#nagyi projekt | Explore Tumblr Posts and Blogs

metalindex-hu · 2 years

Text

Torokének a Mátra tövében - Lantrópia interjú

Torokének a Mátra tövében - Lantrópia interjú - https://metalindex.hu/2022/09/20/torokenek-a-matra-toveben-lantropia-interju/ -

Ma van kereken egy hónapja, hogy a csillagokhoz vezető utak megnyíltak a Mátrában. Az Entrópia Architektúra másodjára tarolta le a hegyvidéket, egy kollaborációs, egyszeri alkalommal eljátszott rituáléval. Őszintén szólva én emiatt a produkció miatt mentem el és vesztettem el a Zaj szüzességemet. Ez a csodába illő 50 perc pedig az évtized egyik koncertjeként írta be magát a történelem könyvekbe. Ennek apropóján beszélgettünk a srácokkal, hogy Ők miként élték meg és hogyan jött létre, ez a nem mindenanpi előadás.

Sziasztok! Köszönöm, hogy szántok időt erre az interjúra. Most hagyjuk a kötelező köröket, ki, kicsoda meg hasonlóak és csapjunk egyből a lecsóba. Azaz, a mátrai szeánsz, meg annak a háttere.

Az Entrópiának, ez már nem az első ilyen megmozdulása. Hányadik alkalmi társzenekart fogyasztottátok most? És kik voltak az eddigiek?

Cs: A zenekar az elmúlt közel 22 év alatt számtalan vendégzenésszel dolgozott együtt. Ráadásul volt egy hosszú életszakaszunk amikor a kísérletezés és improvizáció uralta a színpadunk. Képtelen lennék megmondani, mennyi ilyen eset következett be. Konkrét egész estés kollaborációs munkánk talán először 2015-ben a a Fekete Zajon az Oaken zenekarral állítottuk színpadra. Az Oaken keresett meg az ötlettel (én több zenei munkában és lemezen is közreműködtem már korábban velük) Bár nem volt egyszerű (különböző habitusú zenészek tök más hangolásban :P) de az is nagyon dörrent akkor. Másodszorra a Body Meta zenekarral volt (a Pop Ivan tagokkal átfedésben dolgozó rejtőzködő improvizatív jazz projekt) rendkívüli mértékben élveztük, de az az improvizációról, a játékosságról és az esetlegesség, a pillanat törékenységéről szól.

M: Hivatalos „kollaborációként” a második koncert volt, bár ahogy Csaba említette, voltak már egyéb esetek is.

Honnan jött az ötlet, ezekhez a kollaborációs munkákhoz? Esetleg a The Body vagy a Thou munkássága improvizált titeket?

G: A kollaboráció Gyula fejéből pattant ki. Az Entrópia nyár elejétől komoly átalakuláson megy át, részben ennek eredménye ez a kollab.

Gy: Adta magát, hogy egy ilyen koncertet összehozzunk, az Entrópia Architektúrával elég sok közös koncertünk volt az elmúlt években, közös a próbaterem, közös a basszusgitáros és a két zenének is van egyfajta metszéspontja. Kósa Csabával, Gáborral meg Sinka Péter barátunkkal jó pár éve volt egy örömzenélésünk, szóval volt előzetes jó tapasztalat is.

Cs: Hahaha! Eltaláltad! A The Body, vagy a Thou, illetve az Oathbraker vs Hessian valamint a Skuggsjá (Wardruna vs Entombed) voltak az ötletadó együttműködések. Amikor először hallottam, hogy milyen, ha ennyi zenész egyszerre tombol a színpadon, és ez mit művel a közönséggel: Azt mondtam, hogy ezt meg kell csinálni! Volt egy Reign of Fire nevű a magyar klubzenei életet érintő próbálkozásunk, ahol egy éven keresztül, a hazai zenekarokban próbáltuk megtalálni a partnert egy szorosabb földalatti együttműködés életre hívására. Röviden: nem sikerült. Azért vannak pozitív példák is. Ebben az időszakban kedveltük meg Nagyit és a LanternI szerintem maximálisan hiteles és odabaszós zenei hozzáállását. Ez a barátság odáig fajult, hogy Nagyi végül basszus frontra behívtuk a zenekarunkba tagnak. Idén júniusban meghatározó változások történtek az Entrópia Architektúra életében az alapító gitáros Csürke Zoltán és a dobos Gnáj József egyszerre történő kilépésével. A jelenlegi kollaboráció ötlete valóban Rácz Gyula fejéből pattant ki. Szeretnék külön megköszönni a lanternI-os fiúknak azt a mérhetetlen lelkesedést és energiát, amit ebbe a munkába beletettek. A LanternI segítsége nélkül nem tudtunk volna színpadra állni sem augusztusban. Ráadásul az munkát jellemző lelkes és tevékeny hozzáállásuk átsegítette a megmaradt öreg tagokat (J Marci és Én) a kezdeti nehézségeken. Állítom, hogy ennek a projektnek az egyenes következménye, hogy már (a sok meglepetést tartogató) új felállással próbál az Entrópia Architektúra.

M: Mindig izgalmas, ha két külön zenei „világ” össze tud hanglódni. Abból mindig érdekes/értékes dolgot lehet létrehozni. Az általad felhozott példák mellett megemlíteném Dj Cummerbund munkásságát is! 😀

Mi alapján választjátok ki azt a zenekart, akivel együtt szeretnétek dolgozni? A mostaninál mondjuk voltak egyértelmű közös pontok, a két formáció között 😀

Cs: Az Entrópia Architektúra zenei megközelítése, mely a számaink megírására és a színpadi munkára is igaz, alapvetően ösztönös. Rég nem improvizálunk „élesben”, de a konkrét hangképeinkben is a közönségből s belőlünk kiváltott hatás a lényeges. Ez a megközelítés csak olyan projektek megvalósítását teszi lehetővé, ahol a „munkatársunk” hasonlóan képes ösztöni úton megközelíteni a zenét, és technikailag is „meg van a kémia” azaz létezik közös zenei nyelv közöttünk. Szerencsére ez minden eddigi kollab során maximálisan érvényesült. A LanternI esetén a tagok közti átfedésen felül is évek óta működik ez a „kémia”.

M: A LanternI zenekarral az átfedés mellett is nagyon jó viszonyt tartunk fent. Ez a barátság, is megkönnyítette a munkát és azt is, hogy a Fekete Zajra úgy állhassunk fent, hogy nem voltak bizonytalan pontok! Emellett sokszor hamarabb van meg a kémia, a bandák vagy emberek és a zenekar között, és sokszor az hoz egy ilyesmi ötletet.

Amikor meg van ki a kiválasztott, hogy kezdődik a közös munka? Lementek együtt a terembe és ott közösen, vagy mindenki hozza már a saját ötleteit?

G: Közös termet bérlünk, szóval a technikai feltételek adottak voltak. Kiválasztottuk a kívánt számokat, és elkezdtünk rájuk írni plusz részeket.

Gy: A számok kiválasztása elég könnyen ment, például az év eleji Everending Story split okán kézenfekvő volt az ott hallható két szám eljátszása. Mellé a három további dal is magától érthető volt.

