#gyilkosságsorozat | Explore Tumblr posts and blogs

kavinton-munkalap-blog · 8 years ago

Text

A létezés is többszólamú | Beszélgetés Sopsits Árpáddal

Sopsits Árpád az ötvenes-hatvanas évek sokáig felderítetlen sorozatgyilkosságáról készítette el legújabb játékfilmjét, A martfűi rémet. Az elkövető mellett a valódi gyilkos helyett letartóztatott és tíz évig rács mögött tartott, illetve a sorozatgyilkosság tényét kétségbeesetten tagadó hatalmi gépezet bemutatására összpontosító film több szereplő eltérő nézőpontjából rekonstruálja az eseményeket, nagy hangsúlyt fektetve a szereplőket körülvevő miliő ábrázolására.

In: FILMVILÁG, 2016. november

Mennyit lehetett kideríteni a konkrét ügyről és mennyi fiktív elem került a filmbe?

Komoly anyaggyűjtéssel indultam neki, ez több ezer oldal átnyálazását jelentette a bírósági és rendőrségi jegyzőkönyvektől kezdve a megyei levéltárban talált dokumentumokig. Ott volt köztük a gyilkos 156 oldalas vallomása is, ami érdekes volt ugyan, de ami nagyon kíváncsivá tett, az a háttérvilág, az a politikai vagy társadalmi klíma, amelyben a gyilkosságok és minden további esemény megtörténhetett. Ez végig ugyanolyan fontos volt, mint az események sora, ennek a megjelenítéséhez viszont nem volt semmiféle háttéranyag. A döntéseket ismerjük, de az soha nem nyilvános, hogy ezek a döntések hogyan és milyen érdekekből születnek.

Végig abból indultam ki, amit a dokumentumok tartalmaztak, megőriztem tehát a tényszerűséget, de a résztvevők tetteinek a kiváltó okát már a saját fantáziámból kellett összeraknom. A történet vonala, ahogy az események követik egymást, illetve ezeknek az eseményeknek egy bizonyos része is fikció.

Ahelyett, hogy felvennél egy választott nézőpontot, több aspektusát is vizsgálod a történteknek, különböző szereplőkön keresztül.

Ez egy háromszólamú film. Egyrészt ott van a valódi gyilkos, mellette az, aki évekig ül helyette a börtönben, harmadik szálként pedig a nyomozás folyamata, rendszere. Az egész egyfajta fonott kalácsként működik, ahogy egyébként a valóságban is. Nincsenek külön ügyek, maga a létezés is többszólamú.

A gyilkosságsorozat is csak így érdekelt igazán, hogy meg tudtam mutatni a mögötte lévő világot, de ez az ártatlanul elítélt sorsáról is elmondható, ami önmagában nem lett volna elég drámai. Egy Dosztojevszkij-történetről van szó, ami egy regény témájának kitűnő, de filmen hamar unalmassá válhat, ha nincs ott a környezet. A néző nem tud hogyan viszonyulni egy olyan, sodródó karakterhez, aki egyszerűen nem harcol eléggé önmagáért.

A nyomozást bemutató szál viszont lehetőséget ad, hogy újabb szereplőt hozz be a képbe, ráadásul nem is egyet, hiszen többen próbálják felgöngyölíteni az esetet.

Egyszemélyes nyomozás nem létezik, csak az amerikai filmekben. A valóságban ezt mindig egy csapat végzi, a televíziós szériák sem véletlenül építenek több szereplőre. Itt is egy háromfős csapat nyomoz, és ott van még az ügyész. Ez az a felállás, amelyben igazán tetten érhető a háttérvilág, a különböző okok vagy szándékok.

A különböző karakterek révén olyan sorsokkal találkozhatunk, amelyek ráadásul nagyon eltérőek. Ott van például a negyvenes, de már a kiégés határán járó nyomozó alakja, vagy a fiatal, makacs, éppen csak kinevezett ügyészé, aki nem hallgat semmilyen figyelmeztető szóra. Ez a két karakter is jól szembeállítható, ahogy az egész filmben kontrasztokkal szerettem volna játszani. Nem arról van szó, hogy ez a mániám, hanem a világ is ennyire kontrasztos.

