#színház

[the-bagira]

Ma munka után hazaérve Anyukám unokahugomra vigyázott ma Én *elfelejtve, hogy ma színházba mennek Apukámmal*: ...és a Mama hogy kicsípte magát. Anyukám: Az jó, mert akkor látszik.

[nemzetikonyvtar]

Száztíz éve született Gobbi Hilda

Gobbi Hilda hagyatékának egy része – ötvenhét albuma, könyvtára, a vele készült interjúk előzetes megtekintésre-javításra átadott szövegei, saját cikkeinek, rádióműsorainak gépiratai és néhány dokumentum a Nemzeti Színház egykori irattárából – 1989-ben került az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárába. 2013-ban, a színésznő születésének 100. évfordulóján a Tár Gobbi Hilda-kiállítást rendezett. Már az anyaggyűjtés során egyértelműnek tűnt, hogy elsősorban az albumokat kell megmutatni: kíséreljük meg láttatni azt, hogyan látta és láttatta Gobbi Hilda önmagát. Honlapunk ebből a munkából született, virtuális kiállításunk ezeken a köteteken át mutatja be a Gobbi-életpályát.

https://gobbi.oszk.hu

[otthonzulles]

órák kérdése és ömlenek az uniós pénzek!! az igazságügy-miniszter asszony? nem ér rá ilyen pimf kérdésekkel foglalkozni.

(jucika posztja 16.-ika 12:31)

[bekesmegyeikonyvtar]

Állandó teltház Kétegyházán

Források: Békés, 56. évf. 12. sz. (1924. február 9.), Zombainé Szarka Mária: Kétegyháza - Chitighaz története képekben (Kétegyháza, 2016)

[meztelenreklam]

Szinházi cukorka különlegességek rendkívüli nagy választékban kaphatók.

Vidéki megbízások pontosan eszközöltetnek.

Alföldi híradó, 1908. október 4.

[barataimnakcsaktoma]

Ma lenne 92 éves Latinovits! Ez az óriási ember, a színészkirály! 🖤

„Minden napja felért egy forradalommal…” – mondta róla Huszárik Zoltán. „Kardot rántott, és kis híján kard által vérzett el. Ezért nem hiszek az öngyilkosságában sem. A forradalom nem futamodik meg, a forradalmár ütközetben esik el. Nekiment a vonatnak, mint a hatalomnak, mert azt képzelte, a mozdony fog kisiklani, nem ő.”

Továbbra is Huszárik szavai:

"...Latinovits pedig el tudja hitetni, hogy ő a világ összes nőjét karolja egyetlen nő derekának átfogásával, a világ összes borát hörpinti fel egyetlen talpas pohárból, és a világ összes ízét érzi szájában egyetlen vacsoraasztalnál.

Olyan természetességgel viszonyult forrón a hétköznapi élet apróságaihoz, hogy minden újradefiniálódott körülötte." 🔥

Hát mi az a végtelen tűz, szenvedély, mélység, minőség, gondolat, és tartalom, ami a szemében van?

[csacskamacskamocska]

Nézem ezt az autistás sorozatot

mostanra már eléggé lehangolt a sok féligazság meg dramaturgiai elbaszás, szóval naggggyon nagggyon középszerű, de nem bírom abbahagyni, most már végignézem. Török sorozat. Nagyon más kultúra, ez még ebből az idealizált meséből is lejön. Nem élnék ott.

Kiderült, hogy a fiam is valami autistás sorozatot néz, úgyhogy versengtünk, hogy kinek a főszereplője jobb autista. :D Nem dőlt el, de az az egybiztos, hogy ebben a sorozatban mindenki zseniális, aki autistát játszik. Sajnos még 90 rész van belőle. Rémisztően hangzik mert már tényleg csak a forgatókönyvre figyelek, és kifejezetten következetlenek.

Múltkor megnéztem a Kernnel A kellékes c. darabot. Ühüm. A darab Kern András címet kellett volna kapjon. Én nem láttam mást. Csak ide, csak most, leírom: fogalmam sincs mi volt a darab vége, egy idő után elkalandozott a figyelmem és arra eszméltem, hogy tapsolni kell. Sosem fogom megtudni, hogy mi volt a csattanó, a vége jelenet, vagy egyáltalán volt-e valami, vagy Kern mondta, hogy na most már menjenek haza, hisz nincs ma előadás, jóccakát. Persze Kernt mindenhol dicsőítik, hogy hányféle darabból odarittyent egy kis monológot, egy jó anekdotát. És tulajdonképpen szórakoztató volt, csak... ez a mélység még mellig sem ér, nemhogy úszni kelljen. Na, ma csak ilyen mesélnivalók vannak. Az ünnep alatt kipihentem magam és kisimultam, mint a felfújt luftballon. Csak az hangolt le, hogy növesztettem egy irdatlan nagy mérges pattanást. Hülye tinédzser!

