#Apró sütemények | Explore Tumblr posts and blogs

aretsorozat · 5 years ago

Text

3/4.

Két kutya meg egy Té beszélget. Az ikrek megszületnek, de még nem felednek. Tábortűz az erdő mellett. A Túró-panzió romokban, a kölcsön zombik reggeliznek.

JÖNNEK A FEJVADÁSZOK?

A Gazdag Kábelhez közeli játszótéren, a kedvenc padján ücsörögve

az egyre furcsábban emberi vonásokat öltő ügyvezető igazgató úr

eteti ismét két kedvenc kóborló kutya haverját. Akiket már rég elvitt volna hosszabb kiküldetésre a gyepmester, ha a gyermekeiket szelíden legeltető anyukák nem tudnák, hogy Dzsihád és Hirig urak jólelkű, megbízható pedigréjű gazdával bíró ebek, csak olyan elcsavargósak, mint a kanok általában.

No és ki merné vállalni annak az ódiumát, hogy a mindenki Dokijának iszonyat randa kedvencét a síntér kezére adja, még ha aztán érte is lehet menni, mert biztos van chip a nyakában, tehát csakis pedagógiai okból, ugye…

No és ki szomorítaná el Gál bácsit, aki idős éveire pont ezt a baljós tekintetű

rottweilert bírta a sors által megnyerhetni?

No és ha valakit el kéne vinni, noha talán mégse a gyepmesternek, az a kábel

tévé ügyvezetője, ahogy ez beszél meg motyog a két bolhafészekhez, miközben

kőkeményre száradt apró pogácsával dobálja őket. No de az a baj, hogy a kevés megmaradt diliházban is full telt ház van régóta. Benne két régi, hőn szeretett ismerősünk, Kertai Uhu és Jobbágy Penész. Nahát, nekik se könnyű most az életük, pláne, ha begurul a gyógyszerük az ágy alá, és vagy nem veszik észre,

vagy direkt dobták oda, vagy csak lusták érte mászni.

- Megmondom én maguknak, tisztelt uraim, hogy mi a problémám- ropogtat el

Dzsihád egy száraz pogácsát, amit sikerül elkapnia még reptében, és nem a fején

koppan, amin már régóta az se nevet, aki dobta.

- Nincs szerencséje a gazdáival, kedves Dzsihád?

- Az lenne a legnagyobb, Té. Gál úr jó srác, csak hát kisnyugdíjas, ugye…

- És a csirke far-hátat muszáj neki is egy kissé megkóstolnia, mielőtt magának adja?

- Nem lehet mindenki egy kábel tévé igazgatója.

- Ugyan, Dzsihád, mostanában nekünk se megy ám sokkal jobban.

- Panaszkodik?

- Én nem. Viszont egyre komolyabban fontolgatom, hogy kérni fogom a

felmentésemet.

- Mint ügyvezető?

- Fent! Mint a Tejút Tanács földi ágense. Belefáradtam, uraim.

- Hát igen- ásít egy nagyot Hirig úr is, aminek panaszos felhangja most egy

keserű sóhajtással ér fel. Bezzeg ő már örökre bezárta magát ebbe a testbe…

- De mint Gazdag Kábeles is, barátaim! Fogalmam sincs, mihez kezdjek.

Fel kéne vennem egy új munkatársat. De nem tudnám megfizetni. Keserű

élet az ellenzéki médiázás!

- Hát így se jobb, hogy Jobbágy úr a diliházban van?

- Attól még nem lett több a költségvetésünk, reklám meg alig. De hagyjuk ezt!

Miért szorgalmazta ezt a találkozót, kedves Dzsihád úr?

- Megkérhetném, hogy a lábam elé dobja azokat a kurva pogácsákat és a ne a pofámba?

- Pardon.

- És hol van az a veréb?

- Kamikaze kiképzésen, azt mondja.

- Hol?

- Koncentrál a rá bízott feladatra.

- Ez kifogás.

- Tudom. De mit vár valakitől, aki előző életében még T- Rex volt?

- Mondja ő.

- Hát ez az, Dzsihád úr, ezt mondja őt.

- Na mindegy, hagyjuk.

Dzsihád elropogtat még egy pogácsát. Hirigre sandít, aki persze méla undorral

tekint el a jobb sorsról álmodott sós sütemények felett. Bezzeg ő sose éhes.

Ha meg éhes, akkor úgy, hogy tudja, nem sokára jön a degesz. A szőre fényes.

És még hogy kutyából nem lehet szalonna. Hirig kövér! Most, hogy öregszik, és többet döglik, mint amennyit mozog. Ha így folytatja, még átköltözik az örök

kolbászmezőkre. Beszélni kéne vele, ne hagyja el magát. Talán sikerül még valami olyat cselekednie, amiért kegyelmet nyer a Legfelsőbb Űrpoliptól és nem kell koszlott korcs kutya testével együtt elpusztulnia. Valami hősi tettet. Vagy inkább igen hasznosat mind e bolygón élő homo sapiens, mind az őket felügyelő csillaglények szempontjából. De nem ez az alkalmas pillanat, hogy erről atyailag szót váltson vele. Különben nem egy űrcsótány előtt, még ha Té úr is az illető.

Inkább a tárgyra tér.

- Nos, az a gondom, uraim, hogy kisodródtunk az események főáramából.

Hovatovább nem hogy mi irányítanánk itt Réten az eseményeket, de lassan halvány fogalmunk sincs, mi zajlik itt.

- Viszont mi lenne, ha felhívnám a Vágási lányt? – bólogat Té úr, Dzsihád meg nagyon nem érti, hogy jön ez ide. Szóvá is teszi.

- Hogy mondja, Té?

- Én javasoltam neki- válaszol az űrcsótány helyett Hirig. – Mivel megint eltanácsolták a kisasszonyt a színi pályáról.

- És?

- Gondoltam, amíg eldönti, hogy hercegnő lesz vagy leszbikus, illetve hercegnő és leszbikus, riporterkedhetne is. Talán mégis jobb, mint a turistaház büféjében pultozni, aztán Kecskés ügyvéd pornó call –centerében csevegni többnyire izgatott hímekkel, akarom mondani férfiakkal.

- És végül nem is rossz ötlet.

- Micsoda?!

- Hol felhívjam Bogit, álljon be gyakornoknak. Köszönöm az ötletet, kedves Hirig.

