#Más Színpad

[angelofghetto]

Mint annyiunkéból, az én családomból is van aki Angliában dolgozik, és végre halad az élete. Mikor meglátogattam és hazatértem, elnéztem az embereket a metrón, és az jött le: ezek az emberek meg vannak törve. Nagyon más kint már az utca hangulata is. A legcsóróbb emberekből is olyan önbizalom és önérzet árad, hogy irigylésre méltó.

Próbálom kitalálni MP titkát. Jó időben van jó helyen, mikor az embereknek összegyűlt a csalódottsága, tehetetlenség érzése, és megérett a helyzet, hogy valami nagyon mást akarnak, mint ami van, ami felé tartunk. És kell a közvetlen természete, hogy nem hataloméhes, hanem kicsit bot csinálta reményember, amolyan Lúdas Matyi, aki végre elnáspángolja Döbrögit.

Ahogy múltkor írtam: nem a táblán játszik, kiszállt a nem működő szisztémából, ő egy új táblát hoz, és arra biztat mindannyiunkat, hogy mi rajzoljuk fel rá az útvonalakat, mi alkossuk meg a szabályokat, és finomítsuk azokat, miközben együtt játszunk. Nem kell neki hatalmas színpad ledes háttérrel, nem kellenek testőrök, úgy jön-megy, hogy azt érezzük, egy közülünk. Nem véletlen, hogy ismeretlenek annyian reflexből letegezik.

Egy nyugatot látott fiatalt látok, aki benne élt egy másfajta létezésben, egy működőbb demokráciában, aki laza természetességgel vált németre, ha németül szólítják meg az utcán. Ezért lenne jó hazacsábítani a fiataljainkat, hogy ne a komcsi világban szocializálódott, korlátok, parancsok és öncenzúra közepette nevelkedett politikai osztály kormányozzon fantáziátlanul, hanem friss szél söpörje ki a megdohosodott levegőt, és fedezzük fel végre a saját erőnket és életrevalóságunkat általuk.

MP az első a gengszterváltás óta, akinek egy pillanatra elhiszem, hogy közöm lehet a saját önrendelkezésemhez.

[dajkag]

– A kurva életbe, hát 2024 van, komolyan ezt kell csinálni, bazmeg? – üvölti a fülembe Andor, túlharsogva a gerjedő gitárokat, közben üzembiztosan fröcsög a nyála, én meg csak arra tudok gondolni, hogy soha az életben nem idegesített még ennyire az elitista nyávogásával. – Még mindig itt tartunk, bazmeg? Hát nézd már meg a gyereket. Piros trapézgatyában jön ezekkel a gyász moll akkordokkal és akkor mindennek tetejében egyszer belekezd a Húsrágó, faszverőbe. Hát tényleg csak húsz évet késtél, faszomöccse. – Andor nézi a színpadot és magyaráz tovább magának, mert engem mondjuk kurvára nem érdekel.

Jó, valahol persze igaza van. Nincs ebben semmi eredeti, semmi érdekes, semmi meglepő. Nézem a piros trapézgatyát meg a gondosan fényesített Telecastert és arra gondolok, hogy tíz évvel ezelőtt is gáz volt Kispált játszani és én is simán körbe röhögtem volna ezeket a srácokat, ma este viszont valahogy mégis úgy érzem, hogy bazmeg, én rehabilitálnám a hatásvadász bölcsészrockot, mert amúgy ők csinálják jól. Nekik van igazuk. A nagyseggű, szemüveges lányok mind itt ugrálnak a színpad előtt vagy a pulttól nézik ábrándos tekintettel, ahogyan a téren fátyolként megülő cigifüstön átszűrődik a homoerotikusan lengedező, piros gatyaszárak sziluettje.

Ahol én nőttem fel, ott sosem találkoztam velük, pedig Isten látja lelkem, szerettem volna. Viszont annak a látványa, ahogyan egy szőrös férfi gyomorból gurgulázva üvölti a pofádba, hogy „megdöglesz, a kurva anyád!” nyilván sosem lesz annyira vonzó, mint ez a rohadt piros trapéznadrág, meg az, amikor egy csinosan borotvált, huszonéves kis pöcs énekli rekedtes hangon, hogy „Mindentől messze, a szívhez közel / Csinálj csodát, én meg elhiszem”. Szóval a bölcsészlányok helyett itt maradt nekem Andor, aki elméletben a barátom, gyakorlatban meg csak egy hatalmas adag, elitista gőgbe csomagolt kisebbségi komplexus. Sajnos azonban nem sok jobb lapot osztott a Jóisten, abból kell gazdálkodnom, ami van.

– Amúgy ki volt a kiscsaj? – néz rám üveges tekintettel.

– A Hannára gondolsz?

– Miért, volt itt más is?

– Ja, nem... De neki amúgy vőlegénye van. – mondom, hátha sikerül leszerelni ezt a faszt, de persze miért is sikerülne.

– És ez engem szerinted érdekel? – mondja, és hát oké, touché. Kivételesen igaza van, mert engem sem érdekel. – Hát, meg lehetne szopatni. – teszi hozzá azzal a gyíkszerű vigyorral, én meg arra gondolok, hogy hát gyakorlatilag anyádat is, és legszívesebben levernék neki egy olyan sallert, amilyet még soha senkinek. "A karod csak egy holtág, vágd el és szaladj" – duruzsolja közben a háttérben a trapéznadrágos, és komolyan mondom, nem áll neki rosszul. Persze, vágom én, hogy ez csak póz, de valahogy mégis megnyerő. Eszembe jut, hogy tizenhárom éves koromban arra gondoltam, hogy ez a szám valami grufti faszság az öngyilkosságról és baromi kínosnak tartottam, de aztán pár évvel később egy házibuliban sikerült annyira begombáznom, hogy szóról szóra dekódoltam az üzenetét, ami hatalmas megvilágosodás volt akkor. Másnap reggelre persze elfelejtettem a kurva nagy megfejtést és hiába gondolkodtam, úgy tíz évre ott marad a levegőben lógva, hogy „a karod csak egy kibaszott holtág”.

