kavinton-munkalap-blog

[kavinton-munkalap-blog]

Buvári Tamás: „Maradnék a nagyjátékfilmnél”

„NAGYJÁBÓL MEGFUTOTTA A KÖRÉT A FILM” | BUVÁRI TAMÁS

A néhány hete lezajlott Filmhéten vetített nagyjátékfilmek közül Buvári Tamás első nagyjátékfilmje, a Szeretföld volt talán a legkisebb költségvetésből, közösségi finanszírozással, állami támogatás nélkül létrehozott alkotás. A rendező a napokban online elérhetővé tette filmjét, amely két kategóriában is szerepel a Magyar Filmdíjak jelölései között. Buvári Tamással a fentiekről is beszélgettünk.

In: Filmhu, 2018. március 7.

Egy időre online elérhetővé tettétek a filmet. Mi volt ennek a gesztusnak a kiváltó oka?

Azt gondoltam, hogy egy évvel a bemutató után nagyjából megfutotta a körét a film az egyébként a gyártó, vagyis általunk végzett forgalmazásban. Vetítették jó néhány budapesti és vidéki moziban, párhuzamosan végeztük az alternatív forgalmazást, filmklubokban is ment a film, legutóbb pedig a Filmhéten került vászonra. Mivel két kategóriában is Filmdíjra nevezték a filmet, ezzel összefüggésben, a Filmdíj átadójának hetére tettük nyilvánossá a filmet, hogy azok is láthassák, akik lemaradtak volna róla. E mellett, mivel közösségi összefogással készült a film, azok is biztos örülnek a hozzáférhetőségnek, akik bármilyen módon vagy mértékben is részt vettek az elkészültében. És itt több száz emberről beszélünk.

„AZ ÖSSZES RÉSZTVEVŐ FILMMŰVÉSZET IRÁNTI ELHIVATOTTSÁGA KELLETT” | BUVÁRI CSEGE

A közösségi összefogás hogy működött nálatok a gyakorlatban?

Nem a szokásos, indiegogo-n keresztül összehozott támogatásról volt szó, hanem Veszprém és az azt övező régió által nyújtott támogatásról. Ebben részt vettek helyi vállalkozók, önkormányzatok, kulturális intézmények, civil szervezetek, nem beszélve a helyi színészekről, képzőművészekről, zenészekről, és majdhogynem mindenkiről, aki ezen a környéken él és a művészettel professzionálisan foglalkozik. Mellettük ott voltak azok a barátok vagy ismerősök, akik Budapestről jöttek segíteni, említhetjük például Lovasi Zoltán operatőrt, vagy Juhász Róbert hangmérnököt, Erdélyi Gábort, aki a hangkeverést végezte, Kabán Benedeket, aki fényelte a filmet. Az összes résztvevő filmművészet iránti elhivatottsága kellett ahhoz, hogy végig tudjuk csinálni a 25 napos forgatást és az utómunkát.

Két kategóriában is ott vagytok a Filmdíj nevezettjei között: Trokán Anna a legjobb női mellékszereplő, Szirtes Edina Mókus a legjobb zeneszerző díjáért versenyez. Hogy éled ezt meg?

Már az önmagában nagy dolog, hogy bekerültek ebbe a mezőnybe, olyan versenytársak közé, mint egy Aurora Borealis, egy 1945 vagy egy Testről és lélekről. Az, hogy egy ilyen mezőnyben egyáltalán észrevették a Szeretföldet, nagyon jó dolog, és boldoggá tesz, különösen azért, mert tudom, hogy mindketten micsoda áldozatokat hoztak azért, hogy a film létrejöjjön. A jelölésük megerősíti bennünk, hogy nem mindig csak pénzért lehet dolgozni, hanem azért is, mert hiszünk valamiben és összefogunk érte.

„NEM MINDIG CSAK PÉNZÉRT LEHET DOLGOZNI” | NAGY ZSOLT, BUVÁRI CSEGE

Még a 2000-es évek első évtizedében számos remek kisjátékfilmet csináltál az Inforg Stúdióban Muhi Andrással együttműködve. A Szeretföld volt az első nagyjátékfilmed, ezek után mindenképp a következő egész estésben gondolkodsz, vagy készítenél rövidfilmet is?

Veszprémben létrejött egy alkotói közösség, a SzeretFilm Stúdió, amelynek elvállaltam a vezetését. Több film készül most itt, mesefilm, rövidfilmek, ezekben producerként veszek részt. Azt gondolom, hogy most nekem kell esélyt adnom és segítenem azokat a fiatalokat, akik mindenképpen filmet szeretnének készíteni, és akiket alkotói közösségünk érdemesnek tart rá. Ráadásul mindezt egy vidéki városban, nem a fővárosban, szóval izgalmas feladat. Őket szeretném felkarolni, mint producer, én viszont maradnék a nagyjátékfilmnél, amihez viszont jó lenne minimum társproducert találnom.

Azzal kezdtük, hogy jelenleg online elérhető a Szeretföld, ezzel együtt gondolkodsz-e még további alternatív terjesztésben, forgalmazásban?

Még folyamatosan próbálkozunk az alternatív terjesztéssel, megyünk középiskolákba, legközelebb például március 13-án a Petőfi Sándor Gimnázium filmklubjában lesz látható a film. Illetve, mint egyfajta helyi mozgó mozi, vállaltuk, hogy a Veszprém környéki falvak művelődésházaiban is levetítjük. Van rá érdeklődés. Végül is a Bakonyban forgott a film, és tapasztalatom szerint a nézők nagyon érdeklődők és hálásak tudnak lenni a személyes jelenlétért, a közönségtalálkozókért.

„A NÉZŐK NAGYON ÉRDEKLŐDŐK ÉS HÁLÁSAK TUDNAK LENNI”

[kavinton-munkalap-blog]

Stíluskavalkád a Dobozban | #Nézzéltévét#2

MARCELLO MASTRIOANNI, ANITA EKBERG (FEDERICO FELLINI: AZ ÉDES ÉLET, 1960)

A napokban egész biztosan legtöbbet emlegetett magyar film, a Testről és lélekről mellett újabb Szabó opusok, Velencében díjazott Szőts-klasszikus, A Viszkis rendezőjének hollywoodi munkája, vagy Forgács-doku hazánk fiainak amerikai álmáról a hét műsorkínálatában, és akkor még el sem hagytuk Hegyeshalmot. Filmtörténet Fellini és Bunuel képzeletéből, Új-Hollywood csillagai és háborúi, Woody Allen neurózisa, az egykori Jancsó-tanítvány Aronofsky debütáló kabbalája, és az elhagyhatatlan bűnös élvezet, Arnold Schwarzenegger tálalásában.

In: Filmhu, 2018. március 5.

Aki még nem látta moziban és a múlt heti tévépremierről is lemaradt, ne csüggedjen: a Testről és lélekről az előttünk álló hét három napján is képernyőre kerül. Vranik Roland duplázik Az állampolgárral, ahogy Erdélyi Dániel Marozsán Erikával forgatott munkásmozgalmi vígjátéka, a legvidámabb barakk egy tantestületének intim szférájába bekukkantó Előre! is. Szintén kétszer vetítik a héten Antal Nimród Ragadozókját, melyet A Viszkis rendezője Robert Rodriguez szárnyai alatt forgathatott le anno, első hollywoodi munkájaként.

ROBERT DE NIRO (MARTIN SCORSESE: CASINO, 1995)

Rodrigueznél maradva: hétfőn menjünk szobára, egymás után négyre, ehhez nyújt segítséget a Rodriguez ujjgyakorlata mellett egy Tarantino-szkeccset is magába foglaló Négy szoba. És ha már megcsapott a szél, vasárnapi hétzárónak is beiktathatjuk QT-t az egyesek szerint még a Ponyvaregénynél is zseniálisabb Jackie Brownnal. Visszaugorva a hét első napjára: Új-Hollywood fenekegyerekeinek legtermékenyebbje, Martin Scorsese szórakoztat a Casinoval, hogy szombaton még visszaköszönjön a Dühöngő bikával. A hetvenes évek álomgyári őrségváltásában egyaránt résztvevő Francis Ford Coppola és George Lucas is hallat magáról: előbbitől A keresztapa első és második része, utóbbitól a messzi-messzi galaxist előszőr bemutató Egy új remény kerül műsorra.

És ha már Amerika és Álomgyár: kedden Forgács Péter nagyszerű dokumentumfilmjét, a 19-20. század fordulója környékén a tengerentúlra vándorolt magyarok sorsáról beszélő, az emigrációt szélesebb kontextusban vizsgáló Hunky Bluest is megnézhetjük. A hét első fele olyan, filmtörténeti alapvetéseket tartogat még, mint Az öldöklő angyal Luis Bunuel, vagy Az édes élet Federico Fellini fantáziájából, nem beszélve Woody Allen talán legnagyobb remekléséről, a kétszer is vetített Annie Hallról. Ám ha valaki a hétfő estéjét nem a magasművészet jegyében szeretné eltölteni, annak Arnold Schwarzenegger és Max von Sydow siet a segítségére az 1982-es Conan, a barbárral, amelynek kapcsán érdekesség, hogy a forgatókönyvet társíróként egy bizonyos Oliver Stone jegyzi.

CASEY AFFLECK (KENNETH LONERGAN: A RÉGI VÁROS, 2016)

Szabó István az elmúlt hetekhez hasonlóan ezúttal is két alkotással, az Oscar-jelölésig jutó Hanussennel, és a rendezői pálya kezdeti szakaszából származó Szerelmesfilmmel jelentkezik, de a magyar filmművészet egy egészen más húrokat pengető klasszikusát, Szőts István 1942-ben bemutatott, Emberek a havason című filmjét is láthatjuk, amelynek a Velencei Biennalén kapott díját sokáig inkább szégyennek, mint elismerésnek tartották. Tény, hogy a kitüntetés Mussolini Itáliájából származik, Szőts munkája ugyanakkor az első olyan darabja a magyar filmművészetnek, amely szakított a Hippolyt fémjelezte világgal, és talán még a vajúdás állapotában lévő neorealizmusra is kihatott puritán eszköztárával és természetes stílusával.

Az Emberek a havason szombaton kerül képernyőre, miként a Csinibaba vonalát némiképp követő Made in Hungaria, Fonyó Gergely zenés vígjátéka is. A két hazai alkotás után két külföldivel zárjuk ajánlónkat: az egyik a 2016-os év egyik, ha nem a legmegrázóbb drámája, A régi város, Casey Affleck szenzációs, Oscarral jutalmazott alakításával, míg a másik, a Pi annak a ma már sztárrendezővé avanzsált Darren Aronofskynak a bemutatkozó munkája, akit mások mellett az egy időben Amerikában is tanító Jancsó Miklós vezetett be a filmrendezés boszorkánykonyhájába.

MARK MARGOLIS (DARREN ARONOFSKY: PI, 1998)

[kavinton-munkalap-blog]

Oscar#90 2018 | A Testről és lélekről riválisai

ÉRZÉKIEN MÉLABÚS DRÁMA, DE SEMMIVEL SEM TÖBB

Két nap múlva, március 4-én este öt alkotás száll ringbe a Legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjért, köztük a Testről és lélekről, Enyedi Ildikó remeke. A szarvasokkal álmodó szerelmeseknek erős mezőnyben kell magukat megmérettetniük: egy transznemű asszony küzdelmei, egy modern művészeti múzeum kurátorának vezeklése, egy válás miatt széthasadó család története és egy libanoni tárgyalótermi dráma nehezíti meg a dolgukat. Íme a riválisok.

In: Filmhu, 2018. március 2.

UNA MUJER FANTÁSTICA / A FANTASTIC WOMAN / Sebastián Lelio 2017

Sokak szerint a legnagyobb esélyesnek kikiáltott, orosz Szeretet nélkül helyett egy meglepetésbefutó, a chilei Egy fantasztikus nő (Una Mujer Fantástica) happolhatja el a Testről és lélekről elől a díjat. Amennyiben a voksolásra jogosultak az idén szivárványszínűre szeretnék festeni a nemzetközinek is minősíthető kategória lobogóját, úgy könnyen piedesztálra emelhetik a hazai moziforgalmazásból egyelőre kimaradt filmet, amely egy transznemű nő vesszőfutását követi nyomon azok után, hogy Marina a történet elején elveszti a hirtelen elhunyt, nála jóval idősebb párját, a külvilág szemében tisztes családapát, mellesleg közismert vállalkozót. Marina nem gyászolhatja békében szerelmét, ebben lépten-nyomon megakadályozza őt a férfi családja, vagy az üzletember halálának körülményeit vizsgáló rendőrség.

Sebastián Lelio író-rendező a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét vehette át a tavalyi Berlinalén, és sokkal könnyebben vitatnánk a döntést, ha nem ugyanaz a zsűri hozta volna meg, amely Arany Medvével tüntette ki Enyedi Ildikó filmjét. Az Egy fantasztikus nő kétségkívül érzelemdús, helyenként megrázó darab, amely egyértelműen képes arra, hogy megérintse az embert, szinte szó szerint: nem tartja rajta a kezét, nem ragadja meg, csupán megérinti. A forgatókönyv szerkezetileg ugyan rendkívül precíz és alapos, a történet folyásának iránya viszont túlságosan kiszámítható, a transzneműség megélésének bemutatásában vagy a többségi társadalmat képviselők reakcióiban pedig semmi újszerű nincs. Sebastián Lelio (szépen komponált képekkel és annál is szebben kidolgozott színvilággal operáló) filmje egy megható, érzékien mélabús dráma, de semmivel sem több. (A teljes cikkért ide.)