- Nincs mit.

- Ez a baj magukkal- vicsorít rájuk Dzsihád. – Hogy maguk mindig másról ugatnak, mint amiről kéne.

- Bocsánat, de ha már, akkor én ciripelek.

- Ezt mondom, Té!

- Hogy ciripelek?

- Maga direkt bosszant most? Nem elég, hogy a pofámat célozza a pogácsákkal?

- Dehogy, drága Dzsihád! Ilyen suta a kezem.

- Nem suta, hanem sete.

- De én a jobbal dobok, tehát suta.

- Rendben, magának legyen suta, de ne csodálkozzon, ha egyszer letépem

magáról.

- Ugyan, barátom, dehogy tesz maga ilyet.

- Mi akadályozna meg benne?

- A sok bonyodalom. A hír, ami nem hír: az elvadult, kiéheztetett rottweiler az őt etető kutyabarátra támadt. És ha meg is úszná ezért a gyepmester bunkóját, mint űrpolipnak hogy mutatna a minősítésében?

Ez igaz. Tének igaza van. Elég nehéz belátni. De nem azért fő ágens a Föld nevű bolygón Dzsihád, hogy erre ne legyen képes. A rend kedvéért még az űrcsótányra vicsorog, aztán megpróbál visszatérni a megbeszélés tárgyára, amiért a padhoz kérette a földön kívüli urakat.

- Rendben van, Té. Ám ha ilyen nagyszerűen átlátja a helyzeteket, elmagyarázná maga, hogy mi folyik itt?

- Ha pontosítaná, mivel kapcsolatban…

- Még mindig nem tudjuk, valójában mi a célja annak a helyi érdekű gonosz entitásnak, aki azt az idióta pokol-játékot működteti.

- De annyit már tudunk, hogy az övé a Hell Combat.

- Ennyivel már mindenki tisztában van.

- Azért nem mindenki.

- Beszélt mostanában erről Vilmos őrnaggyal?

- Mért pont én?

- Magának van emberi álcája.

- Amit momentán arra használok, hogy pénzt szerezzek a kábel tévém számlájára. Higgyék el, uraim, már ott tartok, hogy bérbe adtam a két

udvari munkásomat.

- Bérbe?- ámul el Hirig. – Kinek kell az a két zombi?

- Egy építési vállalkozó keresett olcsón segédmunkást.

- Na, azt se tudta, kiknek a kezébe adott lapátot…

- No igen, de amíg rájön, a napi bér ketyeg, és nekünk most minden fillér…

- Ácsi! Már megint miről vartyognak maguk?

- Én még mindig zizegnék, kedves Dzsihád, ha…

- Mit akar a Sátán, arra válaszoljon?

- Mit tudom én?

- És mért nem vagyunk képesek azzal a Lápi lidérccel, vagy kivel

szót váltani?

- Mert nem áll szóba velünk?

- De mért nem, Té? Mért?

- És ezt is mért tőlem kérdezi?

- Közvetlenül maga felelős a réti eseményekért. Mi űrpolipok elvileg csak magukat, űrcsótányokat felügyeljük.

- Na és maguk egy Őrölt Anyát, avagy Teodórát se voltak képesek kivonni a forgalomból!- fortyan fel Té, és most direkt pofán dobná egy pogácsával Dzsihádot, ebből adódóan messzire elvéti. Hirig próbál meg békítő hangot.

- Uraim, gyerekek, a vádaskodással nem jutunk messzire.

- Vádaskodás nélkül se…- morog, azaz zizeg Té úr.

- Megáll az ész. Tízezer földi évek óta kormányozzuk a Galaxis eme kvadránsát, és egy sunyi kis sátán szórakozhat velünk. Hát hogy hagyhatjuk ezt? – Dzsihád tényleg úgy néz ki, mint aki komolyan maga alatt van.

- Régi szép idők, amikor még csak a Földre szivárgó halekokat kellett megcsípni- sóhajt Té úr is, és erről rögtön a még mindig szabadlábon futkosó Ónagy Jenő jut az eszébe, meg a haleksággal megfertőződött bandája, úgy mint Gábor úr, az ifjú Vágási Matyi, no meg Benjamin és Kisbabos. Meg kell adni, eléggé csendben vannak, és bár ez lenne a legnagyobb gondjuk. Viszont igenis fel fogja hívni a kis Vágási lányt, hátha érdekli egy riporter gyakornoki státusz nulla fizetésért. Aztán még ma küld egy emailt annak a Maricza vagy Maráczi nevű gengszterképű építési vállalkozónak. Hogy a napi húszezer per fő plusz áfa mégis csak kevés lesz két olyan remek munkaerőér, mint Pista és Öreg zombi urak, akik simán odébb lapátolják akár a Gellért hegyet, a Mátrát vagy az Alpokat, ha ez ember szót ért velük, például: az anyádba rugdoslak vissza, ha ez vagy amaz nem lesz kész estig…

- Szóval?- ezt Dzsihád kérdezi, és Té úrnak egy pillanatra nem is rémlik, mi iránt érdeklődik, annyira elmerült hétköznapi, földi gondjaiban. Aztán abba a csavaros űrcsótány eszébe jut.

- Ja! Hát bizony leszarja a fejünket az is. Mármint a Lápi Lidérc, ha rá gondol.

- De mért szarja le?

- Hát ez az. Hiszen ha megkérdeznénk tőle, akkor megtudnánk. Ám mivel leszarja, nem tudjuk, mért szarja, és… - Té úr észreveszi magát, hogy nem is kicsit kioktató lett a hangja, amitől Dzsihád tépő fogai egyre vészt jóslóbban kilátszanak a nyáladzásából. Hirig is észleli a növekvő veszélyt, azért újra közbelép.

- Az a kérdés, drága kollégák, mi a teendő. – Ezzel Té urat talán megmenekítette a közvetlen szétmarcangolás veszélyétől, viszont magára irányította a figyelmet.

- Igen?- Dzsihád szemei vérben forognak.

- Pontosabban az a kérdés: mi lehet a teendő?

- No, Hirig, mi lehet?

- Nyilván magunkhoz kéne ragadni a kezdeményezést.

