#psziché

[elveszett-koltono]

What is love? How to love? I think it's our basic human need to be loved, but most of us don't get it even in their childhood. After that it's very hard to build a healthy self-concept.

[csillagpontradio]

Anna–Joachim-program: nem ígér gyermekáldást, de könnyebb teszi azt a terhet, amelyet a meddőséggel küzdő házaspárok cipelnek - Ötéves az Apor Vilmos Katolikus Főiskola egyedülálló programja

Öt év alatt több mint ötven házaspár vett részt az Anna–Joachim-programban, amelyet 2019-ben hozott létre az Apor Vilmos Katolikus Főiskola. A régóta gyermekre váró házaspárok a különleges tréningeken megélhetik a sorsközösségből, a problémák megosztásából és közös feldolgozásából fakadó erőt...

[kocsmahercegno]

A fizikai bántalmazást büntetik mert veszélyezteti a testet. A szóbeli bántalmazást nem, pedig öli a lelket..

@kocsmahercegno

[csacskamacskamocska]

Nehéz választani

abból a mindenből, ami a fejemben kavarog. Talán inkább csak a témáktól, a kérdésektől szabadulok most meg.

BIZTONSÁG a lebegtetés, az elhazudás, homály – az elköteleződés képtelensége, amit mindig a párkapcsolatra alkalmazunk, pedig ez általános jellemzője embereknek. Nem mondja ki amit valójában gondol, mert az elköteleződés valami mellett. Amiről azt gondolja, hogy az követel tőle valamit, amit ő szeretne elkerülni. Nem mond konkrét időpontot, nem mond konkrét terveket, nem határol be semmit. Vagyis ez egy szar megküzdési stratégia amivel rengeteg dolgot lehet elkerülni. Kivárni amíg elmúlik az a dolog, ami elől menekül. Pffff.

A kapcsolatokról nem beszélés Ez is kapcsolódik az előzőhöz, mert nem ad támpontot a partnernek és nem nyílik meg érzelmileg így nem lehet kapcsolódni és ő sem kell, hogy szembenézzen azzal, hogy esetleg hibázott valamiben.

A bocsánatkérés. Az őszinte bocsánatkérést ÉRZED. Érzed, hogy a másik nem a konfliktust akarja felszámolni egy jó taktikával, hanem átérzi, hogy bánatot okozott. Nem tolja le magáról a felelősséget.

A felnőtt ÉN. Része, hogy tudjuk, hogy amit teszünk mit okoz a másikban, milyen érzéseket, érzelmeket gerjeszt. Tudjuk, képesek vagyunk az empátiára és felvállaljuk azt is, hogy szándékosan tesszük, és azt is, ha nem voltunk vele tisztában, de már felfogtuk.

Az egészséges psziché. Uh, ez kurvanagy kérdés. Felrémlett az elmúlt 10 évből jópár alkalom amikor, uh, hát minden volt amit csináltam, csak éppen nem egészséges. Próbáltam mentségeket találni, anyám meg a traumák mindig erős kártyák, és a középszerűség elkerülésének narcisztikus kártyája is benne van a pakliban, de erősen a tévhit is, hogy az élet a komfortzónán kívül van, vagyis át kell lépni folyton a határokat. Hát, én is bedőlök tévhiteknek, nincs mese. Nagyon nehéz az embernek megtalálni saját magát a káoszban. Mikor jön rá valaki, hogy vele van baj és nem muszáj az egész életét úgy lehúzni, ahogy egyszer valahogy összetákolta a pszichéjét?

„Nem tud nem bántani”. Ezt írta valaki az egyik posztomhoz és ez fájdalmasan mélyre ment. Mert így van. Valójában erre nem tudok semmilyen megoldást. Nagyon szomorú vagyok e miatt.

[pitkinofficial]

Ma volt életem első fegyelmi tárgyalása

ahová ráadásul - bármennyire szégyenlem- nem alanyi jogon jutottam (a mi időnkben egy kokival elintézték, ha lekurvaanyáztam a matektanárt), hanem a fiacskám segített. elküldte a faszba az angol tanárnőjét, amit én tiszta szívből helyeslek amúgy, mert kevés ilyen kiégett, nyomorult pedagógus csümbelléket láttam életemben, mint ez a szipirtyó, de nyilván ezt nem mondhatom a fiamnak. ötven pluszos vagyok, és még mindig iskolába járok, tehát életem nagy részében tanultam. Úgy gondolom, releváns a véleményem az oktatókkal kapcsolatban. Szóval sikerült elérni, hogy áthelyezzék egy másik csoportba, és hogy az igazgatói rovó miatt ne vegyék el az ösztöndíját (60 K havonta, amit a kitűnő bizonyítványával küzdött ki magának egy alapítványi középiskolában, nem kis pízecske)

tehát győztünk! (?)