Címlap: Francisco Reyes, Daniela Vega (Sebastián Lelio: A Fantastic Woman, 2017)

[kavinton-munkalap-blog]

Köröskörül űr | A rossz árnyék | Jeles András 2018

EGY RÖHEJES PAPÍRMASÉ ÁLARCCAL A FEJÉN PRÓBÁLJA NEKI ELMESÉLNI

Tizenhárom év után tért vissza a vászonra Jeles András. A hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó alkotója radikális művészfilmet rendezett. Egy újabb állomás a pályán, vagy pályaösszegző zárómű?

In: Filmhu, 2018. március 1.

Akik nem ismerik Jeles András filmművészetét, A rossz árnyék második jelenete után, valamikor a hetedik-nyolcadik perc környékén kezdhetnek el gondolkodni, hogy mivel fogják eltölteni a szabaddá vált, szűk másfél órájukat, miután kijöttek a moziból. Akik viszont ismerősek a Jeles-univerzumban, vagy hallottak már A kis Valentinoról és sejtik, milyen az Álombrigád, talán még láttak is valamennyit, valamelyikből, valamikor, nekik van még kábé háromnegyed órájuk, hogy elkezdjenek gondolkodni azon, kivárják-e a végét, ahol összeáll a kép és a sztori.

Mert mi van ebben a filmben? Egy különleges képességgel megáldott fiú, a restaurátorként dolgozó apa és egy leginkább anyaként viselkedő nő. Egy Holbein-festmény, a Követek asztrológiai és vallási világmagyarázata, ismeretterjesztő szemléltetés. Mindezek mellett, fölött, mögött mozgóképes installációk és performanszok sora, oda vagy oda nem illő kijelentések és kinyilatkoztatások, megtoldva egy önálló életet élő tablettel, amely időről időre tragikus híradóbejátszásokkal köti az egész univerzális fantazmagóriát a most való világba.

MOZGÓKÉPES INSTALLÁCIÓK ÉS PERFORMANSZOK SORA

Ha teljesen készületlenül ér bennünket a szürreális történetmesélés és formai kavalkád, az egyértelmű utalások és szimbólumok mellett megférő, indokolatlan mondatok, gesztusok és jelenetek, az nem könnyű helyzet. Ahhoz, hogy legalább a tájékozódási pontokat megtaláljuk, elcsípjük az említett utalásokat, vagy el tudjuk dönteni, hogy a film adott momentumának van-e egyáltalán jelentősége az értelmezés szempontjából, nem csak lankadatlan figyelmet, de Jeles oeuvre-jének bizonyos fokú ismeretét igényli.

Az első nagyjátékfilmjével közel negyven éve jelentkező alkotó stílusa, látásmódja vagy filmes eszköztára nyilván több helyen módosult A kis Valentino 1979-es játékfilmes dokumentarizmusához képest, de az azt követő, ’83-ban készített Álombrigád már számos olyan elemet tartalmaz, ami megjelenik a többek szerint pályaösszegzésnek számító A rossz árnyékban. Alapszituáció(k)ról ugyan még beszélhetünk, innen viszont végképp kicsúsznak a kezeink közül a szálak, néhány végigmegy, a többi a maga útját kezdi járni, állóképpé fagy, új motívumokat emel be, duplacsavarral utal vissza egy korábbi vonalra, és így tovább.

AKIK VISZONT HALLOTTAK MÁR A KIS VALENTINORÓL

A film egy fiatal fiú álmával indul, amelyben mongol munkások szoborrá merevedett csoportja között halad vörös, varázsló-köpenyében egy ház bejárata felé. Az ajtónál egy izgága ítéletvégrehajtóval találkozik, akivel érthetetlenül kommunikálnak egymással, mindenesetre később kiderül az izgalom oka: késik az elítélt. A fiú próbálja őt megnyugtatni: ne féljen, itt előbb-utóbb mindenkit elér a végrehajtandó ítélet, mire a másik kér tőle pár százast. A ház belsejében, kettőt fordulva, egy kisfiút pillant meg (felharsanó angyali fanfárok közepette), aki világító bilin ülve, átszellemülten, behunyt szemmel székel. A következő jelenetben már egy autóban utazik anyjával, és a fentieket egy röhejes papírmasé álarccal a fején próbálja neki elmesélni, arra hegyezve ki a történetet, hogy az a kisfiú ő volt, és látszott rajta, hogy álmodott. Vagyis: ő szerepelt a kisfiú álmában, nem pedig fordítva, és mi történt volna, ha a kisfiú felébred? Az, hogy ő meghal.

FELHARSANÓ ANGYALI FANFÁROK KÖZEPETTE SZÉKEL

Az első néhány perc eseményeinek a fentiek szerinti leírásával a víz mélységén túl A rossz árnyék vázát jelentő szürrealitás mértékét próbáljuk érzékeltetni, tekintve, hogy ilyen és ehhez hasonló jelenetekkel visz végig bennünket Jeles egészen a stáblistáig. Jellemző az is, hogy az egyébként gyönyörűen kidolgozott képkompozíciókat nem a vetítővászon fizikai korlátaival, hanem a kép részeként mindvégig jelenlévő, csillagokkal teli űrrel keretezi be: egy fekete lyukban zajlanak az események.

Medvigy Gábor operatőri munkáját vétek bármilyen módon is megnyirbálni, ellenben a film hangkulisszája a maga teljességében járulhat hozzá a film erejéhez. Melis László atmoszférikus filmzenéjének és a beidézett klasszikus darabok ereje az adagio és a forte között váltakozik, ahogy azt már A kis Valentinoban is alkalmazta Jeles Lendvay Kamilló kottáira támaszkodva, az emberi és zenei hangok szövete a folyamatos valószerűtlenség élményét fokozza, a kikapcsolt tableten zajló terrortámadás keltette pánik a nappaliban álló orsósmagnón megy tovább.

EZZEL A GYEREKKEL VALAMI NINCS RENDBEN

Jelesnél megszokhattuk az amatőr szereplők túlsúlyát, mellettük viszont időről időre feltűnnek profi színészek, akik játékukkal a rendező kérésére túl- vagy alul is játszhatják az adott szerepet. A rossz árnyék családi háromszögének minden csúcsán remekbe szabott teljesítményeket kapunk. A Jeles-alteregóként szemlélődő rejtélyes fiút, Jant alakító Gerlóczy Zsigmond visszafogott eszközkészlettel, jobbára szenvtelen mimikával és mozdulatai mesterkéltségével éri el azt, hogy valóban úgy tekintsünk rá: ezzel a gyerekkel valami nincs rendben. Török-Illyés Orsolyán a természetes anyai féltésen és aggódáson kívül folyamatosan ott van a meg nem értésből adódó bizonytalanság és félelem, míg a restaurátor apát megformáló Pálffy Tibor a meg nem értett művész kiégett, elfáradt, ebből adódóan halálos beteggé vált figuráját hozza megingás nélkül.

EGY HOLBEIN-FESTMÉNY ASZTROLÓGIAI ÉS VALLÁSI VILÁGMAGYARÁZATA

Mellettük egyanrangú pertnerként affektálja végig a kilencven percet az apa mecénása (Kari Györgyi), joviális mosollyal hallgattja a festményről szóló kiselőadást az örmény műkereskedő (Mamikon Yengibarian), puszta jelenlétével ömleszti magából a szexualitást az apa körül lebzselő, ragadozó szerető (Edvi Henrietta), vagy össze-vissza sikítozva, a többiek idegeit pengetve jön-megy, ugrál, fel-alá egy rózsaszínű hajú nő (Berger Dalma).

A napjainkra jellemző, fizikai és verbális erőszak ott van a maga vörös köpenyébe burkolózó csodagyerek körül, csakhogy mindez szürreálba hajlítva nem kap olyan súlyt, mint amikor a tablet képernyőjét mutatva terrormerényletek híradó-képeivel szembesülünk. Kegyetlen film A rossz árnyék, éppen annyira, mint a világ, amiben létezünk. Tragikus, de komikus is egyben. Jeles humora nyilvánvalóan abszurd, fekete és groteszk, távolról sem szeretne az előtérbe türemkedni, de újra és újra előjön egy-egy helyzetben. És ez valószerű: végletesen borzalmas, bűnös világban élünk, de senki nem veheti el a magunkon való röhögés jogát.

A ROSSZ ÁRNYÉK – Írta és rendezte: Jeles András. Kép: Medvigy Gábor. Zene: Melis László. Szereplők: Gerlóczy Zsigmond, Török-Illyés Orsolya, Pálffy Tibor, Kari Györgyi, Tenki Dalma, Berger Dalma, Edvi Henrietta, Mamikon Yengibarian, Kardos Kyra. Gyártó: Focusfox Stúdió. 94 perc, 2018

Címlap: Gerlóczy Zsigmond (Jeles András: A rossz árnyék, 2018)   

[kavinton-munkalap-blog]

Nekünk Jeles | Válogatás a rendező korai filmjeiből

JELES ANDRÁS AZ ÁLOMBRIGÁD FORGATÁSÁN (1983)

Holnap debütál a mozikban Jeles András legújabb filmje, A rossz árnyék. A nyakunkon lévő premier apropóján összeszedtük az egyik legeredetibb látásmódú magyar rendező számunkra legkedvesebb alkotásait, amelyek bepótlását vagy újranézését legalább olyan elánnal ajánljuk, amilyennel Oláh Gyula, az Álombrigád főhőse tevékenykedik önjelölt színházi producerként.

In: Filmhu, 2018. február 28.

ÁLOMBRIGÁD / Jeles András 1983

Jeles második nagyjátékfilmje, A kis Valentino dokumentarista stílusát elhagyó, agyonstilizált, a fennálló rendszerrel szemben meglepően nyíltan fellépő Álombrigád kétségkívül a rendező egyik legerősebb munkája. Ez a két tényező, jelesül a történetből, illetve annak szándékos szétforgácsolásából adódó masszív tartalom, másrészt a bátor szókimondás szerencsés konstellációja láttán ma sem lepődhetünk meg a film több éves pihentetésén: az 1983-ban elkészült művet a lemállott vakolat eltüntetésére még gondosan ügyelő kultúrpolitika éveken át dobozban tartotta, így csak a rendszerváltás évében, 1989-ben kerülhetett a közönség elé. A nyolcvanas évek tűrt és bemutathatott filmjeivel szemben az Álombrigád más minőséget jelent: Jeles nem kritizálni próbálja a létező szocializmust, hanem magának a kései Kádár-kor társadalmi berendezkedésének a létjogosultságát kérdőjelezi meg.

Teszi mindezt (egyrészt) Oláh Gyula gyári munkás és brigádvezető alakján keresztül, aki egyszerű, sokszor zavaros és közhelyektől hemzsegő gondolatai révén is képes felismerni saját és sorstársai életének teljes értelmetlenségét. A tiltakozás egy formájaként a fejébe veszi, hogy a brigádból felállított, amatőr színjátszó társulattal előadják a gyárban Gelman Prémium című darabját, melynek lényege, hogy a munkások lemondanak az őket megillető prémiumról, elvégre az ellentétes a szocializmus erkölcsi alapvetésével, a „mindenki ugyanannyit vesz ki a kondérból” nyilvánvalóan megvalósíthatatlan ideájával. Jelesnek persze esze ágában sincs végigvinni a történetet, egyrészt a letűnt kort jelképező narrátor, Rátonyi Róbert szerepeltetésével látszólag előremozdítja és megmagyarázza, valójában számos ponton megakasztja, szétzilálja, máskor elbagatellizálja a cselekményt, míg a néhol indokolt szimbólumok, másutt teljesen értelmezhetetlen elemek beemelésével a nézőt is megpróbálja arra sarkallni, hogy ne törődjön a színdarab sorsával, úgysincs semmi jelentősége. Az Álombrigád tehát nem pusztán rendszer-, hanem világkép-váltó/kritikus alkotás. (A teljes cikkért ide.)

Címlap: Jeles András az Álombrigád forgatásán

[kavinton-munkalap-blog]

Szász Attila | Megszállottság és maximalizmus

„MINDHÁROM FILMÜNK UGYANAZZAL AZ ODAADÁSSAL KÉSZÜLT”

Szász Attila neve egyre ismerősebben csenghet a magyar film közönségének körében. A több tucat, A-kategóriás fesztiválon díjazott A berni követ és a Félvilág után a napokban mutatják be harmadik tévéfilmjét, az Örök telet, melyet a jövő év első felében az első, direkt nagyvászonra készített mozifilm, a már leforgatott, vágás előtt lévő Apró mesék követ. A rendezővel az aktuális projekteken kívül pályája kezdeti szakaszáról is beszélgettünk.

In: Filmhu, 2018. február 23.

Pár napja fejeztétek be az Apró mesék forgatását. Nagy kő esett le a szívedről?