- Nem mondja…

- Talán fel kéne bérelnünk néhány csillagközi zélotán fejvadászt, akik felhajtják azt a Sátánt, vagy kit, és elénk hozzák, felőlem akár kakaspörkölt alakban… - Hirig úr szellemeskedvén arra utalt, hogy a helyi érdekű gonosz entitás fekete kakas alakjában tárgyalt egy ízben velük. Amikor is biztosította őket, hogy gonoszkodása abszolút megmarad helyi érdekességű ügynek, és nem lesznek

csillagközi kihatásai. Csak hogy ez nyilván nem volt igaz. Például ott van Teodóra, az őrült űrcsótány anya, aki a Hell Combat program menedzsere.

Vagy az a módszer, ahogy a sátán játéka előbb cseppfolyóssá, aztán légneművé, és végül valami információ/fény szerű izévé változtatja az áldozatait, mielőtt beszippantja őket a számítógép monitorja. Nos, ez a technológia nem ismeretes szerte az művelt és igen túlfejlett Galaktikus Klubban sem, tehát mint ismeretlen, ezért veszélyes a számukra.

- Kapjuk el Teodórát, vallassuk ki és mossuk ki végre az agyát rendesen?- javasolja Té úr ébredő reménnyel.

- A magam részéről magát a Sátánt javaslom.

- És ez remek gondolat, drága Dzsihád, de addig is, amíg a fejvadászok…

- Rendben, Té, kapja el, vallassa ki.

- Már hogy én? – Té máris megbánta, kár volt megszólalnia.

- És a Sátán mellett azt a Lápi Lidércet is látni akarom a barlangjában, gúzsba kötve.

- Már hogy a mi barlangunkban?

- Ezen miért csodálkozik, Té? Itt a Réten maguknak, űrcsótányoknak van meg

az effajta akcióhoz az infrastruktúrája…

- No igen, de…

- Mit gondol, hol jelenjenek meg például a fejvadászok? Hirig úr óljában?

- Már hogy az én ólomban?

- Na látják, nekem Gál bácsinál még ólom sincsen!

KÜLÖNBEN KILÓGNA A SZAKÁLLUNK…

- Hát, öcsém, ha én ezt tudom…

- Akkor mi van?

- Ennél még te is jobb voltál.

- Nekem te nem.

- Mi? Ne vetíts! Ne mondd, hogy neked itt jó?

- Mindenütt jó, ahol te nem vagy ott.

- De én most is itt vagyok melletted, te kis pöcs.

- Itt kint viszont napról napra növekszik az esélyem arra, hogy

ezen változtatni tudjak.

- Felőlem most is odébb mászhatsz.

- Pólyában?

- Ügyeskedjél, ne siránkozz!

- Inkább fogd be a szád!

- Fogd be te!

- Te fogd be!

- Te!

- Eggyel mindig előbb fogd be te!

- Nem, te fogd be!

- Van fogalmad arról, mennyire szánalmas, ahogy nyivákolsz?

- Az a te hangod.

- A tiéd.

- Hadd tudjam már, mikor bőgök én, mikor meg te!

- Honnan tudnád, amikor olyan hülye vagy, mint aki most született meg?

- Mivel hogy most születtem meg.

- Elég baj az.

- És te vagy a hülye.

- Nem, mert te. És még mielőtt beszólnál, eggyel mindig hülyébb vagy.

- De hát pont erről beszélek: öcsém, ha én ezt tudom…

- Akkor mi van? Nem születsz meg?

- Például.

- Hanem akkor? Mi lett volna veled?

- Mit tudom én?

- Nyugdíjas korodig maradtál volna anyánk hasában?

- Bár volna olyan opció!

- De nincs.

- De mért nincs?

- Mert nem így van kitalálva.

- De mért nem így van kitalálva?

- Képzelj bele! A Földön csak anyukák mászkálnának baromi nagy pocakkal, a pocakjukban a kölkük nullától száz nulla éves korokig. Azt akkor kilógna a nyugdíjas korúak szakálla az anyukájuk puncijából.

- Fúj!

- Na látod, ez az: fúj. Ezért kell megszületni.

- Mert különben kilógna a szakállunk…?

- Különben ki.

Újra megképzik az ikrekben a kép, és ettől súlyosan elhallgatnak.

A Föld nevű planétán néhány ezer ősanya bolyong súlyosan, csámpázva, rettenetesen rosszkedvűen. Apropó, akkor ki hozta a világra az ősanyákat?

A kép szomorodik és egyszerűsödik. Éva ül a tábortűz mellett, az Édenből kiűzetve, rettentő nagy hassal, vele szemben Ádám. Éppen nyársra tűzve almát sütnek. Éva rámered a párjára. Aztán csak sóhajt, már nem is teszi szóvá, hogy az ura valamit végre kitalálhatna, amivel ráveszi a fiait, húzzanak végre ki az anyjuk hasából. De Ádám nem szól. Így aztán két őszbe csavarodott szakáll vége látszik csak belőlük, egy hajdan hollófekete és egy szőke.

- Hallod? Ákos!- Veronika ébresztgeti a férjét korán hajnalban. Ákos szeme felpattan, ijedten felül.

- Mi? Mi van?

- Hallod?

- Mit?

- Hogy nem hallod!

Mit nem hallok? – kérdezné Ákos, mert még túl bamba a hirtelen ébredéstől és a kialvatlanságtól. Ám kérdezés helyett csak bután mered a feleségére. Veronika megmagyarázza. - Csend van!

- Csend?

- Azt hallod.

- Hogy nem hallom?- Ákos végre felfogja, minek örült meg Veronika annyira, hogy képes volt emiatt őt felébreszteni. Elhallgattak az ikrek! A Zsombor meg a Zsigmond, bár ez még nem teljesen biztos. Csak azért ez a nevük, hogy mégse legyenek Káin meg Ábel. És mert valamiért Veronikának ez jutott az eszébe. Mért pont? Ha tudná, megmagyarázná. Ha másnak nem, legalább Klára mamának. Bár az, hogy Zsombor, meg Zsigmond, nem is rossz.

Mert például, és ezt már a drága jó Gábor bácsi (k) kutatta ki szinte nyomban, ahogy értesült a szívének oly kedves keresztnevekről, a Zsombor az török, bolgár eredetű, és ha netán visszatérnének last minute –ra az oszmánok, ismét három részre szakítva az országot, akkor ezzel a névvel majd nagyon jó lehet boldogulni. Ám ha marad a jelenlegi státusz, és csakugyan Németország az egyesült Európa vezérhajója, akkor a Zsigmond, avagy a Siegmund, vagyis a győzelem és a védelem jegyében elvezett ifjú lehet majd a család támasza.

