#Koncertbeszámolók

[metalindex-hu]

WOLFHEART, BEFORE THE DAWN, HINAYANA (2023.11.15. Barba Negra Blue Stage)

WOLFHEART, BEFORE THE DAWN, HINAYANA (2023.11.15. Barba Negra Blue Stage) - https://metalindex.hu/2024/02/04/wolfheart-before-the-dawn-hinayana-2023-11-15-barba-negra-blue-stage/ -

Nagyon bírom Tuomas Saukkonent. Alapvetően az összes zenekarát szívesen hallgatom, legyen szó múlt béli ténykedésről vagy jelenkori aktivitásról. Az, hogy a csávó egy multitalentum az egy dolog, de ami igazán fontos az az, hogy minden érdemleges, amihez a neve köthető. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden bandáját egyformán kedvelem, de mindet szívesen hallgatom. Legközelebb hozzám a Before The Dawn áll, melynek újjáalakulását hatalmas örömmel fogadtam. Az pedig, hogy a turnénak magyar állomása is lett, még üdvözítőbbé tette a dolgot.

Az előzenekari státuszt az amerikai Hinayana töltötte be. A csapat kiváló választás volt. Nem mellékesen az új albumuk is jól sikerült. Úgy vélem a Shatter and Fall nagy előrelépés az első lemezhez képest. Náluk talán igaz lesz a sokszor emlegetett ökölszabály, miszerint a harmadik lemez lesz a vízválasztó. Én mindenesetre kíváncsi vagyok, merre visz a csapat útja. Én azon sem lepődnék nagyon meg, ha néhány év elteltével főzenekari státuszban köszöntenénk őket a színpadon.

Aztán következett számomra az est fő attrakciója a Before The Dawn. A csapatra én viszonylag későn kattantam rá. Igazából akkor kezdtem el a legtöbbet hallgatni őket, amikor már nem is voltak aktívak. 11 év után aztán életjelet mutatott a csapat, sőt a hír is elterjedt miszerint új lemez és turné is várható. Az új énekessel, már a bemutatása kapcsán megbarátkoztam. Az „american dream story” meg hab volt a tortán, ahogyan a csapatba került (a finn The Voice-ban énekelte a Deadsongot, ami annyira jól sikerült, hogy ő lett banda új énekese). Bár már ez az előadás kimondottan jól sikerült, nagyon kíváncsi voltam, hogy fog majd működni egy teljes koncert alatt.

Jelentem Paavo, kb. úgy nyomta le a bulit, mintha az elmúlt 10 évben is ezt tette volna. Kiváló énekes, akin nem mellesleg érezni lehetett azt a hihetetlen örömöt, hogy ő lett az egyik kedvenc zenekara énekese. Hihetetlen jól nyomta! A tiszta énekes részek többször okoztak libabőrös pillanatot számomra. A setlistről meg csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egyből a kezdő hármasnál fülig ért a szám Unbreakable, Destroyer. My Darkness). Az Stormbringers nagyon király album lett, amit jól mutat, hogy az új nótákat ugyan az a nívó jellemzi, mint a korábbiakat (Chains!!!).  A remekbeszabott koncertet a Deadsong zárta. Így kell ezt a visszatérés dolgot csinálni.

Aztán Tuomas a dobokról frontemberi pozícióra váltott, és következett a főbandai státuszt betöltő Wolfheart. Bár nekem a csapat sokkal sablonosabb, mint a Before The Dawn, kíváncsi voltam rájuk, mivel kiváló koncertbanda hírében állnak. Nekem a legnagyobb bajom az a csapattal, hogy nagyon egykaptafa nótákat írnak. Vannak kiugró részletek, esetleg egy-egy nóta, de számomra összességében ennyi ez a történet. Bár megjegyezném, hogy az utolsó the King Of The North, a csapat legváltozatosabb albuma lett. Egyáltalán nem rossz, amit csinálnak, sőt, de valahogy annyira sosem kapott el, mint  Tuomas többi ténykedése (majd talán ha feloszlanak, tudom rossz vicc volt, de a Before The Dawn esetében is így történt).

A koncert ennek ellenére remek volt. Nem véletlen a hírük, tényleg jól működnek színpadon. Frontemberi státuszában Tuomas sokkal jobban kiteljesedett. Vagelis Karzis-al karültve valami úgy néztek ki, mint valami újkori barbárfivérek. A setlist szinte minden korszakott megidézett. Számomra csúcspontok az új lemezes Skyforger és a The King voltak. A 2022-ben megjelent King Of The North véleményem szerint változatosságával a csapat egyik legjobb albuma lett. Kiemelném még a Strength and Valor-t és alapszettet záró The Hammer-t. Aztán kaptunk egy ráadást is a The Hunt képében.

A Hinayana jövőjét kíváncsian szemlélem. Remélem a Before The Dawn még sokáig aktív marad és ilyen lemezekkel, koncertekkel áll elő. A Wolfheart-nak meg ugyan ilyen elánt kívánok minden téren.

Képek: Bende Csaba

[metalindex-hu]

Nehéz örökségből kell talpra állni: Delain, Illumishade – Barba Negra, 2024. 01. 27.

Nehéz örökségből kell talpra állni: Delain, Illumishade – Barba Negra, 2024. 01. 27. - https://metalindex.hu/2024/02/03/nehez-oroksegbol-kell-talpra-allni-delain-illumishade-barba-negra-2024-01-27/ -

Hosszú út vár a Delain zenekarra, hogy visszatérjenek oda, ahol pár éve jártak, és ez az út nem lesz egyszerű. Hogy mennyire nem, annak első lépéseit néztük meg ezen a szombat estén, de kezdésként a svájci Illumishade mutatkozott be.

Ha Svájc kerül szóba rockzene terén, akkor más zenekarok mellett az Eluveitie neve is felmerül, a banda folk metal vonalon igen erős bástyája az európai szcénának. A csapat két tagja egy saját projektet hozott létre az anyabanda mellett, az Illumishade 2019-ben alakult és ezen koncertig egy albumuk jelent meg.

A zenei világ igen messze van attól, amit eddig Fabienne Erni énekesnő és Jonas Wolf gitáros játszott a másik felállásban, és kissé tőlem is távol van, bár azt el kell ismerni, hogy Fabienne hangja zseniális. Iszonyat nagy dolgok jöttek ki a torkán, de nekem picit jobban tetszett, amikor nem énekelte le a csillagokat is az égről.

Ez a fajta progresszív muzsika nem egyszerű, nem könnyen befogadható, nem üt egyből. Bonyolult, összetett, eklektikus, egy dalban van legalább 3-4 olyan váltás, ami nem könnyíti meg az élvezetét. Voltak részek, amikor éppen beindult a csapat, bólogatni is elkezdtem, majd tempóváltás, és máris olyan rész jött, amit figyelmesen kellett hallgatni, nem headbangelés közben.

Az utolsó előttiként érkező Tales Of Time kezdése volt nagyon erős, de ott is jött aztán az összetett téma. Ennek ellenére ez volt az egyik emlékezetes pontjuk számomra.

Csak pillanatokra, percekre tudtam igazán élvezni a koncertet, pedig Fabienne hangja és színpadi jelenléte nagyon megnyerő volt. Szegény a hálós ruhájával megszenvedett, szinte folyamatosan beleakadt valamelyik rész a színpad elejére kitett dobogókba.

Azt kicsit sajnáltam, hogy amikor Jonas mellett a basszusgitáros Yannick Urbanczik és a billentyűs hölgy, Mirjam Skal is kisegítette Fabienne-t a refrénekben, akkor kevés hallatszott belőlük, igazán vastag lehetett volna a vokál.

Azért az énekesnőn látszott a sokévnyi rutin, nagyon otthonosan mozgott a színpadon, a közönséggel is jó kapcsolatot teremtett, tudta, mitől döglik a légy. A Rise nótában egy külön kitett billentyűzethez ült és szinte egyedül adta elő a szerzeményt, itt is előjött, hogy mennyire jól tud bánni a hangjával.

Egy szó, mint száz, én azt éreztem, hogy a hangja sokkal jobban tetszik, mint maga a zene. A közönség ellenben hálás volt a dalok végén. Ami még talán necces húzás volt, hogy a majd februárban megjelenő, így a nép számára nagyrészt ismeretlen lemezről való darabok tették ki a műsor közel felét.

A progresszív zenét kedvelők tegyenek egy próbát a zenekarral, mert Fabienne hangja zseniálisan jó, és egy tündéri személyiség, de az alápakolt muzsika nem az én világom. Én ennél „egyszerűbb” rocker vagyok…

Elegy / Enemy / Here We Are / Crystal Silence / Cloudreader / Rise / Muse Of Unknown Forces / Tales Of Time / World’s End

Vissza a startvonalra! Kb. ilyennek érzem jelenleg a holland Delain helyzetét, ahonnan nagyon nehéz lesz újra elérni azt a szintet, amit Charlotte Wessels 2021-es eltávozása előtt magáénak tudhatott a zenekar. Mondhatjuk, hogy ha a főnök, Martijn Westerholt nem ennyire elkötelezett a banda iránt, akkor már nem is beszélhetnénk Delainről. De ő mindig próbál talpra állni, és szerintem a kezdetek után most lesz a legnehezebb dolga.

Volt egy közel 10 évig jól prosperáló összeállítás az egyik legszerethetőbb, legközvetlenebb énekesnővel az élen, akinek a színpadi lénye, kisugárzása, jelenléte, a közönséggel való kommunikációja kiemelte a jelenlegi szcéna frontasszonyai közül. Az igazi szomszédlány-effektust éreztem nála, többször sikerült koncert után szót váltani vele, és egy igazi tündéri teremtés. Ami a zenekar többi tagját illeti, egész jól sikerült pótolni a kikerült tagokat, sőt nagy fegyverténynek tekinthető, hogy korábbi zenészeket sikerült közel 10 vagy több év után visszacsábítani.

Csak hát ugye a frontlány szerepe itt nagyon hangsúlyos kérdés. A legsikeresebb időszak zenészeihez fazonra nagyon hasonló srácokat sikerült találnia a főnöknek, ugyanis az olasz Ludovico Cioffi basszusgitáros kinézetre és színpadi mozgásra nagyon emlékeztetett Otto Schimmelpenninckre, nem gondoltam volna, hogy van még olyan basszeros, akinek ekkora haja van.

Ronald Landa gitáros is nagyon emlékeztetett fizimiskájában Timo Somersre, ráadásul a konferanszié szerepet is gyakran magához ragadó hangszeres egész jól hozta a régi tételeket. Ami valahol érthető, ugyanis a program egy részének születésekor még ő is aktív tag volt.

Ugyanez igaz volt a dobok mögött helyet foglaló Sander Zoerre is, akit szintén visszahívtak, és aki ugyanúgy jelen volt a program nagy részének eredeti feljátszásakor.

Még egy dolgot sikerült átmenteni a korábbi sikeres szakaszból, az pedig a látvány és a konfettiágyú. Még Charlotte használta azt a mikrofonállványt, ami a színpadi fényekkel összhangban világított, és amit most Diana Leah örökölt meg.

Az új énekesnő amúgy egész korrekt módon hozta a régi tételeket, sőt, néha olyan érzésem volt, hogy azért esett rá a választás, mert az orgánuma nagyon hasonlít elődjére. Amikor becsuktam a szemem, bizonyos részeknél simán Charlotte hangját hallottam, ami alapvetően nem rossz eredmény, csak hát az a bizonyos plusz…  Az új anyag is jó, de a koncert megmutatta, hogy az igazán nagy őrjöngés a régi slágerekre volt.

Nagyot nem lehet velük hibázni, mert olyan slágerparádét raktak össze, amik mindig is jól bevált ütőkártyák voltak egy Delain-koncerten. És ezek a dalok most is ütöttek! Sőt, még azt is sikerült megoldaniuk, hogy a turnéra egy kisegítő énekes srác is jött velük, az alacsony termetű, de hatalmas hanggal megáldott Paolo Ribaldini, aki olyan dalokban jelent meg, amik eredetijében Marco Hietala, a Nightwish volt basszusgitárosa énekelt, és Paolo hangja néha szintén nagyon emlékeztetett elődje jellegzetes orgánumára.

A koncert közepén volt egy háromszámos blokk, amiben feltűnt az énekes, és aminek záró tétele az a The Gathering volt, ami a banda egyik legnagyobb slágere, itt nálam is előjött a libabőr, a közepén a kiállás után pedig érkezett a menetrendszerű konfettiágyú. Van ami nem változik, de talán jó is így.

Ami a programot illeti, ügyesen úgy rakták össze, hogy nem pakolták agyon az új tételekkel, inkább 3-4 régi nóta után vettek elő egy friss darabot. Így a régi slágerek okozta eufória továbbvitt minket az új tételekre is. A csak közel félig megtelt kis sátor is jelezte, hogy ez a Delain már (még) nem az a Delain, amit sokan szerettünk. Akik ott voltak, azokra nem lehetett panasz, a „Delain! Delain!” skandálás szinte folyamatos volt a koncert alatt, Martijn többször lejött a ledekkel felturbózott hangszere mögül, hogy meghajolva megköszönje a fogadtatást.

Hogy a technika ördöge is közbeszóljon, szegény Ronaldnak a buli közepe felé elszállt a gitárja, és percekbe tellett, mire egy másikba életet lehelve folytatódott a koncert. Az még látszott a csapaton, hogy az ilyen üres időkre nincs meg a rutin, Diana ezt próbálta kitölteni azzal, hogy elmondta, ő román leányzó, és ugyan szomszédos ország vagyunk, de még sosem járt nálunk. Nem biztos, hogy ez volt a nyerő: kínos téma egy kínos szünetben.

Nem csak hangban hasonlított Diana az elődre, volt pár olyan mozdulata is, amik szintén ismerősek voltak korábbról. De ezzel nincs baj, bele fog jönni, rutint kell még szereznie, mert amúgy a közönséggel nagyon barátságos volt. A szívecskéket folyamatosan dobálta felénk, és az első sorok az ökölpacsiból is kimerítő mennyiséget kaptak tőle.

Az estet záró részen két nóta erejéig Paolo újra színpadon termett, és be kell valljam, a plusz énekes szerepeltetése kiváló döntés volt, mert így a duetteket nem samplerről kellett megoldani. Hogy meddig tart a kollaboráció, az még kérdés, de jó döntés lenne minél tovább megtartani, ugyanis sokkal élvezetesebb egy élő hangot hallani, mint valami magnóról bejátszottat, még ha az Marco hangja is.

