#én szeretettel írtam

[pokmajom]

Biztos nagyon jó lehet ez a Most vagy soha! film,

bár kicsit gyanús, hogy maga a producer dícséri lépten nyomon. Mondjuk a producer is valami reneszánsz géniusz lehet, mert még a film betétdalához is írt szöveget, miről fizetett facebook hirdetésben értesültem:

"KÖZKÍVÁNATRA❗Ti kértétek, mi teljesítjük❗😀 Készítettünk egy videóklipet a GÓLYAMADÁR című dalból. Sokan kérdezitek, melyik magyar tájegységről származik ez a népdal. Az igazság az, hogy a Gólyamadár nem népdal, hiszen a MOST VAGY SOHA! egyik legszebb jelenetéhez alkottuk. A zeneszerzője Gulya Róbert - akinek a film csodálatos zenéjét köszönhetjük -, a szövegét pedig én magam írtam. A dalszöveget egyik kedvenc Petőfi versem ihlette, amelynek címe: A GÓLYA. Hallgassátok szeretettel! 🇭🇺"

[csacskamacskamocska]

Mások vagyunk

Hasonló a hasonlóval vs. az ellentétek vonzzák egymást. Amikor szeretnél valakit „elcsábítani” mert tetszik, mert vonzódsz, mert belehabarodtál és látsz benne valami különlegeset amiért megéri tenni is érte, akkor szeretnéd látni és láttatni, hogy hasonlóak vagytok. Arra koncentrál az ember, hogy mik a közös dolgok. Közös érdeklődés, hasonló ízlés, ételben, zenében, öltözködésben, művészetben, hobbiban, sportban, játékban, közeli és távoli célokban. Ha nagyon akarod, megtalálod! Arról nem is beszélve (én ezt éltem meg), hogy ha színes személyiség vagy, elfogadó és érdeklődő, akkor biztosan találsz közös pontokat, mert AZ IS érdekel, kedveled, szoktad, láttad már, kipróbálnád. Nem úgy idomul az ember ilyenkor, mint az alárendelődők, de azért szeretne megfelelni, szeretné, ha a másik is észrevenné az átfedéseket. "Gyere, gyere, jó lesz nekünk együtt!" – az ember próbálja ezt sugallni. És kezd valami közös dolog kialakulni. Elkezdtem érezni, hogy ha engem érdekelt valami, ő is vett, ha neki volt valami, kikérdeztem a tapasztalatairól és én is vettem, ha csináltam valamit jött és kipróbálta. Tény, hogy amiket én csináltam, érdekelt, azt kipróbálta és leszarozta, sok év alatt sem lett olyan élményem, hogy rám nevetett volna, hogy hű, ez marhajó volt, de jó, hogy csináltuk. Max megköszönte a lehetőséget, a szervezést. Én meg marhára igyekeztem, hogy valami már csak jó lesz. Aztán egy nap, az első és egyetlen kettesben töltött estén a sírásig kínzott a szövegével, hogy önző vagyok, és ez se jó meg az se jó, ilyen vagyok, olyan vagyok és végül elmondta, hogy csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten egyedül élünk, de amúgy mi semmiben nem hasonlítunk.

Ott maradt a lelkemben a mondat. Sok évnyi közös projekt és közösen megélt program és millió hektónyi szeretettel, szerelemmel és támogatásba ölt energiával a hátam mögött ott ültem és nem akartam elhinni, hogy mi semmiben sem hasonlítunk. Hogy nem sikerült látnia a közös dolgokat. Nem sikerült láttatnom vele, hogy mi jók lennénk együtt.

Nem akkor jutottam el a dacig, hanem sokkal később. Még kellett vagy két év. És akkor le is írtam neki. Mi semmiben sem hasonlítunk egymásra. Menj, és nyalj annak, aki imponál neked. Menj nyugodtan és teperj ott, ahol szeretnél jófejnek látszani elhazudva a valódi énedet a valódi érdeklődéseidet, a valódi életedet, ahol kevés lesz a műveltséged, a tájékozottságod, a lendületed, az érdeklődésed, az energiád. Mi nem hasonlítunk, és ha hasonlítanánk is le fogom tagadni.

