#bence fliegauf

[thesnakeandthemoon]

[retyerutya]

Womb - A méh (Fliegauf Bence), szuper pulcsik voltak benne

CINEMA'S BEST SWEATERS

Basic Instinct (1992) · Let's Make Love (1960) · Scream (1996) · The Big Lebowski (1998) · Lucky Number Slevin (2006) · A Nightmare on Elm Street (1984) · The Holiday (2006) · The Devil Wears Prada (2006) · While You Were Sleeping (1995) · Home Alone (1990) · Good Will Hunting (1997) · 21 (2008) · Sweet November (2001) · Knives Out (2019) · How the Grinch Stole Christmas (2000) · Ocean's 8 (2018) · The Matrix (1999) · Mystic Pizza (1988) · Bridget Jones's Diary (2001) · Clueless (1995) · House of Gucci (2021) · The Lighthouse (2019) · When Harry Met Sally... (1989) · Awake (2007)

[hicapacity]

2014-ben kezdtem el dolgozni egy három részből álló játékfilmen, ami a Csernobil atomkatasztrófáról szólt volna.   Négy évig írtam a scriptet, castingoltam Kievben, interjúztam túlélőkkel, szakértőkkel, bejártam Ukrajnát, Csernobilt stb. A végén kollégáimmal már a kilövő pályán álltunk, egy startra  kész, innovatív projekttel, de a film az utolsó pillanatban leállt. Az európai filmfinanszírozás túlbonyolított pályazati rendszere bedarálta. A német #arte akkori vezetője szerint semmi szükség nem volt egy filmre Csernobilról. Az amerikaiak ezt máshogy gondolták, és fél év múlva, nem sokkal a kivéreztetésünk után, elkészítették minden idők egyik legnézettebb sorozatát Csernobilról. A faszkalapot kirúgták (nem ezért...) az ARTÉ-ből, nekem meg khm...kissé elnehezedett a szívem. Mindegy. Azóta jobb a hangulat, most éppen a #rengeteg2-ben bolyongok. Kapkodom a fejem, nincs időm szomorkodni. Na de. Itt van #davidattenborough új filmje, aminek keretét #pripjaty-ban forgatták. Attenborough elmegy a helyi általános iskolába, sétálgat az özön növényekkel felvert üres utakon, és filozofálgat. Amit elmond, az éppen az a gondolat, amivel négy (inkább öt) évig házaltam Európa szerte. Ide futott volna ki a filmem. Néhány évtizeddel a katasztrófa után Csernobil valóságos földi  paradicsom. A környéken talán a csiszolt kőkorszak óta, nem volt olyan biodiverzitás mint éppen ma. A harcsák  százharminc kilósak, de nem azért mert mutánsok, hanem mert nem halásszák őket, előhelyük háborítatlan. Visszatértek a farkasok, a hollók, a szarvasok - csupa olyan élőlény amiknek esélye sem lenne ha az emberek nem léptek volna le 1986-ban a környékről. Csernobil tájseb: az emberiség történetének legpusztítóbb ipari katasztrófa okozta súlyos sérülés. A seb nem csak beforrt (szinte az egész zónában), hanem ökológiai szempontból épebb, teljesebb mint valaha. Nem túlzás azt állítani, hogy a radioaktivitás kevesebb kihívást állított az élővilág felé mint az emberi tevékenység. A monokultúrák persze eltűntek - mert hozzájuk ember kell - de az "igazi" természet tombol és virul. Távol áll tőlem a bűnbak képzés, az alarmizmus meg pláne. Az emberiség nem hibáztatható saját természetért - aki mégis ezt teszi, az félre érti az élővilág evolúcióját. Arrogancia azt gondolni hogy az ember elpusztíthatja a természetet -  a természet soha nem fog elpusztulni. Talán a COVID-19 segít ennek belátásában.  Bármennyire nehéz érzelmileg megemészteni, mi nem főszereplők vagyunk ezen a bolygón - soha nem is leszünk azok. Nekünk nincs életünk, az életünk nem a tulajdonunk, hanem egy mintázat, ami rajtunk és élőlény tárasainkon keresztül manifesztálódik. Mi eltűnhetünk - éppen úgy mint a valaha élt fajok olyan 99százaléka kihalt már, jóval fajunk megjelenése előtt. De az élet marad. Köszönet Sir David Attenborough-nak azért hogy aktuális filmjében, nem elégszik meg a bárgyú 4K-s masszírozással - ami azért már fárasztó volt az utóbbi évtizedekben. Pláne tőle. De ez  most más. Attenborough újra itt van teljes díszben, valódi diagnózisokat állít fel, összetett gondolatokat közöl, megoldásokat kínál. Ő a terméketlen károgás, és hibáztatás helyett tisztán és egyenesen beszél. Attenborough élete és tevékenysége a bizonyíték maga: az ön-reflektív tudat valódi transzformatív erő. És mi is ilyen lények vagyunk - a bioszféra történetében valószínűleg először -  tudatos gondolkodással bírunk. Segítségével talán még kihúzhatjuk magunkat a konzum mocsárból, és apránként újra gondolhatjuk a világot. Egyre inkább úgy tűnik, hogy sokat leszünk négy fal között idén télen, milyen jó hogy lesz mivel mulatni az időt. Szóval igyekszünk Sir, köszönjük a segítséget és maradunk tisztelettel! Bence Fliegauf

