#akkor talán tudnék enni

[kinlodok]

Bro hurt me so bad that i can't eat anything

[faszomgeci]

Mit csinálok rosszul? Miért nem vagyok elég jó? Akármit csinálok nem lesz jó úgysem. Folyamatosan azon gondolkodom,hogy mi a baj velem. És hiába járok pszichológushoz,eddig semmit nem segített basszameg. Képtelen vagyok reggelente felkelni az ágyból,nem tudok bemenni egyetemre mert folyamatosan fáradt vagyok,pedig nem is csinálok semmit. A tanulást továbbra sem megy. Nincs SENKI aki segíteni tudna,mert SENKI nem akar. MeRT KURVÁRA SENKIT NEM ÉRDEKEL H MI VAN VELEM. SENKIT BASZDMEG. azt hiszi mindenki h folyamatosan csak panaszkodom és nekem soha semmi nem jó,mert csak ezt látják belőle. És közben annyira fáj. Mindenem annyira fáj folyamatosan ott  van a gombóc a torkomban és nem tudok tőle se enni se inni se beszélni lassan levegőt venni se. Folyamatosan egyedül érzem magam akárhova megyek akárkivel találkozom  nem segít. Egyre rosszabb. Folyamatosan szorongok és overthinkelek állandóan jár az agyam és nem tudok mit csinálni hogy legalább egy másodpercre megálljon. Ezért írom ezt a szart hátha ez segíteni fog vagy nemtom. Senki nem adott olyan tanácsot ami tényleg segítene. Senkit nem érdeklek annyira,hogy segíteni akarjon és minél többet gondolkodom ezen annál jobban fogom gyűlölni magam. Önsajnáltatás? Mások szemében az,amitől csak még szánalmasabbnak érzem magam szóval legszívesebben senkinek nem mondanék semmit,de nem bírom ki mert akkor bele őrülök. Mi a fasz baj van velem? Miért nem tudok boldog lenni? Miért nem tudom egy kicsit legalább szeretni magamat ahhoz h valaki más is szeressen végre? Miért nem szeret senki ÚGY? tényleg nem érdemlem meg? MIt csinálok rosszul amiért nem érdemlem meg? És mit csináljak hogy megérdemeljem? Mi a faszt már istenem annyira elefem van geci. Utálom ezt az egész szájbakúrt életet pedig ANNYIRA AKAROM SZERETNI. AKAROM HOGY JÓ LEGYEN. NEM MINDEN DE LEGALÁBB VALAMI. Csak szeressen már valaki foglalkozzon már velem valaki egy kicsit hogy ne érezzem folyamatosan h mennyire fáj.

De amúgy lehet h tényleg megérdemlem. Én is bántottam embereket valszeg ez a karma vagy a sors vagy nemtom.

Úgy akarok felkelni,hogy van valaki akit érdekel hogy mit fogok csinálni aznap,van valaki aki szeretene látni és mindent megtenne azért,hogy láthasson vagy hogy jó napom lehessen. Aki tiszta szívéből szeret. És asszem lenne is egy ilyen ember,az exem,akivel soha nem éreztem ezt,de miután végleg vége lett,mindenkinek azt mondogatja h én voltam élete szerelme. de soha nem bánt úgy velem. De most se bánik úgy velem az  a fiú akivel úgy érzem minden tökéletes lehetne. Úgy érzem hogy gecire passzolunk és annyira jók lennénk együtt hogy baszdmeg. De sztm csak kihasznál vagy idk. Nem azt érzi amit én és ez biztos,mert olyan jeleket ad folyamatosan. De közben olyanokat is,mintha érdekelném. És minél inkább ilyen kétértelmű jeleket kapok tőle,annál inkább akarom hogy akarjon. Akarom hogy fájjon vagy mi? Annyira utálom magamat,hogy nem várom,hogy igazán szeressenek,csak vágyom rá? DE közben nem érzem,hogy megérdemelném,ezért olyan emberekkel veszem körül magam,akik nem szeretnek csak kihasználnak? Tényleg igaz,hogyha valaki nem szereti önmagát,akkor mások sem fogják szeretni? És mégis hogy szeressem meg magamat? Van erre valami módszer? vagy gyógyszer? az lenne a legjobb. Bár biztos h függő lennék. Tudom magamról,hogy simán képes lennék valamire ráfüggni annyira,hogy belehaljak. És nem is bánnám szerintem. Csak tudom,hogy anya nem élné túl,és őt túlságosan szeretem ahhoz,hogy ezt tegyem vele. Szeretnék lenni,de nem. Ez SImon Márton. Szeretnék sok mindent. Talán túl sokat. De tudnék választani közülük. Őt szeretném. Azt szeretném,hogy szeressen. És akarjon. Ne csak a testemet. Hanem engem. AHogy vagyok. Ami vagyok.

de úgyse fog

[aretsorozat]

2/4.

Zseb és cetli 12. Az első házastársi veszekedés.

  Nohát, lassan, megfontoltan, minden érvet és ellenércet megcsócsálva kiválasztottuk a szerintünk három tuti találós kérdést. Már ez se volt könnyű, gondolhatják, három ilyen igen kifejlett ego esetében, úgy mint Ugribug barátom, Géza őskrokodil és leginkább Hermész Jakab. Bár ebben az esetben Hermésznek mégis volt némi hivatkozási alapja a kompetenciát illetően, hiszen mégis csak az ő feladványait vitattuk. És Géza inkább csak azért okoskodott, hogy a denevér-marabunak ellent mondjon, hátha ezzel is bosszantja őt. Meg kell mondjam, ez a számítása bejött, Hermész feje úgy belilult néha, tényleg már reménykedni lehetett abban, hogy felrobban.

-         Tanár úr! – jelentkezik ártatlan képpel Laura.

-         Parancsoljon, kisasszony!

-         Magát ki tetszett felejteni.

-         Mi? Ki? Én? Honnan?

-         A kifejlett ego közül.

Kovács doci elámul, aztán felfogja a cikit, elmosolyodik. Addigra már a közönség is enyhén kárörvendőn kuncog, aminek az élét nagyban tompítja, hogy jómaga is nevet velük.

-         Nahát, ebben igaza van!

-         Bocsi, hogy szóltam.

-         Nem, nem, az álszerénység szerintem a főbűnök közé tartozik.

-         És a szerénység?

-         Nekem mindig az is gyanús egy kicsit. De az álszerénység az egyértelmű.

Hogy mi más lenne az, mint a kevélység, a gőg ügyetlenül, vagy éppen rafináltan elbújtatott privációja. Nemde?

-         Az már biztos is, ha a tanár úr mondja…

-         Vegyük például az én esetemet. Mintha én nem lennék hajlamos, hogy az

előtérbe toljam magamat, ha kell, ha nem. Hát mi ez, ha nem olyasmi, hogy túl sokat képzelek magamról?

-         Ugyan már, tanár úr!- szólal fel Gotfrid Virginia a sminkje alatt pipacs

vörösen. Ettől a közönség is úgy meglepődik, köztük Benjamin, hogy kevés híján leejti a kezéből a kamerát, ami éppen az imént vett le az állványáról, hogy a Túró kisasszonyokról „művészi” közeliket varázsoljon.  És Virginia még nem hagyta ám abba.  – Ez az igazi álszerénység, amit most művel.

-         Ezt hogy tetszik érteni?

-         Ez az önkritika, ami azt sugallaná, hogy valójában nem is képzel túl sokat

magáról, pedig nagyon is úgy van.

-         Hűha, tanárnő, ön átlát rajtam.

De még mennyire hűha. Mi van ezekkel, összevesztek?  Pedig már az is igazán szaftos pletyka volt, hogy összejöttek. Már ha igaz. Bár sokat látják ám ezt az annyira össze nem illő két embert együtt. Szemtanúk szerint még a Csiki erdőben is kézen fogva andalogtak, bár lehet, hogy azok nem ők voltak és nem akkor, mivel Gotfrid Virginia bármikor tanukkal bizonyíthatja, hogy a kérdéses időben a főállású munkahelyén, vagyis a Réti Élelmiszer Áruházban tartózkodott. És Virginia még mindig nem hagyja abba. – De önnek, Kovács úr, nem is kell szerénykednie. Se álszerénynek lenni. Önnek rengeteg esze van, ezt öntől senki el nem vitathatja.  – Most mi van, dicséri, vagy szidja? És ennél jobb lehetőséget nem is adhatna Kovács Docinak a további, csakugyan gyanúsan hangzó önostorozásra.

-         Nekem? Aki egy a filozófia tanszékről is kicsapott alak vagyok? Aki még

nappali éjjeli őrnek is éppen csak alkalmasnak találtattam? Aki a hivatását a

a Tojaki Borozó főállású alkoholistájaként találtam meg? És ha a Kelet-Nyugati sámánok nem bízzák rám a Csiki Mágikus királyság erdőkerülését, már rég egy pöcegödörben rohadnék, és talicskán tolnám magam előtt a májamat?

Hát erre az önvallomásra azért senki nem számított. Be is áll egy nagy csend, amit aztán Izaura tör meg a logikusnak látszó kérdésével.

-         Azzal a piros talicskával, amivel a tanár urat elrabolták a földön kívüliek?

-         Lehetne azzal is- mosolyodik el Doci, de aztán pontosít. – Viszont azzal a

talicskával nem elraboltak, hanem már visszahoztak.

-         Az UFO-ról?

-         Úgy vélem.

-         És akkor hogy rabolták el?

-         Arra nem nagyon emlékszem. Csak ennyire: kutyák vettek körül a Hosszúréten. És a többi homályos szorongás és rémálom, amire felébredve szerencsére nem emlékszem.

-         És akkor majd erről a rablásról is tetszik mesélni? – teszi fel a kezét

Hajnalka.

-  ��      Mondom: ennél sokkal többet nem tudnék.

-         Mert kimosták az agyát a tanár úrnak- magyarázza Péter Ágika.

-         Kiszívták a bal fülemen, és visszatöltötték a másikon, de ez is mindegy

már, gyerekek.

-         De ezen is látszik, hogy a tanár úr nem akkora lúzer.

-         Ezen mért látszana, kedves Blanka?

-         Mert akárkit nem rabolnak el a földönkívüliek.

-         Azt mondja?

-         Az ördög se szerződik le bárkivel.

-         Hát ezt meg honnan tudja?

-         Láttam a tévében.

-         Ja, vagy úgy…

-         Meg aztán, tetszik tudni, engem is beszippantottak…

-         Ó, igen erre emlékszem!

Megint Janka igazgató asszony veszti el a türelmét, noha az iménti kis intermezzo tényleg nem volt érdektelen, ez a közönség feszült figyelmén is látszott, és látják majd a Gazdag Kábel nézői is, ha Benjamin el nem cseszi

a művészinek szánt felvételt. Mivel ha bármi gikszer lesz vele, megy a vágóasztalról a virtuális kukába.

-         Megtudhatnánk végre, mik voltak azok a kérdések, kérem?

-         Ó, hogyne, hogyne, csak sajnos elfeledtem, hol tartottam.

-         Megállapodtak, melyik három lesz az.

-         Úgy van, köszönöm.

-         Tehát?

-         Gondolhattuk volna, hogy ez csak a vállalásunk könnyebbik fele volt.

Ezután következett az, hogy Archy mama fejébe verjük. És mielőtt a teremben lévő állatvédők felnyüszítenének, sietve mondom: képletesen.

Kérem, hölgyeim és uraim, drága szép kisasszonyok, meg kellett állapítanunk, hogy a hölgyet nem az eszéért szeretjük. Noha az ember egy

ős - óriásteknőstől elvárhatna mélyebb gondolkodási képességet, intelligenciát, sőt, ahogy a hiedelem tartja az igen hosszú életet megélő élőlényektől, bölcsességet. Kérem, van olyan polinéziai hiedelem, ami a világ egészét egy hatalmas teknős hátára vízionálja az idő óceánjában.

Vagy a bölcs bagoly. Az elefánt! A cet!

-         A mamutfenyő!- dobja be a közösbe Babos úr.

-         Úgy van, az is.

-         Mi, docikám!? De jó lenne, ha nem a Tokajiban, hanem valami őserőben

lehetne nekünk ácsorogni háromezer évig a Sziklás hegység közepén!

-         Meghiszem azt, Babos úr.

-         Akkor aztán ráérnénk mindenre, mi?

-         Akkor aztán rá.

-         Nem várunk a rokkant nyugdíjra, vagy hogy addig is megesik a szíve

rajtunk Ignác csaposnak és mégis ad hitelt…de sose ad az a kőszívű mocsok…

- Üzletember.

- Na, azt akartam mondani..

-         Fater, dugulj már el! – morog rá az apjára a mellette ülő Kisbabos.

-         Mért?

-         Apádnak igaza van, ha elvágyódik, nem gondolod?

-         Felőlem… - most Kisbaboson van az elpirulás sora Kovács Doci

kérdésére, ám a tanár úr már visszaveszi a szót, így elvonja róla a közönség, és ezen belül leginkább Izaura figyelmét.

-         Csakugyan mennyivel jobb sora van egy mamutfenyőnek! Összevetve

velünk, izgága emberekkel, akiknek az ideje még manapság se több nyolcvan egy-két évnél. És nekünk ebbe kéne belesűríteni a…mit is? Nahát, gyerekek, az a legfontosabb kérdés, amit itt, ebben a stúdiumban, a „Bölcselmi gondolatok, vagy mikben” nekünk makacsul kéne feszegetni. De hát meg is tesszük. Hiszen mi másról szólna az én történetem, mint erről: ez élet, az tudatos létezés értelméről itt és most, vagy hatvanöt millió évvel ezelőtt, vagy ezután, vagy egy másik galaxisban, egy velünk párhuzamos univerzumban, egy másik húron rezegve: a Mi végre? . Mi célból, ha így jobban tetszik? Szemlélődni, mint a mamutfenyő, lehetőleg egy jó magas hegy kies bércén, ahonnan messzire ellátni, és egyként figyelhessük az égboltot és a földet, a Tejút lassú forgását, és az évszakok pörgését.

Mi tehát a cél? A szemlélődés maga? Vagy valamit azért tenni is illene? Túl azon, hogy enni, inni, szaporodni, és ennek a feltételeit békésen, vagy ha kell, véres küzdelemben magunknak biztosítani? No de mi végre az elképesztő technikai fejlődés, amivel a homo sapiens birtokába vette ezt a planétát?

Lett ettől bárki boldogabb? Csak jó sokan lettünk Ádám és Éve óta.

No de boldogság, a boldogulás a cél, hölgyeim és uraim?

És Kovács docens itt ismét hosszan kivár, ahogy egy vérprofi előadóhoz az elvárható, és illik, hiszen ezzel célja van. Neki bezzeg. De az emberiségnek mi?

És Janka igazgató asszony kivételesen jókor förmed a tanárára.

-         Mi voltak azok a találós kérdések Doci!?

-         Máris mondom, csókolom.

-         Két hete várjuk!

-         Már nem kell még egyszer annyit…

Ez némi derültséget vált ki, éppen eleget ahhoz, hogy a boldogságot firtató kérdésről, ami így teoretikus marad, és ezen belül úgyis megválaszolhatatlan,  a figyelem jótékonyan elmoccanjon.

-         Szóval késő délután lett, amire Archy mama memorizálni tudta a

talányokat. Először elpróbáltuk vele szép nyugodtan, hogy csak ismételje meg, amit hallott. Aztán jegyezze meg a válaszokat is, mert a gonosz ős ragadozó szörnyhal, a Szimpi majd biztos hallani akarja őket, he nem tudja. Adja isten, úgy történjen, gondoltuk. Aztán Ugribugnak az eszébe jutott, hogy ez talán kevés. Mert mi van, ha a stresszhelyzetben  Archy agya leblokkol, ami nagyon is elképzelhető, ha beleérezzük magunkat: velünk szemben egy jó ötmázsás, hat méter hosszú, csupa tépőfog pofájú rém, aki a prédát látja bennünk. A még mozgó és lélegző húst, és aki csak azért nem tép szét rögtön, mert neki a rettegés is kell, amivel azt a randa, sötét lelkét táplálja. Naná, hogy az áldozatnak a neve se jut az eszébe, nem Hermész Jakab furmányos talányai. Ezért ahhoz folyamodtunk, hogy Géza eljátssza a Szimpit. Mondjuk minden testi adottsága meg is volt hozzá, mint hét méter hosszú, szintén csupa fog őskrokodilnak.

- Mondjad, vagy szétszakítlak, és befalom hozzá a kölykeidet, mint kis nokedlikat! – üvölt hát rá Géza szerencsétlen Archyra, aki erre persze az összes egy darab fejét behúzta a páncélja mögé ijedtében, és onnan bömbölt kifelé, „csak a kicsinyeimet kíméld, kérlek!”. És újabb fél óránkba került őt, mármint a fejét a páncéljából kicsalogatni, miszerint ne már, csak játszási volt, és ilyen nincs, hogy lehet egy ekkora teremtmény ennyire beszari.

Meg persze buta, mint… majdnem azt mondtam, hogy egy szőke nő, de idejében szétnéztem a teremben, hölgyeim, tehát ezt nem mondom, inkább azt a hasonlatot használnám, hogy buta, mint…

-         A tök? – javasolja Péter Ági.

-         Az is jó.

-         Mint egy fél pár büdös zokni? – villant egyet Kisbabos.

-         Az talán már túlzás.

-         Mint az ágyú! – tromfol rá az apja.

-         Az ágyú, az nem süket?

-         De tök hülye is szerintem. Jaja, egy buta fasz.

-         Ejnye, Babos úr!

-         Jujuj, bocsánat.

Ez ismét lazít a hangulaton.

-         Szóval buta, mint aki buta, maradjunk annyiban. Meg annyiban, hogy

bizonyossá vált, túl nagy a kockázat, Archy mamát nem engedhetjük Szimpi elé találós kérdéseset játszani. No de akkor hogy legyen?

-         És hogy lett?

-         Tanakodtunk, igazgató asszony.

-         Jézusom.

-         Hát így éreztünk valahogy mi is, de persze a barátaim és Hermész Jakab nem  Jézuskát emlegették. Nahát, végül abban maradtunk, hogy noha Ugribug barátunk nem éppen vízi élőlény, de elég tekintélyes egyéniség ahhoz, hogy úgy nyakig a tengerbe gázolva Szimpi úr komoly kihívója legyen. Mivel az nem volt kőtáblába vésve, hogy a leendő préda nem állíthat helyettest.  És ha jobban belegondol majd az a rémhal, rájöhet, hogyha Ugribug veszt, rajta sokkal több hús van, mint Archy mamán és a kisteknősökön.

Nahát, ezt gondoltuk ki, hogy ezt fogjuk megpróbálni, mihelyt megpirkad, mivel már késő este lett, és úgy éreztük, ezt sötétben mégse kéne elvégezni.

Ebben még Hermész Jakab is egyetértett, pedig ő ismét sík ideg volt már, hogy mit tökölünk mi itt ennyit, felőle pusztuljon meg inkább Archy mama az összes kis nokedlivel együtt. És ezzel ismét visszazuhant a népszerűségi indexe a negatív tartományba.

- De ugye nem akarja az egész éjszakát elmesélni?

- Ne akarjam?

- Felőlem, de előtte árulja el a talányokat, mert aztán nekem mennem kell.

- Akkor kegyednek külön megsúgom a fülébe, igazgató asszony.

- Nekem maga csak ne dugdosson a fülembe, mert még hírbe hoz engem is.

- Attól az isten mentsen!

Ez az „engem is” persze mesterien gonosz kis oldalvágás volt ám Gotfrid Virginiának, aki értette is, és újra a sminkje mögé pirult. De közben megesküdött, hogy bár nemtelen dolog a bosszú, de ezt Janka nagyság még visszakapja. Nem itt és nem most, de ami késik, nem múlik

-         Na jó, akkor elmondom.

-         Neeeee!

-         Legyen úgy, ahogy történt, éppen idejében?

-         Igeeen!

-         Hát, tetszik látni, igazgató asszony. A nép szava, a néző szent, meg ilyesmi…

-         Mesélje azt az éjszakát gyorsan!

-         Nahát, tényleg hamar megleszünk, mert nem történt semmi. Kicsit korgó

gyomorral leheveredtünk a parton, mert a nagy megmentés hadművelet előkészítése miatt nem volt módunkban se ebédet, se vacsorát keresni.

Viszont az érzés, hogy megmentünk több tucat kicsi ősteknőst és Archy mamát, feledtette éhségünket. Kivéve Hermész Jakabot, ám ő el is tűnt az éjszakában, gondoltuk, repülve könnyebb valami jó érett dögöt meglelni és rákeselyűzni. Én mondjuk Ugribug barátom horpaszának dőlve sokáig elgyönyörködtem az éjszakai égboltban. A Hold kifli volt, és mondanom se kell, hogy hatvanötmillió évvel ezelőtt vagy ezután nem volt vagy lesz fényszennyezettség. Tehát úgy látszott a Tejút, hogy gondolhatta az ember, nekifut, nagyot dobbant, és már páros lábbal rajta is áll a Tej Útján, hogy mint valami gigászi csillaglény kóborolja be e galaxist, mintha csak korzózna a főúton a kedvesét kísérve a cukrászdából a Jázmin teázóba. – És itt Kovács tanár úr orcátlanul Virginiára nézett ám, amitől az asszony immár harmadszor kénytelen elpirulni, minek következtében az amúgy tökéletes sminkje itt ott pattogzani kezdett.

-         A mély csöndben csak a tenger lélegzett halkan, Archy mama nyöszörgött

és motyogott magának és a csemetéinek, hogy most már nem lesz baj, mert megjött a segítség, megmentik őket ezek a rémes kinézetű, de igen jólelkű bácsik, no meg Géza horkolt, akár egy gőzfűrész.

No, azt akkor megpirkadt. Úgy döntöttünk nem is tökölünk sokat, amire Hermész Jakab előkerül a ki tudja honnan, mi ezt az ügyet így vagy úgy, de lerendezzük. Jómagam Ugribug nyakába ültem, ehhez ragaszkodtam, hiszen barátságunk immár ezt megkövetelte: együtt jóban, rosszban.

És akkor Ugrubug begázolt a tengerbe és megállt benne, amikor az a nyakáig ért, tehát nekem se volt már aznap gondom a tisztálkodással. És ott vártunk egy-két percig, csak hogy a közeget szokjuk, aztán hívogatni kezdtük ama

rémhalat. – Hé, Szimpi! Te szép mosolyú gazfickó! Hát sunnyogjál már elő

a zavaros vizeidből, mert szólnánk veled, ha igazi harcos vagy és nem csak egy nyámnyila sügér!  Azt akkor még pár ilyen cirkalmas kihívás után meg is jelent a szép mosolyú Szimpi. De én bizony tényleg ott helyben összecsináltam volna magam, ha nem egy T-rex nyakában ülök!

Hát a múltkor hoztam is egy rajzot arról a halról, de higgyék el, az meg se közelítette azt, amilyen az a dög valójában. Hát komolyan mondom, az a legkevesebb, hogy ne lássam többé a tengert! De még a Dunát se! Sőt, inkább halat se eszek többé, csak még egyszer az eszembe ne jusson!

-         Hát annyira ronda volt, tanár úr?

-         Még annál is, Ágika. Veszélyesen ronda.

-         Ajaj- és Péter Ági érzi magában a kihívást, hogy lehetne egy veszélyesen

ronda halból imádni valóan ocsmány plüssbabát kreálni. Ha már bolt lesz belőle, amivel kihúzzák a Túró Kisasszonyokat az anyagi csődből, no meg pár százalékot ő is kap majd, ha az üzlet nagyon beindul. Na és ha sikerül, még az is lehet, hogy pont a Szimpik lesznek a legkeresettebbek.

-         Hát te meg ki a rosseb vagy, te pimasz szárazföldi patkány, he, és mi az,

hogy két fejed van? – emelkedik fel Szimpi a víz felszínéig, és förmed máris

ingerülten ránk, a kihívókra.

-         Először is nem patkány vagyok – oktatja a rémhalat Ugribug, - másodszor

azért van két fejem, mert annyi eszem van, hogy egy fejbe annyi már nem fér bele. – Hát én meg csak ámulok ám le a barátom feje búbjára a takaros kis kendermagos tollakkal, micsoda frappáns, sőt, kópé választ csapott oda, de lazán ám, mint náthás tahó a taknyát az aszfaltra… hoppá, bocsánat…- veszi észre magát a Doci, hogy a mesélés hevében ez a hasonlata nem volt különösebben szalonképes. De kuncognak rajta, tehát a közönség nem vette zokon, ettől megnyugszik, mesél tovább.

-         Azért van két fejed, he?

-         Azért hát.

-         Nem azért, mert egy ocsmány mutáns vagy?

-         Nem de nem a mutánsok által ment a világ elébb, ó, Lucifer?- kérdez vissza  Ugribug, és bizony mondom nektek, lányok, a kukák mellett megolvasott és begyakorolt Madách: Ember tragédiája stílusában. És ezzel engem persze újra ámulatba ejtett. Hogy mi át nem ragad egy kíváncsi verébre, lányok!

-         És mért voltak a feje búbján kendermagos tollak?

-         Mert a csirkék is valójában T-rexek.

-         Ne már! – ámul el Blanka.

-         De ezt be csiviteljétek a verebek előtt!

-         A tanár úr szerint ők ezt nem tudják?

-         Nos, Ugribug nem tudta. Márpedig az ő műveltsége nem mindennapi.

Hölgyeim. És ezt nem vegyék célzásnak. Vagy inkább: vegyék!

No, nem azt sugallom, hogy mint leendő úrinők mostantól a szabad idejükben a lakótelepi szemétledobók környékén bogarásszanak.

De ámulatba esett ám a szép mosolyú halunk is. Először is a kérdés mélységétől, másodszor az említett névtől, amit úgy érzett, illene ismernie, pedig nem is. De mert sznob volt, nem csak hidegvérű gyilkos

és elmebeteg pszichopata, hogy műveletlenségen kaphatják, külön feldühítette.

-         De tőled bizony nem megy, mert mindjárt miszlikre téplek és

felzabállak!- hörög, és ettől még dühösebb lett, mert tudta ám, hogy ez egy igen gyenge kis riposzt volt. Fizikai megtorlással fenyegetni az ellenfelet egy szellemi párbajban, hát az bizony máris a vereség elismerése.

-         Ejnye, Szimpikém, és a játékod? – kérdezi leereszkedő mosollyal

Ugribug. És komolyan mondom, megszólalásról megszólalásra hökkenek meg, minő tökéllyel kezeli ezt a nem is veszélytelen helyzetet.

-         Miféle játékom?

-         Hát hogy három találós kérdést kell feladni neked. És ha mind a háromra

tudod a választ, akkor neked elkészült a vacsora.

-         Reggeli.

-         Parancsolsz?

-         Reggel van, kétfejű baromarc! Annyi eszed van, mi, hogy ezt se vetted észre.

-         Igazad van, reggeli.

-         Na jó, kérdezz!

-         De várjál, mi van, he nem tudod a választ?

-         Olyan nincs.

-         De ha van.

-         De nincs.

-         Kiveted magad a partra és magadtól szépen megdöglesz?

-         Nem.

-         Elhúzol innen az óceán másik végére és békén hagyod az itteni népet?

-         Kérdezz!

-         Elhúzol?

-         Ezt volt az első kérdésed? Mert erre tudom a választ.

-         Nem kérdezek, amíg meg nem egyeztünk.

-         Rendben, elhúzok.

-         Úgy dögölj meg, ha nem.

-         Úgy…is tudom a választ!

-         Nos hát, az első: előbújik éjjel, ám nappal elveszett, eltűnik a fénnyel,

de holdfénynél megleled.

-         Ez túl könnyű.

-         Mi az?

-         Kérdezz nehezebbet!

-         Halljam a választ!

-         Korallsügér.

-         Nem.

-         Mi az, hogy nem?!

-         Az, hogy nem.

-         Akkor a nyálkás hal.

-         Ez se jó.

-         Anyátok nem jó.

-         Az én anyukám egy tündér kis madár volt, őt ne vedd a szádra!- hördül fel Ugribug.

-         Az enyém meg talpig úriasszony- tettem hozzá én is szerényen a magamét

Ugribug nyakában. Azt persze nem magyaráztam meg, hogy ezt pontosan hogyan értem. A talpig tán azt jelenti, hogy mindössze a talpáig? És azon felül nem?

-         És hogy értette a tanár úr?- támad fel a kandi kíváncsiság, persze kiben

másban, mint Izaurában.

-         Ó, drágám, sehogy, csak megint felesleges járt a szám- és itt Kovács úr

sandán Gotfrid Virginiára pislantott, amit megint csak az nem vett észre, aki nem akarta. Tiszta pornográfia már, amik ketten itt testbeszéddel nagy nyilvánosság előtt művelnek, nem? Ám a tanár úr igyekszik kikeveredni a maga okozta csávából, azért rákérdez: - Esetleg tudja valaki a választ?