Olyan és annyi könyvet olvastam, aminek a mélységét soha nem is értenéd. Olyan és annyi kiállításon jártam, annyiféle koncerten, annyiféle vallási, művészeti közösségben, a munkám során a feladataim, a kihívások, a problémák, az emberek sokasága, a képzések sokfélesége, el sem tudom mondani milyen sokféle, színes dologgal foglalkoztam eddigi életemben. És egy szerelem miatt elkezdtem ezeket értéktelennek, kevésnek, nevetségesnek látni. Magammal együtt. Magányosnak, problémásnak, szorongónak láttam magam, mert odaültem egy magányos, problémás, szorongó és negatív ember mellé és együttérzően (és szerelmesen) átöleltem. És elücsörögtem mellette 10-15 évet.

De mi nem hasonlítunk, és az utóbbi hetekben visszakaptam a színeimet. Ömlik rám a kedvesség, a támogatás, az elismerés. Jónak, hasznosnak, érdekesnek érzem magam. Mindezt ajándékba kaptam az élettől. Közvetlenül semmit nem tettem azokért az emberekért. Csak mást tükröztek vissza belőlem és felragyogott minden. Tudom, hogy van árnyék, nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes. Én ezt tudom. Dolgozom a hibáimon, bár ennek a munkának sosem lesz vége, de igyekszem.

És nem sajnálom, hogy nem hasonlítunk

[fovarosiblog]

Frissült a fortepan.hu, én pedig írtam nektek egy kis cikket az újabb képekről. Fogadjátok szeretettel, itt olvasható:

[heypetraa]

ÜDVÖZÖLLEK ÚJRA A FEDÉLZETEN!

Lassan kerek egy éve lesz, hogy kiköltöztem Dubaiba, és tudom, hogy az utóbbi időben nem írtam ide semmit, higgyétek el én tényleg akartam, körülbelül négy befejezetlen bejegyzés várakozik itt, de nem volt kapacitásom rájuk, sőt abban sem vagyok teljesen biztos, mi az, ami titeket érdekel, és ebből mi az, amiről valójában tudok mesélni. De erről majd később..

//Dubai (és a világ talán egyetlen?) 7 csillagos (!!!) hotele a Burj Al Arab, a kép forrása: Gabriella Vanstern//

Igazából rengeteget dolgozom, szinte folyamatosan úton vagyok, általában ki sem pakolom a bőröndjeim, csak a szennyes helyett rakok be új ruhákat.  Szerencsére nagyon sok érdekes helyre jutottam el eddig is, hellyel-közel amikor csak volt időm és energiám el is hagytam a hoteleket, szóval ha pl egy adott helyről szeretnétek hallani (bár nyilván én max 24 órát tartózkodom ott, szóval az amit ennyi idő alatt látok, tapasztalok az elég limitált) akkor szóljatok mert nagyon szívesen. Mostanra már arra is rájöttem, hogy igazán Európába szeretek menni, ott lényegében bárhová, de sokkal biztonságosabban érzem magam, mint mondjuk Ázsiában. Nyilván ennek a fő oka, hogy Európán és a UAE-n kívül még mindig nincs mobilnetem, ami azért valljuk be, nem árt, ezen dolgozom (légyszi akciózzák le a Flexiroamot). Félre ne értsetek, semmi gond Ázsiával, az ottani országokkal (van egy pár), vagy az ottani emberekkel, általánosságban borzasztó udvariasak, kedvesek és vendégszeretőek, a hotelek brutál szépek, fantasztikus az ellátás, a természeti adottságokról (esőerdők, vulkánok, tengerpartok, nemzeti parkok, vagy akár ezek kellős közepén a felhőkarcolókról) ne is beszéljünk. Nemsokára Thaiföldre utazom, de nem rég jártam a Fülöp-szigeteken, és Indonéziában is megfordultam már párszor. Sri Lanka nagy vágyam, remélem hamarosan összejön, illetve Vietnám és Szingapúr is vár még.