Amúgy a nevek ünnepnapja április 21. és május kettő, tehát nyugodtan lehet majd őket együtt ünnepelni. Praktikus, szívemnek szerelmei?

No és akkor körülbelül eddig tartott az a meghitt csend, amíg a két Zsé túljutott azon a képen, hogy az ősanya szétterpesztett lábbal ül a tábortűz mellett,

almát süt nyárson és randán néz Ádámra.

- Hát én még levegőt venni is útálok! – nyög fel az egyik Zsé.

- Akkor ne vegyél.

- De akkor megfulladok, te pöcs!

- És?

- Szeretnéd, mi?

- Erre mit is mondjak?

- Szeretnéd?

- Á, a muter kiakadna.

- Csak őt sajnálod?

- Emlékszer hányszor rúgtál belém?

- És te mikor vetted ki a számból a könyöködet?

- Bár most is bele gyömöszölhetném.

- És az mért lenne jó neked?

- Például hagynál aludni.

- Te nem hagysz engem.

- Te engem.

- Te mindig eggyel előtte engem.

- Most is te szólaltál meg.

- Nem érzed, mennyire büdös van?

- Mert nyilván beszartál.

- Én?!

- Te.

- Te szartál be!

- Te mindig előttem szarsz be!

- Eggyel, mi?

Veronika rázza fel ismét a férjét.

- Hallod? Ákos!

- Hallom.

- Most nem azt, hogy hallod.

- Jó, most mit is hallok?

- Most rám figyeljél! Ne aludj!

- Figyelek, drágám.

- Beszart az egyik.

- Be?

- Szerintem egy kicsit kaki szag van.

- Nem érzem.

- Pedig de.

- Akkor be.

- Nem nézed meg?

- Oké? Melyik?

- Mit tudom én? Azért nézzed meg!

A TÁBORTŰZ MELLETT

Késő este lett, amire a küldöttek elérték a Nagy Sötét Erdő peremét.

Ennyire közel hozzá még nagyobbnak és sötétebbnek tűnt, mit eddig.

Nem is tanakodtak tehát sokat, mitévők legyenek. Sőt, szó nélkül lekanyarították a hátukról a hátizsákot, és hozzáfogtak az első éjszaka előkészületeihez.

Amíg Brillantin és Virág fát gyűjtött az erdő széléről, Kelen úr apró tüzet gyújtott, amit lassanként vidám tábortűzzé hizlaltak. Az estebédjük kétszersült volt és húskonzerv. Ez utóbbi szerencsére nem abból az egykilós kiszerelésű, pokoli fajtából, amit a Húsbolygón gyártanak, és ami időnként, érthetetlen módon, hajlamosak öntudatra ébredni. Kelen úr aztán csipkebogyó teát kortyolgatott, a kékseggűek meg valami kénkőszagú, gépolaj állagú folyadékot, ami majdnem annyira közkedvelt itóka náluk, mint civilizáltabb lényeknél

a rizling nagyfröccs vagy a sör.

Szóval szinte idilli lehetett volna a hangulat e finom kora nyári hűvösben, amit az immár csendesen parázsló tűz melege tett még kellemesebbé. Csak hát nem volt az. Brillantin távolabb heveredett le, a mesternek és Virágnak a hátát mutatva, jelezve, inkább fázik magában a pokrócába burkolózva, mintsem közösködjön velük. Vagy inkább elébe ment annak, hogy kiközösítsék? Nos, ma este ez már nem derül ki. Kelemen Virág, az ördögi tolf bajnok bezzeg tűz mellett ül, a lábait maga alá húzva, a teniszütőjét babusgatja, miközben nagyokat, álmosokat pislog Kelen úrra. A mester a tűzbe mered nagy, tág pupillákkal, és csak néha moccan, hogy egy ágat dobjon rá, vagy egy másikat jobban a lángok közé igazítson.

Hajaj, Virág mit nem adna, ha tudhatná, min mereng a mester! És milyen jó lehet neki, hogy egyáltalán bír merengeni, mert vannak neki emlékei. Mivel a mester úgy isten, hogy ember, és lehet vagy negyven éves. Mi minden élet férhet bele abba! Bezzeg neki még csak annyi emléke van, hogy egyszer csak tudta, hogy van, mert kapott egy új számot, ami a neve, aztán a következő emléke, hogy a táborban él negyvenezer kékseggű társával együtt, és arra vár, mikor kapják a parancsot: támadás, ölj. Meg aztán a tolf. A megváltás isteni játéka.

És íme az isten, akit már megint nem mer megszólítani. Mivel ismét nem jut az eszébe semmi, mi lehetne az apropó, amivel beszélgetést kezdeményezhetne vele. Vagy kérdezze meg újra azt, hogy – Hozzak még fát, mester?

Ezt végül is megteheti. Kelen úr ránéz Virágra, aztán a tűzhöz kupacolt fára.

Még jókora halom van, Virág nem először kérdezi, hozzon-e, amire eddig az volt a válasz- Hozzál. De most nem az, hanem ez: - Á, szerintem ez már elég lesz. – Noha Kelen úr városi zsivány lévén nem az a kifejezett tábortűz szakértő.

Tehát a fene se tudja, mennyi rőzse kell hajnalig.

- Szóval akkor ne hozzak?

- Majd meglátjuk.

- De most ne?

- Most ne. De ha hozni akarsz…

- Á, úgy nem akarok, csak ha kell még.

- Akkor…úgy most ne hozzál.

- Ahogy parancsolja, mester…

A mester sehogy se parancsolja. Viszont úgy dönt, jobb, ha megmarad ez a tisztelet, mert abból baj nem lehet, amíg így érez iránta egy kékseggű ördög,

aki amúgy fél perc alatt ki tudná őt iktatni az élők sorából puszta kézzel, annak ellenére, hogy az acél keménységű karmait a kezeiről levágta és manikűrözi, mivel tíz centis karmokkal baromi nehéz ám megfogni és főleg szakszerűen használni a tolf készségeit, úgy mint ütő és labda. No de a pofájában ott vannak

az iszonyatos agyarai, a fején meg a öklelésre megrajzolt szarva. Különben annak a grafikusnak is van aztán egy sajátos fantáziája, aki a kékseggűeket ilyenre megalkotta.