És Kisbabos rögtön rávágja: A csillagos ég.

-         Úgy van! Gratulálok, fiatal úr!

-         Tényleg könnyű… - no és Kisbabos tekintete se volt ám semi, amit Izazurára vetett, reménykedvén, hátha sikerült végre a szerelmét leimponálnia. Ám a túró kisasszony, mint tudjuk, nem most jött le a falvédőről, ezért Kisbabos tőle csak egy széles nagy mosolyt kapott.

-         Nahát, lehet, Kisbabos, hogy neked könnyű volt, de bizony Szimpi, az ős

rémhal csak fortyogott a vízben, de nem adta ám könnyen megát.

-         A mérges pókhal!- ordította.

-         Ez sem jó.

-         Mi?! Hát vedd már észre éjjel, te kétfejű melák bunkó!

-         Akkor se ez a jó válasz.

-         Rendben. Akkor nem lehet más, mint a tengeri sün.

-         Nem nyert ez se.

-         Te csalsz.

-         Én nem.

-         Akkor mi a válasz?

Nos, Ugribug szárazon közölte vele. Szimpi meg bámult vissza abból az ocsmány fejéből, és hosszú hallgatás után csak ennyit szólt: mi a következő?

-         Senki se láthat, nem is fog soha, mégis bízik bennem, kinek élni van joga.

-         Mi van?!

-         Ez lenne a következő.

-         De ez baromság.

-         Találós kérdés.

-         Akkor ismételd meg, mert nem figyeltem!

Ugribug megismétli, ismét vigyáz a hangjára, hogy ne legyen benne semmi kihívás, előre érzett káröröm, ilyesmi. Szimpi meg úgy lebeg a vízben, mint aki menten a hátára fordul és döglött rémhalat jelent. Valószínűleg neki is ilyesmi fordulhatott meg abban a gonoszságra tekeredett agyában, mert hosszú gondolkodás után inkább kérdezte, mint mondta: a halál?

-         A halál? – ámulunk el Ugribuggal.

-         Igen! Az! A halál hát! Azt senki se látja, és nem is fogja soha, de

megtapasztalja, ha élni van joga. He? Kitaláltam? Kitaláltam. Tehát készülj a halálra, kétfejű! Aztán készüljön az a buta némber is a porontyaival: nekik is annyi.

-         De nem jó a válasz.

-         Miiii?!

-         Nem jó!

-         Mért nem jó?

Igazság szerint igen jól gondolkodott a rémhalunk, mert logikus volt a válasza. És jómagam gyengébb napjaimban el is fogadtam volna, ha nem az életünkre, no és Archy mama meg a gyerekei életére ment volna ki a játék.

Értik, ha csak úgy ülök a kedvenc helyemen a turistaház büféjében és iszom

a reggelihez a sörömet, mivel a kakaótól ég a belem, a tejtől meg hasmarsom van, és velem szemben Laci kolléga szórakoztat. No de itt muszáj volt gondolkodnom, tehát át is veszem a szót az alsó fejemtől, aki amúgy Ugribug volt, ugyebár.

-         Azért nem jó, tisztelt Szimpi úr, mert ad. egy: csak a saját halálodat nem

látod, mivel köztudott sztoikus okoskodás az, hogy azért nem kell félni tőle, mármint a haláltól, mert amíg te itt vagy, addig a halálod nem lehet jelen, ha viszont meghaltál, már te nem vagy itt, tehát kétségtelen, hogy ti ketten soha nem találkoztok.

-         Na ugye!

-         De más halálát látod, nemde?

-         És?

-         Pláne, hogy egy vérengző rémhal vagy.

-         Naná!

-         Tehát jobb napjaidon többször is látod a halált, mint ahogy azt mások

szeretnék, nemde?

-         Ez csak szófacsarás, kétfejű!

-         Nem, ez egy találós kérdés.

-         Anyád!

-         Azt már megbeszéltük, hogy őt nem emlegetjük.

-         Akkor…a nénikéd!

-         Halljuk a jó választ!

-         A halál!

-         De az nem jó.

-         Akkor…dögölj meg! – és látszott ám Szimpin, hogy remeg az indulattól,

és nem sok választja el attól, hogy a saját játékszabályát megszegve nekünk rontson. Ám mégis visszatartotta Ugribug barátom nem csekély termete, iszonyatos tépőfogai, meg stabil helyzete a vízben állva. Nem mehetett volna tutira a rémhal ellene szerintem. Másrészt azért az súlyosan rontott volna a renoméján szűkebb és tágabb tengermélyi körökben, elvégre Szimpi nem csaló volt, hanem rémhal, nem politikus, csak simán pszichopata – és ezzel a megjegyzéssel Kovács tanár úr ismét kicsalt egy kis kuncogást a közönség soriból.

-         No de, gyerekek, erre tudja valaki a választ?

Hosszú, mély csend üli meg a termet. Kisbabos jelentkezik. – Bekapcsolhatom az okos telefonomat?

-         Minek?

-         Meggúglézom.

-         Úgy érted, a feladványt?

-         Mért, például nem azért van?

-         Mármint az okos telefon?

-         Azért okos, nem?

-         Á, inkább megmondom.

-         Ez az, tanár úr, haladjunk tempósan!

-         Igazazgató asszony, önnek igaza van, mint mindig: HOLNAP.

-         Mi az hogy mindig holnap van igazam?

-         Nem úgy, hanem magának mindig. A válasz a HOLNAP. Amit tényleg

senki se láthat, csak ha mává válik.

-         Ja, vagy úgy….

A közönség megkönnyebbültem sóhajt fel, ezen is túlestek, De mi jöhet még?

-         Nohát, népmesei fordulattal élve: dúl-fúl magában Szimpi, a rémhal, hogy

már másodszor jártak túl az eszén, ám valahogy mégis úgy érezte, hogy ez többé nem fordulhat vele elő. Hiszen minimum húsz éve annak, hogy nem tudott egy kérdésre megfelelni. Aztán meg nem ismerte a szólást a „három a magyar igazságról és egy a ráadásról”. Így aztán még mindig joggal lehetett magabiztos, noha sejthette volna, ha kétszer pofára esik, bizony megtörténhet harmadszor is, mivel egy még lehet kivétel, ami erősíti a szabályt, de a kettő bizony már egy kezdődő sor eleme, amiből könnyen válhat tendencia.

Pökhendien vetette oda, vagyis ide, a rengeteg tépőfoga hegyéről, mondhatni, halljuk a harmadikat.

-         No de ha erre se tudod a választ, ugye tudod, hogy világgá kell úsznod?

-         Lökjed, kétfejű!

-         Mert ha megpróbálnád elsumákolni, holmi ócska kifogásokkal

megtámasztva a csalásodat, megvet majd hét tenger köznépe?

-         Ne lamentálj már annyit!

-         És nem zaklatsz többé a perverz szokásiddal senkit? Csak becserkészed

a prédát, megnyuvasztod és bezabálod, ahogy minden becsületes, jólelkű

ragadozó viselkedik?

-         A harmadik nem foghat ki rajtam.

-         De ha igen?

-         Nem zaklatok, rohadj meg!

-         Hát jó. Mi az, amit elkapni lehet, de eldobni nem?

-         Mi az, hogy mi az?

-         Mi az?

-         Micsoda hülye kérdés ez? Ha elkapsz valamit, mért dobnád el?

-         Miért ne?

-         Mert ez nem életszerű.

-         Már amennyiben?

-         Gondolkodj már, kétfejű!

-         Te jobban tennéd, különben már úszhatsz is világgá.

-         Elkapni is mindent lehet, meg eldobni is mindent lehet, de igen nagy

marha az, aki dobálódzik azzal, amit végre becserkészett.

-         Ez a válasz?

-         Amit egyszer elkapsz, el nem dobod, ha egy kis eszed van.

-         Akkor ez a válasz?

-         Ez.

-         Téves.

-         Miiiii?!

-         A betegség az.

-         Micsoda?!

-         Influenza. Takonykor. Sertéspestis. Száj és körömfájás. Szivacsos

agyvelőgyulladás. Őshal kori demencia, ami neked lehet, hogy ennyire

zokni vagy már a saját kedvenc játékodban is…- és bizony itt már nem hiányzott Ugribug hangjából a kárörvendés diadala. Na de, ha látták volna akkor, hölgyeim és uraim, imádott túró kisasszonyok a Szimpit!

Lesápadni egy rémhalat. Egyáltalán, ki látott már elsápadni egy halat?

Civilként azt gondolnánk, ez lehetetlen. De esküszöm önöknek, hogy Szimpi lesápadt. Aztán vértolulást kapott. Aztán tátogott csak, mint egy hal.

Aztán körbe sunyított, hátha nincs a felsülésének tanúja. De bizony volt.

Hát már hogyne lett volna? Egy tengerparton, dagály előtt? Ezernyi kicsi hal, puhatestűek, medúzák, rákok, kagylók mind hegyezték ám a fülüket egymásnak pisszegve – ne zizegj már, nem hallom. Na, most tudva levő, minél kisebb valami/valaki, annál inkább hajlamos a pletykálkodásra.

Így aztán Szimpinek nulla esélye volt arra, hogy meg nem történtté sikálja

az ügyet. Csak nézett ki a randa fejiből ránk, a Kétfejűre, aztán könnyen elemezhető hörrentést hallatott, farkon fordult és elúszott. De lassan ám, hátha ezzel megőriz valamit méltóságából. De nem őrzött meg.

Azt a gúnyolódó ciccegést, vihogást, beszólásokat! Amit a másfél tonnás, vagy mit tudom én már, mekkora rémhal ott kapott! Hát már csak ezért is húznia kellett onnan hét tenger hetedik végébe, és még ott is felcsapni tüdős halnak, és kimászni a partra, és bevergődni valami lápba a szégyene elől.

De úgy kell neki, én azt mondom, se akkor, se most nem bírom őt megsajnálni, pedig tényleg csúnyán pofára esett.

Hát gondolhatjátok, drágáim, micsoda diadallal lábaltunk ki a tengerből!

De még Hermész Jakab se bírt legalább fél óráig beszólni semmi kellemetlent. Már csak azért sem, mert valahol annyira teli zabálta magát az éjszaka, hogy átmenetileg egyáltalán nem volt képes megszólalni, de még szárnyra kapni se, úgy totyogott haza két lábon. De a Géza! Hát az annyira büszke volt ránk, hogy fejét az égre fordítva, mint elhangolt és megrepedt fanfár tutulta a világba dicsőségünket. Na és Archy, az ősteknős mama?

Immár az örömkönnyeit hullatta.

-         Hogy köszönjem ezt meg nektek?- zokogta a boldogságtól.

-         Igazán nem szükséges, asszonyom- mondok neki szerényen, Ugribug

nyakáról lekászálódva.

-         Gyerekek, köszönjétek meg ti is a rém bácsiknak!

-         Köszönjük szépen! – nyikorogták a kis teknősök.

És ennyi tényleg elég is lett volna nekünk, és ezt most minden álszerénység nélkül mondom. Már csak azért is, mert ugyan miféle hálát várhattunk egy

ős óriásteknőstől a köszönömön kívül. De bizony Archy mamának nagyon is volt mit adnia, jótett helyébe jót várj alapon, mert bizony ez se véletlenül állandó fordulat a mesékben, egészen az archaikus időkre visszamenőleg.

Gyerekek! Egyszerűen muszáj a világnak úgy működnie, hogy a jótett elnyerje a jutalmát, a gonosz pedig megszívja. Ez akkor is így van, ha a hétköznapi valóság mintegy a képünkbe ordít: az ellenkezője az igaz, te ostoba! A jótett elnyeri méltó büntetését, a gonoszság pedig célját eléri, regnál és hatalmaskodik, a szegényt elnyomja, a lúzert kikacagja.

-         De ha tényleg így van! – kiált be valaki a nézők közül.

-         Látszólag.

-         Tényleg!

-         Látszólag tényleg. No de hosszú távon…

-         Ugyan ne gyere már ezzel, Doci!

Nohát, erre már muszáj mindenkinek az akadékoskodó felé fordulni.

Hát ki más állt neki hepciáskodni, mint Ignác csapos a Tokajiból. Ami ha másért nem is, de azért biztos, hogy meglepő, hogy akkor ki áll most a söntés mögött?

Vagy lehet, már a Tokajiba se néz be olyankor senki, amikor Kovács tanár úr a meséjét mondja?

                                       O

 NEM TISZTELT ENGEM, AZÉRT

        -   Na és erre mit mondott a Doci? – kérdezi Boglárka a férjét, miközben a Kisbogit eteti sütőtökös csirkemájjal, mivel ezt még inkább megeszi, mint kiköpi a boltban kapható bébiételek közül.

      - Várjál, ezt most nem is tudom…- töpreng el Benjamin, az asztal másik végénél ülve és az etetést kibicelve.

       - Miért, nem figyeltél oda?

       - Csajszi, én ott dolgoztam.

       - Nem mondod, hogy kamerázás közben már nem tudsz figyelni?

       - Éppen azt mondom, nem?

       - És kértelek már, hogy a baba előtt ne szólíts csajszinak!

      - Mért ne?

      - Mert ő is úgy hív majd, ha ezt hallja.

      - És?

      - Anya vagyok, nem csajszi.

     - Oké, „ anya”. Ha akarod, most kikeresem a kamerában, mit válaszolt Ignácnak a doci.

-         De előbb hozd fel a tiszta ruhát a szárítóból.

-         Oké, „anya”.

-         És nem kéne ám az „anyát” idézőjelben mondanod. Tudod, nem

idézőjelben szültem meg a Kisbogit, hanem tényleg.

-         Oké.

-         És ne mondd, hogy oké!

-         Te jó ég, Bogi, neked meg mi bajod van?

-         Semmi.

-         Archy, az óriásteknős mama adott Ugribugnak egy aranyszínű tojást

ajándékba. Ezt mondta még a doci.

-         Mint a mesében?

-         Mivel, hogy ez egy mese…

-         Szóval te se hiszed, hogy ez megtörtént vele?

-         Nézd, tényleg eltűnt az Odaát Ajtaja mögött vagy öt percre, aztán tök

rongyosan, lenőtt hajjal, torzonborz szakállal jelent meg. És azt azért nem lehet kamuzni, hogy valakinek öt perc alatt vagy háromhavi szőrzete nő ki.

-         Szóval megtörtént.

-         Hogy eltűnt, az meg. Emlékszel, minket is beszippantott az Ajtó a

Kisbabosssal.

-         Aha. Azóta lettetek ti is „halekok”.

-         Néha magam is elfelejtem, hogy már nem is ember vagyok…

-         Mivel egy eléggé önző állat vagy…- és Boglárka eme megjegyzéséből

Benjamin ama reménye, hogy sikeresen elterelte a beszélgetést, dugába dőlt. Viszont az esze ágában sincs rákérdezi, hogy „ugyan mért is vagyok én egy állat”. Annyira azért nem szeretheti a feleségét, hogy megtegye ezt a szívességet. Ha Bogi veszekedni akar, csak adjon ő végszót magának. Úgyis megint felvételire készül… Lehet, most az a baj, attól ideges? Erre rákérdezhetne, ám ez is eléggé ingoványos talaj. A legjobb lenne, ha most itt se lenne. Ha felállna, és kimenne? Valami kifogást keresve? Például pisilni kell? És akkor élhetne ama vulgáris közmondással, hogy „kiment pisálni, de szart visszajönni”? Ezt megpróbálhatná. És Benjamin már moccan, hogy felálljon, de elkésett. Boglárka támad.

-         És mért nem eteted meg néha te a gyereket?

-         Ja, hát ha ez a baj, mért nem mondod?

-         Most mondom.

-         Akkor vigyázzál!

-         Most már ezt befejezem, majd te büfizteted.

-         Oké, azaz izé: rendben.

Most mind a ketten a babában gyönyörködnek, ahogy komoran maga elé meredve nyammogja a sütőtökös csirkemájat, és lenyeli azt a részét, amit nem sikerül az állára, és onnan a partedlire suvasztani. Ám ez a békés idill egy percig se tarthat, és Benjamin másodszor is tempót téveszt, megint nem szólt, hogy szólítja őt a szükség, bocsi.

-         És mi lesz, ha idén felvesznek a színire?

-         Az szuper lenne.

-         És ha téged is operatőr szakra?

-         Dupla királyság.

-         Akkor ki vigyáz majd a babánkra?

-         Megoldjuk.

-         Hogy?

-         Lényegében mindenki itt lakik már a turistaházban, nem?

-         Kicsoda mindenki?

-         Hát apukád, anyukád…

-         Neked ők a mindenki?

-         Alma, János bá’, Laci bá’, a Doci, Szép Juhász néni… Lassan nincs is kiadó szobánk annak, ha véletlenül meg akarna valaki szállni. De mondjuk mért akarna, amikor egy óra séta ide a város. – Máskor ez is tökéletes téma lenne arra, hogy elterelje a beszélgetést, de Boglárka nem hagyja.

-         A szüleimre se lehet mindig rálőcsölni Kisbogit.

-         Akkor majd anyámék…

-         Nekik ott van az öcsikéd gondnak.

-         Krisztián nem gond, mindjárt öt éves.

-         Még sose ajánlották fel, hogy vigyük át hozzájuk.

-         Mért vinnénk őt a lakótelepre?

-         És tényleg nem adják el Etus néni házát?

-         Kérdezd meg tőlük- kezd egy kicsit ingerült lenni Benjamin is. Na, ez kell még csak Boginak, mintha erre várt volna.

-         Hogy kérdezzem meg tőlük, amikor október óta meg se nézték a babánkat?

-         Először is megnézték.

-         Nem emlékszem rá.

-         Mert…nem értem, hogy nem emlékszel!

-         Szóval szerinted már hülye is lettem, nem csak kövér?!

Hát erre aztán Benjamin csak tátott szájjal bámul a feleségére. Hogy jön ez a kérdés ide? Pláne ilyen agresszív hangnemben? Erre már a Kisbogi is felfigyel.

Félbehagyja az alapos és megalkuvást nem tűrő küzdelmét a sütőtökös csirkemájjal, felnéz az anyjára, aztán nagylelkűen átnyújtja neki a kedvenc szövetpelenka darabkáját, a Rongyit, amit táplálkozás közben muszáj neki a bal kezével markolászni. Az anyja automatikus mosollyal jutalmazza a gesztust, aztán megtörli vele a kicsi száját. Ám már a törlés pillanatában rájön, hogy a Rongyi nem arra való, arra egy közönséges papírtörülközőt készített oda. És most moshatja ki Rongyit és rakhatja a fűtőtestre, hogy a következő étkezésig megszáradjon, mert anélkül kitör a hiszti, és Kisbogit nem lehet ám átverni egy másik pelenka darabbal, ami pont olyan tarka ruhákkal összemosott szürkésfehér, pont akkora darab és pont ott rongyos, ahol a Rongyi. Vajon honnan tudja, hogy ez nem az, pontosabban az nem ez? Szagról, tapintásról se lehet szó. Rongyinak lelke lenne, a kapcsolat pedig Kisbogival telepatikus?

Nos, ez az, amit nem lehet kizárni, pláne itt, a Csiki Mágikus királyság e kies szegletén.

-         Dehogy vagy hülye és kövér! – próbál meg Benjamin valami utóvéd

harcot.

-         Mos mondtad, hogy már arra se emlékszem, mikor jártak itt legutóbb

anyádék.

-         És attól még nem vagy hülye.

-         Az agyamra ment a háj, mi? Nem csak a fenekemre? Most hová mész?

-         Pisálni.

-         De ne most menjél, amikor beszélgetünk végre!

-         Ez neked beszélgetés?

-         Mért, mi?

-         De behugyozok, Csajszi!

-         Nem baj. Akkor is végighallgatsz. Unom!

-         Mit?

-         Hogy itt meresztem a kövér seggem, vagy a pult mögött a büfében.

-         De…

-         Te meg jössz-mész, hová neked tetszik.

-         De…

-         Mostantól te leszel gyesen.

-         Nem is vagy gyesen.

-         De te gyesen leszel, csipszar!

-         Oké, csajszi, de vegyél már vissza, mindjárt sír a baba!

-         Mert nem tisztelsz engem, azért. – És Bogi, mint született mazochista,

a maradék sütőtökös csirkemájat is a Rongyiba törli a baba arcáról, mert ha már mosni kell, olyan mindegy, hiszen ha lúd, legyen az kövér.

[florealise]

Giorni di malinconia

Mélyebb napok és szabadság

Az élet néha vicces fordulatokat hoz: a múlt heti blogbejegyzésemben hosszasan írtam arról, hogy még nem volt honvágyam, nem voltam szomorú, és milyen csodásan érzem magam - aztán egy nappal később elkezdődtek a mélyebb napok. Először nem akartam erről írni, mert nem szeretek panaszkodni többet annál amennyit már így is panaszkodtam a barátaimnak, és mert nehéz szavakba önteni, hogy pontosan miért nem éreztem magam a topon az elmúlt hét nagyobbik felében, de aztán rájöttem, hogy hogyha már írom ezt a blogot, a tapasztalatom összes oldalát meg kell mutatnom, hiszen egyébként egyrészt enélkül nem lennék hiteles, másrészt pedig az, ha nem mindig vagyok százszázalékosan boldog, nem jelenti azt, hogy kevésbé vagyok hálás azért hogy itt lehetek és nincs értelme annak, ha bűntudatom van amiatt, hogy rossz kedvem van.

Számomra valóban elég későn jöttek a mély napok, majdnem másfél hónap ittlét után - persze addig sem voltam mindig tökéletesen vidám és jókedvű, de csak időnként egy-két kisebb dolog miatt volt kevésbé jó kedvem, vagy fáradt voltam, vagy frusztrált egy szituáció miatt, de sosem tartósan. Most viszont egy kicsit kiestem a lendületemből. Egy videóhívás otthonról kilendített a jókedvemből, szomorú lettem, nem is igazán honvágyam lett. Inkább csak annyi történt, hogy nem sikerült még egészen feldolgoznom azt, hogy az életem egy fejezete végképp lezárult, és most először igazán azt kívántam hogy otthon legyek és hogy ne maradjak ki az alkalmakból, amikor láthatnám azokat az embereket, akik talán később már nem lesznek az életemben, vagy azokat az embereket, akik mindenhogyan fontosak számomra és akiket nem szeretnék elveszíteni.

Ez volt a kiindulópont, de valahogy kicsit összejöttek a dolgok, mivel hirtelen változások történtek, amit kevésbé vettem jól, mint szerettem volna. Írtam arról, hogy mennyire jól összejött a kis önkéntestársaságunk, és hogy a barátaimnak tekintem őket, ezalatt az egy hónap alatt nagyon beilleszkedtem, igazán kényelmesen éreztem magam velük. Most viszont a múlt héten érkezett két új önkénteslány, és ez kicsit kibillentette az addigi egyensúlyt a társaságban, és én is kicsit furcsán kezdtem érezni magam emiatt. Persze ez egy nagyon önző gondolat volt, de kicsit úgy éreztem, hogy ők nem hiányoztak. Ez nyilván butaság; egyszerűen csak nem ismertük őket eléggé, és a társaságnak is alkalmazkodnia kellett és kicsit több időt tölteni velük, hogy tényleg befogadjuk őket és ne legyen klikkesedés, mert hat embernél, akik nagyjából egyidőben érkeztek, ez még talán annyira nem probléma, de nyolcnál már kicsit nehezebb.Szerencsére persze most már elmondhatom, hogy nem volt alapja a félelmeimnek. Mindkét lány (akik egyébként mind a ketten németek) nagyon kedves, korombeliek, egész jókat beszélgettem azóta mind a kettőjükkel, és abszolút illenek a társaságunkba. Csak egy kis alkalmazkodási időre volt szükség.

A napokban ezen kívül - mint ahogy írtam - sokat gondolkoztam azon, hogy mit szeretnék tanulni ez után az év után, és bár tudom, hogy van időm és a válasz megtalál majd valahogyan, főleg, ha időt töltök ezzel a kérdéssel és kikutatom az összes lehetőséget, mégis frusztrál az, hogy eddig egyik opció sem tudott eléggé meggyőzni, az összesnél felmerül valamiféle kétely - nekem való-e, el tudnék-e vele helyezkedni és hasonló kérdések. A barátaim mind azt mondják, hogy most még nincs értelme ezzel túl sokat foglalkoznom és stresszelnem, és talán igazuk van, de mindenképp foglalkoztat a kérdés, és tudom, hogy jobb nem az utolsó pillanatra hagyni. Így ezen egy kicsit stresszeltem, még ha nem is volt sok értelme, és ez sem segített feltétlenül a jókedvemnek, hiszen amúgy sem vagyok az az ember, aki csak úgy sodródik az árral és a jelennek tud élni folyton: fontos számomra, hogy lássam a jövőt magam előtt, hogy legyenek céljaim és terveim. Éppen ezért, amikor bizonytalanságban vagyok, az mindenképpen frusztrál, még akkor is, ha erre az évre már biztosan megvan, hogy hol leszek és mit fogok csinálni.

Mindenesetre nem történt semmi tragédia. Egyszerűen csak egy kissé szomorú és frusztrált voltam egyszerre az utóbbi napokban. Néha nem is tudtam, hogy pontosan miért, de talán nem is számít, és ilyenkor jól estek az egyedüli séták a tengerparti sétányon vagy a kikövezett strand egy kissé kihaltabb partszakaszán nézni a naplementét.

Szerencsére most már visszatértem, úgy érzem, a sok történés a héten segített abban, hogy újra komfortosan érezzem magam itt, és hogy ne aggódjak túl sokat a jövő vagy a múlt kérdésein. Merthogy igencsak eseménydús héten vagyok túl, már ami az estéket illeti, mert a délelőttökön és a délutánokon főleg csak pihentem. A héten magamnak alig, de másoknak annál többet főztem: egyik este egy seregnyi palacsintát sütöttem, amit aztán a többi önkéntessel egy kis strandi piknik során fogyasztottunk el, aztán pedig kétféle salátát csináltam egy kis grillezésre, tegnap pedig rántott zöldségeket sütöttem én és a lakótársaim számára ebédre. Mivel említettem, hogy nem vagyok valami nagy séf, nincs túl sok gyakorlatom a főzésben, ezért ezek a kis dolgok is egész nagy sikerélmények voltak számomra, büszke voltam magamra.

Vasárnap kirándultunk egyet közösen az önkéntesekkel és a kordináló szervezet tagjaival, egy nagyon kellemes, bár nagyon meleg napot töltöttünk a gyönyörű Polignano a Mare városában. A tengerpart, bár nagyon szép volt, annyira nem tetszett őszintén, mert tele volt emberekkel és ahol kevésbé volt tömeg, csak magas sziklákon keresztül lehetett bemenni a vízbe és a hullámok hatalmasak voltak, így egy kissé veszélyes volt fürödni. A város is kissé túlságosan turistaváros - persze okkal -, viszont számunkra, akik Molfettában lakunk, ami a térség egyik legkevésbé látogatottabb és pont ezért az egyik legautentikusabb helye, és mégis nagyon szép, a turistahelyek kevésbé élvezhetőek egy bizonyos pont után. Persze így is nagyon tetszett, viszont mindenképpen szeretnék visszamenni valamikor ősszel, amikor kevesebb az ember.

Mivel szabadságon vagyok, ezért szerettem volna ezen kívül is egy kirándulást csinálni a héten, de ez végül nem jött össze, mert rajtam kívül majdnem mindenki dolgozott a barátaim közül, és mindig elnapoltuk a tervet. Helyette viszont, bár sokat pihentem, esténként mindig volt valami jó, mint a palacsinta piknik parti (ahogy én hívtam), vagy a grillezés, vagy az egyik délután, amikor egy szomszédos városba mentünk egyet fürödni, majd egy közös tésztavacsorát tartottunk a másik önkénteslakásban. Szóval az összes esti program egy idő után visszazökkentett a normális kerékvágásba, és az is nagyon jó volt, hogy sok időt töltöttem az új német lányokkal is, de mindeközben a többiekkel is.

