#gyereknevelés

[csacskamacskamocska]

Gyerek vagy nem gyerek

Félreérthető téma, szóval megpróbálom óvatosan kezelni, senkit sem hergelni sem megbántan nem szeretnék. Szinte mindannyian úgy kezdünk bele a gyerek projektbe, hogy gőzünk nincs mennyi meló, mennyi pénz, mennyi feszkó, micsoda egy emberpróbáló feladat. És nem kell jönni azzal, hogy egy csoda, meg a legjobb kaland, meg az élet értelme, meg minden egyéb jóság, ami igaz, de ha nem is igaz, nagyon jó arra, hogy rendbe tegyük magunkban, miért is éri vagy érte meg. Aki szeretne, de nincs, velük mélységesen együttérzek. Merthogy eredendően van bennünk vagy valamikor felbukkan az emberben, hogy jó lenne, hiszen annyian csinálják, biztos jó és megéri, meg akkor van valami folytatása az életünknek, és a sok szart amit összegyűjtöttünk van kire hagyni, és amúgy tényleg kibaszottjó végignézni ahogy egy gyerek felnő és okosodik. Aztán hátha benne megmarad valami belőlünk is. Aki nem is akart soha és nem is akar, annak is tökre igaza van. Totálisan jól el lehet (ett volna) tölteni az életet gyerek nélkül. Teljesen más dolgokat csináltam volna, ha nem marad ki ez a húsz év, amit persze így utólag nem adnék semmi másért cserébe, de képes vagyok felfogni, hogy más marhajó dolgokat is tudtam volna csinálni. Csakhát, van ez program bennünk, hogy gyerekünk legyen és ha van hozzá valaki, akkor az is elkezd gyereket akarni, aki korábban nem akart, ahogy pl én. Semmi sürgetésem nem volt se házasságra, se gyerekre úgyhogy én is meglepődtem amikor lett. Mármint a gondolat a gyerekre. Csak azokra haragszom egy kicsit, akiknek nincs gyerekük viszont sajnálják a gyerekesektől a kedvezményeket, az ilyen-olyan juttatásokat vagy bezzegelnek, hogy nekik mi mindenre jut pénzük meg idejük. A gyerek rettenetesen sokba kerül! Elképzelhetetlenül sok pénzbe. Kb az összesbe amid van. Mert annyit teszel bele, amennyit csak tudsz. És valójában mi mind nem tudtuk, hogy ez ilyen. Tudatosan vállaltunk gyereket, de úgy, hogy gőzünk sem volt, hogy ez mivel jár, csak volt egy elgondolásunk, ami aztán sehol sincs a valósághoz képest, se jó se rossz értelemben. És miért kettő meg három meg akárhány? Ha az elsőt bevállaltad, rájössz, hogy már tökmindegy és kitalálsz ilyen célokat, hogy majd nem lesznek egyedül, meg eljátszanak, meg jó lenne egy fiú/lány is, meg olyan jó illatuk van... szóval dolgoznak a hormonok is. Ráadásul, úgy van ez kitalálva, hogy mint a kábszeres, függővé válsz az élményektől amit a gyerek közelében lehet kapni. Rádnéz, téged elönt az endorfin. Hoz valami meggyurmázott kis szart, elönt az endorfin. Kimondja az első szót, elönt az endorfin. Összekeni csokis kézzel a fehér kanapét... ja, ezt nemide. Tényleg nem kéne a gyermekteleneket büntetni, de amúgy egy jóféle társadalomban kiemelten kellene a gyereknevelést, a gyerekeket támogatni, segíteni. Nem röghözkötő hitelekkel, hanem valódi, jóféle szociális hálóval, igazi családtámogatással, használható kedvezményekkel. És bocs, de nem a te adódból. Egy állam pénzügyi gazdálkodásának csak egy része az az adóbevétel, amit az emberektől szednek be. Úgyhogy gondold azt, hogy a gyerekesek kedvezményei az egyéb forrásokból van fedezve, és akkor nem fog annyira fájni. Amúgy a gyerekes családok tartanak el rettenetesen sok szolgáltatást, üzletet, gyárat és ezeken keresztül sok embert. Szóval sokszorosan megfizetjük mi azt a te adódat. Eh, tudom ez kicsit agresszívre sikerült. Elnézést érte, de tényleg bosszantó és buta mondat, amit sokszor lenyeltem már. Van olyan gyermektelen ismerősöm, aki belenyugodott, hogy ő "csak" nagynéni. Érzésem szerint a világ legjobb nagynénije díjra hajt, jó esélyekkel. :) Van olyan tanár ismerősöm, akinek nincs gyereke, és nagyon rossz véleménye van a gyermekes szülőkről (mindről) és nem is adna egy fillér támogatást se, egyék meg amit főztek alapon. Van, aki szerintem nem lenne jó szülő, ennyi stresszt nem bírna el, és van akiért a szívem szakad meg, mert szerintem boldog gyerekeket nevelt volna.