de intő jel: kurvára nem stimmel valami az oktatási rendszerrel. hol vagytok TANÁROK? Hol vagytok PEDAGÓGUSOK? Hol vagytok JÓ EMBEREK, AKIK TANÁROK ÉS PEDAGÓGUSOK? Nem kell, hogy sokan legyetek, mert akkor kevesen lennétek. de minden gyerek életében legyetek PÁRAN. Erzsi nénik, Gábor bácsik, Laci bácsik, Karcsi bácsik. Akikre példaképként lehet nézni, nem pedig pszichés problémákkal küszködő zsarkokokként.

Most rezeg a léc, mert elég egy szakoktatói, amit egy felszerelés hiány miatt is kaphat, hogy újabb fegyelmi tárgyalás legyen, és akkor automatikusan elveszik a juttatásait.

és még csak október van...

[iszappakolas]

Pár hónapja befejeztem a terápiát. Az lett a konklúzió, hogy egészséges megküzdési stratégiákat kell felépítenem. Rendszeresen edzek és olvasok, alaposabban odafigyelek a táplálkozásra és az alvásra is. Jól vagyok. Mások is látják, több pozitív visszajelzést kaptam olyanoktól, akik nem is sejtik, min mentem keresztül. Már több mint fél éve nem kerülök az öngyilkossági gondolatok spiráljába. A legjobban az motivált, hogy ne tegyem tönkre a páromat. Néhány napja lelépett, hét év után elhagyott. Pont akkor, amikor azt kezdtem érezni végre, hogy minden rendben. Üresnek és céltalannak érzem magam, mint egy papírdarab, amit ide-oda fúj a szél, de élni akarok. Nem tudok rá haragudni, megértem, tisztelem és elfogadom a döntéseit. Hálát érzek, amiért eddig kitartott mellettem. Bárcsak most ismerne meg. Talán nagyobb eséllyel válhatnék azzá, akire szüksége van.  Borbély Szilárdot olvasok napok óta. Az agyamban egymás után ismétlődnek az Ámor & Psziché-szekvenciák:

1. Amikor egy álom nem teljesül, ébredéskor az agyban elpusztul egy sejt. Emlékei ekkor eltűnnek. Aki felébred, erre többé nem

emlékszik. A komputeres felvételeken ilyenkor apró, ultramarinkék pontokat látni, amelyek, mint egy távoli, már halott galaxis

csillagai, időnként felvillannak. Kezdetben ezeket képernyőhibának vélték. A felvillanások idővel egyre

sötétebben sugároznak. Még megfejtetlen, kódolt üzenetet közvetítenek. A kutatók a legsötétebbeket Pszichének nevezték el.

3. Amikor mély fájdalom éri az embert, a kutatók megfigyelése szerint az agyban tömeges öngyilkosságot követnek el bizonyos sejtek. Egy

idegsejt halála nem okoz tragédiát. Ilyenkor azonban több száz, vagy akár több ezer sejt pusztítja el magát. Komputerrel modellezték

ezeket a felvillanásokat, gyakoriságukat, térbeli elhelyezkedésüket. Észrevették, hogy bizonyos részletek szabályosan

ismétlődnek. Az így kapott mintázatot hangokká transzformálva kiderült, oly módon szervezett, akár egy zenemű.

4. A mélytengeri halak, a barlangban lakó állatok bőre nem termel színanyagot. Csupasz, áttetsző hártya borítja őket. Elcsökevényesedett a látásuk is. Akkor sem érzékelik a fényt, ha

kibukkannak a felszínre. Aki sötétségben él, nem ismeri a félelmet. Az emlősök hólyagszeme különleges szerv. A misztikusok szerint fény lakik benne. Középkori magyarázatok feltételezték,

hogy láthatatlan csápok nyúlnak ki belőle, amelyek letapogatják a tárgyakat. Az alig kétszázezer éves Malawi tóban él egy halfaj, amelynek egyetlen

tápláléka a többi hal szeme. A megtámadt állatnak csak a szemét tépik ki. Majd könnyedén kiszakítják a másikat is. A megvakított hal még úszik egy ideig.