Eddigi pályádon talán most mész a legközelebb egy konkrét műfajhoz, a thrillerhez, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is maradnál a keretek közt.

Ha egy krimit, vagy egy klasszikus értelemben vett pszichothrillert szerettem volna csinálni, akkor nem ezt a történetet választom. Nincs benne olyan fordulat vagy fordulatsor, amire szükség van egy thrillerhez, vegyük például a Hetediket, amiben ez megvan, ugyanakkor azért is működik igazán, mert az események háttere is komoly hangsúlyt kap. Ezzel együtt meg lehet csinálni egy műfaji filmet a környezet vizsgálata nélkül is, csakhogy az engem nem érdekel. Többre vállalkozunk egy történet bemutatásánál, ez által nem is tudnánk teljesíteni egy klasszikus krimi vagy thriller elvárásait, de remélem, hogy izgalmat legalább annyit okozunk.

Én világ életemben eklektikus filmeket csináltam, egyszerűen korszerűtlennek tartom azt, amit ma tiszta műfajiságnak nevezünk. Annyira bonyolulttá és összetetté vált a világ, hogy amikor ebből valaki kihasít egy szeletet, és azt hiszi, hogy ezzel tükrözni tudja a többit is, az alapvetően egy hamis gondolat rabja.

Ahogy az is összetett kérdés, hogy mitől válik valaki sorozatgyilkossá.

Nagyon ritkán látok olyat, hogy az ember egyetlen oknál fogva tenne meg valamit. Sok tárgyaláson ültem bent, de sosem találkoztam kizárólagossággal. Természetesen vannak fő okok, amik a motiváció hátterében állhatnak, így a sértettség, a megalázottság, vagy bizonyos esetekben a betegség. Utóbbi annyiból más, hogy a genetika határozza meg, de amikor morális összefüggésekről beszélünk, ott nincs olyan, hogy egyetlen ok.

Itt is azért próbáltunk több szólamot adni, hogy senki ne érezhesse úgy: nem kap semmiféle magyarázatot, pedig konkrét magyarázatot tényleg nem adunk arra, hogy a gyilkos miért öl. Vázolunk egy megközelítést, de ez egyrészt nem lehet teljes, másrészt távol állt tőlem, hogy a mindentudás vagy az igazság bajnokaként szólaljak meg.

El kell fogadni, hogy mindannyiunk létezésének van egy olyan titka, amihez a másik nem fér hozzá. Ez nem csak egy ilyen súlyos esetben, de a mindennapi életünkben is így van, ellenkező esetben majdhogynem érdektelenek lennének az egymás közti viszonyaink. A magunkban hordozott titkoktól, sérülésektől, stb. tudunk hosszú távon is izgalmasak maradni és meglepetéseket okozni egymásnak, hol jókat, hol rosszakat. Egy gyilkos tényleges motivációi mögött pedig természetesen még több kérdőjel van.

Ahhoz, hogy minden szólam jól hallható legyen, nagyon pontosan el kell találnod azt a távolságot, ahonnan semmivel nem vagy közelebb sem az egyik, sem a másik karakterhez.

Ezt volt a legnehezebb teljesíteni. A nézőnek éreznie kell, hogy ez számomra egy fontos dolog, azt viszont nem szabad éreznie, hogy egy teljesen szubjektív nézőpontból mutatom meg a történetet. Ha ezt érzi, akkor elbillent a mérleg az egyik irányba, pedig itt épp az a cél, hogy ne billenjen el. Úgy szerettem volna megmutatni egy adott élethelyzetet, hogy annak a szereplői és nézetei viszonylag egyenrangúak.

A mai nézői elvárások miatt azt persze nem lehet megtenni, hogy mindenki ugyanolyan súllyal van jelen, mert az emberek megszokták, hogy valakivel menni kell. Mégis megpróbáltam szakítani ezzel a gyakorlattal, méghozzá úgy, hogy itt több emberrel kell menni. Ezek a sorsok eleinte párhuzamosan haladnak előre, aztán van úgy, hogy valakit ideiglenesen elveszítünk, vagy egy másik is belép a képbe, tehát kialakul egyfajta hullámzás. Azt remélem a nézőtől, hogy át tudja adni magát ennek a hullámzásnak.