Cs: A LanternI zenészeinek magas szintű progresszivitása tette lehetővé, hogy kb. semmiféle külön előkészületet (azaz tervezgetést) nem kellett megtenni. Offline viszonylag gyorsan megbeszéltük, hogy mely számok működnének a legjobban, és gyakorlatilag az első próba előtt összeállt a setlist. Szinte mindenki már az első közös próbára úgy érkezett, hogy tudta: hol mit szeretne játszani. Igen hatékony és gyümölcsöző alkotói időszakot jelentett az a pár hónap közös meló.

M: A LanternI-jal közös munka nagyon könnyű volt a szó jó értelmében. Nem lepődnék meg ha lenne folytatása. Általában lemegyünk a terembe, és elkezdünk játszani, hagyjuk, hogy jöjjenek a hatások, ötletek, aztán ha egy nekünk tetsző vázat találunk akkor azon megyünk tovább.

Ilyenkor mindenki egyenlő, vagy van egy főnök, aki levezényli a munkát?

G: Mindkét zenekarból volt egy-egy „erősebb” hang, akik ötleteikkel, vízióikkal vezényelték ezt. De az egyéni részekben igencsak szabadkezet kaptak a hangszeresek.

Gy: A dalok összerakásánál szerintem mindenki ráérzett arra, hogy mi illik bele. A LanternI dalokhoz nagyon jó ötleteket és atmoszférákat hozott Csaba és Marci, az Entrópia dalokban meg a két gitár miatt mi is jókat tudtunk ötletelni, hogy hol min legyen a hangsúly, mivel lehet még egy réteget belevinni egy-egy dalba.

Cs: Hát nem titok, hogy mindkét banda egy-egy saját dalt hozott a Zajra. Teljesen új dolgokat nem kellett kitalálni. Ez egy demokratikusan szervezett közös munka volt.

M: Zeneileg egyénileg mindenki hozzátehet, de kell egy-két olyan emberke aki irányítja kicsit…

Mi van akkor, ha egy hangszerre minkét zenekarban van ember? Ilyenkor teszem azt, két basszus gitárral dolgoztok vagy mi a protokol?

G: Jelen esetben ez nem volt akadály, a fentiekben említett átalakulás miatt sem. Az Entrópiára kifejezetten inspirálóan hatott a 2 gitár. Ki tudja mit hoz a jövő.

Cs: Jelenleg ez nem volt probléma és hát ahogy Nagyi említette ki tudja a jövőt előre látni :3 Más esetekben, mint például az Oaken (A Body Metaval közös eseményünk, annak improvizatív jellege miatt nem releváns) Az első próbák alatt kiderül, mi az, ami a legerősebb hatású a végén. Abban az esetben pl az egyik basszeros szintetizátort ragadt. Viszont két dobbal toltuk le a bulit (ezt már egy klub koncerten korábban teszteltük közönség előtt) A két dob esetén mindig az egyik tolta a fő témát és a másik nyomatékokat helyezett el.

M: Szerintem úgy izgalmas ha mindenki megszólal. Két dobszerkó? akkor kettő. Jelen esetben például 4 ének hang is volt, mégis működött

Van egy adott téma, koncepció, amit kitűztök az elején, hogy erre lesz felhúzva az anyag?

G: Megvolt az, hogy az adott dalok milyen kiegészítésekkel lesznek felvértezve. Nyilván emiatt jóval vastagabb lett a mutatvány. Gy: Kezdetben leginkább az volt meg hogy zenekaronként melyik dalokat vegyük elő. Már augusztus volt, amikor egyben elpróbáltuk a szettet, és érződött, hogy egy nagyon szép ívet ír le ez az öt szám, erre még ráerősítettünk pár zenei átkötéssel a számok között.

Cs: Mivel adott számokat dolgoztunk fel, „csak” nyomatékosítani kellett az egész műsort. A visszajelzések alapján ez sikerült is.

M: Meglévő anyaggal dolgoztunk így most egyszerűbb volt. De más fajta munka az, ha a két résztevő teljesen új közös számot ír. Olyankor valószínű, hogy előtte már egyeztetünk, hogy milyen irányba szeretnénk menni, a többi meg jön.

Mennyi idő mire összerakjátok a setet? Gondolom ennyi embert össze koordinálni sem egyszerű, a határidő meg ugye adott, nem úgy, mint egy sima lemez esetében.

G: Kb. 2,5 hónapot dolgoztunk rajta, de közben volt itt nászút, covid, más projektek intézése, nyaralás, család….szóval nem volt egyszerű feladat.

Gy: Talán négy olyan próbánk volt, hogy mindenki jelen volt. De valahogy mindig haladt a dolog, akkor is ha foghíjas volt a felállás.

Cs: 2,5 hónap volt a csiszolás vége. Maga a set korábban (szinte azonnal) összeállt. Ez azért fontos info, mert számtalan olyan próbánk is volt, ahol nem a teljes csapat volt jelen. Mivel mindenki felkészülten érkezett, és külön is gyakorolt a folyamat így nem tört meg a privát élet akadályaitól sem.

A rituáléknak eddig mindig a Zaj adott helyett. Ez tőlük szokott lenne egy felkérés vagy ti mentek hozzájuk, hogy lenne egy ilyenetek?

G: Az Entrópia mondhatni állandó vendég, ezévben így tudta a fellépést vállalni.

Cs: A Fekete Zaj szervezőinek és közönségének is sokat köszönhet az Entrópia Architektúra. A kamaszkorunk összefort az idők során. Évről évre beigazolódik, hogy jó hatással vagyunk egymásra. Mivel ez egy közös folyamat így nehéz a kérdésedre megtalálni a választ. Az első esetben is a mi fejünkből pattant ki az ötlet, és most sem titkoltuk a szervezők előtt a szitut, amibe kerültünk, és a mentőövet, amivel a buli túlélhet. Azonban úgy gondolom ez maximálisan egybeesett a Zaj szervezőinek terveivel (korábban már elköteleződöttünk egy a Zaj szervezői által javasolt kollaboráció megvalósítására, amit végül a járvány az árokba lökött).

A fesztivál stábja szokott kitételeket tenni? Például, hogy maximum 1 órás lehet, ilyesmik.

G: 50 percet kaptunk, ez kb minden előadónál hasonló. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a stáb munkája fantasztikus volt. Emellett szerencsénkre Szűcs Szabi elvállalta a hangmérnöki feladatot. Nála jobbat pedig keresve sem találhattunk volna. Mindebben természetesen Csala Berci munkája volt az oroszlánrész. Szóval nagyon sok embernek vagyunk nagyon hálásak, hogy ez így összejött.

Gy: Az 50 perc menetidőre rendezkedtünk be tudat alatt is.

Cs: Igen elég határozott és szigorú program jellemzi a Zaj megvalósítását. Le a kalappal a stáb előtt. Mi a Zajon ismertük meg milyen profi csapattal együtt dolgozva zenélni egy magas minőségű színpadon. Milyen az, amikor minden szervezési és technikai feltétel arra irányul, hogy te maximális teljesítményt tudj nyújtani a közönségnek.

M: Mindig megkapjuk, hogy mennyi időt játszhatunk, és mindig próbáljuk be is tartani. Évek óta ráálltunk az Entrópia Architektúrával, hogy tartjuk a megadott időt, és a pontos kezdést! Az utóbbi években már így ment minden koncert. sosem csúsztunk ki a megbeszélt időből! Szerintem a pontos kezdés menő.