Fél órája sincs amúgy, hogy itt basszuk a rezet. Ahogy beléptünk az udvarra, nyilván rögtön a pulthoz mentem, mert kicsit feszült voltam, amiért a Bogi még mindig nem írt vissza, pedig úgy 8 órával ezelőtt látta az üzenetemet. Mondjuk lehet, hogy megint én basztam el valamit, mert például miért is kellett a képeit pont egy '92-es staight-to-video animéhez hasonlítanom a hajnali harmat, vagy a fasz tudja, mi helyett?

Szóval, ahogy ezen gondolkodtam és vártam a sört, egyszer csak hátulról a nyakamba ugrott valaki. Nyilván tudtam, hogy a Hanna az, más nem lehetett., tulajdonképpen ő az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Semmi komoly, csak szerettem volna látni. Egyszerűen jobbkedvűvé tesz a jelenléte. Abban meg még nincs semmi szerintem, még akkor sem, ha alig egy hete találkoztunk először egy házibulin, ahol csak pár mondatot beszéltünk, és említette, hogy szombaton itt lesz. Én persze már akkor tudtam, hogy lejövök, sőt, említettem is neki, mert tudtam, hogy ez a lány nem erről a világról való, aki ugyanis Hűvösvölgyi Hannaként mutatkozik be, az minimum valami erdei tündér, szirén vagy a tököm tudja. Szóval tudtam, hogy a Hanna itt lesz, a fogadtatásra viszont rohadtul nem számítottam, sőt, valójában arra sem, hogy egyáltalán megismer.

– Te tényleg eljöttél? – Kérdezi a nyakamba ugorva, azokkal a hatalmas, barna szemeivel, én meg közben a faszijára gondolok, akit nem is ismerek, meg arra, hogy „Katz, bazmeg, hát te TÉNYLEG eljöttél.”

– Ja, persze, pont erre jártam, vagyis jártunk, és gondoltuk, beugrunk egy sörre.

– Tök jó, érezzétek jól magatokat, még találkozunk.

Ja, lehet.

– Na jól van, Faszrágó, húsverő. Igyunk egy Unicumot! – szakítja félbe a gondolataimat a színpad előtt állva Andor, és majdnem sikerül meggyőznie arról, hogy az majd jó lesz nekem, de aztán eszembe jut, hogy keserűt csak akkor iszik az ember, ha valami nagyon nincs rendben. Ha azt a sötéten tátongó, fekete űrt be kell valamivel tömködni, ott belül. Na, akkor talán jó lehet ez az ocsmány, gonosz, undorító antianyag is. Ma csak kettőt ittam, az egész jó arány. Nem tudom, szét kéne-e csapni magamat egy harmadikkal, szóval ránézek a telefonomra, hátha már ideje elindulni haza. 23:23 van, hát ez mennyire közhelyes, bazmeg. Bogitól meg közben hat új üzenet érkezett.

Megnézem őket és arra gondolok, hogy faszom, hát vajon a Máté már alszik mellette vagy még csak most ment be a fürdőbe, és akkor pont van ideje rám. És akkor az érzelmek egyébként is gusztustalanul örvénylő kavalkádja nyilván úgy kavarodik fel bennem, mint amikor az instant kávét a reggeli meló előtt összeöntöd egy feles keserűvel. Az az igazság, hogy irgalmatlanul jó lenne most hányni egyet. Egészen addig okádni, amíg ki nem ürül belőlem minden. A gondolatokkal és érzésekkel, a Bogival meg a Mátéval és úgy általában minden faszsággal együtt, egészen az utolsó cseppig. Amíg szét nem foszlik a belsőm és amíg eggyé nem válok az anyatermészettel.

Bepötyögöm a chatbe, hogy „a karod csak egy holtág...”, aztán kitörlöm a picsába és majd inkább reggel megírom, hogy valójában miért olyanok a képei, mint egy lassú nyári délutánról szóló, melankolikus kispróza. Szerintem jól hangzik.

Az óra közben 23:24-re vált és odafordulok Andorhoz.

– Tudod mit, bazmeg, igyunk egyet. De te fizeted.

Addigra a háttérben az utolsó akkordok is lecsengtek.

„Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem.”

[pokuc]

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol a zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében, nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan pattogtatott – „vigyázz!”-ban, „tűz!”-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák, nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben, a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan vergődő jajsikolyban, a csöndet növelő néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban, ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, kürtben, az operában, épp oly hazug-harsányan zengő szoborkövekben színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban s abban, megállt a kapualjban: hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem; ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget: nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban; az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves, mikor jössz haza, kedves; az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban a hirtelen puhábban szorított kézfogásban, ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban, nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban, mert szépnek csak azt véled mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél, tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, fönt a tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak, a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból, a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad; hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék; vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog: hegyen és tenger mellett be ezt lehelled; cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben; a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor zuhogásban, az égigérő rácsban, a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban; mint víz a medret követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből, ő les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába, beivódik, evődik velődig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból, mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál; s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni, bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed, hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy; vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hű akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.

(1950-1951)

[metalindex-hu]

Nehéz örökségből kell talpra állni: Delain, Illumishade – Barba Negra, 2024. 01. 27.

Nehéz örökségből kell talpra állni: Delain, Illumishade – Barba Negra, 2024. 01. 27. - https://metalindex.hu/2024/02/03/nehez-oroksegbol-kell-talpra-allni-delain-illumishade-barba-negra-2024-01-27/ -

Hosszú út vár a Delain zenekarra, hogy visszatérjenek oda, ahol pár éve jártak, és ez az út nem lesz egyszerű. Hogy mennyire nem, annak első lépéseit néztük meg ezen a szombat estén, de kezdésként a svájci Illumishade mutatkozott be.