Eh, annyiféle okból van gyerekünk meg nincs gyerekünk, de azt még elmesélem, hogy ha van, hát akkor sincs bebetonozva a boldogság. Mert nem tudod milyen lesz. Felnő, és arra senki nem készíti fel az embert. Felnő, és fájni fog a leválás, hiába örül az ember az újra visszakapott független életének, már semmi sem lesz ugyanolyan. Felnő és lehetséges, hogy olyan életet él majd amit döbbenten nézel. Felnő és túlnő rajtad ami boldogság is meg kényelmetlenség is. Ha esetleg olyan a jelleme. :/ Vagy felnő és nem szeret téged. Vagy nem szeretitek egymást! Ezt képzeld el, hogy ez nem teljesen rajtad múlik. Reménykedsz a legjobban, én is még mindig abban reménykedem, hogy a szeretet hozza őket hozzám és nem a kötelességtudat vagy a szorongás. Ráadásul, jobb stratégia, ha nem haragszunk a dílerre, hiszen ki vagyunk neki szolgáltatva. :D

[levendulakertsarka]

Majomszeretet

Eddig sem gondoltam nagyon másképp, de miután egyhuzamban töltöttünk egy kicsivel több időt mint szoktunk gyerekek-szülők társaságában, rá kellett ismét csak jönnöm, hogy párommal borzasztóan másképp definiáljuk a majomszeretetet illetve az "elkapatott gyerek" fogalmát :D

Volt a társaságban egy kislány, aki nekem eléggé sok pontban kiverte a biztosítékot. Nem volt rossz gyerek, nem is volt már olyan kicsi 13 évesen (tween or teen, de nekem már inkább tween) és abszolút egy kedves gyerek, okos is, de jézus isten mennyire burokban tartják a szülők.

És persze, a gyerek viselkedése emiatt sokkal inkább a szülő hibája mintsem szerencsétlen gyereké, és én meg ne pofázzak úgy hogy nincsne gyerekem más neveléséről - és nem is akarok, de a szekunder szégyenérzet azért belém állt néhány alkalommal:

Eme gyermeket a szülők nem merik otthagyni, a mentálisan és fizikailag is fasza nagyival egy hétvégére, egy zárható, fűthető házban - fasz tudja miért.

Eme gyermek fennhangon nyávogott, és fejezte ki eléggé csúnyán a nemtetszését amikor a vendéglátó akiknél voltunk, két egymást követő estét is ugyan azt a vacsorát készítették nekünk, teszem hozzá úgy, hogy a vendéglátó éppen akkor sétált el mellettünk amikor a kölyök az anyja vállára dőlve panaszkodott - mire a szülő ezt "gyermeki őszinteségként" elkönyvelte.

Eme gyermeknek fogalma sincs a pénz súlyáról, és azt is megmerem kockáztatni, hogy sokszor nem is igazán érdekli hogy mennyibe kerül az adott dolog ami kell neki - és nem arra gondolok, hogy kér egy új pakk zoknit, vagy egy jobb tolltartót suliba, hanem point blank kijelenti hogy ő el szeretne menni Párizsba megünnepelni ha meglett neki a nyolc osztály.

A szülőknek nem ő volt az első menet, és más családtagok elmondása alapján az előző gyerekekkel sem voltak szigorúbbak - ami egy-kettő kölykön, őszintén meg is látszik - de őszintén kíváncsi leszek hogy most, úgy hogy egy eléggé nagy hitelt van nyakukban, mi lesz.

Tudod hogy mindenkinek máshol vannak a határok, de őszintén nekem nagyon furcsa volt látni, hogy a család ennyire "normálisnak" kezelte, hogy egy közel középiskolás, már szinte kamasz gyerek ennyire nincsne tisztában a világgal, és szó nélkül, vagy bólogatnak vagy rögtön a segge alá teszik ami kell neki. Nem azt mondom, hogy ki kell baszni a gyereket az utcára, étlen-szomjan, de nem hiszem hogy ez hosszú távon hasznára lesz a gyereknek, mert már most, látványosan nincsen tisztában sok dologgal.