Avokádó volt a backstageben? 😀

G: Meg a f@5zomtuggyamilyen gyümölcsöt.

Cs: És a A Kempinskibe’ szálltunk meg…

M: A masszőrért külön köszi 😀

Gondoltatok már arra, hogy nem csak egyszeri alkalommal játsszátok el ezeket a setteket, hanem mondjuk egy budapesti helyszínen is, hogy többen megtapasztalhassák? Vagy mindig is egyszeri alkalmak lesznek ezek? Bár, tény, hogy a helyszín az egyik fő pillére volt a produkciónak.

G: Ez 50-50 jelenleg. Mellette és ellene is felvonultattunk pár indokot. Személy szerint szivesen vinném tovább, akár további zenészekkel is.

Gy: Ha egy esetleges újrázás lenne, akkor az valószínűleg más dalcsokorral lenne. Ez a szett a Fekete Zajra ment, és a lehető legjobb helyre került.

Cs: Ezek a projektek alapvetően egyszeri és megismételhetetlen ügyek! Azonban személy szerint én szeretnék egy olyan ismétlést, ahol méltó módon rögzíthetnénk az utókornak.

M: Az ég kék.

Ez egyébként az oka is annak, hogy mindig a Zajon mutatjátok be? Mások még nem kerestek meg azzal, hogy szeretnék, hogy náluk is eljátsszátok?

Cs: Nem tudom mit hoz a jövő a hazai klubélet és az Entrópia Architektúra udvaraiban. Technikailag a Fekete Zajon kívül még nem jutottunk akkora színpadra, ahol egy ilyen melót elő lehet adni. Amint erre lehetőség nyílik, megyünk. Azonban a kollaboráció akkor üt, ha ritkán történik meg. Kivéve, ha tribute zenekar vagy. Azt meg minek?

M: A Zaj stábja és közönsége is mindig nyitott az ilyen fajta eseményekre. Bemutatónak nem nagyon tudnék jobb helyeket. Persze ha máshol is elférne és mehetnénk, akkor mennénk! De az is valószínű, hogy nem tűpontosan ugyanazzal a programmal mennénk. Mindig legyen kicsit egyedi!

Ha normális stúdió album nem is, de egy live lemez készítése sosem jött fel?

G: Annál nagyobb volt a hajtás, hogy ezt jelenleg minőségileg kivitelezhető formában meg tudjuk oldani.

Cs: A nem-megvalósulásának technikai okai voltak. Majd legközelebb!

Milyen volt a koncert visszhangja? Már ott a fesztiválon is kaptatok visszajelzéseket, ha igen milyenek voltak?

G: Nagyszerű visszajelzéseket kaptunk.

Gy: Akikkel beszéltem koncert után, mindenki valami tök jó képi leírást adott arról, hogy milyen volt a koncert, és milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőle. Ennek nagyon örültem, mert ez azt jelezte számomra, hogy sikerült majd egy órára kicsit befelé figyeltetni a hallgatóságot.

Cs: Számomra mindig egy igen félelmetes kimenetel, hogy az „eddigi legjobb” nak titulálja a közönség ezeket a bulijainkat. Egyrészt szívmelengető hallani a túlnyomó részt pozitív és pátosszal átitatott visszajelzéseket. Másrészt meddig emelhetjük magunknak a lécet? Persze Icarusnak is voltak kétségei, mégis felrepült és aztán lezuhant. Mert talán nem a becsapódás, hanem a repülés a fontos.

M: Én csak pozitív jelzéseket kaptam, amiért itt is köszönet mindenkinek! Egy régi barátunk, aki a legelejétől velünk van, mindig elmondja a véleményét és tőle mindig megkapjuk és el is fogadjuk, hogy mi nem tetszett…most is vártam a kritikát. Annyit mondott egy ölelés mellett. „Nagyon szép volt!” Köszi itt is!

Ti ilyenkor, hogy élitek meg, amikor a több hónapnyi munkát bemutatjátok, amire csak egy lövésetek van? Szóval, ha elrontjátok akkor az olyan lesz, nincs legközelebb, amikor majd jó lesz. Szorongás, öröm? Mert a színpadon tényleg csak a teljes odaadás és koncentráció látszott.

G: Konkrétan emiatt adnám elő újra. Bennem nagy űrt hagyott a Zaj. Nagyon szeretem azt a fesztivált, és a kollabot is élveztem.

Gy: Az első próbától érződött számomra, hogy ez egy erős dolog lesz, és ahogy haladt előre a munka vele egyre jobban így éreztem. Maga a koncert gyorsan eltelt, volt pár stresszes pillanat előtte-közben, de a színpadon is teljesen jól bele lehetett mélyülni a zenébe.

Cs: Elrontani szerintem elsősorban a felkészülést lehet. A fontos, hogy minden helyzetre legyen megoldásod, amikor a színpadon vagy. Hidd el mindenféle helyzet idővel jön is! Véleményem szerint nem az a jó előadás, ahol maximálisan pontosan sikerül eljátszani egy dalt. Arra vannak a lemezek. Hanem az a jó előadás, ahol meg tudjuk őrizni az ívet. Azt az ívet, ami csak a jó próbák tudnak megalapozni, de benne van a téged körülvevő stáb melója és a közönség nyitottsága, vagy éppen dühe. Minden ilyen kollab megismételhetetlen, csak egy lövés, a hibák is a részei. Megismételhető, de az egy másik kollab lesz, másik töltet.

M: A színpadon az adott pillanat van. Mindent beletolunk ami bennünk van. Utána lejövünk. Akkor már érzed, hogy jó volt vagy nem. Ha OTT VAGY a színpadon, akkor jó lesz. Koncert után egy feltöltődött üresség van. Kiadtál mindent, kiürültél, de az az energia, amit kapsz a nézőtérről, az tart lábon a koncert utáni órákban. És utána hetekig építkezel belőle.

A következő „áldozat” már ki van szemelve? Terveztek ennyire előre, vagy csak jön, ami jön?

Cs: Egyelőre csak annyit árulok el, hogy több tervünk van a megvalósítás, vagy előkészítés fázisában

M: Vannak tervek.

Ha van valami, amit kihagytam, de szeretnék elmondani, akkor tietek a pálya.

Cs: Nagyon szépen köszönjük, a beszélgetést. Jelenleg több meglepetést is tartogatunk a közönség számára. Még egy eddig nem publikált feldolgozás is. Új felállás, új dalok, új álmok, azonban mind ugyanazok a halhatatlan istenek vagyunk húsbörtönbe zárva, vannak dolgok, amik nem változnak.

M: Köszönjük a beszélgetést!

ugyanitt hízó eladó 😀

A kiváló képek Sinka Péter munkái.

Lanterni Bandcamp

Entrópia Architektúra Bandcamp

0 notes

aretsorozat · 7 years

Text

A Rét XVIII. epizód, 2. buborék

Bedeő atya vizitál ja a Hegyit Beszélő Gyermeket. Erőss Jonatán befejezi az adóellenőrzést, és lesújtó megállapításokat tesz. Két kutya beszélget. Vilmos őrnagy Kelen Bélát keresi Csepelen a mamánál. Az űrhalekok vágya teljesül: ismét hús és vér lesznek: úgy kell nekik. Erőss Jonatán átnyújtja Béla főmérnöknek a jegyzőkönyvet.