Zárásként újabb gigasláger, a We Are The Others érkezett, a közönség nagy ovációja és éneklése kíséretében, ami után azt éreztem, hogy még a zenekar is meglepődött az ennyire melegszívű fogadtatáson.

The Cold / Suckerpunch / Burning Bridges / The Quest And The Curse / April Rain / Get The Devil Out Of Me / Sleepwalkers Dream / Invidia / Queen Of Shadow / Your Body Is A Battleground / The Gathering / Don’t Let Go / Moth To A Flame / Not Enough / Mother Machine / Control The Storm / Sing To Me / We Are The Others

A svájci Illumishade matekmetaljához más szellemiség kell, mint az enyém, de Fabienne teljesítménye nagyot emelt a színvonalon és végülis minőségi produktumot nyújtottak. A Delain fellépésétől – bevallom – előtte tartottam, mert nagyon kedveltem a csapatot, és nem tudtam, mit várhatok a nagy változás után. Direkt nem néztem semmilyen élő felvételt tőlük. És nem volt rossz! Annak kifejezetten örültem, hogy ennyi kedvencem terítékre került, és az új énekesnő egész korrekten hozta azokat. Jó döntés volt egy orgánumban hasonlót keresni, így nincs akkora kontraszt a régi dalok élőben való prezentálásában, illetve nyugodtan elő lehet venni a nagy slágereket, mert nem lesznek teljesen mások, mint ahogy megszoktuk. Az a bizonyos plusz sajnos távozott, és már nem lesz ugyanolyan egy Delain-koncert, de én örülök, hogy mégis vannak, és hogy így teljesítenek. Kezdő lépésnek mindenképpen jó volt ez a koncert! Szerintem biztosan találkozni fogunk még. Ha rajtam múlik…

Szöveg és fotó: Savafan Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!

[metalindex-hu]

Bitang erős évindító szórakozás: Beast in Black + Gloryhammer + Brothers of Metal // Budapest, Barba Negra Red Stage, 2024. 01. 20.

Bitang erős évindító szórakozás: Beast in Black + Gloryhammer + Brothers of Metal // Budapest, Barba Negra Red Stage, 2024. 01. 20. - https://metalindex.hu/2024/01/28/bitang-eros-evindito-szorakozas-beast-in-black-gloryhammer-brothers-of-metal-budapest-barba-negra-red-stage-2024-01-20/ -

A rendkívül szórakoztató Brothers of Metal interjú után alig vártam, hogy láthassam őket élőben és egy másodpercig nem izgultam amiatt, hogy ez bármilyen szempontból egy rossz buli lesz. A koncert co-headline turné volt, ami azt jelentette, hogy a Beast in Black és a Gloryhammer közel azonos időtartamot játszott, míg az előzenekari státuszban lévő Brothers of Metal is kapott 45 percet, aminek én különösen örültem. Valamint annak is, hogy egy ilyen erős felállást hoztak össze erre a turnéra, le a kalappal az összes szervező előtt!

Pontban 18:30-kor elindult a Brothers of Metal intrója és bele is csaptak a debütáló lemezük első dalába, a The Death of the God of Lightba. Kíváncsi voltam, hogy itthon mennyien ismerik őket és lesznek már rajtuk is. A kezdéskor már kb. kétharmad ház volt a teremben és olyan közönség ovációt kaptak, hogy azt néhány főbanda is megirigyelhetné – ezt azért nem gondoltam volna. A koncert baromi jó volt – igaz, nagyon kevés volt ez a 45 perc, de ha minden jól megy, idén még láthatjuk őket – már headline bulival. Egészen elképesztő, hogy előzenekarként folyamatosan kapták a hangosabbnál hangosabb chanteket a közönségtől és még egy ráadás számot is játszottak – ami előzenekartól még inkább példátlan. Hihetetlen öröm volt ezt átélni. Láthatóan ők is nagyon élvezték a show minden pillanatát, annak ellenére, hogy nyolcan is vannak (sok színpadrészt nem kaptak, de egész jók kihasználták azt), én nem érzem sem a három énekest, sem pedig a három gitárost indokolatlannak, mert mindenkinek megvan a saját pozíciója, helye a bandában, dalokban. Ylva Eriksson énekesnő hangja nagyon szép, Joakim Lindbäck Eriksson és Mats Nilsson énekesek pedig felváltva hozták a komorabb, hörgősebb, vagy éppen tiszta férfi énekes részeket. Mindannyian kifestve, „vikingnek” öltözve voltak a színpadon, néhányan pucér lábbal.

A nyitány után jött a bitang erős debüt album címadója, a Prophecy of Ragnarök, ami az egyik kedvenc nótám tőlük – zseniális volt élőben is hallani végre. Majd pedig egy szintén brutális páros, a Njord és a The Other Son of Odin következett – utóbbi már önmagában is egy nagyon erős dal, örülök, hogy rajta lesz a még idén megjelenő harmadik nagylemezükön. Mint ahogy a Berserkir is, ami szintén nem maradhatott ki a programból. Azt nagyon sajnálom, hogy az én – és az ő – egyik kedvenc dalukat most nem játszották, mert nagyon szerettem volna hallani a Chain Breakert is élőben – de majd a headline bulin biztosan előkerül. A koncert végére maradt a debüt két fantasztikus dala, a nagyon szép Yggdrasil ballada, valamint a Defenders of Valhalla. Ám ezután sem állt le a közönség a „We want more” skandálásokkal, így elhangzott még a szintén első lemezes Fire Blood and Steel is, egyfajta ráadásként – és amit ráadásul, ahogy néztem, először vettek elő ezen a turnén. Fülig érő szájjal élték meg ezt a fogadtatást a bandatagok, nem győztek köszönetet mondani a hatalmas érdeklődésért és reakciókért a közönségtől. A hangzás ugyan nem volt sajnos a legjobb, de majd a headline koncerten jobb lesz, és így is teljes mértékben meggyőztek élőben is – nagyon várom a következő koncertjüket!

Setlist: The Death of the God of Light / Prophecy of Ragnarök / Njord / The Other Son of Odin / Ride of the Valkyries / Berserkir / Concerning Norns / Yggdrasil / Defenders of Valhalla // Fire Blood and Steel

A brit Gloryhammerrel kapcsolatban már többször is leírtam, hogy eddig még nem igazán győztek meg élőben az új énekessel, lemezen viszont a tavalyi Return to the Kingdom of Fife-al teljes mértékben. Így kíváncsi voltam, hogy élőben is olyan jók lesznek-e már végre, mint lemezen és hogy tudják-e feledtetni velem Thomas Winkler hiányát. Hát…azt kell mondjam, hogy mindkettőre igen a válaszom. Olyan szinten profi, szórakoztató, humoros, minőségi show-t kaptunk, hogy egy percig sem éreztem azt, hogy innen hiányzik Thomas Winkler – annak ellenére, hogy őt továbbra is karakteresebb és valamivel jobb hangterjedelmű, hangú énekesnek tartom még mindig Sozos Michaelnél. De itt, ebben a kb. 75 percben ezt éreztem.

A kezdés ugyanaz volt, mint tavaly: elsötétült a színpad, annak közepét megvilágították és kitettek egy teljes emberi méretű Tom Jones plakátot oda, majd pedig teljes egészében meghallgattuk a legenda Delilah című dalát. Ezután következett az új lemez intrója és első dala, a Holy Flaming Hammer of Unholy Cosmic Frost, utána pedig a Gloryhammer – ahol Angus megkapta a híres kalapácsát egy goblintól –, mellyel kezdetét vette a fantasy utazás, amely elröpít a hétköznapokból. Sozos Michael – Angus McFife-ként olyan jól hozta a karaktert és az énekes részeket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a zenekar pedig ugyancsak remek munkát végzett, Paul Templing gitáros Ser Proletius nagymester karakterében szállította a bitang szólókat, James Cartwright basszusgitáros, mint a The Hootsman olyan ovációkat kapott a „Hoots! Hoots! Hoots!”-okkal a közönségtől, hogy ihaj, Ben Turk dobos Ralathor szerepében rendkívül megbízhatóan hozta a nem könnyű alapokat, és hát ott van még Zargothrax, a gonosz varázsló, aki eredetileg ugye Christopher Bowes, az Alestorm frontembere, de nem turnézik már a Gloryhammerrel, helyét jó ideje Mike Barber vette át, aki egyébként nem kicsit hasonlít rá és ugyancsak remekül hozta a billentyűtémákat, szólókat is.

Érdekes, hogy míg ez a tavalyi új lemez turnéja, nem ezt vették elsődlegesen a program összeállításának középpontjába, nem is a Return to the Kingdom of Fife-ról játszottak a legtöbb számot. A programban helyet kapott a Fly Away kislemezdal, ami után az együtténeklős Angus McFife a debütlemezről, aminek a refrénjét az egész terem együtt énekelte Michaellel. Ezután pedig nem volt megállás, sorjáztak a zseniálisabbnál zseniálisabb slágerek: jött az új lemez egyik legjobb dala, a Wasteland Warrior Hoots Patrol – ami élőben is legalább olyan erős, mint a lemezen; a Fife Eternal szintén az új albumról egy nem rossz szám, de én helyette mondjuk szívesebben hallottam volna a Sword Lord of the Goblin Horde-ot; a Masters of the Galaxy a harmadik lemezük egyik csúcspontja. A szélsebes The Siege on Dunkeld (In Hoots We Trust)-ot is nagyon jó volt hallani, utána pedig az új lemez másik abszolút kiemelkedő dala érkezett, a Zargothrax felemelkedését bemutató Keeper of the Celestial Flame of Abernethy, ami után a második album egyik legjobb nótája, az Universe on Fire csendült fel, amit a közönség szintén együtt énekelt szinte elejétől a végéig a bandával. A záró The Unicorn Invasion of Dundee már elég régóta a setlistek végén helyezkedik el, mint az egyik legelső megírt daluk az Angus McFife mellett a bemutatkozó lemezről. Ha megnézzük a setlistet, láthatjuk, hogy elképesztően erős lett.

A színpadkép látványosabb lett az előző turnéhoz képest: középen egy kastély helyezkedett el, melynek egyik részén volt a dobszerkó, a másik részén pedig a billentyűk, ami olyan szempontból nem volt szerencsés, hogy csak az láthatta mindkét tagot, aki középen volt, mert oldalról vagy a dobost, vagy a billentyűst takarta ki a kastély díszlete. Szórakoztatási faktorként többször is beugrott a már említett goblinnak öltözött stábtag, például a Wasteland Warrior Hoots Patrolban ő „nyomta” a szaxofonszólót, stb. – nagyon szórakoztató volt. Remek koncert volt és mint írtam, engem most teljes mértékben meggyőzött a Gloryhammer mind lemezen, mind pedig élőben – vagy lehet az a helyesebb kifejezés erre, hogy most tudtam elfogadni azt, hogy lecserélték a frontemberüket (azt most már hagyjuk, hogy milyen körülmények között). Anno ez volt a Sabatonnal is, kellett nekem vagy 3-4 koncert, mire megszoktam az új felállást, mert annyira hiányoztak az eredeti zenészek, igaz, őket láttam vagy tízszer élőben azzal a felállással, míg a Gloryhammernél vagy két-három koncert volt mind a régi, mind az új énekessel. Mindenesetre szinte tökéletes műsort, show-t kaptunk, ami számomra kicsit el is lopta az estét.

Setlist: Delilah (Tom Jones, felvételről) / Incoming Transmission (Intro) / Holy Flaming Hammer of Unholy Cosmic Frost / Gloryhammer / The Land of Unicorns / Fly Away / Angus McFife / Wasteland Warrior Hoots Patrol / Fife Eternal / Masters of the Galaxy / The Siege of Dunkeld (In Hoots We Trust) / Keeper of the Celestial Flame of Abernethy / Universe on Fire / Hootsforce / The Unicorn Invasion of Dundee / The National Anthem of Unst (Outro)

Ez volt a Dark Connection lemez második európai-turnéja, így a tavaly márciusi koncerthez képest a színpadkép változott a Beast in Blacknél – de azért a cyberpunkos koncepció az maradt, a dobszerkó egy hatalmas világító oroszlánfejen pompázott, illetve a színpadon sem volt már a két szétszedett robot. A setlist is eléggé megvariálódott tavalyhoz képest, örülök, hogy visszahoztak olyan számokat Mátéék, amiket én nagyon szerettem volna hallani élőben – egyedül a második lemezen No Surrendert lenne még jó hallani koncerten is, mert a From Hell with Love egyik legjobb dala.

Intróként most is Billy Idol egyik legjobb számát hallgathattuk meg teljes egészében felvételről – a Shock to the Systemet, ami már önmagában is megalapozta, hogy egy remek koncert elébe nézünk. Aztán jött a Blade Runner, majd pedig a Bella Donna – ahogy a Dark Connection lemezen is megtalálhatóak. Ugye tavaly utóbbi számot hiányoltam az egyik leginkább, most megkaptam és rendkívül örültem, bitang jó volt hallani élőben. Itt sem lehet egyébként panasz a setlistre, ahogy fentebb is említettem, szerintem erősebb lett ez a mostani, mint a tavalyi volt, de nyilván, ez szubjektív. A debütlemez címadója után jött a Sweet True Lies és végre hallhattam a From Hell with Love címadóját is, amit nagyon szerettem volna és nem is okozott csalódást – úgy zseniális az a szám, ahogy van. A Hardcore-Moonlight Rendezvous páros a Dark Connection legerősebb számai közé tartoznak, most sem maradhattak ki a programból, utánuk viszont jött a Zodd the Immortal a debüt Berserkerről, amit szintén nagyon vártam, mert nem hallottam még élőben – és ahogy nézem Magyarországon még nem is játszották. Ez a Berserker talán leggyorsabb, legütősebb száma és az egyik kedvencem arról az albumról.

Valamelyik balladát el szokták mindig nyomni, mert ez is kell, most a Ghost in the Rain került be a programba, aminél a közönség az együtténeklés mellett újra megvilágította a termet a sok telefonvakuval. Jött egy szintén új nóta, a Highway to Mars a Dark Connectionről, melyet ugyancsak jó volt hallani élőben, a zárás pedig magáért beszél: Blind and Frozen, Die By the Blade, One Night in Tokyo és végül az End of the World – ennél jobb slágereket kevésbé lehet elképzelni, mint ami ezen a setlisten volt. A tagok láthatóan ismét élvezték a bulit, mint most is elmondták, mindig szeretnek ide „hazajárni”, már csak Molnár Máté miatt is, aki a Die By the Blade előtt ragadott mikrofont, hogy egy kicsit magyarul is köszöntse a közönséget és megköszönje a teltházas bulit – ami valóban az volt, csurig volt a Red Stage. Ennek örömére bejelentette, hogy az 5 év után újrainduló, 30. Rockmaraton fesztiválon fellép a Beast in Black is, a közönség pedig megőrült a bejelentés hallatán.

