#bence fliegauf

[thesnakeandthemoon]

[retyerutya]

Womb - A méh (Fliegauf Bence), szuper pulcsik voltak benne

CINEMA'S BEST SWEATERS

Basic Instinct (1992) · Let's Make Love (1960) · Scream (1996) · The Big Lebowski (1998) · Lucky Number Slevin (2006) · A Nightmare on Elm Street (1984) · The Holiday (2006) · The Devil Wears Prada (2006) · While You Were Sleeping (1995) · Home Alone (1990) · Good Will Hunting (1997) · 21 (2008) · Sweet November (2001) · Knives Out (2019) · How the Grinch Stole Christmas (2000) · Ocean's 8 (2018) · The Matrix (1999) · Mystic Pizza (1988) · Bridget Jones's Diary (2001) · Clueless (1995) · House of Gucci (2021) · The Lighthouse (2019) · When Harry Met Sally... (1989) · Awake (2007)

[hicapacity]

2014-ben kezdtem el dolgozni egy három részből álló játékfilmen, ami a Csernobil atomkatasztrófáról szólt volna.   Négy évig írtam a scriptet, castingoltam Kievben, interjúztam túlélőkkel, szakértőkkel, bejártam Ukrajnát, Csernobilt stb. A végén kollégáimmal már a kilövő pályán álltunk, egy startra  kész, innovatív projekttel, de a film az utolsó pillanatban leállt. Az európai filmfinanszírozás túlbonyolított pályazati rendszere bedarálta. A német #arte akkori vezetője szerint semmi szükség nem volt egy filmre Csernobilról. Az amerikaiak ezt máshogy gondolták, és fél év múlva, nem sokkal a kivéreztetésünk után, elkészítették minden idők egyik legnézettebb sorozatát Csernobilról. A faszkalapot kirúgták (nem ezért...) az ARTÉ-ből, nekem meg khm...kissé elnehezedett a szívem. Mindegy. Azóta jobb a hangulat, most éppen a #rengeteg2-ben bolyongok. Kapkodom a fejem, nincs időm szomorkodni. Na de. Itt van #davidattenborough új filmje, aminek keretét #pripjaty-ban forgatták. Attenborough elmegy a helyi általános iskolába, sétálgat az özön növényekkel felvert üres utakon, és filozofálgat. Amit elmond, az éppen az a gondolat, amivel négy (inkább öt) évig házaltam Európa szerte. Ide futott volna ki a filmem. Néhány évtizeddel a katasztrófa után Csernobil valóságos földi  paradicsom. A környéken talán a csiszolt kőkorszak óta, nem volt olyan biodiverzitás mint éppen ma. A harcsák  százharminc kilósak, de nem azért mert mutánsok, hanem mert nem halásszák őket, előhelyük háborítatlan. Visszatértek a farkasok, a hollók, a szarvasok - csupa olyan élőlény amiknek esélye sem lenne ha az emberek nem léptek volna le 1986-ban a környékről. Csernobil tájseb: az emberiség történetének legpusztítóbb ipari katasztrófa okozta súlyos sérülés. A seb nem csak beforrt (szinte az egész zónában), hanem ökológiai szempontból épebb, teljesebb mint valaha. Nem túlzás azt állítani, hogy a radioaktivitás kevesebb kihívást állított az élővilág felé mint az emberi tevékenység. A monokultúrák persze eltűntek - mert hozzájuk ember kell - de az "igazi" természet tombol és virul. Távol áll tőlem a bűnbak képzés, az alarmizmus meg pláne. Az emberiség nem hibáztatható saját természetért - aki mégis ezt teszi, az félre érti az élővilág evolúcióját. Arrogancia azt gondolni hogy az ember elpusztíthatja a természetet -  a természet soha nem fog elpusztulni. Talán a COVID-19 segít ennek belátásában.  Bármennyire nehéz érzelmileg megemészteni, mi nem főszereplők vagyunk ezen a bolygón - soha nem is leszünk azok. Nekünk nincs életünk, az életünk nem a tulajdonunk, hanem egy mintázat, ami rajtunk és élőlény tárasainkon keresztül manifesztálódik. Mi eltűnhetünk - éppen úgy mint a valaha élt fajok olyan 99százaléka kihalt már, jóval fajunk megjelenése előtt. De az élet marad. Köszönet Sir David Attenborough-nak azért hogy aktuális filmjében, nem elégszik meg a bárgyú 4K-s masszírozással - ami azért már fárasztó volt az utóbbi évtizedekben. Pláne tőle. De ez  most más. Attenborough újra itt van teljes díszben, valódi diagnózisokat állít fel, összetett gondolatokat közöl, megoldásokat kínál. Ő a terméketlen károgás, és hibáztatás helyett tisztán és egyenesen beszél. Attenborough élete és tevékenysége a bizonyíték maga: az ön-reflektív tudat valódi transzformatív erő. És mi is ilyen lények vagyunk - a bioszféra történetében valószínűleg először -  tudatos gondolkodással bírunk. Segítségével talán még kihúzhatjuk magunkat a konzum mocsárból, és apránként újra gondolhatjuk a világot. Egyre inkább úgy tűnik, hogy sokat leszünk négy fal között idén télen, milyen jó hogy lesz mivel mulatni az időt. Szóval igyekszünk Sir, köszönjük a segítséget és maradunk tisztelettel! Bence Fliegauf

[matekonkol]

🎬⭐️ KARANTÉN FILMNAPLÓ, 4-5-6. hetek ⭐️🎬

(nem volt kedvem mindegyikről írni) 

- The Savage Eye (Maddow-Meyers-Strick, 1960) - Csak szex és más semmi (Goda Krisztina, 2005) - Portrait de la jeune fille en feu (Céline Sciamma, 2019) - SHOAH (Claude Lanzmann, 1985) - Csak a szél (Fliegauf Bence, 2012) Nagyon erős film, nem is tudom, mikor kavart föl valami ennyire legutóbb, szünetet kellett tartsak. A Saul fia jut eszembe csak róla, ugyan ezer dologban más, de néhány fontos dologban rokon.Az érzékeny realizmus és a didaktikusság határán szerintem ügyesen egyensúlyozik, de megértem, ha valakinek valamelyik irányban sok. Szerintem jó, hogy ilyen, nem elfogult, de megrázó. A kérdés már csak az, hogy tudott-e elég nézőhöz eljutni itthon, kapott-e olyan keretezést, volt-e annyi beszélgetés róla olyan közösségekben, ahol nem egy olyan távoli dolog a cigánygyilkosságokat lehetővé tévő helyzet, mint az én életemben. De ha a fő témán túl nézünk, akkor is pontos látlelet a szexista, szenvedélybeteg társadalmunkról, amiben a szociális ellátórendszer, az oktatás, az egészségügy 10 évvel ezelőtt sem volt rendben.

- Taxi (Jafar Panahi, 2015) SPOILER Úgy reméltem, hogy nem megrendezett az egész, de még így is egy jó film szerintem. Csak nagyon biztonsági játék. De persze olyan országban, ahol filmrendezőket bebörtönöznek, tolvajokat meg kivégeznek, valószínűleg a biztonságos lázadozás a járható út. A célközönsége is a nemzetközi nézők persze, hiszen ha Panahi otthon be van tiltva, akkor szájbarágósabban, direktebben mond ki dolgokat, hogy itt "kint" is értsük.Mindezek mellett ha nem is dokumentumfilm, még dokumentarista, és elég hiteles, remek karakterekkel, érdekes sub-plotokkal és szerethető jelenetekkel.

- Jutalomutazás (Dárday István, Szalai Györgyi, 1975) Remek film, ami nem azért nagy találmány, mert páratlan a forma vagy a történet ötletessége, hanem mert igazi emberek játsszák szinte saját magukat egy teljesen hétköznapi történetben. És mint kiderült, az élet egyszerre nagyon szomorú és nagyon abszurd, a többi pedig már történelem a Családi tűzfészektől Az állampolgárig. 

- Békeidő (Hajdu Szabolcs, 2020) - Nagyi Projekt (Révész Bálint, 2017) - Puskás Hungary (Almási Tamás, 2009) - Sleuth (Joseph L. Mankiewicz, 1972) - Manhattan Murder Mystery (Woody Allen, 1993)

[bdpst24]

A 71. BERLINI FILMFESZTIVÁL VERSENYPROGRAMJÁBA VÁLOGATTÁK...