„TI VAGYTOK A FÖLD SÓJA”

Julcsi hamar megfordult Krisztiánnal. A Postára rodeózott a gyerekkocsival, hogy befizesse a másik gyereke BKV- büntetését, mivel először is Benjamin elfeledte megvenni a havi diákbérletet, másodszor lusta volt beutazni a városba, hogy a gyorsan megvásárolt jogosultságot az Akácfa utcában bizonyítsa.

Így mulat ő, mármint Benjamin. No meg így mulat az anyja. És a megtorlás, hogy a pénzbüntetés díját levonja a zsebpénzéből semmit se ér, ha egy éve nem kér zsebpénzt a gyerek. De honnan van neki? Az édesapja tagadja, hogy adna.

Tibor megesküdött a minden szentekre, hogy nála se kunyerál sose.

Marad Etus, de az üreglány is tagad. A Doki és a nagyi? Annyit a BB-system nem kalapozhat össze, amennyit ezek hamburgerben befalnak és olcsó dobozos sörben bevedelnek. Ahelyett, hogy Kisbabos korrepetálná őt matekból.

Ha már zseni lett, amióta átsétált az Odaát Ajtaján ama berobbantott barlang mélyén. Na, az is egy megoldatlan rejtély marad. Hogy ott mi volt, hogy került oda Ónagy Jenő illuzionista játékszere- és legfőképpen a segítségével a fiúk hogyan szabadultak meg onnan…

De foglalkozzunk inkább egy kevésbé sötét, ám csaknem annyira baljós rejtéllyel: hogyan lesz a többször is nagy hangon beígért főző show műsorból, a Réti Étiből valami.

Telnek, múlnak a hetek, és egy centit se mozdul elő a projekt. A próbafelvétel forgatókönyve készen van ugyan, ám Julcsin és Veronikán kívül más még nem is olvasta. Legfőképpen a két leendő celebük nem. Hanga Marilyn Edina és Kocsár Vajk, a rézfánfütyülő művész. Nem érnek rá. Sose.

A szőke démon kifogásai még hagyján, mert ő tényleg mindig bent csücsül a Nemzeti Retro Fitness Mit Tesz recepciójában, amikor éppen nem a tévé stúdióban pletykálkodja fel a Rét híreit. No de Kocsár úr? Vajon mit csinál?

Azon kívül, hogy a panellakásában ül és duzzog, és az őrületbe kergeti az alsó, a felső és a közvetlen szomszédjait a reggel nyolctól tízig bármikor esedékes rézfánfütyüléssel. És hiába jelentik fel meg be a magányos művészt, a csendrendeletet betartja, a betonfalon átszűrődő hang pedig nem éri el azt a decibelt, hogy Vajk úrral szemben eljárni lehessen.

Julcsi tehát a számítógépe előtt ül, a forgatókönyv első oldalára mered, és a Nemzeti Retro recepcióját hívja telefonon, ami persze folyamatosan foglaltat jelez.

Szólni és kéne Gábor úrnak, szereltessen már be magának egy olyan telefon központot, ami várólistára teszi a hívót – ha már ennyire népszerű a cége.

Julcsi bontja a vonalat, ismétli a hívást. Elfordul a monitortól, inkább Krisztiánt figyeli, aki a nappali szobába hozott rácsos ágyában birkózik egy félfülű plüss nyuszival, aki már Benjamin baráti ragaszkodását is túlélte, csak egy egyik füle bánja, ugye, de a félfülű nyúl még abszolút nyúl, pláne, ha plüss, ugye.

Mi is volt a neve? Nyuszi? Á, nem, volt neki valami más is.

Na mindegy, Krisztián majd újat talál ki neki.

Tojás!

Persze, úgy hívta Benjamin.

Hogy ő is milyen aranyos kisfiú volt! Azt micsoda egy elvadult kamasz lett belőle. Tényleg meg kéne kérdezni tőle, hogy honnan van pénze. És ami fontosabb, hogyan lesz meg matekból a kettese. És ami a legkínosabb: hogyan lesz ebből egyetemi felvételi jövőre?

Sehogy.

Sehogy?

És akkor most mi van? Ő rontotta el valahol? Az apja? Ő meg az apja együtt?

Vagy csak simán hülye a gyerek? Nem, nem hülye. Nagyszerűen mentek a dolgok, amíg keményen sportolt, és az edzések után nem maradt túl sok energiája jófejkedni.

De lehet, hogy csak azért dúvadlik, mert kamasz.

Viszont muszáj lesz komolyan beszélni vele. Ha minden kötél szakad, a próbaterem bérleti díjával még zsarolható. Egy frászt zsarolható.

És még csak az hiányzik, hogy ott tartsanak.

Na, végre kicsöng a recepciónál!

És naná, hogy most csönget valaki a kaputelefonon is.

Ilyen nincs!

- Nemzeti Retro Fitness Mit Tesz és Szépségszalon, Hanga Edina, miben segíthetek? – hadarja a szöszi a telefonba, de valahogy mégis úgy, mint ahogy más a Je t’aime-et dudorássza valahogy úgy, ahogy Gainsbourg mester a számot az isteni Brigitte Bardotnak megálmodta. Ám Julcsi most képtelen értékelni ezt a teljesítményt, űzötten Edinára üvölt

- Várjál!

- Parancsol?

- Julcsi vagyok!

- Szia!

- Csengetnek a kaputelefonon.

- Ja! Jó. Tartom.

Julcsi lecsapja a mobilját a számítógép mellé, rohan ki a lakás bejáratához.

Lehet, hogy a postás és ajánlott levél. Nehogy már megint a postára kelljen zarándokolnia. És ez az új postást, a Zoli helyén nem ám kétszer csenget.

A gyanú szerint időnként egyszer se. Ha unja a banánt, és elment az életkedve a liftezéstől is.

Felkapja tehát a kaputelefont, és harsányan belehallózik. Aztán kissé elképed attól, hogy ki a látogató. Szinte megszeppenve szól a kagylóba.

-Máris nyomom, tessék feljönni.

Julcsi nyitja a lépcsőház kapuzárját, aztán még mindig elképedve megy vissza a mobiltelefonhoz, és tájékoztatja Hanga M. Edinát.

- A Bendő atya.

- Igen? Mi van vele?

- Ő. Jön.

- A tévébe?

- Nem! Fel az emeletre.

- Ja! És ezért hívtál?

- Dehogy ezért! Olvastad már ezt a kurva forgatókönyvet?

- Melyik kurva?

- Szerinted neked melyik?

- Tudod, hogy a napihíreket is meg szoktam kapni.

- A főzőműsort, Edina.

- Ja!

- Olvastad?

- Nézegettem.

- De olvastad?!

- Majd ma este, jó?

- Egy hónapja átküldtem.

- Mért, az a pikulás olvasta már?

- Mert ha ő igen?

- De muszáj ezt vele?

- Ezt akkor kellett volna szóvá tenned, amikor tárgyaltál Tével.

- Ez igaz.

- Na látod.

- Nézd, megígérem, hogy…

Csengetnek a lakásajtónál.

- Oké, most le kell tennem.

- Átnézem, és este dumáljunk, jó?

- Nagyszerű. Nyitom! Szia.

