#nem találja önmagát

[banatostenger]

„Izzik a teste, de megfagy a lelke

Minden este, szét van esve…“

[csacskamacskamocska]

Az, hogy áldozatok áldozatai vagyunk, nem teszi semmissé a fájdalmat

azt viszont tényleg érdemes tudni, hogy én/mi is ott voltam/voltunk, alkalmasan és készségesen.

"Az egyoldalú, nárcisztikus elvárásokkal előálló emberek rendszerint érzelmileg sivár, elhanyagoló környezetben nőttek fel, gyermekkorukban nem élhették meg azt, hogy a hozzájuk legközelebb álló személyek valódi érdeklődéssel és elfogadással fordultak feléjük. Bár a legtöbben nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy valami módon 'kiérdemeljék' szüleik figyelmét és szeretetét, ez sohasem sikerült nekik (ami nem rajtuk múlt). Ezért ők egész felnőttkorukban azzal próbálkoznak, hogy ezeket a mély hiányokat betöltsék, az elmaradt korai elfogadást, gyönyörködést, csodálatot legalább utólag bezsebeljék valahogy. Ha már az anyjuknál és apjuknál nem tudták elérni, hogy valódi szeretettel nézzenek rájuk, akkor legalább a többi ember (köztük a társuk) rajongjon értük, feltétel és a viszonzás igénye nélkül. A mások tekintetbe vételéhez szükséges empátiát egyrészt nem volt kitől megtanulniuk, hiszen velük sem voltak empatikusak a szüleik, másrészt ösztönösen is őrizkedtek attól, hogy tisztán lássák és értsék, mi zajlik a többi ember lelkében, ezáltal közvetlenül szembesülniük kelljen szüleik (esetleges formális korrektsége mögötti) ridegségével, szeretetlenségével. Az így megsérült ember általában hasonlóan figyelemhiányos környezetből érkező partnert választ magának, aki azonban a saját élménye nyomán arra a következtetésre jutott, hogy csak akkor elfogadható és szerethető, ha kiszolgálja a másikat. Ezek a kapcsolatok tehát kifejezetten a partnerek sérüléseire és hiányaira épülnek, és mindig kizsákmányoló jelleget öltenek, hiszen az egyik fél csak kapni akar, de adni nem." Dr. Almási Kitti: Ki vagy Te?

Valamikor 40 körül hullott le a köd, hogy az állítás, hogy mindig jó viszonyban voltam az anyámmal, ez hazugság. Nagyon sok mindent kaptam, rengeteg tárgyat, rengeteg szerinte megfelelő programot, és még több szerinte építő jellegű kritikát, és önállóságra nevelő szabadságot a támogatás, az empátia, az elismerés, pontosabban a tőle független személyiségem elismerése helyett. Később, mostanában már, amikor lett rálátásom, hogy őszintén hitt a saját érzéseiben és gondolataiban, és rengeteget szenvedett a miatt, hogy nem találja az utat az emberekhez és a saját boldogságához, akkor megbocsátottam mindent. De leginkább akkor, amikor elvesztette önmagát, és én egyszerűen gondoskodhatok róla, szerethetem őt, és megélhetem azt, hogy jó gyereke vagyok. De ha eszénél lenne, a mai napig baszogatna és a tébolyig bosszantana dolgokkal, és tudtomra adná, hogy semmit sem tudok igazán jól csinálni, pedig ő csak jót akar nekem. Szóval, nekem ebből kellett kinőnöm, hogy megszolgáljak egy narcisztikus férfi szeretetéért.

[heypetraa]

Elhívtam a fiatalabb énem egy kávéra

Most a tőlem megszokottól eltérően egy kicsit mással készültem. Elég felkapott ez az "Elhívtam a pár évvel ezelőtti énem egy kávéra" trend instagramon, de ismertek már, nem tudtam magam rövidre fogni, úgyhogy blogbejegyzés született belőle. Olvassátok szeretettel!

A megbeszélt időpont előtt egy kicsivel érkeztem, már egész rutinos vagyok abban, hogy mikor kell elindulnom ahhoz, hogy időben odaérjek valahova. Az én életemben nincs olyan, hogy késés, a repülőgép nem vár, aki pontosan érkezett, az tulajdonképpen már elkésett.  Ő viszont késett vagy 10 percet, és látszott rajta, hogy ettől mennyire kellemetlenül érzi magát, kicsit csapzott is volt, úgyhogy biztosan sietett.

-Szia! Úristen, de jó téged látni! Ne haragudj, hogy késtem!

-Szió! Annyira örülök, hogy össze tudtuk hozni ezt a találkozót, köszönöm, hogy szántál rám időt.

Nézem milyen sok a smink rajta, főleg az alapozó. Szerintem nem is igazán találta el a saját bőrének az árnyalatát, lehet szólnom kellene neki, de közben tudom, hogy csak a pattanásait próbálja elfedni, hiszen annyira szégyelli az arcbőrét. Ellenben rajtam csak kevéske smink van most, mert pont eleget kell viselnem a munkában, úgyhogy ma csak fényvédőt és minimális sminket tettem fel. Az én hajam kontyban van, az övé kiengedve, persze, hogy eltakarja a "nagy" füleit.

Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy úgy szép ahogy van, és ne másoknak próbáljon megfelelni, találja meg mi az, ami előnyös a számára, és tanulja meg szeretni önmagát. A pattanásokkal együtt, bár jó lenne, ha nem nyomkodná őket. Áh, úgy se hallgatna rám még.

-Mit kérsz inni? - kérdezem.

-Huu, nem is tudom, vacillálok, ez a csokis tejszínhabos izé tök jól hangzik. Ma már ittam két kávét, meg egy Monster energiaitalt – úristen csoda, hogy még nem remeg a keze a koffeintől, sőt nem értem, hogy nem fáj a gyomra ennyi savtól? – lehet, hogy ezt a csokis italt kérem. Te?

- Én ma még nem kávéztam, úgyhogy most egy zabtejes cortadot fogok inni. Idővel majd te is megszereted.  

Kicsit közben irigykedek rá, mert az elmúlt tíz évben, mióta kiderült a tejallergiám, nem is fogyaszthattam ilyeneket (csokis izéket). Mesélek neki róla, meg hogy igazából tök jó, mert mostanra már csomó növényi alapú tej, illetve vegán termék lett elérhető, és így egy kicsit könnyebb az életem, habár van aki még mindig nem tudja mit is takar a tejallergia.

-Tehát ez akkor laktózintolerancia?

-Nem igazán, a kettő nem ugyanaz, sajnos én semmit nem ehetek, ami bármilyen tejszármazékot tartalmaz. Aki laktózérzékeny, annak a laktózmentes dolgok is megfelelőek, illetve egy laktáz enzim megoldja a problémájuk.

-És hogy bírod?

-Néha jobban, néha rosszabbul. Attól függ hol vagyok. Sokszor csak sült krumplit, vagy főtt rizst tudok enni a hotelekben, ahol megszállok, olyankor nehéz.

Folytatjuk a beszélgetést mindenféléről, majd megkérdezem, hogy hogy van. Egyből rávágja, hogy jól. Tipikus, én is pont így szoktam.

-Tényleg jól vagy, vagy csak úgy mondod?

-Hát voltam már igazából jobban is, tudod, csak sok minden összejött mostanában, elvagyok havazva. – A héten előbb hazament, nemcsak a hétvégére, tudom, mert ha szar passzban voltam, akkor általában ezt csináltam, leléptem anyáékhoz. Bár én is meglátogathatnám az anyukámat ahányszor szar passzban vagyok mostanában. Nekem általában csak a videóhívásra van lehetőségem. Ezt inkább nem említem meg.

-Mesélj, mi a baj?

-Áh, csak a szokásos, megint túlvállaltam magam, több helyen is dolgozok az egyetem mellett, közben szervezem a szakestet, ismét jelentkeztem főgólyának, aztán ott vannak a HÖK-ös meg az EHÖK-ös teendők, az egyetemi beadandók, zh-k, ma este is megyünk bulizni a csajokkal, aztán van az a perzsa srác aki írogat, de nem is nagyon tudom mi legyen.

-Figyelj, talán le kellene adni pár dologból, és jót tenne neked, ha megtanulnál végre nemet mondani, a sráccal pedig majd minden úgy alakul, ahogy lennie kell. Ne aggódj már annyit! – Bár lazább lenne egy kicsit. Nekem se ártana, mondjuk.

Aztán kérdezem tőle, hogy milyen az élet Szegeden, de azt mondta még mindig nem találta meg a helyét, kicsit különcnek és kívülállónak érzi magát, de fantasztikus barátokat szerzett, akik olyannak szeretik amilyen.

Mosolygok.

-El sem fogod hinni mennyi minden történt velük az elmúlt évek alatt – ecsetelem miközben mutogatom róluk neki a képeket – Az egyiknek egy csodálatos kislánya született, ő itt Lilo, lassan már kétéves, a másik barátnőmmel pedig nemrég Mexikóvárosban jártam. Hihetetlen, ugye!

Láttam rajta mennyire tiszta szívből örül nekik, meg annak is, hogy így megmaradt a kapcsolatunk. De kicsit aggódik, hogy ő vajon megtalálja-e a helyét idővel.