És elhiszem hogy a szülő a legjobbat szeretné, de ezt a kislányt nagyom hamar szét fogják szedni a kortársai a suliban, illetve sok olyan dolgot nagyon nehezen fog csak megérteni/megszokni ami szerintem egy kamaszkorban/fiatal felnőttként egyszerűen csak át kell esni és tűrni.

Szerintem egy gyereket meg kell tanítani tűrni és nyelni is, és értékelni a pénzt amit sokszor főleg szopatós munkával szerzel meg, mert ki tudja meddig kell majd ilyenekbe utaznod.

[ajtostolahazba]

Tegnap a terápián az ex-1 került szóba. Megkérdezte a pszichológus, hogy milyen érzéseim vannak iránta. Előbb nem akartam elmondani, de erősködött, hogy kimondva talán máshogy érzek majd. így az abban a pillanatban eszembe jutó összes negatív jelzőt felsoroltam, és határozottan mondhatom, hogy az érzés, ami előjön vele kapcsolatban mindig, az a düh, a gyűlölet és a harag. Érdekes volt ráeszmélni, hogy 2-3 irányított kérdéssel hogyan lehet teljesen új perspektívából nézni dolgokat. Pédául, hogy miért várom, hogy úgy viselkedjen, mint egy normális ember, ha az elmúlt 34 évben képtelen volt rá? Vagy felismerni a mintát, hogy a gyerekeim ellen elkövetett verbális aljasságoktól való ösztönös védelem hogyan kapcsol be nálam, amikor a két éves unokámat akarom megvédeni az ő nárcisztikus, követelőző, de csak biológiai alapon követelt nagypapa szerepétől. És hogy miért van szükségem erre a haragra, miért érzem, hogy kell, hogy minden ellenem és a lányok ellen elkövetett szemétsége elleni tiltakozásom testet kell, hogy öltsön ebben a zsigeri gyűlöletben... ma este a sors fintoraként ő és én, mi ketten fogunk vigyázni Ádira. Ő egyedül alkalmatlan, nem tudja ellátni, nem is érti, nem is ismeri, így ott leszek én is, hogy tulajdonképpen Ő csak végig asszisztálja, ahogyan lefektetem Ádit. Vissza nem térő alkalom lenne elmondani neki mindent, mindet, amit gondolok. Hogy tönkretett, hogy kihasznált, megalázott..Hogy a mai napig leszarja a gyerekeit, hogy leszarja Ádit is, de követeli a szeretetet, amiért semmit nem tesz az égvilágon. És mindenki hibás, ha hozzá nem szalad oda a gyerek, ha nem ismeri, ha nem tőle vár vígasztalást amikor sír, pedig fennen hangoztatja, hogy ő nagypapa, de idén pl.csak 4x sikerült meglátogatnia az unokáját, az utolsó látogatása óta a gyerek beszél. 1 hónap Korfu, 3 hét Egyiptom, utazgatások, hobbi-építkezés, mert lóvé az van persze, ebből áll az élete, erre mindre van idő. Ő kijelentette, hogy élni akar, róla a gyereknevelés letelt( mintha valaha is része lett volna az életének a gyereknevelés), mindenki baszódjon meg... Szóval nem tudom mit érnék el vele, ha ma este négyszemközt elmondanám neki, hogy mekkora egy fasz, nem tudom van-e értelme egyáltalán mondani neki bármit. De lehet, hogy magam miatt megérné. Lehet, hogy nem miatta kell kimondanom, hanem magam miatt... Nem tudom...asszem most hagyom az ösztöneimet dolgozni.

[kishudee]

Feleségnek lenni egy kiváltságos dolog a mai világban. Van ebben a szóban egy kis erő, mert mikor valaki megkérdi, hogy ki ez a nő az oldalán, és nem azt mondja, hogy a "csajom", "nőm", vagy "barátnőm", hanem a feleségem, akkor érezni lehet benne egy csipetnyi csodálatot és egy életen át tartó szövetséget.

De mit is jelent, hogy valakinek a felesége vagy? Talán a magyar nyelv az, amelyik a legszebben ki tudja fejezni ennek a szónak az értelmét : FELE-ség, a szeretett férfi másik fele. Az a fél, aki kézen fog és ott lesz akkor is, amikor egyedül lennél.

Sokan azt hiszik, hogy a feleség dolga a háztartás és gyereknevelés. De régen rossz, ha ez egy elvárt dolog..