FLIEGAUF BENCE LEGÚJABB ALKOTÁSÁT, A RENGETEG – MINDENHOL LÁTLAK CÍMŰ FILMET Ma hozták nyilvánosságra, hogy a 71. Berlini Filmfesztivál versenyprogramjába válogatták a Rengeteg – Mindenhol látlak című filmet. Fliegauf Bence legújabb szerzői filmje – az első részhez hasonlóan – hétköznapi életünk, párkapcsolataink lázálom szerű útvesztőjébe kalauzol, ahol a szereplők életük talán legnagyobb titkát…

[watchaholics]

Halk rettegés - Csak a szél (2011)

Halk rettegés – Csak a szél (2011)

Fliegauf Bence 2011-ben megjelent filmje, a Csak a szélnem csak egy elképesztően érzékeny, gondolatokat meg- és átmozgató, rendkívül okos alkotás, hanem emellett egy értékes reflexió a 2008-9-es években idehaza zajló romagyilkosságokra is. Biztos van még egy-két ember, akinek rémlik valami ezekkel az eseményekkel kapcsolatban. Nagy nyilvánosságot kapott egy gyilkosságsorozat, amit a köztünk,…

[positive-magazine]

Qualche settimana fa siamo stati ospitati dal Festival del Cinema Europeo, giunto alla sua 17° Edizione, che si è svolto a Lecce e diretto da Cristina Soldano e Alberto La Monica. Dal 18 al 23 aprile scorso infatti, una delle città più belle della Puglia è stata protagonista nel raccontare nuove storie cinematografiche italiane e non.

Grazie al lavoro fatto dalla APulia Film Commission in questi ultimi anni l’industria cinematografica italiana ed estera ha trovato nella regione del sud italia un territorio accogliente che ha messo mani al portafogli non a fondo perduto ma con attenti finanziamenti  che sono poi ricaduti sul territorio.

Tra i protagonisti di questa edizione a Lecce sono arrivati gli italiani Elio Germano e Christian de Sica. Al primo è stata dedicata una rassegna sui tantissimi film che l’attore romano, vincitore del premio come mglior attore a Cannes nel 2010, mentre per de Sica è stata fatta una mostra e una pubblicazione sulla sua carriera che ha già raggiunto oltre i 100 lungometraggi.

Il festival che si è svolto principalmente al Mutisala Massimo nel centro della città, ha però ospitato le proiezioni di film arrivati da tutta Europa per il premio internazionale Ulivo D’Oro, che quest’anno è andato a “Lily Lane” di Bence Fliegauf.

Ma non c’è solo l’ulivo d’Oro tra i premi consegnati a Lecce infatti ogni anno la famiglia Verdone capitanata da Carlo, (che ricorda il padre Mario) ha consegnato a Duccio Chiarini il premio Verdone per il film “Short Skin”, mentre il premio FIPRESCI è andato a “Our everyday life” di Ines Tanović e il Premio SNGCI per il Migliore Attore Europeo lo ha portato a casa Peter Mullan per Hector di Jake Gavin.

Tra i film europei segnaliamo “Dora, or the sexual neuroses of our parents” diretto dalla regista Stina Werenfels. Un film crudo, diretto e necessario per ampliare i nostri punti di vista. Dora, una giovanissima ragazza disabile torna a casa con la famiglia dopo essere stata in cura per diverso tempo in una struttura. Il ritorno a casa sarà però per i genitori motivo di grandi difficoltà, dalla scelta della madre di non dare più meidicinali alla figlia fino a concerderle più libertà, fino a quando Dora inizia a scoprire la propria sessualità attraverso uno sconosciuto con il quale la giovane inizia ad avere una relazione prettamente sessuale. Un film che tratta un tema importante per parlare “degli altri”, sotto un nuovo punto di vista poco conosciuto. Se la storia è una finzione il contesto è assolutamente reale. Una pellicola da vedere per prendere coscienza della vita, del rispetto e delle difficoltà a volte nel diventare adulti e saper superare i grandi problemi problemi della vita.

Ma il festival del Cinema a Lecce è stato anche una buona occasione per misurare lo stato di salute del nostro cinema. Finalmente chi ha investito in un settore che non è solo “Checco Zalone” è stato premiato con dei risultati che sono in continua crescita. E non parliamo solo di produzioni cinematografiche in senso stretto, ma la Puglia sta attivando da diverso tempo un percorso per attirare produzioni internazionali grazie alla versatilità del suo territorio. Non a caso il prossimo Wonder Woman della Warner è in questi giorni proprio in produzione in Puglia.

Passando da un film e l’altro, tutti proiettati al multisala Massimo, c’è stato anche il tempo per parlare dello stato del Cortometraggio. Prima della tavola rotonda sono stati proiettati alcuni cortometraggi: da segnalare “Girlfriend” di Ekaterina Volkova.

E la discussione sul cortometraggio ha evidenziato che il settore è ancora da esplorare in modo forse più sistematico:  bisogerebbe quindi puntare a trasformare il cortometraggio non solo in un mercato ma proprio in un settore industriale all’interno del cinema. Anche se il mercato è ancora lontano rispetto ad altri paesi gli sforzi ci sono stati e si spera negli anni futuri. La Apulia Film Commission non a caso ha già nel suo programma diversi finanziamenti accessibili anche a chi produce i corti, con aiuti che arrivano fino al 70% dei costi se la produzione è appunto fatta nel territorio. A Lecce sono intervenuti tra gli altri Paola Ruggeri di Mediaset Premium, che è uno dei due principali acquirenti italiani di cortometraggi, Maurizio Sciarra e Daniele Basilio, rispettivamente presidente e direttore dell’Apulia Film Commission.

Giacomo Cosua è stato ospitato a Lecce presso l’Hotel President dal festival Europeo del Cinema

FESTIVAL DEL CINEMA EUROPEO Qualche settimana fa siamo stati ospitati dal Festival del Cinema Europeo

[kavinton-munkalap-blog]

Gyerekek és emberek | Fliegauf Benedek: Liliom ösvény

.

Fliegauf Bence a magyar film egyik legtehetségesebb és teljesen egyedi látásmódú alkotója. Legutóbb 2012-ben jelentkezett nagyjátékfilmmel, legújabb munkája, a Berlinalén debütált Liliom ösvény már a hazai mozikban is látható. Érdemes volt ennyit várni.

In: Filmhu, 2016. május 20.

Az író-rendező-zeneszerző kitartó közönségének keménymagja valószínűleg tűkön ülve várta, hogy rendezőikonja milyen stílusban építi tovább egyre terebélyesebb életművét a négyéves hiátus után. Visszatér a kezdeti évekre jellemző meditatív, csavaros szimbólumokkal ellátott minimalizmushoz, vagy tovább húzza a legutóbbi munkáját már egyértelműen meghatározó, a feldolgozás anyaga és módja szempontjából egyaránt realistaként jellemezhető vonalat.

.

A Csak a szél óta eltelt idő alatt feltehetőleg Fliegauf is foglalkozott a kérdéssel, végül a legszerencsésebb, harmadik utas megoldást választotta: realista keretbe foglalta a kézjegyét jelentő, nem egyszer sötét titkokkal és esetenként misztikummal operáló személyességet. A valóságot különösebb elvonatkoztatások nélkül lefestő auteur révén okozott kettősség semmilyen zavart nem okozott a film stílusában vagy struktúrájában, e helyett teljesen hézagmentesen állt össze egy letisztult, patikamérlegen kimért szekvenciákat tartalmazó szerzői filmmé. Hosszas vitát igényelne eldönteni, hogy az eddigi hat nagyjátékfilm közül melyik lép a legintimebb kapcsolatba a nézővel, de a Liliom ösvény mindenképp jó eséllyel indulna a versenyen.

Fliegauf a rendezés mellett íróként és zeneszerzőként is jegyzi az elkészült alkotást, vagyis a filmet leginkább meghatározó tényezők közül egyedül az operatőri munkát hagyta meg másnak, Lovasi Zoltánnak, akivel viszont a lassan másfél évtizede készült Rengeteg óta rendre együtt dolgozik. Lovasinak tehát volt elegendő alkalma elsajátítani az író-rendező történeteit leginkább támogató, markáns és több elemében is repetitív képi világ megteremtésének hibáktól mentes módját. Ugyanakkor a történetben központi jelentőségű, videokamerás felvételeket már Fliegauf készítette, illetve - legtöbb filmjéhez hasonlóan - a látványtervezői feladatokat is ő látta el.

