#beszégetés a fiatalabb énemmel

[heypetraa]

Elhívtam a fiatalabb énem egy kávéra

Most a tőlem megszokottól eltérően egy kicsit mással készültem. Elég felkapott ez az "Elhívtam a pár évvel ezelőtti énem egy kávéra" trend instagramon, de ismertek már, nem tudtam magam rövidre fogni, úgyhogy blogbejegyzés született belőle. Olvassátok szeretettel!

A megbeszélt időpont előtt egy kicsivel érkeztem, már egész rutinos vagyok abban, hogy mikor kell elindulnom ahhoz, hogy időben odaérjek valahova. Az én életemben nincs olyan, hogy késés, a repülőgép nem vár, aki pontosan érkezett, az tulajdonképpen már elkésett.  Ő viszont késett vagy 10 percet, és látszott rajta, hogy ettől mennyire kellemetlenül érzi magát, kicsit csapzott is volt, úgyhogy biztosan sietett.

-Szia! Úristen, de jó téged látni! Ne haragudj, hogy késtem!

-Szió! Annyira örülök, hogy össze tudtuk hozni ezt a találkozót, köszönöm, hogy szántál rám időt.

Nézem milyen sok a smink rajta, főleg az alapozó. Szerintem nem is igazán találta el a saját bőrének az árnyalatát, lehet szólnom kellene neki, de közben tudom, hogy csak a pattanásait próbálja elfedni, hiszen annyira szégyelli az arcbőrét. Ellenben rajtam csak kevéske smink van most, mert pont eleget kell viselnem a munkában, úgyhogy ma csak fényvédőt és minimális sminket tettem fel. Az én hajam kontyban van, az övé kiengedve, persze, hogy eltakarja a "nagy" füleit.

Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy úgy szép ahogy van, és ne másoknak próbáljon megfelelni, találja meg mi az, ami előnyös a számára, és tanulja meg szeretni önmagát. A pattanásokkal együtt, bár jó lenne, ha nem nyomkodná őket. Áh, úgy se hallgatna rám még.

-Mit kérsz inni? - kérdezem.

-Huu, nem is tudom, vacillálok, ez a csokis tejszínhabos izé tök jól hangzik. Ma már ittam két kávét, meg egy Monster energiaitalt – úristen csoda, hogy még nem remeg a keze a koffeintől, sőt nem értem, hogy nem fáj a gyomra ennyi savtól? – lehet, hogy ezt a csokis italt kérem. Te?

- Én ma még nem kávéztam, úgyhogy most egy zabtejes cortadot fogok inni. Idővel majd te is megszereted.  

Kicsit közben irigykedek rá, mert az elmúlt tíz évben, mióta kiderült a tejallergiám, nem is fogyaszthattam ilyeneket (csokis izéket). Mesélek neki róla, meg hogy igazából tök jó, mert mostanra már csomó növényi alapú tej, illetve vegán termék lett elérhető, és így egy kicsit könnyebb az életem, habár van aki még mindig nem tudja mit is takar a tejallergia.

-Tehát ez akkor laktózintolerancia?

-Nem igazán, a kettő nem ugyanaz, sajnos én semmit nem ehetek, ami bármilyen tejszármazékot tartalmaz. Aki laktózérzékeny, annak a laktózmentes dolgok is megfelelőek, illetve egy laktáz enzim megoldja a problémájuk.

-És hogy bírod?

-Néha jobban, néha rosszabbul. Attól függ hol vagyok. Sokszor csak sült krumplit, vagy főtt rizst tudok enni a hotelekben, ahol megszállok, olyankor nehéz.

Folytatjuk a beszélgetést mindenféléről, majd megkérdezem, hogy hogy van. Egyből rávágja, hogy jól. Tipikus, én is pont így szoktam.

-Tényleg jól vagy, vagy csak úgy mondod?

-Hát voltam már igazából jobban is, tudod, csak sok minden összejött mostanában, elvagyok havazva. – A héten előbb hazament, nemcsak a hétvégére, tudom, mert ha szar passzban voltam, akkor általában ezt csináltam, leléptem anyáékhoz. Bár én is meglátogathatnám az anyukámat ahányszor szar passzban vagyok mostanában. Nekem általában csak a videóhívásra van lehetőségem. Ezt inkább nem említem meg.