Viszont a királynő az életedben, akit feleségül veszel, az azért lesz ott, mert ott akar lenni veled. Akkor és ott, minden helyzetben. Aki, látni fogja a leggyengébb oldalad, és akkor is téged tart majd a világ legerősebb emberének. Aki, látni fogja minden egyes hibádat, és még akkor is tökéletesnek fog tartani. Aki, ott lesz, hogy a belőled széteső darabokat összegyűjtse és a saját szívével foltozza vissza.

A szövetségesed, társad és az a hiányzó részed, aki mindig is hiányzott a Te egészedből.✨

~ László Orsii

[nitta86]

Olvasgattam kommenteket fb-n bár tudom hogy felesleges, és volt egy ahol egy idősebb nő panaszkodott a fiatalabb nőkre, hogy felháborító, hogy ezeknek fárasztó a gyereknevelés, ahelyett hogy csak csinálnák, de a fiatalabbak annyira elkényeztetettek szerinte, hogy már az kifárasztja őket, amikor még nincs gyerekük csak férjük.

És hát ez WTF. A gyereknevelés köztudomásúlag nagyon fárasztó. Régebben is az volt csak nem illett bevallani. A párkapcsolat/házasság gyerek nélkül viszont nem kéne, hogy fárasztó legyen. Oké, tényleg kell érzelmi munkát tenni egy hosszú kapcsolat fenntartásába, de azt remélhetőleg mindkét fél teszi. Meg alkalmazkodni máshoz is tud fárasztó lenne, de alapvetően az ilyesmi arról szólna hogy két (vagy poli kapcsolatban több) ember támogatja egymást. És emiatt pont hogy kevésbé lesz fárasztó a felnőtt élet, mert levesznek terheket egymás válláról. Ketten vagyunk pl. olyan feladatokra hogy valaki vegyen kenyeret meg WC-papírt, meg hogy valaki legyen otthon ha jön a szerelő. Szóval ez logikusan könnyebb így. Meg ha valaki épp fáradt vagy beteg akkor a másik át tudja venni egy időre mindkettőjük mindennapi feladatait, nem kell hullafáradtan mosogatni, vagy lázasan lemenni a boltba. Szóval ha jól csinálják akkor egy házasság/párkapcsolat könnyebb, mint egyedül lenni, nem pedig plusz feladat.

(De ja közben értettem, hogy az öreg nő szerint a férj az egy plusz gyerek akiről gondoskodni kell, a többiek meg erre bólogatnak, szóval értem, hogy értette, csak nehogy már.)

[joavilagvegeig]

Golf, sport, gyereknevelés. Marhajó.

[angelofghetto]

Ahogy Vekerdy mondani szokta, "a magyar oktatási rendszerben a kritikai gondolkodás szemtelenség, a kreativitás deviáns". A stréber güzükéből - teszem hozzá én - tapasztalatom szerint opportunisták lesznek (ld. osztálytalálkozók), viszont gyakran azok futnak be izgalmas és sikeres életpályát, akikre a tanárok azt mondták, hogy nem lesz belőle senki.

[annaszemete]

Nem tudom, mit kéne csinálnom. 12 éve dolgozom együtt a pszichológusommal, tényleg rengeteg dologban segített, meg segít most is, párkapcsolat, gyereknevelés, család, de van az életemben egy része, amivel nagyon nem ért egyet, nem hiszi, hogy jó irány. Tudom ezt róla, gyanítottam, hogy ez lesz, de ma "bevallottam" neki valamit, ami hónapok óta történik, és pont ezért nem akartam neki elmondani, mert tudtam, hogy nem ért vele egyet.

Ér ezen átlépni, és inkább beszélni a gyereknevelésről meg a családról továbbra is?

[csacskamacskamocska]

Dominancia

„Ha egy kapcsolatban az egyik fél dominánsabb, ő a főnök, az a másik fél negatív típusú alárendelődésével járhat együtt. Ezt onnan ismerhetjük fel, hogy a határozottabb fél valahogy így gondolkodik: Én jó vagyok így, ahogy vagyok, neked változnod kéne. Az én véleményem számít, a tiéd nem annyira. Az én igényem teljesüljön, a tiéd nem fontos. Az én céljaim mindenképpen valósuljanak meg, a tieid esetleg. (megj.: ismernénk fel, ha tudnánk mit gondol, de csak a viselkedéséből következtetünk, hogy ez lehet)