.

A kétszereplős, anya és kisfia kapcsolatára, illetve előbbi gyermekkori traumájára fókuszáló forgatókönyv és a rendezés megfelelő mértékben adagolja a mesékkel átszőtt brutális történet elemeit, így pontosan annyit látunk a vásznon, amennyire szükségünk van az értelmezéshez. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy értelmezés alatt ezúttal nem valaminek a megfejtését, vagy egy mozaikokból álló kép összerakását értjük, hanem a megjelenített érzések és események egymáshoz igazítását, befogadását. Ebben segít a realista vonal: konkretizálja a mondanivalót, a helyett, hogy folyton metaforákhoz nyúlna.

Jóllehet, a Liliom ösvénynek is megvan a maga jelrendszere, de a használt szimbólumokat nem nekünk kell megfejteni. Elvégzi helyettünk a film, amely így végs�� soron önmagát értelmezi. A nézőnek bőven elég a cselekmény sötétben maradt elemeinek elképzelése, ami a súlyos témából fakadóan nem kevés energiát igényel. Leginkább itt érhető tetten a fentebb említett intimitás az alkotó és a néző között. Az értelem és érzelem párjából egyik sem hiányzik, de Fliegauf jelentős mértékben szűkíti a korábbi filmjeinél rendkívül tág értelmezési tartományt. A néző tehát az alkotónak köszönhetően megteheti, hogy kizárólag az érzelmekre koncentrál.

. A Liliom ösvényből áradó érzelmi hatás a rendező azon szándékát tükrözi, hogy a moziszékben ülők is járják végig azt a keresztutat, mint az anya figurája. Fliegauf érezhetően szeretné, hogy valamelyest azonosuljunk az anyával, mint áldozattal, de lehet, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Hasonló a helyzet a kisfiúval, igaz, kevesebb kockázatot vállal, aki elsősorban az ő szemszögéből követi az eseményeket. Dani még gyúrható korban van, de már nála is jelentkeznek bizonyos tünetek, mégis ő az, akire anyja támaszkodhat, és szép lassan összegabalyodnak a szerepek.

Az anya, Rebeka mindeközben bármennyire is küzd saját szindrómái ellen, nem bújhat ki a bőréből, a legtöbb amit tehet, hogy bizonyos távolságot tart a világtól. Időnként, mikor már pattanásig feszül a húr, ösztönösen kiadja magából az élet iránt érzett dühét, arra viszont alig-alig képes, hogy tudatosan és megfontoltan foglalkozzon rettentő sérülésével, saját ketrece már teljesen otthonossá vált számára.

.

Mivel egyetlen jelenetet leszámítva egy kétszereplős kamaradrámát látunk, a szokottnál is nagyobb figyelem kíséri a színészek játékát. Fliegauf szereplőválasztása egy újabb dolog, amire elismerően biccenthetünk. Stefanovics Angéla (Rebeka) és az élete első alakítását nyújtó Sótonyi Bálint (Dani) azon túl, hogy remekül közvetítik a karakterekben lezajló folyamatokat, együtt is nagyon jól működnek, ami nélkülözhetetlen egy ennyire szorosra húzott kapcsolatban.

Daninak ugyan a film első fél órájában van néhány gyengébb pillanata, de a játékidő előrehaladtával megtalálja az édesanyja által szorított fonál másik végét. A korábban teljesen más jellegű szerepekben látható Stefanovics Angéla munkáját viszont semmilyen panasz nem érheti, annak ellenére, hogy nehéz dolga van: Rebeka fejében hangulatváltozások helyett tudatváltozások történnek, melyek megjelenítését zökkenőmentesen, a feszültséget végig megőrizve abszolválja a színésznő.

.

Fliegauf munkáján tehát keresve sem találunk fogást. A szüzsé jellege, a feldolgozás módja, vagy a film hangulata mind nagyon erős, így azt is megkockáztathatjuk, hogy a rendező kikeverte palettáján a történetei elbeszélésére leginkább alkalmas színt. A Liliom ösvény egy reflektorral kivilágított érzelmektől acélossá váló dráma, nehéz szabadulni a hatása alól.

[thesnakeandthemoon]

[24hu]

Zseniális fotó készült a meetingről, amelyen lepacsiztak egymással a Berlinalén nyert mackó-szobrok.

[los35milimetros-blog-blog]

Solo el viento (Benedek Fliegauf, 2012)

http://los35milimetros.com/2013/08/02/la-textura-del-miedo/

[jansenaui-blog]

MIFFdump the third — 6-8 august, 2012

wuthering heights: just fucking frame it and hang it up.

given that my most recent brace of films of the year – 2010’s l'illusionniste and 2011’s nader and simin, a separation­ ­– both premiered at the lower-keyed berlin film festival, i’ve learnt to recognise an affinity with their sensibilites, occuring as it does before the hype machine really has the chance to start up on any film. naturally, i was let down to find that silver bear winner bence fliegauf’s just the wind (csak a szél) [hungary/germany/france, ★☆☆☆☆] was the first no deal of the fest for me. inspired by the real, brutal, racially-motivated mass homocides to happen within romany villages across rural hungary not too long ago, fliegauf’s elephantesque criss-crossing through one family’s 24-hour ordeal proved to be too much; really miserablism taken to the extremes of aesthetic tolerance, and clouded from first title card to last with a constantly pervading sense of the inevitable.

funnily enough, race proves the major trumpcard of artistic license played by andrea arnold in her defiantly anti-traditionalist adaptation of wuthering heights [united kingdom, 2011, ★★★★☆], though recasting the classic heathcliff of emily brontë isn’t at all the only element dispensed with. arnold does away with the stiflingly overwritten dialogue so typical of ‘literary’ adaptations that too often show too much reverence for their origin’s words, her players here more often grunting expletives than prose. and in place of the picturesque panoramas and heavily-art-directed, elaborate sets of the kind joe wright has proved peerless at executing, arnold opts for moody realism, mud and misty atmosphere that in itself develops its own painfully elegant beauty. probably my pick for the year’s best cinematography (though it was technically last year), robbie ryan’s venice-winning work is a stunning, painterly sfumato to amour’s precision, both being exceptional arguments for the artistic veracity of digital lensing.

through all the director’s boldly unsympathetic edits to the source, arnold manages to surmount the tall order of creating a truly unique vision of her own wuthering heights, which truly feels as much her story as it is brontë’s. it’s still the unlikely unfamiliar tale of the thwarted true love of heathcliff and cathy – yes – but it’s performed, shot, and pieced together in a way that feels unsentimental while managing to convey the rawest emotional turmoil; blending its socio-realist formal presentation with a seething, unspoken, larger-than-life feeling at the core of the story’s melodrama. coupled with fine performances and a little left-field mumford & sons to close, wuthering heights is a director’s movie that takes chick flick to the next level, visually and stylistically. if only more literary classics would be converted to the screen with the same bravura.

providing a welcome relief from the often overtly-serious festival fare were the lurid, spastic mood swings of william friedkin’s killer joe [usa, 2011, ★★★☆☆], a self-referentially bad movie with unquestionably A-level execution. it’s not horror or thriller or psychologically intricate, nor is it subtle. but it is unequivocal fun, friedkin’s camera freely lurking over a riveting, career-best matthew mcconaughey, amplifying the minutae of his every move as if to magnify his methodical prowess, and landing him the finest one-liners of tracy lett's sharply wrought screen adaptation (of her own play) to boot.

emile hirsch is in full dicaprio-in-bloom mode as the clueless texan drug-dealer chris, who designs his mother’s killing to pay some guys off with her life insurance, giving up his younger sister dotty [juno temple] in turn as a retainer to joe for the spec-murder. of course, things could hardly go as planned, or friedkin would be left grasping for situations in which characters can demand, with utmost insistence, ‘is that your penis?!’. there’s nothing beneath the blankly psychotic gaze of mcconaughey’s killer, and definitely nothing at all going through the mind of fantastically-idiotic thomas haden church as ansel, the family’s wholly incompetent patriarch. but there’s enough in killer joe to keep us enraptured in side-splitting hysterics over pretty much all its on-point breadth of just over 100 minutes. if ever a film was worthy of a full spalding ball of appall, this is it: it only needs about three of those minutes to completely unravel your conception of fried chicken for ever.