Ha Svájc kerül szóba rockzene terén, akkor más zenekarok mellett az Eluveitie neve is felmerül, a banda folk metal vonalon igen erős bástyája az európai szcénának. A csapat két tagja egy saját projektet hozott létre az anyabanda mellett, az Illumishade 2019-ben alakult és ezen koncertig egy albumuk jelent meg.

A zenei világ igen messze van attól, amit eddig Fabienne Erni énekesnő és Jonas Wolf gitáros játszott a másik felállásban, és kissé tőlem is távol van, bár azt el kell ismerni, hogy Fabienne hangja zseniális. Iszonyat nagy dolgok jöttek ki a torkán, de nekem picit jobban tetszett, amikor nem énekelte le a csillagokat is az égről.

Ez a fajta progresszív muzsika nem egyszerű, nem könnyen befogadható, nem üt egyből. Bonyolult, összetett, eklektikus, egy dalban van legalább 3-4 olyan váltás, ami nem könnyíti meg az élvezetét. Voltak részek, amikor éppen beindult a csapat, bólogatni is elkezdtem, majd tempóváltás, és máris olyan rész jött, amit figyelmesen kellett hallgatni, nem headbangelés közben.

Az utolsó előttiként érkező Tales Of Time kezdése volt nagyon erős, de ott is jött aztán az összetett téma. Ennek ellenére ez volt az egyik emlékezetes pontjuk számomra.

Csak pillanatokra, percekre tudtam igazán élvezni a koncertet, pedig Fabienne hangja és színpadi jelenléte nagyon megnyerő volt. Szegény a hálós ruhájával megszenvedett, szinte folyamatosan beleakadt valamelyik rész a színpad elejére kitett dobogókba.

Azt kicsit sajnáltam, hogy amikor Jonas mellett a basszusgitáros Yannick Urbanczik és a billentyűs hölgy, Mirjam Skal is kisegítette Fabienne-t a refrénekben, akkor kevés hallatszott belőlük, igazán vastag lehetett volna a vokál.

Azért az énekesnőn látszott a sokévnyi rutin, nagyon otthonosan mozgott a színpadon, a közönséggel is jó kapcsolatot teremtett, tudta, mitől döglik a légy. A Rise nótában egy külön kitett billentyűzethez ült és szinte egyedül adta elő a szerzeményt, itt is előjött, hogy mennyire jól tud bánni a hangjával.

Egy szó, mint száz, én azt éreztem, hogy a hangja sokkal jobban tetszik, mint maga a zene. A közönség ellenben hálás volt a dalok végén. Ami még talán necces húzás volt, hogy a majd februárban megjelenő, így a nép számára nagyrészt ismeretlen lemezről való darabok tették ki a műsor közel felét.

A progresszív zenét kedvelők tegyenek egy próbát a zenekarral, mert Fabienne hangja zseniálisan jó, és egy tündéri személyiség, de az alápakolt muzsika nem az én világom. Én ennél „egyszerűbb” rocker vagyok…

Elegy / Enemy / Here We Are / Crystal Silence / Cloudreader / Rise / Muse Of Unknown Forces / Tales Of Time / World’s End

Vissza a startvonalra! Kb. ilyennek érzem jelenleg a holland Delain helyzetét, ahonnan nagyon nehéz lesz újra elérni azt a szintet, amit Charlotte Wessels 2021-es eltávozása előtt magáénak tudhatott a zenekar. Mondhatjuk, hogy ha a főnök, Martijn Westerholt nem ennyire elkötelezett a banda iránt, akkor már nem is beszélhetnénk Delainről. De ő mindig próbál talpra állni, és szerintem a kezdetek után most lesz a legnehezebb dolga.

Volt egy közel 10 évig jól prosperáló összeállítás az egyik legszerethetőbb, legközvetlenebb énekesnővel az élen, akinek a színpadi lénye, kisugárzása, jelenléte, a közönséggel való kommunikációja kiemelte a jelenlegi szcéna frontasszonyai közül. Az igazi szomszédlány-effektust éreztem nála, többször sikerült koncert után szót váltani vele, és egy igazi tündéri teremtés. Ami a zenekar többi tagját illeti, egész jól sikerült pótolni a kikerült tagokat, sőt nagy fegyverténynek tekinthető, hogy korábbi zenészeket sikerült közel 10 vagy több év után visszacsábítani.

Csak hát ugye a frontlány szerepe itt nagyon hangsúlyos kérdés. A legsikeresebb időszak zenészeihez fazonra nagyon hasonló srácokat sikerült találnia a főnöknek, ugyanis az olasz Ludovico Cioffi basszusgitáros kinézetre és színpadi mozgásra nagyon emlékeztetett Otto Schimmelpenninckre, nem gondoltam volna, hogy van még olyan basszeros, akinek ekkora haja van.

Ronald Landa gitáros is nagyon emlékeztetett fizimiskájában Timo Somersre, ráadásul a konferanszié szerepet is gyakran magához ragadó hangszeres egész jól hozta a régi tételeket. Ami valahol érthető, ugyanis a program egy részének születésekor még ő is aktív tag volt.

Ugyanez igaz volt a dobok mögött helyet foglaló Sander Zoerre is, akit szintén visszahívtak, és aki ugyanúgy jelen volt a program nagy részének eredeti feljátszásakor.

Még egy dolgot sikerült átmenteni a korábbi sikeres szakaszból, az pedig a látvány és a konfettiágyú. Még Charlotte használta azt a mikrofonállványt, ami a színpadi fényekkel összhangban világított, és amit most Diana Leah örökölt meg.