Ezek a kapcsolatok nagyon sokszor elnyomó jellegűek. (megj.: Így aztán, csak azok szeretnek benne élni, akiknek valami gyerekkori minta vagy valami egyéb trauma miatt otthonos a szenvedés.) Miről szól az alá-fölérendeltség valójában? Irányítás

Egy párkapcsolatban igenis fontos, hogy egy-egy területen - mint például pénzügyek, gyermeknevelés, ház körüli teendők - legyen valaki, aki irányít. Tehát, igenis fontos, hogy a párkapcsolat különböző területein legyen valaki, aki irányít! Ideális esetben az irányítószerep mindig annak a kezében van, aki az adott területhez jobban ért, vagy nagyobb felelősséget akar vállalni érte. (megj.: nade mi van, ha valamelyik úgy érzi, hogy ő mindenhez ért? És mi van, ha tényleg????) Legyenek olyan területek tehát, amelyekben nekünk van irányítószerepünk, és legyenek olyanok is, amelyekben a párunknak!” Ezt doktor doktorovics küldte nekem, mint követendő párkapcsolati kurzus reklám. El is gondolkodtam rajta. Mármint a felvetésen.

A feladatok szétosztása nagyon jó dolog, ha a másik valóban értően és felelősen csinálja és nem az van, hogy alkalmanként ránknéz nagy kutyaszemekkel, hogy jaaaa elfelejtettem.... és hol a pénz? ja... őőőő... Ha megbízhatóan megcsinálja, még akor is, ha nem úgy ahogy én csinálnám, akkor mekkora megkönnyebülés valamivel nem foglalkozni! (és nem is behúzni újabb feladatkártyát!) Tudni, hogy be vannak fizetve a számlák, vagy tudni, hogy van kaja otthon, de még a kedvenc nasink is, hogy a két alapvető feszkót említsem. Ehhez két erős, önálló ember kell. Vagyis semmiképpen nem elá-fölé rendelt viszony. Aki mindent csinált már, az tudja értékelni, ha leveszik a válláról valaminek a terhét. Ha amúgy a jelleméből adódóan képes rá, hogy hálás legyen és nem az a szemlélete, hogy amit ő is meg tudna csinálni, annak nincs értéke. Mint pl anyám. itt jutottam el addig, hogy hol érzem hibásnak az elgondolást. Az, hogy valaki önmagát a másik fölé helyezi, az nem feltétlenül látható dominancia, megnyilvánulhat az állandó fikázásban, morgásban, elégedetlenkedésben. Kiosztja a feladatot, mint egy gyereknek és oktatva kezeli a beszámolót. Ez akkor is rossz, ha nem mondja ki! Mert belül eltávolítja őt a másik tiszteletétől. A gyereknevelés meg aztán tényleg egy olyan pont, ahol nem hiszem, hogy jó, ha az egyik irányít. Az az irányítás kizárja a másikat. Azt el tudom fogadni, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatos piszoksok adminisztratív teendő lehet annak a feladata, akinek kisebb teher, de nem lehet a gyereknevelés az egyik ember feladata, mert az olyan, mintha egyedül nevelné a gyereket. Csináltam, tudom. Volt amikor deceber 23-án megkérdezte a férjem, hogy vettünk-e ajándékot a gyerekeknek. A másik, ami csak egy mellékszál, de ide teszem. Ha bárki tiltakozik az alárendeltsége ellen, akkor azonnal úgy tűnik, mintah ezt mondaná: Én jó vagyok így, ahogy vagyok, neked változnod kéne. Az én véleményem számít, a tiéd nem annyira. Az én igényem teljesüljön, a tiéd nem fontos. Az én céljaim mindenképpen valósuljanak meg, a tieid esetleg. Szóval, aki változtatni szeretne, az még a nyomora mellett erőszakosnak is tűnhet. :(

A kapcsolatok sokszor fulladnak bele a dominanciaharcba. A dominanciaharc egy tünet. Néha olyan személyes probléma tünete amit az átmeneti nehézségek erősítenek fel, de amikor elindul, pffff... :( :( már nem fog csillapodni. Hacsak nem élvezi mindkét fél a versenyt és nem tudatos, hogy ehhez talált magának megfelelő párt, akkor a dominanciaharc kizárja a kapcsolatból a tiszteletet és a szeretetet. Eliminálja a kapcsolat értelmét.

Az én kapcsolataimban nem volt tudatos feladatkiosztás. Rá is basztam minden alkalommal.