-Igen, hiszen én most pont úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell –nyugtatom, de ahhoz, hogy ezt elérje, még irtó sokat kell magán dolgoznia.

-Most hol is laksz pontosan?

-Dubaiban.

-Nem mondod? Hogy kerültél oda? Nem hallottam róla túl jókat, tudod itt Magyarországon mindenki egyből a „dubajozásra” asszociál.

-Igazából soha nem gondoltam volna, hogy oda fogok költözni, ez egy elég hosszú történet. De ne aggódj, semmi olyan „dubajozás” nem szerepel benne. Amúgy meg Dubai tök biztonságos, már egészen megszerettem.

Kérdeztem a jövőbeli terveiről, de mondta, hogy ki van ettől a kérdéstől már, és hogy igazából fogalma sincs, de vannak álmai, tökre szeretne utazgatni, ezért is ment angol szakra tanulni. Én már tudom mennyi kaland vár rá, úgyhogy szélesen mosolyogok, és fel is vetem, hogy esetleg gondolkozhatna azon, hogy jelentkezzen légiutas-kísérőnek.

-Áh szerintem az nem lenne nekem való... - kínosan elneveti magát.

Bár ő még nem tudja, de én már igen, hogy pár év múlva már lesz hozzá elég önbizalma.

-Akkor talán menj ki félévre Erasmusszal valahova. Tök jó tapasztalatszerzésnek.

 -Igen, Spanyolországba szeretnék menni – mondja.

Nem akarom elvenni a kedvét azzal, hogy végül nem oda fog menni. De meglátta, hogy somolygok, mivel nagyon szerettem volna elárulni neki, hogy idővel az egész világot bejárja majd (nemcsak Spanyolországot). De végül nem teszem, legyen ez majd az ő öröme.

Azt mondja úgy szeretne olyan lenni, mint én, sokkal érettebb és magabiztosabb vagyok, mint pár évvel ezelőtt. Megnyugtatom, hogy idővel ő is ilyen lesz, de ahhoz még sok mindent kell látnia és tapasztalnia a világból. Mivel nekem lassan indulnom kell hogy elérjem a gépem, búcsúzóul még ezt tanácsolom neki:

-Tölts annyi időt a szeretteiddel amennyit csak tudsz, a szüleiddel, a két öcséddel, a nagyszüleiddel, amíg még velünk vannak, a kutyáinkkal Szuszival és majd Rózival, és lehetőleg aludj jó sokat, mert azt később úgy sem fogsz – nevetek, közben megölelem - illetve, merj továbbra is nagyokat álmodni, és tartsd meg a kitartásod! Ígérem meg fog térülni!

[1matt-hew3]

Aszfalt.

Kérdezd a költőt míg él,

Éld át mit számtalan olvasott.

Mondd el meddig ér,

A mondat, melyet alkotott.

Ne hagyd elveszni fényét.

Ne kérdés legyen, mit írhatot?

Hisz lakatlan városban épít,

Gyöngybetűs kortalan aszfaltot.

De kérdezd még a költőt,

Honnan-e sok fájdalom.

S ha nem elég rá emberöltőm,

Majd lapjaim rád adom.

Mert kérdezed a költőt,

S a költő nem válaszol,

Csak költ, kérődzik a vágyakon.

Esős lelkében, az aszfalton táncikol.

S ha épít egy falut, a városra vágyik.

Ha várost alkot, egy országot lát.

Az országban pedig nem találja önmagát.

Így a világ tetejéről is visszavágyik.

De az aszfalt akkor is megmarad.

Melyre építhet házakat, falakat.

S ha a falak nem védik többé.

A költő szempillantás alatt válik köddé.

De az aszfalt akkor is megmarad.

[vanilliaskifli]

De most még fiatal, élnie kell, ez a dolga

2 shot vodka, táncol a Bobba

Lidokaintól túl száraz a torka

Hajnalig nyomja, míg vérzik az orra

Dе régen még hitt a mesében

Dе már nappal alszik, és éjjel álmodik ébren

Pedig régen még hitt a mesében

De már nem találja önmagát lenn a mélyben

[itspetraveler]

Andalúzia, Spanyolország

Az Andalúziáról szóló blogbejegyzésemet nagyon nehezen kezdtem el megírni, mert az utazás célja és körülményei nem túl szépek sajnos. A spanyol-andalúz környezet - amiben éltem egy hetet -próbált nekem segíteni abban, hogy a rossz érzéseket becsomagoljam egy spanyol dobozkába.

Az útitársam egy könyv volt, ami Andalúziában játszódik. Egy lány útnak indul Spanyolországba, hogy felkutassa az anyukáját, de közben inkább önmagát találja meg. Ha kicsit távolabbról-messzebbről szemléljük a dolgokat, akkor az segíthet nekünk a mindennapok nehézségeinek leküzdésében.

Kezdjük tehát az egy hetet. Andalúzia. Mit is jelent ez a szó? Google szerint, ha minden igaz: vandálok lakta terület. Spanyolország déli részét foglalja magában a Sierra Nevada hegységtől a Costa del Sol tengerpartig.

Málaga-ba repültem, és az volt a tervem, hogy az egy hét alatt minden nap más várost fedezek fel. Az első nap természetesen Málaga-ban telt el és azzal, hogy le kellett tiltani a bankkártyámat... De utóbbit inkább nem részletezem a blog keretében.

Első sétám a tengerpartra vezetett, a La Malagueta Beach-re. Ez a partszakasz hosszan elterülő, homokos tengerpart, ahol az idő már éppen aktuális volt egy mezítláb sétához a tengerpart mentén. Kicsit megérkezve le is ültem elkezdeni olvasni az útitárs könyvemet.

Az olvasás után kinéztem a város legmagasabb pontját, és felsétáltam a Gibralfaro erődbe, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik a városra, a tengerpartra, a kikötőre, a bikaviadal arénára, a Málaga parkra és a Málagát körülvevő hegyekre.

Egyik erődből a másikba sétáltam át, ami a Alcazaba névre hallgat. Az Alcazaba a város egyik legjelentősebb műemléke, amely egy arab erőd és palota komplexumát foglalja magában. Az erőd szomszédságában terül el egy római kori amfiteátrum, ami a város ókori római örökségét mutatja be.

További két meglátogatásra ajánlott hely még a városban a reneszánsz és barokk stílusú katedrális továbbá a Picasso múzeum. Picasso 1881. október 25-én született Malagában, és bár később életét és művészetét főként Franciaországban töltötte, a város mindig fontos szerepet játszott az életében és inspirációként szolgált alkotásaihoz.

A következő nap Granada-ba utaztam el busszal. Mire a buszmegállóba értem teljesen szétázott a cipőm, ami a napi hangulatomat is megalapozta így sajnos. Granadába érve továbbra is szakadt az eső. Az első célom az volt, hogy feljussak az Alhambra-ba, ami a Mór monarchia erődítménykomplexuma volt. Mire felértem a bőven tengerszint felett épült XIII. századi épülethez szerencsémre kisütött a nap. Az Alhambra-ba előre jegyet kellett volna váltani, hosszú volt a sor, így úgy döntöttem, hogy átsétálok a Carmen de los Martines-hez. Ez a hely “csak egy kis kert” tavakkal, szökőkutakkal, pávákkal, útvesztő labirintussal. Ingyenesen megtekinthető, nincsennek sokan, nagyon kis kellemes sétát lehet itt tenni, kicsit el is lehet bújni a világ - és újra az eső - elől is.

Ha már nem jutottam be az Alhambra-ba, szerettem volna a távolból megnézni. Erre a legalkalmasabb hely a San Nikolas kilátóhely. A séta hosszú volt és dimbes-dombos, de megérte nagyon. A Sierra Nevada előterében és szinte a felhők mögül kimagasló építmény látványa olyan mint egy festmény. Amikor az ember instagramon látja ezt a képet nem is tudja elképzelni, hogy saját szemmel látva még szebb, még monumentálisabb.

Kicsit elidőztem itt, majd visszasétáltam a történelmi városközpontba, az Albaicin városrészbe. A Darro folyón átkelve a Plaza Nueva-n találtam magam, ahol a Santa Ana templom is áll. Kicsit megpihenve a hegyes és esős élmények után, ha már Spanyolországban töltök egy hetet, ettem egy kis csokis churros-t a téren.

Az időjárás nem volt kegyes sajnos, mert délutánra elért a jégeső is. Sétáltam még kicsit az elrejtettebb utcákban, megnéztem a katedrálist, majd inkább buszoztam vissza a csillagtúrám központjába: Málaga-ba.

A következő nap Ronda városára esett a választásom. Nevével teljes mértékben ellentétben Ronda nem ronda, hanem lenyűgöző. Azok közé az eldugottabb városok közé sorolnám, ahol a természet ereje és az ember által felhúzott építmények tökéletes párosításban találkoznak.

A város szélére érve beértem az Alameda del Tajo parkba, ahonnan már picit lehetett látni a szurdokot, ami felett épült a Puente Nuovo, vagyis az Új híd. Érdemes szinte minden oldalról megcsodálni a hidat és a szurdokot, én a legjobb kilátást Don Bosco házában találtam meg:

Don Bosco rövid ideig élt Ronda városában, nem is igazán találtam róla leírást korábban, de a házat és a kertet érdemes megtekinteni.

