#emberi viselkedés

[demretni]

Most csak röviden: te jó ég! Mennyi agyhalott ember van az utcán!

[bukovskikaroly]

Torzuló idők

Havuç, a svéd jegesmedvegondozó egy újabb vidám napra ébredt Kolmården-ben. ( Havuç igazából kurd, és nem svéd, de ez senkit sem érdekel. Őt sem. ) Örömteli reggelét nem árnyékolta be a tény, miszerint nincs neki Ajax Strong&Safe Deep Hygiene Multi-Surface Cleaner-e.

B. Károlynak volt ilyen cucca.

B. Károly az előző napon az emberi tudat és viselkedés örök rejtélyét kutatta. A vizsgálat kényszerét a fentebb említett tisztítószer tulajdonlása váltotta ki benne. Az alábbi kérdések cikáztak az agyában: 1. ez meg mi a faszom? 2. hogy kerül ez ide, baszdmeg?

Hosszas gondolkodás után B. Károly azt vélelmezte, hogy bizony ő rendelte.

Kitakarította a retyót aztán.

[pajjorimre]

A suttogó propaganda ereje

a tumbli csoportdinamikájában is elég jól lekövethető. Mint a pók meg a hálója, szövögeti a szálakat, de mindig jön az a kurva molylepke. Mindig.

Amikor felismered a mintázatot, ahogy alakulnak át a *kapcsolatok*, már csak figyelni kell. A módszer lehet változatos, pl sajnálkozva beszélni valakiről, igen, nagyon megviselte, nem a régi önmaga, velem is blabla, reméljük egyszer majd, mert most, stb, sóhaj, máris inkább tartod a tisztes távolságot, stimmt? Az emberi reakciók, viselkedés viszont megváltoztathatatlan és a paradox feloldhatatlan, hogy maga a siker az, ami kivilágított sztrádaként vezet el a pókhoz. Ő maga akárhogy rejtőzködik, akárhány álarcot vesz fel, a nyomai mindig elárulják akkor is, ha közben "én nem csináltam semmit". És tkp messziről tényleg nem. Az ördög legnagyobb trükkje ugye, hogy elhitette a világgal, nem is létezik. Ugye. Aztán két út választható. Az egyik, hogy egy alkalmas pillanatban kártyavárként ráborítod az egész szart, amit kotyvasztott magának. A másik, hogy mindenkit beleraksz abba a fiókba ahol a pók van és rájuk zárod és mert nem bírja ki, érdeklődve figyeled a következő kört. Lesz. Az is mindig jön, mint a molylepke.

[hicapacity]

Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat - és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk - és hogy továbbörökítsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt.

A Buddha tanítása szerint addig nincs megvilágosodás, amíg görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár.

Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztítatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk - mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók.

Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosítani. Nincs idő gyászolni. A sírás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozitív oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kínos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kínál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége.

Milyen sok embert látsz így magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia).

Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszín álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt.

Mindenki menekül - mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént - igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. "Legalább én csak iszok, nem drogozok").

És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszítónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle.

Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás.

Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is.

És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyílni. Ahol merünk fájni.

Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott - mindvégig ott volt benne az élet.

"Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt," írja a Midrás.

[labjegyzet]

Olvass bele dr. Tamara Rosier hamarosan megjelenő könyvébe, aki maga is ADHD-s!

A szerző praktikus eszközöket kínál ahhoz, hogy az ADHD-val élők látványosan javíthassanak az életminőségükön és az emberi kapcsolataikon, emellett szeretteik számára is együttérző, bátorító útmutatót nyújt.

Bevezető

A tettetés vége

Ha elviszel engem egy nagyobb partira, kapcsolatépítő eseményre vagy adománygyűjtésre, biztos, hogy ott az ADHD-val élő személyek felé fogok nyitni. Nem szándékosan. Egyszerűen mindig így alakul. Nem azért, mert én alapítottam a West Michigan-i ADHD Központot, és nem is azért, mert több mint tizenkét éve dolgozom a szakmában. Az sem magyarázat, hogy négy gyerekemből három ADHD-s. A valódi ok az, hogy ösztönösen felismerem a törzsembe tartozókat. Tudod, én is ADHD-val élek. Bár ezt valószínűleg észre sem vennéd – elsőre.

Az ADHD tünetei javarészt rejtve maradnak, hacsak nem vagy tisztában azzal, mire kell figyelni. A legtöbb esetben senkinek sem tűnne fel, hogy nehezen bírok egy helyben ülni, mivel nem igazán mocorgok látványosan, és nem kelek fel mászkálni csak úgy. Ehelyett titkon elfoglalom magam azzal, hogy az ékszereimet piszkálom vagy végigfuttatom az ujjam a kezemben tartott pohár száján.

Közösségben talán észre sem vennéd, mennyi mindent megteszek a beilleszkedés érdekében, vagy hogy mekkora energiát fektetek abba, hogy normálisnak tűnjek. Folyamatosan nagy szorgalommal igyekszem elnyomni az ADHD-s magatartásomat azzal, hogy úgy teszek, mintha lekötne az udvarias csevegés, nem vágok mások szavába, és figyelmesen végighallgatom őket. Az érett viselkedés tettetése az előbb vagy utóbb elhatalmasodó, impulzív gondolatok és cselekvések egyvelegével végül a társas életből való kiégésbe torkollik. Így inkább a hozzám hasonlók vonzanak: akik poénkodnak és a szavadba vágnak. Amikor ADHD-sok találkoznak, a beszélgetés összevissza ugrál egy rakás téma körül, mintha csak egy nagy közös tudat szabad áramlását hallgatnád. Ebben a környezetben nem kell úgy tennem, mintha nem lógnék ki a sorból. Nem kell a tüneteimre koncentrálnom. Jelen lehetek a pillanatban, élvezhetem az adott eseményt, és békében lehetek az ADHD-s énemmel.

Hacsak nem töltesz el velem valamennyi időt, valószínűleg nem tudod, hogyan hat rám az ADHD a mindennapokban. Azt viszont észreveheted, hogy nehezemre esik megjegyezni dolgokat, figyelni a megbeszéléseken és befejezni a feladataimat. Gyakran előfordul, hogy keresek valamit, amit nem a helyére tettem, miközben magamban azt motyogom, hogy hol a csudában lehet? Ha nem tudnád, hogy ezek az ADHD tünetei, azt gondolhatnád rólam, hogy felelőtlen, szétszórt, megbízhatatlan vagy egyszerűen csak ostoba vagyok. Ez azért van, mert az ADHD tüneteit gyakran félremagyarázzák, és személyiségjegyekként tudják be ahelyett, hogy neurológiai eltéréseknek tekintenék.

Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbben nem ismerik elég jól az ADHD-t, és félreértelmezik a látható tüneteit, mindent megteszek azért, hogy normálisnak tűnjek – amihez tettetnem kell magam. Az élet egyébként egyszerű feladatai napi szinten küzdelmet jelentenek számomra. Például szívesen felhívnám a barátaimat, hogy elmenjek velük kávézni, de bármi, ami nem ebben a pillanatban történik, megszervezhetetlennek tűnik. Vannak napok, amikor úgy érzem, képtelen vagyok egy mederbe önteni a szétszóródott gondolataimat elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjek egy feladatba, nemhogy be is fejezzem azt. Olykor a tüneteim palástolására tett próbálkozásaim csúfos kudarcot vallanak. Az ADHD-ból fakadó apró hibák pedig a nap folyamán felgyülemlenek: két kliensnek ugyanazt az időpontot adom, elfelejtem befizetni valamelyik számlámat, vagy lehúzva hagyom a kocsim ablakát egy esős napon. Estére teljesen kimerülök, és egy csődtömegnek érzem magam.

Pontosan tudom, az ADHD-n kívüli világ hogyan gondol miránk, ADHD-sokra. Korábbi feletteseim, barátaim, sőt még családtagjaim is hanyagság, lustaság vagy szimplán butaság jeleinek könyvelték el a tüneteimet. Még az is, aki tudja, hogy ADHD-val élek, hajlamos jellemhibának tekinteni a kórisméket, és rám szól, hogy figyeljek már oda jobban erre vagy arra.

Sűrűn tartok előadásokat sokszínű közönségnek arról, miként hat az ADHD az egyénre. Az egyik ilyen estén szülők nagy csoportjával beszélgettem az ADHD-val felcseperedő gyerekek érzelmi biztonságának témájáról. Kiemeltem a problémamegoldásra való ösztökélés fontosságát. Elmagyaráztam, milyen könnyen merül el egy ADHD-s személy a szégyen- és alkalmatlanságérzet tengerében. Végezetül néhány szülő beállt elém egy sorba, hogy feltehessék a felmerülő kérdéseiket, én pedig segítettem nekik kidolgozni a gyermekneveléssel kapcsolatos következő lépéseiket. Egy jó szándékú, nem ADHD-s szülő feljött hozzám a pódiumra, és azt mondta, „elviszem a poharad. Tudom, hogy úgyis elfelejtenéd”, aztán kacsintott, és nevetett egy jót a saját viccén. Biztos letaglózottnak tűnhettem, mert hirtelen megváltoztak a vonásai, és azt kérdezte, „jajj, szükséged volt még rá?”

A szavai arculcsapásként értek. Feltételezte, hogy tényleg megfeledkeznék a pohárról, és kifigurázta ezt a nehézségemet, amivel túlságosan is érzékeny ponton hasított belém: „Megcsinálom helyetted, hiszen te úgyis túlságosan hanyag/ostoba/megbízhatatlan vagy hozzá.” Addigra már rég megtettem a feledékenységem elleni óvintézkedéseket azzal, hogy az előadáson használt távirányítót mindig a poharam mellé raktam le, így azt biztosan nem hagytam volna ott.

A hazafelé tartó repülőúton belegondoltam, hogy milyen könnyen elfog az alkalmatlanság érzése. Bárcsak azt mondta volna az a nő, hogy „szeretnék segíteni neked ebben”. Tudom, hogy nem azt a negatív üzenetet akarta közvetíteni, hogy hanyag volnék. De mivel mi, ADHD-sok olyan sok erre vonatkozó apró visszajelzést kapunk, mindez egymásra halmozódik és csorbát ejt az általános jóllétünkön.

A fenti problémának csak az egyik része az, ahogy a többi ember megítél engem, a másik része a saját magam feletti, kemény ítélkezés. Sok más ADHD-s személlyel egyetemben én is érzékeny vagyok az elutasításra és a kritikára. A kognitív torzítás áldozatává válok, és ott is kritizálást észlelek, ahol az nincs jelen, mint például azon a konferencián a segítőkész szülő esetében.

Megpróbáltam elrejteni az emberek elől az eredeti gondolkodásmódomat és viselkedésmintáimat, hogy beilleszkedjek egy nem ADHD-s világba. Megfigyeltem a nem ADHD-s emberek mintázatait – hogy ők hogyan gondolkodnak és viselkednek –, hogy jobban beolvadjak közéjük. Arra a következtetésre jutottam, hogy képtelen vagyok tovább mímelni a neurotipikus létet. Ehelyett muszáj őszintének lennem azzal kapcsolatban, hogyan hat rám az ADHD, mi zajlik a fejemben, mit miért csinálok, és ha mindezt megértettem, azt felhasználhatom a társadalomban való boldogulásomhoz. Ez folyamatos alkalmazkodási játék, cserébe viszont működik! Nem kell többé megjátszanom magam. Elfogadom, hogy más vagyok, mint azok, akik nem ADHD-val élnek. És bár egy felgyorsult, túlságosan is ingergazdag világban élek, ahol könnyen elterelődik a figyelmem, képes vagyok megtalálni az utat, ha mindig újabb készségeket és attitűdöket fejlesztek ki. Azáltal, hogy megismerem az agyam sajátos működését, különböző trükköket és kiskapukat alakítok ki, melyeknek köszönhetően képes vagyok elintézni a dolgaimat, és megbocsátani magamnak, ha ez mégsem sikerülne.

Ha ADHD-val élsz, tudnod kell, hogy az agyad másként van huzalozva. Azért nem úgy működik, mint egy normális, neurotipikus személyé, mert máshogy lett bekötve. Néhány része túl-, néhány pedig alulműködik egy nem ADHD-s agyhoz viszonyítva. Ha látjuk, miben különbözik egy ADHD-s agy működése egy neurotipikusétól, az segít a megértésben, az elfogadásban és a különbségek kompenzálásában.

Az első teendőnk annak elfogadása, hogy az ADHD egy összetett zavar, amely az érintettek életének minden területére kihat. Szeretném, ha megtanulnád felismerni az állapotod jellegzetességeit, hogy aztán olyan alkalmazkodási stratégiákat vezethess be, amelyek gördülékenyebbé teszik a mindennapjaidat. Az ADHD-ról szerzett tudás erőt ad ahhoz, hogy a tettetés szükséglete nélkül is tarthasd kézben a tüneteidet.