Az Egyesült Államokba nekem még nincs vízumom, (amit őszintén nem bánok) így oda én nem repülök egyelőre. Ha az arab (Perzsa-öböl menti) országok érdekelnének, oda csak turnaroundként repülünk, azaz jövünk megyünk, el sem hagyjuk a repülőt, ennek ellenére volt szerencsém szolgálatot teljesíteni szaúd-arábiai, kuvaiti, jordániai, iráni járaton és hamarosan a Bahrainbe tartó is felkerül a listára. Törökországot külön megemlíteném, bár az kicsit arrébb van, de Isztambul talán az egyik leghosszabb turnaroundunk, közel 5 óra csak odafelé, és úgy emlékszem már meséltem, hogy ez volt a második supy járatom, de alig várom hogy oda turistaként ellátogassak. Reméljük ez is összejön a közeljövőben. Afrikába mostanában nem nagyon küldtek, majd megyek márciusban Algériába, de volt már járatom Mauritiusra, Kenyába, Ghánába, Elefántcsontpartra, illetve Dél-afrikai Köztársaságba. Egyébként az egyik lakótársam Fokvárosból származik, elég menő.

Indiába leginkább csak jövünk-megyünk, a 9 városból azt hiszem csak két helyen van layoverünk, Chennaiban és Kolkattában (ahova nagyon várom, hogy visszatérjek, mert mostmár van ismerősöm aki ott lakik, képzeljétek még egyetemről, amerikanisztikáról és Shreya meg is ígérte, hogy szeretettel körbe vezet ha arra járok). Egyébként az indiai utakkal az én egyedüli problémám a boarding, mert hogy nem tudom mi van mindig ezekkel a járatokkal, de hogy mindenki hatalmas csomagokkal, NORMÁL BŐRÖNDÖKKEL (nem ám cabin-size, kis 55x38x20 méretűvel, neeeeem) érkezik, nyilván lehetetlen ekkora és ennyi mindennek helyet találni a hat rackben, egyszer le is sérültem, amikor egy iszonyú nehéz bőröndöt próbáltam beljebb tolni, ami nyilván meg se mozdult, ellenben a jobb kezem/tenyerem megcsúszott és a hüvelykujjam teljesen hátratört. Mármint szerencsére nem tört el, bár reccsenni reccsent, csak megzúzódott, és ilyen stabilizáló kesztyűt kellett hordanom, meg persze nem dolgozhattam amíg teljesen meg nem gyógyult. Na de szóval, ha te utasként olvasod ezt, kérlek, sőt inkább nagyon-nagyon szépen kérlek, az ég szerelmére, csak annyi cuccot hozz a fedélzetre amire valóban szükséged van, belefér a légitársaság paramétereibe, és ha egy kicsit is segíteni akarsz rajtunk akkor annál még kevesebbet, mondjuk csak egy hátizsákot… (:

//Eldugott, privát kert a Kensington Parknál, Londonban, Nothing Hill városrészben, február végén//

Az Egyesült Királyságba viszonylag gyakran, havi egyszer biztosan repülök, rengeteg járatunk van Londonba, ha összeadom a 3 repteret, akkor nagyjából napi 10 fölött. Bár nem panaszkodom, már egészen otthonosan mozgok a városban, illetve volt szerencsém Manchesterhez, Newcastlehöz, illetve Glasgowhoz is már. A legtöbbet amúgy Varsóba, és Párizsba repültem eddig, de ha azt kérdezitek melyik a kedvenc desztinációm, habozás nélkül Budapestet fogom mondani. Hogy melyik a kedvenc járatom, arra nem tudok konkrét választ adni mert nincs ilyen, egy csomó minden közre játszhat, a járat időpontja, az utasok profilja (mert nyilván nem mindegy, hogy a 90%-uk kisgyermekes család akik már túl vannak egy 14 órás Ausztrália – Dubai járaton, vagy nászutas párok, esetleg munkás emberek akik évek óta most térnek először haza meglátogatni a családjukat, vagy zarándokcsoportok, esetleg egy helyi businessman aki csak elugrik az adott országba egy megbeszélésre, vagy egy csapat futballszurkoló, akik a katari vb-re érkeznek) na, szóval értitek. Természetesen egyikkel sincs így probléma, de minden járat más, minden ember más, minden járaton más és más kollégával dolgozom együtt, akikkel előtte félórával találkozok életemben először. Az biztos, hogy nagyon jól kell tudni alkalmazkodni minden helyzethez, ahhoz hogy sikeresen tudjam végezni a munkám.