Ronda másik fontos látnivalója, ami több andalúz városban található, az a bikaviadal aréna, a Plaza del Toros. Nem voltam még ilyen arénában, így itt volt az idő. 5000 férőhelyes az aréna, klasszikus bikaviadalokat már természetesen nem tartanak itt, ma szinte múzeumként üzemel. Meg lehet tekinteni az arénát, a bikaviadalok történetét bemutató termeket, és azokat a helyszíneket is, ahol a torreádorok készültek a viadalok előtt.

Ronda fő eseményeinek színtere a Plaza del Socorro tér, ahol az emberek összegyűlnek, megpihennek egy kávéra vagy egy spanyol ebédre, vagy csak sziesztáznak a szökőkút árnyékában.

Rondáról még rengeteget lehetne mesélni és nagyon sok képet lehetne megosztani, de talán a képek és az írások helyett el kell utazni Ronda-ba és szabad szemmel kell megtapasztalni, hogy Ronda nem is ronda.

[egy-lany-blogja]

Nem becsülted őt eléggé. Nem láttad meg, milyen értéket kaptál. Mire ráeszmélsz, hogy ez a nő volt életed szerelme, már rég elveszítetted.

Szeret téged. Tiszta szívből szeret.

A jót látja benned, függetlenül attól, hányszor okoztál neki csalódást.

Egy nap azonban rá fog jönni, hogy többet érdemel. Végig azt érezte, hogy nem elég jó neked. Mert nem vetted észre az értékét.

Egyszer majd elgondolkodik azon, hogy egy kapcsolatnak nem kellene ilyen nehéznek lennie.

Nem fogja többé elhinni a kifogásaidat, a hazugságaidat. Nem fog többé esélyt adni. Túl sokat játszottál már el.

Eljön az a pont, amikor elfárad.

Belefárad a játékokba. Az aggódásba, hogy mikor fog jönni egy újabb vita. Belefárad a zavartságba és a bizonytalanságba, hogy vajon mit érezhetsz iránta igazából.

Belefárad abba, hogy nem érzi szeretve magát.

Egy ideig magát hibáztatja a konfliktusokért és a döccenőkért. Talán túl őszinte. Túl rámenős. Nem kellene ennyi mindent elvárnia a kapcsolattól. Nem kellett volna azonnal válaszolnia neked, amikor ráírtál.

Másképp kellett volna kezelnie a kimaradásaidat és az eltűnéseidet. Talán nem kellett volna tisztán megmutatnia önmagát.

Aztán rájön…

Rájön, hogy ezzel mind nincs semmi baj. Az igazság az, hogy ő teljesen rendben van. Meglátja majd a saját értékességét.

Felismeri, hogy a prioritás csupán döntés kérdése. Te nem helyezted őt az első helyre, és egy bizonyos pontig ő sem magát. Ám a jövőben minden másképp lesz.

A különbség kettőtök között az, hogy ő minden nap téged választott. Ő azonban csak ígéreteket és hazugságokat kapott cserébe.

Ezért fogja abbahagyni a próbálkozást…

…és egy nap búcsú nélkül elmenni.

Olyan férfi karjaiban találja majd meg a boldogságot, aki nem fog kifogásokat keresni. Aki nem mondja le őt az utolsó pillanatban. Aki nem helyezi a legutolsó helyre.

Találni fog egy férfit, aki nem játszadozik vele. Aki kimutatja a szeretetét és törődik vele.

Már nem fog visszanézni. Már nem fognak fájni az egyedül töltött esték. A számod hamar eltűnik majd a telefonjából, és az üzeneteidre sem fog válaszolni.

Ekkor már biztosan tudni fogod, hogy nem becsülted eléggé.

Néha el kell veszítenünk valakit ahhoz, hogy rájöjjünk, valójában ő az, akire igazán vágyunk. De vajon tényleg ez az egyetlen megoldás?

És a legfőbb kérdés…

Mit fogsz most tenni, hogy megelőzd a fájdalmat?Ludányi Bettina

[sztivan]

Még csak nyolc napja vagyok lányos apa, nagyon sokat kell még tanulnom, de azt egyáltalán nem értem, miért poénkodhatnak apák azon, hogy majd fegyverrel fogadják a lányuk pasijait meg hogy majd megóvják őket a fiúktól, és egyáltalán, amíg otthon vannak, addig a jó. Ha meg nem poénból mondják, annál rosszabb.

Hát nem, én nem a széltől is óvni akarom a lányomat, hanem arra megtanítani, hogy élvezze ki mindenestül a világot és tudja védeni magát. Hogy a világ rossz? Változzon meg a világ.

Azt akarom, hogy a lányom olyan nő legyen, akitől rettegnek az incel csicskák.

Meg akarom tanítani neki, hogy ha oviban egy fiú meghúzza a haját, akkor az nem azt jelenti, hogy tetszik neki, hanem azt, hogy az a fiú béna, akivel szóbaállni sem érdemes, legfeljebb felképelni. Hogy ha majd tiniként azt érzi, hogy egy fiútól nem kapja meg a kellő tiszteletet, akkor ne akarja megváltoztatni, hanem lépjen tovább, és bőgje tele a srác az ágyát, hogy egy ilyen lánynak nem volt elég jó. Hogy ha egy állásinterjún megkérdezik, hogy mikor akar szülni, akkor köszönés nélkül menjen el onnan. És hogy ha bármikor az életben valamiről azt éreztetik vele, azt nem csinálhatja, mert nő, tudja, hogy ez egy sült baromság.

És persze arra is meg szeretném tanítani, hogy a fiúk gyakran bénácskák, meg ügyetlenek - én már csak tudom -, de egy okos nő ezt meg tudja különböztetni a szemétségtől. Meg arra is, hogy neki is folyamatosan dolgoznia kell magán, és tisztelnie másokat, fiúkat, lányokat egyaránt, amíg rászolgálnak a tiszteletre.

Tök véletlen, hogy február 11-én, a "lányok a tudományban" napon hoztuk haza a kórházból. Ha az eszéből akar majd kihozni egy életművet, abból fog. Ha egy metálegyüttes dobosa akar lenni, ahogy egyszer álmodtam, majd az első sorban fogok büszkén headbangelni a stadionkoncertjükön. Ha olyan dologban találja meg a boldogságát, ami most még csak az eszembe sem jut, akkor abban fogom támogatni. A világ hatalmas és gyönyörű, és teli van lehetőségekkel egy menő lánynak. És alig várom, hogy kiderüljön, ő miben találja meg önmagát.

[feereg]

Annak a kifogásolásnak, érvnek, hogy ,,ez csak illúzió", nincs relevanciája. Elvégre mi az, hogy illúzió? Mi nem illúzió? Mire mondhatjuk hogy valódi? És ha mondhatjuk valamire hogy valódi, annak mi súlya van? Mit számít? Mivel több önmagában? Miért foglalkozzunk a dolgok ilyenképpeni állásával? Ez tény. Más kérdés, hogy akik ezt feldolgozzák, belátják, végigpörögnek rajta, és a valódi helyett a legjobbat keresik, azok ha elég kitartóan teszik, meg is találják. A minden szempontból legjobbat: ami a legjobb érzés, ami az egyetlen, legmegfoghatatlanabb, és legszilárdabb igazságot tartalmazza, ami kizárólag a legtisztább szempontból való építés felé visz. És ez a legjobb a valóság. Legalábbis az ember számára megfúrhatatlanul és kikerülhetetlenül tényszerűen, mert ásító, tátongó, üres formaként éhező realitásigényét teljes mértékben kitölti. A legmélyebb pontján található valóságkódnak kifogásolhatatlanul megfelel. Nincs tovább. A boldogság végtelen. Mi több: határtalan. Ha ezt teljes formájában megfelelő irányú és mennyiségű gondolkodással el lehetne érni, és meg lehetne tartani, a valóságban élő, boldog lelkek tulajdonosai elpárolognának a másik szempontból való realitásból, az anyagiból. Motivációjuk semmire sem lenne, nemhogy emelni, tanítani nem tudnák környezetüket, de ott rogynának össze ahol vannak, minden akaratlagosan mozgatható izmuk elernyedne, és még lélegeznének pár napig, míg szomjan nem halnának. E nyilvánvaló céltalan és eredménytelen hülyeség a terv által nem elkerült, nem is megelőzött, hanem egyszerűen soha nem is volt róla szó. Mert eredetileg sem volt cél az utat megjárt emberek tökéletes kielégítése, mivel ez az út még messze nem az egész út. A boldogság személyes megtapasztalása nem a minden, hanem egy nagyobb terv része. A jóság még csak itt kezdődik el. Isten nem beszippant, mint egy szörnyeteg. Nem. Isten megejt, felkavar, elborít, felzaklat, megrendít, megrettent, felizgat, fölráz, megbélyegez, elcsábít, megzavar, kitisztít, földbe döngöl, felemel, megőrjít, normálissá tesz, létrehoz, megsemmisít, beültet, megbetegít, életre kelt, és megöl. Egyszóval: Isten MEGMUTATJA MAGÁT. Ez a mozzanata tündéri, nevezzük ezentúl tündérmozzanatnak. A tündérmozzanat után az embert elborítják a meglátások, a néha nem is túl finoman adagolt információk egy jó darabig. Ez kinek élvezet, ki pedig annyira nem találja a helyét, mint soha még. Akár így, akár úgy, ez átmeneti állapot. A kép kitisztul, a fény megjelenik, minden a helyére kerül valamennyire, hangsúlyozom, valamennyire. A csoda kimeríthetetlen, már maga a tündérmozzanat is. Aztán elkezdődhet az Isten kergetése. Ki milyen utakon találja magát legközelebb a tündérmozzanat állapotához. Ki milyen utak intenzív taposásán van legközelebb önmagához. Mit kell izzítania ahhoz, hogy lássa önmagát, a tündért. Imagináció. Ez a feltérképezés korszaka. Az ember a meglátott legmélység után hétköznap is egyre mélyebbre és mélyebbre, egyre finomabb helyekre kerül, a perverzió és az absztrakció olyan tisztán utat és sorsot adó, lelkesítő szintjére, mely egy nem kereső embernek bemutatva mintha maga lenne az isteni rettenet, amelyet a maga teljességében még soha senki nem tapasztalt meg. A vége, önmagunk megtalálása az élethivatás megismerése és belénkvésődése. Minden igazán érdekes emberről mondják, hogy sok időt töltött fantáziálással. És aki ilyen szinten kialakult, annak számára elkezdődhet az alkotás, az a teremtés és rombolás, melyről itt inkább nem beszélek.