- De táplálom ám én a tüzet, tessék csak nyugodtan szunyálni! – nyalja tovább a mester seggét Virág.

- Jó, majd ha elalszok, tápláljad.

- Azt akkor, ha fogyóban a fa, hozhatok, ha látom.

- Aha, hozhatsz akkor is…

- Mert amúgy nem nagyon kell őrködni, ugye?

- Nem nagyon. Brillantin!- emeli meg a hangját Kelen Béla. Brillantin válla

megrándul odébb a pokróc alatt. – Hallod? Tényleg nem kell őrség?

- Nem- morog kelletlenül a kémördög.

- Mert abszolúte semmi veszély?

- Mert.

- És te csak tudod, ugye?

- Tudom.

- Mert hogy az erdőből jössz.

- Onnan.

- Akkor jó.

Brillantin meg se fordult, úgy válaszolgatott. Bélánk nem is tudja, melyik a szimpatikusabb viselkedés. A tolf bajnok alázatos seggnyalása, vagy a kémördög merev távolságtartása.

- Na és mit is saccolsz, Brillantin? Hány nap alatt érünk oda?

A kémördög erre már nem is válaszol, csak a vállát rándítja, magának morog valamit. Virág meg elképedt borzalommal mered Brillantin hátára.

Hogy mer ez a nudli így viselkedni a mesterrel? De a pofájára kéne ennek mászni. De nem ám a teniszütővel, mert még eldeformálódna a csapások alatt.

Ne adj isten, eltörne. Nem Brillantin feje, hanem az ütő. Viszont ott van az a husáng, ami félig belelóg a tűzbe. Na, annak a parázsló végével egy jó svungosat! Nem akkorát, hogy belepusztuljon, mert akkor ki vezeti a Mézeskalács Tisztása a béke küldöttet. De két-három törött bordával és egy harmadfokú égési sebbel azért még lehet mászkálni. Egy kékseggű harcosnak, még ha csak egy puhány kémprogram, elvileg semmi az. De hát nem szabad Brillantint bántani. Ez is parancs. Gyűlölni viszont szabad.

Hát úgy is nézi ám a Kelemen Virág a Brillantin hátát, hogyha a nézése vasvilla lenne, akkor bizony megszegné a parancsot… Úgyhogy inkább nem is nézi, hanem a mester tekintetét keresi, hátha bírna vele egy ilyen pillantást váltani, amiben ez lenne a közös üzenet: hát ilyen bunkók is vannak. Ám a Kelen nevű isten szemében csak egy kis derű csillog, vagy talán csak a szemébe ment a füst. Bár inkább megbocsátó derű lesz az, így gondolja ezt Kelemen Virág, a kékseggű ördög. Mert vannak jó istenek, akik maguk a szelíd békesség, meg haragvóak a szigorúak, akik folyvást számon kérnek, és semmi nem jó nekik, ezért büntetnek, mert haragszanak. Mint a fősátán, avagy Lucifer a Hell Combatban. De Kelen mester jóságos isten. És igen, bár csak örökké tartana

ez az út a Mézeskalács Haramiákhoz.

Így érzi ám ezt Brillantin is. De nem azért, mert oly igen élvezné a másik kettő társaságát. Hogyan is kedvelhetné őket, amikor azok se szeretik őt. Kelemen Virág biztos nem. Hogy ez a borostás, karikalábú ember mit gondol róla, az meg nem érdekli. Neki a Kelen úr nem isten, maximum egy hihetetlenül bugyuta játék kiötlője és mesteredzője. Na és akkor mi van?

Ha valaki számot tarthatna az istenítésre Brillantin lelkében, az ki más lehetne, mint Miska Kancsó? Akit elárult, ugye. És akinek dehogy kerülne csak még egyszer a szeme elé. Még ha békeköveteket kísér, és nem negyvenezer vérszomjas kékseggűt, akkor is. Na és hogy hány napi út az oda? Sietve talán egy heti. Lassan bandukolva kétheti? Ha pedig valaki nem arra megy, hanem kerül, akkor ugyebár a távolság és a napok száma tetszőleges. Legyen ez?

Kirándulgatnak a rengetegben úgy nyár közepéig. Végéig? Aztán bevallja, hogy elfelejtette az oda utat? Cserébe mi történhet vele? Megbüntetik. Esetleg látványos előadásban kivégzik. De visszakapja a becsületét. De milyen becsületét? Hiszen ő egy kémprogram, a fene egye meg!

- Mester! – mekeg fel ismét a sötétben Kelemen Virág, Brillantinnak meg már

ettől émelyegni kezd a gyomra.

- Mondom, hogy szerintem elég lesz ennyi fa.

- Nem az!

- Hanem mi van?

- Mesélne egy kicsit?

- Meséljek?

- Az de jó lenne! De ha álmosnak tetszik lenni…

- De miről meséljek?

- Hát hogy milyen odaát. Az igazi világ.

- Az igazi?

- Ahonnan jött a mester.

- De nekem úgy tűnik, hogy ez itt legalább annyira igazi.

- Úgy?

- Hát! Megtapogatom magam, és nem álmodok. Itt ez az erdő. Ég ez a tűz.

Látlak téged, meg a Brillantin hátát. Mondjuk ti ketten azért elég rémálom fura látvány vagytok, de attól még valóságosak.

- Az igazibb igazi világban nincsenek kékseggű ördögök?

Kelen mester felnevet. Brillantin meg csak azért nem növeszt a két füle közé egy harmadikat, mert az nincs benne a kém-programozásában. – Hát, barátom, szívesen viccelnék most azzal, hogy dehogy nincsenek ott kékseggű ördögök, sőt, dögivel vannak…

- De nincsenek?

- A seggük nem látszik…- enged meg magának Kelen úr ennyit.

- És akkor mégis milyen ott mégis?

- Hol szar, hol meg jó…- itt persze a keserű vicc az lenne, hogy a mondat második fele így hangozna: hol még szarabb. Mert ez akkor lenne jó vicc, mivel igaz. Persze nem is igaz. Hiszen amióta Ditke belépett az életébe, vagy inkább ő az asszonyéba, a hol meg jobb félmondat igazabb. De itt még a legjobb!

A Hell Combat játék peremén, vagy hol. Soha nem érezte magát szabadabbnak, nyugodtabbnak. Már-már szinte embernek a fogalom teljes értelmében.