[matekonkol]

🎬⭐️ KARANTÉN FILMNAPLÓ, 4-5-6. hetek ⭐️🎬

(nem volt kedvem mindegyikről írni) 

- The Savage Eye (Maddow-Meyers-Strick, 1960) - Csak szex és más semmi (Goda Krisztina, 2005) - Portrait de la jeune fille en feu (Céline Sciamma, 2019) - SHOAH (Claude Lanzmann, 1985) - Csak a szél (Fliegauf Bence, 2012) Nagyon erős film, nem is tudom, mikor kavart föl valami ennyire legutóbb, szünetet kellett tartsak. A Saul fia jut eszembe csak róla, ugyan ezer dologban más, de néhány fontos dologban rokon.Az érzékeny realizmus és a didaktikusság határán szerintem ügyesen egyensúlyozik, de megértem, ha valakinek valamelyik irányban sok. Szerintem jó, hogy ilyen, nem elfogult, de megrázó. A kérdés már csak az, hogy tudott-e elég nézőhöz eljutni itthon, kapott-e olyan keretezést, volt-e annyi beszélgetés róla olyan közösségekben, ahol nem egy olyan távoli dolog a cigánygyilkosságokat lehetővé tévő helyzet, mint az én életemben. De ha a fő témán túl nézünk, akkor is pontos látlelet a szexista, szenvedélybeteg társadalmunkról, amiben a szociális ellátórendszer, az oktatás, az egészségügy 10 évvel ezelőtt sem volt rendben.

- Taxi (Jafar Panahi, 2015) SPOILER Úgy reméltem, hogy nem megrendezett az egész, de még így is egy jó film szerintem. Csak nagyon biztonsági játék. De persze olyan országban, ahol filmrendezőket bebörtönöznek, tolvajokat meg kivégeznek, valószínűleg a biztonságos lázadozás a járható út. A célközönsége is a nemzetközi nézők persze, hiszen ha Panahi otthon be van tiltva, akkor szájbarágósabban, direktebben mond ki dolgokat, hogy itt "kint" is értsük.Mindezek mellett ha nem is dokumentumfilm, még dokumentarista, és elég hiteles, remek karakterekkel, érdekes sub-plotokkal és szerethető jelenetekkel.