A Dark Connection lemez mindkét európai-turnéján eljöttek hozzánk Mátéék bemutatni a dalokat élőben is, melyek remekül működtek élőben. A tagok teljesítményére egyik bulin sem lehetett panasz, Yannis Papadopoulos hangja továbbra is fergeteges és olyan tartományokban tud énekelni, amely elképesztő; Anton Kabanen és Kasperi Heikkinen gitárosok felváltva nyomták a bitang szólóikat vagy éppen az ikerszólókat; Molnár Máté a figyelemfelkeltő basszusgitárjával és játékával üdítő színfolt a bandában, Atte Palokangas dobos játéka pedig látványos volt, főleg a mostani oroszlánfej állványon – amely hasonló volt, mint Hannes Van Dahl dobszerkója a tankon. A hangzás már mind a Beast in Blacken, mind a Gloryhammeren jóval jobb volt, mint a Brothers of Metalnál. A tavalyi Beast in Black interjú és zseniális koncert után másodjára sem okoztak csalódást Yannisék, most egy még erősebb csomaggal érkeztek és most már elsődlegesen a következő, negyedik nagylemezükre várok, ami remélhetőleg még idén meg fog majd jelenni.

Setlist: Shock to the System (Billy Idol, felvételről) / Intro / Blade Runner / Bella Donna / Beast in Black / Sweet True Lies / Broken Survivors / From Hell with Love / Hardcore / Moonlight Rendezvous / Zodd the Immortal / Ghost in the Rain / Highway to Mars / Blind and Frozen / Die By the Blade / One Night in Tokyo / End of the World

Köszönet a Beast in Black, a Gloryhammer és a Brothers of Metal együtteseknek, a Concerto Musicnak és a Barba Negra Red Stage-nek!

Képek: Zenekarok hivatalos facebook-oldalai

[metalindex-hu]

Necropsia, Hatred Solution, Blackhoney – Instant-Fogas (2023.dec. 29.)

Necropsia, Hatred Solution, Blackhoney – Instant-Fogas (2023.dec. 29.) - https://metalindex.hu/2024/01/18/necropsia-hatred-solution-blackhoney-instant-fogas-2023-dec-29/ -

A Necropsia egy meghatározó zenekar számomra a kilencvenes évekből. Akkor kezdtem igazán elmélyedni a rock- és metal zenében, amikor a banda megnyerte a Marlboro Rock-In tehetségkutatót. Megjelent az első Hammeres Demonstráció kazin a Transexpress c. daluk, ami a válogatáson számomra az egyik csúcspont volt. Aztán jött a Mélység lemezük, ami – talán nem csak szerintem – a hazai rock/metal univerzum klasszikusává érett az idők folyamán. A folytatás szerintem már nem volt ilyen jó, de azért a második album még bőven vállalható, igaz nálam legalábbis nem állta ki az idő próbáját. 

Na, a lényeg, hogy tavaly a zenekar harmincadik születésnapjának apropóján Necropsia 9230 néven Pisti – Ales – Rossi – Krisztián – Pityesz felállásban aktivizálta magát és két sikeres debreceni koncertet adott 2022 végén a Tankcsapda vendégeként. Erről a zenekar YT csatornáján találhattok felvételeket, illetve a stream oldalon is megjelent a koncertanyag. Mivel akkor kimaradt, nem nagyon volt kétségem, hogy amint Pesten játszanak megnézem őket, ha már anno nem sikerült. Erre tavaly devember 29-én nyílt alkalom, erről olvashattok most. Köszi a meghívást srácok!

A zenekari sztorihoz tartozik még, hogy tavaly egy huszárvágással énekest cseréltek, jelenleg a debreceni MOLTO (Szilágyi Pisti másik zenekara) éléről ismert Katona Péter a frontember, akivel időközben két friss dalt is kiadtak, amik nálam legalábbis egyelőre nem ütik meg az első lemez mércéjét, igaz azt el kell ismerni, hogy a koncerten egész jól működtek. De előbb nézzük a supportot, mert az Instant színpadán két debreceni csapat a doom/sludge Blackhoney és a huszadik születésnapját ünneplő progresszív math/deathcore Hatred Solution melegítette be a közönséget csakúgy, mint előző nap a odahaza a Roncsbárban.

A Blackhoney triója nem nagyon hagyott időt, ránk zúdította a súlyt. A szerzemények nekem ugyan kevés kapaszkodót nyújtottak, de meg kell hagyni, hogy jól megírták őket és az atmoszféra eléggé be tudott rántani. Ami biztos, hogy hangulatos volt a nagyjából fél órás, ám eléggé statikus előadásuk. A zene mondjuk nem igényelte a sok mozgást, sem a hosszas kommunikációt, én azért mindkettőből el tudtam volna kicsit többet viselni. Az mondjuk vitathatatlan, hogy a választott stílusukban bőven megállják a helyüket, élőben kellően erősek is, bár ahhoz nem csináltak kedvet, hogy hallgassam a kiadványaikat.

A Hatred Solution neve ugyan ismerős volt, de szerintem sosem hallottam őket. Ez a koncert sem tett rajongóvá, de elismerem, hogy profi előadás volt és igazi örömzenét kaptunk. Nekem a műsoruk második fele tetszett jobban, az abban elhangzott dalokban több emlékezetesebb dallam adott kapaszkodót. Náluk azért folyamatos volt a mozgás, amiből leginkább az énekes és a gitáros vette ki a részét. A műsor egyfajta besztof lehetett a két évtized megünneplésére, amire többször is utaltak, de emlékeim szerint friss szerzeményt is játszottak.

Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, amikor azt írom, a közönséget a Necropsia érdekelte ezen az estén leginkább. Ez persze nem is csoda, hiszen a 2022-es visszatérés óta csak két nyári fesztivál fellépésen (FEZEN és Campus) lehetett elcsípni Rossiékat, ráadásul még egy más felállásban, A reunion első fővárosi koncertje tehát egyértelműen kiemelt esemény volt a 40 plusszos közönségnél. 

És hogy milyen volt a koncert? Bevallom nagy várakozással mentem el, mert annak idején nem sikerült megnéznem a zenekart így persze akaratlanul is a Lovardás koncertek felvételeihez mértem az “elvárásaimat”. Ilyenkor ugye nehéz objektívnak maradni, hiszen egy régi kedvencem láthattam, de talán nem is elvárás ez. A lényeg azt hiszem az, hogy végeredményben egy kellemes koncertélménnyel lettem gazdagabb. Nem spóroltak, egy 20 dalos besztof szettet kaptunk, aminek láthatóan örült a rajongótábor. Szerencsére nem csak a hozzám hasonlóan régóta fiatalok voltak kíváncsiak a kultikus bandára, hanem kis létszámban ugyan, de néhány 20 év körüli érdeklődő is megnézte őket. Van remény, na!

De nézzük a koncertet. Az vitathatatlan, hogy lendületes volt a program, amibe a klasszikus első lemez és a szintén kultikussá érett A magány rítusai dalait kaptuk meg, szám szerint huszat, ha minden igaz.  Nem is sokat teketóriáztak, a második lemez nyitónótájával vágtak bele és a kellemesen úgy háromnegyedig megtelt terem meg is mozdult. Aztán a dalok variálásával sikerült is a végéig fenntartani a figyelmet és a lelkesedést, ami nagy szó szerintem és mindenképp tiszteletet érdemel. 

Láthatóan nem a nosztalgia vezérelte ezt a bulit még akkor sem, ha bőven volt benne az is. Nekem a harmadik számként érkező Változó állapotoknál indult be igazán, amikor az ezerszer hallott témák és a jól ismert szöveg elkapott és berántott. Az ősfanoknak kedveztek a folytatásban a demos dalokkal (Rianás, Freddy) és meglepő módon a friss dal, az egyik Idegen sem ültette le a hangulatot. Nem mondom, hogy engem száz százalékosan meggyőzött, de élőben legalábbis jobban működött, mint felvételen. A folytatást nem bízták a véletlenre, mert a két lemez egy-egy olyan dala (Hamut lehel a csend, A fal dala) jött, ami igazi Necropsia sláger, ha esetükben ezt lehet mondani. 

A folytatásban is hasonlóan jó érzékkel váltogatták a két album dalait, de persze megmutatták a másik új témát is. Kb. ugyanazt tudnám írni a Kövek a zsebben c. szerzeményről, mint a másikról. Érnie kell még, de egyébként nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is a két új szám miatt jött el. A régiekkel pedig nem tévedhettek. A végére igazi tüzijátékos parádé kerekedett, amikor a Mélység/Árnyak a tűz körül/Kitárt vénák/Esőtánc blokk következett, majd az Infernoval meg is adták a kegyelemdöfést. Persze a Trans Express nélkül nyilván nem engedtük volna haza a bandát, de nem is hiszem, hogy ki akarnák hagyni valaha is a programból azt a dalt, amivel az ország rockerei megismerték őket.

A zenekarral kapcsolatban ugye nagy kérdés volt a frontember személye. Péterrel nem jártak rosszul, a MOLTO kapcsán persze ismerhetjük a képességeit és itt meg ugye a gitáros Rossi  is viszi a témák egy részét, ráadásul Ales is vokálozott a basszusgitározás mellett. A jövő persze majd eldönti, hogyan tovább, de még néhány koncert szerintem még inkább összerázza majd őket. Nyilván a távolság nem segít.

Meg kell mondjam, sajnáltam volna, ha kihagyom, köszi a meghívást!

[metalindex-hu]

XIV. Full of Anger Underground Metal Fesztivál – Koncertbeszámoló

XIV. Full of Anger Underground Metal Fesztivál – Koncertbeszámoló - https://metalindex.hu/2023/12/10/xiv-full-of-anger-underground-metal-fesztival-koncertbeszamolo/ -

2023. november 25. @ Debrecen, Nagyerdei Víztorony Már az elején le kell szögezzem azt a tényt, hogy a debreceni Nagyerdei Víztorony bármennyire sem underground koncert…

Source

[metalindex-hu]

A stroboszkóp bűvöletében: Deathstars, Priest, Liv Sin – Barba Negra, 2023. 12. 01.

A stroboszkóp bűvöletében: Deathstars, Priest, Liv Sin – Barba Negra, 2023. 12. 01. - https://metalindex.hu/2023/12/05/a-stroboszkop-buvoleteben-deathstars-priest-liv-sin-barba-negra-2023-12-01/ -

Nem számoltam ezzel a koncerttel, mivel egy kétnapos rendezvényen lett volna jelenésem, de a várható hóhelyzet miatt azt törölték, így adta magát, hogy megyek. És nagyon nem bántam meg!

Nagyon sok évvel ezelőtt, az akkor még Metal Hammer néven ismert újságnál jártam hangpróbán. És számomra nagy meglepetést okozott ott egy banda, a Sister Sin. Emlékeim szerint elég jó pontot adtam rá, tök ismeretlenként nagyon pozitív meglepetés volt az akkori lemez.

Aztán 13 évvel ezelőtt jártak Budapesten, a Lordi előtt (köszi az infót, Tibi), akkor azt hittem, a banda többre fogja vinni, mert a lemezek és az élő produkció is meggyőző volt, de sajnos nem lett akkora név, mint hittem. Jó darabig el is tűntek a szemem elől, de most kifejezetten jólesett a látványuk. Eleve szeretem azokat a bandákat, akik a színpadon, külsőségekben is egyfajta egységet képeznek. A Liv Sin tagjai bordóba öltözve nyomták le műsorukat, ami azt kell mondjam, meglepően jó volt.

Jobb, mint vártam, bár semmilyen előzetes elképzelésem nem volt velük kapcsolatban, a Liv Sin anyagait nem hallgattam, Liv Jagrell teljesítménye viszont újfent meggyőzött. Pár nappal a Halestorm-buli után újra egy olyan énekesnő, aki nem operaénekesi stílusban adja elő a dalokat, hanem reszelős hangjával hoz egy kis színt a palettára. Folyamatosan pörgött, bejárta a szűkebbre szabott teret a színpadon, és nagyon élvezetesen vezényelte le a show-t. Persze a tagok is odatették magukat, a hangszeres szekcióba sem lehetett belekötni, a rendelkezésükre álló közel fél órát egyenletes színvonalon és intenzitással prezentálták.

A közönség pedig nagyon hálás volt, a dalok végén hatalmas vastaps volt a csapat jutalma, bevallom, jólesett az én füleimnek is ez a fajta heavy metal. És hogy a közönség is megkapja a jutalmát, Liv a koncert utolsó dalánál lejött a nézők közé, hogy onnan énekeljen, jó pár rajongónak okozott boldogságot, hogy koncert közben szelfit készíthetett vele.

A programban természetesen az idén megjelent új album kapott főszerepet:

D.E.R. / Forget My Name / Chapter Of The Witch / I Am The Storm / Antihero / King Of Fools

Talán sosem voltam olyan koncerten, ami annyira messze esett zeneileg a metáltól, mint a következő fellépő, a Priest muzsikája. A synthwave stílusban alkotó trió játéka annak a stílusnak tökéletesen megfelelt, de baromira nem rockzene, amit produkáltak. Pedig akár az is lehetett volna! A fotósárokban az ugrott be az énekes produkcióját látva, hogy sok Ghost-koncertet láthatott, mert az egész mozgása, színpadiassága engem Tobias Forge-ra emlékeztetett.

Aztán utólag olvastam, hogy az énekes, Mercury a Ghost korábbi basszusgitárosa volt Water néven. Beszarás! És hogy még nagyobb kapcsolat legyen a két banda közt, az itt szintetizátoron ügyködő Salt szintén Ghost-zenész volt, billentyűsként az Air névre hallgatott. Egyszerre penderítette ki őket Tobias a csapatból. Úgy látszik, nagyon bejött nekik ez az álarcos dolog. Szóval bejött három „szopóálarcos” figura (sajnos nem tudom szebben körbeírni), Salt a szintik mögé lépett, Sulphur egy laptopokkal felvértezett pulthoz sétált, az énekes pedig a pirosan világító bal szemével beállt elénk.

