demretni

[demretni]

Most csak röviden: te jó ég! Mennyi agyhalott ember van az utcán!

[demretni]

Furcsa és szomorú is egyben: körülöttem a villamoson 22 ember utazik, ebből 7 idősebb (60 feletti), és 15 fiatalabb (17 és 30 közötti). 2 idősebbnek sikerült ülőhelyhez jutnia, a többi áll és kapaszkodik. A fiatalok közül az arany fordított: tíznek sikerül ülnie, és senkinek nem jut eszébe, hogy a 75 éves ,,Marika néninek" átadja a helyét.

Ennyire megfordult a világ...

[demretni]

Miért van az, hogy az emberek egy-egy megálló előtt, az ajtókhoz a busz elejétől a hátulja felé és fordítva, a többi emberen átgázolva rohannak, tolonganak, nem törődve a több tíz odébb lökött, eltorzult fejű embertel?

[demretni]

Miért van az, hogy buszon vagy villamoson az emberek akkor kezdenek el leszálláshoz készülődni, felállni, elindulni, amikor az kanyarodik, fékez vagy épp elindul?...

[demretni]

Ki miből és hogyan?

Ismerősök, szomszédok, főbérlő… Olyan emberek, akikkel kapcsolatban állsz. Némelyikkel gyakrabban, másokkal ritkábban találkozol. Egy közös dolog van bennük: egyikük sem dolgozik, vállalkozásuk sincs és nem is foglalkoznak illegális dolgokkal, és mégis gondtalanul élnek. Saját lakásban, napi másfél doboz cigit szívnak, az ételt is hetente 4-5 alkalommal házhoz rendelik, és egyébként is mindent megengednek maguknak, amit csak (meg)kívánnak. Hogyan lehetséges ez? Az én fejembe még nem fér bele, de előbb-utóbb megfejtem. Ha van ötleted, segíthetsz megfejteni a rejtélyt.

[demretni]

[demretni]

Kultúrközlekedés

Délután öt óra, hazafelé tartok a munkából.

A buszmegállóban ideges, türelmetlen emberek. Három busz érkezik be egyszerre-egymás után. Egy irányba folytatják az útjukat, de mindenki az elsőre akar feltolakodni. A többségnek sikerül is. Nekem jó lesz a harmadik is, kissé „szellősebb”, mint az előző kettő.

Két megállóval később kisebb tömegcsere, nekem pedig kissé kevesebb helyen kell meghúznom magam, közvetlenül a második ajtó mellett. Felszáll egy középkorú (és középsúlyú) nő, látszólag ő is munkából tart hazafelé. Háton lévő hátizsákja – lehet vagy 15 kiló – tele van, gondolom, a mindennapok túlélése érdekében folytatott küzdelem elengedhetetlen kellékeivel. Fél percen keresztül kisebb-nagyobb sérüléseket szerzek a hátizsák barátságos hátba- és vállonveregetéseiből kifolyólag, majd a telefonon félhangosan kommunikáló középsúlyú túlélőművész észrevesz egy szabad ülést, egy négyesülés egyik belső székén.

A tőle 1,5 méterre lévő ülésig középhangosan elnézést kérve imbolyog örömittasan, majd leveti magát az üres helyre, szinte átugorva a nála nagyjából kétszer olyan idős és kétszer olyan súlyos szemüveges utazóbajnokot. A hátán lévő zsák helyet szorít magának, amiből kifolyólag túlélőművészünk lendületesen áthajol a szemben ülő öregúr sportújságja fölé, kissé beleolvasva a tegnapi eseményekbe.

„Á, nem neked szóltam, hanem az öregeknek a buszon” – mondta láthatatlan beszélgetőtársának, majd mindenféle méltóságot nélkülözve, lehámozza a hátáról a zsákot. Szusszan egyet a megterhelő művelet után, majd izgatottan kiabálja a telefonba: „Most leteszlek, mert mindjárt leszállok. 5 perc múlva otthon vagyok. Puszikaaaa!” – nyújtja meg az utolsó hangot, és látom, hogy ettől néhányan megborzonganak. Én is.

A középsúlyú hirtelen és fürgén felpattan, és az eddigi lendületét nem meghazudtolva, kisebb örvénnyel indul el a csuklós busz leghátsó ajtaja felé. Hátizsákja szégyenlősen, de beletörődve, egy méter távolságból, fejmagasságban követi gazdáját.

Épphogy sikerül leszállnia.

Még egy kicsit utánanézek, és kissé elmosolyodom. Csak reménykedem, hogy gyermekei gyakrabban békávéznak / tak a nagyszülőkkel…  

[demretni]

„Nem értem, miért kell belémállni!!!” – kiáltott fel Csabi, és ha nem mi ülünk ott, ökölbe szorult kezével megsimogatott volna valakit.

Mindez azután történt, hogy azt mertük állítani: ő is liberális gondolkodású, mint mi. Majd húsz percen keresztül keményen ellenállt ennek. Olyan „észérveket” sorakoztatott fel, mint: „engem ne kategorizáljon be senki”, meg hogy: „én semminek nem vagyok a híve, szabadon gondolkodom és teszem, amit jónak látok”.

Ezután jött a már idézett felkiáltás, és tehetetlenségében hozott nekünk még egy sört.

Ez a barátság.