//Dubai Marina reggel, napfelkelte után, februárban//

Dubaiban az élet pedig egyszerre nagyon menő, és ugyanakkor egyáltalán nem annyira fényűző, hanem inkább magányos. Bár, mint tudjátok, már meglátogatott kint Anyukám, szintúgy Zsani barátnőm, illetve összeteszem a két kezem, mert szuper kis társaságunk alakult ki itt a szálláson a többi magyar lánnyal is. Meg kell említsem Bettit és a lányát Larát, illetve Anettékat Abu Dhabiban, akikhez bármikor fordulhatok, mehetek látogatóba, olyanok ők nekem itt, mint egy pótcsalád. Aki követ instagramon az láthatta, hogy a szállás, ahol Dubaiban vagyok, mondhatni jelenleg a legfőbb problémám, többek között amiatt, hogy úgy egy órányira van a belvárostól, szinte már nem is Dubaihoz, hanem az északról szomszédos emirátushoz tartozik. Ezt még tetőzi az iszonyú forgalom, vagyis, más szóval a dugó, amiben napi szinten szabályosan órákat töltök. De nem akarok itt elégedetlenkedni, mert tudom mennyire szerencsés vagyok, illetve már most elkezdtem szépen berendezni a szobámat, otthonosabbá tenni. Februárban végre beruháztam egy asztalra és székekre az erkélyemre, azóta már egy bambusz kerítést is feleszkábáltam rá, mi több vannak már szobanövényeim is (uh szurkoljatok hogy életben tudjam tartani őket), reméljük a kanapé is meg lesz nem sokára, ezenkívül azt hiszem már csak egy darálós kávéfőzőre vágyom. Na jó meg egy kocsira... De visszatérve Dubaira, az idő mesés, nem azért írom, hogy irigykedjetek, de január végén már a tetőn napoztam 29 fokban, hát fel lehet ezt ép ésszel fogni?! Próbálom élvezni tényleg az időt, mert hamarosan beköszönt az emirátusoki nyár, ami esküszöm nem embernek való.

//Az erkélyem, itt még a kerítés nélkül//

Na de nem mintha olyan sok időm lenne ám itt napozgatni, főleg mostanában, mert egyszerűen a maximum havi óraszámot repülöm, nemcsak én, mindenki, rengeteg a járat, ráadásul teltházzal, nem tudom hogy és miből, na nyilván semmi közöm más pénztárcájához, illetve nekem csak jó, mert addig van munkám, amíg kereslet az utazásra, szóval nagyon helyes, tessék csak jönni-menni a világban, de hogy higgyétek ám el, hogy erről az oldalról is fárasztó. Nyilván tudtam, hogy az lesz, mindenki mondta, sőt szerintem a repülésről automatikusan mindenki erre asszociál, (amellett hogy milyen menő). Nemrég láttam pl egy videót, ahol a pilóta magyarázza hogy az emberi test repülés közben 3 óránként 1,5 liter folyadékot veszít, (nyilván ezt is tudtam, csak nem így számszerűsítve…) basszus bele se merek gondolni mennyire lehetek akkor dehidratált, persze iszom én a vizet a járat közben is, amikor csak van időm, de ugye gondolhatjátok milyen ez, közel 600 utas esetén.