- Jutalomutazás (Dárday István, Szalai Györgyi, 1975) Remek film, ami nem azért nagy találmány, mert páratlan a forma vagy a történet ötletessége, hanem mert igazi emberek játsszák szinte saját magukat egy teljesen hétköznapi történetben. És mint kiderült, az élet egyszerre nagyon szomorú és nagyon abszurd, a többi pedig már történelem a Családi tűzfészektől Az állampolgárig. 

- Békeidő (Hajdu Szabolcs, 2020) - Nagyi Projekt (Révész Bálint, 2017) - Puskás Hungary (Almási Tamás, 2009) - Sleuth (Joseph L. Mankiewicz, 1972) - Manhattan Murder Mystery (Woody Allen, 1993)

[bdpst24]

A 71. BERLINI FILMFESZTIVÁL VERSENYPROGRAMJÁBA VÁLOGATTÁK...

FLIEGAUF BENCE LEGÚJABB ALKOTÁSÁT, A RENGETEG – MINDENHOL LÁTLAK CÍMŰ FILMET Ma hozták nyilvánosságra, hogy a 71. Berlini Filmfesztivál versenyprogramjába válogatták a Rengeteg – Mindenhol látlak című filmet. Fliegauf Bence legújabb szerzői filmje – az első részhez hasonlóan – hétköznapi életünk, párkapcsolataink lázálom szerű útvesztőjébe kalauzol, ahol a szereplők életük talán legnagyobb titkát…

[watchaholics]

Halk rettegés - Csak a szél (2011)

Halk rettegés – Csak a szél (2011)

Fliegauf Bence 2011-ben megjelent filmje, a Csak a szélnem csak egy elképesztően érzékeny, gondolatokat meg- és átmozgató, rendkívül okos alkotás, hanem emellett egy értékes reflexió a 2008-9-es években idehaza zajló romagyilkosságokra is. Biztos van még egy-két ember, akinek rémlik valami ezekkel az eseményekkel kapcsolatban. Nagy nyilvánosságot kapott egy gyilkosságsorozat, amit a köztünk,…

[positive-magazine]

Qualche settimana fa siamo stati ospitati dal Festival del Cinema Europeo, giunto alla sua 17° Edizione, che si è svolto a Lecce e diretto da Cristina Soldano e Alberto La Monica. Dal 18 al 23 aprile scorso infatti, una delle città più belle della Puglia è stata protagonista nel raccontare nuove storie cinematografiche italiane e non.

Grazie al lavoro fatto dalla APulia Film Commission in questi ultimi anni l’industria cinematografica italiana ed estera ha trovato nella regione del sud italia un territorio accogliente che ha messo mani al portafogli non a fondo perduto ma con attenti finanziamenti  che sono poi ricaduti sul territorio.

Tra i protagonisti di questa edizione a Lecce sono arrivati gli italiani Elio Germano e Christian de Sica. Al primo è stata dedicata una rassegna sui tantissimi film che l’attore romano, vincitore del premio come mglior attore a Cannes nel 2010, mentre per de Sica è stata fatta una mostra e una pubblicazione sulla sua carriera che ha già raggiunto oltre i 100 lungometraggi.

Il festival che si è svolto principalmente al Mutisala Massimo nel centro della città, ha però ospitato le proiezioni di film arrivati da tutta Europa per il premio internazionale Ulivo D’Oro, che quest’anno è andato a “Lily Lane” di Bence Fliegauf.

Ma non c’è solo l’ulivo d’Oro tra i premi consegnati a Lecce infatti ogni anno la famiglia Verdone capitanata da Carlo, (che ricorda il padre Mario) ha consegnato a Duccio Chiarini il premio Verdone per il film “Short Skin”, mentre il premio FIPRESCI è andato a “Our everyday life” di Ines Tanović e il Premio SNGCI per il Migliore Attore Europeo lo ha portato a casa Peter Mullan per Hector di Jake Gavin.