Lehetőségetek volt rá, hogy 35 milliméterre forgathassatok. Ez mennyire volt lényeges?

Alapvető fontossággal bírt, hogy filmre forgassunk. A videónak sok előnye van, de túl jelen idejűvé teszi az anyagot, itt viszont formájában is vissza szerettem volna idézni azt a kort, amiről beszélünk. Ezt a célt szolgálják az anamorf optikával és cinemascope-ban felvett jelenetek, amelyek akkoriban sztenderd technológiák voltak. Ebben az értelemben klasszicizálódásról is beszélhetünk, de ez csak az alkalmazott technikára igaz, a látásmódra, a témakezelésre, a feldolgozás módjára (mint a vágás, a zene, a sound design vagy az operatőri munka) már nem.

A videónak mindig van egy enyhe műanyag íze. Ez bizonyos alapanyagok feldolgozásánál még indokolt is lehet, de itt épp az ellenkezője volt a szándék. Az, hogy húsa legyen az egésznek. Ugyanígy a HD túlzott sterilitása is zavaró lett volna. Az olyan alapvető dolgokat, mint a kép belső hangsúlyai, az alkotónak kell meghatároznia.

Ugyanakkor az, hogy celluloidot használsz, jóval nagyobb fegyelmet igényel és bizonyos értelemben kötöttséget is jelent.

Nagyobb tétje van egy felvételnek, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen félre kellett volna tennünk például a rögtönzést vagy a variációkat. Szerencsére volt annyi szabad mozgásterünk, hogy ha valamiről nagyon más jutott az eszünkbe menet közben, azt kipróbálhattuk és megcsinálhattuk. Nem mindent persze.

Az is igaz, hogy talán ez az első olyan filmem, ahol egy-két helyzettől eltekintve alapvetően a forgatókönyv szerint lett minden leforgatva. Ennek más oka is van, mint a nyersanyag végessége: egyrészt amin ennyi ideig dolgozol, és ennyire aprólékosan felépíted, azt nem biztos, hogy egy délutáni improvizációval helyettesíteni tudod. Másrészt hiába reális adott esetben egy rögtönzés és hiába érzed nagyon helyénvalónak, nagy a veszélye, hogy könnyen terjengőssé válik.

Márpedig a művészet sűrítési folyamat. A valóság reális hosszainak megjelenítése szerintem elviselhetetlenül unalmassá tesz egy anyagot. Ezt a hatvanas évek kísérletei óta tudjuk, amikor Andy Warhol vagy Jacques Rivette tizennégy meg huszonnégy órás, valós idejű filmekkel próbálkoztak.

youtube

Az ember kell, hogy szabjon saját magának valamilyen időhatárt és térkorlátot, de ettől függetlenül a filmnek is van egy sajátságos tere és ideje, amit ha akarnánk, sem tudnánk uralni, mert a film saját magának teremti meg, néha az alkotó szándékától függetlenül. A feltételeit mi hozzuk létre, de önálló életre kel.

Számos példa van erre a folyamatra a kémiában, gondoljunk csak a penicillin felfedezésére. Ha összekeverünk két, önmagában sem teljesen kiismert vegyületet, csak sejtésünk lehet róla, hogy milyen eredményt kapunk. Ugyanígy a film esetében: bármennyire is tudatosan álljon hozzá az alapanyaghoz egy rendező, azt nem tudhatja, hogy a hozzáadott összetevők milyen formában kelnek majd életre, változtatva az ő elképzelésén. Ettől is olyan izgalmas az egész.

Címlapon: Sopsits Árpád

#interjú #sopsits árpád #a martfűi rém #szabó gábor #moldvai márk #hajduk károly #anger zsolt #jászberényi gábor #bárnai péter #szamosi zsófia #trill zsolt #réthelyi andrás #balsai mónika #sztarenki dóra #magyar film #filmvilág

0 notes

nemzetinet · 7 years ago

Text

A fasizmus iskolájában

1956 – A megtorlás „joga”, avagy a halál gyakorlata a levert forradalom után (1.)