Julcsi bontja a vonalat. A tekintetet összeakad Krisztiánnal, aki mintha őt fürkészné a félfülű nyúl szeretetben teljes kínzását félbehagyva.

Ez meg mit akarhat, kérdezi tőle az anyja gondolatban, aztán úgy tűnik a számára, mintha a kisfia sejtelmes mosollyal válaszolna.

Nyitja az ajtót.

Bedeő atya is némi zavarban ácsorogna a küszöb előtt.

- Jó napot, Bedeő úr…?

- Dicsértessék.

- Ő…izé…tessék?

- Igen?

- Parancsoljon!

- Ó, igen. Elnézést, hogy alkalmatlankodom.

- Nem… azaz…mért nem fárad beljebb?

Mert az ajtóban állsz, gyermekem, mondaná ezt Bendő atya, ha közelebbről ismerné a főszerkesztő asszonyt. De hát őt még karácsonykor se szúrta ki a gyülekezetben, csak az anyját meg a nagyanyját, az Etust.

Vagyis pogány ez a nő, olyan pogány, mint ide Lacháza. A gyereke sincs megkeresztelve. Mármint ez a kisebbik. A nagyobbik, az a kis pimasz rapper, az meg van, de csak annyi.

Mentek ám mind a Pokolba, én nem kínlódok veletek! Még így magába szállva, megszelídülve se tud mást az atya gondolni. Ezt a dolgot viszont muszáj tisztáznia. Ezt a Hegyi beszéd pletykát.

Julcsi közben odébb sasszézik, szélesre tárja az ajtót. Bendő belép, kurtán biccent, körülnéz.

-Arra tessék talán, a nagyszobába!- mutatja a karjával az utat Julcsi. Bendő megint biccent, beballag a helyiségbe. A zavara múlóban, úgy dönt, mihelyt leül, a hová is- na, az a fotel jó lesz, a tárgyra tér. Aha. Ott a kisgyerek.

Bendő jól megnézi magának, ahogy a kicsi a baljával félfülű nyulát magához szorítja, a másik kezével pedig a rugdalózó nagyságú ágy rácsát markolva fürkészi őt. Na! Hogy micsoda mélybarna, csillogó szeme van!

Bendő atyát szinte megdelejezi, amíg a fotelba huppan, pedig Julcsi hellyel még nem kínálta. Sebaj.

- Bizonyára sejti a látogatásom okát.

- Hát…nem annyira.

- A Réten terjedő pletykák miatt vagyok itt.

- Milyen pletyka?

És mért van az, hogy Bendő atya Tibor foteljában terpeszkedik máris, ő meg előtte ácsorog, mint valami hülyegyerek a feleltetéskor? Julcsi úgy dönt, ezen máris változtat. A forgószékéhez lép, leül a számítógépe mellé.

- No, hát a Hegyi beszéd.

- Ja, az.

- Az.

- Baromság!

- Igen?

- És totál kiakaszt, hogy terjed! – Julcsi hiába ült le, máris felpattan, indulatosan gesztikulálva magyarázkodik. – Pedig megeskettem az egész családot, hogy nem terjeszti! És tessék!

- Végül is mi történt?

- Semmi!

- Semmi?

- Persze, hogy semmi! Tessék megnézni! Krisztián most múlt csak egy éves.

Hát hogy tudna ő olyasmit mondani, idézni?

Mindketten Krisztiánra néznek, aki látszólag az érdeklődését vesztette az ismeretlen jövevény iránt, és visszatért a félfülű nyúl nyuvasztásához. Ebből a célból féloldalt fekszik, és a nyúl jobbik szemét nyomkodja, aminek egyelőre sokkal erősebben tart a ragasztása, mint a balnak.

És miután az ember ösztönösen törekszik maga körül a szimmetriára (állítólag), megpróbál ezen változtatni.

Bendő atya úgy dönt, nem is esik a nehezére, hogy ezt mondja:

- Aranyos kis gyerek.

Julcsi pedig tudja, hogy ez csak illendő hízelgés, mégis tiszta szívből elmosolyodik, és máris megkedvelte az öregedő papot.

- Köszönöm!

- Nincs mit.

Egy kevéske csend telepedik közéjük, ami Krisztián bámulásával telik.

Aztán Julcsi rájön, hogy mely modortalan, mivel megkedvelte Bendő urat.

- Megkínálhatom valamivel?

- Ó, nem kérek semmit.

- Kávé, tea, ásványvíz?

- Nem, nem.

- Azt hiszem, maradt még egy kicsi kóser házi pálinkánk is.

- Isten őrizz! Na jó, egy kávé, ha van lefőzve.

- Nincsen, de felteszem máris.

Julcsi a papra mosolyog, kisiet a konyhába. Bendő körülnéz újra. Kellemes rendetlenség az igényes tisztaságban. Öregecske szekrénysor, viszont újnak látszó, műbőr kanapé. Vagy igazi bőr? Nocsak, jól megy? Plazmatévé nincs?

Hogyhogy? Egy helyi média sztárnak az nem dukál? Könyvek, eldobált ruhák.

A villogó számítógép monitor, rajta az apró betűk. Tehát dogoztunk, nagysága?

És a gyerek.

Aki még mindig az oldalán fekszik, ám komoly nagy csendben Bendőt

fürkészi. Bendő visszanéz rá. Kissé elhűl. Van egy nézése neki, az biztos!

Bendő nem is állja, inkább feláll a fotelből, a konyhaajtóig ballag.

Julcsi közben feltette a kávét a rezsóra. Bendő a hátát szólítja meg, ettől az asszony kissé összerezzen.

- Nem baj, ha firtatom még egy kicsit a dolgot?

- Mi? Ja! Nem. De mért?

- Ó, hát csak… Mégis furcsa, hogy egy ilyesmi elterjed.

- Talán csak éhesek az emberek valami csodára.

- Ez igaz. Egy ennyire profán korban…

- Meg aztán a mi kis réti mágiánk, ugye…

- Az is csak egy ostobaság- legyint Bendő.

- Ha ezt éppen maga mondja, atyám… - nevet rá Julcsi. Bendő mosolyog.

Szóval „atyám”. Haladunk. De merre?

- Tehát. Ki hallotta? Vagyis nem hallotta, hogy a baba megszólalt volna?

- A szüleimnél volt szilveszterkor. Tudja, én dolgoztam, mert…

- Hogyne, kérem. Ilyen a média…

- Az ilyen.

- És akkor csak a Doktor úr és a kedves anyuka volt otthon?

- Meg Hirig úr.

- Kicsoda?

- A kutya.

- Ja! Hát ő sajnos nem mérvadó szemtanú…

Ahogy te azt gondolod, gondolhatjuk mi. De hát Bendő nem tudhatja, kicsoda Hirig úr valójában.

- Viszont a doktor úr és a kedves felesége magának azt újságolta, hogy…?

- Azt.

- Amikor megjöttek a kedves férjével a…

- Az élettársam.

- Hogy?

- Tibor nem a férjem.

- Vagy úgy. – Mégis csak egy ocsmány pogány ez, gondolja Bendő.

- Mindegy.

- Nos, ebből a szempontból csakugyan mindegy.

- Attól még a férjem, hogy nem a férjem.

Bendő ebbe nem hajlandó belebonyolódni.