Az első, második és harmadik fejezetben megismerheted az ADHD-val élő emberek bonyolult érzelmi világát. Látni fogod, hogy az összetett érzelmek számos különböző formában ütik fel a fejüket. Van, akinek például beletörik a bicskája abba, hogy megnyomja a stop gombot, amikor dühös vagy frusztrált valami miatt. Mások nem igazán tudják rávenni magukat olyan tevékenységekre, amelyek untatják őket. Az ADHD érzelmi összetevőinek felismerése segít kompenzálni azok hatását.

A negyedik, ötödik és hatodik fejezetben fejest ugrunk az ADHD gondolati világába. A zavarral érintett elmében gyakori figyelemelterelő tényezők azok a folyamatos negatív üzenetek, amelyekkel önmagunkat bombázzuk. Mintha gonosz kis manók lennének, ide-oda settenkednek, és olyan hazugságokkal tömik a fejünket, amiket szépen elhiszünk nekik. Elültetik a félelem, a kudarc és az értéktelenség érzését. Most megtanulhatod, miként ismerd fel ezeket a kognitív torzításokat, hogyan címkézd azokat, és mit tegyél a továbblépés érdekében.

A hetedik, nyolcadik és kilencedik fejezetben megismered, hogy az ADHD-s emberek hogyan viszonyulnak az időhöz, az energiához és a motivációhoz, és hogy mit lehet kezdeni mindezzel. Megtanulod az Oldd Meg Ábra használatát, amivel áttekintheted a feladataidat, valamint beoszthatod az idődet – és ami a legfontosabb, elkezdheted ADHD-barát módon megközelíteni az életed egyes területeit.

A tizedik fejezet bemutatja, miként járul hozzá az érzelmek, gondolatok és cselekedetek kézben tartása a pszichés jóllétedhez. Az ADHD Lelki Egészség Létrája segít átlátni, mi történik a lelkivilágodban, így könnyebben tudod majd kezelni a pillanatnyi helyzeteket, valamint megalapozottabb döntéseket fogsz hozni.

A tizenegyedik fejezet a határkijelölés fontos témáját boncolgatja. Egy személy határai lényegében iránymutatók, szabályok vagy korlátok, amelyeket ő maga alkot meg annak érdekében, hogy észszerű és biztonságos keretet szabjon annak, ahogy mások interakcióba lépnek vele. Sok ADHD-val élőnél egészségtelen határok alakulnak ki, aminek következtében nehézségeik támadnak az emberi kapcsolatok, az aktivitás-pihenés és a helyzethez illő érzelmek koordinálása terén. Ha jól húzod meg a határaidat, hatékonyabban és biztonságosabban tudsz létezni a világodban.

A tizenkettedik fejezet három gyakorlati területen segít a tünetek enyhítésében: az alvás kezelésében, a teljesítőképesség védelmében és a feladatok begyakorlásában. Ezekre a témákra fókuszálva stabil alapot kapsz az életedhez szükséges későbbi ADHD-barát stratégiák kidolgozásához.

A tizenharmadik fejezetben az ADHD-s gyerekek érzelmi biztonságban történő felneveléséről lesz szó. Megtaníthatod a gyerekeidnek az önhatékonyság és a lelki ellenálló képesség erejét. Gondos nevelés és bizonyos készségek elsajátítása mellett az ADHD-s gyerekek is magabiztos felnőtteké cseperedhetnek.

Mire az utolsó oldalra érsz, remélhetőleg már megtanultál türelmesen és kedvesen bánni magaddal, akárcsak mindenki mással, akin felismered a zavar jeleit. És mindenekelőtt tudatosítod magadban, hogy bár az ADHD mellett kihívást jelent a kellemes lét kialakítása, igenis lehetséges termékeny és kielégítő életet élni vele.

A könyvet itt találod!

[kristalykoponya]

Valláselemzés pszichológiailag: Kereszténység

Máté: ha úgy vesszük a kereszténység tanításai ha valaki komolyan veszi őket és nem rosszra fordítja, kifordítja, félremagyarázza egy rendkívül hatékony önfejlesztő rendszer. Hisz az alapvető tanításai közt szerepel: a szeretet gyakorlása a megbocsátás a remény a hála a kegyelem az alázatosság ha ezeket napi szinten tudatosan beépítjük az életünkbe, csodás életminőségváltozáson mehetünk keresztül, elemezd ezt pszichológiailag kérlek

ChatGPT

A kereszténység alapvető tanításai, ha komolyan és következetesen gyakorolják őket, valóban jelentős pozitív hatással lehetnek az ember pszichológiai jólétére és életminőségére. Az alábbiakban elemzem, hogyan működnek ezek az alapelvek a pszichológia nézőpontjából, és hogyan járulhatnak hozzá az önfejlesztéshez:

1. Szeretet gyakorlása

A szeretet kifejezése és megtapasztalása rendkívül erőteljes eszköz a kapcsolatok javítására és a belső béke elérésére.

Pszichológiai hatásai:

Csökkenti a stresszhormonokat (pl. kortizol), növeli az oxitocin szintjét, amely a kötődésért és boldogságért felelős.

Empátiát fejleszt, ami mélyebb emberi kapcsolatokat eredményez.

Javítja az érzelmi rugalmasságot, mert a szeretet gyakorlása során az ember megtanul elfogadni másokat és önmagát.

2. Megbocsátás

A megbocsátás képessége felszabadító hatású, mert segít elengedni a haragot és a sértettséget.

Pszichológiai hatásai:

Csökkenti a depresszió és szorongás szintjét, mert nem rögzíti az embert a negatív érzésekben.

Megszabadít a "bosszú spiráljától," és lehetőséget ad a múlt fájdalmainak feldolgozására.

Javítja a fizikai egészséget is: kutatások szerint a megbocsátó emberek alacsonyabb vérnyomással és jobb immunrendszerrel rendelkeznek.

3. Remény

A remény az egyik legerősebb védőfaktor a nehézségek ellen, amely előreviszi az embert a kihívások közepette is.

Pszichológiai hatásai:

Pozitív jövőképet ad, ami csökkenti a kilátástalanság és depresszió érzését.

Motiválja az embert a célok elérésére, mert hisz abban, hogy a nehézségek átmenetiek.

Fokozza a pszichológiai rugalmasságot, ami segít a stresszel való megküzdésben.

4. Hála

A hála gyakorlása szoros kapcsolatban áll a boldogsággal és az elégedettséggel.

Pszichológiai hatásai:

Javítja az általános jóllétet, mert a fókusz az elérhető pozitívumokra helyeződik a hiányosságok helyett.

Csökkenti a stresszt és a szorongást azáltal, hogy az ember figyelmét a jelen pillanat pozitívumaira irányítja.