A mai nap pedig egy “különleges” nap: augusztus 15-e, Ferragosto ünnepe. Igazából korábban azt gondoltam, hogy ez az ünnep egy kicsit különlegesebb, de inkább csak annyi, hogy mindenki ilyenkor veszi ki a szabadságát (1-2 hétnyi), valamint Ferragosto napján a legtöbben vagy strandra mennek, vagy egy vidéki helyre kirándulnak a barátaikkal vagy a családjukkal. Mi nem szerveztünk semmi különlegeset, Molfettában maradtunk, és nap nagyobb részét a strandon töltöttük, ebédeltünk egy jót (kicsit összevissza dolgokat: spanyol tortilla y patatast, ajándékba kapott maradék sushit, egy tegnapi vacsoráról maradt húsgombócot straciatella sajttal, és a tésztavacsoránkból maradékot - kicsit forcsa volt ennyi sokféle és maradék dolgot enni, de nagyon finom volt minden, így nem bántam egy csöppet sem). Az olasz ismerőseink viszont mind máshol vannak ma, lehet, ők túl snassznak érzik, hogy Molfettában legyenek Ferragosto idején, de így jó is volt mert bár elég sok ember volt a strandon, nem volt nagy a tömeg, mivel a legtöbben elutaztak. És a hangulat azzal lett teljes, hogy hangosan üvöltettek mindenféle, véleményem szerint általában elég borzasztó zenét (a mostani legnagyobb olasz és időnként spanyol slágereken kívül főleg musica napoletana, ami engem kissé a magyar nóták és a lagzis zenék világára emlékeztet), és időnként az emberek egy csoportja elkezdett táncolni, ami nagyon szórakoztató volt. És bár nem tetszett a zene, nagyon jól éreztem magam, valahogy igazán autentikus olasz hangulata volt az egésznek. Az hogy az emberek csak elvannak, együtt a strandon, nem érdekli őket, hogy mit gondolnak róluk mások, csak isszák a sörüket, vagy táncolnak, labdáznak, úsznak, napoznak, alszanak egy matracon, hangosan énekelnek, a sziklákról ugrálnak a vízbe. Semmi igazán különleges; de mégis valami egészen más, mint amit otthon megszoktam. És mégis volt valami a levegőben, ami miatt ez nem csak egy véletlenszerű nyári szombat volt a strandon, hanem pont Ferragosto, és boldog vagyok hogy ezt átélhettem a barátaimmal együtt, még ha nem is volt itt mindenki.

Szóval összességében boldog vagyok, hogy itt lehetek, és örülök, hogy túl vagyok az első kissé melanólikusabb, szomorúbb időszakomon itt. Mert normális, mindenkinek vannak rosszabb napjaik, még egy nagyon jó helyen nagyon jó emberek között is. Néha az embernek szüksége van arra, hogy egyedül legyen, még nekem is, aki borzasztó erős fear of missing out (félelem attól, hogy kiamaradok valamiből) esetben szenved és aki leginkább emberek között érzi magát elemében. És mindenképpen hagynom kell, hogy néha szomorú legyek, belefér; a legrosszabb ilyenkor, ha elnyomom magamban az érzést és egy őszintétlen mosollyal elintézem a kérdést.

De most nagyon izgatott vagyok: hétfőn indulunk az Amalfi-parti nyaralásunkra a lányokkal. Bár a pénztárcám annyira nem fog örülni ennek a kiruccanásnak, én nagyon várom már ezt az utazást. Néha itt is úgy érzem, hogy nyaralok, még másfél hónap után is, de mindenképpen nagyon jó lesz egy igazi nyaralásra menni, várost nézni, strandolni egy kissé másmilyen helyen is, mint amit itt, Pugliában megszokhattam.

[holt-kolto]

Sziasztok!

Igazából abban reménykedek, hogy elmesélve a saját történetemet talán segíteni tudok pár másik lányon. És azt hiszem jól fog esni, az is, hogy kiírom magamból. Nevet nem fogok említeni, bár az illető megérdemelné. De most nem alázás a célom.

Kicsit több mint egy éve találkoztam egy fiúval, igazából én épp igen szomorú korszakomat éltem. Kollégista társak voltunk, őt kirúgták az előző helyéről. Mint ahogy a snassz zs kategóriás romantikus könyvekben az történni szokott, a jó kislány összejött a rossz fiúval. Az első két hónap egész oké volt, úgy éreztem valaki szeret, foglalkozik velem, szépnek lát. Mindeközben őt kirúgták az iskolából és a családjával sem találkozhattam, pedig ő már velünk töltötte a húsvétot.

A dolgok nagyjából okésan mentek nyárig, amikor is kiütközött az a tulajdonsága, hogy élvezetet lelt abban, hogy engem másokhoz hasonlítgat és ezzel megaláz. Sokszor odáig fajult a dolog, hogy én sírtam, mert annyira bántó szavakat mondott ő pedig rám volt megsértődve, hogy miért sírok. Nem tudtam, hogy ez nem normális, hogy a párod folyamatosan szavakkal bánt, szóval tűrtem.

Nyáron elkezdett beszélgetni, egy osztálytársammal aki egyben az egyik legjobb barátnőm. Elkezdett a lányhoz hasonlítgatni engem negatív fényben feltűntetve engem. Fontosabb lett neki az a lány mint én. És amikor egyszer részegen csúnya dolgokat mondtam a lányról, mert nem tudtam, hogy igazából az exemre haragszom. Ennek az lett a vége, hogy én elmondtam annak a lánynak, hogy mizujs ő meg összeveszett az exemmel. Szerintetek ki volt a hibás? Én. Akkor már kezdett feltűnni, hogy a srác egyszerűen saját magának hazudja be a dolgokat.

Egész nyáron alig találkoztunk, folyton veszekedtünk, ő öngyilkossággal fenyegetőzött, mert én elszakítottam őt attól a lánytól. Olyan szintű lelki terrorban tartott, hogy három hétig nem bírtam enni a gyomoridegtől. Hozzátenném ekkor napi nyolc órát kellett dolgoznom. Aztán bevallotta, hogy szerelmes volt abba a lányba. Az egésznek az lett a vége, hogy velem maradt, ha nincs ló jó a szamár is alapon. És ekkor nekem még mindig semmi nem tűnt fel. 

Fél éve voltunk együtt és még mindig semmit nem tudtam róla. Csak azt, hogy ijesztő mennyiségben hullanak körülötte az emberek, hogy lopott a családjától és hogy senkivel nem tartja a kapcsolatot, mert ilyenek meg olyanok. És én mindent elhittem neki. 

Egész szeptemberben a nyári események árnyékában éltem, és bár sokat voltam vele egyáltalán nem volt quality time. De én még mindig nagyon szerettem. Segítettem neki mindenben, pénzügyileg, lelkileg. És mit kaptam cserébe? Hogy ő nem tud nekem megbocsájtani a nyári dolgok miatt, hogy nincs kedve hozzám, hogy ő öngyilkos lesz, mert semmi nem jön össze. Nem volt szüksége rám, csak akkor ha segítség kellett. Semmit nem kaptam vissza az ég egyadta világon, csak a bántást. És nekem még mindig nem tűnt fel. Semmi. Mert úgy gondoltam igaza van. Hogy megérdemlem, hogy bunkón bánjon velem, hogy érzéketlenül dugjon meg, hogy rajtam élősködjön. Ebben az időben kezdték el mondani a barátaim, hogy ez toxikus. Hogy hagyjam abba. Márciushoz képest ekkor már hat kilót fogytam és elkezdtem folyamatosan beteg lenni.

Valamikor ősszel, amikor megbántottam valamivel ( talán megütöttem mert valami nagyon bunkót mondott nekem), otthagyott engem és úgy éreztem, hogy egy semmirekellő ribanc vagyok. Vettem egy fél liter vodkát és egy fél liter pálinkát, kiültem a partra, kikapcsoltam a telefonomat, és megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem sikerült, utolsó elkeserédesemben felhívtam a legjobb barátnőmet. Akkoriban ott laktam az exemnél, aki abban a jó pár órában amire eltűntem, nem is keresett. Mikor a barátnőm visszakísért, akkor kelt fel. Ránézett a kezemre, megkérdezte hogy ez mire volt jó és aztán ráhagyta. Semmi, annyira sajnálom, hogy ennyire rosszul vagy, semmi mi a baj, semmi nem tudnék nélküled élni. Ráhagyta. És én még mindig semmit nem vettem észre. Hogy ez nem normális. Még én éreztem magam rosszul, hogy tényleg mennyire szánalmas vagyok.

Ekkor lassan hét hónapja voltunk együtt. Sem a családjával nem találkoztam, se nem nagyon vállalt fel semmilyen szociális oldalon.

Kirúgták a munkahelyéről, megint öngyilkossággal fenygetőzött, merthogy neki nem sikerül semmi. Lógtam miatta az iskolából és hazavittem a saját házunkba ( egyedül lakom itt). A családom segített neki lelkileg és pénzügyileg is. 

Kiment dolgozni külföldre, ekkor volt a legjobb a helyzet. Úgy tűnt valami lefoglalja, kedvesen bánt velem. A drogokat még mindig tolta, de én úgy voltam vele ennyi baj legyen. 

Karácsonyra hazajött, és a szüleim megengedték, hogy velünk töltse. Miközben ő hazudott a saját családjának, hogy nincs is itthon. És én mosolyogva statuáltam ehhez. De ezek voltak a legszebb napok valószínűleg az egész egy év alatt. Hittem benne, hogy most tényleg megváltozott, hogy maga mögött hagyta a múltját. Élveztem a vele töltött időt, gyönyörű volt az egész, mint egy tündérmese.

Visszament külföldre majd onnan is kirúgták. Persze az sem az ő hibája volt, mindenki más szar ember. Hozzám jött minden cuccával. Már akkor furán viselkedett, amikor megérkezett.

Gyakorlatilag belakta magát hozzám, de nem nagyon tudtam mit csinál hét közben( kollégista vagyok). Elkezdett Tinderezni, úgy viselkedni mint egy szingli fiú. Aztán hétközben nem is írt már nekem, és bejött egy másik lány a képbe, akivel akkor is beszélgetett amikor itt volt. Amikor én ezt szóvá tettem, én lettem lebaszva, hogy hát alig beszélt vele. Elkezdett nem megjelengetni a hétvégén és ha itt is volt, akkor sem törődött velem, nem volt semmilyen testi érintkezés, elkezdett azzal viccelődni, hogy megcsal engem. Erre mondjuk naponta egy olyan 30-40 utalás érkezett. És én tűrtem. Itt már a tavalyi 58 kilóhoz képest 46 voltam. Folyton stresszes az iskola miatt és miatta. Többen mondták, hogy látták egy másik lánnyal kézen fogva. Egy 15 éves kislánnyal ( mémekért forduljatok @mortif3rum -hoz). Tagadta, hogy bármi lenne köztük, csal legjobb barátok. És én hittem neki. Vagy csak hinni akartam. Még akkor is, ha a közös filmezésünk abból állt, hogy ő a kislánnyal beszélgetett.

Valamivel felbasztam az agyát, és kinyögte, hogy egy hónapja lassan folyamatosan csal. Minden elképzelhető formában. Szakítottam vele. Meglepődött. Hogy ő ezt nem hitte volna.

Megmondtam neki, hogy a cuccaiért majd eljöhet,de ennyi. Pár napra rá, kiderült számomra különböző közösségi oldalakról, hogy már akkor együtt volt a kislánnyal amikor velem is még. 

Talán még kicsit fájt is a dolog, főleg ez a fajta megalázás. A magyarázata erre a sztorira az volt, hogy ha esetleg a másik lánnyal nem jött volna össze a dolog, akkor nem akart két szék közül a földre ülni. Elküldtem a halál faszára.

Ez volt két-három hete. Csütörtökön a szomszéd felhívta anyámat, hogy valaki van a házunkban. A szomszédom átment, és az exem konkrétan a házban volt. Volt kulcsa, mely egy elvileg elveszettnek nyilvánított kulcs volt. Valószínűleg a házunkban lakott két hete vagy még több. Nem kért bocsánatot apámtól telefonban, hanem könyörgött, hogy had maradhasson még. 

Ez az ember gyakorlatilag ki tudja miről hazudott egy év alatt, amíg együtt voltam vele. Abban sem vagyok biztos, hogy csak azzal az egy lánnyal csalt meg.

Lányok! Soha ne hagyjátok, hogy egy fiú manipuláljon titeket. És ez ugyan úgy igaz a fiúkra is. Mindkét nem lehet roppant manipulatív és rosszindulatú. Az én nagy hibám a naivságom és a tapasztalatlanságom volt, melynek most anyagi és lelki károk lettek a vége. Az exem ugyanis annyira otthon érezte magát, hogy még a fűtést is felkapcsolta. Nem vagytok a párotok pszichológusai. Se nem a bankjuk. Se nem a családjuk. Se nem az anyjuk/apjuk.

Nem szeretném, hogy bárki esete is eddig fajuljon, hiszen ennek gyakorlatilag rendőrségi ügynek kellene lennie. Figyeljetek kérlek az intő jelekre, és ha az illető nem hajlandó segítséget kérni, pszichológushoz menni, vagy magán segíteni, bármennyire is nehéz hagyjátok ott. Nem mindenki akar jobb ember lenni. Nem mindenki tudja belátni, hogy amit tett az nem normális, nem erkölcsös. Senki ne hagyja, hogy az egészsége, az önbizalma, a becsülete menjen rá egy toxikus/manipulatív emberre. 

Kérlek becsüljétek magatokat annyira, hogy ilyen ne történjen. Ha valaki arra akar rávenni titeket, hogy hazudjatok az érdekében az már régen rossz. Ha valaki a könnyeidben leli az örömet, és azon nevet hogy a te lelkedbe tipor bele, az nem normális!

És még ha úgy érzed voltak jó pillanataitok, mindig abba gondolj bele a nap végén, hogy több könnyet vagy mosolygást okozott-e neked az illető.

[miokomvanra]

Hatodik nap - Annie

Hajnali négykor berreg a telefonom. Kócos hajamba túrok, és lelököm a telefont a földre. Végigcsúszik a padlón.

Berr. Berr. Berr.

Kuss legyen. Felugrom az ágyról, majd elindulok a telefon felé. Térdre rogyok.

-A picsába! – kiáltom, majd lefekszem a földre, magzatpózba gömbölyödöm és felveszem Mr. Zsarnokot.

-Mivan?! – kérdezem rekedten.

-Szia édes, nem tudtam aludni. Kurvára hiányzol, gondoltam benne lennél egy kis…

-Hagyj a picsába! – mondom, majd letenném a telefont, ám ekkor ismét megszólal.

-Annie… - könyörög halkan, mintha szenvedne.

-Shawn? – suttogom. Csend. Hallom az óra ketyegését, de semmi mást.

-Holnap reggel érted megyek. – mondja sokkal összeszedettebb hangon – Hétre legyél kész! – majd bontja a vonalat.

Reggel nyolckor a földön fekve ébredek. Csörög a telefonom, mire fel tudnám venni, abbamarad. Tizenkét hívás. Három hangposta. Nyolc üzenet. Megnyitom őket.

„Kész vagy?”

„Tíz perc múlva indulunk, Ann!”

„Jössz már, kislány?”

„Lekoptatsz, kurva?”

„Bent játszom az öcséddel. Azt mondja, biztos alszol. Igaz ez? Figyelmen kívül hagysz?”

„Kislány, így a felét se tudom megmutatni annak, amit akartam.”

„Kelj már fel, basszus!”

„Az ajtód előtt ülök.”

Mire a végére érek, azonnal küld még egyet.

„Bejövök.” – és máris nyílik az ajtó. Rajtam pedig egy éppen fenék alá érő spagettipántos hálóing van. Kurvajó.

Meglepetten áll az ajtóban. Felkönyökölök a földön, harciasan nézek rá.

-Hogy kerülsz te oda? – kérdezi halkan, őszintén meglepve.

-Nem tudom, mondjuk… az éjjel valami rohadék hívogatott és én lebasztam a telefonom a földre. – felelem, majd krákogok egy sort. Odalép hozzám, és a kezét nyújtja. Tudomást sem veszek róla, elmászom az ágyamig, és nekitámaszkodva felülök. Elvigyorodik.

-Az a rohadék pedig nagyon úgy gondolja, hogy megérte éjjel hívogatni. – legszívesebben lekaparnám a vigyort a képéről, marhára idegesít. Már reggel fejfájást okoz. Hagyjon a picsába.

-Meddig akarod még a testem stírölni, már nem azért? Meg amúgy is, hova megyünk már megint?

-Bocs, de nem én alszom valami szexi csipkehálóingben kettőnk közül. – somolyog, majd kisétál és becsukja az ajtómat. Talán ideje felöltözni, ez a perverz nem fog lekopni.

Kiválasztok egy középhosszú nadrágot és egy ujjatlan felsőt. Kicsit sportos, de megfelelő. Ma ő sem elegáns.

Öltözés közben azon agyalok, hogy valószínűleg már rég érdekelne a srác, meg a hirtelen hangulatváltozásai, ha egyáltalán érdekelne bárki is ezen a bolygón a családomon kívül. De őszintén szólva, csak felhúz. Ezért is díjat érdemel, tekintve, hogy bármikor rá gondolok, már idegesít. Mint most is.

Amint kilépek a szobámból, beszédhangokat hallok. Nevelőanyám nevetését, és egy érdes, mégis kedves hangot. Persze velem sose beszélt még így… Kellett nekem ezt gondolni!

Amint belépek a nappaliba, mely egybe van nyitva a konyhával – így egy hatalmas nagy teret biztosítva az alsó szinten – egyből rám szegeződnek a tekintetek. Anyám is, az öcsém is, és az a szerencsétlen Shawn is rám bámul a hülyén vigyorgó fejével. legalább neki jó kedve van.

-Jó reggelt – biccentek, majd a hűtő felé veszem az irányt, és töltök magamnak egy pohár narancslevet.

-Shawn azt mondja, ma elmentek kirándulni. – kezd bele anyám. Feláll a hátamon a szőr. Nyugi van kislány! Sóhajtok.

-Igen, ha ő mondja, biztos az lesz. – válaszolok lazán, elég érdektelenül. Anyám kérdőn néz rám.

-Azt is mondja, hogy ez egy randi lesz. – kezdi anyám. Shawn vigyorog rám.

-És Te mit gondolsz, mi a véleményed, anya? – kérdezek vissza, ami egy ideje már jó taktikának bizonyult a szorult helyzetek kezelésére.

-Szerintem ez jó dolog. Végre kimozdulsz. – elmosolyodik. Eltorzul az arcom, ezért elfordulok. Shawn még épp elkapja a tekintetem. Épp látom még a homlokráncolását, tudom, hogy ezért még kapni fogok. Gyengeséget mutattam. A kurva életbe!

Ő az egyetlen, aki tudhatja: nem akarok én sehova menni. Ő kényszerít. És elárultam magam.

A kocsi előtt odaszalad az anyósülés ajtajához, majd kinyitja nekem. „Veled meg mi történt?” – kérdezném, ha nem lennék teljesen beszarva attól, hogy mindjárt lebasz a picsába.

Átszalad az autó előtt a saját oldalára, majd rám mosolyog, ahogy beül.

-Indulhatunk? – kérdezi, majd egy jegeskávét passzol nekem, amiben már az összes jég elolvadt, de még egész hűvös.

-Köszönöm! –hebegem, majd próbálom megfejteni, esetleg mérget kevert-e bele. Arra gondolok, hogy anya előtt is meg mert mutatkozni, ezért valószínűleg nem pár perccel később tervez megölni. Belekortyolok.

-Ann, elég idegesítő magánszámot toltál a konyhátokban.

-Kösz. – nyögöm, majd kinézek az ablakon, ahogy beindítja a motort és elhajtunk. Remegek, pedig nincs hideg.

-Fázol? – kérdezi, majd ránéz a kezemre. Ekkor veszem észre, hogy a műanyagpoharat úgy szorítom, hogy nem sokon múlik, hogy az egész az ölembe robbanjon. – Ne idegeskedj! Nem tervezlek bántani.

-Igen? Akkor mégis miért zsarols meg hurcolsz szanaszét a városban?

-Nem a városba megyünk. Másfél órát kibírsz az autóban?

-Ki, Őzsarnoksága. – köpöm a szavakat. Elegem van abból, hogy semmi beleszólásom a dolgokba. Ekkor megáll az út közepén, mindenki dudál ránk, épp mondanám, hogy ez veszélyes, ám az arcomat maga felé fordítja az államnál fogva.

-Maradj csendben, kicsi Ann! – közelebb hajol, megsimítja az arcom – Olyat mutatok neked, ami felhevíti a jégszíved. – mélyet lélegzem. Az autók kerülgetnek minket, én viszont mindjárt elájulok. Hevesen ver a szívem, kiver a víz, ki ez a fazon…?

-Honnan…- kérdezném, ám lenyelem a mondat folytatását. Elenged, majd tovább indul. Elfordulok, belenézek a visszapillantó tükörbe. Az arcom rémült. Retteg.

Az autópályán haladva meglehetősen csendben ülünk egymás mellett. A kormányon dobol ujjaival, halkan dúdol valami dalt. Shawn hangulatingadozás: Virgonc sofőr célállomás. Regényt lehetne írni arról, amit ez a srác művel.

Elbóbiskolhattam, mert arra ébredek, hogy egy csendes parkolóban állunk egy fogadó mellett, ahol összesen három autó áll rajtunk kívül. Shawn valószínűleg nem vette észre, hogy kinyitottam a szemem, mert a  fejemre helyezi a kezét és óvatosan megsimogatja a hajam. Mély levegőt vesz.

-Annie! –suttog édes hangon, amitől legszívesebben rávetném magam. Aztán hirtelen rájövök, mire gondolok, és eltorzul az arcom. Úgy csinálok, mint aki ébredezne. Sírni tudnék attól a hangtól. Mást sem érzek belőle csak törődést… vajon mindenkivel ilyen?

Végre elég erőt veszem magamon, hogy rá tudjak nézni, és azonnal meglátom a heccelő vigyorgását.

-Édesen szuszogsz. – jelenti ki.

-Kösz. – hálálkodom idegesen. Egyből felhúz.

-Najó, emeljük ki az elkényelmesedett fenekedet a kocsiból! Túrázni megyünk.

-Most ugye csak viccelsz?! – kérdezem döbbenten.

-Nem. Kéne egy pici táskát hoznod, a többit viszem én. – utasít. Összeszedem magam, és még kicsit bágyadtan, de kiszállok az autóból.

Shawn egy óriási hátizsákkal indul el ruganyos léptekkel, én mellette haladok a pici táskával. Bemegyünk az erdőbe, haladunk felfelé a lejtőn. Öt perc alatt lihegek.

Öt perc alatt rosszul vagyok a bogaraktól.

Öt perc alatt rettegni kezdek a medvéktől.

-Nyugi már! – röhög rajtam, miközben hátrafordul. Ahogy nézem, ő igazán jól mulat ezen.

-----

Tipikus szadista ez az ember. Egész nap sétálunk. Néha leültet, enged enni, iszunk valamit… Meglepetésemre két kulaccsal jött és bőségesen ellát mindennel, amire szükségem van. Pokrócra ültet, hozott párnákat, van lehetőségem pihenni, de abból nem enged, hogy egész nap kövessem, ahova csak menni akar.

Már megy le a nap, amikor elkapja a kezem és megszorítja. Legszívesebben pofán vágnám, de aztán magam elé nézek. Egy bazinagy szakadék. Najó, talán inkább bele is csimpaszkodom.

-Ne menj tovább! A kerítések veszélyesek. – figyelmeztet, majd elengedi a kezem és megy pár lépést előre.

-És veled mi a helyzet?

-Én tudom, meddig szabad. Meg amúgy is, zavarna, ha beleesnék ebbe itt? – mutat le, majd vigyorogva hátraperdül.

-Mondjuk, eléggé.Tekintve, hogy egyedül nem találok haza. Hogy vetted erre rá anyát?!

-Nos, ő annyit tud, hogy egy nemzeti parkba mentünk. Ami papíron igaz is. De azért kurvára elkeserítesz. – megvakarja a tarkóját, majd felnéz rám – Legalább annyit mondhattál volna, hogy egy kicsit hiányoznék. – vigyorog keserves arccal.

-Jól van, egyszer majd talán öregkoromban elgondolkoznék a halálodon. - mondom mosolyogva. Enyhül az arckifejezése, közelebb jön. A szeme mosolyog.

-Akkor már van értelme. – mondja, majd kiteríti a pokrócot. Én leülök rá, és csak akkor veszem észre, mennyire fáradt vagyok. Fél percen belül elszenderülök.

-----

-Annie! – hallom Shawn mély suttogását, ám messze van tőlem. Valami a fülemhez ér, majd átfogja az egész testem. Ismét hallom a nevem. Kinyitom a szemem.

-Hú te Jézus! – kiáltom, mire a srác majdnem eldob.

-Vigyázz, Ann! –kiált rám, majd jobban alám nyúl, hogy biztos ne dobjon a mélybe.

-Na jó, ez khurvára nem vicces, remélem tudod. Tegyél le! – gunyoros nevetést hallat.

-Talán nem bízol bennem? – suttogja a fülembe.

-Lássuk, hát, kicsit sem! –vetem oda.

-Inkább nézz előre! – feleli, megteszem. Az ég vöröses színekben úszik. A vörös és a lila összhangja meseszerűvé teszi az egész helyet, alattunk ekkor veszem észre a tavat, melyen szintén megcsillan a nap fénye, és tükrözi az egész eget, majd egy csíkban egymásbaolvad a kettő.

-Ez…-sóhajtom, majd megszorítom Shawn karját.

-Ann.

-Igen? –reagálok, de le se veszem a szemem a tájról.

-Boldog vagy? – kérdezi, mire nem reagálok. Erre nincs mit reagálni – Boldoggá teszlek. – suttogja, szinte magának.

-Az nem fog menni. – felelem.

Lement a nap, letett a párnák közé és elővett egy poharat. A kezembe nyomta, majd vizet töltött bele.

-Azt hittem, inkább leitatnál. – vetem oda.

-Nos, arra nem tellett. – viccelődik, mintha nem tudnám, hogy milliomos. Megiszom a vizet, majd háttal a földre fekszem. A csillagokat bámulom. A rengeteg csillagot, ami összegyűlt a kedvünkért az éjjel. Mindegyik egy-egy elveszett öröm, egy régi csoda, melyet megmutat nekünk a világegyetem. Oldalra fordulok. Shawn mellettem fekszik, ám rá sem néz az égre. Engem bámul.

-Mi az? – kérdezem.

-Tetszik az ég? Szereted őket?

-Rejtélyesen gyönyörű. Jobban szeretem így. És te? – Shawn rá sem néz az égre.

-Gyűlölöm. –suttogja.

Egy ideig csendben ülünk, majd felkel a földről.

-Indulnunk kéne. Segítsek? – kérdezi, és a kezemért nyúl. Ez alkalommal elfogadom.

Visszafele gyorsabban haladunk és ahhoz képest egész korán haza is érünk. Tizenegyre a felhajtónkon parkolva bámul az ajtónkra.

-Mi van? –kérdezem felettébb jól nevelten.

-Most be fogsz menni. – nyögi.

-Felettébb intelligens észrevétel. Nézd, ott az az ajtó, azon fogok áthaladni.

-Rendben. Van erkélyed?

-Nincs. – felelem elgondolkodva, majd elborzadok – Te mit akarsz tőlem?

-Nyugi, vicc volt. – nevet. Kiszállok a kocsiból, és azon reménykedem, holnapra nem tervez semmiféle tortúrát.

-Beugrom délután. – közli nemes egyszerűséggel aztán, mintha ez lenne avilág legtermészetesebb dolga.

-Legalább nem egész nap fárasztasz.

-Úgy érzem, ezután kijár egy kiadós alvás. – szalutál, majd beindítja a motort. Elindulok az ajtó felé, ő pedig csak akkor indul el, amikor már bent vagyok.

[szasza-chan]

Beszervált cuccok

Most, hogy szerencsésen hazaértem, ideje lenne lassan nekiállnom az élmények archiválásának. Igen, ezt célszerű lett volna odakint napról-napra írnom, de az első napokban, mikor még friss voltam és üde (és átvirrasztottam az éjszakákat) nem tudtam használni a laptop-ot konnektor átalakító nélkül, mire meg már lett, én lettem lusta és fáradt, így meg totálisan elmaradt a jegyzetelés. Szóval neki kell állnom, mielőtt elfelejtek mindent.

Első nekifutásra a kint összevásárolt cuccokat szándékozom összeszedni. Nem villogni akarok velük, sokkal inkább sztorizni meg leltárazni. A képek minősége so-so, nem vagyok egy fotográfus, de a lényeg látszani fog.

(És akkor @jucuky részére megy egy tag, ahogy ígértem XD)

Azt elöljáróban elmondom, hogy bármily hihetetlen, nem vagyok egy költekező ember, sőt kifejezetten zsugorinak tartom magam. Viszont na, kint még engem is elkapott a gépszíj, mert egyszerűen minden egy karnyújtásra volt XD Nem tudom mi lenne nekem jobb, ha kint tudnék élni Japánban, vagy sem, mert egyrészt tök jó, hogy bármit meg tudsz venni, viszont így biztos inged-gatyád rámegy a cuccokra. Előttem most az lebegett, hogy így biztosan jobban jövök ki, mintha rendelgetném, mert nincs postaköltség és egyéb költségek, szóval próbáltam minél több mindent összeszedni. Nagyjából ez lett a végeredmény:

Igazából még ez sem az egész gyűjtemény, mert pár a csomag a másik ágyon vagy még a bőröndben volt, illetve nem minden az enyém, mert Gegec haveromnak is be kellett szereznem dolgokat. Anyám lakótársnője meglátta a cuccokat, poénkodva megjegyezte, hogy jó sok heroint tudtunk átcsempészni a határon és szerencse, hogy nem kaptak el XD

És megint csak az jutott eszembe, hogy a hotelban a takarítónők biztos sok durva dolgot láttak már és nem én voltam se az első, se az utolsó nyugati otaku, aki felvásárolt egy fél boltot, de akkor is... mi járhat a fejükben ilyenkor, mikor benyitnak egy ilyen szobába? Mire gondolnak, mikor látják napról-napra nőni a gyűjteményt, ami idővel akkorára terebélyesedik, hogy a hülye lakó nem tud az asztalnál enni, mert minden cucc azon van? XD Kérdések, amikre talán sose kapok választ. De miből állt a helyfoglaló szuvenír-cunami?