[regardezmoica]

Berlinale 2021 - Award Winners

Berlinale 2021: The Award Winners of the Competition

Golden Bear for Best Film: Babardeală cu bucluc sau porno balamuc (Bad Luck Banging or Loony Porn) by Radu Jude

Silver Bear Grand Jury Prize: Guzen to sozo (Wheel of Fortune and Fantasy) by Ryusuke Hamaguchi

Silver Bear Jury Prize: Herr Bachmann und seine Klasse (Mr Bachmann and His Class) by Maria Speth

Silver Bear for Best Director: Dénes Nagy for Természetes fény (Natural Light)

Silver Bear for Best Leading Performance: Maren Eggert in Ich bin dein Mensch (I'm Your Man) by Maria Schrader

Silver Bear for Best Supporting Performance: Lilla Kizlinger in Rengeteg - mindenhol látlak (Forest - I See You Everywhere) by Bence Fliegauf

Silver Bear for Best Screenplay: Hong Sangsoo for Inteurodeoksyeon (Introduction) by Hong Sangsoo

Silver Bear for Outstanding Artistic Contribution: Yibrán Asuad for the editing of Una película de policías (A Cop Movie) by Alonso Ruizpalacios

Berlinale 2021: Awards of the Encounters Section

Best Film: Nous (We) by Alice Diop

Special Jury Award: Vị (Taste) by Lê Bảo

Best Director (ex-aequo): Das Mädchen und die Spinne (The Girl and the Spider) by Ramon Zürcher, Silvan Zürcher

Best Director (ex-aequo): Hygiène sociale (Social Hygiene) by Denis Côté

Special Mention: Rock Bottom Riser by Fern Silva

Generation Kplus and 14plus: The Awards of the International Jury

Grand Prix for the Best Film in the Generation Kplus competition for Han Nan Xia Ri (Summer Blur) by Han Shuai and a Special Mention for Una escuela en Cerro Hueso (A school in Cerro Hueso) by Betania Cappato.

Grand Prix for the Best Film in the Generation 14plus competition for La Mif (The Fam) by Fred Baillif and a Special Mention for Cryptozoo by Dash Shaw.

[kavinton-munkalap-blog]

Mindig kinyílik egy újabb ajtó | Beszélgetés Mécs Mónikával

.

Most épp a Testről és lélekről, Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas filmje kapcsán került ő is reflektorfénybe, de Mécs Mónika egyébként is a legaktívabb magyar producerek közé tartozik. A Testről és lélekről forgatásával párhuzamosan csinálta végig az áprilisban érkező Brazilokat, korábban nevéhez fűződött a Csak a szél, a Csicska, vagy a Konyec létrejötte. A filmezésbe az egykori Pesty Fekete Doboznál bekapcsolódó producer most rendezni készül - erről is beszélgettünk vele.

In: Filmhu, 2017. március 10.

A rendszerváltás előtt indult a filmes pályád, benne voltál a Pesty Fekete Doboz csapatában. Hogy kerültél kapcsolatba velük, illetve magával a filmezéssel?

Amerikában tanultam a nyolcvanas évek legvégén és pont a rendszerváltás idején jöttem haza. Édesapám, Mécs Imre aktív részese volt az akkori folyamatoknak, amibe rajta keresztül én is kicsit beleláttam és nagyon izgalmasnak tartottam ezt az átmeneti időszakot, a rendszerváltást. Ez idő tájt találkoztam Pesty Lacival, aki tagja volt a Fekete Doboz nevű dokumentumfilmes csapatnak. Ők egy bátor filmes alakulat voltak akik saját videokameráikkal dokumentálták a rendszerváltás körüli eseményeket. Ennek a csapatnak lettem én is tagja Lacin keresztül, nagyon fiatalon, filmes tapasztalat híján. Úgyhogy először csak a drótot vittem utána, majd a kamera aksikat, aztán már megfoghattam a mikrofont, a kamerát. Később előfordult, hogy épp nem volt kéznél riporter, akkor már én kérdeztem az interjúalanyt. Magyarán végigjártam a szamárlétrát és lépésről lépésre megtanultam a dokumentumfilm-készítést.

Enyedi Ildikó: Testről és lélekről (2017)

Menet közben elkezdtem járni az akkor még főiskolaként működő SZFE producer szakára, de ezzel párhuzamosan csináltam tovább a Fekete Dobozt. Miután itthon lezajlott az átmenet, elkezdtünk kijárni Közép-Kelet-Európába. Dokumentáltuk a berlini fal leomlását, a román forradalom és a délszláv háború eseményeit. Egy nagyon reményteli és izgalmas időszak volt ez, én meg annyira fiatal, hogy szinte fel sem fogtam, ami körülöttem történik, de nagyon jó volt ezeknek a sorsfordító történelmi eseményeknek a részese lenni. Emellett persze itthon is csináltunk kisebb-nagyobb, szocio témájú dokumentumfilmeket. Mindig érdekeltek az emberi sorsok, hogy ki hogy viszi a sorsát, éli az életét a saját közegében, legyen hajléktalan hátrányos helyzetű, megkülönböztetett vagy éppen dúsgazdag. Filmjeinkben próbáltuk megmutatni hogy ki mit és miért csinál és hogy került abba a helyzetbe amiben éppen van. Rengeteget forgattunk a legkülönbözőbb témákban, például Szabó Albertről, aki akkor egy közismert, hungarista figura volt, vagy az itt élő kínai diaszpóráról Kínaiak Magyarországon címmel. Ezt a filmet Tolmár Tamással ketten rendeztük.

A Szabó Albertről készült film volt az Albert és testvérei a kilencvenes évek első felében, egy olyan munka, ahol rendezőként szerepelsz a stáblistán. Attól kezdve kizárólag producerként tevékenykedsz. Minek volt köszönhető a váltás?

Annak, hogy közben ezt tanultam a főiskolán. A Főiskola történetében először Zsombolyai János indította el a producer szakot azzal a szándékkal, hogy kinevelődjön egy olyan produceri gárda, akik a rendezők mellett dolgozva nem csak a finanszírozással foglalkoznak hanem a rendezőknek, alkotóknak teljes körű hátteret biztosítanak az ízlésükkel és a hozzáértésükkel. Akkor, ott az volt a cél, hogy ezek az első producerek rendelkezzenek egy olyas fajta szemlélettel, amivel hatni tudnak a filmkészítés teljes folyamatára. János úgy látta, szükség van olyan szakemberekre, akik adott esetben végig ott állnak a rendező mellett/mögött egyfajta (alkotó)társként, persze csak akkor, ha ő ezt igényli. Olyan producereket szerettek volna kinevelni, akiknek van esztétikai érzékük, értenek a filmhez, olvasottak, és van bennük  késztetés arra, hogy valami értékeset hozzanak létre.

Enyedi Ildikó: Testről és lélekről (2017)

Engem mindig is jobban érdekelt a filmkészítés kreatív része, ezért is fogott meg ez a szemlélet. Nyilván a gyártás is ugyanolyan fontos, de a tartalmi oldal a kezdetektől jobban érdekel. Különösen jó volt a képzésben, hogy együtt tanultunk a rendezőkkel, operatőrökkel, vágókkal. Mindenkinek megvoltak persze a szakához tartozó külön órái, de nagyon sok mindent együtt csináltunk. Hosszasan tudnám sorolni, hogy kik jártak akkor oda. Osztálytársam volt Meskó Zsolt vagy Szász Attila, évfolyamtársam Nagy András, Pados Gyula és sokan mások - rengeteg tehetséges ember.

Ezért érdekel, hogy ha ennyire működött a csapatjáték, akkor például a te esetedben hogyhogy nem volt egy olyan egymásra találás valakivel, mint mondjuk az alattatok járó Petrányi Viki és Mundruczó Kornél esetében, akik elválaszthatatlanok lettek?

Ennek az lehet az oka, hogy a legkülönbözőbb alkotók kerestek meg a filmtervükkel, és ha megtetszett egy anyag, azt el is kezdtem csinálni. Ha viszont belekezdtem valamibe, attól kezdve nagyon ott voltam a rendezővel, ami a mai napig így van. Most is egy csapatként dolgozunk Muhi András és Mesterházy Ernő producertársaimmal, de ugyanúgy, mint korábban, sok és sokféle rendező keres meg, Andrást vagy engem, és ha jó az anyag, akkor nem kérdés, hogy belevágunk.