Tra i film europei segnaliamo “Dora, or the sexual neuroses of our parents” diretto dalla regista Stina Werenfels. Un film crudo, diretto e necessario per ampliare i nostri punti di vista. Dora, una giovanissima ragazza disabile torna a casa con la famiglia dopo essere stata in cura per diverso tempo in una struttura. Il ritorno a casa sarà però per i genitori motivo di grandi difficoltà, dalla scelta della madre di non dare più meidicinali alla figlia fino a concerderle più libertà, fino a quando Dora inizia a scoprire la propria sessualità attraverso uno sconosciuto con il quale la giovane inizia ad avere una relazione prettamente sessuale. Un film che tratta un tema importante per parlare “degli altri”, sotto un nuovo punto di vista poco conosciuto. Se la storia è una finzione il contesto è assolutamente reale. Una pellicola da vedere per prendere coscienza della vita, del rispetto e delle difficoltà a volte nel diventare adulti e saper superare i grandi problemi problemi della vita.

Ma il festival del Cinema a Lecce è stato anche una buona occasione per misurare lo stato di salute del nostro cinema. Finalmente chi ha investito in un settore che non è solo “Checco Zalone” è stato premiato con dei risultati che sono in continua crescita. E non parliamo solo di produzioni cinematografiche in senso stretto, ma la Puglia sta attivando da diverso tempo un percorso per attirare produzioni internazionali grazie alla versatilità del suo territorio. Non a caso il prossimo Wonder Woman della Warner è in questi giorni proprio in produzione in Puglia.

Passando da un film e l’altro, tutti proiettati al multisala Massimo, c’è stato anche il tempo per parlare dello stato del Cortometraggio. Prima della tavola rotonda sono stati proiettati alcuni cortometraggi: da segnalare “Girlfriend” di Ekaterina Volkova.

E la discussione sul cortometraggio ha evidenziato che il settore è ancora da esplorare in modo forse più sistematico:  bisogerebbe quindi puntare a trasformare il cortometraggio non solo in un mercato ma proprio in un settore industriale all’interno del cinema. Anche se il mercato è ancora lontano rispetto ad altri paesi gli sforzi ci sono stati e si spera negli anni futuri. La Apulia Film Commission non a caso ha già nel suo programma diversi finanziamenti accessibili anche a chi produce i corti, con aiuti che arrivano fino al 70% dei costi se la produzione è appunto fatta nel territorio. A Lecce sono intervenuti tra gli altri Paola Ruggeri di Mediaset Premium, che è uno dei due principali acquirenti italiani di cortometraggi, Maurizio Sciarra e Daniele Basilio, rispettivamente presidente e direttore dell’Apulia Film Commission.

Giacomo Cosua è stato ospitato a Lecce presso l’Hotel President dal festival Europeo del Cinema

FESTIVAL DEL CINEMA EUROPEO Qualche settimana fa siamo stati ospitati dal Festival del Cinema Europeo

[kavinton-munkalap-blog]

Gyerekek és emberek | Fliegauf Benedek: Liliom ösvény

.

Fliegauf Bence a magyar film egyik legtehetségesebb és teljesen egyedi látásmódú alkotója. Legutóbb 2012-ben jelentkezett nagyjátékfilmmel, legújabb munkája, a Berlinalén debütált Liliom ösvény már a hazai mozikban is látható. Érdemes volt ennyit várni.

In: Filmhu, 2016. május 20.

Az író-rendező-zeneszerző kitartó közönségének keménymagja valószínűleg tűkön ülve várta, hogy rendezőikonja milyen stílusban építi tovább egyre terebélyesebb életművét a négyéves hiátus után. Visszatér a kezdeti évekre jellemző meditatív, csavaros szimbólumokkal ellátott minimalizmushoz, vagy tovább húzza a legutóbbi munkáját már egyértelműen meghatározó, a feldolgozás anyaga és módja szempontjából egyaránt realistaként jellemezhető vonalat.

.