No és a való világban? Már a harmadik hónapját tölthetné a börtönben a rá kirótt

öt-tíz évből, mint notórius, visszaeső bűnöző. Most ezt mesélje el ennek a jólelkű Kelemen Virágnak, vagy Brillantin kíváncsi hátának?

- De azon belül, hogy hol szar, hol még jó, milyen? – makacskodik Virág, mint valami hülyegyerek az apjának az esti mesénél, lámpaoltás előtt.

- Hát jó, na!

- De hogy jó?

- Hát úgy.

- De hogy úgy?

- Éli az ember az életét, azt úgy.

- De hogy éli?

- Minden reggel felkel, végzi a dolgát, este lefekszik, alszik, reggel meg felkel.

- Úgy?

- Vagy nem.

- Mi nem? Nem úgy?

- Vagy nem úgy.

- Akkor hogy?

- Hagyd már békén Kelen urat! – ül fel Brillantin és förmed rá Virágra.

Az persze rögtön visszavicsorog. - Mi van?

- Ne faggasd, engedd őt pihenni!

- Na…jól van… - Kelemen Virág ebbe belenyugszik. Elvégre ha Brillantin a mester nyugalmát félti, azt szabad. Be is áll a csend, ami most tényleg csaknem meghitt. A tűz alatt a parázs már vagy tíz centi vastag, csak úgy ontja a meleget, felette égő ágak halma csendesen serceg, pattog, néha aprókat sípol.

És akkor Kelen úr csendesen szólal meg, az öreg mesélő hangján.

- Hát volt, hol nem volt, talán igaz se volt, de lehet, hogy még megvan, sőt, biztos, de ki tudja. Talán csak a jósisten, aki megteremtette azt is jó kedvében.

Hát volt az a Rét. Hát az olyan volt, hogy az nem is igazi rét volt, hogy fű, meg fa, meg bokrok, meg buckák, meg vakondtúrások, hanem egy olyan városrész volt, zömmel panel, meg aszfalt meg beton, körülötte családi házak meg zöld övezet, meg egy kicsike hegy, meg dombok, tévétorony, ilyesmi. Azt akkor ott csupa jólelkű ember élt a Réten, de ha nem is csupa, akkor zöm. Hát ilyen volt az a Rét, amíg aztán fel nem ébredt ott a mágia.

- Mert az mi, mester?

- Micsoda mi, Virág fiam?

- Hát a mágia.

- Ja! Hát az olyan, hogy semmit se értesz belőle, azt néha úgy teszel, hogy mégis érted, hogyan működik. És ha elhiszik neked, hogy te érted, akkor te vagy a varázsló.

- Ezt most nem értem.

- Én se, és ez benne a lényeg.

- Akkor te nem vagy varázsló?

- Én? Nem. Vagy inkább de…- módosít a vallomásán gyorsan Kelen úr, a kékseggű csalódásra görbült ajkát meglátva. Hát ez a Virág tényleg olyan, mint egy három éves gyerek, ahogy közben a teniszütőjét ringatja.

- És az emberek ott mégis mit csinálnak a Réten?- kapcsolódik Brillantin, és maga se vette észre, hogyan araszolt időközben maga is a tűz közelébe.

- Azt már meséltem. Felkel, dolgozik, szórakozik, lefekszik, alszik.

- De mit dolgozik?

- Ki mit?

- Ki mit tud?

- Azt.

- És aki nem tud semmit?

Erre Kelen úr valósággal felkacag, és neki most muszáj megengednie ezt a viccet: - Az elmegy politikusnak. Vagy jelentkezik valamelyik csatornához

egy valóság showba.

- És az mi?

- A politikus?

- Nem, az a másik.

- Na, az lehet nagyjából olyan, mint nálatok bent a Pokol.

- Úgy érted, ahol öljük a játékosokat, vagy azok minket?

- Úgy.

AKI ÉRTI AZ ÉLETET…

No persze Kelen Bélának nehogy már elhiggyük, hogy érti az életet!

Ez a fogadási csalásba bukott zsoké, ez a karikalábú kis gnóm, ez az örökké borostás, disznószemű bigámista, aki teljesen érthetetlen módon tucatszám csavarta el épelméjűnek látszó nők fejét. Ez az alkalmi zsebes, besurranó tolvaj.

Ez a sátán cimborája, ez a háromszoros gyilkos. Ez a kocsmatöltelék.

Akinek egyetlen mázlija az volt az eddigi életében, hogy húsz éve ő vette még Taki bátyánktól ama Lada taxit, amit aztán ő csempészett ki az erdő közepébe, hogy ott adja át a rozsdás enyészetnek. És így, ha közvetve is, neki köszönhetjük a Csalitos, avagy Szent Lada megszületését. Amely áldás az emberiségnek. És tán ez az, ami végül rá is sugárzik. Hogy lett neki a Ditke. És hogy most

meg szabályos celeb a kékseggű ördögök között. Mit celeb? Az kevés.

Tényleg maga a Tolf Istene.

Na és így kapcsolódva: nehogy már azt elhiggyük bárkinek, aki állítaná magáról, hogy érti az életet, aki nem tudja, sőt, egyenesen tagadja, hogy a

disznótöpörtyű, mellé a csécsi szalonna, (ami némi foghagymás abálással készül, utána megforgatva enyhén csípős piros extra szűz magyar piros paprikában) friss fehér avagy félbarna kenyérrel jó csak, mellé vöröshagyma és foghagyma, esetleg kígyóuborka, meg tán hónapos retek. Étkezés előtt minimum két, de inkább öt feles szeszes ital. Nem pálinka! Rendes ember pálinkát nem iszik, csak ünnepnapokon, és csak akkor, ha kínálásba van, és sértő lenne visszautasítani. Rendes ember szeszes italt iszik. Vodkát vagy valami gyümölcs aromásat. Esetleg konyakot, de csakis a két decis, avagy nyeles kiflis kiszerelésben. Na, azt úgy meg lehet inni. Étkezés közben és után pedig jöhet a sör. Ilyenkor korán nyáron csak lazán a rekeszből vagy a ládából. Nagyon nyáron kiváló hőfokot kínál a gondosan tisztán tartott malteros láda vagy a betonkeverő.