Olyan is előfordult, hogy te kerestél meg egy írót, vagy rendezőt, akivel mindenképp szerettél volna együtt dolgozni?

Talán egyszer vagy kétszer, de vannak ilyen terveim. Eddig annyira el voltam foglalva mások filmterveinek a tető alá hozásával, hogy nem volt időm a saját ötleteimmel foglalkozni. Nagyon sok mindent csináltunk az elmúlt években, úgyhogy még nem jutottam el odáig, hogy a terveimet fejlesztgessem, legfeljebb annyira, hogy szinopszisokat írjak az ötleteimből.

M. Kiss Csaba–Rohonyi Gábor: Brazilok (2017)

Sokféleképp lehet művelni ezt a szakmát. Lehetsz alkotótárs, mint az imént említett Petrányi Viki Kornél mellett. Van viszont a másik véglet, amikor a producer csak a gyártási és finanszírozási részekkel foglalkozik. Ilyenkor az ember csak a tervezési folyamatokat tartja kézben, illetve biztosítja a pénzügyi hátteret. E két végpont között pedig rengeteg felállás létezik.

Említhetem például az áprilisban mozikba kerülő Brazilokat. M. Kiss Csaba keresett meg az ötlettel és a forgatókönyv első változatával, ami még fejlesztésre szorult. Csaba újságíró, nem csinált még filmet, nekem viszont el kellett döntenem, hogy szeretnék-e ezzel a tervvel foglalkozni. Ez nehéz döntés, mert egy ilyen esetben, ahol nem egy rutinos rendezővel áll szemben az ember, ott már előre tudod, hogy rengeteg munka lesz vele. Ugyanakkor annyira megtetszett a történet és Csaba látásmódja, ahogy ezt a filmet elképzelte és elém tárta, hogy beleálltam.

Bevontam a munkába forgatókönyvírókat, Muhi Klárit és Huszár Pétert, és gyakorlatilag együtt írtuk át a könyvet, tehát én is részt vettem ezekben a folyamatokban. Ez után össze kellett szedni egy stábot. Hívtam Réder György operatőrt, hogy álljon mellénk. Szóltam Rohonyi Gábor rendezőnek, hogy vállalja el párban a rendezést Csabával (Gáborral korábban a Konyecen dolgoztunk együtt), mert bármennyire is ügyes és kreatív volt Csaba, muszáj volt mellé odaállítani valakit, hiszen nem rendezett még nagyjátékfilmet. Tudtuk, hogy ez nem egy olcsó, „elsőfilmes”, inkubátoros film, nagyon jelenetgazdag, rengeteg szereplő és statiszta szerepel benne. Egy ilyen bonyolult filmet végigvinni még egy rutinos rendező esetében is komoly vállalkozás. Végül egymás társaként, egyenrangú félként rendezték meg Gáborral.

M. Kiss Csaba–Rohonyi Gábor: Brazilok (2017)

A Testről és lélekről esetében viszont ott volt Enyedi Ildikó személyében egy nagyon tudatos rendező a saját víziójával, amit ilyenkor meg kell érteni, ennek a megvalósításában kell támogatni és alá kell tolni mindent, hogy létrejöjjön, amit ő elképzelt. Ezzel együtt rengeteget beszélgettünk, bizonyos szálakról, amiket esetleg erősíteni kellett a könyvben. Vagy például a színészekről. Morcsányi Gézával, az egyik főszereplővel kapcsolatban óhatatlanul felmerült, hogy egy amatőr színész képes lesz-e működni egy ennyire finom filmben, ahol egy tekintetnek vagy egy fejcsóválásnak is óriási jelentősége van, és tud-e majd partnere lenni egy olyan, képzett színésznőnek, mint Borbély Alexandra. Aggódtunk is mindannyian, kivéve Ildikót, aki egyszerűen belelátta Gézába, hogy ez neki hibátlanul fog menni. Na de épp az ilyenek miatt ő a rendező, úgyhogy hittünk neki és azt mondtuk, hogy ha ő így látja, akkor csinálja. És milyen igaza lett. Egy csodás film került a vászonra.

Fliegauf Bencével is több közös projekted volt, ott melyik módszer volt a jellemzőbb az említettek közül? Egyáltalán, vele mikor kezdődött az együttműködésetek?

Bence még Andrással indult el, megkereste őt egy tervével, elkezdtek egymással dolgozni és rengeteg filmet csináltak együtt. A módszert illetően Bencének is mindig volt egy erős víziója, viszont mindig meg is mutatta, amit írt, és átbeszéltük, amit csinált. Bence egyébként nagy tehetségű, kreatív alkotó, rengeteg filmtervvel, kifogyhatatlan energiával. Én igazán mélyen a Csak a szélben vettem részt, előtte a Tejútban, de ott még nem olyan szorosan, a Wombban pedig a pálya széléről követtem az eseményeket, ami Németországban készült és Andráson kívül a német producerek vitték a filmet.

Nehéz volna mindenkit felsorolni, akivel dolgoztál, de megemlíthetjük például Goda Krisztát vagy Till Attilát.

Igen, Krisztával a Kaméleont forgattuk, amit Kálomista Gáborral kezdtek, de egy ponton úgy tűnt, hogy szükség van társakra, úgyhogy mi is beszálltunk az M&M Filmmel, ami a Brazilokat is gyártotta. Az M&M Filmben egyébként Mesterházy Ernővel dolgozom együtt, az Inforg-M&M Filmben pedig hárman vagyunk Muhi Andrással és Mesterházy Ernővel. A Csak a szél, vagy a Testről és lélekről például már ez utóbbi cég gyártásában készült.

Fliegauf Benedek: Csak a szél (2012)

A Tilla által írt és rendezett Csicska készítése is emlékezetes számomra, annak ellenére, hogy komoly nehézségek voltak az elején. Amikor Tilla megkeresett az ötlettel, semmi pénz nem volt rá. De ügyesen rá vett, hogy dobjuk össze. Igent mondtam, persze akkor még fogalmam sem volt, hogy hogy rakjuk össze. Nagyon szerettem volna megcsinálni, és elkezdtem lépésről lépésre haladni, az egyik ajtót kinyitva a másik után, és ha apránként is, de valahogy összejött a büdzsé. Először bejött a képbe Rajna Gábor és a Laokoon, ők hozták a technikát, utána emlékeim szerint a TV2 is adott bele valamennyi pénzt, és a végére csak összeállt a film. Ez egy jó példa arra, hogy ha kellően elszánt az ember, akkor az elsőre lehetetlennek tűnő ügyeket is meg tudja oldani. Viszont nemet is mondtam már projektre, mert nem tudtam volna rá pénzt szerezni, de ez egy nagyjátékfilm lett volna. A Csicska viszont rövidfilm, nyilván kisebb költségvetést igényelt, így egyszerűbb volt.

Az egyértelmű, hogy pályafutásod alatt az Arany Medve a legnagyobb siker, az viszont érdekelne, hogy ezen kívül melyik munkáidra vagy a legbüszkébb?

Azt is nagy sikernek éltem meg, amikor a Konyeccel megnyertük a Filmszemle zsánerfődíját, de hozzájárulhatott az érzéshez, hogy ez volt az első filmem. Az imént említett Csicskára is nagyon büszke voltam. Először Cannes-ba hívták meg, utána pedig más, A-kategóriás fesztiválokon is részt vettünk vele világszerte. Öt évvel ezelőtt a Csak a széllel voltunk a Berlinalén, ráadásul versenyben, márpedig Berlinbe kijutni szerintem önmagában is nagy dolog. Ezüst Medvét nyertünk, amit szintén hatalmas sikerként éltünk meg. Nagy élmény volt mindannyiunk számára, és akit csak lehetett, kivittünk a stábból, hogy minél többen osztozhassanak az örömből. Egyébként a Testről és lélekről bemutatójára is kijött a stáb jelentős része. Fontosnak tartom, hogy a sikert megosszuk azokkal, akik végig kísértek minket az odavezető úton. Most, ahogy végiggondolom, fel volt ez szépen építve, hogy lassan, fokozatosan jussunk el az Arany Medvéig. Nem biztos, hogy jó, ha az ember nagyon hirtelen jut fel a csúcsra.