9. Amikor egy szerelem véget ér, bizonyos szokások értelmetlenné válnak. A napirend újraszervezése sok apró feladatot ad. Ez segít

átlendülni a kezdeti nehézségeken. Ezt követően a kötetlenség érzése véletlenszerű döntésekkel társulva felszabadítóan hat. Ezek idővel

állandósulhatnak. Ami újabb szokások kialakulásához vezet. Vagy egyszerűen csak régi szokásokhoz

térünk vissza. Egy ideig forgolódunk ebben az ismerős, új helyzetben. Aztán az éjszakát kizárólag alvásra fordítjuk.

10. A pillanatnyi tétovázás este, az alvás és az ébrenlét között, míg másik program töltődik a testbe, egy kis gyanú a szívbe költözött.

Már sötét volt az ég nagy képernyője, aludtak benne minden csillagok, felvillanó, apró fények és hőre- érzékeny másolt, lopott programok.

Takarékos üzemmódra kapcsolt, aludt a test. És álma algoritmus. Az élet az. Ám van benne egy vakfolt:

az önmagát tesztelő rendszer számol minden lehetséges veszéllyel. De vírus támadja meg. A neve: Killer Amor.

[hicapacity]

Ősszel egy újpesti gimnázium egyik diákja öngyilkos lett. A tragédia arra sarkallta a kerület és az iskola vezetőit, hogy kezdjenek valamit a fiatalok mentális egészségének helyzetével. Elvégeztek egy felmérést, amiben az ACE (ártalmas gyermekkori élmények) kérdőív kérdéseit tették fel mintegy 500, 9-12. osztályos tanulónak.

Az eredmények megdöbbentőek.

A diákok majdnem fele beszámolt verbális alázásról, negyede szexuális abúzusról, majdnem harmada érzelmi elhanyagolásról, ötöde fizikai bántalmazásról. A diákok negyede él olyan családban, ahol jelen van a függőség.

A diákok egy része a névtelenség ellenére, saját elhatározásból is odaírta a nevét, jelezve, hogy segítségre lenne szüksége.

Figyelem: ez nem egy hátrányos helyzetű iskola, hanem egy jónevű budapesti gimi!

A gyermek-pszichiáterek és -pszichológusok évek óta kongatják a vészharangokat: különösen a járvány óta nagyon megnövekedett a hozzájuk forduló fiatalok száma. És valószínűleg ez csak a jéghegy csúcsa. A szakemberhiány egyre aggasztóbb itt is.

A legtöbb gyerek némán szenved - abban a meggyőződésben, hogy az ő bajára nincs segítség. Hiszen otthon (és gyakran az iskolai bully-któl is) megkapja, hogy mennyire haszontalan, élhetetlen és selejtes ember. Szenvedése gyakran még akkor is láthatatlan marad, amikor egyértelmű jeleket küld, hogy észrevegyék: megnyilvánulásait gyakran azzal magyarázzák, hogy "rossz tanuló", "antiszociális gyerek".

Évtizedek óta tudjuk, hogy minél több bántást, érzelmi sivárságot, magányt él át valaki gyermekkorában - annál nagyobb az esélye, hogy depresszióval, függőséggel, öngyilkos gondolatokkal és mindenféle egyéb pszichés és szociális problémával fog küzdeni felnőttként. Ezerszer többet érne, ha iskolaőrök meg elrettentő "drogprevenciós" előadások helyett lennének felkészült segítők, akik lelki támogatást nyújtanának az érintett gyermekeknek.

Makara Mihály doktor (interjúnk vele itt: https://drogriporter.hu/mentalis-vedooltasra-van-szukseg-beszelgetes-dr-makara-mihaly-foorvossal/) vezetésével nemrég megalakult az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért - egy olyan szervezet, ami kimondottan ezt a problémát szeretné felkarolni és láthatóvá tenni. Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos. Összekötöttem az egyesületet Máté Gáborral, aki egy videóüzenetet is küldött az egyesület támogatására - nézzétek meg a honlapjukat: https://egyelv.hu/

[diogenesz2020portugal]

Az anya azt állítja, hogy a fia először április közepén lett rosszul, akkor ugyanúgy a kistarcsai kórházba vitte a mentő. Ott a vizsgálatok során azt állapították meg az orvosok, hogy minden eredménye rendben van, így hazaengedték. A férfi azonban nem lett jobban, továbbra is fulladt, ezért néhány nap múlva visszavitték a kórházba, ahol a pszichiátriára vitték és az édesanyja szerint pszichés betegként kezelték, pedig nem volt az, és „nem foglalkozott vele senki úgy, ahogy az állapota megkívánta volna”.