[labjegyzet]

2020 legnagyobb könyvszenzációi, két új magyar könyv és képregények női főhősökkel – könyvheti újdonságok a GABO Kiadó és Ciceró Könyvstúdió kínálatából

Hosszú kihagyás után ismét lesz könyves rendezvény: a 92. Ünnepi Könyvhetet 2021. szeptember 2-5. között rendezik meg a Vörösmarty téren és a Dunakorzón, valamint a két helyszínt összekötő utcákban. A GABO Kiadócsoport is nagyon készül erre az alkalomra, és minőségi új és régi könyvekkel várjuk az olvasni vágyó látogatókat.

Két magyar szerző új könyvét a Könyvhéten vehetjük először a kezünkbe

A Zsoldos Péter- és Európai Sci-fi díjas László Zoltán új regénye Mindig egyre több címmel a GABO SFF gondozásában jelenik meg, melyben a szerző különleges és lényeglátó víziót ábrázol az emberiségről, amely mindig egyre messzebb, mindig egyre többre vágyik.

Frank Mártont 2018-ban Margó-díjra jelölték a Páratlanok trilógia első kötetéért, az ifjúsági fantasy azóta a kamaszok kedvencévé nőtte ki magát, és most egy kiegészítő kötettel teljessé válik ez a varázslatos, egyben küzdelmes világ. A Páratlanok világa című enciklopédia a régi olvasóknak feltáró, az újaknak bevezető olvasmány lesz a trilógiához, amelyet két tehetséges grafikus, Oravecz Gergely és Tondora Judit illusztrációi hoznak még közelebb hozzánk.

A szépirodalom világsikerei magyarul is elérhetőek

Brit Bennett amerikai, Déltől egészen Kaliforniáig ívelő, több generációt felvonultató családregényében, amelynek címe A halványuló fél, egyszerre mesél érzelmekben gazdag történetet, és nyújt betekintést az amerikai történelem egyik meghatározó időszakába. A faji kérdéseken jócskán túlmutató könyvéből kiderül, hogy milyen hosszú árnyékot vethet a múlt egy ember döntéseire, vágyaira és elvárásaira, és hogy milyen okai lehetnek annak, ha valaki a gyökereitől elszakadva kénytelen élni.

A regény elnyerte a Goodreads Choice Awards 2020 díjat a legjobb történelmi regény kategóriában, valamint több neves díjra is jelölték, úgy mint a The British Book Awards, vagy a National Book Award. Harmincnyolc hétig szerepelt a The New York Times bestseller listáján. A halványuló fél 2020 egyik legnagyobb könyvszenzációja volt, megjelenését követően az HBO szinte azonnal lecsapott a megfilmesítési jogaira.

Matt Haig új könyve világsiker lett és a legjobb regény kategóriában nyerte el a Goodreads Choice Awards 2020 díjat. Az Éjfél Könyvtár Haigtól megszokott hangulatú játékos regény, az élet értelméről és az élettől kapott lehetőségekről.

Nora Seed eddigi élete rossz döntések és megbánások sorozata. Úgy érzi, mindenkinek csalódást okozott, önmagát is beleértve. Amikor azonban az Éjfél Könyvtárban találja magát, esélyt kap arra, hogy rendbe hozzon mindent. Az Éjfél Könyvtárban lévő könyveket kinyitva megtapasztalja, hogyan alakult volna az élete, ha más döntéseket hoz, így egy régi barátja segítségével nekiáll megkeresni a számára tökéletes életet. A dolgok azonban nem mindig úgy alakulnak, ahogy arra számít, és a választásai hamarosan életveszélybe sodorják. Mielőtt kifut az időből, választ kell találnia a legfontosabb kérdésre: hogyan tudná a lehető legjobban élni az életét?

Rumaan Alam harmadik regénye rögtön National Book Awards jelölt lett 2020-ban és a filmes jogai is gyorsan elkeltek, és Sam Esmail készít belőle filmet a Netflix számára Julia Roberts és Denzel Washington főszereplésével.

A Távol a világtól fő témái eleinte látszólag a modern házasság és család, prioritások és döntések, és az, hogy mit gondolunk a 21. században a sikerről, de aztán kiderül, hogy ezek mellett jóval többről is szól.

Hogy kiszakadjanak pörgős New York-i életükből, és több időt töltsenek kamasz fiukkal és lányukkal, Amanda és Clay az Airbnb-n egy teljes hétre kivesznek egy pazarul berendezett házat Long Island egy félreeső szegletében. Érkezésük másnapján, késő este azonban kopognak az ajtajukon: egy zaklatott idős házaspár, Ruth és G. H. az, állításuk szerint a ház tulajdonosai. Ezek a vadidegenek azt mondják, áramszünet állt be egész New Yorkban, felbolydult a város, ezért vidéken kerestek menedéket.

Mivel azonban nincs sem tévé-, sem mobil-, sem internetszolgáltatás, Amanda és Clay nem tudják, mit gondoljanak. Bízhatnak vajon a másik párban, és vice versa? Mi történt valójában New Yorkban? A civilizációtól elszigetelt nyaraló tényleg biztonságot nyújthat a két családnak? És egymástól biztonságban vannak?

Képregények lányokkal a főszerepben

A Ciceró Könyvstúdió egyedi látásmódjával tört be a képregénypiacra, mivel kifejezetten gyerekeknek és köztük is főként lányoknak szóló, illetve hétköznapi lány főszereplőket felvonultató képregényeket adnak ki, hogy kitöltsék ezt a piaci rést és ellent mondjanak a férfi szuperhősökről kialakult sztereotípiáknak. A Nimona, az Egérőrség, az Ánya kísértete és a Cserkeszterek után folytatják a sort.

Raina Telgemeier többszörös Eisner-díjas alkotásai hétköznapi történeteket mesélnek el, amelyekkel azonosulni tudnak az olvasók; a Nővérek után a Görcs érkezik a Könyvhétre. Ismét egy elgondolkodtató, bájos és vicces igaz történet a felnövésről és arról, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, és legyőzzük azokat. A Görcs volt az a képregény, amely nem csak a képregények, hanem az összes könyv között hetekig vezette a The New York Times bestseller listáját.

Raina egyik éjjel szörnyű hasfájásra ébred. Az anyukájának is csikar a hasa, ezért először csak egy vírusra gyanakodnak. Raina visszatér az iskolába, ahol a szokásos jó és rossz dolgok fogadják: barátok és kevésbé barátságos osztálytársak, akik szeretnek undorító dolgokkal viccelni. Raina gyomorpanaszai azonban nem akarnak elmúlni... a tetejébe még az étel, az iskola és a változó barátságok miatt is aggódnia kell. Mi lesz így?

Igazi különlegesség, kifejezetten felnőtteknek szóló amerikai misztikus/sci-fi képregénysorozat a Paper Girls, amellyel alkotói az évek alatt öt Eisner-díjat nyertek el. Brian K. Vaughan író és Cliff Chiang illusztrátor közös munkájának első kötete szeptember elején jelenik meg. A történet szerint az 1988 halloweenjét követő reggelen négy tizenkét éves újságkihordó lány felgöngyölíti minden idők legfontosabb sztoriját. A lányokat egy tinédzsercsapat támadja meg, akikről nemsokára kiderül, hogy a jövőből érkezett időutazók. Külvárosi[C1]  dráma és természetfeletti rejtélyek találkoznak ebben a nosztalgiáról, diákmunkáról, és a gyerekkor utolsó napjairól szóló sikersorozatban.