A Csak a szél óta eltelt idő alatt feltehetőleg Fliegauf is foglalkozott a kérdéssel, végül a legszerencsésebb, harmadik utas megoldást választotta: realista keretbe foglalta a kézjegyét jelentő, nem egyszer sötét titkokkal és esetenként misztikummal operáló személyességet. A valóságot különösebb elvonatkoztatások nélkül lefestő auteur révén okozott kettősség semmilyen zavart nem okozott a film stílusában vagy struktúrájában, e helyett teljesen hézagmentesen állt össze egy letisztult, patikamérlegen kimért szekvenciákat tartalmazó szerzői filmmé. Hosszas vitát igényelne eldönteni, hogy az eddigi hat nagyjátékfilm közül melyik lép a legintimebb kapcsolatba a nézővel, de a Liliom ösvény mindenképp jó eséllyel indulna a versenyen.

Fliegauf a rendezés mellett íróként és zeneszerzőként is jegyzi az elkészült alkotást, vagyis a filmet leginkább meghatározó tényezők közül egyedül az operatőri munkát hagyta meg másnak, Lovasi Zoltánnak, akivel viszont a lassan másfél évtizede készült Rengeteg óta rendre együtt dolgozik. Lovasinak tehát volt elegendő alkalma elsajátítani az író-rendező történeteit leginkább támogató, markáns és több elemében is repetitív képi világ megteremtésének hibáktól mentes módját. Ugyanakkor a történetben központi jelentőségű, videokamerás felvételeket már Fliegauf készítette, illetve - legtöbb filmjéhez hasonlóan - a látványtervezői feladatokat is ő látta el.

.

A kétszereplős, anya és kisfia kapcsolatára, illetve előbbi gyermekkori traumájára fókuszáló forgatókönyv és a rendezés megfelelő mértékben adagolja a mesékkel átszőtt brutális történet elemeit, így pontosan annyit látunk a vásznon, amennyire szükségünk van az értelmezéshez. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy értelmezés alatt ezúttal nem valaminek a megfejtését, vagy egy mozaikokból álló kép összerakását értjük, hanem a megjelenített érzések és események egymáshoz igazítását, befogadását. Ebben segít a realista vonal: konkretizálja a mondanivalót, a helyett, hogy folyton metaforákhoz nyúlna.

Jóllehet, a Liliom ösvénynek is megvan a maga jelrendszere, de a használt szimbólumokat nem nekünk kell megfejteni. Elvégzi helyettünk a film, amely így végső soron önmagát értelmezi. A nézőnek bőven elég a cselekmény sötétben maradt elemeinek elképzelése, ami a súlyos témából fakadóan nem kevés energiát igényel. Leginkább itt érhető tetten a fentebb említett intimitás az alkotó és a néző között. Az értelem és érzelem párjából egyik sem hiányzik, de Fliegauf jelentős mértékben szűkíti a korábbi filmjeinél rendkívül tág értelmezési tartományt. A néző tehát az alkotónak köszönhetően megteheti, hogy kizárólag az érzelmekre koncentrál.

. A Liliom ösvényből áradó érzelmi hatás a rendező azon szándékát tükrözi, hogy a moziszékben ülők is járják végig azt a keresztutat, mint az anya figurája. Fliegauf érezhetően szeretné, hogy valamelyest azonosuljunk az anyával, mint áldozattal, de lehet, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Hasonló a helyzet a kisfiúval, igaz, kevesebb kockázatot vállal, aki elsősorban az ő szemszögéből követi az eseményeket. Dani még gyúrható korban van, de már nála is jelentkeznek bizonyos tünetek, mégis ő az, akire anyja támaszkodhat, és szép lassan összegabalyodnak a szerepek.

Az anya, Rebeka mindeközben bármennyire is küzd saját szindrómái ellen, nem bújhat ki a bőréből, a legtöbb amit tehet, hogy bizonyos távolságot tart a világtól. Időnként, mikor már pattanásig feszül a húr, ösztönösen kiadja magából az élet iránt érzett dühét, arra viszont alig-alig képes, hogy tudatosan és megfontoltan foglalkozzon rettentő sérülésével, saját ketrece már teljesen otthonossá vált számára.