[tomschgn]

SZÍNHÁZ

Miért olyan nehéz ez?

Mindössze két generációval ezelőtt, a nagyszüleim idejében az emberek nagy része lényegében el sem hagyta a faluját, a többségük mégis talált magának párt. Ehhez képest manapság teljesen magától értetődő, hogy egy ígéretes randi miatt vonatra szállok és másfél-két órát utazok Veszprém és Budapest között: ennyi kényelmetlenséget be kell vállalni, legalább már az elején kiderül, hogy ki mennyi energiát hajlandó fektetni a másikba.

Persze én nem vagyok reprezentatív, mindenféle gátlást meg szorongást cipelek magammal, de mégis: a statisztikák is azt sugallják, hogy ma nehezebb társat találni, mint ötven-hatvan (vagy akár csak harminc) évvel ezelőtt volt. A legutóbbi népszámlálás adataiból kiderül, hogy még soha ennyien nem voltak egyedülállók Magyarországon: a 20-39 éves korcsoportban Veszprémben 18 százalék, vagyis minden ötödik, Budapesten pedig 28 százalék, vagyis minden harmadik ember szingli.

Egy pszichológiai elmélet szerint az agyunk könnyen tud választani 4-5 opció közül, de nem tud mit kezdeni azzal, ha korlátlan számú lehetőség áll rendelkezésünkre. Magyarán: a nagyszüleink el tudták dönteni, hogy a 4-5 szóba jöhető falubeli lány/fiú közül ki illene hozzájuk a leginkább. Ki tudták választani az elérhető legjobbat. Nekünk viszont az egész világ minden nője/férfija közül kell választanunk, és ez magával hozza azt a bizonytalanságot, hogy mindig lehet odakint egy még jobb, még alkalmasabb jelölt, akiről lemondtunk. [A jelenséget a választás paradoxonának nevezik. A témában Barry Schwartz írt könyvet, ha azt nem is olvassátok el, az ide vágó TED-beszédét érdemes meghallgatni, magyar feliratot is be tudtok állítani hozzá.]

Egy-egy randiszituációban minden bizonytalanság a felszínre kerül. Hogy vajon érdemes-e a másiknak esélyt adni? Hogy vajon én elég jó vagyok-e neki? És hogy ebben a digitális világban, amikor a kommunikációnk jelentős része kijelzőkön keresztül történik, vajon képesek vagyunk-e jól működni akkor, amikor egymás szemébe nézünk, amikor bőr érintkezik bőrrel, amikor versenyt dobognak a szíveink? Az egész helyzet csupa kétség és küszködés.

Pontosan erről szól Neil LaBute színpadi műve, amit Göttinger Pál rendezett meg az Orlai Produkció részére. A másfél órás darab egyetlen jelenet: elejétől a végéig megnézhetjük, mihez kezd egymással egy fiatal férfi és nő (Barta Ágnes és Mészáros Martin), akik az imént ismerték meg egymást és felmennek a lány lakására.

Hamar kiderül, hogy mindkét félnek megvannak már a maga sérülései, rossz tapasztalatai, és ez óvatosságra inti őket. Mindketten azt fürkészik, vajon ez a partner is olyan lesz, mint azok, akik ártottak korábban? A nő attól tart, hogy a férfi rá akarja kényszeríteni az akaratát, hogy nem lesz képes vagy hajlandó tartani a megbeszélt határokat; a férfi pedig attól, hogy a nő csak játszik vele, meg akarja alázni. Újra és újra olyan helyzetbe sodorják egymást, ami ezeket a félelmeket erősíti.

Az este során ugyanazokat a köröket futják: a férfi kezdeményez, a nő átadja magát, majd hirtelen befeszül, ellöki magától a férfit, a fejéhez vágja azokat a sérelmeket, amiket valójában nem követett el, amik valahol a múltban estek meg és most csak felkavarodtak. A férfi abszurdnak találja a helyzetet, a nő fejéhez vágja, hogy csak játszik az érzéseivel, és már éppen elege van az egészből, felállna és lelépne, amikor a nő megretten attól, hogy elveszítheti, és arra kéri: maradjon. Érdekes, hogy emlékeim szerint egyszer sem hangzik el az: "szeretném, hogy maradj", a nő nem bátorít, éppen csak megenged. "Maradhatsz." (Ha akarsz. A te döntésed. Ez is jellemző: mindkét fél folyamatosan a másikra igyekszik tolni a döntés felelősségét.)