[vaningyen]

gyereknevelés, wook edition

[csakazolvassa]

a szigorúság értelme

A túlérzékenységről, az önfontosság hangsúlyozásáról többször írtam már: az csinálja, akinek enélkül nincsen énje, személyisége. Most amellett teszek hitet, hogy az élet egészét tekintve hasznos a szigorúság, a korlát: az, amit te helyezel el magad vagy a gyereked elé, és az, amit a világ vagy a kényszerek tesznek mindannyiunk elé. Lehet-e túlszeretni egy gyereket? A mai kamaszok kínjait elnézve…

[wannabebiker1]

a gyereknevelés kezd egy igen drága hobbivá válni.

[baktay]

2024.09.25.

Reggel nem akartalak ezzel felébreszteni, de muszáj elmondanom, mert most állt össze a fejemben. Többször kérdezted, hogy megérte-e az a sok áldozat, amit hoztunk az elmúlt években. És többször utaltál rá, hogy szerinted nem. Azt gondolom, hogy ez attól függ, hogy mennyire szereted azt, amit elértél/elértünk. És itt nem csak anyagi javakra gondolok, hanem átfogóan mindenre. A karrier, az elvégzett suli, amit a gyereknevelés terén letettünk az asztalra. És igen, amúgy az anyagi javak is, amik most rengeteg lehetőséget biztosítanak. Azt gondolom, ahhoz, hogy tudd igazán szeretni mindazt amit van, ahhoz ki kell tudnod mondani, hogy megérte. Különben hogyan is szerethetnéd! Persze le kell vonni a tanulságokat, és azokból van bőven, és kell, hogy a jövőben a döntéseinket ezen tanulságok alapján hozzuk meg, de kétségbe vonni mindazt amit elértünk, szerintem hiba. Ha szereted amid van, szinte bármekkora áldozatot megér.

[bdpst24]

A CineFesten debütál Hajdu Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián

A CineFesten debütál Hajdu Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián

Elkészült a film plakátja 2024. szeptember 13-án, a 20. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában vetítik először hazánkban Hajdu Szabolcs új filmjét, a rendező párkapcsolati trilógiájának záró darabját, az Egy százalék indiánt. A 2016-ban bemutatott Ernelláék Farkaséknál című alkotásban a gyereknevelés körüli nézeteltérések állnak a középpontban, míg a 2024-es Kálmán-napban…

[ueresuveg]

Francia, pontosabban egy elzászi (☝🏽) lánnyal. A volt munkahelyem európai központjából jött Mo-ra, egy új projektet beindítani. A cég amcsi, ezért mindenki angolul kommunikált, de az európai központ Németországban volt, ezért javarészt mindenféle németajkú népek jöttek minket okítani, akik mindig örültek, ha németül beszélő helyit találtak, és hát az elzászi is egy germán dialektus vagy nyelvváltozat - egy nyelvész biztosan jobban tudná, hogy most melyik is valójában.

Majd négy elég jó évet húztunk le Patriciaval, abból kb. hármat együtt élve. Hét évvel volt nálam idősebb, ennek megfelelően ő jobban tudta, hogy mit akar, és a dolgok ennek megfelelően is haladtak, de ez igazából mindegy is.

Anyum akkor már nem élt, így nem nagyon ismerhette meg - pedig imádták volna egymást -, apám meg minden alkalommal, amikor találkozott Pat-tal csak pillázott meg a szemét forgatta, mivel sváb létére sem bírta a német nyelvet. A már gyerekkoromban eltávozott nagypapám halálával kimúlt a családon belüli német nyelvhasználat sajna.

Sváb családom érett fele (értsd a 40+-osok) mindig feszengett egy kicsit, sosem láttam őket ennyire jól neveltnek - még az örökké tartó poháralátét-csata bárdját is elásták és hasznosulhattak végre az alátétek. A fiatalok meg kedvelték. Mindenki csiszolgathatta az aktuális szintjén az elsajátítani kívánt nyelvet (volt választék, angol, francia, német, ezeket beszélte Pat). És persze mentek a nálunkezígyvandehogyvannálatok című végtelen felvonásos összehasonlító jellegű beszélgetések.

Cigány családom, azaz az anyai ág sokkal közvetlenebb volt. Ott harminc felett senki semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, de szinte sosem kértek segítséget. Ha ritkán mentünk hozzájuk, akkor mindig valaki "lenyúlta" Pat-ot, engem meg elzavart, hogy a rég látott rokonsággal foglalkozzam inkább és ne aggodalmaskodjak annyit. Ezekután mindig rajtakaptam őket, ahogy

nagybátyám a francia funky meg jazz cd-ivel traktálja - Pat rocker

keresztanyám mutatja neki a könyvei között a francia klasszikusokat - szinte csak kortárs könyveket láttam addig Pat kezében;

egyik nagynéném tanítja, hogyan kell jó cigány pogácsát sütni.