.

Mivel egyetlen jelenetet leszámítva egy kétszereplős kamaradrámát látunk, a szokottnál is nagyobb figyelem kíséri a színészek játékát. Fliegauf szereplőválasztása egy újabb dolog, amire elismerően biccenthetünk. Stefanovics Angéla (Rebeka) és az élete első alakítását nyújtó Sótonyi Bálint (Dani) azon túl, hogy remekül közvetítik a karakterekben lezajló folyamatokat, együtt is nagyon jól működnek, ami nélkülözhetetlen egy ennyire szorosra húzott kapcsolatban.

Daninak ugyan a film első fél órájában van néhány gyengébb pillanata, de a játékidő előrehaladtával megtalálja az édesanyja által szorított fonál másik végét. A korábban teljesen más jellegű szerepekben látható Stefanovics Angéla munkáját viszont semmilyen panasz nem érheti, annak ellenére, hogy nehéz dolga van: Rebeka fejében hangulatváltozások helyett tudatváltozások történnek, melyek megjelenítését zökkenőmentesen, a feszültséget végig megőrizve abszolválja a színésznő.

.

Fliegauf munkáján tehát keresve sem találunk fogást. A szüzsé jellege, a feldolgozás módja, vagy a film hangulata mind nagyon erős, így azt is megkockáztathatjuk, hogy a rendező kikeverte palettáján a történetei elbeszélésére leginkább alkalmas színt. A Liliom ösvény egy reflektorral kivilágított érzelmektől acélossá váló dráma, nehéz szabadulni a hatása alól.

[thesnakeandthemoon]

[24hu]

Zseniális fotó készült a meetingről, amelyen lepacsiztak egymással a Berlinalén nyert mackó-szobrok.

[jansenaui-blog]

MIFFdump the third — 6-8 august, 2012

wuthering heights: just fucking frame it and hang it up.

given that my most recent brace of films of the year – 2010’s l'illusionniste and 2011’s nader and simin, a separation­ ­– both premiered at the lower-keyed berlin film festival, i’ve learnt to recognise an affinity with their sensibilites, occuring as it does before the hype machine really has the chance to start up on any film. naturally, i was let down to find that silver bear winner bence fliegauf’s just the wind (csak a szél) [hungary/germany/france, ★☆☆☆☆] was the first no deal of the fest for me. inspired by the real, brutal, racially-motivated mass homocides to happen within romany villages across rural hungary not too long ago, fliegauf’s elephantesque criss-crossing through one family’s 24-hour ordeal proved to be too much; really miserablism taken to the extremes of aesthetic tolerance, and clouded from first title card to last with a constantly pervading sense of the inevitable.

funnily enough, race proves the major trumpcard of artistic license played by andrea arnold in her defiantly anti-traditionalist adaptation of wuthering heights [united kingdom, 2011, ★★★★☆], though recasting the classic heathcliff of emily brontë isn’t at all the only element dispensed with. arnold does away with the stiflingly overwritten dialogue so typical of ‘literary’ adaptations that too often show too much reverence for their origin’s words, her players here more often grunting expletives than prose. and in place of the picturesque panoramas and heavily-art-directed, elaborate sets of the kind joe wright has proved peerless at executing, arnold opts for moody realism, mud and misty atmosphere that in itself develops its own painfully elegant beauty. probably my pick for the year’s best cinematography (though it was technically last year), robbie ryan’s venice-winning work is a stunning, painterly sfumato to amour’s precision, both being exceptional arguments for the artistic veracity of digital lensing.