Lupin kalandjai folytatódnak

A krimi kedvelőinek új és modern fordításban elhozzuk Maurice Leblanc két kisregényét a Arsène Lupin Herlock Sholmes ellen című kötetben, amely szintén az úri csirkefogóról szól, sőt, itt szembekerül az egyetlen ellenféllel, aki talán meg tudja állítani: magával a legendás brit úri nyomozóval, Herlock Sholmesszal. De ki kerül ki kettejük macska-egér játékából győztesen?

(Kis érdekesség, hogy a név nem elírás, eredetileg Sherlock Holmes szerepelt a kéziratban, viszont már a 19. században is létezett szerzői jogi védelem, amivel Sir Arthur Conan Doyle élt is, így módosítani kellett Leblanc szövegében a nevet.)

Sárkányok könyve fantasy antológia

Legvégül egy különleges antológiával, a Sárkányok könyvével kedvezünk a fantasy kedvelőinek. Jonathan Strahan ausztrál szerkesztő sci-fi és fantasy gyűjteményeivel vált világhírűvé, most kifejezetten sárkányokról szóló kötetet állított össze, közel harminc novellával és verssel.

Mint arról rengeteg mítosz és legenda tanúskodik, a sárkányok régóta, Kínától Európáig, Afrikától Észak-Amerikáig megragadják a képzeletünket. Akár bátor hősökkel harcba szálló fenevadakról, akár az embereket értékes tudással ellátó bölcsekről van szó, ezek a teremtmények számos eredet- és kalandtörténet nélkülözhetetlen szereplői, akik generációk óta óriási népszerűségnek örvendenek.

A fantasztikum legizgalmasabb kortárs szerzői élénk fantáziájukkal, egyedi meglátásaikkal most egészen új fényben mutatják meg a sárkányokat.

Bízunk benne, hogy mindenki megtalálja a számára megfelelőt az idei könyvheti kínálatunkban! Jó olvasást kívánunk!

A fenti könyvek mind 30% kedvezménnyel előrendelhetőek a GABO Kiadócsoport webshopján.

[egyejszakaskaland1]

Én: - mióta összevesztünk, tisztabban latom a dolgokat

Te: - mit látsz tisztábban?

Én: - azt, hogy milyenek is az emberek

Te: - és engem milyennek látsz?

Én: - most nem számit én mit gondolok

Te: - de érdekel, szoval mond

Én: - végtelenül szomorúnak és magányosnak, aki nem találja önmagát, aki mások elvárásai szerint él mert fél önmagát adni....

Te: - igazad van..mindenben igazad van

Én: - még egy dolog, akinek igazán fontos vagy az mindig melletted lessz, nem fognak neki számitani a külsõségek...

Te: - ...te megis mindig mellettem vagy

19/12/03

@elfelejtenemdenemmegy

[hummingorbuzzing-blog]

Ez van most

Ez a hamis és hazug, magamutogató influencer-jelenség, efölött egyszerűen nem tudok napirendre térni. Fájdalmasan kontraproduktív, magányossá tevő, elidegenítő, azt hiszed, hogy jó dolog, és azt hiszed hasonlítanod kell ezekre az emberekre. Azt hiszed hasonlíthatsz rájuk, elhitetik veled, hogy mindenkinek sikerülhet, és mindenki jól néz ki, és végeredményben csak azt érik el, hogy végtelenül idegennek érzed magad. Nem csak az emberek között, hanem a saját bőrödben. Mert ez nem a valóság, csak egy valóság, amire vágysz, de amit 10-szer annyi munkával is nehezen érhetsz csak el, mint a képen lévő pénzért kurválkodó, magukat self-brandé alakító, végtelenségig énközpontú, valójában unalmas és semmitmondó, teljesítmény nélküli emberek. Mert nem oda születtél, ahova kellett volna, mert nem olyanok a testi adottságaid, mert a személyiséged nem megfelelő erre. És egyre távolibbnak és kétségbeejtőbbnek érzed tőle a világot, ami körülvesz, és amihez nehezen tudsz csak kapcsolódni, vagy egyáltalán nem is tudsz, és nézed ezeknek az embereknek a posztjait, és olvasod a közvetlen hangnemű szövegeiket, és látod a mindig vidám és precízen beállított, megmunkált, természetesnek álcázott-hazudott képeket, és úgy érzed, barátok vagytok, hogy ismeritek egymást, de közben ezek nem emberek, hanem termékek. Árucikkek reklámjai, amik mögött stratégia van, számítás, és amik csak azért léteznek, hogy te elhidd, ez a valóság, és a végén valaki valahol pénzt keressen ebből. De nem tudod kikapcsolni, hiába nem követed, mert fizet azért, hogy a posztját az akaratod ellenére is lásd, és ömlik mindenhonnan a reklám kifulladásig, önmagát és egymást győzködve szajkózza mindenki hogy minden szuper és minden menő és divatos és mindenki tehetséges és kreatív és önmegvalósító és retteg tőle hogy egy percig is átlagos és unalmas az élete. Mert csak a pozitív gondolkodáson és a tudatos életmódon múlik az egész. Élvezd az életet, muszáj élvezned, nincs semmi egyéb lehetőséged, nincs megingás, mert a világ nem fog rád várni, amíg összeszeded magad és eldöntöd, része akarsz-e lenni ennek a kollektív csodának, ahol szombat reggel borozol a habfürdővel teli kádban és havonta elutazol valahova, és mindig menő ruhákban pózolsz, és iszod a 800 forintos Caffé Lattet szívecske habbal egy budai bisztróban. Mert ha egy picit is nem élvezed az életet, már bűntudatod van, és felpattansz, és ha kell fáradtan és nyűgösen is neki indulsz, lenyeled a szorongásod, nem számít, hogy karcolja a torkod mint a rosszul lenyelt, túl nagyra gyártott vitamintabletta, mert mindenki más is így tesz, és látod, hogy mindenki olyan boldog, és ha nekik sikerül, neked is sikerülnie kell. Elbújni sem tudnál előle, mert belépsz az Instagramra, és algoritmusok és marketing appok figyelik minden mozdulatod, hogy aztán automatikus, de üres semmitmondó haverkodó kommentekkel és lájkokkal, és testre szabott hirdetésekkel bombázzanak. Kipréseljenek belőled minden csepp figyelmet, addig, hogy már szédelegsz a kikapcsolhatatlan, megszüntethetetlen, erőszakos fogyasztásra és vásárlásra buzdítástól. Rád telepszik, ha nem barlangban élsz, mindenhol utol ér. Vegyél gyógyszert, vegyél ételt, vegyél autót, vegyél házat, vegyél könyvet, vegyél ruhát, vegyél fel kölcsönt, kicsit vagy nagyot, az mindegy, csak vedd fel. Vedd fel, mert szükséged van rá, mert venned kell valamit most azonnal, már eltelt 10 perc, de nem rendeltél semmit, nem fizetted be magad sehova, nincs mit lefotóznod és megosztanod, nincs új hobbid, új cipőd, nem leszel ott az összes fesztiválon. Látod? Kell neked az a pénz, mert nem maradhatsz ki semmiből. Már 22 éves vagy? És nincs barátod? Nincs pasid? Nincs csajod? Nincs munkád? Nem keresel máris nettó 300 ezret? Hát mi az Isten van veled? Mondanom sem kell, már most le vagy maradva. De talán nem menthetetlen. Azonnal szedd össze magad! Jógázz, öltözz faszán, sportolj és fuss a Duna-parton, vagy fuss a Margit szigeten, vagy a Városligetben, vagy a hegyekben, vagy vidéken, vagy a Balaton körül, és futóversenyre menj pózolni mert a jó arcok ezt teszik, és járj koncertekre járj, bulinegyed és főváros, mert ezt meg kell tapasztalnod. Nem véletlen kapod a meghívásokat és értesítéseket nap mint nap, a Facebook figyel rád, a barátod, nem feledkezik meg rólad, pedig nem kéred, de akkor is kapod. És most ne hagyd abba, nem fáradhatsz el, mutasd meg hogy te is képes vagy elutazni és körbefotózni a világot. Nem szoktál bulizni Berlinben? Nem ugrasz ki néha Bécsbe? Nem voltál még Izlandon? Pedig a te lakásod is tele lehetne skandináv tárgyakkal. A fotókon jól mutatna. Nem használsz VSCO-t? Nem tudod mi az a hygge? Nincsenek coffee table albumaid? Nem építetted még bele az otthonodba a japán minimalizmust? Te szegény-szegény ember. Hát húzz bele, élj a mának, ne maradj ki semmiből, és akkor gyerünk újra: éttermek és bisztrók és bruncholás és street-food és kortárs költészet és design és fővárosi kultúrsznobok közhelyes és magamutogató okoskodása, és egészséges táplálkozás és közben újságírásnak álcázott ostoba közhelyes cikkek tömkelege, kapod üzenetben, hirdetésben, kapod levélben, pedig fel sem iratkoztál sehova. De semmi baj, mert az algoritmusok még mindig biztosítják, hogy ne maradj le semmiről, főleg ne az aktuális újságíró-blogger-tanácsadó-megmondóember-kultúrforradalmár életeseményeiről, ahogy edzés után a testét mutogatja, vagy vastag rúzzsal kikenve buli előtt kedélyesen bámul bele a kamerába, pózol az ázsiai csóró munkások által összerakott fast-fashion ruhájában, de a vegánizmusról, az állatok jogairól és a mindfullnessről és a világ jobbá tételéről hadovál. Nézed a képeit, és  a lelked mélyén nem érted és nem érzed, de biztosítod a figyelmedről, ő pedig bepillantást enged az életének jelentéktelen eseményeibe, ahogy a barátaival vacsorázik, vagy netflixet bámul, vagy főzni tanul, vagy koncerten volt, vagy utazik éppen, vagy csak kibaszottul unatkozik, és figyelemre vágyva, szomjazva rá, minden pillanatban, és boldogoknak akar tűnni, látnod kell hogy neki éppen milyen jó, és nem érted, egyszerűen nem érted ez miért érdekel bárkit is, miért követik tízezrek és miért kommentelnek ezren és újra és újra felteszed magadnak a kérdést. De semmi baj, mert amíg ezzel foglalkozol, az országot módszeresen kirabolják-kifosztják a velejéig romlott, soha egy perc tisztességes munkát nem végzett, cinikus, beképzelt politikusok, akik már a látszatot sem tartják fenn, akik bármit megtesznek azért hogy te lent maradj és ők még feljebb jussanak. És csak gyűlik a kisember haragja és a tehetetlenségből származó frusztráló dühe, és méreget a buszon és neked jön az utcán és pattanásig feszül benne az indulat mert a busz nem megy elég gyorsan, áll a dugóban, növekszik benne a magány, és valahogy fel kell magára hívnia a figyelmet, nincs más választása, ki kell adnia magából, nem viheti haza, még nem, mert annak ki tudja mi lenne a vége. És nyomja a dudát, egyre hosszabban, pedig semmi oka rá, és vesz egy nagy levegőt, most vagy soha, és mutogatni kezd, és hangosan szidalmaz, és érzi, ahogy az agresszió belé költözik, magához öleli az idegrendszerét. Még nem tudja, de ezért rángatózik néha a bal szeme, és ettől eszik mostanában kevesebbet, és ezért fáradtabb esténként, türelmetlen és önző, nem találja a közös hangot a barátaival. És ha rászánod magad és híreket akarsz olvasni elkerülhetetlenül szembesülsz az újabb és újabb gyomorgörcsöt okozó őrületes kafkai abszurditással, a hazugsággal, a megmagyarázhatatlan aljas emberi dolgokkal, és talán azt hitted mostanra minden más lesz, hiszen jártunk a Holdon és űrszondákat küldünk ki a világűr kietlen mélységeibe és végtagokat helyettesítő robotokat építünk, és a mesterséges intelligencia fejlődik, a zsebünkben lassan felfoghatatlan komplexitású készülékeket hordozunk, de mindeközben itt és most 2019-ben még mindig azon a szinten tart a diskurzus hogy ki milyen nemű emberrel kefél, és látod a humornak álcázott rasszizmust és félelmet az elnyomásról szóló filmkritika kommentjében, ahogy az emberek kedélyesen rabszolgatartós poénokkal szórakoztatják egymást. És próbálsz nem gondolni rá, hogy a jól berendezett buborékodon kívül a lakosság nagy része funkcionális analfabéta és rengetegen a létminimum alatt élnek és egy másodpercig eltöprengsz, hogy mit lehetne tenni, de inkább csak legyintesz. Hát mit tehetnél? És hajszolod tovább a pénzt, berendezkedve arra, hogy életed végéig dolgozz valami totálisan érdektelen szar cég szekerét tolva, az aktuális főnök beosztásában, és kkv és startup és multi és egyéni vállalkozó és adózás és 27%-os küszködés, hajszolod a pénzt tovább és tovább. Közben a rengeteg nyomkodástól és az ujjlenyomatoktól zsíros és foltos telefonodat szorongatod, az utcán, a buszon, a metrón, a munkában, a vécén, a fürdőkádban, amíg a másik kimegy az étteremben a mosdóba, az ágyban, a kanapén, vacsora közben, és a koncerten, a színházban is csak gyorsan rápillantasz kaptál-e valakitől valamit, mert már 30 perce nem csatlakozol a kollektív tudathoz. Már fájnak tőle az ujjaid, elgémberedtek, de nem foglalkozol vele, és a -10 fokos hóesésben, a szakadó esőben is előszeded, és folyik a könnyed, és rég aludnod kéne, de akkor sem engeded el, és mindig nálad, van mert szorult helyzetben érte tudsz nyúlni, mint a segítő kézért ami feléd nyúl, amit valójában hiányolsz, hogy megnyugvást találj a jelenlétében, és már nyomkodod is, és nem nézel fel, kerülöd a másik tekintetét, csak nyomkodod és swipe-olsz és reggel van és ebédidő és este és nézed megint ki mit reggelizett ebédelt vagy vacsorázott és mibe öltözött ma éppen vagy mit csinált a gyereke akinek a nevét sem tudod és milyen fajta az új kutyája vagy macskája és megpróbálod leutánozni hogy lássák te is közéjük tartozol de közben érzed hogy nem csak bosszant hogy nekik jár neked akkor miért nem jár de nem sikerül ugyan úgy és nézed inkább tovább mit alkotott és hova utazott és mit olvas most és kivel baszott éppen és milyen a karácsonyfája és mit vett legutóbb a ruhaboltban és hol töltötte a hétvégét és mit ajánl neked mit vegyél mire költsd a pénzt és a reflexből tovább osztod a legszarabb egybites mémeket és próbálod lenyugtatni magad idegenek fél perces videóival amiben a helyzetből mit sem értő állatok produkálják magukat és közben szénné ég az agyad és lassan véget ér az életed.