Kezdjük a majdnem utolsónak beszervált Code:Breaker (hiányos és befejezetlen) manga gyűjteménnyel. Elég sok mindent vettem, amit vagy nem akartam eredetileg, vagy egyszer az ősidőben, mikor olvastam akartam, csak jól elfeledkeztem róla és akkor jutott eszembe a vásárlás újbóli lehetősége, mikor összefutottam vele egy boltban. Valami ilyesmi volt a C:B manga is.

Talán ez az egyik guilty pleasure sorozatom, mert tudom, hogy egy fájdalmasan klisés shounen-fight manga a műfaj összes bosszantó hülyeségével együtt, a vége pedig sz@r de valahogy mégis az egyik kis szívem csücske. Nagyon szerettem a humorát, imádtam a szereplőket és az egyik hetero OTP-m is innen jött (igen, nekem még olyanom is van, nem csak pasikat shippelek :P) Anno angolul akartam volna megvenni egyértelmű okokból, de asszem annak a kiadása már az ősidőkben leállt, szóval így lemondtam róla. Aztán mondom, Japánban meg belefutottam a mangába és úgy voltam vele: most vagy soha.

Valószínűleg a “soha” opciót választom, ha darabját nem 100-108 jenekért veszem meg az egyik Book Off-ban. Majd részletsebben írok róla, úgyhogy röviden annyi, hogy az ilyen boltokban rengeteg használt, ám jó állapotban lévő cuccot lehet venni leárazva. Vannak mangák, amiket “csak” pár száz jennel olcsóbban vehetsz meg, míg a shounen mangákat gyakorlatilag dobálják utánad és azokat adják 100 jenekért. Így csaptam le a C:B-re is, de hát futnom kellett érte pár sort. Először a shinjukui Book Off-ban leltem meg őket, de elég össze-vissza voltak a kötetek én meg sorban akartam volna beszerezni őket. Ikebukuróban is megvoltak, de csak 11-től 16-ig, szóval itt dobtam kukába az elhatározásom és vettem meg a sorozat közepét. Talán ennyiben is maradt volna a dolog, de azért nem bírtam magammal és utolsó nap még Akibába is elnéztem még egyszer, hátha ott vannak és így sikerült szert tenni az első 8 kötetre. Szóval kicsit hiányos a felhozatal, de rengeteget (kb. 10-11 ezer forintot) spóroltam és jobban jártam, mintha itthonról rendelem be.

Nade a belső fujoshit nyilván nem lehet lelőni, úgyhogy jöttek haza velem BL művek is dögivel. Akaratom ellenére a vásárlást már az első nap elkezdtem az ikebukurói Animate-ben és akkor szerváltam be a fenti szépségeket. Kettő tervezett volt, egy meg akkor repült a kosaramba, mikor megláttam a felhozatal között.

Japánosan, jobbról balra haladva:

Ten Count 6. kötet, amit alap volt, hogy beszerzek, mert az egyik kedvencem. A mangát gyakorlatilag a második fejezet megjelenésétől követtem, rendszeresen olvastam és ugyan nem teljesen az lett belőle, mint szerettem volna, a sok negatív kritika ellenére is szerintem azért egy érdekes manga. Ez az utolsó kötete, úgyhogy végre teljes a gyűjtemény.

A Romantic Joutou viszont... hát nem is tudom. Furcsa élmény volt ez a manga. Szerintem az első Omegaverse lehetett, amit olvastam, még sok minden sokkolt benne jó és rossz értelemben egyaránt és a közepén teljesen váratlanul bedobott a mangaka egy olyan fordulatot, ami kicsit gyomron vágott. Szóval nem mondanám sehogyan se a kedvencemnek, de mégis nagyon beleégette magát az emlékezetembe és mikor még hónapokkal ezelőtt Gegec-nek írtam a listát, hogy miket akarnék vele megvetetni, mikor ő jön ki Japánba, ez is felkerült a címek közé. Most meg személyesen megvettem.

És végül a Jackass. OMG, ez a manga annyira nem különleges és közben mégis az XD Szóval tipikus középsulis sztori két barátról, akik egymásba esnek, dehát HOGYAN? Az egyik harisnya bolond és totál ráizgul a haverjára, mikor az egyszer véletlenül fölveszi a nővére szexi harisnyáját és ez a kiindulópont? XD Hülyén hangzik, de mégis működik. Olyan ötletesen erotikus a manga + van egy kellemes humora, valamint - ellenben a többi általam olvasott Scarlet Beriko mangával - valahogy nem éreztem szétcsúszottnak, vagy hogy mondjam. Oké, ezt nem itt fogom kifejteni, a lényeg, hogy ez a manga is jól el volt addig felejtve, míg meg nem láttam a boltban.

Szintén ugyanott szereztem be az általam Kaibutsu kvadrológiának nevezett “mangasorozat” következő darabját, a Hadakeru Kaibutsut.

Szóval azért kvadrológia, mert négy különálló, de összetartozó manga tartozik közé: Azami, Sabita Yoru de Koi wa Sasayaku, Hodokeru Kaibutsu és Hadakeru Kaibutsu (igen, az egyik o-val, a másik a-val van). Ezek időrendben így jönnek egymás után és az összekötő kapocs bennük az egyik főszereplő, Hayashida Kannosuke. Az egész Kaibutsu kvadrológiának a sava-borsát szerintem az Azami adja és próbáltam is anno beszerezni, de horribilis árakért adták tudtam volna hazahozatni, ami egy mangáért is sok lenne, de ez ráadásul “csak” egy doujinshi. Szóval lemondtam róla és nem is volt az eszemben, hogy esetleg majd Japánban összefutok vele.

Teljesen a Hadakerure koncentráltam, az mindenképp prioritást élvezett mindennel szemben és meg is vettem. Nem igazán néztem meg a boltban a cuccot, szóval csak otthon láttam, hogy van mellékelve hozzá valami. Basszus, az Azami volt az! o.O Egyes kötetekhez extraként - nyilván drágábban - megvetted a kötettel együtt a doujinshit is. Én meg annyira örültem XD Szóval erre nem számítottam. Teljesen lemondtam róla, nem is terveztem sose a megvételét, erre wáó, egyszer csak ott volt a kezeim között. Kész szerencse, hogy nem nyúltam mellé és vettem olyat, amihez nem járt dj, mert kiakadtam volna.

Egy utcával odébb a Book Off-ban leltem rá egy újabb elfeledett gyöngyszemre: Hana wa Sakuka. Az egyik kedvencem (nyilván ezért is vettem meg) pedig mai napig nem fejeztem be XD És nem azért, mert bajom lett volna vele, hanem ehhez a műhöz hangulat kell.

Igazából ez az a BL manga, amit olyanoknak is ajánlanék, akik nem különösebben BL rajongók, de nem is zárkóznak el a témától. A románc nagyon slow-burn benne, gyakorlatilag az első szex a 4. kötetben esik meg, sokat foglalkozik a mű a főszereplők belső vívódásával, fejlődésével, Youichi háttértörténete is érdekes, no meg persze gyönyörű a rajz. Talán az egyetlen kritikus pont a kb. 20 éves korkülönbség a főszereplők között, de minden annyira a helyén van benne, hogy ettől hajlandó vagyok eltekinteni.

Szóval mikor véletlenül megláttam és ráadásul ott volt a lehetőség, hogy olcsóbban vegyem meg, kissé hezitálva, de éltem vele (ekkorra már túl sok mindent vettem és eljött az első - és nem utolsó - “úristen, le kell állnom, túlságosan költöm a pénzt!��-féle sokk. De aztán sírva ugyan, de megvettem. És olyan széééééééééééép... *.*

Asszem ez az utolsó BL és OMG, nem hiszem el, hogy ezt is megtaláltam. Watase Yuu egyetlen BL mangája, a három kötetes Sakura Gari. Igen, csak kettő van itt, mert a harmadik borítója hibás volt és én, a kis finnyás, inkább otthagytam és máshol próbáltam megkeresni. Annyira tipikus, hogyha valamit megvettem, másnap máshol lehet jobb állapotban, vagy olcsóbban leltem meg, míg ha előre próbáltam gondolkodni és nem siettettem a vásárlást, sose futottam össze még egyszer azzal a cuccal.

Ezt is Book Off-ban vettem, de hogy melyikben? Bár valószínűleg az Ueno park közelében lévőből van, mert minden más Book Off kiesik a lehetőségek közül. Szóval csak nézelődtem a BL felhozatal között valami totál mást keresve és egyszer csak ott volt a teljes sorozat. Most már verem a fejem a falba, hogy a második kötetet nem hoztam el, de hát mindegy, legközelebb.

Amúgy ez a manga kb. a BL cuccok Banana Fish-e nekem. Mindkettő dark-os, rengeteget szenvednek és sírnak benne, valamint a szerző versenyt csinál abból, hogy meddig és mennyire tudja a szereplőit kínozni benne. És mégis imádom, wtf! Általában utálom az ilyen öncélúan a sírásra gyúró műveket, de úgy látszik mégis van 1-2, ami betalál nálam. Ez évekkel ezelőtt egy ilyen volt.

Ha már úgyis itt vagyok, akkor letudom azt a kemény két BL doujinshit is, amit vettem: egy Ash x Eiji (Banana Fish) dj-t és egy 1869, azaz Hibari x Mukuro (KHR) dj-t. Előbbi az ikebukurói Animate-ből van, utóbbi Akihabara egyik használt áruk boltjából, ami nem a Book Off.

A kis képzeletbeli listámon volt 6918 dj, de igazából nem reménykedtem, hogy találok egyet. Határozottan nem ez a legnépszerűbb ship a KHR univerzumában, de azért annyira nem is kuriózum, hogy ne készültek volna hozzá dj-k (sőt, van belőlük dögivel, csak épp a netre nem kerülnek fel! T_T) Ezt éppenséggel Oda Shizuka rajzolta, akinek pár 6918/1869 dj-jét olvastam már a neten, de azok többnyire vagy vicces agymenések voltak, ez viszont kifejezetten 18-as karikás darab. És sajnos nagyon rövid. Kissé csalódás, mert annyi a “sztori”, hogy Hibari a megbilincselt Mukuróval épp tenni akar, mikor egyszer csak helyet cserél a 10 évvel idősebb énjével, aki elég inappropriate pózban találja Mukurót és így “omg, ti meg mit csináltok? na mindegy, folytassuk” aztán a végén Mukurónál is lesz egy csere és így ennyi. Nagyon keveslem, de ez is több, mint a semmi, plusz Oda-sensei rajzait szeretem (illenék már a Shinrei Tantei Yakumot elolvasnom, nem?)

A másik dj teljesen gyerekbarát és több rövid, aranyos sztori van benne Ash és Eiji főszereplésével. Az elsőnek pl. annyi a sztorija, hogy Eiji elmegy kidobni a szemetet, de túl sokáig elmarad, a telefonját otthon felejti és Ash totál bepánikol, hogy történt vele valami, pedig szegényt csak feltartotta valaki, hogy rásózzon egy kis sütit XD Szóval ilyen light-os cukiságok, amiben Eiji még az anime verziónál is moébb, Ash meg kicsit tsundere. Egyszerű és némiképp OOC, de cuki és lélekgyógyító hatása van XD

Akkor ha már 6918, folytassuk a KHR szerzeményekkel az ikebukurói Animate-ből. Nos, a Reborn mangát sose terveztem venni, bár most rendesen kijutott nekem a kísértésből, mert egyes Book Off-okban nevetségesen olcsón adtak 10 kötetet egybe, plusz talán a gyönyörű bunkouban verziók is most jelennek meg, szóval mindenhol ordít nekem a KHR, hogy vegyem meg. Viszont 42 kötet az azért 42 kötet. Nem igazán készültem fel ekkora mennyiség befogadására, ugyanakkor valami KHR-t mégis akartam. És akkor jöttek ezek.

A Vongola 77 lényegében egy információs könyv, vagy minek mondjam. Szinte majdnem minden fontosabb szereplőnek benne van a profilja, összefoglalja az első két nagyobb arc (Kokuyo és Varia) eseményeit, napokra lebontja mikor mi történt és egyéb nyalánkságok. Hú, nagyon-nagyon-nagyon-NAGYON sok minden van benne. Nem tudom van-e folytatása, ami a manga többi részét dolgozza fel, de ez se egy gyors olvasmány. És hát hadd ne analizáljam túl a dolgot, de a könyv elején meg végén kihajtható oldalakon a főszereplőkről találunk színes képeket, Hibari és Mukuro pedig pont egymás hátoldalán van XD Coincidence? I think not!

A Reborn Colore! meg lényegében egy miniatűr artbook, teli szerintem majdnem minden létező színes Reborn art-tal, amit Amano-sensei valaha rajzolt és ezeket nézegetve ismételten meg kell állapítanom, hogy imádom a sensei stílusát T_T Annyira szép és egyedi és olyan gusztusos fiúkat tud rajzolni...

Szóval nagyon örülök a szerzeményeknek, mert azért mégis valami Reborn, de mégsem álltam neki a gigantikus hosszúságú mangának. Az marad legközelebbre, mikor már a bunkouban megjelenéseket is lehet olcsóbban beszerezni XD

Elég sokat sírtam a Banana Fish miatt, mert ez volt az egyik olyan cucc, amit bántam, hogy megvan már, mert szívesen megvettem volna újra - méghozzá szebb állapotban. De mint mondtam, elég izés vagyok a pénzre, duplán megvenni valami drágát meg infarktus közeli élmény nekem. Viszont az egyik célom volt a banánhal mangakájának, Yoshida Akiminek a másik mangájának beszerzése, a Yasha.

Egyértelmű okokból kifolyólag a Book Off-okban kerestem, de senki nem tudott a létezésükről semmit. Az egyik eladó ráadásul egyből az Inuyashát akarta nekem keresni, szóval el kellett magyaráznom neki, hogy ez csak simán Yasha.

Ez egy másik poszt sztorija lesz, de egy helyen mégis meglett és sok kínlódás után úgy döntöttem megveszem. Ez egy újabb költő-sokk volt, mert utána nagyon utáltam magam és fogadkoztam, hogy nincs több vásárlás... amit nyilván nem bírtam betartani, amitől még szarabbul éreztem magam XD

A Yasha igazából egy 12 kötetes sorozat, szóval ezek a bunkouban kiadásai. A hármas kötet hiányzik és ezúttal nem a finnyásságom végett, hanem nem volt a boltban a 3-as kötet. És ez valami nagyon speckó darab lehet, mert még egy helyen futottam össze a mangával és ott is a 3. kötet hiányzott. WTF! Részben ezért se akartam először megvenni, mert nehogy már hiányos legyen a gyűjtemény, de aztán elsőre is a szerencsének köszönhetően találtam meg, szóval nem mertem kockáztatni, inkább elhoztam így.

A nagy könyv közttük meg egy Yoshida Akimi életművét bemutató könyv lénygében. Sorra veszi az összes művét időrendben, nyilván teli van illusztrációkkal meg gondolom személyes infókkal. Miután most ez a nő lett az egyik istennőm, nyilván be kellett szereznem. Na meg nevetséges indok, de ebben a könyvben van az interneten itt-ott felbukkanó Baby Banana, amiktől behalok, annyira cukik.

Szintén totálisan random ötletként jött a sok Idolish7 manga közül ennek a beszerválása. Akartam volna mellé a TRIGGER előzmény mangáját is, de egyrészt ott nem volt, ahol ezt vettem ( ikebukurói Animate... igen, a cuccaim fele innen származik), ha meg máshol megláttam, már megint rajtam volt a “költő-sokk” és nem mertem megvenni.

Azért esett erre a választásom, mert szerettem volna valami I7 cuccot és ezt pár helyen IoRiku mangaként hívnak. Őket meg shippelem, szóval ide nekem. A megállapítás - így belelapozgatva - csak részben igaz, ugyanis tényleg vannak benne elég borderline gay IoRiku jelenetek, de a másik öt fiúnak is vannak fejezeteik. Majd erről pontosabban akkor tudok nyilatkozni, ha elolvastam őket, minden esetre cuki mangának tűnik és mindössze csak két kötet, szóval nem egy nagy mennyiség.

És asszem ezek az utolsó mangáim, a Touken Ranbu antológiák. Újfent egyáltalán nem voltak betervezve, csak megint a rajongó megszólalt bennem, plusz szépek voltak a borítók, úgyhogy elcsábultam feléjük.

A bal szélső le van fordítva és tetszett, szóval az alapján bizalmat szavaztam a többinek is. Nyilván még nem volt lehetőségem elolvasni, de átlapozva őket megnyugodva állapíthattam meg, hogy a rajzok 95%-ban nagyon szépek. Az antológiákkal mindig az a bajom, hogy sose tudhatjuk milyen extrém stílusú emberek műveit válogatják be, a Rabunál meg fontos a szépség és a küllem, szóval mérges lettem volna, ha ez nincs a helyén.

Helyette van más panaszolni valóm: alig látok Kogit. Mit kell ennek az óriási rókának tennie, hogy szeressék? XD Rengeteg Awataguchi, Jiji, Odagumi és Dategumi van, de Kogi alig? Ejnye!

Na mindegy, legalább a kis történetek viccesnek és bűbájosnak tűnnek. Szintén plusz pont, hogy mindegyik kötet elején van vagy 5-6 oldal színes art különböző mangakáktól és művészektől. Pacsi Yana Tobosónak, akiről köztudott, hogy Rabu rajongó (valószínűleg ennek köszönheti részben, hogy neki is lett karaktere a játékban) és rajzokkal meg saját történetekkel ki hozzájárult az antológiákhoz. Úgy láttam a Nozaki-kun mangakája, Tsubaki Izumi ls rahzolt egy Yagent és Hotarut, valamint Sorachi Yominak is köszönhetünk egy gyönyörű KogiMika art-ot. Részben már ezekért is gondolkozok, hogy esetleg később a Rabu antológia gyűjteményem még bővíteni fogom.

Huh, akkor tovább az újságokra. Egy Spoon.2Di és egy Animage. Soha, senki se fogja megfejteni azt a rejtélyt, hogy miért pont ezek kellettek XD Viccet félretéve, ez a két újság jóformán a kezdet és a vég.

Mindkettő - ismételten - az ikebukurói Animate-ből való, csak az egyiket az első nap, a másikat az utolsó nap vettem. A Spoon újság volt az első, amit a boltba lépve megláttam és csak azért nem vettem meg azonnal, mert előbb körül akartam nézni, gondolatban viszont egy példány már a birtokomban volt. Az Animage meg pont az nap jelent meg, mikor utaztunk el és csak ezért mentem vissza Ikebukuróba, hogy megvegyem. Az utolsó dolog, amit kint beszereztem.

A Banana Fish-en kívül pedig rengeteg más nekem való dolog is van az újságokban. HypMic minden mennyiségben, az egyikben tök véletlenül Yu Yu Hakusho volt, Natsume, Gintama, Free! (hát... ja). Szóval van benne minden. Még óriás poszterek is. A Makotósat eredetileg Risának szántam, de aztán láttam, hogy Ash és Eiji van a hátulján, szóval így marad nálam (bocsi XD), míg a másikon Hiei és Kurama van, ami szintén egy kisebb kellemes szívbaj volt nekem, mert nem számítottam Hieies poszterre. A másik oldalukon az a kép van, mint az újságok borítóján.

Az újságokhoz kapcsolódva van még pár Banana Fish/Ash holmim. Terveim szerint erről is lesz majd egy hosszabb beszámoló, de sikerült eljutnom a szombati Banana Fish elővetítésre és ezek kivételesen innen, az Aqua City-beli noitaminA shop-ból valóak.

Ez egy kis összeszerelhető 3D-s akril kép és ehhez jön egy érdekes sztori. A Banana Fish Exhibition - tehát a kaja + elővetítés + az egész hacacáré - reklámposztere volt ez a kép. Sokáig azt hittem, hogy Ash és Eiji ugyebár az animéhez hűen a New York-i Szabadság szoborral szemben állnak, holott nem, ez valójában az Aqua City-beli miniatűr Szabadság szobor másolat, ezzel pedig részben értelmet nyert nekem, hogy miért itt tartották az event-et (amellett, hogy a noitaminA bolt is itt volt) Érdekes heuréka pillanat volt, mikor így összeálltak a dolgok az event helyszínével meg a képpel kapcsolatban a dolgok XD Szerintem ötletes.

Összeillesztés után gyorsan meglett a helye és háttérnek Eiji nem túl vidám pofiját választottam. Annak a képnek is sztorija van, de az már tényleg máskorra marad.

Ugyaninnen jött velem egy Ash walscroll is, aminek nehéz lesz helyet találni (please ignore the background). Az event keretében különleges pincéres öltözetű Ash, Eiji és Shorter merch volt kapható, én meg nyilván Ash-t hoztam el. Nem a legkülönlegesebb és legszebb kép róla, de kevés cucc közül lehetett választani, Ash pedig gyorsan kapkodták, szóval nem volt helye hezitálásnak.

A Hypnosis Microphone felhozatal se lett olyan nagy, mint szerettem volna. A Fling Posse vs. Matenrou CD alap volt, hogy beszerzem. Az eredeti szándékom annyi volt, hogy ezekről a CD-kről pont lemaradó drama track-ok legyenek meg, mert ha felteszik a netre, azok mindig lemaradnak, márpedig engem azok is érdekelnének. Bosszantó, hogy két drama track közül a hosszabbat maga a cég ereszti szélnek, de a rövidebb meg sehol se elérhető, csak ha megveszed a CD-t. Szóval nem volt más választásom meg “kellett” venni.

A solo CD-kkel nem akartam foglalkozni, mert 5-5 percért nincs értelme egy teljes lemezt megvenni, viszont a Buster Bros!! vs MAD TRIGGER CREW CD annyira király lett, hogy nem sajnáltam a megvételét. Eredetileg csak ezt akartam, de aztán ahogy jöttek ki a másik duel lemezről az infók, már ez is kellett. Persze a net jól kiszúrt velem, mert erről a CD-ről mindent felraktak, így a második drama track is elérhetővé vált, de innentől már letojtam, kellett ez a duel CD is (és már látom magam előtt, hogy sajna jönni fog a Yokohama vs. Shinjuku is)

Az a Samatokis toll meg csak egy random ötlet volt. Akartam valamit kifejezetten tőle és ennek még láttam értelmét, mert nem zsákbamacska, vagy a húszmiliomodik kitűző/kulcstartó lett volna a gyűjteményembe, hanem használni is tudom. Mondjuk... hát, nem egy túl jó toll. Pár kattintás után teljesen beragadt, mikor írni próbáltam vele, szal csak akkor megy vissza a helyére, ha kicsit megpiszkálom a tetejét.

Ja igen, természetesen az ikebukurói Animate-ből valók. Mondtam, hogy majdnem minden onnan van XD

Aztán ha már CD-k, vettem egy Diabolik Lovers-t is, méghozzá a Vandread Carnival Opening-jét tartalmazó lemezt.

Nem nagyon szeretem a DiaLovers-t elég sok okból kifolyólag, ugyanakkor sajnos az alap hatos vámpírfiúk között van egy pár, akiket nagyon szeretem seiyuuk szólaltatnak meg, így azért fél szemmel figyelem a franchise-t. És általában szokás, hogy Midorikawa Hikaru, Toriumi Kousuke és Kondou Takashi (avagy ebből a felhozatalból a kedvenceim) éneklik fel a játék Opening-jeit, ahogy ezt a Kyuuai Labyrinth-ot is. Persze Kon-chanék ide meg oda, azért egy teljes CD-t nem érnének meg nekem... hacsak éppen nem 100 jenért adnék!

Igen, ez egy másik akihabarai használt áruk boltjából való és tök véletlenül találtam meg. Gondoltam 100 jent azért egy eredetileg 2-3000 ezer körüli CD-ért megadni egész jó üzlet, pláne ha szeretem is a dalt meg az előadókat rajta + drama track is van hozzá.

Ez egy újabb külön sztori lesz, de voltunk Nitro+Chiral kávézóban, ahol pár héttel korábban Sweet Pool x DRAMAtical Murder kollab ment, most meg Togainu no Chi x Lamento volt.

Minden vásárló kapott egy meglepi posztert és minden újabb kaja vagy ital rendelés mellé járt egy random poháralátét. Eredetileg a Shiki x Akira kép nem a miénk volt, hanem egy Nano x Akira posztert kaptam, de egy kis üzletelgetés során elcseréltem egy lánnyal és így teljesült minden vágyam. A többinl szerencsém volt.

Lusta voltam külön képet csinálni (meg el is felejtettem), de itt voltak gachapon gépek és az egyiknél első próbálkozásra sikerült egy Shikis kitűzőt kapnom, szóval örültem.

(Más gépeknél is próbálkoztam, vagyis kifejezetten egyféle Idolish7 gachaponnál, ahol a fiúk unit UR kártyáiról voltak kitűzők. Elsőre egy Mitsukit, utána egy Yamatót, majd Sougot és a végén végre sikerült Iorit kihúznom)

És elérkeztünk a vásárolt cuccok végére. Ez egy Touken Ranbus pohár, rajta a szereplőgárda fele inumimivel. Ugye most a kutya éve van és a Hanamaru 2 januárban ment, mikor még nagyon rá voltak erre pörögve az emberek és csináltak egy helyes kis speciált, amiben pár főszereplő kutyus fülekkel volt ábrázolva. Ezt annyira továbbgondolták, hogy még több szereplő kapott inumimi verziót, lehet róluk párnákat meg mini akril figurákat venni.

A pohár az akihabarai Touken Ranbu store-ból van és azért erre esett a választásom mert 1. akartam egy poharat 2. majdnem mindenki rajta van. Szerettem volna még Rabus cuccot venni, de hát az nem úgy megy! Legalább 7-8 kedvencem van, hogyan válasszak ki egyet és vegyek csak tőle valamit? Szóval így lett a pohár, mert ezen majdnem mindenki rajta van. Éppenséggel pont az egyik kedvencem, Kogi nincs rajta, mert neki még csak most lesz inumimis verziója. Asszem tudom, mit fogok megvetetni a következő Japánba készülő ismerősökkel.

Ezek pedig mindenféle szórólapok, amiket ingyen el lehetett vinni. Voltak, amiket a megvásárolt cuccok mellé automatikusan adtak, míg másokat kedved szerint elemelhettél a boltokból, ha úgy adódott. A legjobb szerzeményem az a Slow Damage szóróanyag, amit a N+C kollab kávézójában lehetett elvenni. (Nagyon kellenek már infók arról a játékról!)

Uff, ez egy maratoni összefoglalás volt. Részben büszke vagyok a gyűjteményre, részben el vagyok borzadva, hogy mennyit költöttem. És még így se jött össze minden, mint eredetileg terveztem, de asszem nem is baj. Kell valamit máskorra hagyni XD

[charmingrainbow]

Hogy elérjék a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos

nõi hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nõ állt rézsút mögöttem. Letapadt,

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötõhártya, aquamarin szemek[*],

megsárgult, fehér mûszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipõ.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepõdtem.

Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nõ nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sõt semmilyen téren.

Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, õ fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,

akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."

Soha nõt nõiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen ûzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.

Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsõt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan

derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkõzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.

"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"

- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.

"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettõl viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bõrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,

aztán még egy adagot.

"ENNI is fog még ebbõl?"

"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem késõbb.

Egy csõcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merõ

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,

"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"

- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenbõl,

nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.

És a következõ pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),

zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsõn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsõkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

[kekturanaplo]

OKT-XX | Féltávos összegzés

Írott-kő -> Nagymaros: 745,6 km...

...legalábbis a méréseink alapján; a “hivatalos” 1165 km-ből 630,6 km-t teljesítettünk. Félúton tehát!

Számok

1 éven belül, 29 túranap alatt, 9 nagy tájegységet érintettünk. Ebből a 9-ből bizony volt sok ismeretlen táj, és biztosan mondhatom, hogy szívesen visszamennénk még felfedezni, csak lenne több időnk! 2113 szép fotó őrzi az emlékeket.

Hogy még egy kis statisztikával dobálózzak, közben emelkedtünk 12 000 métert, és valamivel többet ereszkedtünk. Emlékszem, mikor a Kemeneshátat koptattuk egy évvel ezelőtt, mennyire lehangolt a sík terep... Később aztán megkaptuk bőséggel a hegyeket!