Az új énekesnő amúgy egész korrekt módon hozta a régi tételeket, sőt, néha olyan érzésem volt, hogy azért esett rá a választás, mert az orgánuma nagyon hasonlít elődjére. Amikor becsuktam a szemem, bizonyos részeknél simán Charlotte hangját hallottam, ami alapvetően nem rossz eredmény, csak hát az a bizonyos plusz…  Az új anyag is jó, de a koncert megmutatta, hogy az igazán nagy őrjöngés a régi slágerekre volt.

Nagyot nem lehet velük hibázni, mert olyan slágerparádét raktak össze, amik mindig is jól bevált ütőkártyák voltak egy Delain-koncerten. És ezek a dalok most is ütöttek! Sőt, még azt is sikerült megoldaniuk, hogy a turnéra egy kisegítő énekes srác is jött velük, az alacsony termetű, de hatalmas hanggal megáldott Paolo Ribaldini, aki olyan dalokban jelent meg, amik eredetijében Marco Hietala, a Nightwish volt basszusgitárosa énekelt, és Paolo hangja néha szintén nagyon emlékeztetett elődje jellegzetes orgánumára.

A koncert közepén volt egy háromszámos blokk, amiben feltűnt az énekes, és aminek záró tétele az a The Gathering volt, ami a banda egyik legnagyobb slágere, itt nálam is előjött a libabőr, a közepén a kiállás után pedig érkezett a menetrendszerű konfettiágyú. Van ami nem változik, de talán jó is így.

Ami a programot illeti, ügyesen úgy rakták össze, hogy nem pakolták agyon az új tételekkel, inkább 3-4 régi nóta után vettek elő egy friss darabot. Így a régi slágerek okozta eufória továbbvitt minket az új tételekre is. A csak közel félig megtelt kis sátor is jelezte, hogy ez a Delain már (még) nem az a Delain, amit sokan szerettünk. Akik ott voltak, azokra nem lehetett panasz, a „Delain! Delain!” skandálás szinte folyamatos volt a koncert alatt, Martijn többször lejött a ledekkel felturbózott hangszere mögül, hogy meghajolva megköszönje a fogadtatást.

Hogy a technika ördöge is közbeszóljon, szegény Ronaldnak a buli közepe felé elszállt a gitárja, és percekbe tellett, mire egy másikba életet lehelve folytatódott a koncert. Az még látszott a csapaton, hogy az ilyen üres időkre nincs meg a rutin, Diana ezt próbálta kitölteni azzal, hogy elmondta, ő román leányzó, és ugyan szomszédos ország vagyunk, de még sosem járt nálunk. Nem biztos, hogy ez volt a nyerő: kínos téma egy kínos szünetben.

Nem csak hangban hasonlított Diana az elődre, volt pár olyan mozdulata is, amik szintén ismerősek voltak korábbról. De ezzel nincs baj, bele fog jönni, rutint kell még szereznie, mert amúgy a közönséggel nagyon barátságos volt. A szívecskéket folyamatosan dobálta felénk, és az első sorok az ökölpacsiból is kimerítő mennyiséget kaptak tőle.

Az estet záró részen két nóta erejéig Paolo újra színpadon termett, és be kell valljam, a plusz énekes szerepeltetése kiváló döntés volt, mert így a duetteket nem samplerről kellett megoldani. Hogy meddig tart a kollaboráció, az még kérdés, de jó döntés lenne minél tovább megtartani, ugyanis sokkal élvezetesebb egy élő hangot hallani, mint valami magnóról bejátszottat, még ha az Marco hangja is.

Zárásként újabb gigasláger, a We Are The Others érkezett, a közönség nagy ovációja és éneklése kíséretében, ami után azt éreztem, hogy még a zenekar is meglepődött az ennyire melegszívű fogadtatáson.

The Cold / Suckerpunch / Burning Bridges / The Quest And The Curse / April Rain / Get The Devil Out Of Me / Sleepwalkers Dream / Invidia / Queen Of Shadow / Your Body Is A Battleground / The Gathering / Don’t Let Go / Moth To A Flame / Not Enough / Mother Machine / Control The Storm / Sing To Me / We Are The Others

A svájci Illumishade matekmetaljához más szellemiség kell, mint az enyém, de Fabienne teljesítménye nagyot emelt a színvonalon és végülis minőségi produktumot nyújtottak. A Delain fellépésétől – bevallom – előtte tartottam, mert nagyon kedveltem a csapatot, és nem tudtam, mit várhatok a nagy változás után. Direkt nem néztem semmilyen élő felvételt tőlük. És nem volt rossz! Annak kifejezetten örültem, hogy ennyi kedvencem terítékre került, és az új énekesnő egész korrekten hozta azokat. Jó döntés volt egy orgánumban hasonlót keresni, így nincs akkora kontraszt a régi dalok élőben való prezentálásában, illetve nyugodtan elő lehet venni a nagy slágereket, mert nem lesznek teljesen mások, mint ahogy megszoktuk. Az a bizonyos plusz sajnos távozott, és már nem lesz ugyanolyan egy Delain-koncert, de én örülök, hogy mégis vannak, és hogy így teljesítenek. Kezdő lépésnek mindenképpen jó volt ez a koncert! Szerintem biztosan találkozni fogunk még. Ha rajtam múlik…

Szöveg és fotó: Savafan Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!

[soulonefonix]

A lét színházában

A lét színházában, hol minden lépésünk a jelenlét művészetévé válik, ott ülünk mi, a múló pillanatok trónjain, gondolataink szőtte köntösökbe burkolózva. Valahol a lét és nemlét határmezsgyéjén, ahol az időtlen idők suttogása rezonál a végtelenbe vesző csendben, érzékeinkkel tapogatózunk a megfoghatatlan után.

Elgondolkodom, vajon létezik-e mélyebb értelem az ősi ellentétek tánca mögött, amelyeket a világ színpadán játszunk el: fény és árnyék, jó és bánat, teremtés és rombolás. Ezek az ellentétek, mint égi csillagok fénye a sötét éjszakában, útmutatást nyújtanak, miközben végigjárjuk az élet kanyargós ösvényeit.