Elég nagy, mert eredetileg decemberre terveztük az utolsó néhány napot, amihez havas tájra volt szükségünk. Mindenre fel is készültünk, kivéve arra, hogy a kiválasztott  helyszínen elolvad a hó. Ezért tolódott az egész februárra, ami a nyakunkon lévő Örök tél-premier miatt sem volt szerencsés, nem beszélve a színészek újraegyeztetéséről. Ráadásul jóval több leforgatandó anyagunk volt még, mint ami a rendelkezésünkre álló két napba normál esetben belefér, úgyhogy ez finoman szólva is feszített munkatempót követelt, de nem először kerültünk ilyen helyzetbe, és azt gondolom, hogy sikerült úgy megoldanunk, hogy ne menjen a színvonal rovására.

AZ ÁLLANDÓ CSAPATTAG NAGY ANDRÁSSAL A BERNI KÖVET FORGATÁSÁN

Talán azért is érezheted át jobban az ilyen csúszásoknak a súlyát, mint más rendezők, mert producer szakon végeztél 1996-ban, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Miért épp a producer szak?

Mindenképp be szerettem volna kerülni, hogy milyen szakra, az másodlagos volt. Nappali tagozaton tanultam egy üzleti főiskolán, a producer szak viszont esti volt, így tudtam összehozni a kettőt, mert a jelentkezés feltétele volt többek között, hogy már legyen egy diplomád, vagy épp az első megszerzésén ügyködj.

Egyébként pont a film gyártási része érdekelt a legkevésbé, Zsombolyai Jánosnak, a képzés elindítójának és ötletgazdájának viszont az volt a koncepciója, hogy leendő producerként mindenbe tanuljunk bele valamennyire, hogy kreatív oldalról is tisztában legyünk azzal: mivel jár egy film elkészítése. Ennek köszönhetően rendezni, színészt vezetni, fényképezni vagy vágni is tanultunk, ahogy dramaturgiát Bacsó Pétertől, akinek például óráról órára filmjeleneteket kellett írnunk, mind e mellett pedig a kimondottan gyártással kapcsolatos dolgokat is végigvettük.

Létrejöttek itt olyan munkakapcsolatok, amelyek azóta is megvannak? Azért is kérdezem ezt, mert hosszú idő óta fix csapattal filmezel.

Hogyne, ott ismertem meg például Keményffy Tamás operatőrt, akivel eleinte mindent közösen csináltunk, vagy az ő osztálytársaként Nagy Andrást, akivel A berni követ óta dolgozunk együtt folyamatosan. A többiekkel, Köbli Norberttel, Lajos Tamással, vagy épp Hargittai László vágóval később ismertük meg egymást, de nagyon jó, hogy kialakult ez a csapat, mert alapvetően fontosnak tartom, hogy egy olyan állandó stábot lássak magam körül, akikben megbízom, és akikben ugyanazt a megszállottságot és maximalizmust érzem, ami rám is jellemző. Sokan mondják persze, hogy néha nem árt másokkal is dolgozni, valószínűleg ennek is eljön majd az ideje, hogy nem Norbi írja a könyvet, vagy nem Andris lesz az operatőr, de egyelőre nem keresem az ilyen helyzeteket.

„MEGNYÍLTAK A TEREK, SOK HELYSZÍNEN FORGATHATTUNK”

Hosszú idő óta a játékfilmezéssel párhuzamosan reklámfilmezéssel is foglalkozol.

Ez így van, most már több mint 15 éve folyamatosan csinálok reklámfilmeket, de filmkritikusként is dolgoztam közel 10 évig - aminek csúcspontja és egyben végpontja volt a VOX magazin főszerkesztősége. Nagyon jó dolgokat indítottunk ott el, a külföldi premiereken kívül például intenzíven foglalkoztunk a magyar filmmel, amit akkor nagyon jó néven vett a szakma.

Mégis mindig volt bennem egy hiány, egy olyan érzés, hogy „ők csinálják, én meg csak írok róluk”. Ezért is örültem nagyon a 2000-es évek elején, amikor bejött a reklámfilmezés  lehetősége, amibe már úgy vágtam bele, hogy az ott megszerzett tapasztalatokat később majd játékfilmezésben szeretném felhasználni. A Most látszom, most nem látszom című rövidfilmet is azért készítettem el többek között, mert mindenki azt mondta, hogy legalább egy kisfilmre szükség van ahhoz, hogy az ember elindulhasson a nagyjátékfilmezés felé. Szép sikereket is értünk el vele, négy éven át járta a fesztiválokat, begyűjtött vagy húsz nemzetközi díjat.

Hogyhogy a 2005-ös kisfilm után ennyi idő telt el A berni követig?

A Most látszom… eleve azért készült, hogy utána azonnal továbblépjünk egy nagyjátékfilmmel. Több tervet is beadtunk, akkor még az MMKA-hoz, de egyiket sem támogatták, talán akkor még túl „műfajinak” tartották őket. Utána írtam meg a Zoé című filmterv forgatókönyvét, amivel 2007-ben már célzottan külföldi partnereket kezdtünk el keresni. Bevontunk amerikai és kanadai írókat, volt norvég és horvát koproducerünk, és évente jártunk ki Cannes-ba az egyre színesebb-szagosabb promóciós anyagokkal, de már önmagában azzal, hogy partnert keressünk, rengeteg idő elment.

KOVÁCS PATRÍCIA INSTRUÁLÁSA KÖZBEN A FÉLVILÁG FORGATÁSÁN

Ezzel együtt, még ha nagyon lassan is, de haladt előre a projekt, az MMKA-nál is nagyon megszerették, megkaptuk a legmagasabb támogatást, és amikor mentünk volna ki megint Cannes-ba véglegesíteni, hogy ki, hogyan és milyen arányban vesz részt benne, akkor omlott be az MMKA. Ezután megvártuk, hogy felálljon a Filmalap, azzal számolva, hogy ez az egész ügy milyen jól áll, és már csak a gyártási támogatásra van szükség, mire mondták, hogy ez a könyv még nincs kész, menjünk vissza a kályhához, és kezdjük az elejéről. De hiába ítéltek meg az újraírásra támogatást - mindenféle jogi bonyodalmak miatt végül nem is tudtuk megkapni, a projekt azóta is egy helyben áll.

Mikor kezdődött a közös munkátok Köbli Norberttel?

A válság után egyre jobban magára talált a reklámfilmes piac, így én is egyre sűrűbben dolgoztam, azt viszont továbbra sem tudtam, hogyan fogok játékfilmet csinálni. Ekkor hívott Norbi, hogy lenne itt egy tévéfilm, ha érdekel. Akkorra már elkészült az ő forgatókönyvéből a Szabadság, különjárat című tévéfilm, aminek az igen profi, mini-mozifilmes kinézete nagyon meggyőző volt számomra. Az ugyan kevésbé lelkesített, hogy egy ’56-os történetről van szó, mert az azt megelőző években az évforduló miatt rengeteg ilyen készült, de ez az aggodalmam csak addig tartott, amíg el nem olvastam a könyvet. Ez volt A berni követ.

Ráadásul A berni követ nem is feltétlenül egy „’56-os film”, sokkal inkább egy feszültséggel teli kamaradráma annak a pár embernek néhány órájáról, akik bent rekednek a követség épületében.

Épp ez a feszültség tetszett benne, hogy miképp működnek ezek az emberek ebben a zárt térben (Norbit egyébként a Kánikulai délután inspirálta), az meg különösen tetszett benne, hogy nem itthon játszódik ’56-ban, mint sok másik, hanem ez 1958 és Svájc, vagyis teljesen új oldalról tudtuk megközelíteni ezt a témát.

KOVÁCS PATRÍCIA, GRYLLUS DORKA ÉS DÖBROSI LAURA TÁRSASÁGÁBAN

Volt egy nagyon fontos momentum, amikor először ültünk le beszélni a könyvről. Én elmondtam a gondolataimat, hogy min kéne változtatni szerintem, ő pedig abszolút konstruktívan állt hozzá. Ekkor éreztem azt, hogy ő egy olyan író, aki nem védi anyatigrisként minden egyes szavát. A beszélgetés közben történetesen én jegyzeteltem, és a végén megkérdeztem, hogy átküldjem-e a jegyzeteimet támpontként és emlékeztetőül, mire mondta, hogy nyugodtam írjam bele a változtatásokat én a könyvbe, aztán majd küldjem át neki: ezzel gyakorlatilag átadta a forgatókönyvet, hogy szabadon garázdálkodjak benne, még akkor is, ha ő majd átnézi, a végén pedig úgyis közösen döntünk. Ez a pillanat szerintem meghatározó volt a mi munkakapcsolatunk szempontjából, ami azóta is már-már vérlázítóan harmonikus.

Ha jól tudom, az Apró mesék előtt már nem egy tervetek volt, amit nem támogatott a Filmalap.

Igen, nekem ekkorra már a Zoéval együtt három filmtervemet utasították el, Norbinak meg vagy hetet, őt már egy kicsit győzködni is kellett, hogy újra próbálkozzunk, de végül megérte: gyakorlatilag már szinopszisként imádták a tervet. Úgy éreztük, hogy ez a világ legsimább fejlesztési folyamata, ha kértünk vagy javasoltunk valamit, arra mindig pozitív volt a válasz, ahogy Lovas Balázs is nagyon jó ötleteket hozott be konzulensként. Norbi pedig egészen elképesztő formában volt, amikor ezt a történetet megírta, még az előző munkáihoz képest is, én úgy fogalmaznék, hogy szintet ugrott.

Nyakunkon az Örök tél tévépremierje. Ennek az elkészítésében volt valami újdonság A berni követhez és a Félvilághoz képest?

Csak annyi, hogy itt jóval nagyobb volt a költségvetés, mivel ezt a Gulág Emlékbizottság támogatta, a korábbi két munkánkat pedig a Médiatanács. Vagyis itt már kimerészkedhettünk a négy fal közül, megnyíltak a terek, sok helyszínen forgattunk, sok szereplővel, és a forgatási napok száma is felmehetett a korábbi 17 és 19-ről 28-ra. És a film hossza is közel kétórásra nőhetett. Ezzel együtt mindhárom filmünk ugyanazzal az odaadással és ugyanabban a minőségben készült, egyik kapcsán sem merült fel például, hogy ezt nem nagyvászonra, hanem a tévé képernyőjére készítjük: mozifilmes igényességgel készítettük el mindhármat, ahogy a már a Filmalap által támogatott, és kimondottan moziforgalmazásba szánt Apró meséket is.

„VAJON AZ ÖRÖK TÉL IS FOLYTATJA EZT A SZÉP SOROZATOT?”

Amelyben Szabó Kimmel Tamás mellett ott van még Kerekes Vica második, és ott lett volna Nagy Zsolt harmadik főszereplőnek, az ő helyén azonban történt egy csere, Molnár Levente vette át a szerepét. Miért pont rá esett a választásotok?

Leventére már a Saul fiában és két rövidfilmben is felfigyeltem, mindegyikben nagyon meggyőző volt, utána erre csak ráerősített a Szürke senkikben nyújtott teljesítményével. Érdekes módon már az Örök tél kapcsán is felmerült a neve, amikor egy pillanatra kérdésessé vált, hogy Csányi Sanyi el tudja-e vállalni a szerepet. Ez akkor megoldódott, de már ott eldöntöttük, hogy valamiben mindenképp szeretnénk vele együtt dolgozni. Ez végül az Apró mesék lett, ahol az élet úgy hozta, hogy a visszalépő Nagy Zsolt helyét vette át. Hozzáteszem: nem azonnal, mert Zsolt kiszállása után még tartottunk egy castingot, ott viszont pillanatok alatt kiderült, hogy fantasztikusan jól működő hármast alkotnak Vicával és Tomival.

Utólag mennyire érzed jónak, hogy a nagyközönség előtt még aránylag ismeretlen arcról van szó?

Nagyon, ugyanis pont egy olyan karaktert alakít, akivel kapcsolatban sokáig fenn akarjuk tartani a bizonytalanságot, hogy ő egy pozitív vagy negatív figura, és erre nagyon jól ráerősít az, hogy a nézők még nem tudnak hozzá előképeket kötni. De ugyanez volt a helyzet egyébként az Örök télben Gera Marinával is, ugyan a casting során még nem éreztem ennek a súlyát, a forgatás első napjaiban viszont egyértelművé vált, hogy az ő ismeretlensége rátesz egy lapáttal a karakterét övező kíváncsiságunkra. Ugyanezt éreztem a közönség reakcióin is az első vetítéskor, hogy meglepte őket egy olyan új arc, akihez nem tudtak társítani semmi korábbit. A másik oldalon viszont ott volt Csányi Sanyi, akihez rengeteg korábbi szerep tapad, és aki pedig pont e miatt volt érdekes, hogy vajon mit tud kihozni ebből a figurából, mennyire sikerül egy teljesen új arcát megmutatnia.

GERA MARINÁVAL ÉS CSÁNYI SÁNDORRAL AZ ÖRÖK TÉL FORGATÁSÁN

Visszaugrottunk az Örök télhez, amivel kapcsolatban korábban még nem lehetett tudni, hogy egyben vagy két részben vetíti majd a Duna Televízió. Egyrészt ez eldőlt-e azóta, másrészt a Félvilághoz hasonlóan ennek is lehet-e egy mozis utóélete?