Világszínvonal. Felelősséghárításban mindenképp.

[szottesfolditanyak]

Igazi jó, piros, erős vér

"A hároméves Robert leesett a hátsó lépcsőn, felhasította az ajkát és kitörte az egyik felső fogát. Erősen vérzett, és hangosan visított a fájdalom és a rémület miatt. Az anyja és én siettünk a segítségére. Egyetlen pillantásból rá és a vértócsára körülötte nyilvánvaló lett, hogy ez a vészhelyzet gyors és adekvát intézkedéseket igényel. 

Nem próbáltuk felemelni a helyzetéből; ehelyett, amint levegőt vett a további ordításhoz, gyorsan és együttérzéssel egyszerűen annyit mondtam: „Ez rettenetesen fáj, Robert. Rettentően fáj." 

Ebből a fiam kétségtelenül megtudta, hogy felismertem a helyzetét. Egyet tudott érteni velem, és tudta, hogy teljesen azonosulok vele. Ezért figyelve kezdett hallgatni rám, mert demonstráltam, hogy teljesen értem az esetet. Gyermek-hipnoterápiában nincs fontosabb, mint úgy beszélni a pácienshez, hogy egyetértsen veled és respektálja a helyzet értő kezelését — és mindezt az ő felfogóképességének megfelelően. 

Ezután ezt mondtam neki: „Jogos, hogy fájjon". Ebben az egyszerű nyilatkozatban megneveztem a félelmét, megerősítettem az értékelésemet a helyzetről, és kimutattam, hogy értelmesen, vele teljes egyetértésben fogom fel az egészet.

A következő lépés neki és nekem  — amint megint levegőt vett  —  annak deklarálása volt, hogy „Igazán kívánhatod, hogy ne fájjon". Itt ismét teljes egyetértés hangsúlyozódik: jóváhagyják és bátorítják őt. Ez a kívánság teljes egészében az övé volt, tőle jött, a saját sürgős igényét képezte. Ezzel a helyzetmeghatározással adhattam a következő, biztosan elfogadható szuggesztiót: „ Egy-két perc múlva talán nem fog annyira fájni". Ez megint teljes összhangban volt az ő kívánságával, és a „talán nem fog" kitétel sem volt ellentétben a saját tapasztalatával. Így elfogadhatta a gondolatot és reagálhatott arra, és láthatóan ez a szuggesztió elérte őt.

Ezzel a lépéssel átkerültünk a következő szakaszba, ami fontos neki, mint a szenvedő személynek, és fontos a teljes esemény pszichés jelentőségében  — elindultunk a szituáció módosítása és megváltoztatása felé.

A hipnoterápiában, vagy a hipnózis bármely hasznosításában túl gyakori az a tendencia, hogy túlhangsúlyozzák a nyilvánvalót és újra, szükségtelenül a már elfogadott szuggesztiókat erősítik meg, ahelyett, hogy egy olyan várakozási helyzetet hoznának létre, amely megengedi a kívánt válaszok kifejlődését. Minden bokszoló ismeri a túledzés hátrányát, minden kereskedő az áru túldicsérésének oktondiságát. Ugyanezen kockázatok a hipnózis-technikák alkalmazásában is léteznek.

Robert tudta, hogy megsérült, hogy ő most egy sebesült személy. Láthatta a vérét a kövezeten, megízlelhette a szájában, tapinthatta a kezein. Minden más emberi lényhez hasonlóan, a balszerencséjében vágyhatott a narcisztikus különbségtevésre, a narcisztikus komfortra. Senki nem akar egy bagatell fejfájást — ha már egy fejfájást el kell viselni, akkor legyen kolosszális. A büszkeség annyira bátor és megnyugtató érzés. 

Ezért Robert figyelmét minden kétség nélkül két, számára létfontos jelentőségű kérdésre kellett irányítani, egyszerű állítások segítségével. „Ez rengeteg vér itt. Igazi jó, piros, erős vér. Nézd, Anya, látod? Sok piros vér, úgy hiszem, de te is lássad."