Minden egyes pillanat, mint egy elszórt gyöngyszem a végtelen kozmosz tengerében, csodálatos és egyedi. Egy pillanat, amikor a lélek súlytalanul lebeg a létezés és a nemlétezés között, és a szívünk mélyén tudjuk, hogy az élet valójában csak egy álom, amelyben a szerepeink változhatnak, de az esszenciánk örök és változatlan.

Ebben a művészi csendben, ahol a gondolatokat csak a szív dobbanása kíséri, keresem a válaszokat, melyek oly gyakran elillannak, akár az ősz első falevelei a szélben. Az érzések, mint az őszi zápor, mosnak tisztára minden kétséget, és a belső hang, az, ami marad – egy dallam, mely a lélek zenekara által szólal meg, mélyen és kitartóan, átívelve az időn és téren.

Ebben a világban, ahol a láthatatlan szálak szövik össze a sorsunkat, megtanuljuk, hogy az élet nem más, mint az örökös változások tánca, és mi magunk vagyunk a zene, amit a létezés játszik – hol halkan suttogva, hol vad szimfóniában törve a felszínre. A belső béke keresése pedig nem más, mint a harmónia megteremtésének vágya a láthatatlan, de örökké hallható univerzális dalban.

#Művészet, #Filozófia, #Mítosz, #Álom, #Időtlenség, #Harmonia, #Színpad, #Gondolat, #Ellentét, #Kozmosz, #Lélek, #Belső, #Szerep, #Szív, #Változás, #Harmónia, #Sors, #Érzék, #Szimbólum, #Rejtély#soulonefonix#chatgpt#aiart#dalle3

https://soulonefonix.wordpress.com/.../21/a-let-szinhazaban/

[timotheusrietbergen]

Jó látni hogy a pénz hová megy: az mcc és az mbh két kézzel szórja az adónkat az állami ideológia terjesztésére. Több tucat sátor, több száz ember. Négy színpad ahol csak férfiak - vagy inkább huszonéves megmondógyerekek - osztják az igét. Az egyiken épp azt logikázták ki hogy az eus jogállamisági eljárások valójában politikai hátterű támadások, mert ha valódi jogi probléma lenne akkor más országok ellen is indítanának, nem csak Magyarország és Lengyelország ellen. Közben egy biztonsági gyerek épp vitatkozott négy fiatallal, mert azok káromkodtak. "Ez egy családbarát rendezvény!"

Ijesztő ami ebben az országban megy...

[viragfold]

Lokálkulturális kerítésszaggató

Tranzdanz Szombathelyen

December közepe táján mindenki siet haza meleg otthonába, hogy le ne késse az „Iraklebombázás” c. angol-amerikiai tévésorozat aktuális epizódjának megtekintését. Ám azok, akik 18-án az estét nem a CNN előtt töltötték, hanem a szombathelyi Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ napalm nélkül is porladozó színpadára meredtek, egy lokális jellegű atomtámadásnak lehettek tanúi.

Ez a színházterem korábban oly’ sok mindent megélt: gyakran unalmas előadásokat, melyekben csak a kivezényelt középiskolások ‘szotyiössztüze’ hordozott némi életszerűséget. Azonban, amit Kovács Gerzson Péter Tranzdanz táncszínháza művelt e kopott színpadtérrel, az váratlanságával olyan csodát produkált, mint amikor a C64-ben egyszercsak pörögni kezd a vindózkilencvennyolc. A bemutatott művek közül az elsőben (Illud Tempus) a fény, a tér, a mozgás háromdimenziós írásjelei mint repeszek roncsolták szét a színházról, a táncról, a zenéről, a vetített képről, az improvizációról alkotott fogalmainkat. A hasonlat nem véletlen, hiszen ebben az archaikus agresszivitásban, ősi végletességben - mely az árnyjátékszerű, finom áttűnésektől a foszforeszkáló bottal táncoló férfi erőteljes világáig terjed - van valami keleteurópabalkáni szupervadság plusz hiperérzékenység.

A második munka, a Clip egyszerre rombolta és építette a folklórral kapcsolatos gondolkodást. Szó sem volt itt ‘ősgyökérségkutatási misztériumpolicájról’, mely az általa érvényesnek tartott originalitás újraszülését írja elő (vö. „tiszta forrás”, stb.), hanem a néptáncnak arról az univerzalitásáról, melynek lényegéhez hozzátartozik a rögtönzés, a szabadság, a duhajkodás mint transzcendencia, a váratlan és véletlen összefüggések, az erre adott zenei és mozgásbeli válaszok, a rácsodálkozás.

A MU Színház „Más színpad” című sorozatában ez volt a harmadik előadás Szombathelyen. Szemlátomást egyre többen kíváncsiak Tóth Gábor producerkedésével megvalósuló programokra. Időzített detonációkról van szó, melyek talán életteret robbantanak ki egy koránt sem provinciális nyugat-dunántúli színházkultúra számára.

(IndexWest, 1998.december 21.)

Abajkovics

[thisisnotadiehardmovie]

Semmi más vágyam, mint ledögleni a világzenei színpad elé egy sörrel, nézni az embereket és bambulva hallgatni valami etnic-jazz fúziót és még nincs 9 óra.

[gyorinokedli]

A pszihológusommal arról beszélgettünk, hogy az emberek agya olyan mint egy színpad. 2 karakter áll rajta állandóan, egy kb 5 éves forma és egy felnőtt. Mindegyikük a maga attribútumaival. Nagyon szeretik egymást, és ez az embernek a 2 aspektusa. Viszont néha jönnek más szereplők, egy bunkó főnök, egy csúnya komment, egy válás bármi. Olyankor a felnőtt karakter megvédi a gyermeket. És ez a felnőtt karakter képes döntéseket hozni, és fel tudja mérni annak következményeit is. Ennek fényében kisebb-nagyobb kibillenésekkel de ez a színpad jól működik, minden színész a helyén van. Ilyen egy normál ember agya.