Hèt... Összesen 7 embert tudtunk rávenni, hogy eljöjjön velünk egy-egy szakaszra, de volt akit kétszer is. :) Most komolyan, csatlakozzatok már gyakrabban! Olyan kellemes a társaságunkban... főleg a harmincadik kilométernél!! :)

Mivel nem nomádban toljuk, és sokszor csak egy-egy napra tudtunk menni, a büdzsét kissé megdobta ez. Elautókáztunk 130 000 Ft-ot, tömegközlekedtünk 23 000-et! Viszont szálláson nagyon sokat spóroltunk. 323 835 Ft-ot költöttünk mindennel együtt ketten. Uh, így kicsit soknak tűnik... :D De igazából az autó mellett még a kaja vitt el nagyobb összeget, de hát enni kell, nem?

Élmények - A

Ha csak egy kedvenc szakaszt kellene választanom, az a badacsonyi lenne. Akkor is megmondtam, és még mindig tartom. Imádtam, még úgy is, hogy lógott a nyelvem a végére. A Nagy-Szénást és a legutóbbi, visegrádi részt is nagyon élveztem. Talán ez a top3 kedvenc, mondhatjuk. Csodaszép tájak, minden percét megérte. Minden hajnali kelést és esti "meghalást". A Kőszegi-hegység, a Bakony (a sejtelmes, ködös Kőris-hegy) és a Vértes is mind olyan részek, melyeket simán bármikor újra bejárnék, mindegyik más arcát mutatta. 

Mondhatjuk, hogy a hosszú aszfalt Sümeg majd Tapolca előtt, illetve az a bizonyos Szeleste-Sárvár szakasz, ami legkevésbé esett jól. Na meg a Kab-hegyi. 

Nagyon várom már a keleti oldalt, a Mátrán kívül nem igazán jártam arra. Különösen a Zempléntől várok sokat, arról mindenki csak áradozik!!

Röviden a konklúzió: az egyik legjobb dolog volt életem során, hogy belevágtam K-val a kéktúrába, és azt javaslom, Ti is tegyétek meg, mert valószínűleg legtöbben nagyon-nagyon keveset tudunk kis országunkról, és amúgy is feltöltő erővel hat a természet közege. Nem kell 30 kilométereket menni, lehet rövidebben is, hiszen nincs időhöz kötve. Járhatod akár egy életen át is!

Élmények - K

Ha nagyon kedvenc szakaszt kellene választani az eddigiek közül, akkor a legelsőt, Írott-kő - Kőszeget választanám. Biztos az is benne van, hogy új élmény volt, elutazni az ország nyugati csücskébe, pecsételni stb., de amellett ez egy elég változatos, látnivalókban gazdag szakasz, szép bükkerdőkkel, romokkal, panorámákkal, ráadásul ősszel voltunk, ami szintén dobott még egyet az egészen.

Mindamellett minden egyes szakaszról tudnék sorolni szép emlékeket, egy túranapot sem fejeztem be úgy, hogy bárcsak otthon maradtam volna, még ha voltak kevésbé izgalmas, vagy szenvedős részek is, mint pl. az Ötvös előtti egyenesek a fagyban, vagy a bakonyi kullancsos-sáros csalándzsungelek. 

Ha a másik fele csak fele ilyen jó is lesz, akkor már megérte. :)

[neighbourart]

HUSZÁR KATALIN - anyagtervező / material designer

Gyerekként imádta, amikor a mamájával nyaranta kristálycukorral megszórt citromot nyalogattak, kedvenc budapesti pillanata Hop-On, Hop-Off buszon utazni egy kedves ismerőssel, amikor épp senki sem figyel, a végtelenségig kiszívja a lerágott főtt kukorica levét, egyszer Lisszabonban előzetes szörfoktatás nélkül ment be a nagy hullámok közé...

As a child, she used to lick sugar coated lemon with her gran, her favorite Budapest moment is when she was on the Hop-on Hop-Off bus with a dear friend, when nobody is looking she sucks out all the juice of the gnawed boiled corn, once in Lisbon she went for the big waves without taking any surf classes beforehand...

Kata asztala./Kata’s table.

Hogyan lendülsz túl az időszakos alkotói válságon?/How do you overcome a temporary artistic crisis? Mostanában kezdtem megtapasztalni - amit a szabadúszók többsége biztosan átérez -, hogy alig van lehetőségem úgy igazán, önfeledten alkotni. Az időm legnagyobb részét a marketing- és üzleti stratégia tervezése, illetve az adminisztratív jellegű munkák töltik ki. Így ha végre valami kreatív ponthoz érek a projektjeimben, ugrálok örömömben (néha szó szerint) és csinálom. Ha mégis elakadok, futni megyek vagy utazom. Igyekszem minél több ingernek kitenni magam - az általában segít tovább lendíteni minden típusú elakadáson.

Lately, I started to experience -what most of the freelancers experience as well - that I can’t really create freely. Most of my time is consumed by marketing -business strategy planning and administrative work. So, when I finally get to the creative part of my projects, I jump up and down in happiness (sometimes literally), I just go for it. Even if I get stuck, I go for a run or I travel. I try to expose myself to various impulses - this usually helps me to get through any type of blocks.

Kinek mutatod meg először a legújabb alkotásodat?/Who sees your work first? Szinte csak kreatív területen tevékenykedő barátaim vannak, ezért valahogy automatikusan először mindig őket találom meg ezzel.

I almost only have friends also working in creative fields, so automatically I go to them first.

Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?/What is your favorite childhood memory? Elég sok van, nem tudnék egyet kiválasztani. Imádtam például nyaranta anyukámmal vidékre menni, ahol a mamám kertjében zsenge zöldborsót rágcsáltam vagy a másik mamámmal „fekete-fehér-igen-nem”-et játszani, miközben kristálycukorral megszórt citromot nyalogattunk, ráugrani a „pukkanóra”, amikor apa halat pucolt vagy a tátika virágját tátogtatni.

I have quite a few, I couldn’t choose a single one. I used to love to go for holidays on the countryside with my mother, where I ate fresh green peas in my grandmother’s garden, or to play ‘black-white-yes-no’ with my other grandmother, while we were licking sugar coated lemons, to jump on air bladder, when my father cleaned fish or to open up the flowers of snapdragons.

Mit szeretnél, hogy miről emlékezzenek majd rád?/What would you like to be remembered by? Mondjuk arról, hogy jókat nevettek velem, meg hogy, amit kitűztem célul, azt elértem.

Maybe that they could have good laughs with me, and that I reached every goal that I set for myself.

Gyűjtesz valamit?/Are you collecting something? Szívószálat (nevet). Illetve mindenféle más anyagot, amit aztán eredeti funkciójától eltérően használok újra fel.

Straws (she laughs). And all different kinds of materials which then I later use in a completely different context opposed to what it was created for.

Kedvenc budapesti pillanat?/Favorite Budapest moment? Városnézés a Hop-On, Hop-Off buszon egy kedves ismerőssel.

Sightseeing on the Hop-On Hop-Off with a dear friend.

Van olyan gyerekes szokásod, amit akkor csinálsz, amikor senki nem figyel?/Do you have a childish habit you do when nobody is watching? Az asztalnál felhúzott lábbal enni vagy a lerágott főtt kukorica csőből kiszívni a végtelenségig a levet - elég kiábrándító látvány lehet, de ha egyedül vagyok, néha hajlamos vagyok csinálni.

To eat at the table with my feet on the chair, or to suck out all the juice from the gnawed boiled corn - it must be a disappointing sight, but when I am alone, I tend to do it anyways.

Mi volt a legnagyobb őrültség, amit eddig csináltál?/What was the craziest thing you have ever done? Lisszabonban szörfoktatás nélkül bemenni a nagy hullámok közé szörfözni. Az azért elég meredek volt.

In Lisbon, I went in the big waves without taking any prior surf. That was scary.

Sör vagy bor?/Beer or wine? Bor! Balatonedericsen volt szőlőse a papámnak. Már egészen pici gyerekként kiszimatoltam a pincében a bor illatát. Szüretkor én is lelkesen gyűjtöttem a szőlőt a kis puttonyban, mezítláb tiportam a szőlőszemeken és mustot vedeltem (nevet).

Wine! My grandfather had a vineyard in Balatonederics. As a small child, I already sniffed out the scent of wine in the wine cellar. During harvest, I was eager to collect grape in my little basket, I was stepping on the grapes with barefoot and I was drinking grape juice (she laughs).

Kutya vagy macska?/Dog or cat? Kutya - azért mert, hűségesek. Bár azt szoktam mondani, hogy - épp úgy, ahogy az embereknél - úgy igazán, kutyából is csak a jó fejeket bírom.

Dog- because they are loyal. But I usually say that- the same way as with humans - I only like dogs with good personalities.

Mi az, ami a leginkább feltölt?/What can recharge you the most? Igazi hedonista bika vagyok - egy jó gasztronómiai élmény mindig fel tud tölteni. Főleg, ha van mellé jó társaság is.

I am a true hedonist Taurus - a good gastronomical experience always recharges me. Especially when the company is good as well.

Hol leszel 10 év múlva?/Where will you be in 10 years? Remélem, még ezen a bolygón.

I hope I will still be on this planet.

Kedvenc étel?/Favorite dish? Boszorkánytál és halászlé. Mindkettőt apukám csinálja a világon a legjobban.

„Ragoût  de Sorciére” and fish soup. My father makes the best of them both in the whole world.

Kedvenc évszak?/Favorite season? Tavasz. Nem rajongok a végletes időjárásért. Az első igazi napsugarak beköszöntével az emberek is kivirulnak, újra lehet hallani a madarakat és mászkálni a természetben anélkül, hogy fáznál vagy megsülnél.

Spring. I don’t like extreme weather. Along with the first true rays of the sun people also blossom, you can hear the birds again and you can walk around in nature without being cold or too hot.

Mi a legrosszabb tulajdonságod?/What is your worst characteristic? Hangulatember vagyok és sokszor heves vérmérsékletű, ezért sokan nem is tudnak hova tenni. A legtöbb jelenlegi barátom flegmának vagy flúgosnak gondolt első pillantásra, aztán szépen lassan kiismertek és rájöttek, hogy tulajdonképpen nem is vagyok olyan rossz fej, mint ahogy az elsőre tűnt.

I am a moody person and my temper is often intense, due to this a lot of people don’t know how to deal with me. Most of my current friends thought of me being phlegmatic and crazy even, the first time they’ve met me, then later they got to know me and realized that I am not as bad as they initially thought.

Mi az az alkotás, amit mindenképpen meg kell csinálnod, mielőtt meghalsz?/What is that one artwork you have to do before you die? Van egy konkrét kiforrott koncepció a fejemben, ami hangokkal/zenével kapcsolatos, de erről inkább nem akarok spoilerezni, amíg nincs belőle kézzel fogható eredmény (mosolyog).

I have a specific, mature concept in my mind related to sounds/music, but I would not like to spoiler it just yet until there is no solid result (she smiles).

Ha egyetlen tanácsot kellene adni más, esetleg még kezdő tehetségeknek, mi lenne az?/If you could give only one piece of advice to others, perhaps beginner talents, what would that be? Legyen humorérzéke.

Have a good sense of humor.

--------------------------------------- NÉVJEGY - Huszár Katalin:

„1992 májusában, Vas megyében születtem és nőttem fel. Egészen pici koromtól fogva vonzottak a különleges struktúrák, különböző felületek és a bőr, mint anyag. Így aztán a pályaválasztásnál a bőrművességet választottam. Az alap diploma megszerzése után, a MOME textiltervező képzésén anyagkísérletezéssel kezdtem el foglalkozni. Volt szerencsém Észtország fővárosában, Tallinnban tölteni egy fél évet az Erasmus program keretein belül, ahol különféle műanyagokkal kísérleteztem. Nagyjából ekkor kezdődött a szívószálakat újra felhasználó, „notjustuseless” projektem is, amin jelenleg is dolgozom. A mesterdiploma megszerzése után aztán Portugáliában töltöttem egy teljes szakmai évet. Tavaly április óta pedig újra Budapesten élek. A végzettségeim ellenére, nem tartom magam sem kiegészítő tervezőnek, sem textiltervezőnek. Ha definiálnom kellene magam, talán inkább az anyagtervező szót használnám. Szabadidőmben is imádom az új, innovatív anyagokat tanulmányozni és elgondolkodni ezek felhasználási lehetőségein.”

„I was born in May 1992 and raised in Vas county, Hungary. Since I was a very small child I was attracted to special structures, different kind of surfaces and leather. So, when choosing a profession I chose to be an accessory designer. After achieving my BA diploma, I started to deal with material experimentation at the textile department at MOME (Moholy-Nagy University of Art and Design). I had the chance to spend half a year in the Estonian capital, Tallinn as an Erasmus student,  where I was experimenting with different kinds of plastics. Approximately this was the time when my ‘notjususeless’ project began, where I reuse straws and I am still working on this even today. After achieving my Master’s Degree I spent a whole professional year in Portugal. Since last   I live in Budapest. In spite of my education, I consider myself neither an accessory designer nor a textile designer. If I would have to define myself, maybe I would prefer to use the word: material designer. In my free time, I love exploring new, innovative materials and think about the possibilities within them.”

////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// KATA MUNKÁI ITT TEKINTHETŐK MEG/CHECK OUT KATA’S WORK HERE: Weboldal Portfolio Facebook Instagram

[florealise]

Epilogo dell’inverno

A tél epilógusa

Mindjárt vége is a télnek - egy egészen különös, enyhe, szeles, időnként esős, de leginkább napos, vidám, fagyoskodós, aktív, mozgalmas télnek. 

Változások időszaka volt ez, de egyben a monotonitásé is, éltem meg nehézségeket, de általában inkább jól éreztem magam. Beszélgettem nagyokat, sétáltam sokat a hullámokat nézegetve, néztem naplementéket, ahogy azt már mindenki megszokhatta tőlem, és írtam egy dalt is a naplementékről, gitároztam, énekeltem, vettem fel dalokat, és az utóbbi napokba még néhány kirándulás is belefért, miután jelenleg újra, ha csak egy kis időszakra is, sárga zónában vagyunk. 

Az idő néha rohan, néha vánszorog, egy évnek tűnik néha, mire véget ér egy-egy hosszabb hét, néha pedig egy észre se veszem és már megint hétfő van: mint ma. Mindenesetre egyre tudatosabban közeledek ennek az egésznek a végéhez, egyre többször jut eszembe június vége, amikor visszatérek majd a második otthonomból az elsőbe, és búcsút kell majd intenem mindannak, amit itt megtapasztaltam, és mindazoknak, akiket megismertem itt és a szívembe zártam. De jobb, ha inkább ez a fejem leghátuljában marad, és inkább csak arra összpontosítok, ami most van, és hogy ebből a még nem is annyira kevés maradék hónapból kihozzam a legtöbbet.

Mert jön a tavasz. Remélhetőleg több lehetőséggel, nyitásokkal, vagy legalább is jobb idővel, amin többet lehetünk kint a szabadban, talán új emberekkel is a régiek mellett, sok újdonsággal, virágokkal, programokkal. Néhány nap már szinte érezni a tavasz szelét, a napsugarak fénye szinte a nyári napra emlékeztet, még ha a kabátom és a sálam az ellenkezőjét mutatja; a fagyiárusok már ki is nyitottak újra, ami nekem, egy magyarnak egészen furcsa tény. De élvezem a napot, még ha továbbra is gyakran kuporodom a radiátor mellé melegedni abban néhány órában, amikor a fűtést bekapcsolhatjuk. 

Mindig is a nyár volt a kedvenc évszakom - és mostanában egész gyakran gondolok vissza az olasz nyaramra, amit itt töltöttem, és hogy mennyire más volt minden. Szinte mintha most egy párhuzamos univerzumban élnénk, nem is ugyanabban, mint amiben először ideérkeztem. Nem csak az idő vagy a koronavírusos korlátozások miatt egészen más a világ most, hanem annak tekintetében is, hogy kikkel töltöm az időmet, hogy vannak összerakva a közösségeink. Mert nyáron volt egy egész kicsi önkéntescsapat, akikkel mindig együtt mentünk mindenhova, és nem voltunk túl sokan ahhoz sem, hogy olaszokkal ismerkedjünk együtt, társaságban. Majdnem minden estét a szabadban, a tenger mellett, a strandon vagy egy bárban tölttöttük, a kikötőben vagy az óvárosban, és mindig kiöltöztünk, bárhova is mentünk. Sok helyet bejártunk, sok fagyit ettünk és rengeteg Peronit ittunk meg, minden második hajnalban három körül az Officina del Gustóban találtunk magunkat, ahol már ismertek minket erről, és polipos quiche-t vagy egy szelet pizzát vettünk pár euróért. Sok délelőttöt, délutánt, és néha éjjelt is töltöttünk a strandon, a csendes kék vízben úszva, a bőröm folyton vörös volt, hiszen a nap mindig megkapott, és sokat főztünk egymásnak, egyszer nálunk, egyszer a másik lakásban, a hangulatos teraszon vacsoráztunk együtt, máskor pedig a strandra ültünk ki ugyanezzel a céllal. Egy egészen másfajta ritmus volt.

Néha nagyon hiányzik ez a gondtalanság, a meleg, az akkori társaság, a sok közös esemény és program, a koncertek, az éjszakázások. Viszont attól még, hogy most minden egészen más, nem jelenti azt hogy rosszabb lenne. Már sokkal több embert ismerek itt, közöttük sok olyat is akivel tudom hogy soha nem igazán lesz közünk egymáshoz, de azt is felismertem, hogy kik azok, akik igazán fontosak. Most többféle társasággal is szoktam együtt lenni időnként; együtt ebédelni és vacsorázni most is gyakran szoktunk, csak más összetételekkel, legtöbbször a lakásunk kis nappalijában, de előfordul az is, hogy valaki másnál. Esti bárba járás helyett, amikor épp lehet, inkább délelőtti kávét iszunk, vagy dél körül, délután aperitivót, az elmaradhatatlan Aperol spritz-cel. Fürdés helyett a tengert inkább nézni szoktam, az elbűvölő, néha csendes víztükröt, néha pedig a vad hullámait, amik egyik nap sötétkéken, máskor zöldeskék, megint máskor pedig szürkén csillog, de így is nagyon szeretem és azóta se untam meg. Az emberekkel való kapcsolatom a felszínesből mélyebbé vált, hiszen annyi mindent éltünk át közösen nyár óta, örömökkel és nehézségekkel együtt.

Minden hónapban ki kell töltenünk egy kérdőívet a koordináló szervezet számára, amiben a projektünkkel kapcsolatos kérdésekre kell válaszolnunk, de legfőképp arra vonatkozólag, hogy hogyan érezzük magunkat. Ez szerintem egy jó dolog, mert segít egy kicsit reflektálni mindig az épp elmúlt időszakról - még akkor is hasznos, ha én ezt magamtól is gyakran meg szoktam tenni, főként itt, a blogon. Mindig van egy kérdés, ami arra kérdez rá, hogy mi volt a legszebb pillanat a hónapban, és erre tisztán sosem tudok válaszolni. Nem azért, mert ne lett volna ilyen, hanem mert gyakran előfordul, hogy nincs egy igazán kiemelkedő pillanat, amit a legszebbnek tartanék. Inkább sok apró szép élmény, egy-egy jobb, feldobottabb nap, egy-egy kedves szó, amiket ha akarnék se tudnék összehasonlítani. Minden hónap tele van ezekkel az apró dolgokkal, amiket mostanában még inkább tudok értékelni, mint korábban, azt hiszem. Mert gyakran beszélek itt a közös evésekről, kávézásokról, naplementékről és tengernézésekről, talán már unalmas is. De ezeken kívül van sok kicsi, megmagyarázhatatlan momentum. Amikor semmi különös nem történik, de éppen egyidőben főzök valakivel a lakásból, és megosztjuk egymással, hogy hogy érezzük magunkat és mit csináltunk aznap, és valahogy a semmiből egy felszínesebb beszélgetéből egy egészen mély társalgásba kerülünk át. Vagy amikor az egyik lakótársam teát főz, és eszébe jut megkérdezni, hogy esetleg én is kérek-e. (Mert teára sose szoktam nemet mondani.) Vagy amikor véletlenül összefutok hazafele menet néhány baráttal, akiket egy ideje már nem láttam és úgy döntünk, hogy sétálunk egyet együtt. Esetleg amikor a szobatársam egyszercsak megkérdezi, hogy nincs-e kedvem ma este pizzát enni, éne pedig elnevetem magam, mert én is pont ugyanezen gondolkoztam.

Azt hiszem, ilyen pillanatokból töltődöm fel igazán sok-sok más mellett. Néha nagyobb dolgok is történnek, mint amikor a szombat reggeli, Traniban készült dalfelvétel és videóforgatás egy kirándulássá vált, amikor véletlenül pont aznap délutánra pont ugyanoda tervezett egy kis sétálgatást a mentorom néhány más ismerősünkkel együtt, én pedig úgy döntöttem, hogy emiatt ott maradok, eltöltök néhány órát egyedül a központban egy focaccia társaságában a kikötőben, hogy majd összefuthassak a barátaimmal, akikkel megittunk egy spritzet és jókat beszélgettünk, nevettünk, élveztük a napsütést és azt az életet, amit ilyenkor ebben a szép városban találtunk. A vasárnap reggeli kávézás egy barátnőmmel pedig “aperitivóba” majd sétába és ebédbe torkollott, és észre se vettük, de a fél napot együtt töltöttük, és rengeteg fontos és kevésbé fontos témát végigbeszéltünk ezalatt. Azt hiszem, ilyenkor érzem igazán, hogy a spontán, nem előre tervezett pillanatok a legszebbek, ezek azok, amik miatt az élet sose tud igazán unalmas lenni.

Nem csak a hétvégék, de a hétköznapok is gyakran tele vannak ilyenekkel, de persze a hétköznapok mindannyiunk számára jobban a munkáról, a hatákonyságról, a produktivitásról szólnak. Néha mások szorgalma és munkaképessége megrémít, és úgy érzem, csak én vagy egyedül, aki nem képes mindig a legjobb módon beosztani az idejét. Néha elszaladnak délelőttök anélkül, hogy bármi “hasznos” dolgot csináltam volna, annak ellenére, hogy terveztem. De néha ez is rendben van. Inkább az egyensúlyt szeretném megtalálni ezekben a dolgokban, néha ez megvan, néha kicsit elbillen. Igyekszem produktív maradni, a sárga zóna miatt ezért többször is töltöttem pár délelőttöt egy kávézóban a capuccinóm mellett, olaszt tanulva vagy Bitonto történelméről olvasva, mert otthon nem jó az internet és egyébként is sokkal nehezebb koncentrálni. Viszont mivel nem tudni, meddig lesz ez lehetséges, valószínűleg hamarosan meg fogom kérni a tutoromat, hogy esetleg heti egy délelőtt bemehessek az irodába dolgozni, Bitontóba, ahová három alkalom helyett így heti négyszer mennék. Persze, néha sok az az összesen több mint egy óra utazás a buszon és gyalog, hiszen ilyenkor mindig teljesen egyedül vagyok, amióta a dán barátnőm elment október végén, de egyben jól is esik néha egy kicsit kikapcsolni, magamba fordulni, elmélyedni a gondolataimban a zenéimet hallgatva; és ez abban is mindig segít, hogy fókuszált tudjak maradni amikor dolgozom.

Talán pont emiatt a megnövekedett egyedüllét miatt igénylem sokszor ennyire a társaságot, amikor otthon vagyok, de egyébként is mindig társas lény voltam, még ha elsőre az emberek nem is mindig gondolnak annak. Szeretek egyedül lenni, de néha szükségem van arra, hogy valaki mellettem legyen, akivel tudok beszélgetni, és aki mellett fel tudok töltődni. Szerencsé vagyok, hogy a lakásomban szinte sosem érzem magyam egyedül, amiért iléyen jó kis közösség lettünk mi négyen a lányokkal. Mert nem csak egymás mellett élünk, hanem ténylegesen együtt. Még ha általában mindenki a maga dolgával foglakozik is, szeretjük megosztani egymással a napjaink történéseit. Továbbra is megvan emellett a szeptember végén született tradíciónk, a zöldéges hétfő (eredeti nevén “veggie monday”), ami az egyik kedvenc dolgom az együttélésünkben: minden héten (általában hétfőn, de előfordult már az is, hogy másik nap) egyikünk egy teljesen vegetáriánus vacsorát főz mind a négyünk számára. (Ez részben azért, mert az egyik lány vega, de egyébként mi is szeretjük a zöldséges, vega kajákat mind.) Így sokszor újfajta dolgokat próbálunk ki, és ilyenkor mindig együtt vagyunk mind a négyen, és mindig nagyon finomakat eszünk. Múlt héten én voltam éppen a soros, és úgy döntöttem, hogy borsófőzeléket csinálok zöldségfasírttal, ami, bár otthon egy egészen normális, hétköznapi kaja, ilyen formában külföldön nem nagyon létezik, és így legnagyobb meglepetésemra nagyon nagy sikert aratott a lányoknál. Bevallom, még több mint félévnyi főzési gyakorlat után is gyakran előfordul, hogy kicsit (vagy épp nagyon) rástresszelek arra, ha valaki másnak kell főznöm magamon kívül, de a veggie monday pont ezért jó kihívás mindig, amikor én következem. Egyébként pedig nyilván azt is nagyon élvezem, amikor semmi más dolgom nincs, csak élvezni a jobbnál jobb fogásokat, amiket a lányok csinálnak ilyenkor.

Ha pedig van miért várni a hétfőt, azt hiszem, nem lehet túl rossz az élet. Még akkor is, ha nem kevésszer fordul elő, hogy a szorongás vagy a félelmeim és az ellentmondásos gondolataim próbára tesznek. Még akkor is, ha valaki, aki fontossá vált az utóbbi időben, emegy innen végleg. Még akkor is, amikor valami teljesen megváltozik, váratlanul. A fontos az, hogy tudjam értékelni az apró, szép pillanatokat, ami nem mindig a legkönnyebb. És ami a legnehezebb, hogy meg kell tanulnom gondoskodni magamról, hiszen most már nem fog rólam gondoskodni soha senki, és figyelnem kell a mentális egészségemre mindenekelőtt, és kedvesebbnek lenni magamhoz - amiben sosem voltam talán igazán jó.

Szóval, várjuk együtt a tavaszt, mert a változás nem mindig rossz, sőt, gyakran az egyik legszebb dolog, ami történhet.

[an-only-child]

Oké, szóval az Insatiable (sorozat a Netflixen, ajánlom mindenkinek) miatt úgy érzem el kell mesélnem a történetemet

Sok mindenben megegyezek Patty-vel. Kb 6 éves voltam, amikor először diétáznom kellett. Soha nem éreztem magamat annyira "nagynak". Arra emlékszem, hogy a hasam, illetve a gyomrom mindig is nagyon zavart. Valószínűleg örököltem az alkatomat, mert ugyan úgy nézek ki, mint a nagymamám. Alsó tagozatban sokszor megkaptam, hogy "kövér, disznó, malac" stb. A családom sem segített a helyzeten. Anya -akivel élek, mert elváltak apával- folyton sportolni vitt. Nagyon sok mindent kipróbáltam. Oviban táncoltam, majd aerobikoztam, aztán kb 2 éven keresztül gyógy úszásra kellett járnom, aztán kézilabdáztam is, meg ping pong. Mindegy volt csak a közelben legyen. Mármint anyának volt mindegy, én egyiket se akartam. A testnevelés órák katasztrofálisak a mai napig. Valószínűleg ezek miatt nem szeretek sportolni. Ezektől a sportokról egy menekülésem volt, Apa. Ő volt az, aki segített ellógni, aki vett nekem csokit, de nem azért, mert úgy gondolta, hogy nekem jobb így. Azért, hogy Anyát idegesíthesse. Én azert élveztem a helyzetet😀.

5. Vagy 6. Osztályban Anya kitalálta, hogy befektet a kórházba 1 hétre. Soha nem voltam még előtte kórházban, max látogatóban meg néha kivizsgálásokon. Ott csináltak cukor terhelést, volt 24 órás vérnyomás mérés, illetve napi 1x 1 óra torna. A kaja, amit kaptunk is diétás volt. Ezután még pár hónapig tartott a diéta, fogytam, nem is keveset, de egyszerűen tarthatatlan volt. Anyával a kis lakásban tornáztunk, vagyis tornázgattunk, ami nem egyszer sírásba torkolt, mert mint említettem, utálok sportolni. Rosszul vagyok mindenfelé mozgástól, és már próbáltam ellene tenni. Nem tudok.