Ez a Robertnek fontos értékek nyílt és félelmet nem keltő elismerésének egy másik útja. Neki tudnia kell, hogy a balesete mások (és a saját) szemében hatalmas, és ehhez konkrét, tapintható bizonyítékra van szüksége. A kijelentésemmel, „mennyi vér!", Robert ismét hallhatta a helyzetnek a sajátjával összehangzó hozzáértő becslését (bár a saját értékelése még nyilvánvalóan ösztönös, megfogalmazatlan). A kérdés a vér jóságáról, színéről, erejéről pszichológiai szerepet játszik a baleset jelentőségének az alátámasztásában.

Egy olyan helyzetben, ahol valaki komolyan sérültnek érzi magát, nagyon nagy az igény kompenzáló érzésekre. 

Ennek megfelelően mélyen egyetértettünk Anyával abban, hogy ez egy komoly, nagy sebesülés. Ennyi vérrel! Ezzel biztosítottuk őt, hogy itt nemcsak egy érzelmi alapú megnyugtatásról van szó, hanem az a valóság vizsgálatára épül. 

Ezt a kedvező véleményt azáltal is minősítettük, hogy ha ennyi a vér, akkor talán jobb lesz, ha ezt a fürdőszoba fehérségében is megvizsgáljuk. Ekkorra Robert már leállt a sírással, és már nem a fájdalma és a rémülete uralta őt. Ehelyett a vére minőségének a fontos problémája kezdte érdekelni. 

Az anyja felvette és bevitte a fürdőszobába, ahol vizet csorgattunk az arcára, hogy lássa, „a vére milyen tökéletesen keveredik a vízzel" és „kiváló rózsaszínt ad". Gondosan ellenőriztük tehát a vörösségét, majd a rózsaszínségét, Robert mély elégedettségére, hogy a vére jó, piros és erős, és szép rózsaszínűre festi a vizet. 

Ekkor jött a kérdés, vajon a szája „jól vérzik-e" és megfelelően „dagadt-e". A szemügyre vétel, Robert teljes elégedettségére és megkönnyebbülésére, ismét felfedte, hogy minden következmény komoly és jó, és helyénvaló. 

Aztán jött az ajka felszakadásának a vizsgálata. Mivel ez könnyen kiválthat egy negatív reakciót, előzetesen feltételeztünk a részéről egy kezdeti tagadást, ami egyben egy új és fontos kérdést hozott be. A sajnálkozó állítás az volt, hogy miközben ölt��seket kell kapnia a szétrepedt ajkába, sajnos, nem lehet szó annyi öltésről, mint ameddig számolni tud. Valójában még tíz öltésre sem volt szükség, miközben már húszig számolt. Kijelentettük, hogy kifejezetten sajnáljuk, hogy nem lehet tizenhét öltése, mint a nővérének, Bettynek, vagy tizenkettő, mint Allannek, de megelégedve vette tudomásul, hogy mindenképpen több lesz, mint a másik három testvérének, azaz Bertnek, Lance-nek vagy Carolnak. Így az egész helyzet kezdett olyanná alakulni, amelyben részességet vállalhatott az idősebb testvéreivel — egyenlővé vált velük, sőt aktuálisan fölénybe került. Így Robert olyan helyzetbe került, amelyben képes lett szorongás vagy félelem nélkül szembenézni a seb-összevarrás kérdéseivel, sőt a sebésszel való együttműködés kitüntető reménye és a feladat (számolni az öltéseket) jó teljesítésének vágya tovább motiválta. Így nem is volt szükség további megnyugtatásokra, sem bármilyen további szuggesztióra a fájdalom elviselésére.

Robert csalódására a sebhez csak hét öltésre volt szükség, de a sebész kihangsúlyozta, hogy ez a varróanyag újabb és jobb fajtájú mindazoknál, amiket a testvérei valaha is kaptak, és a seb vonala egy szokatlan W, ami az Apa egyetemének a kezdőbetűje. Így az öltések számáért teljesen kárpótolva lett."

Jay Haley -- A rendkívüli Milton H. Erickson

[csillagpontradio]

Szabadság. Szeretem?

A nyári vakációt általában mindenki az önfeledt jókedvvel, vidám családi és baráti nyaralásokkal, pihenéssel és töltődéssel asszociálja. Azonban sokaknak pont ez az időszak hoz fel olyan önismereti témákat és elakadásokat, amelyekkel érdemes foglalkozni. Erről kérdeztük Kocsis-M. Brigitta...