Segít megőrizni a mentális egészséget, mert megerősíti a kapcsolatok minőségét.

5. Kegyelem

A kegyelem gyakorlása (más emberek feltétlen elfogadása és segítése) növeli a belső harmóniát és az önértékelést.

Pszichológiai hatásai:

Az altruista viselkedés dopamin- és endorfinszint-emelkedést okoz, ami boldogságérzetet eredményez.

Csökkenti a társas konfliktusokat, és elősegíti az együttműködést a közösségekben.

Megerősíti az önazonosságot és az értékesség érzését.

6. Alázatosság

Az alázat nem önleértékelés, hanem az önérdek mások szolgálatába állítása. Ez egészséges énképet és nagyobb önuralmat eredményez.

Pszichológiai hatásai:

Növeli az önreflexió képességét, mert az ember nyitottabbá válik a saját hibáinak felismerésére és korrigálására.

Csökkenti az arroganciát és az ego-központú gondolkodást, ami kiegyensúlyozottabb személyiséget eredményez.

Mélyebb kapcsolatokat épít, mert az alázatos embereket mások könnyebben elfogadják és tisztelik.

Összefoglaló: Az integrált hatás

A kereszténység tanításainak napi gyakorlása komplex és integrált módon javíthatja az életminőséget. A szeretet, hála, remény, megbocsátás, kegyelem és alázat erősítik az ember érzelmi intelligenciáját, növelik a pszichológiai rugalmasságot és elősegítik a belső harmóniát.

Az ilyen életmód csökkenti a stresszt, segít a mentális problémák megelőzésében, és javítja a társas kapcsolatokat.

Mindez nemcsak az egyén, hanem a környezetében élők számára is pozitív hatással van, mert az ilyen ember példaként szolgálhat mások számára, tovább terjesztve ezeket az értékeket.

Ezért is mondhatjuk, hogy a kereszténység tanításai, ha megfelelően értelmezik és gyakorolják őket, egy rendkívül hatékony önfejlesztő rendszert alkotnak.

[bagdyernoke]

Telex: Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy nagyon nagy baj van a lábaimmal

„Egy ilyen konfliktusban erkölcsi lehetetlenség semlegesnek maradni: a kívülállónak mindenképpen el kell köteleznie magát valamelyik fél mellett. Csábító lehetőség az elkövető oldalára állni, hiszen az elkövető mindössze annyit kér a kívülállótól, hogy ne tegyen semmit. Arra az egyetemes emberi vágyra apellál, hogy a rosszat senki sem akarja meglátni, meghallani vagy kimondani. Ezzel szemben az áldozat arra kéri a kívülállót, hogy ossza meg vele fájdalma terhét. Az áldozat cselekvést, elköteleződést és emlékezést követel.”

Engedelmesnek, hatalomtisztelőnek, kádáristának/orbánistának, szolgának, lakájnak, cselédnek lenni hasonlóan gyáva és kényelmes viselkedés, mely megóv a gondolkodástól és a cselekvési kényszertől.

[szottesfolditanyak]

(Kapcsolódva a mai beszélgetésünkhöz és a Castaneda-javasolta szemlélethez), ez is egy fura jószág.

Ez az ember órákat töltött azzal, hogy újabb és újabb módokon megfogalmazza, hányféle szempontból tud megbántódni? (Mi lenne már, ha nem maga körül pörögne?) Miért ezzel tölti az idejét? Ebből ebben az irányban nincs kiút.

Meg mi lesz vele, ha elkezd esni az eső?

Ideteszek egy Castaneda-részletet is, külön megjegyzések nélkül. Itt is a vége érdekes persze, de hogy kerek történet legyen, az eleje is kell.

"Körülbelül reggel hétkor, reggeli-időben értünk don Juan házához. Nagyon éhes voltam, fáradtságot azonban egyáltalán nem éreztem. Hajnalban hagytuk el a barlangot, hogy lemásszunk a völgybe. Don Juan ahelyett, hogy egyenesen hazafelé tartott volna, nagy kitérőt tett, így a folyó mentén haladtunk. Elmagyarázta, hogy mielőtt hazaérünk, össze kell szednünk magunkat, és vissza kell nyernünk a hidegvérünket.

Azt feleltem neki, roppant kedves tőle, hogy többes számban fogalmaz, miközben én vagyok az egyetlen, akinek össze kell szedni magát. Ő azonban azt mondta, nem a kedvesség, hanem a harcosok képzése mondatta ezt vele. Azt mondta, a harcos folyamatosan készenlétben áll, és mindig küzd az emberi viselkedés faragatlansága ellen. A harcos varázslatos és könyörtelen, a legkifinomultabb ízlésű és modorú kívülálló, akinek szó szerint az a feladata, hogy kiélesítse magát, ám rejtve tartsa borotvaéles pengéjét, hogy senki ne gyaníthassa a könyörtelenségét.

Reggeli után úgy gondoltam, bölcs dolog lenne, ha aludnék egy keveset, de don Juan kijelentette, hogy nincs vesztegetni való időm. Azt mondta, így is túl hamar el fogom veszíteni azt a kevés tisztánlátást, amim még van, és ha lefekszem aludni, az egész odalesz.

– Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, szinte lehetetlen a szántszándékról beszélni – mondta gyorsan, miközben tetőtől talpig végigmért. – De ez a kijelentés sem jelent semmit. Ezért van az, hogy a varázslók inkább a varázslói történetekre hagyatkoznak, és remélik, hogy egy nap a történetek absztrakt magjai majd értelmet nyernek a hallgató számára.

Értettem, amit mondott, de továbbra sem voltam képes felfogni, mik is azok az absztrakt magok, vagy hogy mit kellene jelenteniük számomra. Megpróbáltam elgondolkodni a dolgon. Gondolatok özöne zúdult rám: a képek olyan gyorsan suhantak át az elmémen, hogy nem volt időm elgondolkodni rajtuk, egyszerűen nem voltam képes a felismerhetőségig lelassítani őket. Végül úrrá lett rajtam a düh, és ököllel az asztalra csaptam.

Don Juan egész teste rázkódott a fuldokló kacagásától.

– Tedd azt, amit múlt éjjel tettél – nógatott kacsintva. – Lassítsd le magad.

A tehetetlenségem roppant agresszívvá tett. Azonnal előálltam pár értelmetlen ellenérvvel, aztán tudatára ébredtem a hibámnak, és bocsánatot kértem a féktelenségemért.