A fiatalok meg kedvelték. Mindenki csiszolgathatta az az aktuális szintjén az elsajátítani kívánt nyelvet - volt választék, ugye. És persze itt is mentek a nálunkezígyvandehogyvannálatok című végtelen felvonásos összehasonlító jellegű beszélgetések. A fiatalok nem is különböztek akkor még egymástól, hmmm...

Pat szülei régi vágású munkásemberek voltak, akik Elzász egy pici, falujában éltek. Eleinte furcsállották, hogy minek a lányuknak egy kelet-európai (sic!), de gyorsan elfogadták a helyzetet. Ők azok a tipik elzásziak voltak, akik Badenwürtembergbe meg Pfalzba jártak át dolgozni, és bár magukat francia állampolgárságúnak, mégis elsősorban elzászi érzelműnek tartották. És persze minden összgermán klubtagságot kikértek maguknak, de igazából ez is mindegy.

Anyám mesélte, hogy mikor gyerekkorában külföldi diákok jöttek fene nagy Pöstre, akkor meglepődtek, hogy a mozikban nem csak magyar meg szovjet filmek vannak, hanem van nyugati is. Pat szülei meg azon lepődtek meg jó 30-40 évvel később, hogy nem egy ágról szakadt barlanglakót ismernek meg egy magyar fiú személyében.

Aztán nyílván dönteni kellett. Idehaza nem sok értelme lett volna maradni - tombolt a válság -, meg hát velem is kiszúrt az időközben sarokba szorított főnököm, úgyhogy Franciaország mellett tettük le a garast. Németországban kezdtem dolgozni, mellette tanultam, ő meg továbbra is ingázott, de szerencsére egyre kevesebbet. Pat nagyon nyitott volt. Ha mondjuk a kezébe nyomtam egy könyvet, elolvasta és utána vagy lelkendezett vagy jól leoltott. Én is nyitott vagyok, ha elmentünk elzászi színházba (amit maximum 10 falu lakói értettek szerintem csak), akkor élvezettel próbáltam felfogni, hogy mi akar történni a színpadon.

Aztán jött Lenny. Nem terveztünk gyereket, de jött. Ezután hárman éltünk boldogan. Azt hittem, hogy a gyereknevelés konfliktus forrás lehet, de igazából ebben is megvolt az összhang.

Viszont egy idő után kezdtek előjönni a kulturális különbségek. Vagyis inkább a személyiségbéli különbségek. Vagy a fene tudja milyen különbségek, de jöttek. Én szereztem egy gyártástechnológiai certifikációt és egy picike galvanizáló üzem egyik csarnokát vezettem. Viszont Pat azt szerette volna, hogy törjek magasabbra, minimum az égig. Mikor megismerkedtünk idehaza, nem igazán volt más lehetőségem, mindig haladnom kellett felfelé a ranglétrán, de ez inkább kényszer volt a pénz miatt. Odakint viszont kényelmesen eléldegéltünk és ez nem annyira motivált, hogy karriert építsek. Egyébként is hányinger kerülget, ha karrier építésről van szó. De megembereltem magam. Sok (igen férfias) durcázás után beadtam a derekam és elkezdtem munkát keresni, ami olyan jól sikerült, hogy az új munkahelyem egyből visszaküldött kishazánkba, hogy az új induló gyártáshoz szükséges oktatási meg egyéb adminisztrációs dolgokban segítségére legyek a mérnökcsapatnak. 2-3 hetente jártam haza hétvégére. Pat iszonyat büszke volt, én meg iszonyat csalódott, hogy alig látom őket. Aztán, mikor a magyar kollégák kitúrtak a helyemről - többek között ezért is van hányingerem a karriertől -, és hazamentem, vagyis vissza Elzászba, vagy tudom is én hogy mondjam, akkor életem akkori értelme csak annyit mondott, hogy nekik jobb kettesben. Pár nap múlva meg eltűntek. De nem kicsit. Senkinek nem szólt, senki nem tudta, hogy hova mentek. Egyedül a szülőkkel tartotta a kapcsolatot, de nekik sem mondta el, hogy hol vannak, mert tudta, hogy úgyis elmondanák nekem. Néha nekem is üzent, hogy tudja, hogy haragszom rá, és nagyon sajnálja, de egyszerűen ő nem tudta volna ezt az életet tovább élni. Azt az életet, amiről senki sem tudta, hogy neki nem is jó. Aztán meg teljesen eltűnt. A rendőrség nem sokat mindent csinált, engem meg pár hét alatt teljesen lenullázott egy ügyvéd és egy magánnyomozó.