[progarden]

A múltkori posztom tudatosan volt provokatív: azt mutatta be, hogy mennyire hamis köröket futunk le a függőséggel kapcsolatban. És ez ezért van, mert még mindig egy csomó tévhit kering azzal kapcsolatban, hogy ki a függő, mi okoz függőséget és miről ismerszik meg a függőség.

Ki a függő?

Az emberek többségének arról, hogy "függő", még mindig egy koszos mackós-kapucnis junkie, vagy egy remegő kezű üveges szemű alkoholista jut eszébe. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a függőséggel küzdő emberek többsége - pont olyan, mint mi. Mindannyian. Figyelem, nem véletlenül írom azt, hogy "függőséggel küzdő ember": ezzel is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle egzotikus állatfajról van szó. Emberekről, akiket nem az határoz meg, hogy "függők".

Csupán szenvednek, és a szenvedésük, aminek a gyökerei többnyire messze visszanyúlnak a gyermekkorba, újra és újra olyan zsákutcába löki őket, amiből önerőből nem képesek kijönni. Az embereket nem lehet felosztani függőkre meg nem függőkre, ez nem egy bináris opció. Sokkal inkább egy spektrum, amelyen az ember az élete során több irányban elmozdulhat.

Mi okoz függőséget?

Sokan még mindig felosztják a szereket jókra és rosszakra. Azt hiszik, hogy az általuk használt szer különb - hogy az nem okoz igazi függőséget. Az alkohol-fogyasztók egy része különbnek képzeli magát, hiszen ő "csak" iszik: ő normális, nem olyan deviáns, mint "azok", a "narkósok". A fűszívók egy része pedig meg van győződve arról, hogy a fű nem drog. Valójában nem a drog okozza függőséget, az csupán a függőségnek egy lehetséges tárgya. A függőség az elme megküzdési stratégiája a valósággal, aminek a tárgya nagyon sokféle dolog lehet.

Hogyan ismerszik meg a függőség?

Általános tévhit, hogy a függőséget csak a mennyiség teszi: hogy milyen gyakran és mennyit használ valaki. Pedig sokkal inkább azt kellene nézni, hogy milyen funkciót tölt be az ember életében és milyen hatással van az életére, a kapcsolataira, a testi-lelki egészségére. Gyakori tévhit, hogy az nem függőség, ami "csak" pszichés elvonási tünetekkel jár. Hiszen az "csak" a fejben van. Hát nem. Ami a fejedben van, az nagyon is valóság! Bármilyen szerről való lejövésnél nem a fizikai detox a legnehezebb, hanem az, hogy a saját elméd lemondjon arról, hogy a rövidtávú enyhülés ígéretével újra és újra belemeneküljön a szenvedés elől.

Végső soron szinte semmi sincs, ami jobban megkeseríti a függőséggel küzdő emberek és a hozzátartozóik életét, mint a tabusítás, titkolózás, tévhitek és megbélyegzés, ami ezt az egész témát övezi. Ugyanis ez áll annak a hátterében, hogy annyi ember képtelen felismerni, hogy bajban van. Mert önmagát folyamatosan egy általa képzelt "addikt", "alkesz", "drogos" stb. képhez hasonlítgatja, attól próbálja megkülönböztetni. Ugyanis retteg attól, hogy oda beskatulyázzák, hogy rásüssék a bélyeget, hogy "rossz ember". Zéró-összegű játszmának tűnik számára az egész: vagy tagadsz, hogy problémáid vannak, vagy feladod az emberi méltóságod.

Pedig nem: nem vagy rossz ember attól, hogy függőséggel küzdesz életed egy szakaszán. Ez nem határoz meg téged, nem kell egy egész életre szóló bélyeget magadra venni. Még akkor sem, ha egyébként a felépülésben lévő függő identitás sokaknak segít abban, hogy megőrizzék a józanságukat. Ember vagy, értékes ember, akinek vannak problémái ivással, szexszel, szívással stb. - de a legfőbb problémád soha nem maga a függőség. Az csupán mindig egy jóval mélyebb egzisztenciális, pszichés és spirituális krízisnek egy megnyilvánulása.