A kilók természetesen visszajöttek. 7. Osztály tavaszán kitaláltam, hogy elkezdem a 90 napos diétát. Ez volt az első, hogy én magamtól fogyókúrába kezdjek. Anya beleegyezett, apa nem támogatott (ami, szarul esett), a nagyszüleim meg nem is nagyon értették a dolgot. 2 hónap alatt 10 kg-t fogytam. Voltak benne csalások, de mégis elértem ezt. Aztán jött a nyár, külföldön voltam egy par hétig, és ott nem tudtam folytatni. Visszajöttek a kilók.

8. Nyarán anya elment egy személyi edzőhöz, aki elvállalt. Egy nagyon kedves nő volt, igazi életvidám, sportos alkat. Állított össze nekem diétás étrendet. Testzsír százalékot is mertünk mindig. Ő megtett minden tőle telhetőt. Én is odafigyeltem arra, hogy mit eszek és mennyit, még füzetbe is vezettem...egy darabig. Megint kb 2 hónap alatt 10 kilót dobtam le. Heti 5x edzőterembe jártam. De ez is tarthatatlan lett, mert elkerültem Bp-re kollégiumba. Ott nem főztem magamra, menzás voltam. Az edzőtermek nagyon drágák voltak, ezért abban egyeztünk meg, hogy hétvégente járok majd itthon edzeni. Visszajöttek a kilók, edzeni se akartam már járni. Fun fact: ezen a nyáron élveztem a sportolást.

9. Nyarán ugyanúgy személyi edző, gym, minden. Rövidebb ideig tartott, mint előző nyáron, max heti 3x mentem edzeni, a kajára se figyeltem túlságosan. Ellógtam az edzéseket, betegnek tettettem magam. Bármit, csak edzeni ne kelljen. Nem is történt sok, jött a szeptember, visszamentem Pestre.

Azóta nem próbálkozom. Az egészségem rendben van, köszöni szépen. Dolgozom azon, hogy elfogadjam magam. Nehéz, nagyon. A sok stria a bőrömön, mintha kiabálna, hogy utáljam őket. Szociális szorongásom van, az önbizalom hiány miatt. De elmondok valamit. Az önbizalom hiányom, nem a kilók miatt van. A társadalom miatt, amelyik 6 éves korom óta azt mondja nekem, hogy undorító vagyok, hogy nem érek annyit, mint a kortársaim. Irigy vagyok a többi kövér lányra, akik el tudták fogadni magukat. De ez egy olyan dolog lesz, amit nem adok fel. Nem fogom ezt az egy életemet úgy tölteni, hogy engedek a társadalmi nyomásnak, hogy szarul érezzem magamat nap, mint nap, csak azért mert szeretek enni. És igen, kurvára szeretek enni. Bármit. Mekit, salátát, tortát, chipset, kekszet, mindent. Szeretem nagymamám palacsintáját, aminek ha akarnék se tudnék ellenállni. Nem fogom hagyni, hogy befolyásoljon mások véleménye. És ezt ajánlom nektek is. Rögös az út, sőt néha meg fogsz állni, hogy nézd magad a tükörben, majd undorodj a testedtől, amibe bele születtél, de ilyenkor arra kell gondolnod, hogy megéri? Megéri folyton a kalóriákat számolni, ahelyett, hogy élveznéd, hogy te és a barátaid elmentetek gofrit enni és jól érezted magad? Hát kurvára nem éri meg, én tudom.

Ezt a sorozatot keserédes szájízzel néztem. Fat-shaming? Talán, de a valóságot adja vissza. Őrült? Igen. De mégis van benne valami, valami ami miatt megértem Patty-t. Megértem, hogy a csaj kb megőrült, mert rájött, hogy SKINNY ISN'T MAGIC. És éhes volt. Folyton éhes, ezt ő is megmondta. Nem véletlen, hogy ennyi düh gyülemlett fel benne. Tudom magamról, hogy akkor vagyok a legfeszültebb, amikor éhes vagyok.

Köszönöm, ha elolvastad idáig, és csak annyit szeretnék még, hogy teljesen rendben van, ha te edzeni jársz, mert elégedetlen vagy, de ne lepődj meg, ha mindig elégedetlen leszel, mert nem biztos, hogy az a probléma, hogy túl nagy a combod....

[metalindex-hu]

Dark Easter Metal Meeting 2018 – Koncertbeszámoló

Dark Easter Metal Meeting 2018 – Koncertbeszámoló - http://metalindex.hu/2018/04/17/dark-easter-metal-meeting-2018-koncertbeszamolo/ -

2018. március 31-április 1. @ Németország – München, Backstage

Black Metal ist krieg, ez volt az állandó mottója az áprilisi programnak, ami a müncheni Dark Easter Metal Meeting meglátogatása volt. Kisgyerekkel költözni és munkahelyet váltani önmagában is egy nagy élmény, így fordulhatott például az, hogy úgy neveztem be saját magam a müncheni kétnapos fesztiválra, hogy ugyanerre az időszakra volt egy másik lekötött programom is – szimplán úgy alakult, hogy valami teljesen nyilvánvaló tévedés okán úgy gondoltam, hogy a Dark Easter Metal Meeting (nevében ott a húsvét, ugye) valamikor május közepén van. Sok variálás azután végül úgy alakult, hogy el tudtam jutni erre a kétnapos müncheni fesztiválra, és azt kell hogy mondjam, a legkevésbé sem bántam meg. München Németország egyik legszebb helyen fekvő és a német ismerősök szerint egyben a legdrágább városa is. Igazából én a brit árakhoz vagyok szokva, ennek tekintetében a 80 euró körüli fesztiválbeugró és a 80 eurós szállás azért nem a világvége. A reptéri transzfer 11 eurós árán azért egy kicsit elcsodálkoztam: a brit árakhoz képest ez hihetetlenül kedvezményesnek hangzott.

Egy kétnapos fesztivál általában négy nap alatt teljesíthető, én tömegközlekedéssel mentem, ami az esetemben a vasútállomásra történő buszozást, vasúttal Manchesterbe történő vonatozást, Manchesterből Düsseldorfba történő repülést, Düsseldorfban várakozást, majd pedig egy újabb, Düsseldorf-ból Münchenbe történő repülést jelentett. Így sikeresen meg is érkeztem München belvárosában fél éjfélre, ahol Péter barátom várt a metróállomáson a csapolt Unertl ígéretével. Az Unertl talán az egyik legjobb bajor búzasör, amihez életemben utoljára tizenhét éves koromban volt szerencsém. Péter barátom ekkor hozott egy üveggel Németországból, amit a sörözés végén bontottunk fel a számtalan elfogyasztott Arany Ászok után. A kontraszt valami egészen sokkoló volt, ennél megrázott már csak az volt, hogy az elfogyasztott példány után továbbra is sörre támad kedvünk. A következő – utolsó – dobozos Arany Ászokkal a küzdelem sokáig tartott, és gyakorlatilag csak hosszas szenvedések után tudtunk elfogyasztani. Számomra nagyon sokáig álom és vágy volt az Unertl, és egy darabig az is maradt, merthogy az elvileg hajnali egyig nyitva tartó hely sajnos bezárt éjfélre, így kénytelen-kelletlen hajnali kettőig ismerkedtünk a hotelben a frissen csapolt búzasörök egyikével-másikával. Amúgy nagy szerencsénk volt, a hotel, ahol laktunk, nem szerepel sem a booking.com-on, sem egyéb ilyen gyűjtőoldalon, úgyhogy egy félig teli szállodában töltöttük el a húsvétot. Az összes lakó kivétel nélkül a Dark Easter Metal Meeting-re jött, nagyjából 20 perc alatt gyalog simán oda lehetett érni fesztivál helyszínére, és ez visszafelé sem volt sokkal több.

A Dark Easter Metal Meeting-et két egymás melletti épületben rendezték meg. Van a legkisebb terem, amelyik Klub névre hallgat, és nagyjából száz fő befogadására volt alkalmas. Ugyanabban a fém dobozban, amelyikben a Klub is van, volt egy nagyobb méretű koncerthelység, nagyjából az A38-as hajóval összemérhető méretű; ez Halle néven futott, és ez volt a közepes méretű koncerthelyiség. A harmadik színpad egy fizikailag különálló épületben, de maximum 10 méter távolságra volt két kisebb színpadtól – ez volt a nagyszínpad, a Werk.

A fesztiválra alapvetően a Taake, a Katatonia, a Belphegor és a Naglfar miatt mentem, ám sajnos a Taake és a Katatonia lemondta a fellépést, de úgy voltam vele, hogy a Belphegor azért egy nagyon jó ajánlás, a Naglfar-ra pedig tizenkét éve várok. Ezentúl ígértek Agrypnie-t, amit szintén szeretnék a második albumuk óta meghallgatni, tovább az Eis sem egy rossz kezdés. A fentebbiek mellett ott volt még a listán az Aura Noir, a Shining, a lengyel Furia és az Uada is, úgyhogy azt azért lehetett sejteni, hogy itt a második-harmadik vonalból egy nagyon-nagyon erős felhozatal lesz hallható.

A fesztivál menetrendje hihetetlenül egyszerű volt: két zenekar kezdett egyszerre a kicsi és a közepes színpadon, és amikor végeztek, akkor nagyszínpadon jött a következő fellépő, és amint a nagyszínpad végzett, újra a kicsin és a közepesen történt valami. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyszeri sajtómunkás maximum a koncertek kétharmadán tudott jelen lenni, ha semmi mást nem csinált. Erre a fesztiválra nekem még egy Agrypnie-interjú volt a menetrendben, illetve egy félig lebeszélt Naglfar-interjú, úgyhogy lehetett látni, hogy nem fogok unatkozni – ez a különbség a látogatójegy és a sajtójegy között.

A fesztivál szervezése németes precizitással ment: a bejáratnál a sajtólistán pontosan öt másodperc alatt megtaláltak. A legjobban talán a kajakimérés mutatta, hogy hogyan lehet németes precizitással egy darab étkezdében megetetni 1400 embert. A teljes fesztiválon mindösszesen egy pici lakókocsiszerűségben árultak ételt, összesen kétfélét: hamburgert és sült krumplit. Az ember azt gondolná, hogy ez esetben órákig tartó vállalkozás enni, ám meglepő módon sikerült megoldani, hogy ne tartson ennyi ideig. Az éhes zenehallgató beállt a sor végére, ami szépen lassan mozgott előre; nemsokára elérted az első hölgyet, aki felvette a rendelést – ez ugye hamburger volt sültkrumpli lehetett. Ezek után szépen tovább sétáltál három métert, míg el nem értél a hamburgeres hölgyhöz, aki megkérdezte hogy vegetáriánus vagy-e, és a kezedbe nyomott egy frissen később készült meleg, sőt időnként forró hamburgert. Ehhoz mondjuk az is kellett, hogy a háttérben minimum öt ember lélegzetvétel nélkül hamburgert gyártson megállás nélkül, meg krumplit süssön orrvérzésig.

A legfontosabb dologról, azaz a sörökről még nem szóltam. Olyan fesztivál, ahol 10 fajta sör van, ritkaság. Ahol búzasör is van, már kevesebbet tudnék csak mondani, és konkrétan nem emlékszem, hogy bárhol is csapolt búzasör lett volna elérhető. A brit fesztiválárakon szocializálódva sokkal rosszabbra készültem, és azt kell mondanom, hogy a 3.80 eurós sör kifejezetten barátságosnak mondható. Megérkezés után az első sört magamhoz vételezve máris kezdődhetett a zenekarok hallgatása és dokumentálása.

A legelsők, akiket láttam, az Ewigeis voltak, és egy dob – egy gitár plusz ének kombinációban léptek fel a legkisebb teremben. Hallani még csak-csak lehetett őket, viszont látni nem igazán, ugyanis a maximum száz fős helységbe szerintem többször ennyi ember próbált bezsúfolódni. Általában is problémát jelentett, hogy a legnagyobb dugulás a bejárat környékén volt: ha az ember valahogy már bejutott, egy csomószor szépen simán be lehet sétálni az első sorig. Az Ewigeis klasszikus true black metalt játszott vélhetően – sajnos hallani nem sokat lehetett belőlük, és ez sajnos általában is jellemző volt a legkisebb teremre: időnként némi kívánnivalót hagyott maga után a hangzás.

  Az Ewigeis után a közepes teremben kezdődő Unlight-ra mentem át, akik nagyon jó kis dinamikus black metal-lal borzolták az idegeket. A kezdetben meglehetősen csapnivaló hangzás a végére egészen használható lett, sikerült nagyjából a kétharmadára megoldani, hogy a gitárokból is lehessen valamit hallani, és onnantól már nagyon-nagyon élvezhető volt a fellépés. Klasszikus töltényöves – corpsepaint-es – szegecses black metal-t játszottak, és – ami jellemző volt kivétel nélkül minden fellépőre – őszintén, teljes odaadással, teljes átéléssel reszeltek.

  Az Unlight vége után futás a nagyszínpadon fellépő Noctem-et meghallgatni. Én velük itt találkoztam először élőben, nagyon jól szóltak, és minden sallangok nélküli zúzós metállal boldogították a közönséget. Tudom, nekem soha semmi nem jó, de igazából az volt a felfedezés, hogy nagyon rövidek a koncertek A nagyszínpadon az utolsó fellépő, a főzenekar hetven percet kapott, az előttük lévő két zenekar ötvenet-ötvenet, és az előtte lévő kettő pedig még ennél is kevesebbet, úgyhogy amire a zenekar – illetve a közösség – felvehette volna a fordulatszámot, és sikerült is volna a hangzást tökéletesen beállítani, na addigra véget is ért maga a fellépés.

A Noctem végén újrakezdődött a kör: futás vissza Eis-t hallgatni. Számomra az Eis volt a fesztivál egyik felfedezettje. Az agresszív, gyors black metalt teljesen szokatlan fantáziadús témákkal kombináló zenéjük miatt hihetetlen tömegnyomor volt az koncerten – a velem együtt álldogáló rajongókkal beszélgetve kiderült, hogy sokan nagyon-nagyon régóta várják ezt a fellépést. Ennek okán az ezernégyszáz látogató többsége megpróbálta beszuszakolni magát egy nagyjából ötszáz fős helységben. Az Eis-ot követően úgy döntöttem, hogy elmegyek a Shining-dedikálásra, két dolog miatt is. Az egyik, hogy szerettem volna Niklas-szal kezet fogni, a másik pedig egy hirtelen jött ötlet volt: hátha rá lehet beszélni interjúra. Úgy gondoltam, érdemes megpróbálni, elvégre ha az ember a lottón nyerni akar, akkor legalább egy szelvényt célszerű venni. Niklas teljesen jó fej és nyitott volt, azt mondta, hogy közvetlenül a fellépésük után keressem és örömmel áll rendelkezésre.

Ameddig ez lement, addig a nagyszínpadra felvonuló Dark Fortress a húrok közé csapott. Róluk az égadta világon semmi tapasztalatom nem volt, süketen-vakon mentem oda, és meglehetősen tetszett amit csináltak. Az egyszerűség kedvéért két Dark Fortress nevű zenekar működik, ebből az egyik 2004 óta szünetel. A keverés meglehetősen jó volt, elég jól lehetett hallani szintetizátorral dúsított dallamos black metalt zenéjüket; kellemes volt az aznapi produkciójuk, tehát sürgősen el kell kezdenem megismerkedni velük. A Dark Fortress után ismét dedikálásra mentem, ez most a változatosság kedvéért az Agrypnie volt. Torsten Hirsch-sel, a Nocte Obducta, az Agrypnie és az Anomalie énekes-gitárosával abban maradtunk hogy az Agrypnie-dedikálás után tudjuk megbeszélni az interjú időpontját.

Ameddig sorbaálltam Torsten-t levadászni, a Shining kezdett készülődni a nagyszínpadon. Kíváncsi voltam, hogy Niklas-ék mit fognak működni: legutoljára minimum 4 albummal ezelőtt láttam őket vagy a Kék, vagy a Vörös Lyukban fellépni. A zene mérsékelten fogott meg, az önmagát szorgalmasan vagdaló Niklas-szal meg igazából nem tudtam mit kezdeni, ám ez a fellépés teljesen más volt, mint a pesti. A repertoár felét lassabb, líraibb számok tették ki, semmi teátrális megmozdulás vagy megnyilvánulás nem volt: Niklas énekelt, a többiek játszottak, semmi vérfürdő. Nekem határozottan tetszett, amilyen zenét és ahogy játszottak; igazából a Shining soha nem tartozott a kedvenceim közé, de örültem, hogy élőben láthattam őket. A fellépést követően belógtam a backstage-be Niklas-t levadászni, aki a fellépésnél “használt” viszkisüveggel a kezében jött velem szembe a folyosón; kezembe nyomta a csatakos fejkendőt, és összeszedte a kirendelt felügyelőt, aki állítólag minden lépését követi és dokumentálja, és így mentünk interjúzni. Jól láthatóan szerette volna, hogy legyen egy interjú, mondhatott volna gond nélkül nemet, és gondolom lett volna más dolga is közvetlenül a fellépés után. Ezzel együtt minimum húsz percet töltöttünk el egymással, és jól láthatóan nem értettük egymást. Végig az volt az érzésem, hogy ez az ember tényleg szeretné, hogy az interjú megtörténjen, de mintha két teljesen és gyökeresen eltérő nyelvet beszélnénk, egyszerűen nem értettük egymást. Ez igazából nem volt egy túl biztató kezdet; legalább megpróbáltam, és utána futottam az Agrypnie fellépésének a legvégére

Az Agrypnie esetében a két első album, különösen az Exit az, ami nagyon nagyot ütött annak idején, és kíváncsi voltam, hogy az élő fellépés mennyire van közel ehhez a teljesítményhez. Azt kell hogy mondjam, hogy számomra az Agrypnie fellépése kiábrándító volt. Igaz, hogy nem tudtam ott lenni az egész koncertjükön, mert Niklas-szal próbáltam zöldágra vergődni interjú címszó alatt, de igazából közepesen gyenge vagy gyenge, fantáziátlan, lapos, magukat ismétlő dalokat játszottak, és ami miatt én az Agrypnie-t annak idején megszerettem, nos, annak a közelében sem volt ez a fellépés.

Aznapra már csak az Aura Noir koncertje volt hátra; végtelen professzionalizmussal hozták a tőlük elvárható sztenderdet. Nagyon jól szóltak, az egyetlenegy gitár is kristálytisztán hallatszott, és ez is mutatja, hogy igazából a közepes teremben is meg lehetett oldani normálisan a keverést, csak egy hozzáértő embert kellett a keverő pult mögé ültetni.

A következő nap menetrendje talán még az első napénál is sűrűbb volt. Nagyon kiváncsi voltam az Impure Wilhelmina-ra; ők voltak az első fellépők, úgyhogy ezzel adott is volt a nap eleje. Az Impure Wilhelmina zenekarnév némi gyermeteg poénkodásra azért okot adott; Péter barátommal hosszasan és részletesen gondolkoztunk azon, hogy hogyan is lehet meggyőződni arról, hogy Wilhelmina mennyire is tisztátalan, illetve hosszasan elmerültünk abban is, hogy hogyan lehetne a jelenlévő nők között Wilhelmina-t pontosan azonosítani. Ez természetesen a félrészegen történő poénkodás legalja, de nekünk aznapra csak ennyi jutott. Az Impure Wilhelmina szerintem nagyon korrekt fellépést produkált; erőteljes részletekkel dúsított dallamos, melankolikus-akusztikus zenéjük élőben nagyon jól szólt, és tényleg mindent megtettek azért, hogy a közönség is élvezze a zenéjüket, de ezzel együtt nem érzem úgy, hogy hirtelen Impure Wilhelmina-fan lennék.

Az Impure Wilhelmina után a Novembre következett a nagyszínpadon, akik egyfajta progresszív doom metált játszottak. Idővel hallani is lehetett a zenéjüket, nagyjából a harmadik szám környékére állt helyre a keverés. Teljesen őszinte leszek, nem volt érthető, hogy ez a zenekar mit is keresett a nagyszínpadon; ennél sokkal izgalmasabb zenekarok jelentős közönségigénnyel csak a közepes színpadra jutottak fel, ha egyáltalán – a Furia például a kisszínpadon kapott helyet, és az Uada is csak a közepes színpadra volt hitelesítve.

A Novembre számomra legalábbis felejthető lépése után következett az Anomalie. Két héttel ezelőttig az égadta világon semmit nem tudtam a létezésükről, és akkor is csak annyi derült ki számomra, hogy ez az egyike az Agrypnie-ből ismert Torsten Hirsch zenekarainak. A stílust magát nehéz pontosan behatárolni, leginkább a valahol a black metal – atmoszférikus black metal – post black metal lenne a legközelebb a zenéjükhöz. Az egész színpadkép, az egész előadás stílusa és a légkör számomra leginkább a Wolf in the Throne Room-ot idézte, bár a zenéjük annál gyorsabb és agresszívebb volt, és jó, nagyon jó, nagyon fantáziadús, nagyon szép, úgyhogy számomra ők a fesztivál egyes számú felfedezettje.

Az Anomalie koncertje után lélekben el kellett kezdenem készülődni, ugyanis a következő fellépő a nagyszínpadon Naglfar volt. Ők az utóbbi időben viszonylag ritkán jelentkeztek új anyaggal, és szerintem még fél tucat fellépésük sincs egy évben – Kristoffer azt mondta, nem hívják őket. Igazából én tizenkét évvel ezelőtt a Dark Funeral előzenekaraként láttam őket az A38-on fellépni, és nehezen feledhető hatást gyakoroltak rám. Négy ember a színpadon gyakorlatilag mozdulatlanul tette a dolgát, miközben Kristoffer egy golyóálló mellényben, hosszú bőrkabátban, teljesen kifejezéstelen arccal a mikrofon előtt állt és énekelt. Valami hasonlóra készültem itt is; igazából több volt a mozgás, de nagyon-nagyon professzionális fellépést láttunk a zenei anyag legjavából válogatva. Az összes előző fellépő is szépen teljesített, egy rossz szót nem lehet a színpadi produkciókra mondani, de nehezen mérhetők össze a professzionális szinten működő Naglfar teljesítményével. Már a kezdés sem volt rossz: Kristoffer a húsvétra utalva a  “We are Naglfar, and we come here to celebrate the death of Jesus Christ” mondattal köszöntette az egybegyűlteket. A fellépés után nem sokkal, a dedikálás során próbáltam kérdezni Kristoffer-t a félig lebeszélt interjúról. Nem tudott róla, de örömmel állt rendelkezésre, így miután mind a tíz dedikálásra váró ember elment, leültünk beszélgetni. Nagyon nyílt, nagyon szimpatikus, nagyon közvetlen embert ismertem meg benne, aki még hullafáradtan is készségesen válaszolgatott a kérdésekre, pedig gondolom lett volna jobb elfoglaltsága is. Ami ritkán fordul elő, az itt megtörtént: a húsz perces interjú végén még egy minimum húsz perces teljesen magánjellegű beszélgetés is volt olyan nagyon személyes témákat is érintve, amik csak akkor szoktak előjönni, ha a hangfelvevő ki van kapcsolva.

Az interjú alatt kettős nyomás alatt álltam: egyrészt próbáltam a ritkán kínálkozó lehetőséget teljes egészében kihasználni (nem sikerült), ugyanakkor meg egyre aggodalmasan hallgattam, ahogy a háttérben a Belphegor újabb és újabb számokba kezd. Véget ért az interjú, és még pont ki tudtam rohanni a színpad széléhez, hogy legalább két fotót lőjek; az utolsó szám utolsó hangjait még hallottam, de Helmuth már búcsúzkodni is kezdett a közönségtől. Az utóbbi három évben ez volt a második Belphegor-koncert, amelyikről így sikerült lemaradnom: két éve Manchester-ben szintén egy svéd zenész, Morgan Steinmeyer Håkansson volt az az interjú alanya a Belphegor alatt. Beépített embereim szerint a Belphegor teljesen professzionális és fantasztikus koncertet adott, amitől még a zenekart ismerők is megnyalták az összes létező ujjukat, de hát ez igazából nem is nagy meglepetés.

A Belphegor utánra nekem még két koncert szerepelt a listámon: kíváncsi voltam a lengyel Furia-ra és az amerikai Uada-ra, akik – gondolom, mondani sem kell – természetesen egyszerre léptek fel. A Furia-ból látni nem lehetett túl sokat, hallani meg még kevesebbet, úgyhogy átmentem a közepes teremben játszó Uada-ra, hátha ott több szerencsém van. Szerintem az 1400 résztvevő 95 százaléka szintén Uada-t akart hallgatni – olyan tömegnyomor volt, hogy a helyiségbe bejutni sem nagyon lehetett, nemhogy előremenni fotózni. Nekem a színpadkép alapján a Mgła fellépése jutott eszembe: fénytechnika nélkül, állandó fehér fény mellett játszott négy csuklyas figura egy orkánszerűen magával ragadó, hihetetlenül intenzív és hihetetlenül gyors zenét. Ez azon kevés koncertek egyike volt, amikor tényleg azt éreztem, hogy átmos a zene, gyakorlatilag megtisztít – csak becsuktam a szemem a heringesdoboz kellős közepén, és élveztem a színpad felől jövő, mindent elnyomó hangorkánt.

A Paradise Lost az a zenekar, akiket én nagyon alulértékelek. Igazából annyira nem tetszik a zenéjük, hogy időt szánnék rájuk, és ezt minden koncertjük után megbánom: nagyon erős, nagyon szépen összerakott, tisztán szóló koncertet nyomtak az egyre kevesebb hallgatónak. A Naglfar alatt lépni nem lehetett, annyian voltak a nagyteremben, Paradise Lost-ra már félig kiürült a helyiség. Szégyen vagy sem, de itt már nem nagyon dolgoztam: egy pár fotó ellövése utána hátrasétáltam az audiopulthoz, és hatvan percen keresztül csak élveztem, amit játszanak.

A következő nap a szokásos fesztivál utáni depresszió, amikor az ember szívben és lélekben még fesztiválon van, gyakorlatban pedig valamit tömegközlekedési eszközön távolodik ettől. Ezzel az állapottal nem nagyon lehet mit csinálni azontúl, hogy tudomásul kell venni: megint egy nappal közelebb lettünk a következő ilyen jellegű eseményhez, illetve frissen lehet tartani az élményeket; én egész úton Uada-t és Eis-t hallgattam hazafelé. Tegyétek ezt ti is.

Mit is lehet még zárásként felmondani? Nagyon jó kis fesztivál mintegy hét órányi vonatútra Budapestről, remek felhozatallal, jó szervezéssel, magyar áron még éppen elfogadható árú szállással (amúgy Münchenben kempingezni is lehet), és kitűnő második-harmadik vonalbeli válogatott fellépőkkel. A stílus a doom és black metal területére korlátozódott, és annyi előnye volt egy átlagos nyári fesztiválhoz képest, hogy nem kell tizenöt amerikai ugribugri zenekart meghallgatni ahhoz, hogy végre valami minőségi zene következzen. Szerintem ennyi black metal és doom zenét egy nagyobb nyári fesztiválról is nehéz összehozni, és ott sokkal több az üresjárat. Úgyhogy írjátok fel a naptárba: jövő húsvétkor München, Dark Easter Metal Meeting.

BRIEF SUM: An excellent doom and black metal portfolio was available in Munich during the Dark Easter Metal Meeting. Organisation was more than perfect, and the selection was simply amazing: Naglfar, Belphegor, Uada, Eis, Paradise Lost, Furia, Agrypnie, Aura Noir, are only few example band names of the two day event. I highly recommend to give a try: the access is really easy as the venue, Backstage, is located near the Munich Central Station. The beers were more than amazing, the fast food was really fast even 1400 hungry people were waiting for their burger. The best 2-days festival I did participate ever!

[szasza-chan]

“Kis” összefoglaló

Mielőtt a napi beszámolókba belekezdek (ami remélem meg fog valósulni), gondoltam csinálok egy összefoglalót is, mert elég sok olyan kis apróság van, amiket nem tudom, hova tudnék beszuszakolni + igazából az amúgy is hosszúnak ígérkező bejegyzések csak még hosszabbak lesznek ezektől, szóval inkább külön veszem őket.

Jesszum pepi, hosszú lesz...

1. Japán vendégszeretet

Mielőtt jöttünk, többektől is hallottuk, hogy a japánok ilyen meg olyan kedvesek, Gegec haverom odáig is elment, hogy micsoda végtelen türelmük van és addig nem hagynak magadra, míg biztosra nem vették, hogy minden értesz vagy biztosan eltalálsz oda, ahova menni akartál. Nos, jelentem ez az egész majdnem egy hatalmas kamu. A japánok ugyanolyan vendégszeretők, mint bármelyik másik népség: valaki szeret segíteni, valaki nem.

Lehet ez nem tűnik valami hatalmas felfedezésnek, de tényleg annyira azt mondogatták nekünk, hogy milyen oltári kedves odakint mindenki, hogy azért csak volt pár csalódás, mikor az ellenkezője derült ki. Holott hát, micsoda meglepetés, a japánok is emberek, sokan a hátuk közepére se kívánnak pár hülye turistát, pláne akik angolul próbálnak makogni nekik. Gegec valószínűleg sokat járt vidéken, ahol közvetlenebbek lehetnek az emberek + ő japánul beszélt, szal nyilván jobban szerették őt, mint minket a tört angolunkkal Tokióban.