Majd' 10 év után került elő. Elmesélte, hogy egy csaló bűvkörébe került. Ő sem tudta, hogy csaló, csak azt vette észre, hogy folyamatosan költözniük kellett, viszont élvezte, hogy mindig történik valami. Persze mikor ez a valami egy letartóztatás volt, azt már nem annyira élte. Főleg, hogy jött Matteo, az új gyermek. Nem volt évekig pofája jelentkezni, azt mondta. Még haza sem ment. Időközben megházasodtam és feleségem áldott állapotban volt, mikor Pat újra jelentkezett.

Pat-tal most jobb a kapcsolat. Lenny utál minden férfit, csalódott bennük. Meg persze kamasz. Márciusban lesz 14. És fogalmunk sincs, hogy mit és hogyan csináljunk. Feleségem - aki mindenről tudott persze - mindenben támogat, még nálam is jobban örült, mikor előkerültek.

Külföldi emberrel párkapcsolat

Hol találkoztatok?Volt akinek működött? Love storyt várok! ☺️Mi volt a közös nyelv? Rokonság hogy fogadta stb.? Költözés lett a vége? Minden érdekel!

Köszi a storyt!

[tukiblog]

Gyakorlati Gyereknevelés: Az én Utam a Szülői Nehézségeken Át

Helló, édesanyák, édesapák, nagyszülők, és mindenki más, aki a gyermeknevelés szép, de néha kihívásokkal teli útján jár!

Szabadkozás nélkül állíthatom, hogy a gyereknevelés az életem legfontosabb feladata. Minden nap új leckéket tanulok, minden nap meglepődöm, és minden nap növekszem a kisfiammal együtt. Úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül ebben - minden szülő hasonló utazáson van.

Mikor először értesültem arról, hogy gyermeket várok, hatalmas öröm és izgalom töltött el, de a félelem és a bizonytalanság is ott volt. Hogyan tudok majd gondoskodni egy kisbabáról? Hogyan biztosíthatom, hogy boldog és egészséges lesz? Hogyan tudom majd átadni neki az életre való felkészüléshez szükséges eszközöket?

Szerencsére, rátaláltam a "Gyakorlati Gyereknevelés 0-3 éves korban" című könyvre (a könyv elérhető itt), amely valóságos kincsesbánya volt számomra. Számtalan ötletet és inspirációt merítettem belőle, amelyekkel könnyebbé tettem mind a saját, mind pedig a kisfiam életét.

Az őszinte és gyakorlatias tanácsok, amiket ebben a könyvben találtam, segítettek nekem a gyermeknevelési problémákkal szembenézni. A könyv szerzője, aki maga is édesanya, pontosan tudja, milyen kihívásokkal nézünk szembe, és milyen kérdéseket teszünk fel magunknak. És ami a legfontosabb: megérti, hogy milyen fontos a szülők támogatása, amit ebben a könyvben nyújt.

Ez a könyv adott nekem egy útmutatót a gyermekneveléshez, melyben megtanultam, hogyan lehet játékosan tanítani a gyerekeket, hogyan kezeljem a hisztiket, és hogy hogyan vegyem észre a kisfiam érzelmi és fizikai szükségleteit. Nem csak a gyerekemmel való kapcsolatomban segített, de abban is, hogy jobban megértsem önmagam, mint anya.

A "Gyakorlati Gyereknevelés 0-3 éves korban" könyv nem csak abban segített, hogy jobb anya legyek, de abban is, hogy nagyobb önbizalommal és nyugalommal nézzek szembe a gyermeknevelés kihívásaival. Ha éppen te is egy gyermeknevelési utazáson vagy, és úgy érzed, hogy szükséged van némi útmutatásra, bátran ajánlom ezt a könyvet. Megtalálhatod itt.

A gyermeknevelés nem mindig könnyű, de a "Gyakorlati Gyereknevelés 0-3 éves korban" könyvvel könnyebbé és örömtelibbé tehető. Remélem, hogy te is találsz benne ugyanannyi inspirációt és segítséget, mint én.