A fiú azzal szembesül, hogy elutasítják, de nem engedik el, a lány egyszerre vágyja és féli a férfi közelségét. Mindketten gyötrődnek, mert (hallelujah, ezt legalább kimondják) tetszenek egymásnak, de nem akarnak még egyszer sérülni, sem bántani a másikat. Ezért ülnek fel újra meg újra ugyanarra a körhintára: mert amikor már éppen elegük lenne a másikból, akkor felvillan annak a lehetősége, hogy ez a másik itt tényleg egy értékes ember, akit nem lenne szabad elveszíteni.

És a megfejtés? A szomorú, de mégis optimista válasz az, hogy ez ilyen. Hogy nagyon, nagyon sokan működünk így, a hozott sérüléseink hibák sorozatára kárhoztatnak minket, újra meg újra elkövetjük őket, akár egy estén belül is. És emberfeletti bizalomra meg hitre van szükségünk ahhoz, hogy a negyedik vagy ötödik alkalom után ne sétáljunk ki az ajtón, hanem még egyszer visszaüljünk az ágy szélére, amikor a másik annyit mond – megengedve, nem kérve –, hogy "maradhatsz." Azt hiszem, a többség nem maradt volna.

Hát ezért ilyen nehéz. Mert tele vagyunk félelmekkel, amik okkal születtek meg bennünk, de akkor is fogva tartanak minket, amikor nincs mitől megvédeni magunkat. És az, hogy a két szereplőnk a történet végére ha nem is borul egymás nyakába, de mégiscsak bizalmat szavaz a másiknak, azzal enged útra minket, hogy próbálkozzatok, ne adjátok fel, mert van remény.

🎭 Neil LaBute: Ha lenne valakim Orlai Produkció, dir. Göttinger Pál

Fotó: Éder Vera / Orlai Produkció

[palkerekfy]

Marcsa és Miska: Szerelem és bonyodalom a színpadon

[latszalak]

Emberek, akik eljönnek a színházba a komédiára kb 400 ezer forintnyi ruhába burkolózva plussz ékszerek, borbély által frissen, alkalomra belőtt séró, drága parfüm és amikor záporoznak a poénok, akkor ő csak ül, mint a baszkakukk. Sehol egy mosoly vagy egy nevetés egészen addig, míg a darab rendezője neki is dob egy csontot, elhangzik a "kopkoppkopp, mit csinálsz Tibi? -SZAROK" párbeszéd. Na akkor itt kitör a nevetés belőle. Az első poén, amit értett és tényleg neki szólt.

Arra gondoltam, ez biztos az új nemzeti tőkés osztályunk. Az új magyar burzsoàzia.

[the-bagira]

Budapest Vibe

[parasztopera]

Józsival évekig jártunk gépeket szerelni. Volt, hogy a körforgalom közepén rohadtunk le, jobb napokon el sem tudtunk indulni. Egyik cigit gyújtotta a másikról, hirtelen haragú volt, könnyen bocsájtott, a neki tetsző nőknek dudált egyet. Ha a vezető ülés mögött ültem hamu borított be.

Egyszer Karsai Dánielről beszélgettek valamelyik reggeli rádió műsorban. Pro-kontra érvek az önrendelkezésről. Megkérdeztem Józsit, hogy ő engedélyezné-e az eutanáziát. "Ez kurva nehéz baszdmeg!", mondta és állított a frekvencián.

Józsi idén meghalt. A nyugdíjas életkortól még nagyon messze volt.

Ma megnéztem az Egy tökéletes napot. A végén sírtam. A valóság miatt is hat ilyen mellbebaszóan. Akinek köze van a darabhoz, mindegyikőjük akarja, hogy emlékezz, hogy vidd magaddal, hogy ne felejts el Dániel halála után sem beszélgetni erről a "kurva nehéz" dologról.

[csakazolvassa]

2024 tanulságai

Most van az évnek összegző szaka! És persze mesélek is, hogy volt, mint volt Az Életem Mostanában.Continue reading 2024 tanulságai

[meztelenreklam]

“Teljesen uj szenzációs müsorral...”

