#nem vagyok kurva

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

Mással is volt már olyan hogy akármit szeretett volna, de tényleg bármit.. semmi sem jött össze? Az elmúlt 1 évben csak a szar ömlik a nyakamba. Pár napig jó minden aztán hirtelen elcsesződik valami. És én kitartó vagyok tényleg, de ez ami történik az elmúlt időszakban, már sok. Belefáradtam az egészbe pedig mostanában annyira igyekszem jobb ember lenni, és ez jön cserébe. Drága élet! Vagy sors vagy akármi! Nem lehetne már végre vége?

[drakvuf]

Kalandos nyugalom 🤭

[banatostenger]

Az arcom rezzenéstelen

De a szívem ordít…

[starboymp3]

apám megint kovászos uborkát csinál... de nem ám akármilyet, rak bele répát, fokhagymát, kaprot, meggyfaágat, szőlőlevelet, és a kovászos kenyeret megpirítja. dude is on another level

[kinlodok]

Nyakig ülök a szarban napok óta, de arra nem számítottam, hogy nem a legrosszabb forgatókönyv zajlik majd le. Úgy érzem magam, mintha rám borult volna egy üvegnyi csillámpor, miközben nyakig a szarban ülök. Érdekes hasonlat, de így érzem magam. Vajon miért...

[ajtostolahazba]

Ezt most kiírom magamból, mert szarul vagyok és mivel senkit nem akarok terhelni a szarjaimmal, leírom ide, elvégre ez az én blogom vagy mi.

Az elmúlt egy év életem legrosszabb, legnehezebb, de egyben legszebb éve is volt. Kezdődött tavaly augusztusban a lányom válásával, ami engem jobban megviselt, mint őt, mert kurva nehéz volt kussban, a pálya széléről végig asszisztálni. Mert ez az ő élete, az ő döntésük, ők voltak benne, nekem az a dolgom, hogy elfogadjam, támogassam. Erre egy hétre szakadt meg az a 20+ éves barátság, amit azóta sem tudok hova tenni, de elfogadtam. Kurvára meggyászoltam, rengeteg munkám van benne. És októberben jött apu... Egy életmentő műtét, majd egy diagnózis, amit senki nem akar hallani soha. A karácsonyi covid majdnem elvitte, de összekapartuk, elkezdtük a kemót. Jól ment. Jól volt. Májusban voltak nálam utoljára. Az a nap olyan szép volt! Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, olyan önfeledt volt, olyan boldogok voltak itt! Akkurátusan fotózok mindent, minden alkalommal megörökítem a pillanatot. Annak a napnak a képe itt van kint. Úgy van bennem, meg ha most árnyeka is önmagának. Eleinte magamnak se mertem bevallani, de dokumentálni akartam mindent... Nem tudom mikor leszek abban az állapotban lelkileg, hogy egyszer sorba szedjem, időrendben..nem merem még, nem akarom. Egy hullámvasút ez az év, 3 hetes etapokban számolunk, mert 3 hetente kap új kezelést. Én viszem. Ritkán a tesóm is, de ő valahogy távol akarta tudni ettől magát, amiért haragudtam előbb, ma már megértem. És valahol hálás vagyok, mert 3 hetente olyan mély és intenzív volt a kapcsolatom apával, mint előtte soha. Mindent megbeszéltünk. Tényleg mindent. Nem volt semmi tabu. A legjobb barátom lett, a cinkostársam. Mindent kimondtam. Hogy mennyire szeretem, hogy milyen nehéz lesz, ha majd nem lesz, és azt is, hogy ha úgy érzi belefáradt, és nem bírja tovább, akármilyen nehéz is, az ő döntése és tiszteletben tartom. Miattam ne csinálja, ha ő maga már elfáradt.

Tegnap hazamentünk. Apa napok óta csak alszik, csont és bőr, iszonyat gyenge. Az étvágya hullámzó, de az elméje penge. Tegnap egész nap ébren volt. Kibotorkált segítséggel a konyhába, amikor ettünk, délután a lábtartós fotelben ült végig. Amikor anyuval meg a tesómmal kimentünk a temetőbe, ő Gwendivel maradt. Beszélgettek, nevettek.. Aztán este sikerült belediktálni meg egy szelet vajas kenyeret, szőlővel, dinnyével. Mielőtt elindultunk a temetőbe, bementem hozzá, hogy apa, indulunk, Gwendi itt lesz, sietünk. Jó legyél, rosszat ne halljak!😊 és megöleltem azt a törékeny testet és azt kérdezte: miért vagy hozzám ilyen jó?-mert szeretlek apa. Nagyon szeretlek! És este beszélgettünk és boldog volt. Fáradt, de nagyon boldog.

