Meg nagyon ügyes sem volt, hiszen sose dolgozott a placcon, és a saját halántéka helyett a Mari néni kupánját vágta telibe, mire a Mari néni meg lenyaklott, mint vasalatlan inggallér a szalagavatón. De nem baj, mert a Mari néni már úgyis évtizedek óta zombi volt, csak rohadtul élvezte. (Meg a Béla bácsi is zombi volt, csak ő már meghalt. Már úgy értve, hogy megint. Fejbe lőtte magát egy véletlen szódásszifonnal. Az elsőnél még kapott párttemetést is, mert az már régen volt, hogy elsőre meghalt, aztán csak előmászott újra. Volt még pár szép éve, de a fröccsözés visszavitte a sírba, amit amúgy Mari néni mindig mondott is neki, hogy az fogja.)

Zombult, egyre zombult az Orbán Dávid Góliát, és egyre csak az ő jó népén járt az esze. Hogy azokkal már most mi lesz, mert a brüsszeli norvég migránsok után itt a zombiapokalipszis. Előcibálta a szotyolazsebéből a szónokmikrofonját, és öblösen belefigyelmeztetett: - Népemberek! Kerüljétek Orbán Dávid Góliátt!!! - már, hogy ugye, őt, hogy meg ne harapja őket, mikor már teljesen elveszti az önkontóját.

- Éljen, hurrá, vivát, hogyvolt, vissza!!!! - kiabált a nép, mert lószart se értettek, egyrészt, mert Orbán Dávid Góliát életében sem artikulázott valami tisztán, halálában meg már juszt se, meg a mikrofon is rágerjedt, mint a Mari néni az alavjúval, ráadásul tökhülyék voltak a nép, amúgy sem értették volna. - Kerüljük el Dávidot, a Gólkirályt! - bólogatták egymásnak az ezigent.

Aztán Orbán Dávid Góliát sorra megharapta az egész népét, azok meg egymást, ki-ki akit ért. Zombik lettek mind, ide-oda (már akik nem voltak addig is, mert duplázni nem lehetett). Lett egy egész zombiország. Hörögtek és csámcsogtak és csoszogtak.

Semmi sem változott. Hörrr, csámcs, csossz.

(forrás: Konok Péter fb)

Fantasztikus, hogy a magyar tumbli ‘progresszív’ blokkja tényleg csontra úgy működik, ahogy azt a Pesti Srácok paródiái megéneklik.

Hunglish-táblás orbánista néni ennyi gyűlöletet senki másból nem lenne képes kiváltani. Volt itt minden az elmúlt 24 órában: a “néni elődjei tapsoltak a gázkamrák előtt”-től az “agyatlan vén demensen”-ig bezárólag - és bocsánat ha a sok kis egyéb jelentésárnyalat ismertetésébe most nem leszek képes erőt feccölni.

Akik képesek vagytok egy 70+os emberről, bármilyen (!) tudás nélkül az ő személyiségéről messzemenő, ex-katedra kijelentéseket tenni, azok nézzetek szembe a ténnyel, hogy ti vagytok Orbán Viktor igazi sikerei. Nálatok (a politikai különbözőség megléte ellenére) már elérte azt, amit eddig csak a sajátjainál volt képes - hogy abstart képesek legyetek megvetni és gyűlölni az ellenoldal random tagját ismeretlenül.

[esterhazypeter]

A BKK etikus meghekkelésének margójára: 

Esterházy Péter – A tolvaj 

A Népszabadság – anélkül hogy a kisujját mozdítaná, csak úgy szagra – kihozza belőlem a századvégi emberben természetesen meglévő komcsiellenességet (nem az apropó, nem a dézsavü, hanem: a sansz és egy kis kajánság), de ettől most tekintsünk el, csak a Pavlov kutyája következetes, az ökör.

Elmesélek inkább egy történetet, annyiban karácsonyi, amennyiben karácsony tájt esett meg.

A fiatal férfi, kezében pénztárca, leszállt a villamosról. Csak azért jegyeztem meg, mert a pénztárcát két ujjal fogta, pipiskedve, úgy tartotta a feje magasságában, mintha úszna és nem akarná, hogy víz érje. Ekkor mellettem egy lány halkan azt mondta: – Tolvaj! – és a férfira mutatott. Ez valamiképpen nem tűnt hihetőnek, a férfi viselkedésében semmi gyanús nem volt, a tárca se gyanús volt, hanem érdekes, legföljebb sajátos. Vagyis az hihetetlen, hogy valaki tolvaj legyen, azaz elvegye azt, ami nem az övé. Ha valakire közelről ránézünk, arról nem lehet elképzelni, hogy tolvaj. A tolvaj absztrakt. Az áldozat idősebb egyetemistának látszott, és egy kisgyereket cipelt a vállán. Csomós Marira hasonlított, csak nem volt olyan szép (hiányzott belőle a Csomós Mari).