Igen, eldőlt, hogy egy részben megy le a film. A mozit illetően pedig még bármi lehet, de semmiképpen sem erőltetjük, hogy ez moziba is kerüljön, ahogy a Félvilág esetében sem tettük, egyszerűen ott volt egy olyan igény a közönség részéről, hogy megnéznék moziban is, ami párosult egy forgalmazói eltökéltséggel is: sőt, több forgalmazó is kitartott a szándéka mellett, hogy moziba vigye a filmet a tévépremier után.

Érdekes, mert annak, hogy a Félvilág utólag moziba került, pozitív és negatív lecsapódása is lehet. Az artmozi hálózat vette műsorra és tartotta is ott mintegy fél éven át, ez alatt a fél év alatt viszont összesen több mint hatezer nézőt hozott. Ha valaki később megnézi a statisztikákat, az ezt a hatezer nézőt fogja látni, ami önmagában elég röhejes szám, de azt már nem, hogy előtte a tévében és különböző online felületeken már több mint kétszázezren látták… Vagyis gyakorlatilag mindenki megnézhette már ingyen, akit érdekelt. Ennek tükrében kifejezetten megdöbbentő volt az élmény, hogy még így is volt hatezer-valahányszáz ember, aki jegyet váltott rá, csak hogy moziban láthassa.

Az Örök téllel kapcsolatban engem ennél a kérdésnél jobban izgat az, hogy a nemzetközi filmfesztiválokat mennyire fogja érdekelni ez a film. A berni követ és a Félvilág összesen több mint hatvan fesztiválon járt, és harminc díjat nyert, és ráadásul ezeknek a túlnyomó többsége nem televíziós fesztivál volt, hanem mozis, hiszen mindkét film A-kategóriás fesztiválon debütált. Vajon az Örök tél folytatja ezt a szép sorozatot? Ez lesz ennek az évnek az igazán nagy kérdése számomra.

„IZGAT, HOGY A NEMZETKÖZI FESZTIVÁLOKAT MENNYIRE FOGJA ÉRDEKELNI A FILM”

[kavinton-munkalap-blog]

A lét, ha nemlét | Örök tél | Szász Attila 2018

A POKOL ELŐRETOLT HELYŐRSÉGEINEK SZÁMÍTÓ GUPVI-LÁGEREK

Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró harmadik közös munkája, az Örök tél a Gulág munkatáboraitól némileg eltérő, ám egyaránt a pokol előretolt helyőrségeinek számító Gupvi-lágerek szörnyűségeibe nyújt betekintést egy magyar faluból elhurcolt nő többéves fogságának fájdalmasan átélhető bemutatásával.

In: Filmhu, 2018. február 22.

A berni követ és a Félvilág sikersztorija után ismét együtt dolgozó alkotópáros megmaradt a bevált receptnél: legújabb filmjük, az Örök tél is történelmi alapokra épül, ugyanakkor az ’58-ban, Svájcban túszul ejtett magyar nagykövet, majd a 20. század első évtizedeiben hírhedtté vált kurtizán, Mágnás Elza utolsó napjait lefestő, feszültséggel teli kamaradrámák után az 1900-as évek egy kevésbé szenzációs, viszont annál fájdalmasabb szeletét vették górcső alá.

Az Örök tél hasonlóképp hiánypótló alkotás, mint Török Ferenc tavaly készült mozija, az 1945. Míg utóbbi a második világháborút közvetlenül követő időszak eseményeit vizsgálta a múlt század magyar történelmének egy korábban feldolgozatlan periódusára fókuszálva, addig Szász, Köbli és alkotótársaik egy jóval tovább tartó korszak eddig szintén sötétben tartott szégyenfoltját, a Gulág-Guvpi táborokba hurcolt magyarok jó esetben „csak” sokéves fogsággal, rossz esetben halállal végződő történetét helyezték reflektorfénybe.

TÖRTÉNELMÜNK EGY KORÁBBAN FELDOLGOZATLAN PERIÓDUSÁRA FÓKUSZÁLVA

Nem árt tisztázni: Gulágoknak azokat a táborokat nevezték, ahova a szovjetek az általuk háborús bűnösnek, illetve a kommunista rendszer ellenségeinek ítélteket deportálták, ezzel szemben a Gupvik azok a lágerek voltak, ahova minden magyarázat nélkül, a sztálini diktatúra szimpla bosszúvágyából adódóan kerültek a véletlenszerűen kiválasztott áldozatok. A moszkvai rezsim egyfelől rajtuk keresztül akart példát statuálni, másrészt a fogvatartottakra kiszabott málenkij robot révén munkaerőhöz jutott.

A film főhőse, Irén (Gera Marina) is ennek kapcsán kerül fel egy nőket szállító vagonra, majd onnan a Donyec-medence egy Gupvi-táborába. A végtelen kiszolgáltatottság mellett szembesülnie kell a talán még nehezebben kezelhető bizonytalansággal: senki sem tudja, vajon életfogytig tartó kényszermunkáról van szó, hazatérhet-e még, ahogy azt sem, hogy a borzasztó körülmények között megéli-e a holnapot. Irén kezdeti elesettségét egyrészt a sziklakemény akaratereje, másrészt egy sokat látott és tapasztalt férfifegyenc, a régebb óta ott raboskodó Rajmund (Csányi Sándor) segít feloldani, aki a túlélés egyetlen lehetséges módszereként megpróbálja elfogadtatni Irénnel az elfogadhatatlant: ne gondoljon a múltra, ne gondoljon a jövőre, csak élje túl a jelent.

NE GONDOLJON A MÚLTRA VAGY A JÖVŐRE, CSAK ÉLJE TÚL A JELENT

A főszereplők közül Rajmund karaktere kidolgozatlanabb, az ismeretlen nő felé táplált érzései kialakulását fel lehetett volna építeni, de a kapcsolat alakulásának epizódjaiban, illetve a lágerélet hétköznapjainak bemutatásakor Csányi mindig új színt ad a karakterrajzhoz. Irénről tudjuk, hogy ki az, aki miatt mindenképp haza kell jutnia, azon az áron is, hogy Rajmund tanácsát elfogadva a lehető legmélyebbre rejti magában az ehhez fűződő reményeket.

Érdekes az az érzelmi kettősség, amit Irén és Rajmund egyaránt megél. Egyrészt ott van bennük az imént említett, nem csak a táborban történt borzalmakkal, hanem saját jövőjük alakulásával szemben is tanúsított, végtelen közöny, melyet muszáj magukra erőltetniük a túlélés érdekében. Másrészt, még ha sikerül is elérniük ezt az állapotot, a teljes lelki kiüresedésnek az egymás iránti érzéseik szabnak határt. Ami ezekből az érzésekből összeáll, az - Rajmund vallomása ellenére - nem feltétlenül szerelem, inkább a társra találás és a másikhoz való tartozás élményének, és az ehhez kapcsolódó egymásrautaltság érzésének szálaiból fonódó kötelék. A férfi tehát azzal, hogy szárnyai alá veszi Irént, épp az ellenkezőjét váltja ki eredeti elképzelésének, mégis a köztük kialakult kapcsolat lesz az, ami túlélhetővé teszi a lágerben eltöltött éveiket.

KEZDETI HARCIASSÁG HITELESEN VÁLTOZIK ÁT BELETÖRŐDÉSBE

Ha már a szereplőknél tartunk: a hazai közönség számára valószínűleg teljesen új arcot jelentő, elsősorban színházi színészként ismert Gera Marina játéka az Örök tél egyik legnagyobb erőssége. A kezdeti harciasság és az ezzel párhuzamosan megjelenő remény Gera alakításának köszönhetően hitelesen változik át beletörődésbe, elfogadásba, amit ugyan feloldanak az utolsó, bő negyed óra eseményei, Irén tekintetéből azonban eltűnik minden csillogás, a helyére pedig az átélt szörnyűségekből fakadó megtörtség árnya költözik.

Hasonlóan fontos, és az eddigi Szász-Köbli együttműködésektől jócskán eltér a film képi világa. Fentebb már szóba került A berni követ és a Félvilág kamarajellege, ami a belső helyszínek dominanciájával járt, itt viszont a szintén állandó csapattag, Nagy András operatőr megmutathatta, mit tud kihozni a téli tájból. A női barakkban vagy a bányában készült belsők is fontosak, de a nagytotálban felvett, grandiózus tájképek láttán érezhetjük át igazán azt a kilátástalanságot, amit a semmi közepén felhúzott tábor foglyai, a második világháború áldozatai, magyarok százezrei megszenvedhettek.

ÖRÖK TÉL – Rendezte: Szász Attila. Havasi János Lánykák, az idő lejárt című könyve nyomán írta: Köbli Norbert, Szász Attila. Kép: Nagy András. Zene: Parádi Gergely. Szereplők: Gera Marina, Csányi Sándor, Döbrösi Laura, Kiss Diána Magdolna, Farkas Franciska, Kurta Niké, Orosz Ákos, Für Anikó, Gáspár Tibor. Gyártó: Szupermodern Stúdió. 110 perc, 2018

Címlap: Csányi Sándor, Gera Marina (Szász Attila: Örök tél, 2018)

[kavinton-munkalap-blog]

Álmaink Amerikái a Dobozban | #Nézzéltévét#1

UDO KIER (BÓDY GÁBOR: NÁRCISZ ÉS PSYCHÉ, 1980)

A héten debütál a mozikban Herendi Gábor Valami Amerikájának harmadik felvonása. Aki nem ragaszkodik hozzá, hogy a csütörtöki premier napján a legelsők között láthassa a filmet, és a tévéműsorok között is ügyesen lavírozik az előttünk álló hét napban, vasárnap estére tokától bokáig bepótolhatja/felidézheti a három testvér folytatódó vesszőfutásának előzményeit, sőt, a harmadik etap készítésének kulisszái mögé is betekinthet. Azoknak is ajándék ez a hét, akiknek inkább David Lynch filmművészete jelent valami Amerikát (és univerzálisat), de aki a két, merőben más stílus egyikét sem kedveli, az sem marad néznivaló nélkül.

In Filmhu, 2018. február 12.

A hét első napja azoknak nyújthat vigaszt, akik lecsúsztak a 4. Magyar Filmhét nagyjátékfilmes mezőnyének egyik legfontosabb darabjáról, Az állampolgárról, amely teltházzal ment a Corvinban megrendezett éves mustrán. Vranik Roland drámája mellett a szekció egy másik versenyzője is képernyőre kerül: Nae Caranfil román-bolgár-magyar koprodukcióban készült moziját, a 6,9 a Richter-skálánt is pótolhatják az érdeklődők. Egy korábbi cikkünkben Caranfil posztmodern musicalként aposztrofált munkája a kortárs román mozi talán egyetlen igazi zsánerfilmesének ég helyett földet rengető, helyenként abszurdba forduló vígjátéka, középpontjában a főszereplő földrengésektől való irracionális félelmével.

JACK NANCE (DAVID LYNCH: RADÍRFEJ, 1977)

A bevezetőben említett David Lynch sem várat sokat magára, és rögtön hétfő este duplacsövűvel támad: első körben a kilencvenes évek második felének egy kimondottan nyugtalanító darabja, a kettéhasadt tudatot a Lynchtől megszokottnál is közelebbről vizsgáló Lost Highway - Útvesztőben kerül műsorra, melyet a rendező első nagyjátékfilmje, az 1977-ben kelt Radírfej követ az alkotó családalapítással kapcsolatos, poszt-indusztriális környezetben megjelenített rémálmainak lenyomataként.

A keddi napra (hazai produkció hiján) a 2016-os Titanic Filmfesztiválon bemutatott, majd kellemes meglepetésként országos moziforgalmazásba is került, a neowesternt horrorisztikus elemekkel fűszerező Csontok és skalpok megtekintését javasoljuk, amelyben egy vadnyugati kisváros lakossága kénytelen szembenézni a közeli barlangokban tanyát verő indián törzzsel együtt megjelenő borzalmakkal. Kedden a 80-as évek VHS-korszaka CGI-tól mentes akciófilmjeinek egyik legnagyobb klasszikusa, a Kommandó is képernyőre kerül, főszerepben az osztrák testépítőből Kalifornia állam kormányzójává avanzsált Arnold Schwarzenegerrel, akitől megtudhatjuk: hogyan viselkedik egy igazi férfi, ha valaki szemtelenkedi mer a családjával.

KURT RUSSELL (S. CRAIG ZAHLER: CSONTOK ÉS SKALPOK, 2015)

A szerda délelőtti matinét Várkonyi Gábor 1978-as tévéjátéka, A fürdőigazgató biztosítja, olyan, nagyszerű színészeket felvonultatva, mint a nevesincs vidéki városka fürdőkombinátjából nyereséges vállalkozást faragó igazgatót alakító Garas Dezső, a kávéfőzésre szakosodott titkárnőt játszó Tábori Nóra, vagy a fürdő működtetésének vizsgálata okán a helyszínre érkező hatalmasság szerepében megjelenő Bodrogi Gyula. Este aztán megint nemzetközi vízekre evezünk: Danny Boyle 1996-ban megjelent, a drogfilmek populáris vonalát erősítő Trainspottingjának bő húsz évvel későbbi folytatásából, a tavalyi mozipremier után már a tévében sugárzott T2-ből megtudhatjuk, hogy alakult a négy, edinborough-i srác sorsa, miután Renton (Ewan McGregor) köddé vált a közösen megszerzett pénz tetemes részével együtt.