Viszont arra is rá kellett jönnünk, hogy az én színpadomon az esetek nagy többségében csak a gyermek van. Aki önmagában kedves, jószívű, kreatív és vidám, de képtelen irányítani ezt a színpadot, így az előadás gyakran káoszba fullad, emiatt pedig a gyermek nagyon szomorú. A felnőtt pedig csak elfelejt jönni.

Ezt mindig is éreztem. Hogy nem úgy van az agyam ahogy másoknak. És ez a fejetlenség, ez az összetarthatatlanság számomra mindig is szégyen volt. Próbáltam elnyomni ami persze csak nagyobb katasztrófához vezetett.

Ma kirúgtak. Nagyon nagyon megviselt, nem tudtam mit kezdeni magammal, túl sok minden van most kockán. És megint sírt a kisgyerek a színpadomon és megint egyedül volt. És én már nem tudtam mást tenni. Átöleltem őt és hagytam játszani. Majdnem 2 éve alkottam úgy hogy annak semmi célja nem volt, nem volt elvàrásom felé, csak élveztem a folyamatot. Nincsen még kész, de nagyon büszke vagyok rá. Nem azért ahogy kinéz, hanem amit nekem jelent ez.

[hopelessforyou]

Változtatások

Gyakorlom a mozdulatokat,

megtanulom,hogyan kell

színlelni,hogy minden tökéletes.

Elsüllyedek az óceánban,

fulladok,de csendben vagyok.

Még mindig azt hiszik,

hogy tudok úszni.

Változásokon megyek keresztül,

de esküszöm,hogy ugyanaz maradok.

Csak egy kis türelmet szeretnék.

Üldözöm az érzelmeket,

legtöbbjük elrepül.

Még mindig üresnek érzem magam.

Keményen dolgozom,

hogy beilleszkedjek.

Miért annyira más mindenki?

Labirintusokon,útvesztőkön

rohanok át, mintha az egész

egy színpad lenne.

Olvasd a forgatókönyvet

és kérlek lapozzunk.

Harcolok az évszakokkal,

megakarom találni az

értelmemet,talán van oka,

miért élem át ezeket a

változásokat.

Hayd-Changes átdolgozás

[csillagszemumnek-itelve]

Idő

Annyira semmi kedvem nincs a mai naphoz..se... mindenki azzal nyaggat, hogy mosolyogjak, legyek vidám, meg boldog....de ha egyszer nem érzem akkor nem tudom eljátszani! Az életem nem színház, nem színpad, miért kéne megjátszani magam? Én nem tudok más lenni, mást mutatni mint amit érzek, ami vagyok. Azt mondjátok az idő majd megold mindent. Akkor miért kínoztok, hogy miért nem változtatok? Mit gondoltatok, hogy ilyen rövid idő alatt minden rendbe jött? Mégis hogy? Olyan mély érzelmeim vannak, hogy ezeket nem lehet ennyi idő alatt lerázni! Hagyjatok már békén! Még nem jött el az idő, még nem múlt el amit érzek! .. és tudjátok mit, nem is akarom lezárni! Szeretem! Szeretlek kicsim!

[angelofghetto]

Lilikém, szentem...

A szándékot értem. Az indulatot, a zsigeri dühöt értem. Én is káromkodom, ha véletlenül belerúgok az ágy lábába. De a színpad, a nyilvános beszéd más műfaj.

Találtam egy véleménycikket, és elég sok dologgal egyet is tudok belőle érteni. “ Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá“ - mondta Eszterházy Péter... “Légy példakép a durvább vérűeknek” - mondta Shakespeare. Ez kell hogy legyen a vezérfonal.

Nem tudom, hogy a társaid biztattak-e a nagyszünetben, hogy “ez jó, ezzel állj ki a színpadra”, hogy polgárpukkasztásnak, replikának szántad, vagy csak a saját 15 perc hírnevedet kerested. Azon gondolkodtam, hogy ez mennyire a te felelősséged, és mennyiben azoké, akik nem figyelmeztettek, vagy a tananyagé, amely nem tartalmaz retorikát, nyilvános beszédet, érveléskultúrát.

Mentségedre szóljon, hogy civil vagy, mint ahogy civilek azok a szakszervezeti vezetők, és mások, akik a színpad hátsó sorában ahelyett, hogy komolyan, figyelve, határozottságot sugározva álltak volna, cseverésztek és nevetgéltek a beszélő háta mögött. Ez nem profi.

És ott a stílus. Az erőszak erőszakot szül, a trágárság lehúz. Jó példa, hogy mikor az utcán a melósok “majomszigetben” állják el a járda teljes szélességét cigizve, kávézva, mocskos szavakat használva trécselés közben, hogyan próbál utat törni magának az ember lánya. Azzal hogy bekiabál “húzzál már arrébb, paraszt”, vagy egy félmosollyal, kedves hangon, hogy “uraim...” és vár. Az első esetben nem kell ecsetelnem, mit kap. A másodikban azonnal szétrebbennek, esküszöm, még olyan is akad, aki meghajol, és legtöbbször még valami kedveset is mondanak. Napi tapasztalat. Az emberek többsége inkább felfelé szeretne igazodni, nem lefelé... már akiben van még emberi érzés.

Én is voltam kamasz, és akartam szembemenni a világgal, kifordítani a sarkaiból, de több évtized alatt megtanultam a Nap, a Szél és a Vándor meséjét. Nagyapám csak úgy mondaná: mézzel fogunk legyet, nem ecettel.