– Tolvaj – ismételte meg. Úgy éreztem, tennem kell valamit, az nincs rendben, hogy itt tolvajok mászkálnak az országban, én meg csak itt villamosozok. De ezt nem kell nagyon áttételesen értelmezni, konkrét villamos, konkrét tolvaj, konkrét én.

– Kicsoda? – lendültem tehát akcióba. (Akcióim, lám, mondatok.) A nő már csak tátogott, mutatóujja követte a pénztárcát. Ekkor csukódott volna a villamosajtó, a mozgásra mozdultam, közbetettem a lábam, leugrottam. A nő utánam.

A férfi visszanézett; arca nyugodt, nem kezd el szaladni. De mintha gyorsítana. – Tolvaj! – kiáltom erre. – Álljon meg! – Csodák csodája: a férfi nem áll meg. Utánaindulok, tíz méterre lehet tőlem, nem futok, valami olyasmire gondolok, hogy nem kéne elijeszteni. Ezért kicsit halkabban ismétlem: – Tolvaj. Álljon meg.

Nemcsak, hogy ő nem áll meg, de az ott várakozók sem mozdulnak, mit mozdulni! – az arcuk nem rezzen. Mintha ott se volnék. Ez a mondat láthatatlanná tett. Amennyivel halkabban szóltam, annyival gyorsabban mentem. És most már ezt mondtam:

– Tolvaj! Tessék megállítani! – Az az igazság, hogy az én arcomon se ijedtség volt vagy fölháborodás, hanem csak csodálkozás. Ezt láthattam viszont a környező arcokon. Ekkor egy idősebb férfi lágyan felém hajolt: – Jó napot, Péter úr. – Az összes homoerotikus tartalékaimat mozgósítva biccentettem vissza, majd most már rendesen fölordítottam.

– Tessék mán megállítani!

Mint egy westernben, puff, egyszerre futni kezdtünk, a tolvaj – én meg utána, és üvöltöttem. Szerintem akkor már féltem. Az emberek udvariasan utat adtak. Újabb s újabb nézőkhöz értünk, és én igyekeztem őket információval és cselekvési programmal ellátni, nevezetesen, hogy amaz egy tolvaj, és tessenek megfogni.

Nem közelítettem hozzá, ám jól tartottam magam. Átrohantunk egy útkereszteződésen, és egyszer csak nem volt senki, csak mi ketten. Megállt. Lihegve odaértem. Most látszott csak, hogy egy kiöregedett futballista az ki van öregedve, egy szót sem bírtam szólni. Most se nézett ki tolvajnak, olyan volt, mint bármelyikünk, csupán jobban bírta nálam a futást. Nekem a morális alapozás adott szárnyakat.

– Felezzünk – mondta rokonszenvesen. Röhögni se bírtam, lekötött a levegő vétele. Istenem, mily marcona lehetek én, hogy bevesz a buliba. Hallgatásom megerősíthette őt, hogy helyes volt nem kikezdenie velem. – Na, baszki, ne faszozz, itt a fele, aztán tűnjünk el!

Ténylegesen nem tudtam, mit kéne most csinálni. Egyszerűen nem volt olyan mondat, melyet mondani bírtam volna. Uram, kegyed egy pernahajder! – legföljebb. Kirántottam a kezéből a tárcát, és kezdtem visszafelé szaladni, ő utánam, át a kereszteződésen, és akkor ezt kellett hallanom:

– Tolvaj! Fogják meg! – ezt üvölti utánam a tolvaj. Szegény anyám, ha ezt megérhette volna. Az emberek ismét utat adnak, most kicsit nagyobb érdeklődést váltunk ki (plusz posztmodern terror), én közeledek a nő felé, a gyerek már bőg, a tolvaj közeledik felém, nyilván jobbszélsőt játszik, azok tradicionálisan gyorsak.

Nem lehet megállni, elfutok hát a tulajdonos előtt, az rémülten néz, szeme elkerekül, ennyire nem érteni valamit szinte nem is lehet már, utánam a tolvaj, kajabálva, hogy fogjanak meg. A villamos előtt hirtelen átvágok a túloldalra, épp jön egy taxi, beugrom, csak hajtson gyorsan!, mondom, mint egy filmben, azonnal szinkronizálva. A taxis bólint, nézi a tárcát a kezemben, nem szól. Két utcával arrébb megállítom, kiszállok.

Óvatosan visszaólálkodom a villamosmegállóba. Senki ismerős. A tárcában semmi irat, csak 2400 forint. Most mit csináljak.