És nem a metálos szívem mondatja velem, de nagyon szórakoztató dolgot adtak elő. Az első sorokban megvadultak a csajok Mercury minden egyes mozdulatától és a csapattal együtt énekelték a dalokat. A fények azt a fajta sejtelmességet csak erősítették, amit az egész koncepció hordoz magában, mondjuk úgy, hogy mi fotósok álltunk az árokban és igazából nem tudtuk, mit fotózzunk. Teljes sötétségbe burkolózva, hátulról jövő minimális fényekkel és stroboszkóp, hogy még azt a keveset se lássuk.

A zene engem nagyon emlékeztetett gyerekkoromra, amikor az amerikai filmeknek voltak ilyen stílusú aláfestő zenéi, persze ott kevesebb énekkel megfűszerezve. Salt a buli alatt párszor előrejött a hangszerei mögül, hogy egy keytarral a kezében élettel töltse meg a színpad elejét. Az egyik dalban még szólózott is egyet, hangszeréből olyan hangokat csalt elő, mintha egy igazi gitárszólót nyomott volna, még a kézmozdulatai is teljesen azt az érzést hozták. Még egy dolgot el kell ismerjek, nagyon jól szóltak. Oké, nem egy több hangszeresből álló csapatot kellett hangosítani, de akkor is nagyon tisztán és jól hallatszott a zenéjük.

Nem az én világom ez a fajta muzsika, de szórakoztató volt a produkció, azt el kell ismernem! És azon most is jót mosolyogtam, hogy a rocker közönség mennyire jól tud szórakozni egy teljesen más közegben is. Bár valahol nagyon kis mértékben, azért a Priest zenéje kapcsolódott az est főbandájának stílusához.

The Pit / Neuromancer / A Signal In The Noise / Blacklisted / The Cross / Obey / Nigthcrawler / Burning Love / History In Black / Vaudeville

Baromi rég volt, amikor szinte rendszeresen jártam a pesti Deathstars-bulikra, volt egyfajta hangulata ezeknek a koncerteknek, illetve a zenészek is külön figyelmet érdemeltek. Akkor még Cat Casino is tagja volt a csapatnak és bevallom, a zenekarban koncerteken nekem az ő játéka és teljesítménye tetszett a legjobban.

Persze Skinny Disco basszusgitáros is feltűnő jelenség és rémisztő hangja is mindig emlékezetes marad, de valahogy az a fajta lazaság, a jó értelemben vett glames attitűd Catben van meg. Ahogy ő kivált a bandából, valahogy én is elmaradoztam a koncertjeikről, bár egybe kíváncsiságból belenéztem, és a lemezeik sem győztek meg igazán arról, hogy látnom kell őket.

Az új lemez nem rossz, Cat Casino pedig „Catwomanként” tért vissza a csapathoz (ugyan már vagy 4 éve, de én azóta nem láttam őket). Mi az, hogy visszatért, egyenesen berobbant és megint elérte, hogy a koncerten őt figyelje a közönség! Női kisestélyiben, magas sarkú csizmában, Lara Croft-os copfba fogott hajjal és két hatalmas karika fülbevalóval nyomult.

És belecsaptak az egyik kedvenc albumom címadó dalába, a Night Electric Nightba. És az a furcsa, hogy bár nem hallgatom rongyosra az anyagaikat, de ez a 14 évvel ezelőtt szerzett nóta azonnal előhozta belőlem a rajongót, a refrént a csapattal együtt énekeltem.

Tényleg rég láttam őket, akkor Whiplasher Bernadotte énekes még folyamatosan tányérsapkában volt, most egy sima kalap volt rajta, de persze ennek köszönhetően most sem sokat lehetett az arcából látni. A színpad tetejéről érkező fények elől nagyon jól elbújt, de jellegzetes hangja semmit sem változott. Talán az lepett meg, hogy néhány olyan részt is ő énekelt a koncerten, amiről azt hittem, hogy Skinny része lett volna. Olyan károgásokat hozott ki magából, ami meglepett.

Ha már a fények hiányáról esett szó, nagyon sajnálom, hogy a doboknál ülő Nitro is kevés fényt kapott, mert nagyon jól játszott, hangzásból ítélve, de látni nem nagyon láttam.

Ne felejtsük ki a másik gitárost sem, a kezdetektől az énekes mellett játszó Nightmare Industries hozta a tőle elvárhatót. Ő korábban sem volt az a nagyon magamutogató zenész, persze közben nagyon jókat penget, de a villogást mindig meghagyta másnak.

És valljuk be őszintén, a Cat-Skinny páros kinézetre mindig is elég feltűnő jelenség volt, mellettük nehéz labdába rúgni. A közel derékig érő raszta hajfonatát lóbáló basszusgitáros gyakran meg is pörgette tincseit, térdig eresztett hangszerével igen látványos volt, amit produkált.

A színpad elejére kitett három dobogóból néha füst szállt fel, de gyakran csak egy sima fénycsóva világította meg az éppen a lámpába hajoló zenészt.

Catről egy kis adalék: nem lehet könnyű úgy turnézni, hogy ASD-ben szenved, ami a turnén néha előjön belőle. Ahhoz képest, hogy ez az autizmus spektrumzavar betegség sok szorongást okoz és nála a csönd és az egyedüllét lenne a legjobb megoldás, olyan produkciót tett le, ami nagyon is megsüvegelendő. Az egész bulin úgy mozgott, mint egy csaj, a kéztartásai, a levegőbe rúgásai, a tipegései, szerintem nagyon jól hozta a csajos sztereotípiákat és jellegzetességeket. Említettem, hogy egyik kedvenc albumom címadójával kezdték az estét, hál’ istennek nagyon favorizálták ezen a pénteken, az új albumról ugyanannyit nyomtak, mint erről. És ahogy jöttek ezek a dalok, egyből beugrottak, úgy látszik, jobban belém égett az a lemez, mint gondoltam volna. A koncert csúcspontjai is nagyrészt ezen dalok voltak, illetve a Metal, amit szintén nagyon szeretek.

Fényárban itt sem úszott a csapat, csak itt még nagyobb adag stroboszkóp használattal spékelték meg, aminek köszönhetően néha semmit nem láttam a színpadból, akkorákat villogtattak. A közel kétharmad sátornyi közönség nagyon hálás volt azért, amit a deathglamerektől kapott, folyamatosan táncoltak a csajok (rengeteg nő volt a megszokotthoz képest), és a dalok nagy részét a bandával együtt énekelték.

A levonulás előtt megint elővették kedvenc lemezem, a Blood Stains Blondes – Chertograd páros frankó kis lezárása volt a főműsornak. A ráadás környékén Whiplasher is megtalálta az öltözőben a megszokott fejfedőjét, a ráadásra pedig talán a legnagyobb slágerükkel tértek vissza. Az indusztriális, menetelős Blitzkrieg szintén újabb csúcspont volt.

Szerencsére elmaradt a kétnapos rendezvényem, így eljutottam a svéd csapat estjére és nem csalódtam, régi kellemes emlékeket idéztek fel bennem, elsősorban a műsorösszeállításnak köszönhetően, illetve a visszatért gitáros miatt.

Night Electric Night / Between Volumes And Voids / All The Devil’s Toys / Ghost Reviver / Midnight Party / Tongues / The Greatest Fight On Earth / Death Dies Hard / This Is / New Dead Nation / Fire Galore / Metal / Synthetic Generation / Everything Destroys You / Blood Stains Blondes / Chertograd // Blitzkrieg / Cyanide

Három teljesen eltérő zenei közeg érkezett hozzánk Svédországból, a Liv Sin hagyományosnak nevezhető heavy metalja és a Priest synthwave prüntyögése végül keveredett az este főbandájánál, a Deathstarsnál, és ezek egyvelege egy igen változatos és élvezetes estét hozott.

Szöveg és fotók: Savafan Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!

[metalindex-hu]

Thy Catafalque, Master Boot Record, Arottenbit – Koncertbeszámoló

Thy Catafalque, Master Boot Record, Arottenbit – Koncertbeszámoló - https://metalindex.hu/2023/12/03/thy-catafalque-master-boot-record-arottenbit-koncertbeszamolo/ -

2023. november 25. @ Budapest, A38 Hajó Koncertek szempontjából kétségtelenül hosszú, ám annál tartalmasabb hét áll mögöttünk. A 20-i hetet hétfőn a Lorna Shore és…

Source

[metalindex-hu]

Eszméletvesztően jó buli volt: Black-Out, Tulpa – Barba Negra, 2023. 11. 18.

Eszméletvesztően jó buli volt: Black-Out, Tulpa – Barba Negra, 2023. 11. 18. - https://metalindex.hu/2023/11/29/eszmeletvesztoen-jo-buli-volt-black-out-tulpa-barba-negra-2023-11-18/ -

Sziasztok Rockerek! Hosszú hibernálásom után visszatértem, nem is akármilyen eseménnyel. Eljött egy kerek szám, de nem az én életemben, a Black-Out lett idén 30 éves. Mi lenne annál nagyobb öröm, mint hogy ennek a megünneplésében mi is részt vehettünk november 18-án. Annyira izgatott voltam, hogy ez most került megrendezésre, hogy még a viharos szél se állíthatott meg, de ezzel nem voltam egyedül szerencsére.

A „bemelegítés” nem volt más, mint a Tulpa. A névre rögtön felfigyeltem, hisz ez egy buddhista eredetű szó, de nem akartam előre kombinálni. Utólag progresszív rockhoz sorolnám őket.

Bevallom, nem ismertem ezt a formációt, viszont aki belefutott már a Trick együttesbe, találkozhatott Győri Attila és Jáger Zoltán nevével. Azonban ők egy kicsit lassabb tempójú pszichedelikus rockot játszottak.

Illetve nehogy kihagyjam Binges Zsoltot, aki ugyancsak ismerős lehet a Fish!-ből, úgyhogy nagyon kíváncsivá tettek, hogy mivel készülnek.

Új énekesnőjük, Galambos Dorina (Mrs Columbo) hangjával nagyon dögösek lettek az eredetileg férfihangra írt számok, viszont ugyanaz volt a problémám, mint korábban a Jinjer esetében, hogy nagyon hangosnak találtam a dobot, az éneket meg nem mindig értettem emiatt. De ezt már elengedtem. A rossz keverésről nem a zenekar tehet.

Színpadi jelenlétük igencsak egyben volt, sokszor és figyelemmel fordultak egymás felé. A számokat a 2022-es debütalbumukról, a ’How To Create…’ lemezről hozták.

Egy újszülöttnek minden vicc új, úgy tűnt, nem voltam ezzel egyedül, körülöttem sokaknak újdonság volt ez a banda. De ahogy haladtak előre az előadásban, egyre többen figyeltek fel rájuk, én is egyre jobban hegyeztem a fülem.

Én személy szerint pozitív csalódásként éltem meg az előadásukat, utána rá is kerestem a Tulpa megalakulásának körülményeire és jövőbeni terveire.

The Hideaway / Purple / Mislead / The Deceived / Down The Road We Go / Paralyzed / Stand Your Ground / Greedy Eyes

Közeledtünk a Black-Out színpadra lépéséhez és bevallom nektek, nagyon izgultam, mert az esetükben nincs olyan, hogy „jaj, majd jövőre” vagy „majd máskor”. Most, hogy bevallottam nem annyira rejtett érzéseim, vádolhattok elfogultsággal, kint van rajtam a céltábla.

Legutoljára 2017-ben találkozhattunk velük (a 30 éves jubileummal megcsúsztak egy évet), illetve részt vettek Lénárd László emlékestjén 2022-ben, de nyilván ott nem teljes műsorral. A várakozás alatti lamentálásaimból hamar kizökkentem, mert hirtelen nagyon sokan lettünk.

A koncertet a Zöld keddel kezdték és már akkor beindult a buli. Első körben a felállás úgy nézett ki, hogy az alapító Csányi testvérek, Szabolcs (gitár és ének) és Zoltán (dob), Fehérvári Attila (basszusgitár), valamint Kowalsky (ének) volt a színpadon.

Az első pár számot a ’V. V. V. – Valaki vagy valami’ és az ’Ezüst kötet’ lemezekről játszották, aztán ugrottunk az időben 2008-ba és megjelent a színen Csordás Robi.

Ő arról az albumról hozott számokat (’A szív diktál’), amin már ő énekelt. Ez volt az egyetlen anyag egyébként, amin nem Kowa volt a frontember, de a stílus még mindig ott volt a szeren.

Szeretem ezt a lemezt is nagyon, és az, hogy Csordás Robi énekelte ezeket a dalokat, nagy meglepetés volt, ami megmelengette jégszívemet. Ő is szóvá tette, hogy milyen jó érzés is itt lenni.

Mivel sok forgás volt a tagok között, többen tették tiszteletüket, ahogyan a huszonötös évfordulón is, például Andrics Laci is csapódott Fehérvári helyére. Kowa maga is megjegyezte koncert közben, hogy „úgy látszik, minden személyiségnek, családnak, csoportosulásnak van egyfajta gyenge és erős pontja. Nekünk a gyenge és erős pontunk valószínűleg a basszusgitár fronton van. Mer’ ugye állandóan változott a felállás, de gyakorlatilag mindig jobbnál jobb és a legeslegjobb, az ország legeslegjobb basszusgitárosai kerültek ide.”

A konklúziót végül nekünk kellett levonni, hiszen ezzel fejezte be ezt a kis kitekintést: „Mindenki fejtse meg, mit is akar mondani a történet.” Hát így került felkonferálásra Temesi Berci, aki az egyik kedvenc számommal, a Gyönyörű zombival érkezett. Mikor kollégámmal és kedves barátommal koncerten voltunk a minap, feljött egy szám, a Fallen Angels, akkor azon nevettünk, hogy én kevéssé vagyok bukott angyal, annál inkább gyönyörű zombi.

Temesi Berci is szólt egy-két szót, amiben megemlékezett az élményről és a barátairól, akiket ezen az úton szerzett magának. Ettől a perctől nem nagyon bírtam magammal, én is csatlakoztam az énekléshez, eszméletlen élmény volt.

Két szám között állandó volt a „Black-Out, Black-Out” skandálás. Pár dallal később Andrics Laci ismételten csatlakozott a zenéléshez. És most itt ragadnám meg az alkalmat, hogy tényleg kiemeljem, hogy gitár fronton is olyan műsort lenyomtak a fiúk, hogy csak pislogtam. Nemcsak a basszusgitárosok voltak zseniálisak, de a csapatot vendégként erősítő Szemenyei Ádám is.