Ma sokkal gyengébb volt. Nyugtatom magam azzal, hogy elfáradt tegnap , hogy sok volt neki ( mert tényleg sok volt), de amikor anya azt mondta ma, hogy mondott valamit, teljesen elvesztettem a nyugodt kontrollt. "Olyan szép ősz van. Sétálok egyet".. Nem tud járni már...

Halálra vagyok remülve. Rettegek, hogy mikor csörren meg a telefon, mikor ér véget végérvényesen a gyerekkorom. De hátha csak túlreagálom. Mert minden pillanata tiszta, olyan okos és művelt, és a teste ugyan lassú, de az agya most is vág.

Szóval itt tartunk most. Mindeközben nyilván beletenyerelt az életembe egy betegség is, de valaki azt mondta, a sok keserűség miatt nem véletlenül lettem epebajos...nem tudom. Itt ez a látszólag erős és rendíthetetlen nő, aki vagyok, és kurvára félek. Minden nap ajándék, de még annyira szeretnék egy kis időt!

Az apukámmal...:(

[ciganyolga]

rohadjak meg

Basszus, majdnem egy éve vagyok már szülési szabadságon (milyen béna kifejezés ez amúgy, mintha végig, due date-től óvódáig szülnél, pedig hálisten azért nem). Az volt a tervem, hogy másfél évet leszek kábé itthon, az tök sok, azalatt mindent kitalálok.

Írok egy regényt, vagy legalább a Rotyipók történetei mesekönyv sorozatot (elkezdtem egyébként), gecigazdag leszek a kötéseimből (ehhez egy pulcsit kb. 200ezerért kéne adnom, valaki? egy eredeti Olgát? vagy többet?), vagy megvilágosodok, hogy mit kell csinálnom szoftvermarketingelés helyett (veteményes, cuki kávézó saját sütikkel, KÓCSING!), vagy ha ezek nem, akkor legalább elvégzek valami menő tanfolyamot (ezt is elkezdtem), amivel még menőbb szoftvermarketinges lehetek, mikor majd visszamegyek.

Mert mindenki tudja, hogy a dolgozni visszatérő gyeses anyukák mindenhol koloncot jelentenek, akiket valahova be kell suvasztani, úgyhogy rettegek előre, hogy kapok valami szirszar feladatot nemannyiért, amit persze elvállalok, mert azért nagyon hiányoznak a burzsoá dolgaim, amiket a techszektoros fizummal csinálhatok, de a gyeddel nem.

Szóval azt gondoltam, eddigre már meglesz a terv. De nagyon szarul állok.

Amikor a végsőkig sikerül nyomasztanom magam azzal, hogy nem hozok ki többet az itthonlevésből, ami amúgy elvileg arra van, hogy a kisfiúval legyek és mókázzunk, semmi másra, akkor vissza kell emlékeznem, hogy egyébként mindenképp akartam volna szünetet - kreatív szabadságot, ja - és az volt a B terv, hogy ha nem kapom be a legyet, akkor minimum 2 hónap sabbatical. Na hát milyen jól végigszoronghattam volna azt is, hogy nem hozom ki a legtöbbet az időből, amit azzal akartam tölteni, hogy lófaszt se csinálok. Egy másik országban, máshol lófaszt se csinálni ugyanis legit, mert az nyaralás.

Másrészt amikor meg azon mélázok, hogy á, de nem lelkesítenek már azok a problémák, amik a jelenlegi melóhelyen várnak, akkor meg a bennem élő zen Olga azzal jön, hogy de az miért baj? Persze, hogy leszarom, hogy mennyi lesz az MRR, meg kimegy-e az email kampány időben, de nem lehet, hogy ez az egészséges, és az eddigi úristen inkább itt ülök este 9-ig, mert ez annyira fontos hozzáállás volt a szar? Már megtanultam, hogy lehet azon is aggódni, hogy leesett a kisfiú a kanapéról vagy hogy fosik, és ezek azért perspektívába helyezik az őszi upsell email kampányt. Ami ha nem megy ki kedden, csak csütörtökön, mi lesz? Éjjel az ajtómon fognak dörömbölni az upgade-elni vágyó felhasználók, hogy hol van már az email a kedvezménnyel, te kurva?