És hogy bizonyítsam, mennyire maga alá tudja gyűrni a rosszul megválasztott stílus a mondanivalót: azon kívül, hogy csúnya szavakat használt, emlékszik valaki arra, hogy miről beszélt ez a drága lány?

[mercsuh]

ha itt lennél

persze, jól vagyok. minden rendben, igen. csak mindennap gondolok rád. nem mondom, hogy minden órában, de egy nap azért többször is. a barátaim már nem kérdeznek rólad. szerintem néhányan azt hiszik, hogy túl vagyok rajtad, a többiek meg csak szeretnék, ha így lenne, és inkább nem emlékeztetnek rád. de múltkor azt hittem, hogy téged látlak. koncerten voltunk, egy pillanatra hátrafordultam, és a tömegben, jó néhány sorral mögöttünk, ott álltál. vagyis csak a hasonmásod, a nagyon pontos alteregód, de a koncert végéig szinte teljesen meg voltam róla győződve, hogy te vagy az. állandóan hátranéztem, de túl sokan voltak, és én túl alacsony is vagyok, meg aztán rám is szóltak a többiek, hogy ne mocorogjak, ne forgolódjak annyit, a színpad felé nézzek. így aztán mikor véget ért a koncert, akkor végre mindenhol téged kutathattalak szabadon. aztán meg is találtalak, de az nem te voltál. most sem igazán tudom eldönteni, hogy szomorú voltam vagy megkönnyebbültem. valahol mindkettő. megkönnyebbültem, mert így a barátaimmal lehettem tovább aznap este, és persze, tudod ezt, tudom, hogy tudod, de ők a legnagyobb támaszaim, nélkülük ezt nem éltem volna túl. ha velük vagyok, kicsit úgy érzem, hogy leveszik rólam a terheket, cipelik egy kicsit helyettem, hogy jól legyek, hogy megpihenjek. és mikor rád néztem, vagyis arra, aki nem te voltál, aztán pedig a barátaimra, tudtam, hogy nem baj, mert jó kezekben vagyok így is. sóhajtottam egyet, és úgy indultam haza, hogy arra gondoltam, hogy nem baj, hogy nem te voltál. még ha közben arra is, hogy biztos alszol már, mert elég későre járt akkor, és hogy remélem jól be vagy takarózva, mert nagyon hideg volt. de egy részem annyira szerette volna, hogy te legyél az. a szívem kapálózott, biztosan emlékszel, hogy mennyire gyorsan tud dobogni. ugye emlékszel? most is azt éreztem, azért fordultam állandóan hátra. meg akartam róla győződni. de nem te voltál, és én szomorú is voltam. állandóan, amikor nap mint nap eszembe jutsz, arra gondolok, hogy ha itt lennél, az milyen lenne. mindig azzal kezdem, hogy ha itt lennél, akkor minden másképp lenne, és többet nem vitatkoznék veled - de ezen mindig el is mosolyodok. hazugság, biztosan vitáznánk sokat ugyanúgy, ezt még az álmaimból sem tudom kiűzni. mondjuk néha talán nem is bánnám a vitákat, csak ne bántsuk egymást. ha itt lennél, folyton örömet tudnánk okozni egymásnak, mert annyi minden hiányzik és annyi mindenre vágyok, a szívem alig bírja. ha itt lennél, mennénk újra kávézókba, kiállításokra, moziba, megnyernénk játékokat, kitalálnánk megint új közös vicceket, amiket csak mi értünk, és más senki. vagy még mi sem igazán. kockacukor. és mert amikor azt kérdezték, hogy „mi na?”, én rá akartam vágni, azt az egyetlen hülye szót, és ott volt a nyelvem hegyén, és még ez is fáj, még ezen is képes voltam elpityeredni. most is, írás közben. ha itt lennél, az sokkal jobb lenne, mint a valóság, azért élek folyton az álmaimban. nem beléd, és mégis beléd kapaszkodom. annyira szeretnék elmesélni is neked mindent. hogy egyik reggel követett az a fura alak, és hogy mennyire féltem. a munkatársaim mentettek meg. vagy hogy milyen jól érzem magam az új helyen, hogy itt tényleg kis boszorkány vagyok. bárcsak érdekelne. bárcsak ne így lenne, ahogy most van. ha itt lennél, ha itt lennél… másra sem tudok gondolni. ebbe menekülök minden elől. 

[wildiesong]

Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve. A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet. Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól. Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk. Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.

Carl Sagan (1996)

[metalindex-hu]

GOD IS AN ASTRONAUT / Dürer Kert, 2023.09.25.

GOD IS AN ASTRONAUT / Dürer Kert, 2023.09.25. - https://metalindex.hu/2023/10/29/god-is-an-astronaut-durer-kert-2023-09-25/ -

Bár néha nekem olyan, mintha a COVID időszak meg sem történt volna, azért  a pótolt koncertek nyomán  mindig eszembe jut, hogy mennyire szar is volt az az egész (minden szempontból). Mert még mindig van olyan koncert, ami abból az érából tolódott. Ilyen volt a God Is an Astronaut fellépése is.

A jobb híján poszt-rocknak titulált zenekar, már az első lemezen olyat domborított, ami rajongókat toborzott a csapat köré. A Clive Barker Nightbreed-jéből felvett zenekarnév hűen tükrözi azt az állapotot, melybe a zenekar egy-egy hangzó anyagával képes taszítani a hallgatót. Az instrumentális koncepció ellenére az írek annyi színt képesek beleolvasztani a zenéjükben, hogy ember legyen a talpán aki megmondja mi történik majd a következő nótában (vagy akár adott nóta következő pillanatában). Varázslatosan ötvözik az elszállós/ gondolkodós részeket a durvább megmozdulásokkal.