[troger]

Kis magyar plakátkampány-történelem

© hvg

Murányi Gábor

Rámutató magatartás: gyűlöletlecke kezdőknek és haladóknak

2017. szeptember. 17. 10:30

Az elmúlt évszázad gyakorta ismétlődő uszításai idéződtek fel nem kevesekben már eddig is Orbánék sorosozó plakátjai láttán, és akkor még nem tudjuk, mit hoz még az újabb nemzeti konzultáció.

„Hazaárulók kalózkodnak ebben a szegény megnyomorított országban! Cimborálnak belső és külső ellenségeinkkel! (...) Az ország színe előtt odakiáltjuk nekik, hogy látunk és szemmel tartunk minden hazaárulót (...) és a törvény teljes erejével, a föleszmélt magyarság teljes haragjával és életakaratával sújtunk le rájuk!” 1921 júliusában egyetlen éjszaka alatt öles plakátokkal szórta tele Budapestet és a fél országot az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Az 1918 végén alakult „nemzet- és fajvédők” csoportja – miközben dísztaggá választotta az újdonsült kormányzót, Horthy Miklóst – önmagát úgymond független társadalmi szervezetnek nyilvánította. Az első években mégis dőlt hozzájuk a kormányzati pénz, ebből jutott a fentebb említett plakáttengerre is.

A hirdetőoszlopokra, házakra kiragasztott, fél méterszer egyméteres hirdetmény nem csak úgy általában hazaárulózott, néven is nevezte a „zsidó csahosokat”, illetve a velük „aljasul összejátszókat”, vagyis a legkövetkezetesebb ellenzéki politikusokat, köztük Beniczky Ödönt, Drozdy Győzőt és Vázsonyi Vilmost. A Horthy-kurzus CÖF-je, az ÉME plakátszövegezőit alighanem az késztette azonnali cselekvésre, hogy Beniczky öt nappal korábban meginterpellálta a kormányt a Duna–Tisza közén változatlanul grasszáló „különítményesek által elkövetett atrocitások” ügyében. Vagyis – a plakát megfogalmazása szerint – a megnevezetteknek „szörnyen fáj a magyar népítélet”.

© hvg

Az ébredőknek plakátban sem ez volt az első (s nem is az utolsó) jelentkezésük. 1920-ból való például az a „munkás véreinket” megszólító figyelmeztető-felvilágosító üzenet, amely – általánosítva – illusztrálja, hogy a munkásvezérek kemény tekintete, magyaros bajsza csak álarc, ott vigyorog-vicsorog mögötte a zsidó. Az „álarcos idegen” toposza a következő években még többször is visszaköszönt. A legmeglepőbb talán az, hogy valamikor az 1930-as évek elején a szélsőjobboldali diákok szervezete, a kormányzat által már szűkmarkúbban támogatott Turul – ha nem is plakát-, hanem csupán röplapméretben – azt állította, hogy a mind ellenzékibb hangú 8 Órai U jság igazi „cégére” nem a volt miniszterelnök, Bethlen István: az ő széles mosolyú, nagy fogú és cigarettázó álarcával csak egy „pajeszos” álcázza magát.