Szóval voltak kellemes és kellemetlen élmények is. Pl. az első nap egy nő látta, hogy bajban vagyunk és próbáljuk kitalálni merre kéne mennünk és magától megállt segíteni. Ez volt az első és egyetlen ilyen alkalom. Még Shinjukuban találkoztunk egy három fős társasággal, akik szintén nagy boldogan jöttek maguktól segíteni, de ők kifejezetten azért voltak oda kiküldve, hogy a hülye turistákat terelgessék. Ezeket leszámítva so-so tapasztalataink voltak. Általánosságban a fiatalabb lányokat éri meg megkérdezni, mert ők tudnak is valamennyit angolul, értenek a GPS-hez és gondolom nem elég bátrak, hogy elutasítsanak. A 40+-os és idősebb pasikat viszont felejtsük el! Persze ha úgy van segítenek, de látszik, mennyire elveszettek és nem akarnak közösködni veled. Egy pasas anya nyomására vett nekünk jegyet talán Kamakurába, de gyorsan el is menekült, ahogy elvégezte a feladatát.

Ami pedig igazán nagy pofára esés, azok a metró dolgozói. Teljesen új emberekként nyilván nem tudtuk, mi merre megy és hogyan kell jegyet venni és sokszor ha kértünk segítséget, ez a koreográfia játszódott le: Igen, ennyibe kerül a jegy, ott az automata, vedd meg magadnak. Kösz, de hogyan? Hát ott van angolul! És melyik automata? Mert van vagy 3-4 fajta! Innentől három kimenetele lehet a dolognak: 1) elküld megvenni a jegyet és helyieket kell megkérned, hogy intézzék el a dolgot, mert továbbra se tudod, mit kell csinálni. 2) ad neked jegyet és közben mérhetetlenül utál, hogy munkát csináltál neki 3) továbbra is az automatát erőlteti, de kimegy veled és megmutatja, mit kell csinálni. Utóbbiból is van pozitív tapasztalatunk Akibában, mert ott rendes és türelmes volt a pasas, ellenben Kamakurában az a faszi nem tudott elég látványosan össze-vissza ugrálni, hogy mutassa, milyen rohadtul elfoglalt, mi meg itt zavarjuk őt. Komolyan, mitől elfoglalt, ha csak álldogál a kis fülkéjében és semmit se kell csinálnia, mert mindenkit elküld az automatákhoz? Szerencsére vannak helyek, ahova kihelyeznek emberkéket és az a feladatuk, hogy megvegyék neked a jegyet. Ilyennel csak egyszer találkoztunk, de ott nagyon kedves volt a segítő. Nem akarok szexista lenni, de minő meglepetés, ez is egy nő volt, szóval csesszék meg a férfiak!

2. A közlekedés nem vészes

Mindezek ellenére azt kell mondanom a közlekedés nem akkora ördöngösség, mint hittük. Igen, a mi megszokott négy metrónk helyett itt vagy tízszer több van, de nem tűnik akkora kavalkádnak, mint mondjuk a londoni vagy párizsi hálózat, amik ránézve ugyanolyan agyrémek.

Mi majdhogynem csak egy metróvonalat használtunk, mert azzal közel minden elérhető volt nekünk, amit látni akartunk. Ez a Yamanote Line és ez egy amolyan körjárat. Szóval nem A pontból megy B-be, hanem körbe-körbe megy. Ezen a vonalon helyezkedik el Ikebukuro, Shinjuku, Harajuku, Shibuya és a másik irányba Akihabara, tehát egy animés számára az összes fontosabb/érdekesebb állomás. Ezen kívül csak nagyon ritka esetekbe kellett más járatot használnunk, pl. a Tokió Torony vagy a császári palota meglátogatásához a Mita Line-t használtuk.

Első látásra nagy káosznak tűnik, de tényleg nem vészes. Minden gyönyörűen jelezve van, szinte el se lehet tévedni. Az automaták használatát is gyorsan meg lehet tanulni, de tényleg van belőlük jó pár fajta, szóval kell egy kis betanulási idő, de mivel mi jóformán csak egy járatot használtunk, már egy nap alatt simán ment a dolog.

Az automatákat tényleg mindenhol át lehet állítani angolra, ki kell választani az állomást és bizonyos helyeken a  személyek számát is beírhatod. A jegy árát nyilván az szabta meg, milyen messze van a kiindulási ponttól. Mi pl. Sugamoban laktunk, Ikebukuro pedig két megállóra volt, így a jegy asszem 140 jen volt. Ha viszont a hat megállóra odébb lévő Shinjukuba vágytunk, akkor már olyan 170-180 is lehetett és így tovább. Most így Guglin visszanézve a Yamanote Line-on egy jegy max 200 jen lehet, mert hát ugye itt úgy nincs távolság, mivel körbe jár a metró. Másik vonalon nyilván drágulnak a jegyek, ahogy egyre messzebb akarsz menni. Amúgy az igazán szemét automatákat hiába lehet angolra átállítani, nincsenek az állomások kiírva, csak ár alapján tudsz jegyet venni. Ilyenkor a fejünk fölött lévő térképet kell alaposan megnézni, hogy az elérni kívánt helyre mennyi a jegy. Ha mondjuk azt láttad, hogy Uenoba 180 a jegy, akkor egy 180-as jegyet vettél és mehettél Isten hírével. A másik szemét dolog, hogy emlékeim szerint nem mindenhol volt romanziáltan kiírva a helységek nevei, szóval jól nézzünk utána a célállomásaink kanjijainak.

A jegy megvétele után át kellett menni egy kapun, oda beraktad a jegyet, a kapu kinyílt és a másik oldalon kivetted a jegyet. Innentől meg kell találni a járatod, ami nem vészes, mert elég egyértelmű jelzésekkel mutatják, merre kell menned. utazás után ugyanúgy egy kapun mész keresztül, de akkor már nem kapod vissza a jegyet. Ennyi! Gegec információi szerint nincsenek bérletek, vagy nem olyanok, mint nálunk, hanem ilyen napi jegyek, amikkel bárhova bármennyit utazhatunk a metrón, viszont mivel kétféle társaság vezeti a tokiói metrókat, az ár eszerint is lehet drágább vagy olcsóbb, mert ha mindkét társaság vonatait igénybe akarod venni, akkor úgy nyilván drágább. Nekünk ez elég zavaros volt, szóval inkább jegyeket vettünk és szeretném azt gondolni, hogy így jobban jöttünk ki. Mármint egy ilyen napi jegy asszem 1000 jen körül volt, és gondolom fejenként kellett volna kifizetni és ezt naponta meghosszabbítani, miközben csak pár megállót megyünk... hát inkább jegyeztünk.

Amúgy az addig oké, hogy bejutni a metróba és utazni könnyű, de kitalálni már nem annyira. Ha megérkezel, két lehetőséged van: az első kijáratot betámadod és megpróbálsz úgy tájékozódni, vagy még az állomáson belül próbálod a neked kellő kifele vezető utat meglelni. Mindkettő agyrém. Shibuyában pl. mentünk a tömeg után és hiába voltunk idővel az utcán, kérdések egész garmadája ötlött fel bennünk: Hol vagyunk? Hol a Hachiko szobor? Merre induljunk? Hachiko kérem pont a metró bejárata előtt van, csak nem azén, ahol mi kijöttünk, szal sok időt spóroltunk volna, ha a megfelelő kijáratot választjuk. Ugyanígy Ikebukuróban, mikor másodszorra mentünk vissza és nem tudtuk, merre van az animés bazár rész, mert totál máshol jöttünk ki, mint amerre mennünk kellett volna. Ellenben Shinjukuban megpróbáltuk a kinézett keleti kijáratot becélozni és még az állomáson belül a föld alatt meneteltünk a kijáratot keresve, de ott is elszúrtunk minimum negyed órát, mert akkora egy labirintus, sőt egy külön város van ott, hogy nem könnyű tájékozódni. Szóval készüljön fel erre mindenki!

3. Gomennasai, can’t speak eigo

Gondolom az eddigiekből lejött, és amúgy sem mondok túl nagy újdonságot, de a japánok nem túl jó angol beszélők. Ez még hozzátartozik az első ponthoz, azaz a vendégszeretetes részhez, mert az egy dolog, hogy nem mindenkinek olyan a vérmérséklete, hogy szívesen segítsen jöttment embereknek, de valószínűleg az ellenséges vagy zavart viselkedés a rossz vagy nem létező angol nyelvtudásukból is eredeztethető (és próbáljunk ne arra gondolni, hogy xenofóbok XD). Anya dolgozta ki azt a stratégiát, hogy először mindenkitől meg kell kérdezni, tudnak-e angolul és utána a segítségüket kérni. Természetesen mindenki azt reagálta, hogy nem vagy csak egy picit, de ettől anyám ugyanúgy befogta őket, szóval ennyit arról, hogy érdeklődjük a nyelvtudásuk felől.

Amúgy tényleg hihetetlen, mennyire nem tudnak angolul, bár azt hiszem nincs jogom megszólni őket, mert nyelvvizsga ide meg oda, ha angolok leszólítanak, zavaromban én is csak hebegek és valószínűleg csak minden sokadik magyar ember tudna határozottan angolul megszólalni. Kicsit hozzá vagyok a nyugathoz szokva, ahol a többség azért jó angolos, úgyhogy Japán ehhez képest visszalépés. Egyedül csak a reptéren találkoztunk magabiztos angol tudású emberekkel (egyértelmű okokból kifolyólag) meg a shinjukui trióval, de nyilván nekik is kötelező volt az angol nyelv ismerete. A többiek többnyire kínlódtak. Aqua City-ben volt még egy lány, aki a segítségünkre sietett, mikor annyira elveszettek voltunk és tudott is angolul... hümü, akkor így visszatekintve őt is plusz egy pozitív tapasztalat a segítőkészség szempontjából. De amúgy ja, sajnos angolul többnyire hebegni fognak, szóval inkább mi készüljünk jobban japánból, ha tehetjük.

(Étteremben enni ilyen szempontból egy frász volt nekem, mert úristen, mennyi félreértésre van és volt ott lehetőség - és lett is párszor -, de szerencsére többnyire elég a rendelni kívánt kajákra rábökni az étlapon és jó vagy)

4. Call the fashion police!

Ezt én magamtól nem figyeltem volna, de anya annyit mondogatta, hogy idővel nekem is szemet szúrt: a japánoknak nincs divatérzékük. Vagyis inkább totál eltér a mienktől. Ami fura, mert mangákban (avagy a legbiztosabb forrásban, ami a japán kultúráról létezik *irónia on*) a lányokon mindig olyan kis helyes meg cuki ruhák vannak. Erre a valóságban meg... atya ég! Erre rájön, hogy nagyon sok a rossz járású meg csámpás ember. Ezt is anya nézte, de úgy tűnik sokan pár számmal nagyobb cipőben járnak, mint kellene. Lötyög a lábukon a cipő, kényelmetlen lehet nekik járni benne, és még csúnyán ki is van taposva.

Szintén anya mondogatta folyton, hogy nem igazán látott jóképű fiúkat vagy szép lányokat, talán 1-2 akadt, akikre is rámondta, hogy na ez egész helyes. Erre mondtam neki mindig viccelődve, hogy valószínűleg a tévé és a showbiznisz biztos az összes szép embert bekebelezte, mert a reklámok teli voltak nagyon cuki lányokkal. Fiúk hát... nem nagyon rémlenek ők a tévéből, mert gondolom mindent lányokkal próbálnak eladatni XD

5. Nem annyira drága, mint hisszük

Újabb dolog, amit főként anyától hallottam, de neki mindenki azt mondta, Japán mennyire drága hely. Holott nem. Legalábbis amiket anya nézett pl. ruhákat vagy kaját, azokra többnyire azt mondta, hogy itthon sem kapjuk meg olcsóbban, átváltva kb. ugyanannyi volt, mintha itthon vettük volna meg. Ezek nyilván nem a méregdrága éttermekre meg márkás boltokra vonatkoznak, mert azokért ott is egy vagyont kell fizetni, de amúgy a pórnépet érdeklő holmik megfizethetőek és elérhetőek számunkra.

6. Tudod, hogy mit eszel

Ha már kaják, a japánok tesznek róla, hogy azelőtt tudd, mit fogsz enni, mielőtt belépnél a kajáldába. A legtöbb helyen az éttermek előtt megcsodálhatjuk az ételek műanyag verzióját, amivel egyrészt megtudhatjuk, mit lehet odabent enni és hogyan néz ki. Ez egy továbbfejlesztett verziója annak, mikor az étlapon képekkel illusztrálják az ételt és akkor már sejted, hogy befogadhatónak tűnik-e a kaja, vagy sem.

Mondjuk azért ezt se venném mindig készpénznek, mert az első napokban jártunk úgy, hogy a műanyag kaják közül kiválasztottuk, melyiket akarjuk enni, erre az étteremben nem találtuk az étlapon, szóval vagy csak beetetésnek volt ott, vagy mi mentünk rossz helyre (furcsa, de mindkettő lehetetlennek tűnik, úgyhogy marad a tanácstalanság)

7. Hol vannak a kutyák?

Azt tudom, hogy Japán macskás ország, de azért ekkora kutyahiányra nem számítottam. Mondjuk oké, elvileg állatot tartani nekik luxus, pláne egy olyat, amit naponta többször kéne sétáltatni + mi a betondzsungel közepén laktunk, de azért én Pesten is szoktam látni kutyásokat mindenfele járni, szóval a nagyváros nem kizáró tényező. Úgyhogy vagy rossz helyeken voltunk, vagy tényleg kétszer is meggondolják, akarnak-e kutyát tartani.

Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem láttunk. Főként a kistestű bokarágók elég népszerűek, tehát az ilyen csivava, yorki vagy pomerániai törpe spicc. Nagyobb testű kutyákból csak egy agarat és két golden retrivert láttam. Valószínűleg könnyebben bírnak a kis kutyákkal és kevesebb a mozgásigényük, de annak ellenére, hogy én a “minden kutya cuki és meg kell védenünk” nézet híve vagyok, azért mégis a nagyobb simogatható felület miatt a közepes és nagyméretű kutyákat preferálom inkább.

Viszont a japánok ha kutyát tartanak, biztos imádhatják a kis jószáguk, mert rengetegen kis babakocsiban tologatják az ebüket o.O Vagyis gondolom ezek kifejezetten ekkora kutyákra tervezett kis kocsik voltak, de akkor is mulatságosan festenek pl. az idősebb párok, ahogy tolják maguk előtt ezt a kocsit, benne egy szőrcsomóval.

8. A koala tartók

Rendes babakocsik viszont nem rémlenek. Vagyis nem annyi. Az anyukák inkább ilyen kenguruban, vagy miben hordják a gyerekeiket, bár én koala tartónak hívtam őket, mert a gyerekek úgy csüngtek az anyjuk mellkasán, ahogy a koalák kapaszkodnak a fába.

Szerintem amúgy nem egy rossz megoldás. Hazaérve pl. láttam egy nőt, aki az EuroFamily-be a babakocsijával jött be és finoman szólva se fért el semerre, ahogy a többi vevő se tőle. Nekem meg eszembe jutottak a japán nők, akik valószínűleg legalább egy fokkal kényelmesebben tudnak közlekedni, mert ugyan egész nap ott lóg a gyerek a nyakukban, legalább nem kell mindenhol a babakocsival kínlódni és nem okoznak annyi kellemetlenséget.

9. Romantika és tetoválás

Szintén egy jól ismert sztereotípia a japánokról, hogy nem merik annyira az érzéseiket kifejezni meg nem úgy romantikusak, mint a nyugatiak. Nos, ezt megcáfolni nem tudom, de örömmel láttam, hogy azért járkáltak párok kézen fogva az utcán, 1-2-en össze is bújtak, meg mintha egyszer a hátam mögül hallottam volna, ahogy egy apuka nagy puszit  nyom a gyerek arcára.

A tetoválás dettó. Mármint azt mondják ez valamiféle félig-meddig tiltott és lenézett dolog Japánban, de azért én láttam fiatalokat tetkóval, ráadásul nem is kicsikkel és jól látható testfelületen.

10. A WC-k

Furcsa, de egy kisebb szakdolgozatot lehetne a japán vécékről írni, de most már kezdek fáradni, szal a lényeg.

Nem kell értük fizetni, mégis mindegyik tiszta és mindig volt vécépapír. Nem tudom miféle boszorkányságot használnak, de el kéne tőlük tanulni ezt a fekete mágiát, mert itt Európában is hasznát vennénk.

Vagy húszféleképpen lehet őket lehúzni, ettől meg anyám teljesen bezavarodott idővel. Annyira, hogy pár nap után engem küldött előre a vécébe, hogy megnézzem, hol kell lehúzni, mert egyedül nem mindig jött rá XD Igazából van a klasszikus nyomógombos, vagy karhúzós, van amikor a kezed kell egy érzékelő előtt elhúznod és akkor aktivizálódik és van, amelyik érzékeli, ha letetted a hátsódat és amíg végzed a dolgot, ez a rohadtul érzékeny szar vagy háromszor lehúzza magát, mire befejezted úri feladatod (ilyenekkel itthon is találkoztam és gyűlölöm őket. abszolút pazarolják a vizet és nem tudsz tőlük nyugodtan csurgatni) Néhány helyen a lehúzandó vízmennyiséget is megtudod határozni.

Igen, van fenéktisztító, bár mi nem próbáltuk ki. egyszer kíváncsiságból bekapcsoltuk a hotelben, hogy hol jön ki meg mit csinál, de ráülni már nem mertünk XD

Néhány vécéülőke melegített.

A vécében gondolnak az anyukákra, mert vannak olyan fülkék, amik rendelkeznek babaüléssel, vagy mivel. Szóval a kisgyerekes anyák fel tudják oda ültetni a gyereket, míg végzik a dolgukat. Durva.

Ez meg csak nekem érdekes, de örültem, hogy láttam olyan vécét, amiben az apukáknak is pelenkázó asztal. Mármint nem az apukákat pelenkázzák rajta, hanem hogy ők is tisztába tudják tenni a gyereküket ott és nem kell a babakocsiban vagy egyéb alternatívákhoz folyamodniuk XD

+1 Animék és reklámok

Egyik nagy félelmem volt, hogy nem tudok majd Banana Fish-t... akarom mondani animét nézni és Gegec is azt mondta, hogy a hotelben nincsenek animék a tévén. Mint kiderült, vagy nagyon rossz helyeken lakott, vagy nem maradt fel elég későig (kétlem), mert igenis lehet nézni a hotelek tévéjében animét.

Ezzel pedig kicsit átláthatóbbá váltak nekem a vetítések és a reklámok is. Azt eddig is tudtam, hogy egy 20 perces részt képesek háromszor megszakítani reklámokkal, de végső soron nem vészesen hosszúak, ellenben az itthoni szokásokkal. Másrészt ilyenkor az adott animével kapcsolatos reklámokat (ha vannak) vágják be, ami tök logikus, mert mikor máskor alkalmasabb kicsit pénzt gyűjteni, ha nem akkor, mikor a láma nézi az animéjét?

Mondjuk amúgy is szerintem néha a reklámok szórakoztatóbbak, mint a tényleges műsorok, amik nagy része kb. ilyen reakcióvideókra hajazó cucc, mert akármit vetítenek, valaki arcát az egyik sarokban mindig látod és hallod a kommentációját is.

Két műsor volt, ami egész tetszett. Az egyikben - gondolom - híres embereket szedtek össze és Dragon Ball stílusú feladatokat kaptak, miközben három férfi, akik a Man in Black-ből szöktek, vadásztak rájuk és részben csapatként, részben egyénenként kellett dolgozniuk, hogy a végén a pénznyereményt hazavihessék. Jópofa és érdekes volt, jó lenne tudni a címét. A másik már inkább cringey kategóriás cucc volt, mert van ez a 22/7 nevű kitalált lányidol csapat, akiket meghívtak egy beszélgetős műsorba, de nem a megszólaltatóikat, hanem az anime karaktereket. Vagyis a seiyuuk ott voltak, csak valami speciális ruhát vettek fel, amivel utólag rájuk animálták a karakterüket és úgy jelentek meg, miközben a műsorvezetők is úgy beszéltek velük, mintha az animelányokkal dumálnának. Szóval egyrészt gáz, hogy Japánban már ennyire a 2D-s világban gondolkoznak, hogy húsvér emberek helyett jobban megéri nekik a fiktív csajokat interjúvoltatni. Másfelől zseniális az ötlet, mert már csak a poén kedvéért is megnéznék egy műsort, ahol az Idolish7 tagjai ott vannak és velük beszélgetnek + nem semmi, hogy mikre képesek manapság a modern technológiával az emberek. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a Vocaloid koncertekkel, hogy egyrészt gáz, amiért emberek százai mennek el egy hologramot nézni, ahogy szörnyű géphangon recseg, másrészt ámulok a technológia csodáin. A lényeg, hogy elsőre ez a műsor is gáz volt, de aztán valahogy eléggé lebutíthatott, mert a második része már inkább vicces volt, szóval... ja, gáz vagyok XD

És asszem “ennyi” volt. Szörnyű, mennyit tudok pofázni, de szeretnék minél több mindent megőrizni erről az útról, szóval ezért eresztem szabadjára az irományt. Legközelebb remélhetőleg a napi beszámolók jönnek.

[mindennapraegyhaiku]

Ribike ellopta a poharas levesemet

(novellafordítás)

Szeptember 16.

Kedves Rita,

Biztosan azt gondolta, hogy soha többé nem fog hallani rólam, igaz? Hát, most itt vagyok! Tudom, hogy gimi első óta nem beszéltünk (szóval gyakorlatilag már nem a tanácsadóm és nem köteles meghallgatni), de annyira összezavarodtam! Maga az egyetlen, akihez fordulhatok. Két hete kezdődött a főiskola, és mondhatom, ez életem legrosszabb időszaka. Hihetetlenül magam alatt vagyok! Rosszabb a helyzet, mint amikor a gimit kezdtem, szóval képzelje csak el…!

Tudom, hogy most magának írni egy állatira random dolog a részemről, most biztosan azt gondolja, hogy hát ez meg ki a franc, de úgy érzem, hogy ha nem mondom el valakinek, hogy mi történik, akkor fel fog robbanni a fejem (szó szerint, ugyanis migrénes fejfájások gyötörnek a stressz miatt).

Ezt még nem mondtam, de a legjobb főiskolák egyikére sem vettek fel, így a Nagy Semmi Kibaszott Közepén lévő iskolába fogok járni, Missouriban (vagy ahogy Missouri hívja, St. Louis), mert a szüleim szerint „jót tenne”, ha nem otthon gubbasztanék, hanem „tapasztalatot szereznék az ország egy másik részében” (a szarabbik részében, úgy tűnik).

És igazán őszintén gyűlölöm ezt a kurva várost. Tisztára olyan, mintha az amerikai kormány létrehozott volna egy normális várost, amire aztán rászart egy nagyot a végén. Nehéz leírni, de St. Louis kurva szarul fest, mármint tényleg, mintha mindent beborított volna egy vékony réteg ürülék, mintha a város fénypontja 40 évvel ezelőtt lett volna, a Depressziós éra kellős közepén (komolyan, van egy tekepályájuk, nem viccelek), szóval állatira hiányzik New York!

És az a legfurcsább, hogy úgy tűnik, mintha egyedül engem zavarna ez a város. Mindenki más, de szó szerint minden más diák nagyon is jól elvan ebben a városban, úgy tűnik. Jó jegyeik vannak, állandóan bulizni járnak, mindenkire mosolyognak, barátokat szereznek, én meg nem értem, hogy nem látja senki, hogy milyen egy elcseszettül nyomorék helyzet már ez?!

Ami a legrosszabb, hogy ráadásul egy saját szobát kértem a koliban (szóval nem kell szobatárs, mert soha életemben nem osztoztam szobán, még csak ott alvós bulikat sem szerveztem soha), de csak nagyon kevés ilyen szobájuk volt, így kötöttem ki egy igazi kis ribanc szobatárs mellett, akit úgy hívnak, Szlotnyik Rebeka (akire ezentúl úgy hivatkozom, hogy Szlotnyik Ribike, és sajnálom, hogy ha ez bunkón hangzik, vagy bántóan önnek, Rita, de engem megnyugtat, úgyhogy ez van).

Szóval ez a Ribike gyakorlatilag egy „kedves” lány. Úgy értem, mindig tudja, mit kell mondani („látom, hogy épp olvasol, zavar a zene, kikapcsoljam?”), de nekem ez olyan megjátszottnak tűnik. Kicsit úgy érzem, mintha csak azért lenne ilyen kedves, hogy ha egyszer összevesznénk, akkor jogosan mondhatná, hogy „de hát megkérdeztem, hogy kikapcsoljam-e a zenét”, amire nem tudnék mit mondani, csak, hogy „ja, asszem, tényleg megkérdezted”.

Na meg, nem mintha rám tartozna, de őszintén szólva, megnézethetné, hogy nincs-e evési zavara (amit kétlek, hogy ne lenne), mert felér egy kibaszott kocával.

Ezzel el is jutottunk a jelenlegi problémámhoz:

Óriási nagybevásárlást tartottunk a beköltözés napján a szüleimmel a közeli szupermarketben, mert elsőévesként nem lehet még autóm, ezért jól bevásároltunk kajából, hogy legyen mit ennem a következő pár hétben.

Vettünk egy 18 pakkos poharas levest, tudja, azt a fajtát, amihez csak forró vizet kell önteni. Hat darab rákosat, hat marhahúsosat és hat csirkehúsosat. Tudom, hogy nem túl egészséges, de én szeretem, mert tökéletes kaja arra az esetre, ha már nincs semmi mást ennem.

Ribikének és nekem különbözik az órarendünk; egyik nap vagy este fél kilencig órán ültem, így már nem volt erőm mást enni, gondoltam berakok a mikróba vizet melegíteni a poharas leveshez. Mikor elővettem az egyik csirkést, feltűnt, hogy már csak 3 darab maradt, pedig tisztán emlékszem, hogy eddig 4 volt.

Először azt hittem, hogy betörtek, vagy ilyesmi. Ellenőriztem hát a szoba többi részét, de semmi más furcsaságot nem találtam. Ekkor eszembe jutott, hogy Ribikének aznap késő estig nincsenek órái, szóval valószínűleg egész nap a szobában punnyadt, valami kajával tömve a dagadt pofáját, és biztosan elcsábult a csirkés levesem láttám, és késztetést érzett, hogy egy olyat is leküldjön.

Amikor leesett, hogy Ribike ellopta a poharas levesemet, egyből elment az étvágyam. Valami összetört bennem. Mint amikor egy nő rájön, hogy a fogorvos férje megcsalja őt az asszisztensével.

Úgy éreztem, pánikroham tör rám, amiről maga beszélt nekem annak idején, Rita. Amikor nagyon gyorsan kapkodom a levegőt, de közben olyan, mintha megfulladnék. És a fejem körül forog a világ, és a lábaim elnehezednek, pont, mint amikor egy magas épület tetején áll az ember lefelé nézve.

Leültem az ágyra és elbőgtem magam. Betemettem párnával a fejem, és csak úgy ömlött a takony az orromból, ahogy sírtam (általában undorodom, ha taknyos lesz a párna, mert baromi nehéz kimosni, de most nem tudtam megállni a sírást), és hirtelen utáltam az egész világot, úgy éreztem, hogy mindjárt meghalok, mintha olyan szörnyű élethelyzetben lennék, ahonnan nincs kiút. Csak úgy vert a szívem, komolyan úgy éreztem, mentem meghalok.

Azt hiszem belealudhattam a sírásba, mert a következő, amire emlékszem, hogy Ribike bejön a szobába és azt mondja, hali, remélem, nem keltettelek fel (hát pedig de!).

Egy ideig ignoráltam, úgy tettem, mintha olvasnék. Aztán egyszer csak elköszöntem, hogy jóéjt, de tudja, olyan gyorsan elhadarva és komoly hangsúllyal, mint mikor az ember éreztetni akarja, hogy mérges, és lekapcsoltam a lámpát, hogy aludjak.

DE…

A következő kicseszett napon, képzelje el Rita, Ribike szóba hozta a poharas levesemet! Azon az álszent, megjátszott hangján, ahogy beszélni szokott. Azt mondja, reméli nem bánom, de tegnap egész nap nem evett semmit és állatira éhezett (bejelzett az irónia érzékelő, dagi!), ezért megette az egyik csirkés levesemet.

Legszívesebben leordítottam volna a haját.

Először is, soha senkinek nem kéne olyat mondania, hogy remélem nem bánod.