through all the director’s boldly unsympathetic edits to the source, arnold manages to surmount the tall order of creating a truly unique vision of her own wuthering heights, which truly feels as much her story as it is brontë’s. it’s still the unlikely unfamiliar tale of the thwarted true love of heathcliff and cathy – yes – but it’s performed, shot, and pieced together in a way that feels unsentimental while managing to convey the rawest emotional turmoil; blending its socio-realist formal presentation with a seething, unspoken, larger-than-life feeling at the core of the story’s melodrama. coupled with fine performances and a little left-field mumford & sons to close, wuthering heights is a director’s movie that takes chick flick to the next level, visually and stylistically. if only more literary classics would be converted to the screen with the same bravura.

providing a welcome relief from the often overtly-serious festival fare were the lurid, spastic mood swings of william friedkin’s killer joe [usa, 2011, ★★★☆☆], a self-referentially bad movie with unquestionably A-level execution. it’s not horror or thriller or psychologically intricate, nor is it subtle. but it is unequivocal fun, friedkin’s camera freely lurking over a riveting, career-best matthew mcconaughey, amplifying the minutae of his every move as if to magnify his methodical prowess, and landing him the finest one-liners of tracy lett's sharply wrought screen adaptation (of her own play) to boot.

emile hirsch is in full dicaprio-in-bloom mode as the clueless texan drug-dealer chris, who designs his mother’s killing to pay some guys off with her life insurance, giving up his younger sister dotty [juno temple] in turn as a retainer to joe for the spec-murder. of course, things could hardly go as planned, or friedkin would be left grasping for situations in which characters can demand, with utmost insistence, ‘is that your penis?!’. there’s nothing beneath the blankly psychotic gaze of mcconaughey’s killer, and definitely nothing at all going through the mind of fantastically-idiotic thomas haden church as ansel, the family’s wholly incompetent patriarch. but there’s enough in killer joe to keep us enraptured in side-splitting hysterics over pretty much all its on-point breadth of just over 100 minutes. if ever a film was worthy of a full spalding ball of appall, this is it: it only needs about three of those minutes to completely unravel your conception of fried chicken for ever.

[regardezmoica]

Berlinale 2021 - Award Winners

Berlinale 2021: The Award Winners of the Competition

Golden Bear for Best Film: Babardeală cu bucluc sau porno balamuc (Bad Luck Banging or Loony Porn) by Radu Jude

Silver Bear Grand Jury Prize: Guzen to sozo (Wheel of Fortune and Fantasy) by Ryusuke Hamaguchi

Silver Bear Jury Prize: Herr Bachmann und seine Klasse (Mr Bachmann and His Class) by Maria Speth

Silver Bear for Best Director: Dénes Nagy for Természetes fény (Natural Light)

Silver Bear for Best Leading Performance: Maren Eggert in Ich bin dein Mensch (I'm Your Man) by Maria Schrader

Silver Bear for Best Supporting Performance: Lilla Kizlinger in Rengeteg - mindenhol látlak (Forest - I See You Everywhere) by Bence Fliegauf

Silver Bear for Best Screenplay: Hong Sangsoo for Inteurodeoksyeon (Introduction) by Hong Sangsoo

Silver Bear for Outstanding Artistic Contribution: Yibrán Asuad for the editing of Una película de policías (A Cop Movie) by Alonso Ruizpalacios

Berlinale 2021: Awards of the Encounters Section

Best Film: Nous (We) by Alice Diop

Special Jury Award: Vị (Taste) by Lê Bảo

Best Director (ex-aequo): Das Mädchen und die Spinne (The Girl and the Spider) by Ramon Zürcher, Silvan Zürcher

Best Director (ex-aequo): Hygiène sociale (Social Hygiene) by Denis Côté

Special Mention: Rock Bottom Riser by Fern Silva

Generation Kplus and 14plus: The Awards of the International Jury

Grand Prix for the Best Film in the Generation Kplus competition for Han Nan Xia Ri (Summer Blur) by Han Shuai and a Special Mention for Una escuela en Cerro Hueso (A school in Cerro Hueso) by Betania Cappato.

Grand Prix for the Best Film in the Generation 14plus competition for La Mif (The Fam) by Fred Baillif and a Special Mention for Cryptozoo by Dash Shaw.