Fliegauf Benedek: Tejút (2007)

Tulajdonképpen miért választottad ezt a szakmát? Pont, mint producer?

A filmkészítés gyerekkorom óta érdekelt. Emlékszem gyerekkoromból, ha kamerát láttam, rögtön elfogott valamiféle izgalom, vagy kíváncsiság. Lehet, hogy ez eleve ott volt mélyen bennem, hogy ez az utam.

Az lehet, de a filmkészítésnek sok területe van. Választhattad volna a rendezői pályát is.

Ez igaz, és például dokumentumfilmeket is szívesen csinálnék, de valamiért ebbe az irányba sodródtam. Mindig szembejött egy újabb játékfilm, amivel elkezdtem foglalkozni. Nagyon izgalmasnak tartom magát a folyamatot, hogy jön egy ötlet, és ez pár év múlva felkerül egy filmként a vászonra. Minden fázisa érdekes: az ötletből készül egy szinopszis, a szinopszisból egy treatment, a treatmentből egy forgatókönyv és így tovább. Kapsz egy olyan jó forgatókönyvet, mint amilyen a Testről és lélekről, elkezded olvasni és nem tudod letenni. Aztán egyszer csak jönnek hozzá színészek, arcuk lesz a karaktereknek, utána újabb munkatársak kapcsolódnak be, akik megtervezik a jelmezeket, a díszleteket, az operatőr kitalál egy snittelést vagy egy kamerakezelési módot, és ebből az összjátékból jó esetben születik valami csoda, mint most, Ildikó filmje esetében.

Teremteni valamit, ami értéket hordoz, nagyon erős motiváció. Azt is alapvetően fontosnak tartom, hogy együtt, egy csapattal teremtünk értéket. Mintha főznénk egy nagy kondér levest, amibe valaki belerakja a paprikát, a másik a krumplit, a rendező pedig kevergeti. Ebbe adott esetben a producer is besegít, mindenesetre végig ott áll és nézi, hogy minden belekerült-e a kondérba.

Fliegauf Benedek: Méh (2010)

A rendszerváltás előtt volt néhány női rendezőikonunk, mint Mészáros Márta vagy épp Enyedi Ildikó, de alapvetően férfiak dominálták a filmszakmát. Ma viszont nem csak rendezőként, de a filmkészítés más területein, például a produceri pályán is egyre több női szereplő tűnik fel. Mit gondolsz erről?

Tény, hogy egyre több fiatal női filmes van, köztük producerek is, ez egy folyamat és valóban egyre több a női alkotó is, ami jót tesz a szakmának. Ha kimondjuk azt a szót, hogy producer, sok ember fejében még mindig egy szivaros pasiról ugrik be egy kép, akinek a bőre alatt is pénz van, és éppen a dollárkötegeket számolja. Ez nem egy túl pozitív kép, mert azt a benyomást kelti, hogy a producer csak a hasznot nézi, holott ez egyáltalán nem így van. A pályán most induló producerek nagyon nagy részének szerintem egyértelműen az értékteremtés az elsődleges, és ezért is jó, hogy egyre több a nő, akik hasonlóan gondolkodnak, kapcsolódnak be a munkába és talán viszik tovább ezt a szemléletet.

Elindult egy folyamat, ahol finoman, érzékenyen nyúlnak hozzá a producerek egy adott anyaghoz, nők, férfiak egyaránt. Persze, rengeteg út, módszer van, szép eredményekkel. Természetesen a gyártási részében is profinak kell lenni, de a producer nem gyártásvezető. Az egy másik szakma.

Beszéljünk egy kicsit Ildikó filmjéről. Hogy sikerült ezt összehozni?

Tudni kell, hogy a forgatókönyv megfilmesítési jogai már közel tíz éve az Inforg Stúdiónál voltak. Közben Ildikó más, nagy lélegzetvételű filmterveken dolgozott, amikbe úgy volt, hogy külföldi producerek is beszállnak, de ezek a filmtervek valamilyen oknál fogva nem valósultak meg. Eltelt egy kis idő és a közös cégünk, az Inforg-M&M Film pályázott a Filmalaphoz a forgatókönyvvel, és kaptunk is rá támogatást. Ez három évvel ezelőtt történt, aztán végigmentünk a forgatókönyv-fejlesztésen, az előkészítésen és a gyártáson. Nagyon kicsit kellett csak fejleszteni a könyvet az eredetihez képest, s utána az előkészítés és a gyártás is ment a maga rendjében. Most pedig folytatjuk a közös munkát, Füst Milán A feleségem története című regényének feldolgozása Ildikó következő filmterve, amivel már pályáztunk is, forgatókönyv-fejlesztési szakaszban van a projekt.

Rohonyi Gábor: Konyec - Az utolsó csekk a pohárban (2007)

Ildikó említette a hazai sajtótájékoztatón, hogy már korábban kész volt a film. Mindenképp Berlinben szerettetek volna kijönni vele?

Nem feltétlenül. Velencébe és Torontóba is hívtak, különösen Toronto szerette volna nagyon, és az biztos, hogy ott is nagy becsben lett volna tartva a film. Ott lett volna a világpremier, de a világforgalmazó Filmsboutique azt kérte, várjunk egy kicsit, mert ők megmutatják Berlinnek. Ez tavaly nyáron volt. Berlinben megnézték és szinte rögtön jött is a levél, hogy beválogatták. Úgyhogy nehéz is volt ilyen sokáig megállni, hogy ne beszéljünk róla, hiszen sokan érdeklődtek, hogy hova tűnt a film, miért nincs még bemutatva, nem visszük-e fesztiválra. Mi viszont nem beszélhettünk a döntésről, mert a beválogatott filmek listáját a szabályok szerint csak a berliniek jelenthetik be.

Producerként neked egyébként mennyire volt nehéz feladat a Testről és lélekről?

Sok munka volt vele. Azért ez egy három éves folyamat volt, mire a film elkészült. Egyrészt Ildikó hihetetlenül aprólékos rendező, másrészt maga a film is nagyon részletgazdag. Minden apróságnak nagy szerepe van, fontos például, hogy egy üvegen hol van a tükröződés, és tényleg minden jelenetben van valami ehhez hasonló. Ezeket összefűzni rengeteg munkával jár, és egyfolytában jönnek az újabb és újabb ügyek, amit meg kell oldani. Nagy menet volt például megszerezni a film egyik kulcs dalának a What he wrote-nak (Laura Marling) a felhasználási jogait. Ezen kívül ott volt az utómunka, ahol sok helyen kellett belenyúlni SFX-szel, közben folyamatosan tartani a kapcsolatot a Filmalappal, úgyhogy volt dolgunk bőven.

Till Attila: Csicska (2011)

És ezzel egy időben ment a Brazilok.

Így van, három hét telt el a két film forgatása között, úgyhogy ez most egy nagyon kemény menet volt, de még nincs vége, mivel a két film bemutatója között is csak egy hónap van. Ugyanakkor már most egy új projekten dolgozom, egyelőre Ginkgo munkacímen fut, ami a páfrányfenyő tudományos neve, de lehet, hogy változtatunk a címen. A forgatókönyvet a Dési-Móray páros és Muhi Klári írta Rohonyi Gábor és az én közreműködésemmel. A terv az, hogy Rohonyi Gáborral közösen rendezzük a filmet, ha összejön. Ezzel egy rövid időre kilépnék a produceri szerepkörből.

Erről elárulsz valamit?

Az alapötletet egy megtörtént eset szolgáltatja. Tizenvalahány éve egy ír férfi Leányfalun elgázolt két kisgyereket, akik a helyszínen azonnal életüket vesztették - ez a kiindulópont. A forgatókönyv, ami egyébként már kész van, két család kanosszáját mutatja be, a baleset időpontjától napjainkig. A szülőkét és a gyerekeket elgázoló férfiét. A két férfi nem egyértelműen áldozatként és bűnösként van bemutatva, mert valahol mindketten áldozatok, akik cipelik ezt a terhet. Az apa is, aki mindenáron börtönbe akarja juttatni azt, aki elgázolta a gyerekeit, és a másik férfi is, aki különböző stációkon megy keresztül. Először elmenekül, utána eltolja magától a felelősséget, majd szembesül tetteivel és vezekel. A gyerekek apja pedig megszállottként üldözi az ír férfit. Ez a forgatókönyv egy hosszú időszakot mutat be, amiben a hőseink lassan, de biztosan változnak. Vannak pillanatok, amikor már nem is tudod, hogy kivel vagy. Ez benne az izgalmas.