Előzenekart nem kaptunk, utólag úgy gondolom, hogy ez nem is nagyon volt baj. Így is hatalmas élményben lehetett része a nagyérdeműnek. Ebbe a koncertbe nem lehetett belekötni. Az instrumentális zenekarokra jellemző módon igen erős vizuális varázslatot is kaptunk. A színpad mögött megjelenő képek csak ráerősítettek arra az érzelmi töltetre, amit maguk a nóták is átadnak. A csapat a Lateral Nois-al nyitott, hogy aztán bele is csapjon a Ghost Tapes egyik legzaklatottabb tételébe, az albumot is nyitó Adrift-ba. Aztán a csapat egyből felvonultatta a nyugodtabb, lebegősebb oldalát is, mivel következett a gyönyörű Epitaph. 

A zene – csak úgy, mint lemezen hallgatva – egyből beszippantott. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzemények, nagyjából végignyargalva a teljes életművön (pl. The Last March, All Is Violent, All Is Bright, Fragile, Burial, Suicide By Star stb.)Az alap set zárásaként pedig más érkezett, mint a legkedvesebb nótám a csapattól, a From Dust to the Beyond. Aztán a nagy ovációnak hála, még egy ráadást is kaptunk a Spectres képében. Kiváló este volt!

Fotók: Dürer Kert, Réti Zsolt

További képek

[elbuktunk]

Szia!

Hónapok óta, nem beszéltünk már értelmesen. Valójában, meg értem hogy miért, hisz a legnagyobb hülyeséget követtem el, amit el lehetett. Nem fogok mesélni, regéket írni arról hogy a fájdalom hogy issza fel a könycseppeim utolsó gördüléseit, mert a valóság az hogy még mindig képes vagyok magam elé bámulni, és zokogni az emlékeden merengve. Eltávolodtunk. Vagyis inkább, elvesztegettelek.

Amikor megismertelek, még nem tudtam hogy milyen az, ha elmúlik egy perc, s többé nem hozhatod vissza. Mostmár rájöttem, hogy az idő végleges, s egyszer minden kinyitott ajtó, nagy széllel a háta mögött, becsapódik.

Nálunk, ez volt a harag.

Haragudtam rád, mert szerettél, s többet nyújtottál a két kezeddel, mint amit addig bárkitől is viszont kaptam.

Haragudtam a világra, mert ismeretlen tényezők elé vetett ki, hogy felszippantsa bennem az addig összegyűjtött rossz maradványaimat. Nem vettem észre, hogy mit is hagyok ki.

Meg szeretném köszönni hogy meg tanítottál érezni, bűnhődni, és erőssé válni, egy olyan helyzet közepén, ami maradandó lesz az elkövetkezendő napjaim, minden egyes percére.

Soha nem hittem volna, hogy azon a napon, amikor először találkoztunk, majd lezárúl veled egy szakasz. S most, mégis itt tartok, egy új kezdet ajtajánál, amit őszintén, félve nyitok ki.

Belelöktelek a mélyvízbe, s nem halottam a fuldoklásod, vagyis inkább csak kizártam, hogy nekem jobb legyen.

De tudod mit?

A mélyvízben, most csak én fuldoklok, amíg te már a napsütötte helyeken bóklászól, s hiába ordibálok utánnad, te figyelembe se veszel.

Meg érdemlem hogy ezt tedd.

Ha visszatekerhetném az időt, azokra a hónapokra ahol a tudatlanságom miatt bántottalak, saját magamat lökném el mellőled. Nem azért hogy más szeretetét megkaphassam, hanem pontosan azért,hogy az első megbántásom után, soha többé ne tudjak rossz perceket hozni az életedbe.

Úgy tartom, hogy az élet egy színpad, ahol szerepeket játszunk el, csak valóságteljesen,hisz ott nem röhögünk a végén, egy rossz tett után.

Nem fogom tovább húzni a szót, biztos untatva olvasod a levelem e percekben. Bizonyára az sem érdekel hogy ezt miért is írom, hisz minden szavam elszállt, abban a pillanatban amikor magadra hagytalak.

Mindig azt mondtam ebben a 3 hónapban, amikor felkerestelek, hogy ez volt az utolsó. De, mégis hogy legyen utolsó, ha soha nem tudtuk normálisan átbeszélni azt amit megtettem.

Érzem, hogy a karma mindent vissza ad, amit én adtam neked, csak engem ez most mindennél jobban felemészt.

Annyi mindent tudnék neked leírni, de ilyen sok sort végig olvasnod, már köszönet részemről, hisz az elmúlt időbe, soha nem szenteltél rám ennyit.

Azért is szerettelek volna mégegyszer látni, és beszélni veled, mert ha minden igaz, a hónapban, Londonba költözöm. Belököm magam egy újabb mélyvízbe, s mindent hátra hagyok, ami egy picit is megtántorítana.

Ideje újra kezdenem az életem, és meg tanulni, hogy az élet, nem csak egy játék, amit félredobhatsz.

Szívből kívánok neked minden jót, sok türelmet, szerencsét, és szebbnél szebb dolgokat ebbe a fekete világba.

Nem tudom megígérni, hogy most írok neked utoljára, de azt igen, hogy soha többet nem fogok elkövetni még egy ekkora hibát az életembe. Megtanultam, hogy a jót, sose vesztegesd el az életedből, épp ezért, most minden emlékünk, közös helyeink, élményeinket hátrahagyom ebbe az országba.

Reménykedem, hogy majd egy napon újra látjuk egymást, s letudunk ülni, mint régen egy forró teára.

Nagyon vigyázz magadra, bármerre is sodor el az ár. Sosem felejtelek el, és köszönöm hogy az életem része voltál. Nagyon sajnálom amiket megtettem, nem fordíthatom már vissza.

Ui. : Ezt a levelet, felégetheted, ki is dobhatod, bármilyen módon kiiktathatod a környezetedből, de tudd, hogy őszinte szavak hagyják el az ujjaimat, hisz soha nem szenvedtem ennyi időt, semelyik ember társasága nélkül.