Nem felejthetem ki ebből az élménybeszámolóból, hogy tisztességesen meg lett ünnepelve ez a születésnap is, az elengedhetetlen tortával együtt, amit a Csányi testvérek közösen vettek át és a közönség még a Boldog születésnapot nótára is rázendített. Vagyis megpróbálták, és végül is… a szándék a fontos, ahogy szokás mondani.

A végén minden tag feljött a színpadra és közösen muzsikáltak. Összesen huszonegy számot játszottak a főműsorban, illetve egy egyveleget a ’Fekete-kék’ album számaiból, amihez még hat nóta csapódott a ráadásban.

Nem kronológiai sorrendben haladt a műsor, de azt gondolom, a legjobb számokat sikerült összeválogatni az életmű bemutatására. Kicsit keserédes volt ez a találkozás, de aki szerette és még mindig szereti a Black-Out zenekart, az érti, hogy mire gondolok, hiszen hasonlóan érezhet. A koncert szlogenje „Black-Out még 1X” volt, de remélem és bizakodom, hogy ez nem azt jelentette, hogy még egyszer utoljára. Ha szeretitek, ha nem, azt nem lehet elvenni tőlük, hogy a magyar grunge meghatározó bandája volt a Black-Out.

Zöld kedd / Álmok / V. V. V. / Hangok / Vivien / Élni vagy félni?! / Mondj egy imát… / A szív diktál / Itt a földön / Régi dal / Olyan az élet… / Ma… / Ami vagy / Gyönyörű zombi / Van ilyen / Szabadlábon / Black-Out / Ragadozó / Tetovált sorszám / Benned vagyok / Árnyak-Orosz rulett-Élek még-Jég / Fekete kék // Maradni? / Esőnap / Néma ajkak / Spirál / Legyen! / Ne hidd el

Szerző: Szabó Adrienn Fotók: TT (Török Tamás) Köszönjük a lehetőséget a Black-Out zenekarnak!

[metalindex-hu]

Kaltenbach Open Air 2023 – Koncertbeszámoló

Kaltenbach Open Air 2023 – Koncertbeszámoló - https://metalindex.hu/2023/11/27/kaltenbach-open-air-2023-koncertbeszamolo/ -

2023. augusztus 17-19. @ Ausztria, Spital am Semmering Szórakoztató, fennkölt, monumentális és egyszerű.Ilyen volt az idei Kaltenbach Open Air. Az osztrák Kaltenbach Open Air már…

Source

[metalindex-hu]

GOD IS AN ASTRONAUT / Dürer Kert, 2023.09.25.

GOD IS AN ASTRONAUT / Dürer Kert, 2023.09.25. - https://metalindex.hu/2023/10/29/god-is-an-astronaut-durer-kert-2023-09-25/ -

Bár néha nekem olyan, mintha a COVID időszak meg sem történt volna, azért  a pótolt koncertek nyomán  mindig eszembe jut, hogy mennyire szar is volt az az egész (minden szempontból). Mert még mindig van olyan koncert, ami abból az érából tolódott. Ilyen volt a God Is an Astronaut fellépése is.

A jobb híján poszt-rocknak titulált zenekar, már az első lemezen olyat dombor��tott, ami rajongókat toborzott a csapat köré. A Clive Barker Nightbreed-jéből felvett zenekarnév hűen tükrözi azt az állapotot, melybe a zenekar egy-egy hangzó anyagával képes taszítani a hallgatót. Az instrumentális koncepció ellenére az írek annyi színt képesek beleolvasztani a zenéjükben, hogy ember legyen a talpán aki megmondja mi történik majd a következő nótában (vagy akár adott nóta következő pillanatában). Varázslatosan ötvözik az elszállós/ gondolkodós részeket a durvább megmozdulásokkal.

Előzenekart nem kaptunk, utólag úgy gondolom, hogy ez nem is nagyon volt baj. Így is hatalmas élményben lehetett része a nagyérdeműnek. Ebbe a koncertbe nem lehetett belekötni. Az instrumentális zenekarokra jellemző módon igen erős vizuális varázslatot is kaptunk. A színpad mögött megjelenő képek csak ráerősítettek arra az érzelmi töltetre, amit maguk a nóták is átadnak. A csapat a Lateral Nois-al nyitott, hogy aztán bele is csapjon a Ghost Tapes egyik legzaklatottabb tételébe, az albumot is nyitó Adrift-ba. Aztán a csapat egyből felvonultatta a nyugodtabb, lebegősebb oldalát is, mivel következett a gyönyörű Epitaph. 

A zene – csak úgy, mint lemezen hallgatva – egyből beszippantott. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzemények, nagyjából végignyargalva a teljes életművön (pl. The Last March, All Is Violent, All Is Bright, Fragile, Burial, Suicide By Star stb.)Az alap set zárásaként pedig más érkezett, mint a legkedvesebb nótám a csapattól, a From Dust to the Beyond. Aztán a nagy ovációnak hála, még egy ráadást is kaptunk a Spectres képében. Kiváló este volt!

Fotók: Dürer Kert, Réti Zsolt

További képek

[metalindex-hu]

„Régi dalok, nagyon régi dalok és újak”: Henrik Freischlader, Markuz Walach – Analog Music Hall, 2023. 10. 22.

„Régi dalok, nagyon régi dalok és újak”: Henrik Freischlader, Markuz Walach – Analog Music Hall, 2023. 10. 22. - https://metalindex.hu/2023/10/28/regi-dalok-nagyon-regi-dalok-es-ujak-henrik-freischlader-markuz-walach-analog-music-hall-2023-10-22/ -

A címben szereplő mondattal vezette fel Henrik Freischlader a ’Bring Back The Time Tour 2023’ elnevezésű Európa-turnéja 32. koncertjét, amely Magyarországon m��r a 13. eddigi fellépése volt, beleértve a 6 ’Gary Moore Emlékest’-vendégszereplést is. De ne menjünk ennyire előre, mert a koncertkörútra elkísérte Markuz Walach, az egyszemélyes zenekar, akinek félórás műsorát maga Henrik konferálta fel nagyon szimpatikus hozzáállással.

A Magyarországon első alkalommal fellépő Markuz zenei pályája valamikor 2007-ben kezdődött egy többéves dirty rock kalanddal, de az első album után rátalált a saját útjára, és a professzionális utcazenész létet választotta, ha egyáltalán létezik ilyen kategória. Akusztikus gitár, harmonika, mindenféle ütőhangszerek és egy loop station segítségével varázsol elő többszólamú harmóniákat és kórusokat blues és boogie alapokon, az azóta megjelent 3 lemeze már ebben az irányban haladva készült el.

Nálunk is ebből a világból adott egy ötszámos ízelítőt, de az összes dal valami kiadásra váró anyaghoz tartozhat, mert a diszkográfiájában egyiknek sincs nyoma. Az ütőhangszer maga a gitár volt – amúgy Tommy Emmanuel-módra – ehhez jött az ének, a herfli, a slidegyűrű egy kis delta-feelinggel és loopokkal megtámogatva.

A negyedik dalnál úgy voltam vele, hogy tényleg érdekes a produkció, meg minden, de ennek a „one man band” felállásnak azért vannak korlátai a változatosságot illetően. Markuz mintha gondolatolvasó lett volna, mert előállt a Papa Was A Rollin’ Stone-nal, amit eredetileg az Undisputed Truth nevű Motown-banda adott elő 1972-ben, azóta több mint 100 feldolgozást ért meg. Markuz Walach két kanállal újragondolt változata magasan a műsora kiemelkedő darabja lett zárásként.

It Feels Like I Try To Catch Five High Flying Ducks At The Same Time / No Wisdom / Slippin’ In / Keep Your Wheels Rolling / Papa Was A Rollin’ Stone

Henrik Freischlader magyarországi története 2012 tavaszán kezdődött az első ’Gary Moore Emlékest’ kapcsán, ugyanis olyan jó fogadtatásban részesítette a megboldogult PeCsa közönsége, hogy még azon az őszön visszatért hozzánk a saját zenekarával. Azóta még öt alkalommal beszállt a Gary Moore emléke előtt tisztelgő eseménybe művészként, illetve különböző formációival további öt önálló koncertet adott nálunk, ebből egyszer a Szigeten.

Gibson Les Paul 1959 Reissue fel, és Markuz Walach érdekes műsora után valami nagyon-nagyon más következett, rögtön az ígért „nagyon régi” kategóriából, a The Blues a legelső albumról. Ha szabad ilyen sértésszámba menő hasonlatot alkalmazni, akkor operett után operára váltottunk. Ekkor már szépen tele volt a nézőtér, ami egyrészről köszönhető annak, hogy a múlt héten a vasárnap is szombatra esett, meg főleg annak, hogy Henriknek komoly rajongóbázisa alakult ki hazánkban az eltelt 11 intenzív év alatt. A zenei kíséretet Moritz Fuhrhop (Hammond orgona), Armin Alic (basszusgitár) és Hardy Fischötter (dob) biztosította, mindannyian dolgoztak már Henrikkel, ha van power trio, akkor az ő felállásuk pedig power quartetnek számít az erőteljes megszólalásával, az Analog évekkel ezelőtti zűrös megszólalása pedig már a múlté.

„Köszönöm” – ahogy illik attól, aki hazajár hozzánk –, Gibson le, Fender Stratocaster fel és jött a funkos ihletésű Free az „újak” közül, azaz a tavalyi lemezről, de sokkal jobban állt Henriknek az ezt követő „nagyon régi” Disappointed Women a lüktetésével, az első komolyabb szólóval és a hammondos elszállással. A tavalyi Given Groove menetelését húrszakadással végződő újabb gitárszárnyalás követte a New Beginningen keresztül, én ezektől a szárnyalásoktól érzem magam jól Henrik koncertjein.

A Share Your Money R&B-hangulata után varázslat volt az újrahúrozott The Question Gary Moore nyomdokain haladva, olyan tisztelet érezhető a dalból a néhai mester iránt, amire nincs szó. A House In The Woods elsodort, a Keep Playin’ funkja hozott egy kis wah-wah hullámzást Hammonddal megbolondítva, aztán a Got It Made szólója köröket vert a lemezváltozatra.

Az est egyik fénypontja volt a The Sky Is Crying, amely az idén megjelent ’Little Big Beat Studio Live Session 2023’ koncertalbumon szerepel, de eredetileg az Elmo James And His Broomdusters dala 1960-ból. Kb. 70 hivatalos feldolgozása ismert olyan kutyaütőktől, mint pl. Albert King, Eric Clapton, George Thorogood, Stevie Ray Vaughn, Johnny Winter, Etta James, de főként Gary Moore, akinek emlékestjein is visszatérő nóta. Azok a szólók mindent vittek…

Innen már nem lehetett elveszteni a meccset, de jött a Breakout tekerésbe hajló Hammond-párbaja, ami után levonult a színpadról Moritz Fuhrhop billentyűs, majd a szólóját követően Armin Alic basszer, aztán az egyenjogúság jegyében tolt egy érdekesnek nehezen nevezhető dobszólót Hardy Fischötter is, végül zárszóra újra színpadra lépett a teljes zenekar.

A gigantikus hosszúságú ráadás Bad Dreamsben viszont olyat villantott Henrik Freischlader, ami tényleg Gary Moore szellemét varázsolta az Analog színpadára. Semmi azonosság, csak a feeling, de az nagyon.

The Blues / Free / Disappointed Women / The Given Groove / New Beginning / Share Your Money / The Question / House In The Woods / Keep Playin’ / Got It Made / The Sky Is Crying / Breakout // Bad Dreams (Wolkenwinde)

Szöveg: Dzsó Képek: TT Köszönet a LOTS Musicnak!

[metalindex-hu]

Izzott a levegő az Analogban: Royal Hunt, Echonald – Analog Music Hall, 2023. 08. 30.

Izzott a levegő az Analogban: Royal Hunt, Echonald – Analog Music Hall, 2023. 08. 30. - https://metalindex.hu/2023/09/10/izzott-a-levego-az-analogban-royal-hunt-echonald-analog-music-hall-2023-08-30/ -

Már megszoktam, hogy az Analog zsákutcájának csak a végén jut parkolóhely. De hát így jár, aki az utolsó pillanatban érkezik a koncertre. Nem is bánom, végül is jól esik az a kis séta az este végére elgémberedett lábaimnak.

Az Echonald Krajczár Ferenc basszusgitáros-énekes és Krajczár Márió dobos zenekara, sok-sok tagcsere után a jelenlegi felállást Juhász Bertalan billentyűs és a szemtelenül fiatal gitáros, Bolyó Márton egészíti ki. Utóbbi héthúros gitáron játszott, és röfögős riffjeivel, valamint virtuóz, neoklasszikus beütésű szólóival levett a lábamról.

A nehéz sorsú zenekar az állandó tagcserék miatt sohasem tudott igazán reflektorfénybe kerülni, pedig 5 nagylemez van a hátuk mögött.

Leginkább az utolsót, a ‘Becsület’-et igyekeztek becsülettel bemutatni, de jutott hely a korábbi slágereknek is, nekem például a Bukott fejvadász volt a kedvencem a műsorukból, melynek végén angol nyelven mondtak köszönetet a Royal Huntnak a lehetőségért.

Utólag azt mondom, hirtelen nem is tudnék jobb választást a dán zenekar elé, stílusban annyira passzoltak, ezzel együtt úgy gondolom, az egyórás program kicsit hosszú volt, a fele elég lett volna bemutatkozásnak, a sok ismeretlen dal az új füleknek egy idő után zavaró, a közönség egy része ki is szivárgott a büfébe.

A Royal Huntnak stabil, de kisszámú rajongótábora van Magyarországon, a mostani koncertet is csak egy román rockfesztiválnak köszönhettük, az olcsóbb utazás érdekében ezért az Echonald dobszerkóját használták. Kilenckor a legutóbbi, 2018-as turnéjuk sikerdalával, a Fistful Of Miseryvel robbantak be a színpadra, André Andersen zenekarvezető vezényletével a közönség ütemes „hej” kiáltásaira.

DC Cooper énekes persze sztárhoz méltóan csak később, a saját részénél jött be, és ő nem is „robbant” akkorát, mint a többiek, mivel egy friss lábtörésen van túl, a koncert egy pontján rá is játszott, hogy erősen sántítania kéne.

Érdekes, hogy DC a saját maga által felénekelt lemezek dalain kívül előszeretettel énekli az első két, Henrik Brockmann-os lemez dalait, de a John West– és a Mark Boals-korszak 6 lemezét látványosan hanyagolja, összesen egy The Missionre futotta tőle, annak refrénjét is egy oktávval mélyebben adta elő, kifogva a szelet ezzel a zseniális dallamból.