Volt az ex munkahelyemen egy kollégánk, a Gábor, aki például már nem állt neki data breach-es hírhez kommentárt írni a PR-nak pénteken 2-kor, mert 4-kor neki a családdal mennie kellett a Tesco-ba. Mindig is a Gábor volt a munka attitűd példaképem, de nem töltöttem vele elég időt, azt hiszem, hogy el tudjam tanulni. (Hát, mindig később jött és korábban ment, ugye...).

Dehát gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, meg főleg ebben az országban, akinek bűntudata van, ha egy percig is nem rohad meg. 20 év megrohadás után IS. Légyszi, hadd rohadjak meg nyugdíjig, ami majd 3 zsemlére lesz elég, szóval utána is még.

Azt már egész jól megtanítottam magamnak a terápián, hogy a megrohadás nem egyenlő szerelem, de lehet, hogy van ezzel még dolgom.

[csacskamacskamocska]

Picike pride – hetero szívvel

Beszélgetünk..., a pasasról, akit 27 év házasság után a felesége rajtakapta egy másik pasival és váltak, a pasas szerette volna maga elmondani a felnőtt lányának a válás okát. A lány reakciója: nagyon örül, mert már egy ideje szerette volna bevallani, hogy leszbikus. Szélsőjobbos, mihaz��nkos család, a családfő megátalkodott homofób. És meleg a négyből két gyerek, és végül csak kiderül, hogy az apa is. A gyerekek és az anya felszabadulnak, az apa meghasonlik. A fiú, aki évekig járt terápiára a szorongásaival és fóbiáival, aztán miután leérettségizett, a 18. születésnapját követően kiállt, hogy apa, anya, meleg vagyok! A szülők pedig: oké, de mi eddig is tudtuk. Kérsz még egy szelet sütit? Az anya, akinek a gyereke még nem coming outolt a család felé, ezért a nő eljár rendezvényekre, pridera, hogy a tevékenykedéséről lehessen beszélgetni, így puhítsa a környezetét, előkészítse a terepet. 50+ os férfi, aki magányosan élve megvárta amíg meghalnak a szülei, hogy a kis faluban ahol éltek, a szülőknek ne kelljen megküzdenie az ő másságával és csak utána kezdte keresni a kapcsolódásokat. Szülők, aki kiállnak a gyerekükért akár a családdal szemben is. Őket csak együtt lehet megtagadni. És a család végül elfogadja, hogy a fiú unokájuk mostantól lány unoka. És az a csodás nő, aki annyira nem tudott mit kezdeni a rászakadt hírrel és magánnyal, hogy inkább egy egész csoportot szervezett a hozzá hasonló szülőknek, hogy minden gyerek kaphasson egy szülői ölelést, aki a sajátjától nem kaphatott. És sztorik, sztorik, drámaiak, gyönyörűek, szívszorítóak sokszor, én a végén már szétkönnyeztem a sminkemet.

Mennyi fájdalom körbe-körbe a titkolózások, hazugságok, önismeret és elvárások körül. Mennyi elpazarolt élet, ami boldog lehetett volna vagy sokkal több boldogság lehetett volna benne, és mennyi sok rémisztő figyelmetlenség, felszínesség. Nem az az érdekes, hogy nekem mit jelent vagy jelent-e bármit is az, hogy a környezetemben valaki homoszexuális. Nem hangoztatom, hogy nekem ám vannak meleg barátaim mert nem érdekel senki szexuális élete, kivéve a férfié, aki a szerelmem. Ha valaki azt mondja, hogy mától hívjam Lorettának, akkor úgy hívom, nézze el nekem, ha néha belezavarodok, nekem is meg kell szoknom, ne vegye tiszteletlenségnek. És nem érdekel, hogy szatyorban hordja-e ki a gyerekét. Ha nagyon közeli barát lenne, még az is lehet, hogy kihordanám én. De a fájdalom, amit a titkolózás okoz az embereknek, az zavar. A mögötte megbújó kommunikációs és önismereti problémák zavarnak, a beletörődés a felszínes vágyba vagy a vágy hiányába egy kapcsolatban, az zavar. A szorongás okozta frusztráció vagy agresszió az zavar. És nyilván nem leszek népszerű az önzőn heteronormatív gondolataimmal, de ha elfogadóbbak lennénk az összes mindenféle betűvel ellátott identitásukat kereső vagy másságukra rátaláló emberrel, akkor mindenkinek sokkal kurvább jobb lenne, szóval egyszerűen praktikus lenne és pl a heteróknak is jobb lenne, ha sok meleg nem érezné azt a nyomást, hogy a környezet elvárásainak kell megfelelniük a kapcsolataikban. Mert szembetalálkozni azzal, hogy rossz szándék nélkül, de átbasztak vagy az egész életedet kell újraírnod, amire nem voltál felkészülve, minden álmod, terved a „normális” életről az megy a kukába – szóval ez nekünk se könnyű. És azt gondolom, nagyon kell szereti azokat az embereket, érintett családtagokat, barátokat, ismerősöket, akik ezt képesek szívből való szeretettel végigcsinálni, de azokat is, akik szép lassan de feldolgozzák a saját normáik átalakulását és kinyilvánítják az elfogadásukat és szeretetüket a másik ember felé. Persze, ez nem ennyire egyszerű, ezt én is tudom, ez mindkét oldalon egy spektrum, stb, annyira sokszínű az egész, hogy szinte nem is lehet mindenkire igaz véleményt formálni, stb, az idő, a vágyak, az emberek, a körülmények gyurmáznak mindenkit, ma ez fontos, holnap az, akár hetero vagy akár nem, de vannak dolgok amik mindenkit meghatároznak, hogy telik ez a kurva élet.