Ha valaki ilyet mond, az általában azt jelenti, hogy a másik személy, akinek ezt mondja, igenis KIBASZOTTUL KURVÁRA BÁNJA.

Másodszor pedig, nem csak „egy” levesemet nyúlta le, hanem egy csirkéset. Mindenki tudja, hogy egyedül a csirkés finom, mert a marhahúsosnak kartonpapír íze van, a rákos meg olyan, mint egy ki nem törölt segglyuk – már bocsánat, de tényleg olyan. Csak hát sajnos ezek így egy pakkban voltak akciósak.

Ez az egész olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy kivettem a pénztárcádból egy tízezrest, remélem nem bánod.

Végül pedig EDD A SAJÁT KURVA KAJÁDAT, MALACKA! Ribike is elmehetett volna bevásárolni a zsírfejű családjával, hogy normális kajája legyen a sok Dörmi kismackó helyett. Nem viccelek, legalább 20 ilyen piskótát hozott, mintha egy kisiskolás lenne. Kibaszott csecsemő! Nem tudom, mi vette rá a dagadt picsáját, hogy áttolja a fél szobán az ÉN ágyamhoz és turkálni kezdjen a csülkeivel a kajás szekrényemben. Maradj a SAJÁT térfeleden, te lusta disznó! Nem hiszem el ezt a kibaszott ribancot!!!

Szóval elmentem jelenteni a kolesz irodájába (ahol egy Janice nevű picsa dolgozik), hogy Ribike ellopta a levesemet, erre tudja, hogy mit mondott? „Tudom, hogy a kollégium nagy változás, főleg, hogy egyke vagy, de meg kell tanulnod osztozkodni másokkal.” (Tudom, hogy azt mondják, hogy az egyke gyerekek el vannak kényeztetve, mert soha semmin sem kellett osztozniuk senkivel, de ez szerintem nem feltétlenül igaz. Ennyi erővel ezt azokra is mondhatnák, akiknek sok testvére van, mert azoknak meg talán önzőnek kellett lenniük, csak, hogy jusson nekik is valami, szóval talán inkább ők nem tudják, hogyan kell osztozni.) Szóval erre gondoltam magamban, hogy baszódj meg Janice, és azóta nem beszélünk. Hataloméhes picsa.

Elnézést a sok káromkodásért, Rita, de emlékszem, ahogy mondta, hogy tartsak naplót az érzelmeim kifejezésére, ahelyett hogy anyámmal ordibálnék. Ez egy ideig működött, de aztán ellustultam, így újra ordibálni kezdtem anyámmal. És szerintem ez a levél amit most írok, pont olyan, mint a naplóm, kivéve, hogy ez nem privát, mert tényleg el kell mondanom mindezt valakinek, aki megért engem (sajnálom, hogy ez pont maga, hehe).

És tudom, hogy igazából ez nem tűnik nagy dolognak, mégis csak egy leves, vagy ilyesmi. De ez nem csak a levesről szól, érti? Ha csak annyi lenne, valószínűleg nem törném magam, majd veszek egy másikat és kész. De nem erről van szó. Feldühített. Őszintén. És ez egy nagyobb probléma része, ugyanis jelenleg úgy érzem, hogy az életem egy nagy kalap szar, és nem látom belőle a kiutat, és félek, hogy egyre csak rosszabb lesz; és a gondolat, a gondolat, hogy egyre csak rosszabb lesz még inkább megrémít, mintha mondjuk egy háborús övezetben lennék, mert ott legalább tudom, hogy a háború hamarosan véget ér.

Nem akarok totál negatívnak tűnni a levelemben – bár gondolom ezzel már elkéstem, igaz? Így szeretném azzal zárni soraimat, hogy elmondjam, nagyon jó hatással volt az életemre, Rita. Nem tudom, emlékszik-e rá, de egyszer mondott nekem valamit, ami nagyon sokat jelentett a számomra, valószínűleg nem emlékszik rá, mert biztos állandóan ezt mondogatja egy csomó elveszettnek tűnő lánynak, de számomra az volt az egyetlen igazán jó dolog, ami velem történt abban a kész rejtélyekkel teli évben.

Így történt:

Egy nap az irodájában ültem és gyakorlatilag csak bőgtem (mint általában mindig). És maga a fejem búbjára tette finoman a kezét, nagyon jólesett, és azt mondta: „Megérdemled, hogy boldog légy.”

Úgy éreztem, hogy menten felrobban az agyam, mert nagyon is egyetértettem magával! Mert tényleg megérdemeltem a boldogságot, de nem olyan önző értelemben, mint például hogy boldogabb legyek másoknál, hanem csak olyan értelemben, hogy igenis egy emberi lény vagyok, ezért megérdemlem, hogy boldog legyek.

És akkor állatira furcsa dolog történt. Nagyjából két héttel rá megint baromira depis lettem, és a fejembe vettem, hogy csak attól érezném magam jobban, ha valakitől újra hallanám, hogy „megérdemled, hogy boldog légy”. De egy olyan furcsa szabályt hoztam magamban, hogy nem kérhetem, hogy valaki ezt mondja, hanem csak úgy meg kell történnie, hogy valaki kimondja ezt nekem.

Szóval próbáltam rávezetni az embereket, hogy ezt mondják. Mindenféle hülye kérdéssel próbálkoztam a szüleimnél és a tanároknál is, mint „Mit gondoltok, mi az, amit emberként mindannyian megérdemlünk”? De soha senki sem mondta, hogy „megérdemled, hogy boldog légy”, és a legtöbben ráadásul úgy néztek rám, mintha totál kattant lennék, és így utólag belegondolva talán az is voltam.

De újból és újból elképzeltem, ahogy ezt mondja nekem, Rita, bárcsak lenne egy időgépem, hogy visszamehessek ahhoz a pillanathoz, és újból érezhessem a megnyugtató kezét és szavait, ahogy azt mondja nekem:

„Megérdemled, hogy boldog légy.”

Na mindegy! Most már mennem kell, Ribike ebben a percben ért vissza a szobába, és meg kell védenem a kajámat. (Haha, csak viccelek. Vagy mégsem?)

Tudom, hogy furcsa most ez a levél, és a semmiből jött, de amikor szomorú vagyok, mindig magára gondolok, Rita. Mármint nem úgy értem, hogy a szomorúságról maga jut az eszembe, hanem, hogy olyankor kevésbé leszek utána szomorú.

Lehet, hogy maga az egyetlen barátom.

Üdvözlettel (Itt eredetileg azt akartam írni, hogy „Puszi”, de az furcsa lenne. Túl korai, meg minden.),

Harper

[szallakakukk-blog]

Hatodik hét

Eddig a hétvégémből 1-2 óra mindig azzal ment el, hogy megírtam az aktuális blogbejegyzést. Gondoltam írok naponta egy rövidet, és ezzel megúszom a hétvégi grafomániát. Nos, azt hiszem a kísérlet bebukott. Kétszer annyit írtam, így átolvasással együtt összességében még több időt sikerült a blogommal töltenem. A hétfői bejegyzés az egy kicsit túl lett tolva kajából, de kitartás, a további napok már egész élhetőek.

Hétfő

A múlt vasárnap ellógott dobolás miatti feszültséget végül úgy oldottam fel magamban, hogy másnap meló előtt bepótlom, így “korán” (éjfélkor) feküdtem, és 7 körül keltem. Kis csúszással, de végül 8:15kor a doboknál ültem, és kezdődhetett a móka. Szűk 45 perc gyakorlás, ledoboltam a Black Betty című nótát, az első dalt kezdéstől a végéig. Igaz 1 perces, igaz kicsit elbasztam, de attól még az enyém :) különféle alapütemek némi fillinggel váltakozva, yeah :)

A nap másik nagy eseménye az volt, hogy igyekeztem okosan enni. Múlthéten leálltam az agyoncukrozott gabonapehelyről a simábbra, illetve eddig egy olyan szokásom is volt, hogy némi tejszínhabot nyomtam mellé, ami a cornflakes-ben levő mazsolával (ami ugye enyhén karamellizálódik az aszalásban-szárításban), kicsit olyan kávés-tejszínhab jelleget ölt. Nameg a tiszta tejszínt jackpotként éli meg az agy, zsír-zsírhátán, mint a ropogósra pörkölt bacon, vagy a cukrozott tojássárgája, a gasztronómia g-pontjai :) No, szóval ezeket most letettem, tejből is csak a 0.1%-os élelmiszeripari csodával öntöztem meg. Második fogásnak engedélyeztem magamnak egy kis tányér ananászt narancskockákkal mixelve, de aztán elgyengültem, és vágtam mellé még egy hasáb sajtot. A lényeg, hogy okosan kellene enni, mert az utóbbi időben nagyon megszaporodtam, úgyhogy a hedonistát most ideje, hogy az aszkéta váltsa fel. Délelőtt egyik vakációról visszatérő kollégám Mozart golyóval kínált, amit majdnem elfogadtam, de aztán erős voltam, és ettem helyette egy mandarint. Ebédre Ratatouille-t terveztem enni némi grillcsirkével, de az előbbi elfogyott, úgyhogy végül valami indiaira megcsinált karfiolt meg reszelt répát ettem mellé. Toltam egy zöldséglevest is. Meg egy kis narancslét, így a végén belegondolva azért elég gazdag lett az ebédem. Arról nem is beszélve, hogy a végén szembejött velem egy tálca fánk! Illetve, ahogy ebben az esetben nevezték: Berliner. Hát, namost azért én sem lehetek mindig makulátlan, benyaltam egyet. Ott egye meg a fene. Jó volt. Megérte. Búcsúzóul egy szelet sajtot rágcsálva mentem vissza dolgozni.

Vacsizni nem terveztem, de miután egy kollégám megjelent egy tányér bőven szedett chili con carnéval, ami úgy 2 másodperc alatt az iroda teljes légterét végigzarándokolta, azt a döntést hoztam, hogy napi 3-szor azért nem árt enni. Köretnek kis rizst szedtem mellé, meg egy kis spagettit paradicsomszósszal. Demózós degusztációs apró adagokat, különben rommá xopatnám magamat, hogy letiltom magam a nasizásról, de közben naponta háromszor kampányszerűen halálrazabálom magam. No way. Persze sok kicsi sokra megy, úgyhogy a végére csak össze jött.

A nap végét egy kis matekozással zártam. Szembejött egy itteni matekverseny, különféle korcsoportoknak, bárki indulhat rajta. 18 feladat van, az első 5 másodperc, az utolsó 5 óra alatt oldós. Nomost, nehezítés a történetben, hogy ez így svájcinak tűnik, a 4 helyi nyelvből 2-őn elérhetőek a feladatok: svejci németül, meg franciául. Egy kicsit eljátszottam a feladatokkal, amit így az ismert nyelvek alapján úgy tudnék összefoglalni, hogy a google translate-ből próbáltam kisilabizálni, hogy mire is gondolhatott a költő. Miután az első 5 elég könnyű volt, ránéztem a 10esre. Ezzel papíron bénáztam, gépen megoldottam, majd azért gyanakodni kezdtem, s végül rátaláltam a versenykiírásban, hogy a döntőben számológépet sem lehet használni, ergo a feladatok egy jó részénél nem csak okosnak kell lenni, de mondjuk 234 számítást hiba nélkül végezni el. Ez elég komoly alaposságot és odafigyelést igényel. Hogy ebből nekem mennyi van? Nade, a lényeg, hogy megoldottam. 9 után járt már az idő, utolsó kollégám is szedelődzködött. Hosszú évekig sportot űztem belőle, hogy egymagamban hajnalig ültem a dolgozóban, de megfogadtam, hogy ezzel felhagyok, így az egyik feladaton meditálva én is sebtiben hazafele vettem az irányt. Napközben egyik munkatársam “kiugrott” Adliswilbe a kormányablakba, hogy regisztráljon. Úgy 1.5 óra múlva megjelent, hogy minden nagyon faszányosan ment, csak egy ponton rájött, hogy nincs nála pénz, ugyanis nincs nála  a tárcája. Mesélni kezdtem, hogy múlt héten kulcs nélkül indultam haza, de 2 perc után rájöttem, úgyhogy nem lett belőle ordas szopás. Na, hát ezúttal 2 percre otthonról sikerült ezt konstatálni, így extra 45 perccel sikerült nyújtani a hazajutáshoz szükséges időt. Éshát, akkor arra is megkaptuk egyben a választ, hogy mennyire tudok koncentrálni és odafigyelni a feladatokra. Nade, a lényeg, hogy hazajutottam...

Az időt se csesztem annyira el mint lehetett volna. Szóval az idők folyamán felhalmoztam vagy 200 hangoskönyvet. Nyilván az Időutazó felesége is köztük van, így az extra BKV-zást ennek hallgatásával ütöttem el. Most pedig már melegszik a sütőben a 12 majom s2e2. joccakát

Kedd

Rather eseménytelen, kicsit késve indultam, jógáztam meg doboltam, a dobolástól enyhe agyfasz kerülgetett, ahogy trükkösebb ütemeket kellett lejátszani, és folyamatosan rosszkor mozdult rossz végtagom. Eleinte felbasztam magam, aztán eszembe jutott egy gyerekkori barátom gyakorlása a zongorán. Kb. 3 hangonként félrenyúlt, és ekkor orrhangon mordult egyet, idegesen megrázta magát, és úgy folytatta. Nem jó ez az irány, tiszta gyilkos volt még nézni is. Így aztán próbáltam inkább elengedni a feszkót, és úgy folytatni. No, a végére ügyesebben ugyan nem játszottam, de legalább nem voltam tiszta ideg :) Ja, és a jógaterem a földszinten van, üvegfallal, így egész óra alatt gyönyörködhettem a havas kertben. Nem annyira rossz ez, na :P

Szombatra terveződik egy jó kis kirándulás is.

Szerda

A mai nap kipróbáltam egy félórás edzést. Elég egyszerű képlete van. 4 gyakorlat, mindegyik fél perc. Lassan végrehajtva. Ez így 2 perc, aztán ismétlés, de ezúttal amilyen gyorsan csak tudod, úgy csinálod, a félpercek között mindig 4 másodperc pihenéssel. Ha egy így megvolt mind, akkor fél perc szünet, és kezdés elölről. Kb. 15 percig ismételgetve. Ennyi és lepörögtem az egész napot, mintha egy arc (ejtsd: ark) reaktor dübörgött volna a szívem elött egész nap.

A ZKV nagyon kegyes volt hozzám, a mai napot kimaxoltam, melóba menet és onnan jövet is, kis futással értem el villamost, az átszállásnál odafele várni kellett kemény fél percet, visszafele rohanni, hogy elérjem. Aztán jött a jabazdmeg, hogy a kucslot azt meg megint na hol tetszett hagyni? Na, úgyhogy a gyors hazautat, azt meg köszönöm szépen, helyette leszálltam a következő jó helyen, és visszakommandóztam az irodába. Erre extraként jön még az, hogy nincs már hideg! Hanem? Hát helyette már “meleg” van, azaz 0 fölött vagyunk. Cserébe esne a hó. De ugye nem fagy meg, úgyhogy csak esik, és esik. Így az extra ingázásban még jól el is áztam. Sebaj, csak megtanulom egyszer már, hogy a kulcsnak nálam van a helye.

Volt ma egy kis dobolás is. 1 órát terveztem, meg azt, hogy kihagyom a vacsorát. Helyette lett vacsora, utána pedig trécselés pár kollégával, így a dobolásból egy rövid félórás jött csak össze. Ismételtem a tegnapi játékot, kicsit talán jobban ment, de az agyam még nem teljesen tanulta meg, hogy mi a dörgés, erőltetni meg semmi értelme.

Lényeg a lényeg, itthon vagyok végre, nem esik rám az eső, és lefőtt a következő rész a 12 majomból.

Ja, szájdnót: Na mi a francért nem kaptam akudt agyfaszt attól, hogy 45 percet ráhúztam még a hazaútra? Hát nálam volt a hangoskönyvem, úgyhogy hasznosan tudtam tölteni az időt. Időutazós sorozat előtt időutazó feleségét olvastam\b\b\b\b hallgattam. A végén álmomban még átfejtem magam valahova Woodstockba. Rock'n'roll

Csütörtök

Gyors kis nap lett ez, semmi sallang, nem mentem se edzeni, se dobolni, 18h00kor kiesett a mecset a kezemből, és szántottam át egy meetupra, aminek végül a legizgalmasabb része az ingyen kaja meg pia lett, amiből nem kellett volna ennem, hamár egyszer regulázni akarom az alakom, de a gasztronómia nevében csak végigkóstoltam a kihelyezett falatkákat, a palacsintatekercstől a baconös minipizzán keresztül a sajtkrémmel töltött croissant-ig, természetesen egy üveg sör kíséretében.

Reggel volt egy kalandom, az úgynevezett fotómasinériával. Hétfőn, az átköltözésem alkalmából, jelenésem lesz majd a helyi kormányablaknál, arcképes igazolvánnyal, meg minden. Ugyanígy, a jogosítvány átigazoltatásához való kérelem mellé szintén mellékelnem kell önnön ábrázatom egy szabványméretű kópiáját. Szóval fotóckodni kell. A hétfői napon ezt a gépet már fel is fedeztem, 10 krajcárért kacérkodik 5 képet nyomni. Csakhogy! Hiába hajtogattam az összes lehetséges irányba azt a két példányát a tízfrankosnak ami nálam volt, az automata folyton visszaköpte. Így végül fel is adtam. Ma újrapróbáltam, hátha helyreállt a hormonháztartása. Nos, egy darab papírpénzt 4 fajta módon lehet beledugni. Meg is dugtam én mindenhogy, de nem ette meg. Nem adtam fel, masszíroztam-masszíroztam, és egyszer csak nem adta vissza a pízt. No, mondom magamban, tuti sokkot kapott, aztán lenyelte a bögyébe, se kép, se pénz. Kiderült, csak eltartott egy ideig amíg megemésztette, hogy akkor itt most munka lenne, végül sikerült a manőver, felébredt a szentem, kezdődhetett a munka része. Természetesen ilyen automatákat a 90es évek vége óta nem gyártanak, így nyilvánvalóan az egy és igaz nyelvet, a németet beszéli, csak és kizárólag. De azt színes szélesvásznon, dolby surround-dal. Persze nem olyan bonyolult a vezérlése, az egyetlen fennakadás sem a szövegezéssel volt, hanem, hogy előttem valami óvodáscsoport használhatta a masinát, mert a széket kb. 3 percig tekertem, mire nem hétrétgörnyedve kellett ráülnöm, hogy a kamera előtt a köldököm helyett a fejem legyen. Success. Ezzel is megvolnánk.

Volt pedig egy másik kalandom is, úgynevezett ZKV ellenőrök mászták meg a villamost, és csapatták körbe a fedélzeten a kis mobiltelefon forma egységgel a kezükben. Ezzel az aránnyal mondjuk verik a nem-metróban előforduló BKV-s brigádot, velük úgy félévente találkozni, ebbe a brigádba meg a hatodik hetemen sikerült belebotlani. Sok izgalom nyilván nem volt, bérletem van, úgyhogy örültünk egymásnak, aztán gyorsan búcsút is vettünk.

A meetup-ról végül hazaszaladtam, így még nincs 21h, de már itthon megy a csillezés.

Péntek

Reggel 7kor keltem, aztán 7.10kor, aztán 7.20kor, majd beleszaladtam a világba. Letoltam a péntek reggeli tabata-t, megint ügyesen csináltam, masszív hányinger a végén. Megkérdeztem az edzőt, azt tanácsolta, hogy úgy azért mondjuk ezt nem szokás éhgyomorra nyomni, egy fél banánt, azt bátran megbírhatok úgy 45p edzés előtt. Letoltam a napot, ennek a közepén kiderült, hogy a UPS annyira nem barom, cserébe az amazon.de összefosta magát, és kiszállítás alatt jelezte a csomagomat, ami még át sem lett adva a futárnak. A vége a story-nak, hogy visszakapom a kiszállítási díjat, ingyen jön a buli. A frissensült fogyókúrás akcióm jegyében telt az este, belevetettem magam a Paddy O'reilly's világába, s a kalóriákra figyelve, egy sör nem sör, két sör fél sör, végül 3 korsó és egy pohár volt az a pont ahol megállapodtam, és hazahúztam, mint a vadlibák. Holnap túra van, 8.30-ra az állomáson a helyem, vagyis 7.30 a kelés ideje. Ideje. Hmm. Igen, ideje aludni.

Szombat

7kor csörgött a vekker, de nagyon bennem volt a kóma, úgyhogy megszavaztam egy 10 perces újrajátszást. Sikerült 10 percbe valami pörgőset álmodni, a csengőhanggal történő következő randimra már sokkal energikusabban mentem, megbírtam a társaságát, kipattantam az ágyból. Összekonfigoltam a hegyitúrás túlélőcsomagomat, megpiperéztem a szakállamat, feltöltöttem testem-lelkem a zuhanyban melegséggel, és kiléptem a 'hajnali', 'fagyos', -2 fokba. A vonat 8.30kor indult, 8.10kor már az állomáson voltam, haver is hasonló időben landolt. Induló peron a -2. emeleten, és már zakatoltunk is a vonattal. Átszállásnál ütköztünk a többiekkel, illetve egy ember kiesett, így a többiek egyedül voltak. 7 perc alatt Hagendazsban voltunk (valójában Hagendorfban, és közben azt is megtudtam, hogy itt kint Svájcban lehet ugyan, de nem könnyű ezt a márkájú fagyit beszerezni). Nem volt már hajnal, de csak pár túrázó startolt el előttünk, a frissen hullott havat 2-3 lábnyom tarkította csak. Törékeny túravezetőnk tegnap terepszemlét tartott már, rendszeres, bejáratott útvonala ez, szépen libasorban követtük. Az eredeti terv egy 16km-es túra volt kb. 800m szinttel, ebből úgy a negyedét ha hozhattuk végül, ergya elsőbálozókként ennyivel megelégedtünk, nálam a zokni bizonyult kicsit kevésnek, indulás után fél órával zsibbadásnak indult a lábam, társamnak a túrabakancsa ázott egy kicsit át. De a táj eszelősen szép volt, egy patak mellett indultunk felfele, egy gazdaság lett volna az első cél, kb. félútig ha elmentünk. A patak melletti túra kicsit a Rám-szakadék-ot juttatta eszembe, de senki ne gondoljon itt tuskókon átegyensúlyozásra meg vasláncokra, az út a patak mellett ment, ahol meg nem volt hely ott hidat/függőfolyosót vertek a patak fölé, és azon haladtunk. Eszméletlen szép a hófödte erdő. Az ágak roskadoztak a pihék súlya alatt, megfeszültek mint a parittya, aztán ha óvatlanul az ember levert egy kevéske havat a végéről, a benne feszülő erő kilőtte a maradék terhet az ég felé.

Túra után ebédre voltunk hivatalosak, azt hiszem az első nem menzás főételemet sikerült elfogyasztanom! :) Csirke almával és sajttal, a titok természetesen a tetejére extraként aprózott caraone típusú sajt volt. Utána toltunk egy kör Dixit-et, majd egy óvatlan pillanatban előkerült egy helyes kis vörös (talán Gere féle), aztán dönteni kellett, hogy indulunk-e, mert óránként járt a megfelelő S3-as vonat. Végül úgy döntöttünk, hogy döntsünk, egy másik üveg vöröset. Majd lett ennek a szeánsznak még egy harmadik iterációja, végül este 10 körül már nem akartuk tovább nyomorítani házigazdáinkat a vállalhatatlan történeteinkkel, és vissza indultunk Zürichbe. Itt még megkíséreltem csatlakozni az eredetileg tervezett társasoláshoz, de az a buli végül hamar elsüllyedt, a holnapra tervezett síelésük okán. Így végül a 11es elhozott hazáig.

A vonaton hazafele megannyi fiatal, köztük voltak akik egy 12es pakk sörrel, ez utóbbi előttük a földön, onnan vételezték a következő üveget, ha kifogyott a kéznél lévő. Egy kaller, vagy valami biztiőr néha elsétált, füle botját sem zavarta a nyílt színi szeszelés. Egy másik társaság, bizonyára az esti misére készülő buzgó keresztyének, egy kristályvizes palackból töltöttek szét pár korty szenteltvizet a poharaikba, majd ezt némi energiaitallal futtatták meg. Az így készült, vajaskifli nevezetű italt, buzgón kortyolgatták. Na, szóval azért este a vonatokon itt is üzemel az állatkert, a helyi fiatalság, a bulizás mikéntje nemzetközi, ebben nincs nagy difi.

Viszont emellett reggel, a -2es szint peronjához ballagva arra lettem figyelmes, hogy a -1-en az egyik lakberendezési bolt azzal reklámozza magát, hogy egy uckve 6x6 méteres részen az ő kanapéik és székeik vannak kipakolva az aluljáróban, ami teljesen szabadon használható az arra járók számára. Ezt otthon max. a plázákban tudnám elképzelni, a tömegközlekedési csomópontokban talán az egy hetet nem élnék túl a bútordarabok.

Lassan majmozás, aztán szunya. Holnap le kéne nyomni egy költözést. Ebben a kihívás azzal lesz, ha fizetni kell a parkolásért, mert ma az összes aprómat eljátszottam, boltok meg nem nagyon lesznek nyitva.

Vasárnap

Lomhán indult a reggel, a 7.30-ra bentragadt ébresztőt gátlástalanul kinyomtam, és aludtam tovább vagy f10-ig, utána cseteltem egy jó órát a „szállítóval” (senkit ne zavarjon össze, ez csak a neve egy haveromnak, de semmi köze a költözéshez), mikor rájöttem, hogy én isten barma, már rég beindíthattam volna a mosógépet, hogy nyerjek némi időt. A terv ugyanis az volt, hogy a szennyest még a régi lakban mosom, szárítom, és tisztán hozom át az új-világba. Az új helyen, ahogy svájcban sokaknál, vasárnaponként nem szabad mosni, mert az zajos. A régi helyen is lehet, hogy így van, de az átmeneti szállás expatoknak, így ott ezt senki nem tudja, ergo nem is kell betartani.

A mosás két órája alatt összepakoltam a nagyját a szajrénak, átválogattam a különféle iratokat, hivatalos leveleket. A szárítás alatt kipróbáltam a mobility-t, ez kicsit kalandosra is sikerült. Először a rossz autóba ültem be, amiben a kesztyűtartóban nem volt ott a kulcs. Végül megtaláltam azt a kocsit amit lefoglaltam, átugrottam vele egy haverhoz, meglestem a kocsiját, amit lehet hónap végén hazafuvarozok majd Magyarországra. Mire visszaértem, addigra megvolt a szárítás is, begyúrtam egy táskába a tiszta ruhát, és befoglaltam a költözéshez egy automata kombit. (Az előző utamat egy kézi váltós kis Clio-val toltam, kényelmesebb verdát szerettem volna :P). Egy órát olvasgattam, aztán eljött az idő. Begyűjtöttem a kb. 300m-re parkoló autót. Ebben sem volt kulcs, de ezt a start gomb beindította. A ház előtt volt szabadon parkolóhely, oda leálltam, két körben kidobtam a csomagokat. Belőttem a navit, és átvezettem. A ház előtt volt szabadon parkolóhely, oda leálltam, két körben bedobtam a csomagokat. Közben dumáltam egy jó félórát a lakótársammal. Az autót végül 2.5 órára hoztam el, 12km-t tettem bele, ezért várhatóan 4000Ft-nak megfelelő összeget kell majd fizessek. Ez még pesti árakon sem rossz deal. A visszaútra nem nyomtam már navit, a cég mellé költöztem, a cégbe vezető utat meg már a régi lakásból egész jól kitapasztaltam, így teszteltem kicsit magam, hogy fennforgás nélkül megy-e a navigálás. Ment. Letettem a gépsárkányt, beugrottam a kecóban hagyott egy darab hátizsákomért, és egy utolsó ZKV túrát toltam a régi kecóból az újba. :) Pont az orrom előtt ment el a villamos, hát kicsit bosszankodtam, majd rájöttem, hogy pénzt kellene a holnapi okmányirodázáshoz felvennem, beszaladtam hát a megálló melletti Rafi-ba. Illetve! Egy darabig csak szemeztem az ajtóval, kezemben a UBS-es kártyám, és tanulmányoztam a kiálló idomokat, hogy hol tudnám lehúzni a mágnescsíkot, hogy bejussak. Nos, apafej, ez itt nem Budapest, itt nincs extra biztonsági kártyaszkennelés, meg kell nyomni a gombot az ajtó szélén, és az kinyílik. A másik ilyen bank közeli felfedezés, hogy itt a paypass-t contactless-nek hívják, párszor előadtam az előbbit, majd miután mindig úgy néztek rám, mint valami hibbantra, kezdtem gyanakodni, hogy alternatív névhasználat van. Node, be vagyok cuccolva, tetszik az új kecó, 15nm-es szobám van, szimpatikus lakótársam, de ami a legfontosabb, negyed 1 már az idő, úgyhogy jóéjt!