Csütörtökre a Duna tévé szállítja a Meseautó Kabay Barna-féle újragondolását, majd Rényi Tamás drámája, a két, együtt induló, majd teljesen más pályát befutó bokszoló történetét elmesélő K.O.következik, amelyben a sors hosszú évek után egy végtelenül izgalmas szituációban hozza újra össze a főszereplőket. A film erős képi világa Zsombolyai János kamerájának (illetve szemének) köszönhető, a két bokszoló szerepében pedig Cserhalmi Györgyöt és Juhász Jácintot láthatjuk.

EWEN BREMNER (DANNY BOYLE: T2 TRAINSPOTTING, 2017)

A Valami Amerika 3 hullámait meglovagoló Herendi-maraton pénteken rajtol a trilógia első részével, és még aznap este folytatódik a harmadik etap werkfilmjének műsorra tűzésével. A folyamatos krízismenedzsmentet folytató Tamás, Ákos és András sorsának további alakulását bemutató második részre vasárnap estig kell várnunk, ekkor viszont azok a Herendi-rajongók is örülhetnek, akik a rendező más munkáit is szívesen fogyasztják: a Valami Amerika első két része közötti időszakban forgatott Magyar vándorhoz csak át kell kapcsolniuk egy másik csatornára.

A péntekhez visszatérve: Gauder Áron animációja, a Nyócker is műsorra kerül, benne a főváros nyolcadik kerülete alatt képződő hatalmas olajmezővel, amiből a történet főhősei óriási vagyont produkálnak, lehetőséget teremtve ezzel álmaik megvalósítására. Ez kinek egy arany Rolex, kinek egy Rambo-összes DVD-szett, díszdobozban. Gauder munkájához hasonlóan roma szereplők töltik meg élettel az egy évvel később készült Szőke kólát, Barnóczky Ákos nagyjátékfilmjét is, amelyet vasárnap este láthatunk a TV2-n.

KIMBERLY ANN COLE (DAVID LYNCH: TWIN PEAKS: TŰZZ, JÖJJ VELEM!, 1992)

Szombat este vetítik 2016 egyik legsikeresebb magyar filmjét, a Till Attila nevéhez fűződő, egy kerekesszékbe kényszerült profi bűnöző (Thuróczy Szabolcs) és amatőr segítői (Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám) kalandos együttműködését bemutató Tiszta szívvelt, amelyről ezt is írtuk korábbi kritikánkban: „Legfőképp fekete komédiaként, bizarr bohózatként ütős ez a film, köszönhetően a szereplők improvizatív (bevallottan gyakorta rögtönzött) és életszerű humorának, valamint Fenyvesi és Fekete önironikus alakításainak.”

A hét harmadik Lynch-mozija is a szombat estét színesíti: a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! a 90-es évek legelején nálunk is vetített kultsorozat, a tavaly, 25 éves várakozás után egy igen erős harmadik évaddal megtoldott Twin Peaks előzményfilmje, az amerikai kisváros életét felkavaró gyilkosság áldozata, Laura Palmer utolsó napjairól. És aki a múlt héten lemeradt volna róla, az a magyar filmművészet egyik ékkővével, Bódy Gábor Nárcisz és Psych��jével zárhatja a hetet, melyet az M5 műsorán tekinthetünk meg.

ROBERT BLAKE (DAVID LYNCH: LOST HIGHWAY - ÚTVESZTŐBEN, 1997)

[kavinton-munkalap-blog]

Magyar Filmhét#4 2018 | Három szín: Fekete

A SZÉGYENNEL KERÜLÜNK SZEMBE

Február 7-én Szabó István egyik legnagyobb klasszikusának, a Bizalom restaurált változatának díszbemutatójával veszi kezdetét a 4. Magyar Filmhét, amelynek nyilvános vetítéseire február 8-a és 11-e között kerül sor a Corvin moziban. Ezúttal a nagyjátékfilmek mezőnyéből választottuk ki azt a három alkotást, melyek megtekintését bátran ajánljuk a kortárs magyar film kedvelőinek.

In: Filmhu, 2018. február 7.

Mielőtt belekezdenénk, ejtsünk néhány szót a magyar és az orosz/szovjet filmművészet közel negyven éve történt összecsapásáról, illetve a revans lehetőségéről. Hogy mi köze van ennek a Filmhéthez? Az első kapcsolódási pont a nyitófilmként vetített, 1980-ban bemutatott Bizalom, melyről érdemes tudni, hogy az 1981-es Oscar-gálán döntősként várta az eredményhirdetést. Szabó István akkor üres kézzel tért haza, a díjat a Moszkva nem hisz a könnyeknek című szovjet drámának ítélte az Akadémia.

A sors úgy hozta, hogy március 4-én, a 90. Oscar-átadón Enyedi Ildikó revansot vehet a 37 évvel ezelőtt elszenvedett vereségért. A Legjobb idegennyelvű film díjáért versengő ötösfogatban a Testről és lélekről négy vetélytársának egyike nem más, mint Andrej Zvjagincev világszerte ismert orosz rendező legfrissebb munkája, a Szeretet nélkül. Ugyan az orosz film sokak szerint a kategória legnagyobb esélyese, bízzunk benne, hogy a szavazásra jogosultak többsége a végtelen szeretet és a totális reménytelenség művészi ábrázolása közül az előbbit preferálja.

A TAVALYI ÉV KÉTSÉGKÍVÜL LEGÉRZÉKIBB MAGYAR FILMJE

Térjünk rá arra a három nagyjátékfilmre, amelyről vétek volna lemaradni az előttünk álló négy napban. Az idei versenybe tizennyolc, tavaly bemutatott, egész estés munkát neveztek a gyártók vagy az alkotók - ezek mindegyike vászonra kerül február 8-11. között, így Enyedi Ildikó Arany Medve-győztes remekműve is. A tavalyi év kétségkívül legsikeresebb, legérzékibb magyar filmje mégsem kapott helyet hármas listánkon, ám mielőtt bárki is abbahagyná az olvasást és darabokra törné laptopját: nemrég a Filmhu hasábjain is beszámoltunk az örömteli hírről, mely szerint a Testről és lélekről február elejétől visszakerül az országos moziforgalmazásba, ennek köszönhetően az ország közel 40 mozijának műsorát gazdagítja majd. A döntésünk mögött tehát praktikus szempontok állnak: aki még nem látta volna, vagy újra megnézné Oscar-jelölt filmünket, az a Filmhéten kívül is könnyűszerrel megteheti azt.

Ezzel szemben Török Ferenc történelmi drámája, a második világháború végét követő hónapok bizonytalanságát és a vidéki lakosság kollektív pszichéjének állapotát egy magyar falu egyetlen napjának eseményeivel illusztráló 1945 már csak elvétve látható 1-1 fővárosi vagy azon kívüli moziban. Ez önmagában még nem indokolná a németek kivonulása után, de a szovjet megszállás előtt játszódó film ajánlását, az viszont annál inkább, hogy ha Enyedi Ildikó alkotására 2017 legsikeresebb, legszebb, vagy legpoétikusabb mozgóképeként hivatkozunk, az 1945-öt bátran kiálthatjuk ki a tavalyi év legnagyobb jelentőséggel bíró magyar mozijának.

A TÖBB, MINT FÉL ÉVSZÁZADOS HALLGATÁST TÖRI MEG

A közel két évtizedes pályát maga mögött tudó Török Ferenc Szántó T. Gábor Hazatérés című kisregénye alapján hozta tető alá eddigi legfontosabb filmjét, melyben metszően éles képekkel mutatja be történelmünk fentebb említett periódusát. A film itthon mind a közönség, mind a kritikusok körében pozitív fogadtatásban részesült, nem beszélve a külföldi elismerések, vagy a begyűjtött díjak garmadájáról. Mint az egyöntetű siker fontos összetevője, mindenképp megemlítendő az alkotók által következetesen végigvitt, apolitikus hozzáállás, amelynek köszönhetően a néző egy pillanatig sem érezheti, hogy a rendező elvárná tőle a témával kapcsolatos állásfoglalást. A látottak hatására megtesszük azt magunktól, alkotói ráhatás nélkül.

Török az 1945-tel nem csak az akkori eseményekkel kapcsolatos, több, mint fél évszázados hallgatást töri meg, hanem a nemzet egésze felé fordul, kezében egy tükörrel, de nem tartja elénk, nem nyomja az arcunkba, egyszerűen felkínálja a lehetőséget, hogy közelebb lépjünk hozzá. Az ábrázolt téma súlyához képest magasnak mondható nézőszám arról tanúskodik, hogy sokan kerültünk közel a tükörhöz, és valószínű, hogy szinte kivétel nélkül bele is néztünk. Még akkor is, hogyha sejthető volt: a szégyennel kerülünk szembe. (Vetítik: február 9., péntek, 14:20)

A RÖGREÁL ÉS A MIRÁKULUM VISZONYA

Míg Enyedi és Török Berlinben, Mundruczó Kornél ismét a Cannes-i Filmfesztiválon képviselte a magyar filmművészetet a kizárólag rögreálban gondolkodni képes ember és az agyunk értelmezési tartományát meghaladó mirákulum viszonyát egy materialista orvos és egy lebegésre képes szír menekült fiú kapcsolatán keresztül vizsgáló Jupiter holdjával. A szerzőiséget korábban több munkájával, leginkább talán a 2005-ben szintén Cannes-ban debütáló operafilmmel, a Johannával csúcsra járató Mundruczó már a 2014-ben készült és a Croisette-ről az Un Certain Regard szekció fődíjával távozó Fehér Istennel is egyértelmű jelét adta abbéli szándékának, hogy szinkronban a rétegfilmes státusz elhagyásával, a jövőben minél szélesebb közönséghez kíván eljutni filmjeivel.

Ezt igazolja a Jupiter holdja is, amely a rendező eddigi leglátványosabb filmje a migráns fiú lebegését nagyszerű kameramunkával rögzítő képsoraival, vagy az egyébként is feszített tempójú cselekmény dinamikáját még inkább felpörgető akciójeleneteivel. A fentiekből egyáltalán nem következik a gondolatiság háttérbe szorulása, az viszont igen, hogy Mundruczó filmje nagyvászonért kiált. Az érdekes kérdéseket felvető tartalom és a mesterien kivitelezett forma mellett nem lehet szó nélkül hagyni az orvos szerepében brillírozó, grúz Merab Ninidze színészi teljesítményét sem. (Vetítik: február 11., vasárnap, 21:00)

AZ ORVOS SZEREPÉBEN BRILLÍROZÓ, GRÚZ MERAB NINIDZE

2017 a magyar film szempontjából a Testről és lélekről éveként marad emlékezetes, de az egészen más hangszeren játszó Herendi Gábor kosztümös, történelmi kalandfilmje, a Kincsem 450 ezres nézőszámát sem fogjuk egyhamar elfelejteni. Listánk harmadik helyére mégsem Herendi kasszasikerét választottuk - aki kíváncsi volt rá, valószínűleg már ott van a 450 ezer néző között.

Jóval indokoltabbnak tartjuk egy olyan film pótlását, amely, jóllehet nagyságrendekkel szerényebb nézőszámot produkált, mégis vitathatatlan jelentőséggel bír, teljesen közérthetően és tetszetős stílusban foglalkozva egy manapság különösen fontos, aktuális problémával. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy mind az 1945, mind harmadik választásunk, Az állampolgár jóval több nézőt vonzott külföldön, mint itthon, és a két film remek fesztiválszereplése is a magyar film nemzetközi renoméjának acélosságát mutatja.

Az állampolgár egy évek óta Magyarországon élő, a nyelvet szinte tökéletesen beszélő, becsületesen dolgozó afrikai menekült életének felfordulását követi nyomon, melyet az anno a hazájában dúló háború elől menekülő és itt letelepedő férfi elsősorban annak „köszönhet”, hogy a sok évig tartó, nyugodt, de elszigetelt hétköznapjai után beleszeret egy családos asszonyba.

EGY AFRIKAI MENEKÜLT KATALIZÁLJA EGY MAGYAR CSALÁD SZÉTBOMLÁSÁT

Még ha a fenti alaphelyzetet ki is egészítjük azzal, hogy a nő egyrészt viszonozza a felé irányuló érzelmeket, másrészt, némi gondolkodás után, elhagyja csőlátású férjét és két, legalábbis korban felnőtt gyermekét, így sem beszélhetünk extrém szituációról: mindannyian ismerünk zátonyra futott házasságokat, elképzelhetetlennek hitt szakításokat vagy épp egymásra találásokat. Rendszerint egyik sem lesz címlapsztori. Vranik Roland filmjében viszont egy afrikai menekült katalizálja egy magyar család szétbomlását, ez pedig már egészen más megítélés alá esik a társadalom szemében. Nem beszéltünk a film minden fontos száláról, de már a fenti folyamat bemutatása is elég lenne ahhoz, hogy bátran merjük ajánlani, sőt, erősen javasoljuk Az állampolgár megtekintését. (Vetítik: február 11., vasárnap, 14:00)

Címlap: Rudolf Péter (Török Ferenc: 1945, 2017)

[kavinton-munkalap-blog]

.