Első hallásra ez a történet nagyon durvának tűnik és többen kérdezték, hogy tényleg több éven át, napi szinten szeretnénk-e foglalkozni egy olyan történettel, ahol két gyerek szörnyet hal egy balesetben. Mindig az a válaszom, hogy bármennyire is szörnyű, de ez a kiindulópontja a történetnek, ahonnan elmozdul az egész film, és olyan irányba halad, ahol feloldozás van, megbocsájtás és megnyugvás.

Tóth Barna: Rózsaszín sajt (2009)

Mindannyian cipeljük a sorsunkat, járjuk a saját kanosszánkat, őrlődünk, de van egy pont, amikor meg kell tanulni feldolgozni és elengedni a dolgokat, hogy visszatérhessünk önmagunkhoz és tovább tudjunk lépni. Valami ilyesmit akarunk ezzel a filmmel elmesélni.

Így, hogy rendezőként vennél részt benne, kit szeretnél magad mellé producernek?

A producertársaimat. Én pedig teljes egészében átmennék a másik oldalra, Rohonyi Gábor mellé. Remélem, meg tudjuk csinálni, mert nem kis munka, és sok időt igényel a kreatív kivitelezés. De ha beindul a folyamat, akkor nekem csak ezzel szabad foglalkoznom.

Egyrészt úgy néz ki, hogy van ír koproducerünk, másrészt pár éve a Berlinale meghívott minket a filmtervvel  a koprodukciós marketre, ami azért óriási dolog, mert ezek szerint látnak benne fantáziát. Csakhogy közbejött a Testről és lélekről és a Brazilok, de ha végleg útjukra engedem őket, akkor megpróbálok a Ginkgóra koncentrálni.

Ez nem lesz egyszerű, tekintve, hogy most is több vasat tartasz a tűzben.

Az tény, hogy folyamatosan jönnek az ötletek. Olyan is, amit producerként csinálnék és bevonnám a rendezőt. Tóth Barna például egy nagyon tehetséges alkotó, ő csinálta a Rózsaszín sajtot, ami eddig az egyetlen nagyjátékfilmje, mellette viszont rengeteg kisfilmje van. A legismertebb az Újratervezés, amit nagyjából egymillióan néztek meg  a YouTube-on, vagy Az elmenetel, ami a Filmhéten benne volt a legjobb öt rövidfilmben. Forgattunk most vele egy nagyon érdekes kisfilmet Van egy határ címmel, Hajdu Szabolcs főszereplésével. Ezt most vágjuk, és erősen gondolkodom, hogy ha Barna ezzel kész van, őt valahogy át kellene vinni megint a nagyjátékfilmes pályára. Ezzel kapcsolatban is vannak ötleteim.

Tóth Barna: Van egy határ (2017)

Címlapon: Mécs Mónika. Fotó: Pozsonyi Janka © Filmhu

[kavinton-munkalap-blog]

Tűcsere  |  Merre tart a magyar drogfilm?

.

Droghelyzet van, súlyosabb, mint valaha, de készülő drogfilmünk nincs. Sajnos egyre többen törődnek bele, hogy sikerült kriminalizálni és szőnyeg alá söpörni az egyik legsúlyosabb problémát.

In: FILMVILÁG, 2016. augusztus

Miért nem készül nálunk manapság drogfilm? Készülhet-e ma egyáltalán drogfilm? Ha igen, mire kell koncentrálnia? A szerre, a használójára, esetleg a társadalmi miliőre? A megannyi kérdéstől könnyen elbizonytalanodhat az ember: egyáltalán létezik olyan, hogy drogfilm?

Rövid számvetést követően máris elhagyható a kérdőjel: igen, létezik. Ha nem is klasszikus zsáner, de bizonyos szempontok szerint körülírható és definiálható mozgókép. A cselekmény rendszerint a szer, vagy - sokkal inkább - a szer használója köré épül, objektív formájában a belőtt, felszívott, elszívott anyagot, szubjektív kiadásában az érrendszer, a nyálkahártya gazdájának motivációit, döntéseinek mozgatórugóit, sorsát, életét vizsgálja kívülről, belülről, alulról, felülről, a szerző érzékenységének, a celluloidra szánt kvázi-valóság mélységének megfelelő módon és mértékben. Kapargathatja a felszínt, végezhet lelki mélyfúrást, tarthat iskolai előadást és még szórakoztathat is. Kinek a pap, kinek a papné, másnak a pszichoterápia vagy a gyógyszeres kezelés. Kurzusa válogatja.

Dettre Gábor: Felhő a Gangesz Felett (2002)

A hazai filmfinanszírozás rendszere (annak résztvevőivel együtt) gyökeres változásokon ment keresztül az elmúlt években, ami már most érezteti hatását a teljes magyar mozgóképkultúrára vonatkozóan. Lehet bizakodni, de aggódni ugyanúgy. Az elég gyorsan kiderült, hogy a film, mint művészet háttérbe szorul a tervek szerint előbb-utóbb tömegeket a mozikba csábító, a gyártóknak busás hasznot hozó „közönségbarát” filmekkel szemben. A nézettséget (és a vele járó profitot) piedesztálra emelő filmpolitika mellett érdemes-e ma bármilyen támogatásban reménykedni egy összekaristolt leépülés-történetet a néző elé szánó alkotónak, alkotásnak?

Mégis, hogyan hozhatna százezres nézőszámot egy szétlőtt vénájú, akaratgyenge, leépült narkós sztorija? Sehogy. Akkor meg minek támogassuk? Hogy a művészet és a szociális érzékenység egy komoly filmes hagyományokkal bíró metszéspontjáról van szó? Kit érdekel? Úgyis minden évre jut valamilyen évforduló, ezek kapcsán kiélhetik művészi hajlamaikat a nem is ebben a világban élő, elvarázsolt auteurök. A heroin, a narkó viszont nekik sem téma, a sport legyen a szenvedélyed.

Dér András: Kanyaron túl (2002)

Különben is, elmondtak már mindent, amit lehetett, elkészült egy Kanyaron túl vagy egy Felhő a Gangesz felett, sőt a fiatalabbak szemszögéből is körbejárták már a kérdést, a filozofikusabb hangvételt megütő Dealer díjat is kapott Berlinben, vigyoroghattunk a (szemlefődíjas!) Fekete kefén, ha meg valaki nosztalgiázni akar, az kaparjon elő magának egy Xantust vagy egy Árnyékszázadot a VHS-ei közül, hátha nem szakadt még el a szalag. Mindezzel párhuzamosan: a heroin lassan teljesen eltűnik az utcáról, a lecsón meg a spurin is rég túl vagyunk, a fű meg ott van mindenhol, a városi lakosság nagy része szív, minek azzal külön foglalkozni? Hogy manapság hétvégéről hétvégére bombázzák magukat dizájnerekkel a középiskolások? Ehhez idő kell, míg reagálunk rá, nem megy ez az egyik napról a másikra! Hogy a kati meg a gina évek óta pörög? C-lista?...

Tény: a pontos rálátás a hitelesség nélkülözhetetlen kelléke. Valóban időre van szükség. Ugyanakkor: ha oktatófilm készülhet a gina néven elhíresült, azóta már százfelé mutálódott vegyület veszélyeiről, akkor egy West Balkán-tragédiát, vagy egy szimpla, hajógyári-szigeti péntek estét körbejáró nagyjátékfilm miért nem? Talán maguk az alkotók sem mernek belevágni, előre sejtvén, hogy az ötlet úgyis megvalósítatlan marad?

Vranik Roland: Fekete kefe (2005)

Dér András, az Árnyékszázad és a Kanyaron túl író-rendezője szerint elsősorban a fiatal filmesek dolga lenne, hogy az aktuális problémákra reflektáljanak. Igaz, huszonéves gyermekein keresztül hall ezt-azt ezekről a szerekről, de ez már rég nem az ő világa - szerencséjére. Egyébként is, a drog nem csak a köznyelvben kábítószereknek nevezett anyagokat jelenti. Ugyanígy kóros függőséghez vezethet a túlzott internethasználat - árulja el Dér, hogy mi az, amit manapság inkább érdekesnek tart, és amivel szívesen foglalkozna nagyjátékfilmben.