Na most az étkezés maga mindenképpen szabad téren, raklapokból emelt

asztalon terítve legyen. Ülésnek megteszi vödör, láda, harmincötös falazó tégla, végszükségben a szék is. Na, kérem, aki igazán érti az életet, az tudja, hogy így, csakis így kell nehéz fizikai munkához reggelizni. Olyanhoz például, mint az építkezés. Már feltéve, ha kint a terepen nehéz fizikai munkával, a két kérges tenyerét koptatva, a lúdtalpát, a sajgó térdét és a lumbágóra hajazó derekával keresi meg a pénzét az ember.

És akkor ki kell végre mondani?

Igen, muszáj lesz.

Ebből a szempontból Pista és az Öreg, Té úr két régi zombija igenis érti az életet. Ahogy ott ülnek a gazdagon megterített rablapok előtt a felfordított malteros vödrökön. És ahogy esznek. De nem ám úgy, mint a disznók.

Habzsolva, röfögve, csámcsogva. Hanem komótosan, lassan, a falatokat alaposan megrágva, az ízeket koncentráltan kiélvezve. A bal kézben alul a kenyér, felette a szalonna, afelett pedig a hagyma, a jobb kézben a bicska.

Egy vágás, egy falat, egy rágás, egy nyelés. Éppen úgy, ahogy a nagyapáink,

az ükapáink és szépapáink egészen Árpád apáinkig és tovább Levédia, Etelköz, ahol még a nyereg alatt puhított csécsi szalonnát ették így azok, akik értették az életet.

Nohát így ették délidőben a reggelit az Öreg meg a Pista zombi a Túró Panzió kertjében, a tujafa árnyékába húzott raklaphoz ülve. Mellette a piros talicska, a talicskában friss csapvíz, amiben az üvegsörök hűlnek. Mivel a betonkeverő és a malteros hordó most nem játszik. Momentán nincsenek is az építési területen, mivel a fővállalkozó építésvezető úr egy hete elszállította őket egy másik, folyamatban lévő munkához. Ott kellenek, mert az a projekt ott tart, hogy.

De ez itt a Túrónál még nem ott tart, mert.

Mert még nincsen egészen minden visszabontva, leverve, selejtezve. Ám ahhoz már nem sok hiányzik, és ez a terep állagán tisztán látszik. Bár az a kifejezés, hogy kő kövön nem maradt, az túlzás, mert maradt. A falak még állnak. Mármint a főfalak. A födém is büszkén fed. Én ugyan rá nem lépnék, meg másnak se ajánlott, de majd jön rá megint egy réteg betonvas, meg beton, arra meg aljzatbeton, és megint úgy fog az ott állni, mint Mariban a gyerek.

Szóval a Túró Panzió és a kertje úgy néz ki most, mint amire rádobtak egy jó nagy bombát, viszont szerencsére nem égett ki az épület, és ahhoz képest össze se dőlt, ám még egy olyan negyven-ötven köbméter sittet, tönkrement nyílászárót, csövet, vezetéket, tetőgerendát, ezt-azt még biztos a konténerekbe kell pakolni és elszállítani nagy, mérges teherautóknak, amiket nagy, mérges

sofőrök vezetnek, akik tutira nem úgy eszik a déli reggelit, mint akik értik az életet.

De a zombik úgy eszik. És akkor úgy minden második falathoz még lenyúlnak

a raklaphoz egy-egy darabka, jóképű, húsos forma töpörtyűért, amit még hozzá dobnak, mármint a szájukba bele, az immár pépessé rágott- nyammogott csécsi szalonnás- kenyeres- hagymás falathoz, és hogy teljes legyen az ízek harmóniája, a töpörtyű után jöhet egy gerezd foghagyma. Őszintén, a hónapos, avagy piros retek csak azért halomkodik ott a viaszkos vásznon, mert mégis csak szezonja van, azt akkor az ember a piros retket megveszi, ha meg nem is eszi. Mert a piros retek csomóinak vásárlása egy amolyan kényszer, azért. Már annak, aki ad a táplálkozására. Aki nem ad, az nem veszi. És aki nem veszi, az nem is eheti, még ha akarná se, ehetné, mivel nincsen. Nohát, ennek a logikája meg így van kicsinálva.

Nos, ennyi tájleírás és okoskodás után elég legyen annyi, hogy a Janka őnagysága limuzinja áll meg a Túró Panzió előtt, és aztán maga Janka őnagysága száll ki abból a limuzinból, aminek utána őt a sofőrje mély meghajlással hátul kiengedte. A mély meghajlás a sofőrnél nem annyira a tisztelet jele ám, mint inkább egyfajta gúnyé. No meg az örömé, hogy ez az utolsó nap őnagysága szolgálatában. Az asszony ugyanis a mai nappal

lemondta a limuzin és a sofőrje által igénybevett szolgáltatásokat.

Janka az udvarias gesztusban se a gúnyt, se az örömöt nem hajlandó észrevenni. Jéghideg biccentéssel lép el a járműtől, aztán a panzió kapujában megtorpan.

És megkísérti a gondolat, hogy be se lép a kertbe, amely nem is oly régen még gondosan nyírt fű volt, és szépen metszett díszcserjék várták a tavaszt.

Most építési törmelék, szemét, kosz és sár az egész. A háborús csapás egyetlen túlélője a tujafa, de ő is csak azért, mert inkább lakik a szomszéd kertjében, mint a Túró Panzióéban, eddig minden széptől a lehető legtávolabb.

És akkor Janka nagysád meglátja a zombikat, akik mérhetetlen nyugalomban falatoznak, és őt, a tulajdonost, a megrendelőt, az építtetőt, a nagyon gazdag és nagyon elegáns úrasszonyt nem hajlandók észre se venni.

Hát csoda-e, hogy Janka nagyságos asszonyt elfogja a pulykaméreg? És már nem tétovázik, hogy egyáltalán bemenjen-e a kertbe, ami az elmúlt hetekben egy szőnyegbombázással egybekötött taktikai atomcsapást kellett elszenvednie?

- Hé! Maguk!- kiált a zombikra, feléjük elég sebesen és veszélyesen közeledvén.

De azok meg süketek is? Meg se rezzennek, csak vágnak és rágnak? - Nem hallják? Magukhoz beszélek! – és Janka néni már ott áll a megterített raklapoknál. És éppen csak nem toporzékol. És tán fel is borítaná az asztalt, ha nem raklapok lennének. Azt meg azért nem annyira könnyű, pláne magas sarkú cipőben, csipkés kesztyűben, elegáns tavaszi kosztümben, a fején megint egy olyan kalappal, ahol simán befészkelné magát a kakukk.