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

Arra kellett rájönnöm az évek alatt hogy az élet úgy hozza össze a dolgokat nálam hogy valahogy sosem sikerül semmi elsőre.. másnak egy csettintés alatt, nekem meg második harmadik nekifutásra sikerül csak valami. Ha pedig össze is jönnek a dolgok, akkor egy kis idő múlva rájövök hogy mennyire vakvágányon vagyok. A vége szinte mindig csalódás. Ezzel pedig kezd nagyon de nagyon kilenni a hócipőm...

Én lennék ennyire elbaszva?

[otthonzulles]

40 lettem.

mindig akartam egy nagy negyvenes eszmefuttatást írni,

tulajdonképpen ez jobban foglalkoztatott, mint hogy mit teszek ha negyven leszek.

semmit.

ugyanolyan nap volt mint a többi, már nem is emlékszem, ja de épp melóban töltöttem be (0:47-kor születtem a szóbeszéd szerint)(majdnem két hete volt).

most kicsit kibillentett az előbbi táncos videó és úgyis írni akartam, most kellőképp fáradt vagyok ahhoz hogy írjak valamit megemlékezvén. (tudom öregszik ez az átokverte portál és nem is én vagyok itt a legidősebb nagyon nem, mindegy. attól még szar. még ha úgy is érzem most hogy egy marék sár a nyakam körül ide vagy oda már nem számít)

évtizedek óta nincs mit ünnepelni.

az egyetlen dolog ami változott, hogy 25+ év önmarcangolás után idén elkezdtem terápiára járni. hogy járni, vagy gyógyulni; ezt persze naponta megvitatom magamban.

basszus olyan jót akartam írni de tényleg fáradt vagyok.

szóval a terápiáról annyit, nagyon nehéz elhinni hogy én valaha leszek boldog, bátor, kiegyensúlyozott ember. minél többet tudok, annál kevesebbet és nyomaszt. nyomaszt hogy

ja hát igen évek óta terveztem a "40" posztot meg is volt a bomba ötlet, hogy milyen lapokat terítek ki de sajnos a nyomor, az sosem szexi. megtartom. talán majd transzparensebb leszek a következő negyvenben, ha kérdezné valaki hogy mi a fasz van velem. nincsenek sokan. [de hozzátartozik, hogy aki igen annak "hálás vagyok", azaz nekem most kell megtanulni a hálát átérezni és kifejezni, de ebben talán jó vagyok még ha ez most az ideszart betűkből nem jön le]

nehéz dolog a terápia. legalább kiderültek dolgok mitől vagyok ennyire elbaszott. de kurva nehéz lesz, ha egyáltalán, változtatni. kapcsolódni?!? másokkal? érzelmeket szabadon engedni??? ebben a korban? félelmetes, idegen, dermesztő.

nekem sajnos most kellene megtanulnom élni

na legalább ez a poszt is megvolt, majd visszatérünk erre az ötvennél, ha megérem.

szabad replyolás, no reblogolás mára!

[riariahistoria]

1514. július 20.

Temesváron kivégzik Dózsa Györgyöt. olyan Trónok harca delux módon.