- Tehát tetszettek a tévéből hazajönni, és akkor…

- Akkor már az apu úgy mesélte, hogy ez biztos csak valami kollektív hallucináció volt az anyuval. Végül is van ilyesmi. Különben egy csodát se észleltünk volna azóta, hogy harmadnapra feltámadt a Jézuska… Bár erről önnek, mint katolikus papnak…

- Egészen biztos más a véleményem.

- Bocsi.

- Hagyjuk. Viszont a kegyed édesapját nem úgy ismerem, mint aki hajlamos a kollektív hallucinációra.

- Anyám se.

- Vagyis akkor mi történt?

- Semmi!

- Valóban?

- És én ehhez, atyám, nagyon mereven ragaszkodok!

- Szóval semmi.

- Remélem, megérti. Még csak az hiányozna, hogy…

- Hát igen. Lenne itt bulvár téma…

- Képzelheti, atyám.

Közben megindult a kávé, és szép csendben ki is csurgott a pikszisbe.

Az illata isteni, Bendő atya nem bánta meg, hogy mégis csak kért belőle.

Julcsi két szépecske porcelán csészét vesz elő a konyhaszekrényből, azokba tölti a nedűt.

- De tessék bemenni, ezt tálcára teszem, és mindjárt hozom!

- Ugyan! Behörpöljük állva!

- Nem, nem, adjuk meg a módját! Hacsak nem siet.

- Sietni úgy nem sietek.

Bendő jó érzésekkel visszaballag a nagyszobába, leül Tibor foteljébe.

Lehet, hogy megveszekedett pogány ez a nő, ám valahogy mégis csak jó ránézni. Szép is meg okos. Meg mintha a lelke is rendben lenne?

Ez a kisfiú nyilván jót tesz neki. A vadházassága meg… Ez egy ilyen világ.

A fene vitte…

- No és? Mi újság a mi Gazdag Kábelünkben?- érdeklődik hangosan és kedélyeskedve. Julcsi a konyhából közeledve máris átveszi az új tónust.

- Hát…küszködünk. Tudja, hogy van.

- Hajaj. – És amúgy honnan tudná?

- Lesz most majd ez a főzőműsor…

- Még az is?

- Én utálom még az ötletet is, de…

És akkor.

Amikor már minden tisztázódott.

Krisztián a félfülű nyulat magára hagyva már megint áll az ágyban, a rácsot szorítva, és ezt találja mondani:

„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!

(Máté Evangéliuma 13-16. A szerkesztő)

És ezt hallva naná, hogy Bendő atya lesápad. És Julcsi elejti a tálcát.

A két porcelán csésze pedig összetörik, az illatos kávé meg a laminált padlón loccsan.

KÉT KUTYA BESZÉLGET

- Mondom, főnök, le van vajazva!

- Hirig. Amikor legutóbb ezt állította, a fél Tejútra rádőlt a stelázsi.

- De ez most tényleg.

- Rendben, mesélje!

- Ha a napokban szíveskedne meglátogatni…

- Magát.

- Hát…illetve a Dokit.

- A gazdáját?

- A társamat, uram.

- Nocsak. Újabban már társult is azzal a homo sapienssel?

- A társállata vagyok. Ezt a kifejezést hallottam a rádióban.

- Pedig maga csak egy hülye állat, Hirig.

- Igenis, uram.

- És mihez kezdjek én maguknál?

- Éppen ez az, uram!

- Mi az, hogy éppen ez az?!

- A Doki és a felesége nevű másik társállata is pont ezt fogják megkérdezni maguktól.

- Mert?

- Akkor ön, uram, már itt fog lakni egy rövid ideig.

- Hol?

- Nálunk.

- Maga megőrült, Hirig?

- Néha én is úgy érzem, de ez most nem az.

- Mért lakjak én maguknál?

- Mert két kutya, pláne két alfa hím azért eléggé sok kutya.

- Ki a másik?

- Milyen másik?

- Alfa hím.

- Ja, az én lennék, uram.

- Maga…

- De csakis ön után a rangsorban, uram.

- Nagyon gagyi tervnek tűnik ez, Hirig.

- Hallgasson végig.

- Ráérek.

- Szóval mi kint tombolunk majd a kertben. Játékból persze, csak semmi túlzás. És akkor vagy a Dokinak vagy Julinak az eszébe jut. Hogy önt, uram, mégse kéne állandóra befogadni. És akkor a Dokinak meg feltétlenül az eszébe juttatom a Gál bácsit. Tudja, aki amúgy vágyna egy jó barátra, és örülne is neki, ha adódna. És akkor már megyünk is hozzá látogatóba, uram.

- A „Gál bácsihoz”.

- Remek helye lesz ott. Tágas, gazos kert, jószívű gazda, csendes utca, zömében isteni illatokkal, közel a Szabadsághegy, és ha jól számolom, körülbelül harminc vonzó szuka él csak a közvetlen környékén. Engedje megjegyeznem, máris irigykedek magára, uram.

- Akkor mért ne megy maga oda…?

- Ó, hát tudjam uram…

- Tudom, tudom. A maga űrpoliphoz tökéletesen méltatlan, aberrált vonzalma ahhoz a Doki nevű primitív létformához…

- Önt láncon tartották, éheztették és verték, uram, ezért szerencsére nem válhatott az embertől additívvá.

- És ez a Gál úr?

- Ő bizony kockázat.

- Az bizony.

- Viszont ha kóborlása közben elkapja önt egy gyepmester…

- Mondja már! Amúgy is unom már ezt az átutazó formámat.

- Szomorú lennék, ha itt hagyná a Földet, uram.

- Én nem. Mi van azzal az emberi UHU bagollyal?

- Kertaival? Végre kiengedték a kórházból.

- Na! És begyűjtötték végre?

- Még nem.

- Mire várnak?

- Té úr megnyugtatott, hogy az ügy folyamatban van.

- És maga hitelt ad annak az űrcsótánynak.

- Eleddig kifogástalan volt az együttműködésünk.

- Az igaz. Na, mentem.

- Szabadna tudnom a döntését, uram?

- Mármint, hogy meglátogatom-e?

- Nagy megtiszteltetés lenne a számunkra.

- Ezt még megfontolom.

- Igenis. Mondhatom azért a címet?

- Én irányítottam magát oda, maga marha!

- Hú, tényleg! Régen volt, uram.

- Túl régen.

- Igenis.

- Vau.

- Nyüsz.

HOGY MILYEN NŐK VANNAK!

Vilmos őrnagy csönget be a nem annyira csendes csepeli utca egyik kapuján.

Túl sok reményt persze nem fűz ahhoz, hogy majd éppen itt találja Kelen Béla megrögzött bigámistát, akit alaposan gyanúsít egy T 34-es harcászati és hadi ipari műemlék ellopásával és hulladék fémként való eladásával, és újabban összefüggésbe kell hoznia a rejtélyes trafóház béli hullával is. Ám momentán más címe nincs, ahol elkérhetné, mert hála az istennek Dénesné, Koppány Gittától elköltözött. Néha tudnak olyasmik is történni, hogy talán rendbe jönnek a dolgok. Mint például az, hogy Dénes úr meg hazaköltözött a családjához.

Ezt Vilmos onnan gondolja, hogy csöngetésére ő nyitott ajtót, és ő közölte nem kevéssé indulatosan, hogy az a perverz nőimitátor, az a gnóm tetű végre elhúzott a jó büdös kurva anyjába.