FILMVILÁG PODCAST #21 | A BLACK MIRROR ÖSSZES EPIZÓDJA: RANGSOROLVA

December végén debütált a Netflixen Charlie Brooker zseniális antológia-sorozatának negyedik évada, ennek örömére összeültünk, hogy toplistázzuk a Fekete tükör eddigi összes (azaz 19) epizódját. Volt, ahol egyetértettünk, és volt, ahol nagyon nem. A részletek kiderülnek eddigi leghosszabb adásunkból, amiben a következő kérdések is felmerültek: jót tett-e a szériának a Netfixre költözés; mennyire tolerálható az önismétlés; mi lehet Brooker legnagyobb rögeszméje; érdemes/lehet-e hosszútávon folytatni a sorozatot? (Résztvevők: Baski Sándor, Bilsiczky Balázs, Huber Zoltán)

In: Filmvilág blog, 2018. január 24.

[kavinton-munkalap-blog]

Verzió#14 2017 | Színtiszta csapat | Maya Zinshtein 2016

AZ IZRAELI NACIONALIZMUS TÖMEGEKET MOZGÓSÍTANI KÉPES JÁTÉKSZERE

Akinek a futball iránti érdeklődése nem merült ki abban, hogy tavaly végignézte a magyar válogatott EB-meccseit, valószínűleg az olyan, a rivalizálást jócskán meghaladó, kibékíthetetlen ellentétekről is hallott már, mint a Barcelona és a Real Madrid, a Lazio és a Roma, vagy itthoni példaként a Ferencváros és az Újpest között feszülő viszálykodás.

In: Filmvilág blog, 2017. november 17. 

Fontos rögtön leszögezni, hogy a legtöbb esetben valamilyen ideológiai, esetenként nemzetiségi konfliktusból eredő gyűlölet gerjesztői csak elvétve kerülnek ki egy klub vezetőségének, pláne a csapat játékosainak köreiből. Az élet más területeihez hasonlóan itt is fanatizált szélsőségesek fundamentalizmustól fűtött gondolatai váltják ki azokat az erőszakos cselekedeteket, amelyek elkövetésének gyanúját az adott szurkolótábor minden egyes tagjára ráhúzhatja az általánosításra és egyszerűsítésre mindig könnyen kapható többségi társadalom.

Míg itthon az országos szinten is legtöbb szurkolót maga mögött tudó Ferencvárost környékezték meg rendszeresen jöttment politikusok puszta népszerűségnövelés céljából, addig Izraelben a Beitar Jerusalem az állandó célpont, ráadásul a klub körül rendre feltűnő káderek és pártvezetők kivétel nélkül az izraeli politikai paletta jobb oldaláról, annak is a legszéléről valók - ennek következtében válhatott a Beitar az izraeli nacionalizmus tömegeket mozgósítani képes játékszerévé.

PILLANATNYI MEGNYUGVÁST SEM KÍNÁL

Nem csoda tehát, hogy amikor az orosz tulajdonos 2013-ban két muszlim játékost igazolt a klubhoz, végképp elszabadultak a mindenkori klubvezetés által békeidőben is nehezen kezelhető indulatok, és a szurkolók saját csapatuk ellen fordultak. Maya Zinshtein első rendezésében, a Színtiszta csapatban a helyzet abszurditását próbálja minél láthatóbbá tenni a felfordulás eseményeinek részletes dokumentálásával, e mellett folyamatosan figyeli a két csecsen érkező, valamint két, saját nevelésű Beitar-játékos hozzáállásában, viselkedésében, a történtekre adott reakcióikban bekövetkező esetleges változásokat.

Zinshtein nem retusál, mindent úgy mutat meg, ahogy az a szeme előtt történik. Ebből adódóan a film még csak pillanatnyi megnyugvást sem kínál, amit néhányan a teljes lemondás vagy a helyzetbe való beletörődés miatt pesszimista hangvételnek tekinthetnek, holott az alkotó nem ad hozzá semmiféle érzelmi adalékot az ábrázolt helyzethez. Szó nincs pesszimizmusról - amit Zinhstein kameráján keresztül látunk, az sajnos tömény realizmus.

Címlap: Színtiszta csapat (Maya Zinhstein, 2016)

[kavinton-munkalap-blog]

Az újrakezdés lehetőségei | Szeretföld | Buvári Tamás 2017

VÁRJÁK LELKI SEBEIK ÖSSZEFORRÁSÁT

A 2000-es évek kezdetétől az Inforg Stúdióban alkotó Buvári Tamást már az elmúlt évtizedben készített rövidfilmjei egy részében is erősen foglalkoztatta a háború (és az előszeretettel öldöklő ember) természete, illetve a háború utáni krízis és talpra állás folyamata. Nem meglepő tehát, hogy első nagyjátékfilmjével, a Szeretfölddel is ezt a vonalat viszi tovább, immár egészestés formátumban osztva meg a nézővel a fentiekhez fűződő gondolatait.

In: FILMVILÁG, 2017. november

A közösségi finanszírozásból megvalósult film alapjául Iancu Laura kisregénye szolgált, amelyben az író az első világháború utáni állapotokkal foglalkozik. Buvári szerencsére nem ragaszkodott hozzá, hogy megmaradjon egy konkrét időszak lefestésénél, e helyett egy alternatív valóságba helyezte át a történetet. Egy térben és időben is beazonosíthatatlan falu, Szeretföld lakossága a véget ért háború után próbálja újratanulni azt a fajta életet, melyet nem a szakadatlan rettegés és a bizonytalanságtól való félelem, hanem az alapvetően nyugodt hétköznapok jellemeznek. A vérontás és az azzal járó egyéb borzalmak ugyanakkor olyan súlyú traumákat hagynak maguk mögött, amelyeket a falu lakóinak egy része csak nagyon lassan, vagy egyáltalán nem képes feldolgozni.

MINDEN REMÉNYTELENSÉG ELLENÉRE IS BÍZNAK A VÁLTOZÁSBAN

Buvári filmje azonban nem csak az ő történetükről szól. A rendező egy, (nagyjából) a jelenben játszódó kerettörténetet húz a fentiek köré: Kelet-Európát háború sújtja, aminek következtében sokan menekülnek Magyarországra, főleg Ukrajnából és Romániából. A film kezdetén egy szociális munkás érkezik egy határmenti menekültszállásra, hogy a művészet-terápia sajátos módszerével egy fiktív, mégis a háborúban átélteken alapuló történetet próbáljon meg közösen létrehozni a hazájukat elhagyni kénytelenekkel. A Szeretföldön játszódó történetet tehát a menekültek írják, felidézve saját sorsukat, mégis áthelyezve azt egy, a valóságban nem létező világba, ami - a terapeuta szándékai és elképzelése szerint - segít majd nekik elszakadni a valóságban történtektől, kívülről és távolról vizsgálva felül a múltjukban történt sérüléseket.

A minimális költségvetés dacára szépen, gondosan kivitelezett párhuzam-történet két vonalát eltérő eszközökkel húzzák meg az alkotók. A valóságban élő, dolgozó és segíteni próbáló szociális munkást folyamatos bizonytalanság lengi körül, köszönhetően feladata, küldetése a lehetetlen felé hajlásának, a „programban” résztvevők szkepticizmusából adódó, főként kezdeti kudarcélményeknek. Ebből adódóan a szállón történő jeleneteket az imbolygó, követő kézikamerázás jellemzi, míg Szeretföldön lassabban zajlik az élet, ha nem is zavartalanul. Egyes szereplők visszatérő rémálmokkal küzdenek és az önpusztítás lassú, de biztos eszközével próbálnak kilépni az életből, mások (így az egyik központi karakter, Magdolna) minden érezhető reménytelenség ellenére is bíznak a változásban, és szenvtelenül, összeszorított szájjal, de akkor is várják lelki sebeik összeforrását, vagy konkrét események bekövetkeztét – Magdolna például férje hazatérését a frontról.

MÁR PUSZTA LÉTÉT IS A HÁBORÚNAK KÖSZÖNHETI

A legnagyobb kérdőjel viszont egyértelműen Péterke sorsához köthető. Az erőszakban fogant, tízéves forma gyermek már puszta létét is a háborúnak „köszönheti”, a sötét középkorhoz hasonlítható időszakban cseperedik fel, és nincs olyan figura az életében, akitől elsajátíthatná a békés együttélés és a szeretet mintáját. Péterkével mindent meg lehet csinálni, zokszó nélkül tűri például az őt nem gyermekükként, hanem rabszolgaként kezelő (tartó) házaspár kegyetlenkedéseit, és erősen kérdéses, hogy a jövőben van-e még esélye elsajátítani a „boldogság tudományát”. A végkifejlettel Buvári ugyan felvillantja a remény szikráját, mégis marad okunk a kétkedésre: milyen jövő várhat ránk egy olyan világban, ahol folyamatosak az emberek közötti fegyveres összecsapások (legyen szó milliókat érintő háborúkról vagy helyközi konfliktusokról), napról napra, percről percre növelve ez által a Péterkéhez hasonlók számát?

SZERETFÖLD – Rendezte: Buvári Tamás. Iancu Laura kisregénye nyomán írta: Buvári Tamás. Kép: Ladányi János, Lovasi Zoltán. Szereplők: Turós-Máté Kinga, Lipták Jeanne, Máté P. Gábor, Kőrösi Csaba, Buvári Csege, Lengyel Ferenc, Módri Györgyi, Nagy Zsolt, Trócsányi Gergő, Trokán Anna. Gyártó: Szeretföld Stúdió. 109 perc, 2017

Címlapon: Buvári Csege (Buvári Tamás: Szeretföld, 2017)

[kavinton-munkalap-blog]

Amíg világ a világ | Beszélgetés Buvári Tamással

.

Szeretföld címmel, közösségi finanszírozással készítette el első nagyjátékfilmjét Buvári Tamás, akit főként az előző évtizedben forgott rövidfilmjei, többek között a 2002-es Velencei Biennálén is bemutatott Posztkatona, vagy a 2006-os Filmszemle kísérleti és kisjátékfilm szekciójában fődíjjal jutalmazott Kivégzés révén ismerhetünk. A rendezővel a film keletkezésének körülményein túl a háborúk okozta traumák feldolgozásának lehetőségeiről is beszélgettünk.

In: Filmvilág, 2017. november

A 2000-es években készült rövidfilmjeidben a dokumentarizmus és az experimentalizmus jegyei is meghatározóak voltak, mintha még az alapvető műfajok közötti distanciát is elvetnéd és kizárólag az elkészült munka művészi értékét tartanád szem előtt. Honnan ez a hozzáállás?

Az embert különböző hatások érik, amikből kialakul egy sajátos látásmód. Felsorolhatnám ezeket én is, kezdve Tarkovszkijtól, Cassavetes vagy Bergman művészetén át, mondjuk a Családi tűzfészekig, de azt az elegyet, ami ebből létrejön, nem úgy kezdem el meg közelíteni, hogy egy filmemet éppen milyen műfajhoz sorolom, hanem úgy, mint rátalálálást a saját hangomra. Ennek engedtem teret és így jöttek létre a szerzői filmjeim, Muhi András pedig, akivel elkezdtem dolgozni az Inforgnál, szintén nem az az ember, aki bármilyen határokat állítana fel a gondolko dást illetően.

Ugyanakkor azt is igyekeztem elérni, hogy ez a hang valamelyest letisztuljon, és például egy fiktív film, amit készítek, kimondottan játékfilmes legyen. Műfaji filmekkel nem próbálkoztam, akkoriban nem is volt rá nagyon mód. A 2000-es évek alapvetően a szerzői filmekről szóltak, a mára jellemző megközelítés, jelesül a szerzői és a közönségfilm szerencsétlen ellentétbe (néhol még szerencsétlenebb párhuzamba) állításának elhagyása 2010 után jelent meg igazán. A többszólamúság mindig érdekelt, néhány éve kezdtem el komolyan foglalkozni azzal, hogy egy tisztán műfaji filmet írjak a maga szabályrendszerével - természetesen az egyéni látásmódommal fűszerezve, s ez a filmterv végül egy sci-fi lett.

.

A többszólamúság ellenére is megkérdezem, hogy melyik alapműfaj állt és áll hozzád a legközelebb?

Az irány mindenképpen a játékfilm. Azt gondolom, hogy az első két televíziós játékfilmem, az Életbevágó és a Várjá’ Vlagyimir, vagy az utánuk következő rövidfilmek egyrészt mind a játékfilmes rendezés összetettségével, alaposságával készültek, másrészt önmagában nem érdekelt a dokumentumfilm vagy a kísérleti film. Ezekben a filmekben mindig szerepeltek civilek is a profi színészek mellett, de akár az ő vezetésüket, akár a képi és hangi világot, vagy a forgatókönyvet nézem, ez mindenképp egy játékfilmes út volt.

A játékfilmes zsánerek közül mit vagy miket részesítesz előnyben a többivel szemben?