Makfalvi Dózsa György egy régi székely nemesi család leszármazottja volt, plusz végvári vitéz. hát mi egy ilyen ország vagyunk, az egy szem parasztfelkelésünket is egy nemes vezette (oszt csodálkozunk, hogy egy exfideszes nyikhaj szőke a jelen ellenzékünk minden reménye), aki aztán a szocialista haza nagyrabecsült alakja lett, annyira hogy nagybátyám sokáig szentül hitte hogy Leninnel harcolt Dózsa, azért kapta a rajuk a nevét (nem, végül nem lett történész a nagybácsi, érthető módon).

De vissza Dózsához, a sztorija, amiért a szocialista haza huszasán végezte dióhéjban a következő: mindenki túltolta.

a pápa, hogy kompenzálni akart a pápaválasztáson ellene elbukó magyar bíboros, Bakócz Tamás felé, nagyívű és akkoriban szépnek gondolt feladatot adva emberünknek, szervezzen egy európai keresztes haderőt a szokásos, ha nincsenek nyári fesztiválok menjünk és öljük egymást program keretében. az összegyűlt parasztok (és szabad kereskedők, termelők, sőt, kisnemesek is), akiket a toborzás után hazarendeltek volna aratni meg csinálni amit kell, ám nekik ez vhogy annyira nem jött be, mert már eléggé unták. Dózsa alvezére Lőrinc pap, aki nem hazaküldte a báránykákat hanem törökbarát árulóknak kiáltotta ki a királyt meg mindenkit aki a hadjáratot meg akarta vétózni. és persze Dózsa György is (ugye te is hallod a 3as metró bemondóját hogy Dózsa György út?), aki leszarta hogy a bulit lefújták és gondolta elindul és majd Szapolyai János seregével egyesülve mégis mennek a törököt aprítani a szokásos módon.

hát nem jött be, az országhatárt végül senki sem lépte át, de legalább gyors volt. pár csata, némi kastélygyújtogatás és ebből lett a proletármozgalom egyik nagy hőse, akit amúgy rettenetesen ítélt meg az ország sok-sok írástudója a kirobbant felkeléssel együtt (nem csoda, aki a krónikát rendeli az a maga verzióját akarja olvasni. és akkor van pofánk a XXI. század véleménybuborékára mutogatni hogy bezzeg régen). az igazság persze se nem fekete se nem fehér; nem szép felgyújtani vmit meg karóba húzni aki szembejön, de a társadalom amiben éltek azok az emberek nem sok változást ígért a világon senkinek sem ott a vödör alján, így a történéseket határozott társadalomkritikának kell felfogni. amiért aztán olyan törvényeket kaptak hogy a fal adta a másikat, az ország meg bekövesedett egy reformálhatatlan torz állapotba és a rossz vezetésnek hála pár évtized alatt megágyazott a török bulikának. de ez már egy másik történet.

most azért jóval másabb a helyzet, a huszasunk már fémpénz és annyit sem ér, hogy ha leesik lehajolj érte, mert azzal annyi kalóriát égetsz el, hogy azt visszapótolni legalább 200 forintba kerül, oszt máris 180 deficitben vagy és hol a nap vége. plusz van facebook ahol lehet a hasztalan höbörgéseket lájkolgatni, amivel minden feszkó levezethető (de a tiktok jobb mert azon susie5152rose kibaszott szép körmöket épít és kurva jól összehangolja azokat a Stanley bögréivel), bár amondó vagyok mindent is újjá lehet építeni, és a kiprivatizált kastélynál, amit a gecibe felgyújtottunk süthetünk akciós aldis szalonnát, egyszer egy heves nyárban ha letettük a dolgavégzett egyenes kaszát.

[viking84chef]

Na akkor újrajátszás... Fogyásra fel... Ismét..... Csak sikerül végre... 130kg voltam reggel.. :( 122 voltam nemrég mikor lefogytam kicsit... Sajna nem nagyon sikerült megtartani.. Várom az orvos eredményét... Pénteken voltam kivizsgáláson.. Azt mondta igyekszik segíteni. Sajna sok étel intolerancia problémám van. Szakácsként nehéz tartani hogy mit ne egyek vagy igyak..... Hát ha szeretnék minél tovább élni és nem beldögleni ebbe a szarba akkor nekem kell tennem érte. 5.5 éve letettem a dohányzást végre remélem végleg...... Se cukor.... Csak amit úgymond munka miatt kötelező kóstolni.... Már a tejtermék és alkohol van vissza lassan... ( sörről évekkel ezelőtt lemondtam.... Azóta bort iszom ha ugy van.... Néha rum... Pálinka)

Ugymost akkor újra egészségesebb életre fel... De basszameg.... Kurva nehéz ezt egy függő típusú embernek aki a kísértésen kívül kb bárminek ellenállok... 😂

Pacsi....