Azt azért nem állíthatjuk, hogy Vilmos őrnagynak a Kelen mama ilyen szövegkörnyezetben való felemlítése adta volna az ötletet a csepeli kiránduláshoz. Hiszen az előbb említettük: a rendőri, vagyis nyomozói szakszerűség kényszerítette ide.

A hosszú csöngetésre Kelen néni csoszog ki a kapuig, ám azt az esze ágában sincs az idegen előtt csak úgy kinyitni. Bizalmatlansága jogos, már hogyne lenne az ebben a goromba világban.

- Maga meg ki az a véreres lófasz?- indítja hát a rövidnek szánt beszélgetést.

- Csókolom.

- Leszarom ám Jehovát meg Buddhát is.

- Kelen Istvánné?

- És?

- Rendőrség. Vilmos őrnagy.

Vilmos a kabátja zsebéből előveszi és megmutatja a jelvényét. Kelen néni megbámulja, aztán röffent és legyint.

- Nincs itthon.

- Mármint Kelen úr?

- Hónapok óta nem is láttam.

- Mármint a fiát.

- Remélem, elvágta a torkát végre valaki, és egy jó mély emésztőgödörben rohad, öt köbméter szar alatt.

- Ezt nem kívánja komolyan.

- Én?! Dehogynem! Nem ismer maga engem! Különbet kívánok! Csak azt most nem mondom, mert úrinő vagyok, és idegenek előtt ritkán nyílok meg.

- Na, elég a viccből, mama.

- Nem viccelek.

- Hol van a fia?

- Mondom!

- Biztos nincs bent a házban?

- Nincs.

- Megnézhetem?

- Engedélye?

- Minek?

- Akkor nem.

- Csak kérdezni akarom a fiát, nem akarom bevinni.

- Akkor nem egyedül jött volna.

- Na tetszik látni.

- Mi érdekli?

- Nem mehetnénk beljebb?

- Nem.

- Na jó. Csevegünk itt. Szilveszterkor találtunk egy hullát Réten az egyik trafóházban.

- És?

- És ugyanott egy csomó cuccot. Ruhát, táskát, üveget, sörös dobozt a fia ujjlenyomatával.

- Béla nem gyilkos.

- Tudom, csókolom. A fia komoly szakember és néha egy kicsit fém tolvaj, ilyesmi.

- Na látja.

- Csak érdeklődnék, hogy honnan ismerte a hullát, meg hogy egyáltalán kicsoda.

- Nekem erről a Béla nem mesélt egy szót se.

- Hogy is tehette volna, ha hónapok óta nem is látta?

- Azt mondja, hogy a fiam ott héderezett abban a trafóházban?

- Úgy tűnik.

- De valami nőnek csapta a szelet ott maguknál.

- De az kidobta.

- A Bélát? Nahát ilyet! Egy olyan szép embert, mint a Bélát?

- Na most ezt tessék elképzelni, milyen nők vannak!

- Ide a bökőt, hogy leszbikus az a kis rüfke.

- Az is lehet. Szóval tényleg nem tudja, most hol találom?

- Visszament magukhoz a Rétre.

- Remek. Nem mondta, milyen okból?

- Azt vetíti, azért, mert ott lehet kapni a legjobb töpörtyűs pogácsát.

Ó, JAJ! KELLETT NEKÜNK A HÚS…

Ön-azonos űrhalek lélek Ónagy Jenő arra ébredt, hogy nem a bukolikával illatosított fűnyoszolyán fekszik, és nem Péntek tündér piheg mellette, a lopótökfejű, ám hellén típusú hőshöz simulva, mint az borostyán az erős tölgyhöz, lián az eukaliptuszhoz a dzsungel árnyékában, ahol a hegyi gorillák osztják egymást közt az észt, vagy az erdei iszalag az égerhez, netán a tapadó vadszőlő a téglafal habarcsát bőszen lebontva, hanem…

Már ha különbséget lehet tenni álom és álom, ábránd és arra még ráépülő ábránd között. Hiszen vajon ébren van az ember (vagyis a halek) a Mennyországban egyáltalán? No és különben? No de ezt most ne bonyolítsuk, elvégre nem az X-Traktákban ülünk, és nem vagyunk dr. Kovács docens imitátorai.

De.

Nem, Ónagy Jenő nem arra ébredt.

Hanem arra, hogy ismét anyagi teste lett.

Mondhatni: húsa. Ha már annyira vágyott rá, Matyival és Gábor úrral együtt.

Túlságosan is jó dolgában.

No és ki tudna különbséget tenni ábránd és ábránd között? Hogy mit ábránd a lélek komoly vággyal, mit csak úgy. És melyik ábrándnak mi a következménye, ha valósággá válik?

Péntek kisasszony talán. Elvégre ő ennek a bárányfelhő mineműségű édennek az egyetlen bennszülött lakója. Mondhatni, ez az ő ábrándja?

Hogy ő nem egy vadkecske a Karószemű Küklopsz szigetén?

Hanem egy tündér? Aki, lám, megmenti a három űrhalekot a biztos pusztulástól? Különös tekintettel ön-azonos Ónagy Jenőre?

Ne már, hogy egy vadkecske ábrándja az egész!

És akkor ez is?

Ami nyilván a megbántott tündér bosszúja?

Ön-azonos űrhalek lélek Ónagy Jenő ugyanis arra ébredt, hogy szerény személye vagy hetven kiló színhússá változott.

Na jó, nem szín hússá, mert van az anyagában némi zsír, inak, meg tán velő. Velő nyilván, különben mivel észlelné új, zavarba ejtő és feltétlenül megalázott helyzetét. Hogy hetven kiló hús lett, csontok nélkül. Egy óriási húsdomb, mit húsdomb, egy húshegy részeként.

Valahol a hegy ormán, hiszen kilométeres mélységekbe lát le. A húshegy húsvölgyébe. Pokoli? Nem, ez nem pokoli, ez maga a Pokol!

Vagy nem?

És mi ez a tébolyító, félelmetes, fenyegető zümmögés? Hát persze. Döglegyek felhői szállnak, hömpölyögnek, és csapnak le a húshegyre. És micsoda bűz!

A rothadó hús émelyítő, édeskés szaga. És ez a zizegő nyammogás? Ez az elviselhetetlen viszketés? Nyüvek? Nyüvek.

Mi ez?

Hogy?

Mért?

De mindegy is! Legyen vége! Most! Vissza a bárányfelhőmbe, a fűnyoszolyámra, az én édes, szerelmes Péntekemhez!

Ónagy lehunyja a szemét, és nagyon akarja. Aztán azt is észlelnie kell, hogy nincs is szeme. Anélkül kell látnia ezt az iszonyatot. Hogy lent a völgyben hatalmas, tíz emelet magasnak tűnő rémek mozognak. A klasszikusan elképzelt patás, szarvas, farkas, kecskeszemű ördög és gigászi földmunka gépek kereszteződései. Hatalmas markolóikkal sebzik fel a húshegyet. Esznek?

Esznek! Lustán eszik a hegyet.

Ónagy segítséget remélve az égre néz. A ég színe vérszínű, sötét bíbor.

Onnan csak véreső jöhet, nem segítség.