Azt hiszem, a sci-fit. Mint mondtam, van egy filmtervem, amit először 2-3 éve adtam be a Filmalaphoz, akkor nem támogatták a forgatókönyv-fejlesztést. Hozzáteszem: teljesen elfogadható dramaturgiai indokok alapján. Néhány olyan, fontosabb kulcsmomentumra hívták fel a figyelmemet, amivel egyet tudtam érteni. Nyilván azt gondolom, hogy az én eredeti elképzeléseim szerint is jó lett volna a könyv, de az ő javaslataik az egyszerűsítés felé mutattak.

Maga a Szeretföld-projekt és az ezzel kapcsolatos közösségi finanszírozás ötlete viszont ugyanebben az időben jött be, ezért félre is tettem a sci-fi tervet. Egyrészt nem akartam a két dologgal egyszerre foglalkozni, másrészt nyilvánvalóan volt bennem egy adag csalódottság a visszautasítás miatt. A fejlesztés lényegét ugyanis épp az jelentette volna, legalábbis szerintem, hogy belevesszük a filmbe a Filmalap javaslatait, miközben ők támogatják a forgatókönyvírást. Egyébként most, hogy a Szeretföld elkészült és elindult a maga útján, egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy elő kell vennem ezt a sci-fit és érdemes újra pályáznom vele, figyelembe véve a javasolt módosításokat.

.

Ezek szerint tehát 2-3 évvel ezelőtt kezdtél neki a Szeretföldnek. Honnan jött az ötlet?

Úgy emlékszem, 2015-ben a médiamecenatúrás pályázatoknál előnyt élveztek az első világháborús vagy az ’56-os témák, ezért egy olyan televíziós film ötlete merült fel bennem, amely összefüggésben van az első világháborúval. A háborús tematika nekem még kapóra is jött a korábbi filmjeim kapcsán, és nem is feltétlenül akartam én kitalálni a történetet, egy tévéfilm esetében jónak tartom, ha irodalmi adaptáció - ezek mentén kezdtem el tehát keresgélni, és így bukkantam rá Iancu Laura kisregényére. Ennek a műnek a sztorija lett tulajdonképpen az a vonal, ami a filmben Szeretföldön játszódik. Egyeztettünk Laurával, elkezdtem írni a forgatókönyvet, de ott volt bennem a félsz, hogy ha ezt sem támogatják, akkor tulajdonképpen megint feleslegesen dolgozom. Ezért kezdtem el rajta gondolkodni, hogy meg lehet-e ezt más módon is csinálni vagy sem.

2015 elején még nem nagyon lehetett látni semmilyen közösségi vagy alternatív játékfilmet, úgyhogy viszonylag eredetinek hatott az ötlet. Mivel Veszprém mellett élek, főként az ottani kulturális életben vagyok benne - először ott kezdtem el tapogatózni. Pillanatok alatt kiderült, hogy nagyon sok mindenkit bele lehet vonni a dologba, akár alkotótársként, mint színészt, operatőrt, zeneszerzőt vagy producert, akár a finanszírozást illetően, gondolok itt különböző helyi intézményekre vagy vállalkozásokra. Ezt tapasztalva döntöttem úgy, hogy megpróbálom ilyen módon összehozni a filmet és nem adom be a pályázatra.

Ekkor már nem is tévé-, hanem nagyjátékfilmben gondolkodtam, és itt jött az ötlet, hogy az időtlenség és az aktualitás közötti átjárást, vagyis a „semmi nem változik” helyzetet jobban meg tudom úgy mutatni, ha van egy olyan kerettörténet, ami a mai korhoz passzol. Ennek az alapja a 2014-ben, Ukrajnában kitört háború lett, szűkebben véve az a folyamat, amelynek során nagyon sok magyar jött át Kárpátaljáról Magyarországra, vagy az őket ért atrocitások miatt, vagy azért, hogy elkerüljék a sorozást. Az ő menekült státuszuk adta ki a kerettörténetet, amelynek szereplői egy szociális munkás segítségével létrehoznak egy másik, fiktív történetet, amely egy szűk közösségnek a háborút követő talpraállásáról szól. Ezzel a szociális munkás mintegy tanítja a közösség tagjait, hogy nekik is sikerüljön ez a talpraállás, mert az élet a háború után is megy tovább, a múltban történt eseményeket pedig újra át kell élni és ezen keresztül feldolgozni.

.

Fontos döntés volt még, hogy a szeretföldi történet mégsem az eredeti, első világháborús környezetben, hanem egy időtlen világban játszódjon. Ennek főként anyagi okai voltak: egy első világháborús, kosztümös filmet néhány millió forintból biztosan nem lehetett volna megcsinálni. Egy-két katona szereplésével még igen, de itt egy teljes falu közösségéről beszélünk, több főszereplővel és számos epizódszereplővel. A visszajelzések alapján egyébként nagyjából sikerült a terv, mert a kész filmben erősen ott van az a fajta időtlenség, amire gondoltam.

Ez a két, párhuzamos történet folyamatosan, oda-vissza reflektál egymásra a filmben. Ezzel erősödik az általad említett kortalanság, viszont egy ijesztően negatív kép rajzolódik ki a háborúk végeláthatatlanságáról.

Igen, egyértelműen az látszik, hogy nincs megállás, és hogy az emberiség képtelen tanulni a történelemből, az anyagi érdekek felülírnak és irányítanak mindent. Ezért is jó, ha készülnek erre a problémára fókuszáló filmek, mert ha elmesélünk egy ilyen történetet, az talán figyelmeztetőleg hathat a nézőre. Persze ez csak úgy működik, hogy az egyes emberek, karakterek, tehát a szereplőid mélyére mész, mert általánosságban nem lehet erről beszélni. A gyűlöleten, vagy az ellenségeskedésen, ami minden háború alapja, csak úgy lehet változtatni, ha az egyén önmagába merül le és ott változik meg, annyira, hogy ezt követően nem hajlandó részt venni például a közhangulatban uralkodó, az ellentétekre alapozó eseményekben. Azt gondolom, hogy az ember önmagában elég erős ahhoz, hogy magában, legbelül megérintse vagy megértse a lényeget, ami nem más, mint az emberek egymás közöttisége, egy nagy, közös lélek, amit Istennek is hívhatunk, és megmutatja, hogy a világban valójában semmiféle gyűlöletnek nincs helye, csak a szeretetnek.

A filmben is fontos volt, hogy a főbb szereplőkről, mint például Magdolna, megmutassuk, hogyan tudja feldolgozni a történteket, és a végén képes legyen azt mondani, hogy értek ugyan sérelmek, nem is akármilyenek, de akkor sem a bosszúnak vagy a gyűlöletnek élek, hanem megpróbálok a szeretetre koncentrálni. A kisfiú, Péterke történetét is ez határozza meg, csakhogy ő még gyerek, így ott a remény megmutatása volt a lényeg, hogy ha felnő, akkor talán hasonlóan fog gondolkodni, mint Magdolna. És ott van ugyanakkor a háborút végre maga mögött hagyó katona, aki szintén kísérletet tesz a békébe való visszatérésre, csakhogy ez nem sikerülhet mindenkinek.

.

E miatt vagyok szkeptikusabb, mert itt nagyon súlyos traumákat kell vagy kellene feldolgozni.

Ezért kell arra koncentrálnunk, hogy a társadalom minél inkább törekedjen ezeknek az embereknek a meggyógyítására, ha már a tragédiák nem akadályozhatóak meg. Mondok egy példát: ha százszor ennyi szociális munkásunk lenne, akkor is jutna feladat mindannyiuknak. És miért ne lehetne százszor ennyi? Akarat kérdése. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy a jóléti társadalom mennyiben felelős azért, hogy egyszerűen otthagyja az út szélén a segítségre szoruló embereket. És itt már túllépünk a háborún, mert gondoljunk csak a családon belüli erőszakra, vagy azokra, akik hajléktalanok, alkoholisták, hátrányos helyzetűek. Nem az jelentene egy valódi európai civilizációt, ha odafigyelnénk ezekre az emberekre és megpróbálnánk őket felemelni? A helyett, hogy cirkuszra költjük a pénzt és urizálunk, a szolidaritásra kellene jobban összpontosítani, elvégre ez tesz (vagy tenne) minket emberré.

Mikor és hol látható majd a Szeretföld?

A közösségi finanszírozáshoz és a háborús gyerekfilm tematikához méltó módon, egy izgalmas fesztivál, az Off Biennálé Budapest programjaként kerül a mozik műsorára november elején. Budapesten a Art+Cinema fogja játszani, de vidéki nagyvárosok Art Filmszínházaiban, továbbá a Mozgómozi műsorán is látható lesz.

[kavinton-munkalap-blog]

Előny a fogadónál | Janus Metz: Borg McEnroe

.

Miként az atlétika a sportok királynőjeként, a tenisz a sportok királyaként szerepel a köztudatban, köszönhetően elsősorban a sportágat (ma már kevésbé) körülvevő eleganciának, vagy annak a fajta, a sznobizmust gyakorlatilag nyíltan felvállaló hozzáállásnak, amelynek egy mellékszereplő, a wimbledoni döntőt közvetítő kommentátor ad hangot Janus Metz legújabb filmjében, az egyszerűen csak Borg McEnroe címmel ellátott, skandináv koprodukcióban készült sportdrámában: „A tenisz nem minden társadalmi rétegnek való.” - mondja mikrofonjába a riporter, majd szivarra gyújt.

In: Revizor online, 2017. október 5.

Az elhangzott véleményre az idő előrehaladtával ugyan egyre többen rácáfolnak, ennek ellenére a mondatban rejlő felsőbbrendűség érzete a mai napig körbelengi a krétavonalakkal körülhatárolt pályák és citromsárga labdák világát.

A játék felgyorsultsága vagy a játékosok fizikai tulajdonságainak elsődlegessé válása miatt ma már sokszor csak atomteniszként emlegetett sportág jelene ugyanúgy nem hasonlítható össze a hetvenes-nyolcvanas évek korszakával, ahogy Cristiano Ronaldo sem állítható Puskás Öcsi mellé. A csapatsportok jellemzőinek átalakulásával párhuzamosan természetesen az egyéni ágazatok sajátosságai is módosultak. Amit a hetvenes években Ilie Năstase vagy Jimmy Connors produkált az (akkor még kizárólag) fűvel vagy salakkal borított pályákon, azt értelmetlen összevetni a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójának ikonjai, így Ivan Lendl, Boris Becker vagy Stefan Edberg (Borg után a következő svéd csillag) mutatványaival, pláne nem az ezredfordulóhoz közelítve trónra kerülő André Agassi vagy Pete Sampras játékával.

Sorolhatnánk még a neveket és a topjátékosokhoz köthető rekordokat, a begyűjtött trófeák számától kezdve a leghosszabb győzelmi szériákig, ugyanígy a legendás, hosszú évekig tartó párharcokat (rögtön a közelmúltból például Roger Federer és Rafael Nadal esetét), de az utóbbi tényező esetében valószínűleg mi is oda lyukadnánk ki, ahova a dán rendező, vagy Ronnie Sandahl svéd forgatókönyvíró.

.

Rivalizálásuk drámaiságából adódóan ugyanis egyáltalán nem meglepő, hogy épp erről a párosról, a (többek között) ötszörös wimbledoni bajnok, a hetvenes évek második felét egyértelműen domináló, higgadtsága miatt a Jéghegy becenévre is hallgató Björn Borg, illetve a svéd szupersztár korai visszavonulását követő időszak legjobbja, a Borggal ellentétben finoman szólva is temperamentumos amerikai fenegyerek, a nyolcvanas éveket szinte végig uraló John McEnroe párharcáról készítettek alapvetően életrajzi elemekből összerakott, e mellett helyenként nyilvánvaló, másutt kérdőjelesen fiktív összetevőkkel fűszerezett sportfilmet.

A választásban, jelesül Borg és Mac rivalizálásának (illetve a két csillag karakterének) bemutatásában nyilvánvaló szerepet kapott a játékosok teljesen eltérő személyiségében rejlő drámai töltet, illetve az az 1980-as, közel negyven éve lezajlott wimbledoni döntő, amelyre a sportág szerelmesei mellett még a kevésbé hozzáértők is mint a valaha volt legnagyobb mérkőzésre tekintenek vissza. Tény: az ötjátszmás, elképesztő fordulatokkal teli és mindkét fél részéről zseniális játékot hozó meccs egyértelmű őrségváltást jelentett a tenisz történetében. Ahogy azt Borg több helyen elmondta: ez volt az a mérkőzés, ahol először ijedt meg tőle, hogy veszíthet, ami nagyban befolyásolta korai visszavonulását, McEnroe számára pedig a végeredmény dacára is elérkezett az áttörés pillanata.