Jogos. A viselkedési és egyéb természetű addikciók hasonlóan fontos (és feldolgozatlan) kérdések, arról meg aztán végképp ne beszéljünk, hogy a WHO adatai szerint Magyarország élen jár az alkoholhoz köthető halálesetek tekintetében. Ahelyett, hogy szembenéznénk az elkeserítő ténnyel, főzzünk inkább otthon pálinkát. Dérre visszatérve: a rendező filmjeiben mindig az emberrel, a drogossal foglalkozott. Számára a legfőbb anyag nem az anyag, hanem a használója. Mégis, mit kezdene egy zombimód működő főhőssel, akinek egyetlen célja van: minél jobban szétcsapni magát. Csak úgy. Buliból. Hol vannak már a Pauer Henrik-féle anyagosok? Egy képzeletbeli panoptikumban, a Ternyák Zoltánok vagy a Hazai Attilák mellett.

Xantus János: Rocktérítő (1988)

Apropó, Hazai! Miközben áll a kamera, a könyvesboltok polcain drogtörténetekről szóló hullám söpör végig, jóllehet, ezek szinte kivétel nélkül a leszokásról, a megtisztulásról szólnak. Sikersztorik. Így Kubiszyn Viktor Drognaplója vagy Szabó Győző Toxikomája. Előbbi szerző ráadásul nem csak az anyagtól tisztult meg, de bűnös gondolataitól is - Isten által. Piros pont a mai drogpolitikát (vagyis az e címen futó semmittevést) nézve.

Dértől távol áll, hogy az aktuális kurzus preferenciáival foglalkozzon, de a spiritualitást (legyen az bármilyen nemű vagy kötődjön bármihez) a droghasználat kihagyhatatlan összetevőjének tartja. Egy Kubiszynéhez hasonló tisztulástörténetet inkább színpadon dolgozna fel, mint gyöngyvászonra vetítve. Úgy érzi, az ilyesmire már nem vevő a moziba járó közönség. Igaza lehet: popcorn mellé nem passzolnak a fecskendők, vagy a kőrealistán bemutatott megvonási tünetek. Ha valahol, akkor a tévé képernyőjén látná viszont az effélét, ehhez viszont a közt szolgáló közszolgálatra volna szükség. A kereskedelmi tévé zsákutca. Képzeljük csak el: a jópofa show-műsor fröccsöntött foteljában a szertől megszabadult drogos, a meglepetésvendégek között egy steril tű, egy pakett heroin és a drogpolitikáért felelős államtitkár. Viccnek is, hallucinációnak is rossz.

Xantus János: Rocktérítő (1988)

Más oldalról közelít a téma felé Géczy Dávid, aki néhány évvel ezelőtt Szabó Győző könyvét vitte volna filmre, ha nem kerül át más kezébe a terv. Azóta sem hallottunk róla, pedig a Toxikoma annyira filmesre sikerült, hogy nem is kellene sokat dolgozni az adaptálásán. A főhős egyébként nem szereti a drogfilmeket, hazugnak tartja őket. Jogos a kétely. Hogyan lehetne visszaadni a visszaadhatatlant, elérni az elérhetetlent? Megjeleníteni a Kubiszyn által Zónának nevezett valamit, amit csak a szer használója ismerhet.

Géczy kisfilmjeiben alapvető fontossággal bírt a kísérletező vizualitás, ami kiemelkedő szerepet tölthetett volna be a filmben. Bármilyen erősek is legyenek a dialógok vagy a jelenetek, mindezt a képi világ foglalja tetszetős keretbe (lásd: Félelem és reszketés Las Vegasban), és ez volt az a terület, ahol az alkotópáros meg kívánta reformálni a magyar drogfilmes hagyományokat. Filmtechnikai kísérletek, a MOME hallgatóinak bevonása a látványvilág kialakításába - hogy csak néhányat említsünk füstbe ment tervek közül.

Hazai Attila, Pohárnok Gergely: Cukorkékség (1999)

A rálátás szükségességét az egyetemen kívülről érkező, a filmezést autodidakta módon elsajátító Géczy is kihangsúlyozza, amikor az aktuális problémák feldolgozatlansága kerül szóba. Ha valaki a dizájnerdrogokról akar hiteles képet mutatni, annak mélyen benne kell lennie a témában. Aki viszont mélyen benne van, az nem valószínű, hogy filmet rendez… Géczy szerint az elmúlt évtized egyik legnagyobb hiánya: senki nem forgatta le a mai 30-as korosztály generációs filmjét, ahogy tette ezt Török Feri annak idején a Moszkva térrel. Kísérletek persze voltak, így a Papírrepülők Szabó Simontól, ami viszont csak egy szűk szubkultúra látlelete. A generáció teljes spektrumát megszólító film elmaradt, amiben ott lehetett volna a bölcsész junkie, a lakótelepi speedes srác, a kokainfüggő yuppie vagy a lecsúszott hernyós. Egymás mellett, párhuzamosan, elvégre a drog nem válogat, mindenhova betüremkedik.

Időközben kijött Reisz Gábor közönségsikere, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amit nyugodtan nevezhetünk generációs filmnek, a drogkérdéssel viszont nem foglalkozik. Reisz szerint alapvetően maradnak ki olyan témák, problémák, amik kicsit is a jelenünkből indulnak ki. Szerinte a filmírás egyik legnagyobb motorja a miért kérdések szüntelen felvetése: miért ilyen a karakter, miért ilyen helyen él, miért ezt a lányt szereti. Ahhoz, hogy hitelesen legyen ábrázolva a jelenkor bármelyik szereplője, ezeket a kérdéseket ugyanúgy fel kell tenni, hogy jól lehessen dramatizálni a történetet. Csakhogy nagyon ritka az olyan magyar film, ami ezt meg is próbálja, és nem egy saját, speciális világot húz fel a története köré.

Fliegauf Benedek: Dealer (2004)

Reisz ugyanakkor hozzáteszi, hogy a VAN Szécsi Pálos musical betéte alapvetően egy befüvezett este lezárása lett volna, végül azonban fölöslegesnek érezte megmutatni azt, hogy a szereplők elszívnak egy spanglit. A rendező fenti mondata csak alátámasztja, hogy mennyire mindennapossá vált például a könnyű drogok használata.

Visszatérve Géczy az összes társadalmi réteget megjelenítő gondolatához: a szempontnak talán a szintén nem tegnap készült Dealer felelt meg a leginkább. Fliegauf Bence méltán elismert munkáját a mai napig a kortárs hazai drogfilm csúcsaként értékelhetjük, ugyanakkor pontot is tesz egy korszak végére. A bemutatott, félresiklott életek ugyan megjelenítik a társadalom különböző miliőit, de a film zsánerét tekintve az elődökre támaszkodik: a Dealer is a pusztulásra koncentrál, és nem bővíti újdonságot jelentő elemekkel a magyar drogfilm műfaját.

Fliegauf sem keveri tehát össze a palettán a színeket, a drog, mint fő motívum mellett nem jelennek meg a krimi, a noir, vagy a thriller vegytiszta stílusjegyei, hogy új oldalról közelítsék meg a mozgókép egyik legrégebbi és örök témáját, mint teszik azt a tengerentúlon vagy közelebb, évek, évtizedek óta. (Meztelen ebéd, Trainspotting, Traffic - hogy három, teljesen eltérő megközelítésű munkát említsünk.)

Fliegauf Benedek: Dealer (2004)

Drogfilmünk tehát volt, és remélhetőleg lesz is, de épp parkolópályán áll. A fontossága megkérdőjelezhetetlen, abban viszont csak bízni lehet, hogy felszínes tanmesék helyett felpörögve, kitágult pupillákkal figyeli és dokumentálja a jelen egyre égetőbb és kezelhetetlenebbé váló problémáit. Végtére is a valóságnál nincs durvább anyag, nem lehet róla leszokni, vagy ha mégis, vége a világnak.

Címlapon: Fliegauf Benedek: Dealer

[los35milimetros-blog-blog]

Solo el viento (Benedek Fliegauf, 2012)

http://los35milimetros.com/2013/08/02/la-textura-del-miedo/