– Ne mentegetőzz – mondta don Juan. – Meg kell mondanom, hogy a megértés, amelyre törekszel, jelenleg szinte elérhetetlen számodra. A varázslói történetek absztrakt magjai még semmit sem mondanak számodra. Később – úgy értem, évekkel később – majd tökéletesen meg fogod érteni azokat.

Könyörögtem don Juannak, hogy ne hagyjon a sötétben tapogatózni, és beszéljen még az absztrakt magokról. Egyáltalán nem volt világos számomra, mihez kellene kezdenem velük. Biztosítottam őt arról, hogy tudomásom jelenlegi emelkedett állapota roppant nagy segítségemre lehetne abban, hogy megértsem az okfejtését. Nógattam, hogy siessen, mivel nem tudom megmondani, mennyi ideig tart még ez az állapot. Azt mondtam, hamarosan visszatérek a megszokott állapotomba, és még nagyobb idióta leszek, mint most. Félig tréfából mondtam ezeket a dolgokat. Don Juan felnevetett, ebből megértettem, hogy ezt ő is tudja. De mélyen hatottak rám a saját szavaim, és iszonyatos melankólia kerített hatalmába.

Don Juan szelíden megfogta a karomat, leültetett egy kényelmes karosszékbe, és leült velem szemben. Mereven a szemembe nézett, és én egy percig képtelen voltam megtörni tekintetének erejét.

– A varázslók folyamatosan cserkészik önmagukat – mondta megnyugtatóan, mintha a hangjával próbálna lecsillapítani.

Azt akartam mondani, hogy már elmúlt az idegességem, és hogy valószínűleg csak az álmatlanság váltotta ki azt, ő azonban nem engedett megszólalni.

Biztosított arról, hogy már mindenre megtanított, amit a cserkészésről tudni kell, de még nem nyertem vissza ezt a tudást a mély, emelkedett tudomás állapotából, ahol tároltam. Azt mondtam, az a bosszantó érzésem van, mintha valamiféle gát lenne bennem. Úgy éreztem, valami el van zárva bennem; valami, ami arra késztet, hogy bevágjam az ajtót, és ököllel verjem az asztalt; valami kétségbe ejt és ingerlékennyé tesz engem.

– Az eldugaszoltságnak ezt az érzését minden emberi lény megtapasztalja – mondta don Juan. – Ez az érzés a szántszándékkal fennálló kapcsolatunkra emlékeztet bennünket. A varázslók esetében ez az érzés még áthatóbb, pontosan azért, mert az ő céljuk az, hogy egyre érzékenyebbé tegyék az összekötő kapcsukat, míg képessé nem válnak akaratuk szerint működtetni azt.

– Ha túl nagy az összekötő kapocs nyomása, a varázslók önmaguk cserkészésével enyhítik azt.

– Továbbra sem hiszem, hogy érteném, mit értesz cserkészés alatt – mondtam. – Mégis úgy gondolom, hogy egy bizonyos szinten pontosan tudom, miről beszélsz.

– Akkor megpróbálok segíteni, hogy tisztázhasd magadban, amit tudsz – felelte. – A cserkészés egy roppant egyszerű eljárás. A cserkészés egy meghatározott elveket követő, különleges viselkedésmód. Egy titokzatoskodó, rejtett, félrevezető viselkedésmód, melynek az a célja, hogy kizökkentse az embert. És amikor az ember önmagát cserkészi, akkor kizökkenti magát, könyörtelen és ravasz módon használja erre a saját viselkedésmódját.

Elmagyarázta, hogy amikor a varázslók tudomását gúzsba kötik az érzékszervi benyomások, ahogy az az én esetemben is történt, akkor az a legjobb, vagy talán az egyetlen megoldás, ha az ember a halál gondolatának segítségével zökkenti ki magát.

– Következésképpen a halál gondolata óriási jelentőséggel bír a varázslók életében – folytatta don Juan. – Számtalan dolgot mutattam neked a halállal kapcsolatban, hogy meggyőzzelek arról, hogy küszöbön álló és elkerülhetetlen halálunk tudata adja meg nekünk a józanságot. Köznapi emberként az a legnagyobb hibánk, hogy azzal hitegetjük magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk. Olyan ez, mintha azt hinnénk, hogy ha nem gondolunk a halálra, akkor megvédhetjük magunkat tőle.

– De don Juan, abban egyet kell értened velem, hogy ha nem gondolunk a halálra, az minden bizonnyal valóban megóv minket attól, hogy aggódjunk miatta.

– Igen, a dolog ezt a célt szolgálja – ismerte el don Juan. – Azonban ez hitvány cél a köznapi emberek számára, a varázslók számára pedig egyenesen szánalmas. A halál tiszta képe nélkül nincs rend, nincs józanság, nincs szépség. A varázslók azért küzdenek, hogy szert tegyenek erre a tiszta képre, hogy a segítségével felismerjék azt a lehető legmélyebb szintet, ahol nincsen bizonyosságuk arról, vajon az életük folytatódik-e az adott pillanaton túl. Ez a felismerés adja meg számukra a bátorságot ahhoz, hogy türelmesek legyenek, mégis cselekedjenek; a bátorságot ahhoz, hogy belenyugodjanak a dolgokba, anélkül hogy ostobák lennének.

Rám szegezte a tekintetét, aztán elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Igen – folytatta –, a halál gondolata az egyetlen dolog, mely bátorságot nyújthat a varázslóknak. Különös, nemde? Ez adja meg a varázslóknak az ahhoz szükséges bátorságot, hogy ravaszak legyenek, anélkül hogy beképzeltek lennének, és legfőképpen a bátorságot ahhoz, hogy könyörtelenek legyenek, anélkül hogy önteltek lennének.

Újra elmosolyodott, és oldalba bökött. Azt mondtam neki, engem mérhetetlenül megrémiszt a halálom gondolata: folyamatosan erre gondolok, de egyáltalán nem lelek benne bátorságra, és nem is ösztökél cselekvésre. Csak cinikussá tesz, és azt eredményezi, hogy mélységes melankólia lesz úrrá rajtam.

– Roppant egyszerű a problémád – mondta don Juan –, könnyen rögeszméssé válsz. Én épp azt mondom neked, hogy a varázslók azért cserkészik magukat, hogy megtörjék a rögeszméik hatalmát. Számtalan módja létezik önmagunk cserkészésének. Ha nem akarod a halálod gondolatát használni, használd azokat a verseket, melyeket felolvasol nekem, hogy cserkészd önmagad.

– Hogy érted ezt?