Kérek kis csiiiiiit tőletek :)

Hát kíváncsi vagyok hogy alakul majd....

[ajtostolahazba]

Még küzdünk... A többes szám mondjuk nem indokolt teljesen, apa küzd, én inkább magammal küzdök, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant, hogy peregnek a szemek a homokórában. Megint új kezelés, nyirok áttét, az új kezelés mellékhatásai most kezdenek előjönni. A fizikai megpróbáltatásokon túl viszont kezd elfáradni... Minden nap hívom, van, hogy többször is, megyek amikor csak tudok, leginkább kéthetente, de van, hogy hetente, kurva sok az a 130km, de bevállalom, amikor csak tudom, mert ki tudja meddig mehetek még...A rák mellett a depresszió az, amit a legnehezebb kezelni, nem tud egy ember 0-24-ben, az év minden napján pozitív lenni, amikor napról napra fogy, nincs ereje, egyre inkább csak feküdni esik jól. És én rendületlenül megyek, és megpróbálok felnőtt lenni, de nem akarok. Nem hazudok neki, hogy minden jó lesz, de sokat beszélgetünk, mindenről, mélyen, ahogy soha azelőtt...és én rettegek minden telefonhíváskor, hogy ez még ne az legyen! "egy árnyék vagyok már csak"- ezt mondta most és minden szava a lelkembe mar, mert ez a valaha volt erős, kicsit pocakos ember most nehezen jár, fullad, lóg a karján a bőr, vékony...és én minden percben csak azt a mosolygós, nagyhangú aput akarom, aki volt. És elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, odafigyelek, hogy annyit legyünk együtt, amennyit csak lehet, és azt is, hogy ha azt fogja érezni, hogy elég volt, akkor az az ő döntése, az ő joga és én tiszteletben fogom tartani. De a lelkem mélyén csak azt szeretném, hogy legyen még lendület, legyen még ott az a cinkos mosoly. Minden búcsú, amikor eljövök, lehet az utolsó és én össze vagyok törve. De tudnia kell, hogy mi megleszünk. Mindig az ittmaradottaknak a nehezebb, de csak azt akarom, hogy békére leljen, ha majd mennie kell.

csak még ne... én még nem állok készen.

[pajjorimre]

Tails.

Most ne azt nézzük hogy loptam az italt (nem amúgy), hanem hogy remélem megérkeznek ezek az italok Magyarországra is, mert bár nem vagyok híve az előre bekervert italoknak, de ez sajnos kurva jó (passion fruit-Martinit vegyetek, de ez is kurva finom sajnos).

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

És akkor ott.... Nem számított hogy más is ül mellettem a kocsiban, hogy esetleg meglátják hogy mi van; össze törve zokogtam, és nem tudtam nem arra gondolni hogy mennyire kibaszottul fáj. Hogy mennyire kevés múlt azon, hogy minden úgy alakuljon ahogy azt elterveztem.

De hát az élet úgy szép ha zajlik, nem?

[meg-megbanom-ezt]

Arról, hogy miért is utálok főzni n+1:

Ötven, azaz ÖTVEN (50) (római számmal: L) perce főzök egy kurva sárgaborsólevest, és még mindig KŐKEMÉNY az a szar, miközben a recept 20-25 percet ír és nem említi a beáztatást, én meg előtte éjszaka rendesen beáztattam ÉS MÉGIS!!! Nem tudom, már megint hol rontottam el (ott, hogy megszülettem).

Mondjuk, nem is tudom, hogy a faszomba' bízhattam meg egy olyan receptben, ahol az író nyilvánvalóan nem tudja a lábas és a fazék közötti különbséget:

Elnézést, már mikor szoktunk levest lábasban csinálni?! Hiszen a fazék az, amelyiknek magasabb a fala, nem? NEM? Habár az irónia abban leledzik, hogy sokáig én is összekevertem a kettőt, és mire megjegyeztem, ezek összezavarnak...

ÁPDÉT: minimum lángon hagytam véletlenül. -.- Neisne mondjatok semmit...* 22:51-kor kapcsoltam fel, kíváncsi vagyok, innestől kezdve hány perc.

*arra se, hogy miért ilyen későn kezdtem el levest főzni. Na mindegy.