- De az isten verje meg magukat! Mit művelnek itt maguk?! – Janka nagysád már visít. Odakint a sofőr kiszáll a limuzinból, megnézi, mi van, hátha ölik az öregasszonyt. De nem az van, ezért visszaül. Most már nem kell, hogy legyilkolják. Utolsó nap, guggolva is…

No, erre a visításra az Öreg zombi már csak a hölgyre súlyosítja a tekintetét, aztán hogy lássa, vagy inkább, hogy magának bizonyítson, miszerint valahol azért ő is úriember, nem kanyarítja a szájába a következő falatot, hanem komótosan lenyeli a szájában lévőt, mert ez egy olyan töpörtyűs-foghagymás is, tehát lehetetlenség elsietni, és eztán kérdi abszolúte udvarias falzettben:

- Mert mi van?

- Hogyhogy mi van?

- Hát azt kérdem én is.

- Maguk köszönni se tudnak?

- De.

És akkor Janka néni vár, hogy megtörténjen. De nem történik. Mert egy úriember nem attól úriember, hogy kényszerítik. Már arra, hogy úriember legyen. Kényszerítve, arra felszólítva már nem ér. Akkor az már nem úriember, hanem egy gerinctelen takony. No mármost ez a kér zombi itt érti az életet, tehát naná, hogy kényszerítve nem köszön. Janka viszont ezt nem tudhatja. Hogy ami itt történik, például a nem köszönés ügyben, az nem tapló bunkóság, hanem gerinc. Ezért aztán tudatlanságában tovább hepciáskodik. Pedig nem kéne.

- És mit zabálnak maguk itt? – na most ez egy rettenetesen buta kérdés, nem?

Láthatja. És nem azért, de az a töpörtyű a buján kibontott nejlon zacskóban annyira kacéran kínálja magát, arany barnára sült kis halom falatkák, és mellette az a három bontatlan csomag élénkpiros, már-már Ferrari-piros hónapos retek, aztán a kenyér, a szalonna, a két üveg bontott világos Kőbányai…

De az Öreg zombi, aki mégis a régi vágás tagja, és aki még az ifjúsági klub szombat esti diszkóin szocializálódott, tehát még maradtak homályos emlékei, hogyan kell bánni egy nővel még akkor is, ha visít és öreg, válaszol a rendkívül hülye kérdésre: - Láthassa.

Ugye, hogy korrekt a válasz? De hát Janka őnagysága már rég nincsen abban az elmeállapotban, hogy ezt értékelni tudja. Pedig most csoda történik, de azt se.

Pista zombi ugyanis szintén lenyeli a falatot, és nem tolja be mindjárt a bicska lapjával a következőt, hanem olyat kérdez, amit a világon senki nem várna el tőle. Talán csak az édesanyja, de ő nincsen jelen. Azt kérdezi ugyanis, hogy:

- Kér-e, he? – és a jobb érthetőség kedvéért mintegy öt centit megemeli a

már lemetszett falatot, amin így veszélyesen megbillen a kenyér fundamentumon álló csécsi szalonna meg a karika vöröshagyma. Ám a nagyságos asszony szeme már besárgult és úgy üveges.

- Maguk mért nem dolgoznak? – visítja még élesebb hangon, ahelyett, hogy a kínálás megköszönné és elfogadná, avagy elhárítaná azzal, hogy már reggelizett, és neki, az úrasszonynak a kínált falat túl nehezen emészthetőnek tűnik. Ámbár azok az aranybarna töpörtyűk… Nahát, abból egy-két szemet, de tényleg csak az íze kedvéért, nosztalgiából, emlékezvén a boldogult ifjúságra, azokra a gyönyörű napsugaras ’960-as évekre, ami innen nézve aranykornak tűnik, onnan nézve meg szolgaságnak és nyomornak, amikor sokaknak jó, ha töpörtyűre

tellett, nem hogy egy Túró Panzióra…

- Mit? – néz körül értetlenül Pista zombi. Már hogy mit kéne itt dolgozni.

- Miiiit?!

- Há’ mit?

- Itt ücsörögnek és zabálnak?!

- Jaj, csókolom, csak reggelizünk…- nyugtatná az asszonyt az Öreg zombi, mivel pont akkoriban, vagy nem sokkal később, bár igazából a hetvenes évek vége felé járt ő az ifjúsági klub diszkójába, ezért ő még képes megérteni egy nő lelkét, és némileg tolerálni azt, ha a hisztéria hátárán innen és túlbilleg.

- Nekem napi harminc ezerbe kerülnek maguk!

- Mi?

- Ne!

- Mért?

- Ne már, mi csak napi nyolcat kapunk kézhez!- Pista zombi erre az információra igencsak összevonja a szemöldökét és ezzel párhuzamosan el is megy az étvágya. – Hallod, öreg?

- Harmincat tetszett mondani?

- Dolgozzanak!

- Hallod? Dolgozzunk?

- Ne már! – és most már az öreg is leteszi a bicskát, a kenyeret, a szalonnát, de még a hagymát is.

- Arról volt szó, hogy mára eltüntetik a kertből az összes sittet.

- Pista! Ezek minket huszonkettővel lenyúlnak?

- Le?

- Le? Ne már, bazmeg!

- És mik ezek a sörök a talicskában?! – visít még mindig Janka nagyságos, és most meg azt nem veszi észre, micsoda lavinát indított el az imént. Aminek a megjósolható minimális következménye, hogy a kéz zombi ma már egész biztosan nem lát munkához. Pista zombi már nem udvarias, mint inkább oktató hangnem tájékoztatja a nőt:

- Azok ott sörök a talicskában.

- De abban nem sörnek, hanem sittnek kéne lennie!

- A zsebünkben meg pénznek…

- És különben sincs itt konténer, he!

- Micsoda?

- Ahová a sittet kéne pakolni. Már annak, akit megfizetnek, he.

- És mért nincs itt konténer?

- Arról azt a tolvaj brigantit kérdezze! – emeli fel most már a hangját a

Pista zombi is. Viszont azt így konkrétan még ne m nevezte meg, hogy

kire gondol a tolvaj brigantit említve. Té úrra, aki bérbe adta őket, vagy

a fővállalkozóra.

0 notes