– Mondtam már, hogy rengeteg oka van annak, hogy szeretem a verseket – mondta. – A segítségükkel cserkészem magam. Tudatosan kizökkentem magam velük. Hallgatom, ahogy felolvasod őket, leállítom a belső párbeszédemet, és hagyom, hogy erőre kapjon bennem a belső csend. Aztán a vers és a belső csend együttesen kizökkentenek.

Kifejtette, hogy a költők öntudatlanul vágyódnak a varázslók világa után. Mivel ők nem a tudás útján járó varázslók, nekik csak ez a vágyódás jutott.

– Lássuk, képes vagy-e érezni, amiről beszéltem – mondta, és a kezembe nyomta José Gorostiza egyik verseskötetét.

Kinyitottam a könyvet a jelzett oldalon, don Juan pedig rámutatott az általa kedvelt versre.

...e szüntelen, konok haldoklás,

ez a minket pusztító élő halál,

ó Uram,

zord művedben,

a rózsákban, a kövekben,

a fékezhetetlen csillagokban

és a kiégő húsban,

e máglyában, melyet lángra lobbant egy dal,

egy álom,

egy szemet bántó színfolt.

...és te, te magad,

tán örökkévalóságokkal ezelőtt meghaltál odakint,

anélkül, hogy tudnánk róla.

Mi, a te ürülékeid, morzsáid, porod;

és te, te még mindig jelen vagy,

mint saját fényét mímelő csillag,

üres fény, a csillag már halott,

üres fény, mely szemünkbe ragyog,

eltitkolva végtelen katasztrófáját.

– Miközben hallom ezeket a szavakat – mondta don Juan, amikor befejeztem a felolvasást –, érzem, hogy ez az ember látja a dolgok lényegét, és én is látom azt vele együtt. Nem érdekel, miről szól a vers. Csak a költő vágyakozása által közvetített érzéssel törődöm. Kölcsönveszem a vágyódását, és ezzel együtt kölcsönveszem a szépséget is. Csodálom azt, ahogy a költő, igazi harcosként, elhalmozza az olvasót ezzel a szépséggel, csakis a vágyakozást tartva meg magának. Ez a kizökkentés, ez a megrázó szépség a cserkészés.

Mélyen meghatódtam. Magyarázata egy különös húrt pendített meg bennem.

– Azt mondod, don Juan, hogy a halál a mi egyetlen igazi ellenségünk? – kérdeztem egy perccel később.

– Nem – felelte mély meggyőződéssel. – A halál nem ellenség, még ha annak is tűnik. A halál nem az elpusztítónk, habár annak tartjuk.

– De ha nem az elpusztítónk, akkor micsoda? – kérdeztem.

– A varázslók azt mondják, a halál az egyetlen méltó ellenfelünk – válaszolta. – A halál a mi kihívónk. Arra születtünk, hogy elfogadjuk ezt a kihívást, legyünk akár köznapi emberek, akár varázslók. A varázslók tudják ezt, a köznapi emberek viszont nem.

– Don Juan, én a magam részéről azt mondanám, hogy nem a halál, hanem az élet a kihívás.

– Az élet az a folyamat, mely által a halál a kihívást intézi hozzánk – mondta. – A halál az aktív erő; az élet a küzdőtér. És ezen a küzdőtéren mindig csak két küzdőfél van: te magad és a halál.

– Én inkább úgy gondolnám, hogy mi, emberi lények vagyunk a kihívók – mondtam.

– Egyáltalán nem – vágta rá. – Mi passzívak vagyunk, tétlenek. Gondolj csak bele. Csak akkor mozdulunk, ha a halál szorítását érezzük. A halál szabja meg cselekedeteink és érzéseink iramát, és kérlelhetetlenül szorongat bennünket, míg meg nem tör minket, míg meg nem nyeri a küzdelmet, vagy míg felül nem emelkedünk a lehetőségeinken, és le nem győzzük őt.

– A varázslók legyőzik a halált, a halál pedig elfogadja a vereséget: szabadon engedi őket, és többé nem intéz kihívást hozzájuk.

– Ez azt jelenti, hogy a varázslók halhatatlanná válnak?

– Nem, egyáltalán nem ezt jelenti – felelte. – A halál nem intéz több kihívást hozzájuk, ennyi az egész.

– De mit jelent ez, don Juan? – kérdeztem.

– Azt jelenti, hogy a gondolkozás bukfencet vet a felfoghatatlanba – felelte ő.

– Mi ez a bukfenc a felfoghatatlanba? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem támadónak tűnni. – Az a baj, hogy folyton félreértjük egymást.

– Nem vagy őszinte – szakított félbe don Juan. – Pontosan érted, miről beszélek. Szánalmas dolog részedről, hogy racionális magyarázatot követelsz „a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencére”. Pontosan tudod, mit jelent ez.

– Nem, nem tudom – mondtam.

És akkor rájöttem, hogy valóban tudom, vagyis inkább érzem, miről beszél. Egy részem képes volt túlhaladni a racionalitásomat, és a metaforák szintjén túl is megérteni és elmagyarázni a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencét. A gond az volt, hogy ez a részem nem volt elég erős ahhoz, hogy akaratom parancsára a felszínre bukkanjon.

Elmondtam ezt don Juannak, aki nevetett és megjegyezte, hogy olyan a tudomásom, akár egy jojó. Néha elér egy magas pontot, és ilyenkor tökéletesen uralom magamat, néha pedig alászáll, és ilyenkor racionális tökfejjé válok. De az idő legnagyobb részében egy értéktelen középponton lebeg, és ilyenkor sem madár, se hal nem vagyok.

– A gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfence nem más, mint a szellem alászállása, érzékelésünk korlátainak áttörése – magyarázta némileg rezignáltan. – Ez az a pillanat, amikor az emberi érzékelés a határára érkezik. A varázslók gyakorolják azt a művészetet, hogy felderítőket küldenek ki, hogy kifürkésszék érzékelésünk határait. Többek közt ezért is szeretem a verseket – felderítőknek tartom őket. De, mint azt korábban már említettem neked, a költők nem tudják olyan pontosan, mint a varázslók, hogy mi mindent képesek véghez vinni ezek a felderítők."

A csend ereje

[suti09]

Erkölcstan

Az erkölcs tanulmányozása az emberi viselkedés és döntéshozatal szempontjából alapvető fontosságú. Az erkölcs fogalmát általában az emberi cselekedetek mögött álló értékek és normák rendszerének összességével azonosítják. Az erkölcsileg elfogadott viselkedési normák és értékek társadalmi és kulturális hátterektől függenek, és változhatnak különböző időkben és helyeken. Az erkölcs tanulmányozása…

[demretni]

Furcsa és szomorú is egyben: körülöttem a villamoson 22 ember utazik, ebből 7 idősebb (60 feletti), és 15 fiatalabb (17 és 30 közötti). 2 idősebbnek sikerült ülőhelyhez jutnia, a többi áll és kapaszkodik. A fiatalok közül az arany fordított: tíznek sikerül ülnie, és senkinek nem jut eszébe, hogy a 75 éves ,,Marika néninek" átadja a helyét.