Viszont az első lemezről meglepetésre előkapták a rég hallott Strandedet, a másodikról pedig a Wasted Time már régóta stabil része a koncerteknek. A turné névadója, a ‘Dystopia’ is csak 2 dalt kapott, mindkét részből egyet-egyet (itt nem volt problémája az eredetileg Mats Levén által énekelt The Art Of Dyinggal).

Andreas Passmark basszusgitáros a biztos alap mellett a vokálból is aktívan kivette a részét, bár szerintem ennek az oroszlánrészét a sampler vállalta.

Jonas Larsen gitáros viszont fürdött az Andersen mester által megálmodott staccato riffekben, és a szólókban is brillírozott, a kifutót is gyakran igénybe vette hozzá, a Half Past Lonelinessben még térdre is vetette magát közben.

Az Until The Day ballada a ‘Devil’s Dozen’ lemezről került bele a műsorba, számomra meglepetésként, az az album valahogy elment mellettem, de ez a szám tényleg gyönyörű a zongora intrójával együtt, DC Cooper pedig megmutathatta benne, hogy még mindig nagyon tud énekelni. Talán ezért is volt csalódás számomra az az oktávcsalás a The Missionben.

A Stranded alatt a közönségből bedobott sapkában énekelt, majd a dal végén visszaadta azt, később megjegyezte, hogy 200 igazi rajongó is tud olyan hangos lenni, mint egy arénányi félig unott nézőtér. Csak a füstgépből vehettek volna vissza egy keveset, azt mintha arénára méretezték volna, az utolsó dalok alatt már köhögési roham fojtogatott.

Andersen a szokásos módon U alakba pakolt hangszerein játszott, jobbára háttal a közönségnek, de két nóta között azért mindig bezsebelte a tapsokat ő is, és több alkalommal átvette a konferanszié szerepét az énekestől. Például a ráadásban a Martial Arts instrumentális futamai után, amikor bemutatta zenekarát, kiemelve a beugró dobos, Alfredo (Alfred Fridhagen) személyét, aki az utolsó pillanatban ült be Andreas Johansson helyére a miniturnéra.

A 2013-as ‘A Life To Die For’ lemez címadó nótája megjelenése óta szintén szerves részévé vált a műsornak, és mindig főhelyen szerepel, 2018-ban a főműsor zárótétele volt, 2016-ban és most is a koncertet záró ráadásnóta.

A dallamos és a progresszív szavak nincsenek jóban egymással, ez a fajta zene viszonylag keveseket érint meg (lásd: Saga), a Royal Hunt is többet érdemelne 200 főnél, de ez a bázis legalább biztos, és ezt a zenekar is meghálálta. Nemcsak egy jó koncerttel, de azzal is, hogy „ingyenes meet & greetet” tartottak az est végén, dedikáltak, fotózkodtak bárkinek és bárkivel.

Habár 451 Fahrenheit nem volt az Analogban – ahogy a kétrészes ‘Dystopia’ albumon ígérték –, DC Cooper énekesnek háromszor kellett pólót cserélnie a Royal Hunt-koncert alatt. És a forró hangulat a közönségre is átragadt, amihez jó előkészítés volt az Echonald szimfonikus metálja.

Fistful Of Misery / One Minute Left To Live / River Of Pain / Last Goodbye / Live Another Day / Wasted Time / The Art Of Dying / Half Past Loneliness / Until The Day / The Mission / Stranded / Message To God // Martial Arts / A Life To Die For

Szerző: CsiGabiGa Fotók: Török Hajni Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!

[metalindex-hu]

Jubileumi fesztiválozás: Alestorm, Tankcsapda, Leander Kills, Lord, Sing Sing – Tábor Fesztivál, Alsóörs, 2023.08.24-25.

Jubileumi fesztiválozás: Alestorm, Tankcsapda, Leander Kills, Lord, Sing Sing – Tábor Fesztivál, Alsóörs, 2023.08.24-25. - https://metalindex.hu/2023/09/02/jubileumi-fesztivalozas-alestorm-tankcsapda-leander-kills-lord-sing-sing-tabor-fesztival-alsoors-2023-08-24-25/ -

Jubileumi évéhez érkezett a Tábor Fesztivál, immár 15. alkalommal gyűltek össze a rockerek, hogy a Balaton partján szórakozzanak egy nagyot. Ennek apropójából a szervezők  – a fesztivál történetében először – nemzetközi előadókat is szerződtettek (a Phil Campbell And The Bastard Sonst és az Alestormot), még ha az egyik zenekart félig-meddig magyarnak is tekintjük.

Két napon utaztam le, és munka mellett csak némely bandába sikerült belenéznem. Persze a közlekedés sem könnyítette meg a lejutást, mindkét nap lépésben haladtunk egy ideig az autópályán. A fesztivál területe szerintem nem sokban változott, ami érthető, hiszen ugyanazon a helyen van már évek óta. Nagyobb változást ott tapasztaltam, ahova a közönség nem láthat be. A backstage-ben, amin érződött, hogy a nemzetközi zenekarok már más szintet igényelnek. De nézzük is, kiket láttam és azok milyenek voltak.

Csütörtökön a Leander Kills volt az első, akit láttam és szegényeket ezen a napon az ág is húzta. Amikor utoljára láttam őket, még teljesen más felállásban léptek fel, így kíváncsi voltam, mennyiben érződik majd a tagok cseréje. Ha pusztán a zeneiséget és a színpadi produktumot nézzük, akkor azt kell mondanom, nem éreztem visszaesést. Ez természetesen részben annak is köszönhető, hogy a tengely változatlan, Jankai Valentin dobos és Köteles Leander frontember párosa nagyon látványosan, szórakoztatóan és megbízhatóan prosperál.

Baromi jó alapot adtak a két új gitárosnak, Nyerják Gábornak és Barkóczi Bencének.

De, ezen a napon a szerencse nagyon elpártolt tőlük, szinte folyamatosan kisebb-nagyobb technikai gondokkal küszködtek, a technikusok rendszeres „látványelemei” voltak a színpadképnek, ráadásul Leander az elején elmesélte, hogy előző nap mindhárom gitáros elvágta az ujját, így leragasztva próbáltak maximumot nyújtani. A hangulatra nem is lehetett panasz, a közönség szinte a bandával együtt énekelte a dalokat, talán érezték, hogy elkél a támogatás a csapatnak.

Támogatás érkezett máshonnan is, három szám erejéig az ugyanezen a napon fellépő Alestormból beugrott Bodor Máté kisegíteni a csapatot, aki amolyan ötödik embere a zenekarnak. Nem szoktam Leander-koncertre járni, talán ez volt a második találkozásunk, de furcsa volt Mátét egy teljesen más környezetben, más stílust játszva, más outfitben látni. A vége felé Leander lejött az első sor elé, kölcsönkért valakitől egy Csillám póni fejfedőt, és abban énekelt a közönség nagy örömére. Szó se róla, elég nagy kontrasztot mutatott a vicces fejfedő és a hörgés.

A csapatra és a közönségre nem lehet panasz, csak az a fránya technika… Vigyetek kórházba / Túlélő / Sötét én / Majd úgy sírsz értem / Falakon túl / Boldogság virág / Szeresd bennem / Örökzöld / Nyolcadik főbűn / Madár / Híd / Csak te / Viharom, tavaszom // Véres kardot hoztam / Szerelmetlen dal / Te leszel a párom / Valami folyjon

A technikai bakik és pechek szöges ellentéte volt a másik színpadon kezdő Sing Sing. A fesztivál valamilyen szinten nekik hazai pálya, ennek megfelelően egy igen látványos és jó koncert adtak. Mire átértem hozzájuk, már játszottak és az utóbbi években – egy fellépéstől eltekintve – őket sem láttam (a rengeteg külföldi koncert bőven elég). Azt kell mondjam, nagyon egyben van a csapat.

Persze nekem furcsa volt a lassan 10 éve az együttesben éneklő Sipos Tomi látványa, őt máshol szoktam meg.

És bevallom, a vége felé előadott Halál a májra dal alatt többször is a mirigyesek sorai ugrottak be. Visszatérve a koncertre, az elején érkező slágerek és pörgősebb nóták, meg persze a bevetett pirotechnikai arzenál kellően beindította a publikumot. Itt nem volt semmilyen technikai malőr, a lángok és szikrák is megfelelő helyen és mértékben üzemeltek.

Ennél a színpadnál a fotósárokba még hatalmas hangfalak voltak lepakolva és utólag azt kell mondjam, talán ez a színpad jobban szólt, mint a „fő” színpad. A szett közepén hagyták egy picit a közönséget megpihenni, hogy aztán a végén megint a nagy durranásokon legyen a hangsúly. Hazai pályát említettem az elején, a fesztivál ex(?) és jelenlegi szervezője is erősíti a csapatot, apa és fia.

Jó választás volt Lévai-Hangyássy Bence csatasorba állítása, ugyanis az eredeti tagok már nem szántják fel a színpadot, ellenben Bence folyamatosan ezerrel pörgött. És ha már Bence és fesztiválszervező, másnap este láttuk, ahogy ballagtunk a fesztivál területén, hogy egy létra tetejéről éppen világító testeket szerelt fel egy állvány oldalára. Nem az a kanapén tespedő szervező, respekt!

Szóval hangulatilag ebbe a buliba sem lehet belekötni, elég látványosra is sikeredett, engem csak a balladás középrész ültetett le. De jó volt ezeket a rég hallott dalokat újra hallani!

Pirates Of The Balaton. Talán nincs még egy olyan külföldi banda, aki ennyire elkötelezett a Balaton mellett, mint az Alestorm. És végre a tó partján léphettek fel, ráadásul már előző este megérkeztek a helyszínre, így mindenre (is) jutott idő. A fellépés előtti estén a srácok a közönséggel múlatták az időt, ezzel is hatalmas örömöt szerezve a magyar rajongóknak. Természetesen abban a hőségben nem hagyhattak ki egy kis csobbanást, úszkálást a tóban, ennek megfelelően már eleve jó hangulatban kezdtek neki az estének.

A koncert után mondtam – talán Garethnek -, hogy míg külföldön a csapat „csak” egy nemzetközi zenekar, akik nagyon sikeresek, Magyarországon mi magyar bandaként tekintünk rájuk, köszönhetően a magyar tagnak, Bodor Máténak, a magyar menedzsernek és persze a két magyar dalnak. Talán mindezeknek köszönhetően sikeredett emlékezetesre a show, mert a tagok a koncert után eszméletlen buliként aposztrofálták a fellépést.

A csapat és a közönség szimbiózisán kívül az sem árt, ha jól muzsikál az „őrült ötös”, ami meg is valósult. Chris profi módon vezényelt, Elliot a billentyűfutamokon kívül faszán screamelt, amikor kellett, a Gareth-Peter páros szórakoztatóan hozta a biztos alapokat, hogy a többiek tudjanak lubickolni.

Máté pedig… Máté volt, olyan, amilyennek kedveljük. Lazán, mosolyogva hozta tételeit, a színpad minden szegletét bejárta, ami Garethre és Chrisre is igaz volt. És közben élvezte, hogy a közönség szereti, amit csinál, mégis csak a mi fiunk. Többször említette már, hogy neki a magyar koncertek a legfontosabbak, a szokásos koncertvégi átkötő szövegben ezt nyomatékosította is, elmondva, hogy a nyári turnén ezt az estét várta legjobban. Pedig többek között volt egy Wacken főszínpados fellépése is a bandának!

Mi az, hogy szereti a közönség, amit csinálnak? Egyszerűen megőrülnek a csapatért! A dalokat szinte folyamatosan énekelték, az Alestorm-pólók mennyisége pedig talán minden eddigi számot überelt. A felfújható kalózkardok, kalózfejfedők mind felbukkantak a táncparketten, de nekem egy transzparens volt, ami mindent vitt: a zenekar valamelyik kiadványának limitált verziójában a bónuszlemezen a dalok kutyák által „felugatott” verziói kaptak helyet, na, valaki ezt a verziót követelte!

A programot nagyon jól szedték össze, az utolsó két lemezt ugyan picit előtérbe helyezve, az összes lemezről elővettek valami slágert. Feldolgozás is szerepelt, hiszen a Hangover már klasszikus közönségkedvenc (nekem is az egyik kedvencem), amiben náluk tök természetes, hogy egy rappelő cápa tűnik fel a színpadon, aki miután kiszövegelte magát, megpróbált beleharapni a gitárosba.

Nem sokkal egymás után érkezett két olyan dal, aminek a szövegét az is velük együtt énekli, aki először találkozik velük. A Mexico és a P.A.R.T.Y. mára két olyan hangulatfokozó nótává vált, ami az amúgy sem gyenge hangulatot egy magasabb szintre emeli. A normál műsort egy alig másfél perces őrület zárta le, a Shit Boat kellően kifacsarta a közönséget, akik a ráadás előtt kaptak egy kis szusszanásnyi időt. És ha már kipihentük magunkat, mindjárt jött a galeri, hogy csak úgy megigyák a söreinket, bár szerintem a közönség önként dalolva is odaadta volna, ha szépen kéri a zenekar. A refrénben érkező „Drink! Drink! Drink!” szöveget az egész Tábor együtt üvöltötte a csapattal.

Természetesen nem maradhatott ki a Magyarország dal, ez amolyan kötelező eleme lesz innentől a hazai koncerteknek, és előtte jött a Máté-speech, amit fentebb említettem. Ha eddig jó volt a hangulat, akkor ez ennél a nótánál megsokszorozódott, azt gondolom, aki picit is szereti a metálzenét, annak egyszer ezt a dalt élőben kell hallania, mert valami hihetetlen hangulatot teremt. Mondhatnám, hogy a koncertnek több csúcspontja is volt, de ezen felrobbant a tábor. Az országról szóló dal, magyar nyelvű refrénnel, kultikus italunk említésével, és a dalban szereplő tónál, ennél nem lehet ikonikusabb pillanat, azt gondolom.

És hogy mire is figyelnek a srácok! A turné összes állomásán a „Kacsamesék” főcímdala megy outróként, természetesen eredeti nyelven, de nálunk a magyar nyelvű verzió hangzott el, miközben Mátét az első sorok szeretgették halálra, Chris a közönség közé ugorva szörfözött és standing ovationnel búcsúztak el a táborlakók Balaton kalózaitól. A tagok egyöntetűen az egyik leghangulatosabb és legjobb koncertnek tartották ezt a bulit, nem véletlenül.