A „tipikus zsidó��� gúnyrajzi ábrázolása visszanyúlik az előző századokra, ebből ugyanúgy építkezett a felvilágosultan kedélyeskedő vicclap, a Borsszem Jankó, mint a Herkó Páter című antiszemita élclap. A XX. századi, polgárosodott, mégis „összetéveszthetetlen” figurát alighanem a magyar plakátművészet megteremtőjeként emlegetett Bíró Mihály festette meg, amikor Kozma Nándor Hadimilliomosok című, 1918-as kötetének címlapját tervezte (lásd nyitóképünket). A halálból élősködő ellenszenves figura – mint a könyv reklámja – plakátnagyságban még visszataszítóbb hatást válthatott ki, s felekezeti uszítással ért fel. Ez utóbbi azonban a megrögzött osztályharcos mesternek aligha állt szándékában. Indulatait sokkal inkább a hatalmat kézben tartó népnyúzó „királyok, hercegek, grófok” ellen fordította. Az ő alkotói fénykora 1918–1919-re esik, impulzív és agitatív plakátok sora került ki a keze alól. A leghíresebb a Bitangok! Ezt akartátok? című opusa, amelyen egy hatalmas vörös ököl töri szét a háborús urak tárgyalóasztalát. Másik figyelemre méltó 1918-as munkája a Köztársaságot! című plakát. A képen a megdöntendő uralkodóban könnyű felismerni a népharagtól rettegő IV. Károlyt. Bíró kollégája, Vértes Marcell – egyebek mellett Karinthy Frigyes 1915-ös Tanár úr kéremjének első illusztrátora – pedig egyenesen a kivégzési parancsot személyesen vezénylő katonacsákós őfelségében találja meg a világháború első számú bűnbakját.

© hvg

Noha a plakátháborús csetepaték a Tanácsköztársaság leverése után újra meg újra fellángoltak (mielőtt az 1930-as évek elejére egy időre lecsendesedtek volna), a korszakban nemigen kerültek ki a méregdrága – elsősorban kereskedelmi és kulturális reklámoknak teret adó – hirdetőoszlopokra személyeket kipécéző óriásagitkák. Ezek – lejárató karikatúrák, cikkek formájában – az újságok hasábjaira szorultak vissza.

A politikai plakátolás, miközben folyamatosan radikalizálódott az 1930-as évek végére, miniatürizálódott is. „Hazaáruló vagy, ha pénzed az ellenséghez viszed!” – mutat az elegáns kalapos úriasszonyra egy ujj, az ellenség pedig a zsidóként azonosítható szatócs. Ezt a szegényesebb kivitelű miniplakátot, pontosabban röplapot a nyilaskeresztet jelképként először használó Nemzeti Front lesben álló aktivistái személyesen „kézbesítették” azoknak, akik nem röstelltek a „zsidónál” vásárolni. Szálasi Ferenc nemzetiszocialistái 1938-ban annyiban újítottak, hogy a bűnös ruhájára ragasztható (csirizzel bepiszkítható) „nyalókákat” gyártottak, rajta a megbélyegző felirattal (helyesírási hibával): „Szégyeld magad! Már megint zsidónál vásároltál!”

A kirekesztő zsidótörvények sorával állami rangra emelt antiszemitizmus plakátlenyomata 1944-re „közérdekű” hirdetményözönbe torkollt: a magyarországi zsidóság deportálásának évében nemigen akadt olyan nap, amikor a kiragasztott rendeletek ne újabb s egyre rémisztőbb megszorításokat adtak volna tudtul. Alighanem ezekre is utalt a múlt héten Izrael budapesti nagykövete, Yossi Amrani, amikor „gyűlöletet és félelmet szító”-nak nevezte a Soros-arcképes plakátolást.

© hvg

A harcba küldött plakátok a világháborút követő években, a formálódó diktatúra időszakában ismét megkülönböztetett szerepet kaptak. S miközben a megbélyegzendők célcsoportja változott, a toposzok alig módosultak. A Magyar Kommunista Párt 1945-ös – Lakat alá a feketézőket! – plakátjának alakja kísértetiesen emlékeztet az első világháborús hadimilliomosra. S hogy az úgymond kiszipolyozottak pontosan értették az efféle kódolt üzenetet, arra az 1946-os pogromok kirobbanása, kirobbantása szolgál történelmi bizonyítékkal. A tanulságok levonása azonban mintha elmaradt volna, a burkolt uszításból pedig a kommunisták szövetséges-konkurens pártja, az önfeladás felé menetelő szociáldemokrácia is kivette a részét. A Marshall-tervet elutasító, 1947-es plakátjukon az „idegen tőke” uralmát a függetlenséggel állították szembe. Az arc nélküli mohó imperialista, miközben kíméletlenül tapos munkáson és paraszton, a korábbról jól ismert, évtizedeken át sulykolt módon két kézzel markolja a pénzeszsákot. Egy két évvel későbbi, 1949-es plakát pedig a „népünk ellenségeiként” felmutatott, dollárkötegekkel (és némiképp „kampós orral”) ábrázolt árulók és kémek pusztulását (képi megformálásban: puskatussal való agyonverését) szorgalmazta.

S bár a köztársaságnak, majd a népi demokráciának számtalan ellensége támadt, akiknek „hidrafejét” újra és újra le kellett vágni, konkrét személyek nemigen kerültek (plakát)kereszttűzbe. Ennek talán az is oka lehetett, hogy a nyomdák nem győzték a versenyt a nyakazókkal. 1956 után azonban némiképp fordult a kocka. A kádári propagandagépezet, miközben az 1957-es MUK (Márciusban Újra Kezdjük!) jelszóra reagálva elővette a sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmárt fenyegető tanácsköztársasági vöröskatona alakját, már szövögette az az évre tervezett Nagy Imre-per szálait is. Ennek keretében született egy plakátsorozat, melynek egyik darabja attól lett nevezetes, hogy hosszú idő után ismét egy konkrét megbélyegezendő személyt vett célba az „utcakép művészete”. Noha a montázsplakát a címe szerint a Nagy Imre-csoport áruló tevékenységét volt hivatott dokumentálni, gyűlöletre kijelölt arcot – a kádári időszakban utoljára – csupán az „ellenforradalom” miniszterelnöke kapott. S ő is csak rövid időre, mivel a politikai vezetés sok okból úgy döntött, hogy demonstratív tárgyalás helyett titokban lefolytatott koncepciós per után akasztatja föl Nagyot.

© hvg

Személyek utcai célkeresztbe állítására a rendszerváltást követően ismét jó néhány példa akadt. A Csurka István nevével cifrálkodó Magyar Fórum című hetilap 2009-ben azzal borzolta a kedélyeket, hogy plakátszerű címlapján a miniszterelnök-jelöltként szóba hozott Surányi Györgynek – a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökének – fényképét a hatágú sárga csillag közepére applikálta. Három évvel később Budapest néhány kerületében Csatlakozz a Harchoz! felszólítású rajzos vadplakátok tűntek fel: az egyiken egy, bizakodva a jövőbe tekintő, Szálasi-egyenruhás figura ujjára felakasztva vonaglott a minden korábbi zsidótoposzt egyesítő pénzéhes „spekuláns”.

[prologusblog]

Élete

Francesca Zappia díjnyertes írónő, akinek első, Csak kitaláltalak? című regénye már magyarul is megjelent. A University of Indianapolis tanulója volt, ahonnan Informatika és Elméleti Matematika szakon diplomázott, és jelenleg is Indianában él. Szabadidejében szeret rajzolni, animéket nézni, videojátékokkal játszani és sütni. Elég magas, úgyhogy sokat mondják neki, hogy kosaraznia kéne. Megfogadta a tanácsot, de utólag belátva, ez talán hiba volt.

Nemcsak író, de művész is, a The Children of Hypnos webképregényét elérhetővé tette a saját honlapján, illetve Wattpadon is teljesen ingyenesen!

Munkássága

Csak kitaláltalak?

Első regénye 2015-ben jelent meg, majd két évvel később érkezett a magyar fordítás. A történet főszereplője Alex, egy gimnazista lány, aki skizofréniával küzd, így néha problémát okoz neki eldönteni, hogy amit lát, az valóság, vagy csak hallucináció. Az írónő saját bevallása szerint azért írta meg, mert a média rendkívül negatív fényben tünteti fel az ehhez hasonló mentális betegségekkel küzdőket, gyakran a főgonosz tulajdonságai közé sorolva a skizofréniát is, többek között.

Eliza and her Monsters

Második könyve még csak angolul látott napvilágot, de megjelenési évében (2017) 2 irodalmi díj jelölést is besepert. A való világban Eliza Mirk egy visszahúzódó, kicsit fura lány barátok nélkül. Az interneten viszont ő az anonim rajzolója a legnépszerűbb webes képregénynek. A két élete teljesen szeparált egészen addig, ameddig Wallace Warland, a képregény legnépszerűbb fanfiction írója az ő sulijába kezd járni. Wallace azt hiszi, Eliza is csak egy rajongó, és összebarátkoznak, de természetesen az ilyen titkok nem maradnak sokáig titkok…

Now Entering Addamsville

Harmadik regénye idén októberben fog napvilágot látni, így akik valami atmoszferikus, halloweeni hangulatú őszi olvasmányra vadásznak, a Now Entering Addamsville ideális választás lehet. Zora Novak az első számú gyanúsított. Amikor valaki felgyújtja a helyi iskola takarítójának a házát és az életét veszti a tűzben, az indianai Addamsville teljes lakossága Zorára mutogat ujjal. Senkit nem érdekel, hogy mióta az apját lecsukták, Zora különösen ügyel a viselkedésére és igyekszik nem bajba kerülni. Miután az egész város terhelő bizonyíték után kutat, az egyetlen esélye az, hogy ő maga találja meg a bűnöst. Ebben a segítségére van Artemis, a kissé idegesítő, önmagát történésznek valló unokatestvére, így együtt ássák bele magukat a város tragédiákkal teli történelmébe.