-Mesélj, mi a baj?

-Áh, csak a szokásos, megint túlvállaltam magam, több helyen is dolgozok az egyetem mellett, közben szervezem a szakestet, ismét jelentkeztem főg��lyának, aztán ott vannak a HÖK-ös meg az EHÖK-ös teendők, az egyetemi beadandók, zh-k, ma este is megyünk bulizni a csajokkal, aztán van az a perzsa srác aki írogat, de nem is nagyon tudom mi legyen.

-Figyelj, talán le kellene adni pár dologból, és jót tenne neked, ha megtanulnál végre nemet mondani, a sráccal pedig majd minden úgy alakul, ahogy lennie kell. Ne aggódj már annyit! – Bár lazább lenne egy kicsit. Nekem se ártana, mondjuk.

Aztán kérdezem tőle, hogy milyen az élet Szegeden, de azt mondta még mindig nem találta meg a helyét, kicsit különcnek és kívülállónak érzi magát, de fantasztikus barátokat szerzett, akik olyannak szeretik amilyen.

Mosolygok.

-El sem fogod hinni mennyi minden történt velük az elmúlt évek alatt – ecsetelem miközben mutogatom róluk neki a képeket – Az egyiknek egy csodálatos kislánya született, ő itt Lilo, lassan már kétéves, a másik barátnőmmel pedig nemrég Mexikóvárosban jártam. Hihetetlen, ugye!

Láttam rajta mennyire tiszta szívből örül nekik, meg annak is, hogy így megmaradt a kapcsolatunk. De kicsit aggódik, hogy ő vajon megtalálja-e a helyét idővel.

-Igen, hiszen én most pont úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell –nyugtatom, de ahhoz, hogy ezt elérje, még irtó sokat kell magán dolgoznia.

-Most hol is laksz pontosan?

-Dubaiban.

-Nem mondod? Hogy kerültél oda? Nem hallottam róla túl jókat, tudod itt Magyarországon mindenki egyből a „dubajozásra” asszociál.

-Igazából soha nem gondoltam volna, hogy oda fogok költözni, ez egy elég hosszú történet. De ne aggódj, semmi olyan „dubajozás” nem szerepel benne. Amúgy meg Dubai tök biztonságos, már egészen megszerettem.

Kérdeztem a jövőbeli terveiről, de mondta, hogy ki van ettől a kérdéstől már, és hogy igazából fogalma sincs, de vannak álmai, tökre szeretne utazgatni, ezért is ment angol szakra tanulni. Én már tudom mennyi kaland vár rá, úgyhogy szélesen mosolyogok, és fel is vetem, hogy esetleg gondolkozhatna azon, hogy jelentkezzen légiutas-kísérőnek.

-Áh szerintem az nem lenne nekem való... - kínosan elneveti magát.

Bár ő még nem tudja, de én már igen, hogy pár év múlva már lesz hozzá elég önbizalma.

-Akkor talán menj ki félévre Erasmusszal valahova. Tök jó tapasztalatszerzésnek.

 -Igen, Spanyolországba szeretnék menni – mondja.

Nem akarom elvenni a kedvét azzal, hogy végül nem oda fog menni. De meglátta, hogy somolygok, mivel nagyon szerettem volna elárulni neki, hogy idővel az egész világot bejárja majd (nemcsak Spanyolországot). De végül nem teszem, legyen ez majd az ő öröme.

Azt mondja úgy szeretne olyan lenni, mint én, sokkal érettebb és magabiztosabb vagyok, mint pár évvel ezelőtt. Megnyugtatom, hogy idővel ő is ilyen lesz, de ahhoz még sok mindent kell látnia és tapasztalnia a világból. Mivel nekem lassan indulnom kell hogy elérjem a gépem, búcsúzóul még ezt tanácsolom neki:

-Tölts annyi időt a szeretteiddel amennyit csak tudsz, a szüleiddel, a két öcséddel, a nagyszüleiddel, amíg még velünk vannak, a kutyáinkkal Szuszival és majd Rózival, és lehetőleg aludj jó sokat, mert azt később úgy sem fogsz – nevetek, közben megölelem - illetve, merj továbbra is nagyokat álmodni, és tartsd meg a kitartásod! Ígérem meg fog térülni!