Ennek ellenére továbbra is imádok repülni, ha megkérdeznétek a kollégáimat a nagyobbik százalék – velem együtt - biztos a kisebbik gépünket preferálja, hiába ide a double-deck (két szint), mondjuk úgy, hogy a boeing sokkal "crew-barátabb". De, imádom pl amikor valaki először utazik velünk és rácsodálkozik mindenre ahogy besétál, iszonyú örömöt tud okozni amikor valami lehetetlen dolgot mégis csak sikerül megoldanom/megoldanunk, de azt még jobban szeretem, amikor valami apróságot csinálunk, csak egy picit figyelmesek vagyunk, tényleg semmiség, max néhány perc az életünkből, de olyan hálásak tudnak lenni érte az emberek. Képzeljétek tavaly volt például egy utasom, egy csajszi, aki amúgy amsr videókat készít youtubera, és már évek óta követem is, és annyira megörültem neki amikor megláttam a járaton, bár nem abban a kabinban dolgoztam, ahol ő ült, de igyekeztem így is ránézni amikor csak az időm engedte. Na a lány, Viki nem régiben csinált erről is egy videót, amiben beszámolt, hogy mennyire jó élmény volt neki. Ilyenkor azért tényleg megerősödik bennem, hogy oké, jó helyen vagyok, és szeretettel tudom csinálni a munkám. Egyébként egyszerűen élmény olyan emberekkel dolgozni, akik hasonlóan gondolkoznak mint én, segítőkészek, kedvesek, csinálják a dolgukat. Van, hogy tényleg annyira gördülékenyen megy a csapatmunka, annyira jó a hangulat a crew között, hogy hiába volt fárasztó az adott járat, mindenki hálás, hogy oké, megcsináltuk, és közben egy kicsit meg is ismertük egymást. Nyilván minden munkahelyen vannak problémák, olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen, hát akkor el tudjátok képzelni milyen ez amikor tizen x vadidegent összeraknak, hogy tessék itt van 400 ember (akiknek meg ott vannak a saját problémáik, élettörténetük, egészségügyi állapotuk, és nagy valószínűséggel már eleve fáradtak és nyűgösek), vigyétek el őket a világ másik felére, de úgy ám, hogy mindenki elégedett legyen. Valahogy néha azt érzem, hogy ez a világ legkönnyebb és egyben legnehezebb munkája. Mert amúgy tényleg nem nehéz, semmi olyan nincs elvárva, ami ne lenne a munkaköri leírásom része, vagy ne tudnám, hogyan kell megcsinálni.

//Anett gyönyörű fotója a kislányáról és rólam, a Pálmán. Amúgy szuper képeket készít, itt megtaláljátok: Thru my eyes//

A legnehezebb része számomra továbbra is az, hogy távol vagyok a családomtól, a barátaimtól, hiányoznak és lemaradok dolgokról. Szerencsére januárban meg volt az első szabadságom, így otthon voltam majdnem két hetet, utó/pótkarácsonyoztunk és még a szülinapomat is megünnepeltük, ennek apropóján voltunk a Vígszínházban a családdal, egy csomó mindent sikerült elintéznem, Szegeden is töltöttem egy kis időd, szóval igazán feltöltődve tudtam visszatérni a munkába. Ettől függetlenül alig várom mikor mehetek legközelebb, nem akarom elkiabálni, mert annyi minden közbe jöhet még addig, tudjátok ez olyan, hogy majd akkor hiszem el, ha már landolt a gép Pesten, de hogyha minden igaz, nyáron is lesz alkalmam hazamenni, és talán jövőre a szülinapomat ismét otthon fogom tölteni. Jó így, hogy lehet ennyire előre tervezni, bár mondjuk most épp pl nem tudom mikor és hova repülök legközelebb, ilyen is van, ez most épp az izgi része a munkámnak.

//Szülinapi-hazaérkezős bulim Szegeden, csupa-csupa jó emberekkel, köszönöm hogy eljöttetek (na meg Ivettemnek a szervezést)!//

Szerintem most itt elbúcsúzok, nagyon szépen köszönöm mindenkinek az érdeklődést, jól vagyok, ne aggódjatok értem, jelentkezem amint tudok, Ti pedig vigyázzatok magatokra!