Máté Gábornak nagyon igaza van, amikor azt írja, hogy a függőség borzasztóan emberi dolog - és sokak számára paradox módon pont ennek a felismerése, a szégyen és tagadás elengedése vezethet el oda, hogy elinduljon a felépülés útján. Az első lépés gyakran a legnehezebb.

kép: Melankólia, Albert György szobra

[csacskamacskamocska]

A cinkék és az OCD

A cinkék amúgy nem azt mondják, hogy nyitnyikék, hanem idegesítően nyikorognak, mintha valakik egy ócska napozóágyon pettingelnének. Persze szeretem őket, meg örülök nagyon, hogy jönnek, mert mindennek örülök, ami nem repülő patkány. Megpróbálok leszállni a hullámvasútról. Tanultam egy zümmögő légzéstechnikát, ami állítólag relaxál. Zavaros idők vannak most, úgyhogy előfordulhat, hogy folyamatosan zümmögni fogok. Érdekes cikket olvastam az OCD-ről. A legérdekesebb az volt benne, hogy az OCDsek tudják, hogy valami nincs rendben velük és próbálják leplezni a kényszerüket, hogy mások ne tartsák őket bolondnak. Ettől jobban szenvednek, mint a kényszereiktől, bár attól is eléggé. Illetve, hogy az OCD-t nem szabad összetéveszteni a „pontossággal”, a munkában és a magánéletben való tökéletességre törekvéssel. A „perfekcionista”, a tökélyre törekvő azt gondolja, hogy mindenkinek ehhez a mércéhez kell igazodnia, míg az OCD-ben szenvedő tudatában van annak, hogy kényszergondolatai és cselekvései értelmetlenek és eltúlzottak, és ha rajta múlna, legszívesebben szabadulna is tőlük. A tökéletesre való törekvés tehát nagyon különbözik az életet megnehezítő vagy éppenséggel ellehetetlenítő kényszerektől és a rituálisan ismétlődő cselekvésektől. Annyira sokan vannak, hogy 50 emberből 1 kényszeres. Van 800 ismerősöm, akkor 10-16 biztos kényszerbeteg. :o 8-10 pszichopata, 160 depressziós vagy volt élete során jelentősen depressziós, kb 8 skizofrén, kb 10 narcisztikus. Még mindig meg kellene írnom a novellát, amiben a pszichés zavarokat a közösség szolgálatába állítják. Mennyi kiaknázatlan definiált működés az amúgy definiálatlan, egészségesnek mondotthoz képest! :D Egészen sokféle dolog tartozik az OCD körébe, én korábban csak a kényszeres tisztogatásról, a szimmetriáról tudtam, de itt egy lista a cikkből:

KÉNYSZERGONDOLATOK •  Fertőzéstől való félelem: 45% •  Beteges kételkedés/bizonytalanság: 42% •  Testi funkciókkal kapcsolatos undor: 36% •  Szimmetria/rend igénye: 31% •  Agresszív gondolatok: 28% •  Szexuális gondolatok: 26%

Többféle kényszergondolat: 60% KÉNYSZERCSELEKEDETEK •  Ellenőrzés: 63% •  Tisztogatás: 50% •  Megszámlálás: 36% •  Kérdezgetés, meggyőződés: 31% •  Szimmetria/”precízkedés”28% •  Gyűjtögetés: 118%

Többféle kényszercselekvés:48% érdekes lehet, hogy hol vannak a határok a valamin rugózás és a kényszeres gondolat/cselekvés között. És vajon a szenvedélybetegségnek és az OCDnek van-e közös pszichés gyökere. Tudom, ez másnak nem annyira érdekes, mint nekem, de minden érdekel amit fellengzősen vagy felületesen, minden valós tudás nélkül kjelentünk valakiről vagy magunkról. Ő kényszeres, ő ilyen, olyan. Ha minden igaz lenne, nekem egyetlen épeszű, egészséges pszichéjű ismerősöm sincs, engem is beleértve, én minimum hatféle zavarral élek, bár a pszichológusom szerint csak „nem nőttem fel” (amibe nem valamiféle gyerekes viselkedés tartozik, hanem a határok meghúzása, a helyes önértékelés, az önérvényesítés megfelelő módja és a felelősségvállalás a saját egészségünkért és jóllétünkért). Bárcsak tanulhatnék úgy pszichológiát, hogy azonnal kapok válaszokat a kérdéseimre, de mindig csak azt magyarázza el egy professzor, ami érdekel. :D

[thisisnotadiehardmovie]

Egész nyugtalanító mennyiségű ASMR videót rak elém az insta, ahol az emberek az állataikat mosogatják. Szerintem semelyiknek sem kell spa nap, nem kell ötvenféle habzó szart rákenni se a jámbor tengerimalacra, se a pufanncs bundájú kutyára (biztos nem véletlen, hogy macskákkal nincs), ez is valami kifejezetten rettenetes pszichés tünet.