És ön-azonos Ónagy Jenő űrhalek lélek, hetven kiló csaknem színhúsba száműzve felnyög. Pedig szája sincsen, hozzá garatja, hangszálai, tüdeje.

És mintha csak erre várt volna ebben a zümmögő, csámcsogó csendben, Gábor ön-azonos űrhalek szólal meg a közvetlen szomszédjaként.

- Felébredt, szívemnek Ónagya?

- Te jó ég! Hol vagyunk?

- Attól tartok, ez itt a Pokol.

- A Pokol, mi?

- Vagy valami olyasmi.

- De hogy?

- Nem tudom. Az utolsó emlékem, hogy Edinámmal a hasunkon fekve olvassuk Proustot, aztán hölgyem megkívánta az édes, omlós kekszet egy csésze Earl Gray teával, egy gyűszűnyi tejszínnel, persze, tehát futó csókot lehelt az ajkamra, és kilibbent az ágyból.

- És?

- És akkor.

- Akkor mi?

- Itt találtam magam, mint egy merő rothadó cupák.

- Az istenit!

- Ha csak ő nem…

- De erről is te tehetsz, bazmeg!- üvölt csaknem a fülébe Jenő úr másik közvetlen szomszédja, aki ki más lehetne, mint ön-azonos űrhalek lélek Mátyás.

Már ha Ónagy úrnak lenne füle. Vagy Mátyásnak szája. De így is annyira hangosan ordít, hogy a hozzájuk legközelebb zabáló földmunkagép-ördög

megtorpan egy percre, és vörösen pásztázó reflektor szemeivel megkeresi a három halekot és egy percig rájuk fókuszál, csak aztán fal tovább.

- Pszt! Ne ordítson, szívemnek Mátyása!

- Mért?

- Nem látja? Ránk néz egy.

- És?

- Kell nekünk a plusz bonyodalom?

- Nem mindegy? Jenő! A kurva anyádat.

- Jaj, Matyi, hogy nem vagy képes erről a modorról elszokni.

- Az tuti, hogy a te ócska kecske ribancot varázsolt ide minket!

- Honnan veszed?

- Mert ki?

Hát mondjuk ez a nehéz, fogós kérdés. Végül is ki más tehette volna ezt meg velük? Péntek. Ám ki kezdte el a Mennyországát fikázni? Hogy hiányzik a hús a tökéletes boldogsághoz. Bizony Matyi. Tehát ki tehet arról, hogy ilyen helyzetbe jutottak? Ám ki merné ezt a felbőszült ex Réti Don Juan és ex. Mennyei Kéjszeráj tulajdonosnak felróni? Csak Gábor úr sóhajt fel, pedig a legszívesebben ő is üvöltene, annyira csípik a legyek és falják a nyüvek.

- Mert kellett nekünk a hús, szívemnek halekjai…

A JEGYZŐKÖNYV

Erőss Jonatán igen zárt arccal, ám a szemében mégis némi szánakozással

teszi Béla főmérnök úr elé az elkészült jegyzőkönyvet betekintés utáni aláírás céljából. Béla megbámulja az íróasztalán landoló aktahalmazt, de nem nyúl hozzá, hátha fertőz, hátha az ujjlenyomatával máris legitimizálja a benne foglalt megállapításokat. Szóval inkább nézi. Aztán Erőss úrra emeli a tekintetét.

A NAV ellenőr szerényen ácsorog előtte. Aki így látná őket most, könnyen azt hihetné, hogy a Rét koszorús drámaszerzőjének és egy milliárdos vagyon leendő kezelőjének lenne itt félnivalója.

Pedig és ó, jaj, nem így van.

Béla főmérnök úr tekintete Erőss úr ábrázatáról az ádámcsutkájára, onnan az enyhe kis pocakjára téved, noha az a pocak simán palástolható lenne egy számmal nagyobb méretű zakó által. De hát Erőss úr, mint annyi máshoz, ehhez az öreg zakóhoz is ragaszkodik. Ugyan mért cserélné le? Nincs még tíz éve, amikor egy angol ruha turkálóban meglátta és megszerette. Noha most is, mint mindig, azt elismeri, nem volt valami férfias cselekedet beosonni ama turkálóba, a már bent válogató hölgyek rosszalló ámulatát is elviselve.

- Ezt olvassam el? – Béla úr megpróbál kedélyesen ámuldozó hangot megütni.

Nem nagyon jön össze neki. Mégis le kellett volna küldeni azt a feles kisüstit, mielőtt beengedte a titkárnő az ellenőr urat.

- És írja alá.

- Mert mi ez? Az akasztásom?

- Csak a megállapításaim.

- És ha nem értek egyet velük?

- Akkor azt tessék nyugodtan és akár tételesen lejegyezni.

- Aha.

Béla úr másodszor is a dolgozatra mered. És másodszor se nyúl hozzá, inkább apró kacajt hallatva Erőss urat kéri.

- Nem mondaná el a lényeget szóban?

- Ha óhajtja…

- Lekötelezne.

- Kérem.

- Várjon! Előtte egy stampedli pálinka? Kávé? Valami?

- Semmi.

- Nem bánja, ha én azért megkínálom magam?

- Csak parancsoljon.

Béla úr még mindig próbálja a laza srácot adni, aki csakis a fonákjáról, mondhatni, kívülről lát mindent, és ettől egy merő kacagás az élete, de a keze láthatóan remeg, ahogy a pálinkát a stampedlibe kitölti, és mindjárt álltó helyében giga mögé is hajítja. Ettől azért egy kicsit jobb lesz neki.

Visszaül az íróasztal mögé. Az még mindig nem jut az eszébe, hogy az ellenőr urat hellyel kínálja. Erőss Jonatánnak így is jó. Sőt.

Béla úr királyi mozdulattal int, tessék.

- Hehe, essünk túl rajta!

- Nos, a legfájóbb gondom az, hogy ön, mint ennek a cégnek az igazgatója a saját előnyére a munkáltatói járulékfizetések elkerülése érdekében vett igénybe fekete munkásokat.

- Ugyan, csak egy párat!

- Egy is sok.

- Ne már, mindenki ezt teszi.

- Azért nem mindenki.

- És egy csomó közmunkást is foglalkoztattam!

- No igen. Ez a másik problémám. A munkák egy részét az ön BT-je „végezte”.

- Ebben mi a hézag?

- Magától rendelt meg munkát, mint igazgató magának, mint Bt. és közmunkásokkal dolgoztatott.

- Na és?

- Az elvégzett munkákat orcátlanul túlszámlázta.

- Nem mondja.

- De. Mondom.

- Maga ehhez is ért?

- Kissé.

- Vitatnám.

- Tegye meg.

- Még valami?

- Apróságok.

- Az se számít semmit, hogy micsoda szépséget hoztam létre?

- De, uram. A sámánközpont csakugyan vonzó kiránduló hely lehet.

- Egy faszt lesz az a sámánoké.

- Ó.

- Azok a gecik meg se mozdultak, amíg én belegebedtem az építkezésbe.

- Értem.

- A valagukat nem emelték meg.

- Hallom.

- Őket mért nem ellenőrzi?

- Nos, aláírja a jegyzőkönyvet?

- Nem!

- Nem?

- Tanulmányozni óhajtom. Keresek hozzá egy hozzáértő szakértőt.

- Ehhez joga van, tisztelt uram.

0 notes