Érdekességek az írónőről

a Csak kitaláltalak? nagy részét még gimis korában írta, és a regényben feltűnő gimit, illetve a tanárok egy részét a való élet inspirálta

a barátai csak Chessie-nek hívják

rengetegszer elolvasta a teljes Harry Pottert (mi is, Chessie, mi is)

maga John Green is gratulált neki Twitteren, amikor megjelent a Csak kitaláltalak?

Az Eliza and her Monstersben szereplő képregény igazából egy metafora: a tenger és a szörnyek az elménket jelképezi és az ott leledző betegségeket, kétségeket, negatív gondolatokat

Íródott: 23.09.2019.

Források: https://www.francescazappia.com/ https://www.teenreads.com/authors/francesca-zappia https://www.fantasticfiction.com/z/francesca-zappia/ http://unprintedprotagonist.com/francesca-zappia-interview-made-you-up/ http://childrenofhypnos.com/ https://www.indianapolismonthly.com/arts-and-culture/qa-francesca-zappia

Francesca Zappia írói profil Élete Francesca Zappia díjnyertes írónő, akinek első, Csak kitaláltalak? című regénye már magyarul is megjelent. A University of Indianapolis tanulója volt, ahonnan Informatika és Elméleti Matematika szakon diplomázott, és jelenleg is Indianában él.

[decoelis]

#6

De nem értik, hogy a szeretet magával az élettel egyenlő, hogy mindent a szeretet tart mozgásban, hogy minden abból születik és abban találja meg önmagát. A szeretet a létezés egyetlen, végső értelme. Belőle bontakozik ki a lélek, és hosszas bolyongása után a világ útvesztőiben hozzá tér vissza - a nagy betűs Szeretethez, mindenek anyjához, aki egyformán gyermekeként ölel magához. mindannyiunkat, kérdések és zokszó nélkül. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy magunkba fogadjuk, átérezzük, és eggyé váljunk vele. És mégis, sok-sok ezer évnyi történelem után még mindig olyan sokan lökik el maguktól, még mindig annyian rettegnek mindent elsöprő erejétől. Ezek az emberek még ma is inkább nyelnék el a legvisszataszítóbb démonokat és nyeletnék el magukat általuk, mint hogy a szeretetnek akár csak egy szikráját felélesszék a szívükben, mintha attól tartanának, hogy belülről elégeti őket. De én nem tartozom közéjük.

[nemzetinet]

Antidogma: A Nyugatnak tényleg elmentek otthonról

A neomarxista (frankfurti iskolás) társadalommérnökség több mint hét évtizede tartó degeneráló kúrájának köszönhetően a Nyugat mentális-pszichés állapota mára annyira leromlott, hogy innen már nagyon nehéz lesz visszatérni a normalitáshoz. Kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e még. Az alábbiak alapján mindenesetre elég valószerűtlennek tűnik a gyógyulás.

Újabb forradalmi feminista kezdeményezés az Egyesült Királyságból a patriarchátus elleni globális felszabadító háborúban! „Szőrös január” (Januhairy) jelszóval kampány indult annak érdekében, hogy a nők ebben a hónapban hagyják megnőni a természetes szőrzetüket. „Arra bátorítva a lányokat, hogy szabaduljanak meg a szőrzetüktől, azt mondják nekünk, hogy álljatok meg, ne nőjetek fel, és ne legyetek nők, maradjatok egy törékeny, serdülőkor előtti testbe csapdába ejtve az egész életetekre, így a férfiak infantilizálhatnak titeket, és fenntarthatják a patriarchátust” – okoskodik az egyik aktivista a kampány motivációját illetően, szerinte ugyanis a társadalom kizárólag a férfiuralom „előítéletes magatartása” következtében találja „taszítónak és undorítónak a természetes szőrt, amelyet a testünkön növesztünk”. (Januhairy: why women are growing their body hair this month, independent.co.uk, 2019. január 8.)

Eközben a tekintélyes Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) azzal riogat, hogy „a szenvedélymentesség, versengés, uralkodás és erőszakosság által jellemezhető hagyományos férfiasság összességében káros”, mert ideológiaként „láthatóan korlátozza a férfiak pszichológiai fejlődését, kényszeríti a magatartásukat, nemiszerep-torzulást és nemiszerep-konfliktust eredményez, és negatívan befolyásolja a mentális és fizikai egészséget”. Ez az ideológia ugyanis „olyan minták különleges csillagzata, amelyek uralmuk alatt tartják a népesség nagy részét, mint a nőellenesség, a siker(orientáltság), a gyöngeség látszatától való tartózkodás, valamint a kaland, a kockázat és az erőszak”, és végeredményben homofóbiához és szexuális zaklatáshoz vezet.

A férfiakra kötelező társadalmi normaként rákényszerített férfiasság okolható azért is, mert az USA-ban férfiak követik el az emberölések 90 százalékát, és mert világszerte négyszer gyakrabban lesznek öngyilkosok, mint a nők. A férfiasság mint jellemvonás tehát nem genetikai-biológiai eredetű, hanem pusztán „társadalmi, kulturális és kontextuális normákon alapuló értelmezés” kérdése. (American Psychological Association links „masculinity ideology” to homophobia, misogyny, nbcnews.com, 2019. január 9.)

Eszerint a nőkhöz képest a férfiak között azért több a gyilkos és az öngyilkos, mert a társadalmi nyomás férfias viselkedésre, férfias szerepekre, „mérgező férfiasságra” kényszeríti őket, de egyáltalán nem érzik jól magukat a macsó bőrükben, ezért erőszakos és önpusztító módon igyekeznek menekülni tőle. Ehhez képest a feminista propaganda azt prédikálta a nőknek, hogy addig nem lehetnek boldogok, amíg nem építenek maguknak karriert, és nem próbálnak meg úgy viselkedni, mint a húszas-harmincas éveikben járó, tehát a férfiasságuk csúcsán lévő férfiak. Érthetetlen viszont, hogy ha a feminizmus valóban boldoggá tette őket, akkor miért halnak meg közülük egyre többen kábítószer-túladagolásban? Márpedig az utóbbi két évtizedben a 30–64 éves amerikai nők körében négyszeresére, az 55–64 évesek körében pedig ötszörösére nőtt a drogozással kapcsolatos halálesetek száma. (Drug overdose deaths skyrocketed among women, cnn.com, 2019. január 10.)

Mindeközben a New York Times mint első számú globális referencia­lap arról biztosít mindenkit, hogy a gyermekek transzveszticizmusa nem az emberi történelem legtömegesebb gyermekmolesztáló jelensége. A cikket elkövető transzvesztita nő – aki történetesen férfinak született, és akinek a fia történetesen szintén lánynak érzi magát – vehemensen tagadja, hogy a fiatalok (főleg lányok) körében egyre jobban elharapózó nemváltoztató kezelések egy „társadalmi ragály” következményei lennének, szerinte ugyanis „bőséges tudományos kutatás teszi világossá, hogy a nemi változatosság az emberi biológia alapvető igazsága, nem pedig valami dilis divathóbort”. (Coming Out as Trans Isn’t a Teenage Fad, nytimes.com, 2019. január 8.)

Ami azt illeti, a tinédzsereket a média befolyásolja, és a társaik, akiket szintén a média befolyásol, miközben a gyermekeket általában az anyjuk befolyásolja, mindnyájukat pedig a média azzal, hogy általános transzvesztita programot reklámoz egyfajta új és „menő” életstílusként, bőséges társadalmi jutalmat ajánl­va bárkinek, aki hajlandó a másik nem ruháját hordani, önmagát hormonkezelésnek alávetni, és a nemi szervét megcsonkítani.

Ha már itt tartunk: a társadalmi haladásban nincs megállás, és Franciaország e tekintetben mindig is az élen járt. Így aztán nem meglepő, hogy az egyik baloldali honlapon állampolgári népszavazást kezdeményeznek a heteroszexualitás betiltása érdekében, tekintettel arra, hogy „a heteroszexualitás nem egy nemi irányzat, hanem szexizmust, homofóbiát, transzfóbiát és más elnyomásokat, így a rasszizmust, a fogyatékosellenességet és az osztálydiszkriminációt létrehozó és tápláló uralmi rendszer”, amely többek között azért is hibáztatható, mert „a homoszexuálisokat sorsukra hagyták (sic!) az AIDS-szel szemben”, mert minden harmadik napon agyoncsap egy nőt a férfi partnere, mert riasztóan magas a deviáns (LGBT) szexualitású fiatalok öngyilkossági rátája, és mert „ellenőrzést gyakorol a nők teste, megjelenése, súlya, frizurája, nemi szervei és szokásai fölött”. (Interdire l’hétérosexualité, media­part.fr, 2019. január 9.)

Mit lehet mindehhez hozzátenni? A költőt parafrazeálva talán csak annyit: „Őrült idő, őrült idő! S az őrültség mindegyre nő…”

Gazdag István – Demokrata

Antidogma: A Nyugatnak tényleg elmentek otthonról a Nemzeti.net-en jelent meg,