Ez a közel 70 perces műsor, mindenféle üresjárat nélkül zakatolt át rajtunk. Keelhauled / No Grave But The Sea / The Skunk’n Norwegian / Alestorm / Under Blackened Banners / Hangover / The Battle Of Cape Fear River / Mexico / Magnetic North / P.A.R.T.Y. /Captain Morgan’s Revenge / Shit Boat (No Fans) // Drink / Zombies Ate My Pirate Ship / Magyarország / Fucked With An Anchor

A számomra második napon a dolgaim mellett az első banda, akiket sikerült látnom, a Lord volt. Évente legalább egy Lord-koncertbe beleszaladok, szinte kivétel nélkül valamelyik fesztiválon vagy valaki előzenekaraként. Az idei a Tábor fesztiválra esett és nem kellett csalódnom, a megszokott minőség most sem csorbult.

Ebbe a bő egy órába szinte az összes kedvencem bekerült, így én baromira élveztem a koncertet. Vannak olyan bandák, akik ha rosszabb napot fognak is ki, akkor sem tudnak egy bizonyos szint alatt teljesíteni. Ezt nem azért mondom, mert rosszabb napjuk volt, hanem mert én még nem voltam rossz Lord-koncerten. A dalok eleve évtizedek óta meghatározzák életemet, mondjuk úgy, hogy ha ritkán is látom-hallom őket, az első taktusok után a winchesterből jönnek elő a dalok és a második sortól már én is a kórus tagja vagyok.

Másrészt a csapat motorja és tengelye, a Pohl Misi–Erős Attila páros, korukat meghazudtolóan tolják a mai napig!

Azt hiszem néhány fiatal frontember példát vehetne Misiről, hogy mennyire jól tud bánni a közönséggel.

A három fiatal a hangszerüknek köszönhetően statikusan vesznek részt a műsorban, bár a legfrissebb tag, Világi Zolika dobos játéka látványban alaposan feldobja a hangulatot. A korábban a Demonlordban is játszó doboson azt láttam, hogy a rockos témákat metálos stílusban játszotta, miközben a dalok nagy részében a vokálozásból is kivette a részét.

És akkor vissza a főszereplőkre, akik szinte folyamatosan kilépve a színpadról, a fotósárokba lerakott hangfalakon lépkedtek, játszottak és énekeltek, vagy vezényelték a közönséget, akik nagyrészt keménymagos lordosok lehettek, mert szinte maguktól tudták, az adott dalra milyen koreográfiával kell reagálniuk.

És ennek a kapcsolódásnak köszönhetően egy jó kis Lord-koncert vezette fel a nap headlinerének fellépését.

A Tankcsapda szinte már rendszeres vendége a Tábor fesztiválnak. Az elmúlt három évben felléptek és valahogy mindig különlegesre sikeredett az aktuális este.

Szűk egy héttel korábban láttam a Tankokat a tűzijáték előtt és akkor is azt beszéltük a haverokkal, hogy ezek a közel órás/hetven perces előadások nagyon jól működnek náluk. Nem azt mondom, hogy nem szívesen hallgatom őket a normál hosszúságú, közel két órás koncerteken, de itt is szinte egy pillanatnyi üresjárat nélkül dózerolták le a tábort.

Amikor a Parkban a banda kezdő tételnek választotta A négy című nótát, akkor először meglepődtem, de már első alkalommal rá kellett jönnöm, hogy nagyon jó választás volt. Ahogy a hangszerek egymás után lépnek be a dalba, kiváló alkalmat nyújt a srácoknak, hogy egyesével lépjenek színpadra és elkezdjék az estét. A közönség is fel tudja venni a fonalat, amit a záró akkordig el sem enged.

Ha az előző napi Alestorm-beszámolóban pozitívumként említettem, hogy milyen jól válogatták össze a műsort, akkor a Tankokra ez ugyanúgy igaz, szinte mindegyik lemezükről vettek elő valamit. Bár az furcsa, hogy az utolsó albumról semmi sem került bele a műsorba, viszont a nemrég megjelent Ez a nap az a nap ilyen rövid idő alatt is szépen belesimult a régi klasszikusok közé. A színpadképet annyival toldották meg, hogy a megszokotthoz képest pár „lángot” még beüzemeltek és így elég korrekt kis színpadi látvánnyal támogatták meg a koncertet.

Ahogy egy korábbi interjúban mesélte Sidi, még nem teljesen tudja belevetni magát a felfokozott hangulatba, a headbangelésen kívül viszont minden mást tud, ezért a színpad minden egyes pontját bejárta. A buli vége felé, játék közben még egy húrszakadás is megakasztotta pár pillanatig, de Márk, a technikusa hamar nyakába akasztott egy másik hathúrost, így minimális döccenővel folytatódhatott az előadás.

A banda régi motorosai most is remek formában voltak, Fejes lazán hozta a biztos alapokat, amihez Laci is csatlakozott. Ő amúgy a megszokotthoz képest szerintem többször hagyta el a megszokott helyét, úgy tűnt, ő is úgy élvezi a koncertet, mint a közönség, mert rengeteget mosolygott. És hogy a 30 foknál melegebbet hozó időjárásban bőrdzsekiben nyomta le a műsort… le a kalappal!

A tőle megszokott átkötő szövegekbe egy kis csavart tett egy különleges apropó miatt. Az előző nap még a színpadon zenélő szervező, Lévai-Hangyássy Bence ezen a napon ünnepelte születésnapját, így Laci egy kis anekdotával vezette fel a köszöntőt, majd Bence is a színpadra érkezett, hogy a banda felköszöntse, illetve hogy a közönség megtapsolja.

E rövid kitérő után folytatódott a show, amin Laci megemlítette, hogy aki többet szeretne látni a csapatból, az jöjjön el szeptember 22-én a Budapest Parkba, ugyanis a banda idén is duplázik Budapest legnagyobb szabadtéri helyszínén, ahol több meglepetés is vár a rajongókra. A „Pesten megjelent Isten” elnevezésű koncert zárja a banda nyári turnéját és ez lesz az új dal címe is, ami a koncert másnapján érkezik.

Pörgős, sallangmentes, közönségkedvencek tömkelegével zsúfolt programot adtak a srácok. Ahogy előző nap Leander, most Sidi érkezett le az első sor elé, ahol a taposókra állva játszott a közönség legnagyobb örömére.

Nem volt egyszerű lejutnia, mert a fotósárok szél��n rengetegen voltak kíváncsiak a koncertre, a napi fellépők egy része is ott toporgott. Hogy a szülinapos Bence szavaival zárjam: „A Tankcsapda az Tankcsapda!” A négy / Köpök rátok / Jönnek a férgek / Törölköző teniszütőkkel / Mindig péntek / Mitől legyen? / Nem kell semmi / Ez a nap az a nap / Rock a nevem / Gyűrd össze a lepedőt / Mennyország Tourist / Ez az a ház / Baj van!! / Fordulj fel / A Rock & Roll rugója // Be vagyok rúgva

Hogy mit hoz a jövő, majd kiderül. Mindenesetre jó irányba indult el a fesztivál. Vélhetően jövőre is lesznek nemzetközi bandák, aminek én nagyon örülök, mert mára eljutottunk oda, hogy igazi rock/metálfesztiválnak csak a Tábor Fesztivál maradt a nyári felhozatalból.

Szöveg és fotók: Savafan Külön köszönet az Alestorm, a Tankcsapda zenekarnak és managementnek!

[metalindex-hu]

Minifesztivál Csepelen – Archaic, Terror, A.M.D., Biohazard, Remorse, Kreator, Sacred Reich koncerten jártunk

Minifesztivál Csepelen – Archaic, Terror, A.M.D., Biohazard, Remorse, Kreator, Sacred Reich koncerten jártunk - https://metalindex.hu/2023/08/09/minifesztival-csepelen-archaic-terror-a-m-d-biohazard-remorse-kreator-sacred-reich-koncerten-jartunk/ -

Alapvetően már július végén lezártam magamban az idei nyarat koncertek szempontjából. Nem is volt olyan banda, ami kifejezetten megmozgatta volna a fantáziámat, meg azért elég sok helyre jutottam el így is két hónap alatt, gondoltam az augusztus a pihenésé lehet. Ezek után érkezett az infó, hogy kedd este számomra irány a Barba Negra és nem is egy, nem is kettő, de rögtön hét! fellépés megtekintése.

A délután folyamán nyakamba is vettem a várost, hiszen hétközi koncerthez képest elképesztően korán indult az este. Nekem sem sikerült a 17:10-es kezdésre beesnem (Úgy kétezer emberrel ellentétben), így sajnos a nyitó Archaic fellépése majdnem teljes egészében kimaradt. Az utolsó két-három számot azért még sikerült elcsípnem a Blue Stagen kívülről, és ez alapján bánom is, hogy nem főztem kicsit kevesebb ideig a brassóit, mert akkor lehet az ebédem nem olyan jó, viszont többet is hallhattam volna az idén 19 éves thrash kvartettől. Mivel a koncertek között nagyjából 10 perc szünet volt, így gyorsan beálltam sorba, hogy szerezzek valami frissítőt, és itt kellett szembesülnöm azzal, ami a legnagyobb negatívuma volt az estének:

Az ekkora érdeklődésű események kiszolgálása sajnos még meghaladja a Barba kapacitását. Hat pult van a helyszínen (A VIP-ben lévőket nem számolva), ebből jelenleg kettő a nagy sátor oldalán, kettő a szabadtéren, és kettő a kissátorban. Ebből három! volt nyitva az este folyamán. Egy szabadtéren, és kettő a nagy sátorban. Pontos adataim a kedd esti létszámról nincsenek, ránézésre körülbelül 3-4000 ember lehetett jelen. Ez azt jelenti, hogy cirka 1000 ember jutott egy pultra. Ebből következett az, hogy akár 40-60 percet is sorba kellett állni, ha az ember venni akart egy italt. Ezért aztán (illetve azért, mert a kis sátorban egyik pult sem volt nyitva) következet, hogy a Blue stage-en fellépő bandákat sokkal kevesebben tekintették meg, mint tehették volna, hiszen amíg ott lement egy koncert, addig tudott az ember venni egy sört, majd verekedhette vissza magát a Red stagehez. Maximális tiszteletem a pultosoké, akik hősiesen gürizték végig az estét, úgy hogy kb húsz másodpercnyi nyugtuk nem volt.

Na de… Térjünk vissza a lényegi részre, hiszen azért alapvetően a zene miatt jár az ember koncertre. 17:40-kor pedig már a nagyszínpadon csendültek fel a kellemes dallamos, altató igazi arcletépő riffek. A 21 éves kaliforniai hardcore csapat a korai kezdés ellenére rendesen beindította az embereket. Bár a hangzás nem volt a legtökéletesebb (legalábbis a sátron kívülről, mert bentre az este folyamán egyszer nem jutottam) ez sem engem, sem a gyarapodó tömeget nem zavarta igazán. Elvégre az ilyen zene legyen mocskos, és mocskosul hangos. Ezen feltételek pedig akadály nélkül teljesültek. A röpke 40 perces setlist után, ami a keverőpult és a színpad között állók számára valószínűleg nagyobb átmozgató erővel bírt mint bármelyik Rubint Réka videókazetta, lehetett is átszaladni a Blue stage-re, ahol érkezett az A.M.D. Az 1986 óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal aktív, és rengeteg tagcserét megélt zenekar fellépését sajnos a korábban említett pultbéli gondok miatt sokkal kevesebben tekintették meg, mint azt érdemelnék. Elvégre csak ők Magyarország első hardcore stílusban tevékenykedő bandája. Ezen gondolatmenet körülbelül felénél tartottam, mikor véget is ért a fellépés, és érkezett is az este egyik legnagyobb neve, illetve az abszolút legprögősebb bulit is szervírozó Biohazard.

A brooklyn-i négyesfogat pályája elképesztően rögösen alakult. Rengeteg balhé, feloszlás, majd újjáalakulás, összetűzés gyakorlatilag bárkivel, aki „szembe jött velük az utcán”. Na itt most ebből semmit nem láthattunk/hallhattunk, viszont ami senki figyelmét nem kerülhette el, hogy milyen kegyetlen jó műsort kaptunk a bő egy óra alatt. Az eddig bukdácsoló hangzás is magára talált, és még az se ronthatta a hangulatot, hogy az eső is rákezdett. Ragozhatnám jobbra-balra, hogy így tudnak showt csinálni, meg úgy pörögnek, mint egy bekokainozott duracel nyuszi, de semmi más nem lenne, csak felesleges sorok. Röviden és tömören: Voltál Biohazardon? Jól tetted? Nem voltál még Biohazardon? MENJ EL BIOHAZARDRA! Orvosilag is javasolt feszültséglevezető minden korosztálynak.

Még a levonulózene el sem hallgatott, amikor a Remorse már a húrok közé csapott. Bár az övék volt talán a legnehezebb szerep az este folyamán, hisz a két egyértelmű headliner között kellett fenntartaniuk az érdeklődést, ezt a nem olyan alacsonyra helyezett lécet gond nélkül ugrották meg. A hangzásuk rendben volt, a tempót is remekül diktálták. A Blue stage fellépői közül náluk éreztem kifejezetten azt, hogy bőven érdemeltek volna több játékidőt, bár a nagyjából harminc percüket is derekasan kihasználták.

Háromnegyed kilenckor csendült fel a Hate Über Alles illetve hullott le a színpadot fedő lepel, mögötte pedig felbukkant a Kreator a szokásos, impozáns, és határozottan nem templomi freskókra jellemző színpadképpel. Az idén már negyvenegyedik életévét taposó zenekar, bár nem olyan vehemenciát hozott, mint a Biohazard, azért arc nem maradt lecsiszolatlanul. Mert ha a színpadi jelenlét visszafogottabb is, a riffek ugyanúgy gyilkosak, a pirotechnika pedig rohadtul látványosra sikeredett (Ráadásul, aki elég közel állt, az meg is száradhatott az eső után), bár ezt már megszokhattuk a Mille Petrozza vezette négyestől. Miután még lezárásként megtudhattuk, „Tasting the blood from your lips as you die Means satisfaction to me Pleasure to kill” A tömeg nagyrésze megindult a kijárat felé, egy sajnálatos módon sokkal kisebb csapat pedig az est folyamán utoljára a Blue stage felé, hogy a pörgés után gyengéd levezetésképp még élvezhesse a Sacred Reich gyilkos zúzdáját. Bár ekkorra már kifejezetten megfáradtam, hisz simán felér egy kisebb fesztivál egynapi line-upjával, amit augusztus elsején végigtekintettünk (Ráadásul itt megpihenni se volt idő a koncertek között) a nyitó The American Way-től kezdődően egészen az estét záró Surf Nicaragua-ig jólesett ez a bensőségesebb levezetés. Ráadásul a tömeg se volt akkora a hazaúton.