Az egyik első gondolat, ami a film iránt érdeklődőkben felmerülhet: hogyan lehet elkerülni egy korábban már minden apró részletében kielemzett és feldolgozott sportesemény bemutatását a zászlajára tűző vállalkozás esetében a szárazságot, illetve a dokumentarista jelleg markáns megjelenését? Pedersen egyszerűen válaszolja meg a kérdést, egyben sikeresen oszlatja el a felmerülő kételyeket. A két főszereplő jellemének minél alaposabb vizsgálatára fekteti a hangsúlyt, a feszültséget pedig a film szerkezetével sikerül fenntartania az első perctől az utolsóig. A bő másfél órás játékidőből nagyjából húsz percet kitevő és értelemszerűen a végére hagyott döntő mérkőzést megelőző néhány hét eseményeit párhuzamosan szerkeszti össze a szereplők folyamatos flashback-jeivel, illetve a két sportoló gyermekkorának különböző fázisaiban történt, meghatározó események bemutatásával. Ez abban az esetben volna tökéletes megoldás, ha ugyanannyit foglalkozna mindkét szereplőjével, az viszont, hogy Borg előélete egyértelműen túlsúlyba kerül, még azoknak is zavaró lehet, akik történetesen nem McEnroe elkötelezett rajongói.

.

Tegyük hozzá: a pályája csúcsán lévő, ennek ellenére huszonévesen már a visszavonulást fontolgató sportoló karakterrajza valóban több muníciót tartogathat magában, mint egy ifjú tehetségé, ez pedig valamelyest indokolja Borg vívódásainak és privát élete bemutatásának a túlsúlyát. McEnroe személyisége egyébként is külön tanulmányt érdemelne, a fentiek ellenére mégis bivalyerős jelenléte a filmben nagyban köszönhető az őt megformáló Shia LaBeoufnek, aki eddigi pályafutása egyik, ha nem a legerősebb alakítását nyújtja, tökéletesen visszaadva az amerikai teniszezőben tomboló feszültség megnyilvánulásait, a McEnroe-ra jellemző maximalizmust, ugyanígy a döntőben tanúsított, öntürtőztető magatartását, vagy az azt követő (ideiglenes) megnyugvást.

Kiemelten fontos összetevője még a filmnek a tetszetős operatőri munka, amely szintén jó eszköz Pedersen kezében, hogy bemutassa a Borgra és McEnroe-ra jellemző attitűd eltéréseit, vagy pillanatnyi állapotuk jellemzőit. A svédről készített felvételek a legtöbbször statikusak (leszámítva a lázadó gyermekkor jeleneteit), míg Mac esetében tálcán kínálja magát a steadycam használata. A kamera a teniszpálya geometriáját is előszeretettel használja a higgadtsággal járó rendezettség vagy a kétségbeesésből adódó pánikhelyzetek lefestésére, nem egyszer élve a pálya fölötti, magasból vett felvételekkel. Janus Metz Pedersen keze tehát időnként ugyan megbicsaklik egy-egy ütésnél, de a ziccereket nem hibázza el, ennek köszönhetően pedig - ha nem is simán, de - aránylag magabiztosan hozza a meccset, aminek laikus vagy hozzáértő nézőként egyaránt örülhetünk..

.

Címlapon: Sverrir Gudnason, Shia LaBeouf (Janus Metz: Borg McEnroe)

[kavinton-munkalap-blog]

Szemrevaló#22 2017 | Tini Tüllmann: Freddy / Eddy

.

A doppelgänger-jelenségnek, vagyis egy élő személy (általában gonosz) hasonmásának többnyire képzeletbeli, esetenként valóságos ikertestvérének bemutatására nem csak a filmművészetben, de az irodalomban is számtalan példát találhatunk: a mitologikus eredetű, az idő előrehaladtával már paranormális jelenségként aposztrofált téma Johann Wolfgang von Goethe (Költészet és valóság, 1812), Percy Bysshe Shelley (Prometheus Unbound, 1820) vagy Edgar Allan Poe (William Wilson, 1839) agyát is megmozgatta, nem beszélve a későbbi mozgóképes megközelítésekről, amelyek felsorolásába a lista végtelen felé konvergáló hossza miatt belekezdeni sem érdemes.

In: Filmvilág blog, 2017. szeptember 27.

Az evil twin vagy az imaginary friend alakja tehát oly sokszor jelent meg az elbeszélő-művészetekben, hogy különösen nehéz dolga van annak, aki újat, eredetit szeretne felmutatni a témával kapcsolatban. Erre tesz kísérletet Tini Tüllmann német rendező tavaly készült thrillerével, a Freddy / Eddy-vel, amely négy fesztiválnevezéséből négyszer kapott fődíjat, akár a legjobb rendezés, akár a legjobb elsőfilm kategóriájában.

A fentebb említett tematika-cunami hullámjai közt első látásra tipikusnak tűnő történet tulajdonképpen ugyanazokból a panelekből kezd el építkezni, mint neves vagy nem annyira neves elődjei, a másfél órás játékidő alatt viszont többször is kikapja a fogódzót a megoldás tudatában túl korán hátradőlő néző kezéből, és a film végéig fenntartja a kérdéssel járó feszültséget, hogy a hasonmás, Eddy vajon tényleg csak a hóbortos festő, Freddy (Felix Schäfer) tudatában létezik, vagy ennél nyakatekertebb-e az eset?

Tüllmann lassan adagolja az információkat, melyek alapján közelebb kerülhetünk a megfejtéshez, sőt, bevon a történetbe egy harmadik fontos szereplőt, Freddy kétségkívül hús-vér féltestvérét, aki időnként ugyan csak biodíszletként funkcionál, máskor viszont komoly hangsúlyt kap, például a család múltjára vonatkozó, elejtett megjegyzéseivel.

Freddyre egyre többen tekintenek úgy, mint egy komplett eszementre, aki nyilvánvalóan csak vizionálja Eddy létezését, így próbálva kivonni magát a korábban általa (?) az őt megcsaló feleségével szembeni erőszakból következő felelősség alól. Hogy mennyire ítél megfelelően a férfi környezete, arra a film végén egyértelmű választ kapunk, Tüllmann tehát nem hagyja nyitva a találgatásokat lehetővé tevő kaput, hanem az utolsó snittel határozott mozdulattal csapja rá az arcunkra.

[kavinton-munkalap-blog]

Szemrevaló#22 2017 | Fritz Lang: M (1931)

A TÖMEGPSZICHÓZIS TÜNETEIVEL SZEMBESÍTVE KÖZÖNSÉGÉT

Az idei Szemrevaló ‘Fritz Lang újragondolva’ szekciójában nem csak eddig nem látott, vagy nehezen hozzáférhető darabok, de egy jól ismert klasszikus is helyet kap. Lang első hangosfilmje (melyet a rendező a legjobban sikerült munkájának minősített) egy bűnügyi alapokra épített és lélektani drámába ágyazott masszív thriller, főszerepben a kor színészzsenijével, Peter Lorre-ral.

In: Filmvilág blog, 2017. szeptember 23.

Lang remekműve filmtörténeti alapvetés lévén mindenkinek bátran ajánlható, annak is, akik korábban már találkozott vele - de nem egy mozi sötétjében. A rendhagyó kamera-beállítások, a nézőpontokkal való kísérletezés és az (akkor, 1931-ben még relatíve újnak számító, azóta klasszikussá vált) plánozás felváltva történő alkalmazása nagyvászonra vetítve vághatja igazán mellbe a nézőt. A történet középpontjában egy rejtélyes sorozatgyilkos áll, akit nem csak a rendőrség próbál kézre keríteni, hanem a nyomozásba önhatalmúlag bekapcsolódó helyi alvilág, nem beszélve a négy és fél milliós Berlin félelemben élő lakóiról.

Ha hinnénk az összeesküvés-elméleteknek, és párhuzamot vonnánk a német rendező klasszikusa, valamint napjaink bizonyos eseményei között, még az is felmerülhetne, hogy a titokzatos elkövető, M, valójában egy nem létező, a hatalom által kitalált figura, akinek funkciója a lakosságban való félelem gerjesztése és fenntartása. Ilyen, vagy ehhez hasonló elméleteket alapul venni persze különösen morbid volna épp annak a Langnak a filmjét illetően, akinek a csúcsra járatott konteók hatalomra került megszállottjai miatt kellett elhagynia hazáját. M hús-vér ember, akit ugyan viszonylag hamar, nagyjából negyed óra elteltével meg is mutat a rendező, ezzel együtt mégis sikerül közel két órán át fenntartania a feszültség olyan fokát, melyet bármely, kortárs thriller rendezője megirigyelhetne.

Az első képsorokat a félelem formáinak bemutatása határozza meg, de bármekkora rettegést is gerjeszt a gyilkos a többmilliós város lakosságában, Lang elsősorban nem a kialakult félelem természetét, sokkal inkább a társadalom kollektív viselkedésére gyakorolt hatását vizsgálja, a tömegpszichózis tüneteivel szembesítve közönségét. Teszi ezt többek között a weimari köztársaság általa előre megjósolt eltorzulásának veszélyeire való figyelmeztetésként, e mellett rendkívül érzékenyen beszél a törvényes rend és az önrendelkezés létjogosultságának azóta is fennálló, örök dilemmájáról, háttérben a korai harmincas évek Németországának minden bájával és bajával.

Címlap: Montázs Peter Lorre-ról

[kavinton-munkalap-blog]

Ki nevet a végén? | Andy Muschietti: Az (2017)

.

A mozivászon előtti rettegésre a legkisebb mértékben sem vágyó nézőként különösen aberrált húzásnak tűnhet önként jelentkezni a horror, mint alapzsáner bármilyen nyúlványát értékelő kritika megírására (és a cikk tárgyát jelentő film ezzel járó megtekintésére), az átélt élmény mégis pozitív, felismerések és rádöbbenések sorával.

In: Filmvilág blog, 2017. szeptember 6.

Nehezíti viszont a helyzetet, ha egy olyan, klasszikus történet aktuális feldolgozásáról van szó, amelynek alapjait a műfaj egyik megkerülhetetlen géniusza, Stephen King vetette papírra a nyolcvanas években, és amely néhány évvel később már mozgóképen is megjelent egy kétrészes tévéfilm formájában. A (rajongó) olvasók tehát mindent tud(hat)nak a témával kapcsolatban, a cikk szerzője nagyjából semmit.

.

Utóbbi állítás persze már nem igaz, miután Andy Muschietti 135 percen keresztül mesél a Maine-i kisváros, Derry csatornarendszerében élő, cirka három évtizedenként felbukkanó, akkor viszont rengeteget gonoszkodó bohóc, Pennywise (Bill Skarsgård), illetve az utána nyomozó kiskamaszok kalandjairól. A Vesztesek Klubjának elnevezett alsótagozatos csapat vezére, Bill, nem hajlandó beletörődni, hogy öccse, George egy esős napon szőrén-szálán eltűnik, és kivétel nélkül traumatizált barátaival összefogva megpróbálják előkeríteni az eltűntet.

Amint az fokozatosan kiderül, Pennywise mindannyiukat megkörnyékezi, és személyre szabottan tartja őket rettegésben. A többek között Cary Fukunaga által is jegyzett forgatókönyv viszonylag jól eltalálja az arányokat a hét gyerek különböző háttértörténetének bemutatását illetően, így biztosítva a sztorihoz passzoló, többfőszereplős felállást. A horrorelemek szüneteiben helyet kapó, néhol mulatságos, néhol kissé zavaró viccelődésekkel járó hangulat a tavalyi év egyik legfelkapottabb sorozatára, a Stranger Thingsre emlékeztetheti a nézőt - ha másért nem, hát Finn Wolfhard, a széria egyik kulcskarakterének itteni, markáns szerepe miatt.

.

A film ugyan kissé döcögősen indul, de idővel úgy nyeli magába a fentebb említett ellenérzésekkel indító nézőt, ahogy Derry utcai lefolyói az esővizet és Pennywise áldozatait. A vászon előtt ülve tehát egyre erősödik a vélemény, hogy egyrészt az Azhoz hasonló, klasszikus horror kimondottan szórakoztató is lehet, másrészt, hogy mekkora hiba volt gondolatban ugyanabba a skatulyába zárni egy Stephen King adaptációt, egy Drakula-filmet, egy húscafatokból felépített slashert, vagy egy kőkemény pszichohorrort.

Muschietti rendezését a könnyedebb jelenetek és a gyerekszereplők miatt akár amolyan családi horrornak is minősíthetnénk, de az emberhússal táplálkozó bohócnak és a megfelelő mértékben használt CGI eredményeinek köszönhetően mi sem javasolnánk egy bizonyos korhatár alatt a film megtekintését. Akár a Vesztesek Klubja tagjainak látomásaira, akár Pennywise különböző megjelenési formáira gondolunk, vitán felül kijelenthető, hogy vizuálisan mindenképp egy látványos, a kisvárosi idillt és a rettenetet ugyanolyan tetszetősen ábrázoló darabot sikerült összerakni, azért pedig plusz piros pont jár az alkotóknak, hogy csínján bántak a hatásvadász hangeffektek vagy kamerarángatások használatával.

.

A producerek és a rendező (akinek korábbi kisfilmje, a Mamá három perces játékidejének képkockáit maga Guillermo Del Toro kiáltotta ki az általa látott legfélelmetesebb mozgókép) már a folytatást tervezik, ami nagyjából 30 évvel később játszódna, főszerepben az addigra felnőtt srácokkal, és természetesen a hosszú pihenőjéből valószínűleg ereje teljében visszatérő, bosszúvágytól fűtött Pennywise-zal.

Címlap:  Bill Skarsgård (Andy Muschietti: Az / 2017)