[iszappakolas]

A napokban öngyilkosságot elkövetett sümegi srác története nagyon megrázott. Ugyanabba a középiskolába jártam, ugyanúgy túlsúlyos voltam, és ugyanúgy basztattak. Rohadt nehezen éltem túl én is, és sok kortársamról tudok, akiknek ugyanez a narratívájuk. Az az iskola maga volt a pokol, és úgy látszik, azóta egyre jobban izzik. A tanárok és az oda járó gyerekek jókora szelete mentális és morális torzszülött. A pedagógusokhoz sose lehetett segítségért fordulni, a zaklatás és erőszak emésztő jelenlétét teljesen ignorálják, és többször előfordult az is, hogy ők bullyngoltak. Többek között ezeknek az éveknek köszönhetem a legtöbb pszichés hegemet. Napalmot kellene baszni az egészre.

[petrany]

„Ennek egyrészt családi oka van, másrészt borzasztó nehéz döntés szakítani az ember teljes korábbi életével és kockára tenni évtizedes emberi kapcsolatokat. Harmadrészt pedig, bárki bármit is állít, a Fidesz többsége nem Rogán Antal, rengeteg jóravaló ember dolgozik ebben a rendszerben kizárólag a hazájáért és a magyar emberek boldogulásáért és nem az oligarchák gazdagodásáért."

Magyar Péter csúcsmenedzser, állami vállalatokban eddig jól megt��mött stratégiai zseni, aki szépen, egy összetett mondattal felmentette az összes megalkuvó, anyagi és hatalmi érdekből simulékony NER-kollaboránst, akik kötelezően hozzák a magyar vidéket Orbán Viktornak, és cserébe nem kérnek sokat, csak pénzt, pénzt és pénzt.

A hazáért és a magyar emberek boldogulásáért, mi? Ordas kamu és önámítás, illetve kemény pszichés tagadás.

[konyvekkozt]

egy bántalmazásról szóló könyvre nehéz azt mondani, hogy tetszett. nem is a bántalmazás tetszik, hanem az, ahogy be tud szippantani a történet, ahogy akárhány hasonló elbeszélést hallottam már bántalmazott nőktől, ez most mégis újszerű, ordító, hogy üvölteném, ELÉG! - főleg, mikor már gyerekek is vannak

a történet két szálon fut: Léna és Péter mesél. már a legelején kiderül, hogy Léna közel tíz év házasság után megcsalta a férjét, s az is, hogy Péter tisztában volt vele, hogy a felesége megteszi egyszer

innen ugrunk vissza a megismerkedés és a közös élet megcsalásig tartó részéhez. az első döbbent nyomként ordító esemény, hogy Péter átpakolja Léna összekészített bőröndjét. aztán csőstül jön minden. tömörített adagot kapunk az érzelmi és pszichés bántalmazásból. nekem egy idő után ez már kellemetlen volt. de két végkifejlet fogalmazódott meg bennem, ezért befejeztem a könyvet - hogy aztán üres kézzel álljak a legutolsó mondat után

igen döbbenetes, ahogy ugyanazok az események két szemszögből kirajzolódnak. és mikor megfordul az ember fejében, hogy lehet-e ennyire másként megélni valamit, akkor pontosan tudja, hogy a válasz az, hogy igen. csak az volt nehéz, hogy a szabadidőmben mégsem szeretnék szakember lenni - hiába én választottam, hogy elolvasom ezt a könyvet, kevesebb terhet reméltem

maga a könyv hiteles, nincs benne egy logikai bukfenc sem. egyedül az volt nehéz, amikor a jelenbe csatlakozott vissza a történet, mert akkor már nem emlékeztem pontosan arra az eseménysorra, amiből visszaugrottunk a kapcsolat elejére. a másik gondom az volt, hogy néha túlírt volt a történet, nagyon elmélyült apró részletekbe, de csak néha, így nem volt teljes az egyensúly

szerintem az jó, hogy születnek ilyen könyvek. kell a bántalmazottaknak, hogy lássák (még ha titokban, lopva könyvesboltban vagy máshol olvasva), nincsenek egyedül. hogy a családtagok, barátok minél jobban, hamarabb felismerjék, ha a szerettük (akár nő, akár férfi, akár felnőtt, akár gyerek, akármilyen módon) bántalmazott. óriási a bántalmazás látenciája, főként a családon belül elkövetetteké