Még folytak a „Vihar” hadművelet elkeseredett harcai, amikor Kádár munkás-paraszt (ellen-) kormánya minden rendelkezésre álló erejével hozzákezdett – Gosztonyi Péter szavaival – Magyarország legnagyobb politikai megtorlásának végrehajtásához.

Első lépésben végiglövetik és -verik az országot, második lépésben megalkotják a megtorlás „jogát”, és megindulnak több tízezres nagyságrendben a büntetőeljárások, amelyek során a vádlottak teljes kiszolgáltatottságukban néztek szembe a megtorló hatalom bírónak álcázott hóhéraival. Szólni kell tehát – röviden – arról a normarendszerről, amelyet a restaurált hatalom hozott létre, s amely aligha tekinthető jognak. A megtorlást elszenvedők – életük, működésük és haláluk – története maga a forradalom sokszínű története. Voltak közöttük, akik nagyon messziről érkeztek, s lettek a forradalom katonái. Másokat a diktatúra „nevelt” forradalmárrá, s voltak – ők, a „rendpárti forradalmárok” (M. Kiss Sándor) –, akik az erkölcs és a jog védte igazság s nem a fegyverek erejével akarták visszazökkenteni a magyar történelmet arra a vágányra, amelyről a szovjet megszállás fegyveres erejére támaszkodva a „kommunisták akarata” (Rákosi Mátyás) letaszította.

Az ÁVH ismét főszerepben

Mielőtt megvizsgálnánk, és választ adnánk arra a kérdésre: betartotta-e a hatalom a saját maga által deklarált jogot, s hogy a büntetés kiszabásánál milyen szempontok érvényesültek a gyakorlatban, szólnunk kell röviden a jogon kívüli megtorlásról. Elsősorban azért, mert ennek áldozatai sokkal kevésbé ismertek az utókor előtt, mint az ítélettel meggyilkoltak, másrészt, mert az ő sorsuk is üzenetértékű. November 4-e után napokon belül világossá vált, hogy a szovjet világbirodalom hadserege ellen fegyveres győzelmet nem lehet elérni. A jogi kereteken kívüli megtorlás már november 4-én megkezdődött. Ide kell sorolnunk ugyanis a karhatalom megszervezését. A Kádár János kívánságának megfelelően létrehozott „forradalmi ezredekben” újból döntő szerepet kaptak a volt ÁVH tisztjei.

Bírósági tárgyalása bizonyítási eljárásakor a megbilincselt Erdész Jenővel eljátszatják, miként lőtt le egy ÁVH-s tisztet, 1957 Fotó: MTI

A forradalom november 4. utáni újabb szakaszáról indokolt beszélni. Ennek az új szakasznak a főszereplői a munkások által életre hívott munkástanácsok voltak. Munkástanácsokat nem csak a gyárakban választottak. November 8. és 12. között Budapesten több kerületben kerületi munkástanácsok alakultak, és megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács (november 14-e, Egyesült Izzó). Képviselői két nap múlva tárgyalásokat kezdtek a Kádár-kormánnyal mint a hatalom de facto birtokosával. Kádár – aki a proletárhatalom képviselőjének hirdette magát – nyomban nem léphetett fel a munkásönkormányzat demokratikusan választott testületei ellen.

Az Országos Munkástanács megalakulását – amelyben Kádár egy kormány lehetséges létrejöttét látta – azonban fegyveres erő bevetésével akadályozta meg november 21-én. Az az eddig sosem volt helyzet állt elő, hogy a munkástanácsok lettek a nemzeti ellenállás vezetői a lakosság döntő többségének támogatásával. Ezt a helyzetet mind Kádár, mind Nagy Imre úgy értékelte, hogy az országban „kettős hatalom jött létre”. A nyugati szocialisták is hasonlóan látták a munkástanácsok szerepét. Bill Lomax a munkástanácsokban „a forradalom motorját és irányítóit” tiszteli.

A munkástanácsokkal Kádár nem is tudott, nem is akart kompromisszumot kötni. December elejére azután Kádár rendelkezésére állt az a „saját erő”, amellyel hozzákezdhetett – vérrel és vassal – a kizárólagos hatalom megragadásához.