Alföldi híradó, 1908. július 24.

[kozbeszedhu]

Bedő Dávid az egész Fidesz vezérkart meghívta Karsai Dániel darabjára

[tomschgn]

SZÍNHÁZ

(Fotó: Katona József Színház)

A Katona új bemutatójának, a Nyílt tárgyalásnak a fő – és végül megválaszolatlanul hagyott – kérdése, hogy a cégvezető férfi vajon megerőszakolta-e korábbi szeretőjét, a tévés műsorvezetőnőt?

Hadd állítsam párhuzamba a tárgyalótermi drámát a Henry Fonda főszereplésével készült Tizenkét dühös ember című filmmel (12 Angry Men, 1957)! A Tizenkét dühös emberben azt látjuk, ahogy az esküdtek meghányják-vetik az ügyet, kérdéseket tesznek fel, egymásnak feszítik a bizonyítékokat, mérlegre teszik a tényeket és feltételezéseket, győzködik egymást és végül egyezségre jutnak. A felelősség nem a miénk, mi itt csak szemlélődünk egy tükörfalú szoba túloldaláról. A Katona darabjában azonban ránk osztották az esküdt szék szerepét, a mi felelősségünk, hogy az elénk tárt bizonyítékok és vallomások alapján döntést hozzunk. A mi felelősségünk az, hogy kinek hiszünk, hogy mit hoztunk be és mit viszünk magunkkal. Nem kapunk feloldozást, nem hangzik el ítélet, azt nekünk kell meghoznunk magunkban.

Miközben a színpadi látvány legnagyobb részt tárgyalóteremhez méltóan statikus, zseniális rendezői megoldás az, hogy kivetítőkön folyamatosan élő kameraképeket, közeliket láthatunk a szereplőkről. Ez egészen újfajta kihívás elé állítja a színészeket, akiknek egyszerre kell bevetniük a filmes és a színpadi eszköztárukat. Az, hogy a per két főszereplője, Ónodi Eszter és Fekete Ernő arcát szinte mindvégig közelről láthatjuk, különösen nagy feladat elé állítja őket: itt nincs pihenőidő, minden elhangzott tanúvallomásra, minden bizonyítékra reagálniuk kell, minden szemöldök-felhúzásnak, minden oldalra sandításnak jelentősége van, amikor a néző próbálja megfejteni, hogy mi történhetett valójában.

A legnehezebb kihívást talán Fekete Ernő kapta, aki az utolsó tíz percig egyetlen szót sem szól, csak ül és néz, miközben két és fél órán keresztül közelről mutatják a kivetítőn az arcát – neki mindent a szemével, a mimikájával kell eljátszania, ennyi eszközt kapott, hogy hitelessé tegye, felépítse a karakterét, mire eljön a nagy záró monológ ideje.

A darab bevallottan a #metoo-mozgalom hatására reflektál, és ezzel darázsfészekbe nyúl. Szerintem a metoo tragédiája, hogy mire megérkeztünk oda, amikor a nők bátran beleállhatnak, beszámolhatnak az őket ért zaklatásokról, addigra beköszöntött a post-truth korszak. Már mindenki üzemszerűen hazudik a nyilvánosságban, egymással össze nem férhető álvalóságokat gyártunk, a közösségi média is megteremti nekünk a magunk buborékát, és egyfelől nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt a számunkra kényelmetlen lehetőséget, hogy a másiknak van igaza, másfelől pedig a másik nagyon gyakran valóban hazudik. Mindenki a maga igazában hisz, és ilyen értelemben az, hogy vajon a férfi erőszakos vagy a nő hazudik – bár nyilvánvalóan létezik egy objektív igazság – hitbéli kérdéssé vált.

Arról, hogy a magyar társadalom képes-e felnőttként viselkedni, sokat elmond a közönség reakciója. Miközben a színpadon egy nő zokogva beszél arról, hogy megerőszakolták, a nézőtéren jól hallható kuncogás fut végig, valahányszor elhangzik a pénisz szó bármely szinonimája. Amikor az ügyész a vádbeszédben plasztikusan leírja, hogyan történt az erőszak, többen úgy röhögcséltek, mintha valami rendkívül vicces geg történne éppen. Én szégyelltem magam miattuk, helyettük is.

🎭 Ferdinand von Schirach: Nyílt tárgyalás Katona József Színház, dir. Székely Kriszta