Ennyire megfordult a világ...

[wwmaci]

Mutass annál érdekesebb példát, aki becsületes, alázatos, akinek kialakult, stabil értékrendje van, aki törődik magával, a társával, a környezetével, a munkájával, aki bárkinek a szemébe tud nézni felemelt fejjel, aki bírja a nyomást, bírja az élet olykor monoton robotját, aki összetart a családjával, a barátaival, akinek tiszta a feje, a szeme, a szíve. Azt mondod, ilyen nincs is, igaz? Hát éppen ez az. Akkor miért nem őket emeljük ki a tömegből, ha ennyire ritka példányok mindenki szerint?

[labjegyzet]

Hamarosan megjelenik a Red Flags, Green Flags!

Olvass bele Dr. Ali Fenwick hamarosan megjelenő pszichológiai témájú könyvébe, melyben aktuális témákat boncolgat.

ELŐSZÓ 

E könyv megírása igazán örömteli élmény volt. Az elmúlt években azt vizsgáltam, hogyan fejlődnek a modern kapcsolatok, hogyan befolyásolják a gondolkodásunkat, a viselkedésünket és a másokkal való kötelékeinket a technológia, a társadalmi trendek és más, globális erők.

Lenyűgöző megfigyelni, mennyire sebesen változik a világunk, és mi emberek milyen gyorsan alkalmazkodunk. A bolygónkon valahol minden nap új trend születik, és a valaha normálisnak tartott viselkedésmódok és társadalmi normák elveszítik relevanciájukat, sőt akár furcsának is tűnhetnek. Nem meglepő, hogy sokan összezavarodnak, és megkérdőjelezik, vajon a szokásos módon kell-e viselkedniük, közeledniük másokhoz, ami a cselekvés elodázásához és helyzetek túlgondolásához vezet. Ugyanakkor elvárás velünk szemben, hogy gyorsan reagáljunk. A világ nagy sebességgel változik, így sokan erősségnek tekintik, ha valaki képes gyors döntéseket hozni. Csakhogy a gyors döntéshozatal buktató is lehet, és hibás, igazságtalan eredményhez vezethet. Remek képesség, ha valaki a pillanat hevében is határozott választ képes adni, jó döntéseket hoz, miközben tudja, mikor kell lelassítania, és kritikusan szemlélnie a helyzetet. A gyors döntések esetében könnyű red flagnek, vagyis intő jelnek bélyegezni valamit, ami nem tetszik nekünk a másik emberben. „Viszlát, te bunkó, jöhet a következő!” – ez a hozzáállás manapság sokunkra jellemző. Inkább kiszállunk, ha az előrejutás lelassul, azonban ezzel rontjuk azt a képességünket, hogy adott pillanatban jól átgondoljunk bizonyos szituációkat. Ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy sokaknak nehezére esik a bonyolult helyzetek kezelése, ezért inkább választják a második legjobb megoldást ahelyett, hogy szemtől szemben kelljen kezelniük egy problémát. Fontos, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a red és green flageket, az intő és biztató jeleket, különösen akkor, amikor a kapcsolatunkban kell meghoznunk valamilyen döntést – és ezt a képességet lehet fejleszteni. Ha fel tudjuk ismerni, melyik viselkedés egészséges, és melyik nem az, azzal sok későbbi drámától megkímélhetjük magunkat. Talán ennél is fontosabb, hogy észleljük, ha mi magunk vagyunk a red flag. Egyáltalán nem egyszerű feladat, és némi önvizsgálatot igényel, ami sokak számára kínos. A red flag és a green flag napjaink népszerű kifejezései, amelyeket a tévésorozatok, a fiatalok kultúrája és a közösségi média is terjeszt. A jeleknek fontos szerepük van a mai társadalomban, különösen, mivel nehéz megítélni különböző viselkedésformákat, hiszen azok sokszor ma ezt jelentik, holnap már valami mást. Az intő és biztató jelek segítik a döntéshozatalt, azt, hogy körültekintőbben gondoljuk át a másokkal kapcsolatos tapasztalatainkat, és azt, hogy fejlődjünk az önvizsgálat területén. Csakhogy a red és green flagek igen szubjektívek. Van, aki számára az intő jel valójában biztató, míg másnak a biztató jel igazából intő. Bizonyos helyzetekben csak green flageket látunk mások viselkedésében, miközben azok annyira pirosak, hogy már szinte vörösen izzanak. Az is megesik, hogy ha valakiben intő jelet fedezünk fel, az azt jelenti, hogy mi magunk számítunk annak. A neveltetésünk, az értékeink, a kultúránk, az élettapasztalatunk és a média formálják a hiedelmeinket, és az észlelésünket, és ezeknek következtében ítélünk valamit rossznak vagy jónak. Sajnos az agyunk sem működik hibátlanul (a kognícióban előfordulnak hibák), és a gyors ítélet ahhoz vezethet, hogy félresiklik a döntéshozatali folyamatunk. A Red Flags, Green Flags a tudomány, anekdoták, személyes történetek, eszközök segítségével fejleszti a döntéshozatali folyamatot, és segít megérteni, hogyan hatnak az emberi kapcsolatokra a legújabb viselkedési trendek. Gyors döntés, vagy a gondolkodást fejlesztő folyamat? A könyv megírásának egyik oka, hogy segíteni szeretnék mélyebben átgondolni mindazt, amit hisz vagy megfigyel az olvasó, szeretnék a kezébe adni egy pszichológiai szűrőt, amelynek használatával jobban meg tudja ítélni az emberi viselkedést és a mindennapi helyzeteket. Ezért szeretném, ha senki sem látná a ROSSZ-ban csak a ROSSZ-at, a JÓ-ban csak a JÓ-t.

A könyvet itt tudod beszerezni!

[nyuszimotor]

Kerek seggekkel is müködik!

[csakazolvassa]

mi mindent őszintén megbeszélünk az én mucikámmal

mi mindent őszintén megbeszélünk az én mucikámmal

Mintha erről én már írtam volna. Lajosom, vagy hogy. Volt már ilyen poszt?

őszinte – ilyen volt.

Nos.

Én ma már sokszor hallgatok, mert nem lennénk előrébb a szavaimtól.