Az akciósorozat előtt, 1956. december 4-én a Katonai Tanács ülést tartott. Itt Uszta Gyula végül kiadta a parancsot: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.” Ezzel megindult az a gyilkosságsorozat, amely elsősorban a sortüzek – nemzetközi jogot megcsúfoló – lövetésével kezdődött.

A sortüzek halálos áldozatainak pontos számát ma még nem tudjuk meghatározni. A sortüzek helyszínein ma már – több helyen – neveket is felsoroló emlékmű áll. A karhatalom bevetése, a decemberi sortüzek lövetése – túl a kizárólagos hatalom megszerzésén – a megtorlás jogon kívüli, a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiba ütköző, emberiesség elleni bűntettet megvalósító cselekedetek voltak. Az utolsó nagy sortűz Csepelen 1957. január 11-én dördült el.

A karhatalom fellépése – ugyancsak a nemzetközi jogban tilalmazott – kínzásokat és gyilkosságokat valósított meg az ország minden területén, és félelmet, a teljes kiszolgáltatottság, védtelenség érzését váltotta ki a polgári lakosság körében. Így a balatonkenesei honvédüdülőben Árvai Mihály őrnagy parancsnoksága alatt működő – önmagát „halálbrigádnak” nevező – karhatalmisták, a tatabányai Beer János csoportja éppúgy a megtorlás jogon kívüli eszközei voltak, mint a szolnoki kegyetlenkedések.

Félelem nélküli élet?

Varga Gusztáv ajkai főmérnököt Lestyánszky Mihály százados és Orosz János főhadnagy néhány társuk segítségével gumikábelekkel verte agyon. Radó Gábort az egri rendőrkapitányság bekerített udvarán Feliszig Imre karhatalmista agyonlőtte 1956. december 15-én. Gál János 42 éves sértettet letartóztatásakor agyonverték, a tököli internálótáborban 1957. április 22-én meghalt. Szegedi József 23 éves technikust 1957. november első napjaiban tartóztatták le, és vallatás közben agyonverték. Kovács Ferenc 53 éves hosszúhetényi lakost Zengő Zoltán nyomozó verte meg. A sértett 1957. október 26-án belehalt sérüléseibe. Shwáb György 28 éves asztalost 1956. november 9-én Pécsett, a Pipacs utcában géppisztolysorozattal lelőtték. Id. Nagy Károly MÁV-főkalauzt Tar községben 1956. február 21-én Tóth László tari lakos karhatalmista agyonlőtte. Nebehály Ignác sértettet Kesztölc határában 1957. július 5-én Tatai János karhatalmista agyonlőtte. Horváth Lajos csanádapácai lakost – a forradalmi bizottság volt elnökét – Molnár László főhadnagy, Bálint Lajos alhadnagy és még öt társuk halálra verték 1957. február 21-én. Gál Lajos nagyrábéi lakost Pócsi Imre alhadnagy és egysége 1957. február 5-én verte halálra. Hadady Rudolf és Hargitay Lajos salgótarjáni forradalmárokat a karhatalmisták megkínozták, majd az Ipolyba lőtték. Holttestüket 1956. december 10-én az Ipolyból fogták ki. Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános – miután tiltakozó levelet írt Kádárnak – meggyilkolását 1957. február 28-án héttagú csoport hajtotta végre. Brenner János rábakethelyi római katolikus segédlelkészt – mert nem tett eleget az Állami Egyházügyi Hivatal rendelkezéseinek – 1957. december 14-én több mint harminc késszúrással meggyilkoltatta a politikai rendőrség. Szekuli Pál ösküi segédlelkészt – volt politikai elítéltet – 1957. december 7-én meggyilkolta a politikai rendőrség.

A névsor nem zárt, még számos név felbukkanása várható.

A karhatalom brutalitását a Legfőbb Ügyészség ügyészei is kifogásolták. Münnich Ferenc ezt a – nem is vitatott – tényt sajátos cinizmussal kezelte: „A karhatalom ellen sok panasz fut be; szeretnénk az ügyészségről is ilyen híreket hallani […]. Nem vagyunk hívei a hatalmi szervek kilengéseinek, de jobb, ha ilyen kemény, mint ha lelkesedik érte az ellenforradalom, mert semmit nem csinál.” A munkástanácsok hatalmát a decemberi sortüzek ténylegesen megszüntették (jogilag a munkástanácsokat csak az 1957. november 17-én kelt 1957. évi 63. tvr. szüntette meg).