És így a végén megköszönném ha válaszolnátok az alábbi kérdésre:

Szeretettel Ölellek Titeket innen 36,000 feetről,

Petra

[stvtic-screvms]

elmondhatlanul sokat jelent nekem az a katarzis, amit koncert előtt, közben, és után érzek. Barkóczi Noémit hallgatva, elmélázva a dalszövegeken, amiket alapjáraton már fejből tudok, de valahogy koncerten jön át valóban, hogy mit is jelent az ember számára 1-1 szám, illetve dalszöveg. nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy ezek a számok mennyit jelentenek nekem. annyira megnyugtató azonosulni ezekkel a dalokkal. és hogy mennyire kellemes tudat, hogy nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal. és hogy mennyire segítenek a számok túllépni, vagy épp elfogadni olyan dolgokat, amiket az ember saját magának se akar bevallani. tán a probléma az volt, hogy túlságosan kötődtem egy olyan emberhez, akinek fele annyit se számítottam. bár lehetnénk egyből barátok, s kitöltenéd az űrt. már csak nagyon ritkán gondolok rád. kezdet és vég. a dolgok talán, amik egykoron sokat számítottak, idővel tényleg elmúlnak, vagy csak az érzés fog gyengülni. keserédes folyamat. és hát lehet, hogy most nem épp nekünk kedvez az élet, de talán valóban ez a folyamat teszi teljessé ezt az esetlen, de szerethető életet. mert történhet tőlem bármi, én akkor is itt fogok állni, ha nem ezek lesznek a legszebb éveink. <3

hihetetlenül jó érzés volt Noémivel és Benedekkel beszélgetni. tudom, hogy egy nap a jövőben, mikor már rég a 20-as éveimből kiléptem, és megbékéltem az élet körforgásával, eszembe fog jutni ez az élmény, mely nekik lehet annyira nem is volt jelentős, viszont nekem mennyire segített rendbe rakni a lelki békém. szóval, Benedek szavaival élve, nem szabad ilyen dolgokat magunkban tartani, azért is írtam ezt a kis szösszenetet. kis fájdalommal, de annál nagyobb boldogsággal és szeretettel fogok erre az estére visszaemlékezni.

[tevagyanapsugaram]

Azt hiszem tartozom egy vallomással...

De nem is neki... Hisz nem felelünk már egymásért...

Inkább saját magamnak... A saját szívemnek...

Mennyire ikonikus ez is...

Ezt az idézetet még abba a fotóalbumba írtam, amit vele együtt készítettem édesanyámnak 2019 decemberében...

Ez is egy olyan dolog, aminek utólag értettem meg igazán az értelmét...

Még egyszer köszönöm, hogy segítettél megcsinálni akkor ott... Azóta is sokszor lapozgatja, és azt látom, hogy igazán nagy örömöt okoztunk vele neki. 🥰

De visszakanyarodva...

Tudom, hogy őszintén szerettem... Igaz volt minden amit mondtam neki. Én tényleg vele terveztem az életet, sokáig még az után is, hogy külön váltak az útjaink... Ragaszkodtam hozzá, és ezekhez az érzésekhez.

Azt éreztem, hogy elárulnám őt, ha ez máshogy lenne... Még akkor is, ha már nincs... Még akkor is, amikor már nem voltam biztos benne, hogy úgy tudna működni köztünk ez az egész újra, mint egyszer régen...

És hogy mondjam el...

Nehéz, mert valamiért elképesztően szégyenlem magam, és bűntudatom van még akkor is, ha igazából nem lenne rá okom... Mert nem akartam ezt... Nem akartam, hogy így legyen...

De megismertem valakit. Egy egészen csodálatos lányt...

Megfogadtam, hogy bárki is lesz egyszer utánad, azt nem szeretném hasonlítgatni hozzád, mert megtanultam, hogy hatalmas hiba két embert hasonlítgatni egymáshoz...

De egy dologban mégis hasonlítotok... Ő ugyanúgy, ugyanazokkal a szemekkel néz rám, ahogy te annak idején, a legelején...

Pedig én elmondtam neki minden rosszat magamról... Azokat a szörnyű dolgokat is, amiket tettem veled... Lehet hogy hiba volt, de nem akartam, hogy így nézzen... Hogy rajtad kívül valaha így nézzen rám valaki... Azt éreztem hogy nem érdemlem meg, és ha egyszer újra látni akarom ezt a nézést, akkor azt nálad kell kiérdemelnem...

De a szemeiben ugyanaz a csodálat és elfogadás volt, még ezek után is, mint a tiédben egyszer régen... Ugyanaz a tekintet...