Summa summarum több ilyen kétszínpados estére lenne szükség, és a Barba Negra tökéletesen alkalmas is lenne erre (Csak legyen több pult kinyitva). Hiszen, ha ilyet meg lehet csinálni Thrash/Hardcore zenekarokkal, akkor meg lehetne Black/Death/Punk, vagy igazából bármi más stílussal is. Igény mindenesetre lenne rá. Ha más részéről nem, az enyémről biztosan.

  Fotók: Hetessy-Németh Tünde /Koncertmagazin.hu

Cikk: Pásztor Attila

[metalindex-hu]

KREATOR, BIOHAZARD, TERROR, SACRED REICH, REMORSE, A.M.D., ARCHAIC (BARBA NEGRA, 2023.08.01.)

KREATOR, BIOHAZARD, TERROR, SACRED REICH, REMORSE, A.M.D., ARCHAIC (BARBA NEGRA, 2023.08.01.) - https://metalindex.hu/2023/08/08/kreator-biohazard-terror-sacred-reich-remorse-a-m-d-archaic-barba-negra-2023-08-01/ -

Nem akármilyen line-up kerekedett a végére co-headliner Kreator–Biohazard koncerten. Az esemény igazi minifesztivállá bővült a 7 fellépő felvonultatásával. Ezen a napon 0 perc holtidő volt, ha az ember az összes csapatot meg akarta nézni. A kis- és a nagyszínpadon egymást váltva kezdődtek a koncertek, kb. annyi különbséggel, hogy át tudott érni az ember.

Az este (17 óra 10 percről beszélünk), a budapesti Archaic nyitotta. A csapatot a How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? című második albummal ismertem meg, ami már akkor egy nemzetközi színvonalú thrash csapatot mutatott. A szintén kiválóan sikerült harmadik lemez, a The Endgame Protocol talán egy hajszállal le is körözte elődjét. A csapat élőben is azt a profizmust képviselte, amit a lemezeken tapasztalhattunk. Remélem a banda eljut arra a szintre, amit a lemezanyagok minősége és az élő teljesítmény intenzitása indokolna.

Alig ért véget a honi thrasherek koncertje, már kezdett is a nagyszínpadon a los angelesi Terror. Bár erős túlzás lenne azt állítani, hogy a csapat teljes életművével tisztában vagyok, vannak a csapatnak olyan nótái/lemezei, melyek rendre bekerülnek a hallgatnivalók közé. A közönség itt már magasabb fokozatba kapcsolt és komoly mozgolódás alakult ki a nézőtér első felében. Bár a Terror-pólók számából következtetni lehetett, hogy sokaknak ez a csapat volt az este fő vonzereje. Scott Vogel és csapata mindent megtett, hogy a rövid műsoridő egy igazi hardcore szeánsszá avanzsáljon. Ez maradéktalanul sikerült is. Szívesen megnézném a csapatot, mondjuk az A38 vagy a Dürer berkein belül, mert az lehet igazi közegük.

Sajnos az A.M.D. nálunk elesett a pihenés, feltöltődés oltárán. Bár szívesen megnéztem volna őket, még élt bennem a néhány nappal korábbi FEZEN-es fellépésük. Így nem éltem meg tragédiaként.

Már a Biohazard kezdésénél, és a sátor szinte teljes telítettségénél kiderült, hogy a bulira látogatók nagy részének ők voltak a főbanda.  Ez nem véletlen. A csapat a 90-es évek hatalmas favoritja volt a rajongók körében. Az olyan lemezek, mint a Urban Discipline vagy a State of The Adress a mai napig nem veszítettek fényükből és maradéktalanul kiállták az idő próbáját. Bár igazából rossz lemezt sosem adott ki a csapat, a 2000-es évekre kicsit megfáradt a gépezet. 2011-ben aztán, az emblematikus frontember Evan Seinfeld is elhagyta a csapatot, hogy minden másban kipróbája magát.

A Seinfield nélküli felálással már láttam a csapatot a megboldogult Rockmaratonon. Bár a koncert nem volt rossz, én az eredeti felállásnak örültem volna igazán. Sok rajongó álma teljesült, amikor 11 év után Seinfield visszatért, sőt még turnéra is indult a csapat.

Nem vagyok egy habzószájú Biohazard rajongó, de a csapat munkásságát elismerem. Amit viszont élőben produkáltak, abba nem lehetett belekötni. Bobby Hambel egyhelyben pörgései még mindig királyak, Billy és Danny megingathatlanok, Seinfield-et meg láthatóan nem zökkentette ki a pornózás (bár láthatóan lefogyott).

A koncert pedig olyan intenzitással telt mind a rajongók, mind pedig a közönség részéről, mintha el sem repült volna a több, mint 30 év. 18 nótás erődemonstráció Brooklyn fenegyerekeitől. Olyan nótákkal, mint az Urban Discipline címadója, a Down for Life, a How It Is, a Victory, a Love Denied, vagy az überzseni Shades Of Gray. Számomra még hatalmasat ütött a Bad Religion feldolgozás We’re Only Gonna Die is. Kár ezt ragozni, ilyen egy tisztességes reunion. Várom az új lemezt.

Aztán újra irány a kisszínpad, mivel kezdett az ózdi Remorse. A csapat a legnagyobb kedvencem, a hazai színtérről. Pont azt a fajta dallamosabb thrash-t játszák, ami a legközelebb áll a szívemhez. Ehhez párosulnak a sok esetben rendkívül pozitív kicsengésű szövegek, melyek megkoronázzák az amúgy is kiváló hangzóanyagokat. 15 éve nem láttam a csapatot élőben, szóval igencsak vártam a koncertet. A régebbi dalok és a remekül sikerült tavaly előtti Kohó dalai remekül prezentálták, hogy miért is tartom őket annyira nagyra. A koncert csúcspontja számomra egyértelműen a Harc! lemez „slágere” a Ha lesz még folytatás volt. Remek csapat, remek koncerttel. Remélem ennek a rendezvénynek hála, olyanok is megismerik a nevüket, akiket eddig elkerültek. Az 1000 Ft-os CD árak előtt pedig le a kalappal, a 12.000 Ft-os pólók világában.

A co-headliner turné másik főszereplője az essen-i Kreator volt. A nézőszám igencsak megcsappant a Biohazard-hoz képest, ami őszintén meglepett. Azt hittem nagyobb átfedés lesz a két csapat közönsége között.

 A Mille által vezetett csapat megbízhatóan szállítja a lemezeket az elmúlt majdnem 40 évben. Bár a klasszikus első időszak lemezei is kedvenceim között vannak, én nagyon bírom, hogy mindig kipróbálnak új irányokat is. Ennek csúcspontja számamra a sokszor elfeledett/leszólt Endorama, mely az egyik kedvenc lemezem tőlük, a szintén „hányattatott sorsú” Outcast mellett. Alapvetően az újabb kori lemezekkel sincs semmi bajom, sőt az Enemy of God-ot, a Phantom Antichrist-et zseninek tartom. A tavalyi Hate über alles viszont egyáltalán nem kapott el.

Sajnos a lemezeken jelentkező újító szándék élőben csak nyomokban érhető tetten. Mille eddig minden találkozásunkkor biztonsági játékot játszott. Néhány aktuális új lemezes dal mellett szinte ugyan azok a nóták kerülnek rendre a repertoárba. Ez nekem így többedszerre, kicsit már unalmas volt. Persze így is jó volt hallani a Violent Revolutiont, meg a Pleasure To Kill-t, de akkor is. Jó lenne, ha olyan nótákból is szemezgetnének, amiket sosem vesznek elő. Egy közel 40 éves életműből, ilyen király lemezekkel a hátuk mögött lenne miből válogatni. Ehhez hozzátenném, hogy ha valakinek ez volt az első találkozása élőben a bandával, akkor egy nagyon tisztességes műsort kapott.

A buli után újra, immár utoljára vettük az irányt a Blue Stage sátor felé, mivel még előttünk állt az arizonai thrasherek koncertje. Volt szerencsém már a csapattal találkozni, amikor is kiváló koncertet adtak. Phil Rind pedig még mindig a színtér legaranyosabb frontember. Furán hangozhat, de emberünk egy nagyon szerethető figurának tűnik a színpad elől. Örömkoncert volt a javából, melynek repertoárjában felsorakoztak a visszatérő Awakening nótái csakúgy, mint a korábbi lemezek dalai. The American Way, One Nation, Free, Love…Hate, és még számos klasszikus nóta, természetesen az elmaradhatatlan Surf Nicaragua mellett. Szerintem az egy órás set-re senki nem számított. A közönség ez komoly aktivitással köszönte meg a színpad előtt. Joey Radziwill pedig elfelejtette a túltolt grimaszolásait, ami szintén jót tett a koncertnek. Jöhetne már az új lemez is, mivel a visszatérő Awakening már 4 éves.

Kiváló este volt. Azt hiszem, innen csak az távozott csalódottan, akinek ez volt a célja.

Köszönet a képekért: Mate Eve

[metalindex-hu]

AGNOSTIC FRONT, TISZTÁN A CÉL FELÉ, GEAR (Dürer Kert, 2023.08.07.)

AGNOSTIC FRONT, TISZTÁN A CÉL FELÉ, GEAR (Dürer Kert, 2023.08.07.) - https://metalindex.hu/2023/08/08/agnostic-front-tisztan-a-cel-fele-gear-durer-kert-2023-08-07/ -

Hazudnék, ha azt mondanám, nagyon otthon vagyok a hardcore stílusban. Én a metalcore vonatra ültem fel anno, majd onnan ástam vissza a „gyökerekhez”. Ilyen szempontból, azt gondolom az Agnostic Front megkerülhetetlen. Ennek ellenére a korábbi alapbandák mellett, időről időre felfedezek néhány olyan csapatot, akiknek megtetszik a zenéje/szövegei (az egyik aktuális kedvenceim a Drain, meg a Turnstile).

A helyszínül szolgáló új Dürer Kertben még nem jártam, de nagyon pozitívan vizsgázott nálam. A bejutás zökkenőmentes volt, a pultok pedig minimális sorban állással szolgálták ki a nagyérdeműt.

Az estét a budapesti Gear nyitotta. Bár a csapatot nem ismertem korábbról, a koncert remek indítónak bizonyult. Nyers, őszinte hardcore-punk muzsikájuk, ahogy látszott, nem csak engem győzött meg. A Life Of Agony feldolgozásért pedig külön plusz pont jár. Sok sikert kívánok a csapatnak a most induló négy állomásos nemzetközi turnéhoz.

Másodikként az egri Tisztán A Cél Felé lépett a színpadra. A Hajdú Zoltán (Gulab) által vezetett zenekarral mindig is szinpatizáltam. Bár nem vagyok straight edge és a Krisna-tudattal sincs kapcsolatom, azért a pozitív, erőt adó szövegek nálam is betalálnak.  A 2003-ban alapult csapat azonban nem csak a mondandójával, hanem a remek nótáival is megkedveltette magát nálam annó.

Zoli mindent megtett, hogy megmozduljanak az első sorok. Ennek meg is lett az eredménye, felcsendültek a csordavokálok, illetve kisebb mozgolódás is elindult. Külön öröm volt élőben hallani az olyan király szerzeményeket, mint A rettegés íze, Egészségház vagy éppen az Egri Csillagok. Minden tiszteletem a csapaté! Ha pedig Egerben jártok, látogassátok meg Zoli vegetáriánus/vegán éttermét a Rozi’s Kitchen-t.

Az este fő attrakciója az 1980-ban Vincent “Vinnie Stigma” Capuccio által alapított Agnostic Front volt. Nem tudom mit lehetne írni egy olyan csapatról, akiket a hardcore keresztapjának tartanak, egy olyan legendás formációról, akik sokat tettek azért, hogy a híres New York-i színtér az legyen, ami. Egy olyan csapatról, akinek az énekese, hiába egy legenda a színtéren, még mindig villanyszerelőként tolja a turnék között, egy olyan csapatról, ahol még ennyi év után is érezhető az alázat. Alázat a zene iránt, alázat a városuk iránt, alázat a közönség iránt, alázat egy életforma iránt, aminek megszületésénél már ott bábáskodtak. Egy stílusban sem körvonalazódik ezek a dolgok olyan erőteljesen, mint a hardcore-punk vonalon. És kevés csapat tudja ezt hitelesebben prezentálni, mint az Agnostic Front.

A koncert kezdésére csordultig telt a nagyterem, a hangulat pedig az első másodperctől maximális fordulatszámon pörgött. Kezek, lábak az égben, színpadmászás, volt minden. Láthatóan maga a csapat is örült a fogadtatásnak. A rákból felépült frontember csakúgy jó formában volt, mint a többiek. A mindig mosolygós Stigma elánja is lenyűgöző volt.

Itt nem volt gyenge pont, a csapat szinte minden korszakot megidézett. Bár a koncertnek egyöntetűen zseniális volt, néhány nóta mégis jobban esett, mint a többi. A Gotta Go, az Old New York vagy a For My Family voltak számomra csúcspontok. Meg a Ramones feldolgozás („we never been metal band, we never been hardcore band, we are punk rock band”). Ebben az esetben nincs értelme cincálni a setlistet. Ez úgy volt tökéletes ahogy volt.

Ui.:

Két megjegyzésem mégis lenne a koncerthez, melyeknek semmi köze a zenéhez, inkább az emberi hülyeséghez. Nem célom senkit megbántani, de a kisgyerekek becűgölése az első sorba, úgy gondolom, nagy felelőtlenség. Főleg egy ilyen bulin. Nem várhatod el senkitől, hogy rájuk figyeljenek. Stigma szerencsére észnél volt, és mind a három lurkót felinvitálta a színpadra egyből a koncert kezdése után (amikor látta a közönség intenzitását), így megelőzve az esetleges bajt. Nem vitatom, hogy hatalmas élmény lehetett a gyerekeknek, de akkor is felelőtlenségnek tartom a dolgot.  

A másik dolog az üvegszilánkok a földön. Rühellem az ál-zöld repoharat, meg a lehúzótokent, de még mindig jobb, mint a törött szilánkok, egy „hempergős-elesősfelkelős” hardcore bulin. A legjobb az lenne, ha egy ilyen eseményen nem kéne magyarázni a közönségnek, mért ne vigye be, hanem ép ésszel felfognánk a dolgot.

Képek: Gear, Agnostic Front