Kádár János talán legtöbbet idézett kijelentése arra vonatkozik, hogy nem lesz megtorlás a forradalomban való részvétel miatt, hiszen cél „a testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek.”

A novemberi rádió beszédeiben ugyancsak a „félelem nélküli élet”-ről beszélt, megerősítve a november 4-én meghirdetett program 3. pontját: „ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: kormányunk november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk”.

A proletárhatalom szolgálata

Kádár azt is hangoztatta, hogy nem lesz semmilyen bosszú vagy megtorlás: „el vagyunk tökélve a múlt hibáinak gyökeres felszámolására, nem vezet közöttünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem. Ellenkezőleg tudatában vagyunk annak, hogy a dolgozó nép, elsősorban a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság bizalmát bírva lehet csak vezetni és kormányozni hazánkat.”

Ehhez képest a kádári restauráció egyik sarkköve a kivégzések sokasága volt! Ezt szolgálta a jogrendszer átalakítása: – A rögtönbíráskodás (statárium) bevezetése 1956. december 11-én. A katonai bíróságok statáriális tanácsai 1956. december 15-én kezdték meg az ítélkezést, és 1957. november 3-ig folytatták.

– A gyorsított eljárás bevezetését Kádár az 1956. december 28-i kb-ülésen sürgette. A megalkotott 1957. évi 4. tvr. pedig bevezette a gyakorlatba. Anélkül, hogy részleteznénk a szabályokat, fel kell hívni a figyelmet arra a barbár intézkedésre, amely lehetővé tette a 16 év feletti fiatalkorú halálbüntetésének alkalmazását. Így lett áldozata Mansfeld Péter Vágó Tibor embertelenségének.

– A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának létrehozását Kádár az 1957. április 5-i ikb-ülésen terjesztette elő. Szükség volt ugyanis egy olyan fórumra, amelyen a hatalom kívánsága szerint bármilyen ítélet meghozható volt. Az öttagú ítélőtanácsban egy szakbíró és négy népbíró ítélkezett. Utóbbiakat a legfelsőbb politikai vezetés jelölte ki – nemegyszer súlyosan elfogult emberekből.

– A népbírósági tanácsok országos rendszerének kiépítése már 1956 novemberétől érlelődött. Az MSZMP IKB 1957. április 5-én hagyta jóvá a koncepciót, és június 17-én kihirdették az 1957. évi 34. tvr.-t a tanácsok felállításáról.

Az eljárásokban nem érvényesült az úgynevezett súlyosítási tilalom. 48 olyan halálos ítélet született, amikor csak védelmi fellebbezés volt bejelentve a vádlott javára!

Magyarországon a forradalom leverése után nem volt olyan független bíróság, amely előtt a súlyos vádak pártatlanul elbírálhatók lettek volna. A Kádár nevével fémjelzett hatalom tagadta a bírói függetlenséget. Tipikus megfogalmazást adott erről Borbély Lajos a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség közös pártszervezetének ülésén: „Az igazi bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem befolyásolhatók a munkásosztály érdekei ellen, és mindig a proletárhatalmat szolgálják.” Ez rímel a Marosán György által a február 4-i ügyészi értekezleten mondottakra, amelyben egyenesen tagadta a bírói függetlenség létezésének lehetőségét is. A Legfelsőbb Bíróságon 1957. március 22-én tartott kollégiumi ülésen az ítélkezést mint az osztályharc eszközét értelmezte Lee Tibor kollégiumvezetőtől Radó Zoltán tanácselnökig a Legfelsőbb Bíróság egész kollégiuma.

Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke pedig nem kevesebbet követelt 1957. március 28-i beszédében, mint hogy „tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától. […] a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek kötelessége, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, akik a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsék.”

Kahler Frigyes

Folytatjuk

A fasizmus iskolájában a Nemzeti.net-en jelent meg,

#1956

0 notes