Szerintem ne mondj el mindent még annak se, akivel összeolvadva élsz régóta. Egyszerűen az emberi kapcsolatok – még a barátság sem – erre valók. (more…)

[erzeseimverseskotete]

Ember

Szövetes részecskék kohéziós tengere,

Ennyit jelent csak a világ embere,

Hús és ezernyi csontok összessége,

Emberi és állati viselkedés köztessége,

Egy darab semmi, lelketlen állomány,

Újjászületés előtti utolsó állomás,

Kezet rázni velük felesleges cselekvés,

Önmagunk elől való végső menekvés,

Érzelmet táplálni a sok robotnak esztelen,

Elég ha nem lelkünk, csak a testünk meztelen,

Bábuként kezelni minden egyes embert,

Vígan átúszni az életnek nevezett tengert.

[progarden]

Az ember egy idő után felismeri, hogy nem elég felismerni. Nem elég megérteni. Fontos, de nem elég.

A nyavalyáink ettől még makacsul velünk maradnak.

Ha egyszerűen csak elég lenne felismerni, hogy miről szól például a függőség ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle - akkor elég lenne felvilágosító kurzusokat tartani. Aztán az emberek a homlokukhoz csapnának: "De hülye voltam!" És letennék a poharat, a cigit, a fecsit vagy mást.

De ami a függőséget olyan elmezsibbasztóan frusztrálóvá teszi, az éppen az, hogy az ember úgy érzi: képtelen a racionális ítéleteivel felülbírálni az érzelmi, limbikus agyának mindent elsöprő impulzusait. Elég egy kis inger, trigger - és máris viszi magával a megfontoltságot, mint a megáradt folyó a fát, vagy a lavina a házat.

Ami persze ennél bonyolultabb: nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a függőség "kikapcsolja" a magasabbrendű logikus gondolkodás képességét. On-off. Hanem sokkal inkább átírja azt, és egy módosult racionalitást léptet a helyébe. Az emberi elme megracionalizálja magának a sóvárgás kényszere alatt meghozott döntéseket is.

"Most az egyszer még..." "Holnaptól már..." "Végülis most megérdemlem..."

Aztán persze az ár levonultával visszatér a jó öreg józan racionalitás, kárörvendő vigyorral beköszön: "Szevasz paraszt!" Jön a maga kínzó lelkiismeretfurdalásával, emésztő szégyenével. Gyötrően hideg kis jégtüskékkel szurkál:

"Már megint..." "Mindig ez van..." "Egy nagy szarkupac vagy..."

Jön a felismerés. De ez a felismerés, még ha valóságos is, nem igaz. Mert önutálaton, szégyenen alapul. És mert a felismerés nem elégséges önmagában a függőség meghaladásához.

Mert a függőség biopszichoszociális jelenség. Nem egyszerűen elhatározás kell a meghaladásához, de szívós munkával át kell alakítani mind a három szintet.

Meg kell változtatni a társadalmi környezetet, hogy ne bombázzon folyamatos trigerekkel, amelyek kiváltják a gyermekkorban bekódolt válasz-reakcióinkat.

Meg kell változtatni azokat a történeteket, amiket magunknak mondunk saját magunkkal kapcsolatban.

És meg kell változnunk a test szintjén is.

Ez utóbbiról sokan azt gondolják, hogy ez a csak a "detox" - a testi, kémiai függőséggel járó elvonási tünetek leküzdése, azoktól való megszabadulás. Esetleg gyógyszeres kezelés. De ennél többről van szó. Meg kell változtatnunk azt a módot, ahogyan a testünkhöz viszonyulunk, ahogyan a testünkkel kapcsolatban érzünk.

A test nem egyszerűen egy sejthalmaz, egy burok, amit "kitölt" a lélek - a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. A traumák nyomait a test őrzi. Bizonyos emlékek olyan láthatatlan nyomot hagytak bennünk, amelyek újra és újra ugyanazokba a görcsökbe, összehúzódásokba, fájdalmas pózokba merevítenek minket. Bele van kódolva a testünkbe a félelem, a fájdalom.

És ezért nem elég pusztán racionális szinten megérteni, hogy a viselkedés, amit folytatunk, önpusztító. Ennél többre van szükség: meg kell tanulnunk jelen lenni, otthon lenni a saját testünkben. És szerintem a felépülésnek ez a része az, ami még gyerekcipőben jár.

A hagyományos megközelítésben a testi szinten a kezelés főleg gyógyszereket jelent, a lélek szintjén pedig beszélgetős terápiát. De egyre nagyobb figyelmet kapnak a szomatikus pszichoterápia módszerei: amelyek a pszichoterápiát kimondottan összekapcsolják a testtudatosság fejlesztésével. Például az olyan trauma-feldolgozási módszerekre gondolok, mint Peter Levine Somatic Experiencing módszere, vagy az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing). A drámát, a mozgást a terápia középpontjába állító módszerek. És ott van a pszichedelikumokkal asszisztált pszichoterápia is.

Ez utóbbi egyik változatáról, az ayahuasca szeánszokról beszélgettünk a legutóbbi Drogriporter Szabadegyetemen. És vajon nem arról szól-e az ayahuasca szerartás is, hogy bizonyos testi, biokémiai folyamatokon keresztül nagyobb testtudatosságra szert téve, a testünk által raktározott energia-besülések, torzulások közösségben való feldolgozásával, szellemi transzformációjával nagyobb összhangba kerüljünk saját magunkkal?

"A sámáni kultúrák a betegséget és a traumát az egész közösség problémájának látják, nem csak az egyén problémájának," írja Peter Levine. "Ezekben a társadalmakban a gyógyítás éppen annyira szolgálja a köz, mint az egyén érdekét."

És egyre több olyan központ van, ahol ezeket a módszereket kombinálva alkalmazzák. Egy spanyol központban például az ayahuasca szertartások élményeinek feldolgozását SE módszerrel végzik. És - ez megint egyelőre inkább sejtés - a jövőben az ilyen kombinációk szerintem egyre izgalmasabb új lehetőségeket fognak teremteni nem csak a függőségből, de nagyon sok más lelki nyavalyából való felépüléssel kapcsolatban.

Nem az lesz, hogy az eddigi módszereket (akár gyógyszeres, akár beszélgetős) kidobjuk az ablakon - azok nagyon is hasznosak. Hanem az lesz, hogy egyre elmélyültebb megértéssel, egyre gazdagabb spektrumból választhatunk és kombinálhatunk. Már persze aki megengedheti magának egy olyan társadalomban, ami ennyire egyenlőtlen. És ennyire idegenkedik a közösségi, alulról jövő kezdeményezésekkel szemben...