Nem tört pálcát felettem, nem ítélkezett... És ezen annyira meglepődtem... Mégis utána annyira boldoggá tett, annyira megnyugtatott...

Talán az volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy hagyom magam mélyebbre sodorni ebben az egészben, és lesz ami lesz egyszer, de a jelenben egyszerűen csak kiélvezem ezt, mert bármennyire is szégyenlem valahol magam ezért...

De boldoggá tesz ez az egész... Érzem hogy gyógyulok, és napról napra egyre könnyebb és jobb minden. 🥺

És talán ezek miatt van bűntudatom...

Hogy valamiért az van bennem, hogy "Ennyi? Nem is akarok küzdeni érted már? Ilyen keveset jelentett nekem ez az egész?"

De közben tudom, hogy rengeteget jelentett MINDEN, és én magamhoz mérten mindent igyekeztem megtenni, hogy megmentsem azt, ami köztünk volt...

És habár végül nem voltam rá képes, hogy összetartsam magunkat... De az, amik voltunk együtt, az álmaink, a terveink... Az az egykor csodálatos pár...

Azokat örökké elraktároztam magamban. És bárhová sodor az élet mostantól, mindig tisztelettel és szeretettel fogok visszaemlékezni rád, és ha mondtam is csúnya dolgokat, csak a fájdalom beszélt belőlem... 🥺

De ha még mindig itt vagy, és olvasod ezeket... Akkor talán te is érzed már, hogy nincs okom hazudni, vagy titkolózni...

Rengeteget tanítottál nekem, és egy csodálatos embernek tartalak. Sajnálom, hogy annyira kevés voltam hozzád emberileg régen, hogy már akkor halálra ítéltem a kapcsolatunkat, amikor még nem is ismertelek igazán...

Ha akkor régen, egy jobb ember lettem volna mielőtt megismerlek, tudom, hogy sosem jutottunk volna idáig végül...

De rengeteget tanultam, és soha többé nem követem el ezeket a hibákat senkivel. Vele sem...

Mert senki sem érdemli ezt...

Te sem érdemelted...

Ahogy én sem érdemeltem meg az utóbbi egy év bizonytalanságát.

De ezek nem számítanak már nekünk...

Ezek azok, amik számítanak:

Bár tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked mindenért... 🥀

Ez a sok szép emlék és kép pedig örökké emlékeztetni fog erre. 🥰

[szivemzegzuga]

lassan egy hónapja nem írtam ide

aminek az az oka, hogy éppen feldolgozás alatt álltak a dolgok

továbbra is hiszek

azért hiszek, mert ismerlek, és tudom, hogy te egy borzasztóan nagy szívű ember vagy, aki szereti ha viszont szeretik

őszintén szólva fogalmam sincs mi történt

gondoltál egyet és elmentél

mostmár sokkal másképpen állok hozzá, azt mondom oké, legyünk boldogok egymás nélkül, így is azok lehetünk

de valamiért biztos vagyok benne, hogy egyszer rájössz hogyan voltunk boldogok egymás mellett, és most hogyan vagyunk azok

ez nem múlik el csak úgy

ez nem egy sima szerelem volt ami egyszer csak elmúlik

ez volt A szerelem

tele megoldásokkal, szeretettel, törődéssel, izgalommal, kalandokkal

ez volt a minden

csak ne túl későn jöjj rá

ne akkor, amikor az én szívem már feléd se nézne

[hyunjin-ius]

‘I don’t care, I love it’

‘I don’t care, I love it’ pt.1

Genre: Slice of life, mention of smut, probs angst soon???

Pairings: (as of now just:) Felix x Hyunjin

Warnings: none i guess

Word count: 1K

Description: Danceteacher!Hyunjin broke up with Felix and now can’t really figure his life out. Luckily, he has friends like Changbin to  guide him. But what happens when you let a bunch of 20somethings to mingle??? Yes, it turns out that everyone knows everyone.

“Shit shit shit” screamed Hyunjin slipping down on the passanger seat of his friend’s car. The vehicle was nearing a crosswalk where said boy saw someone who really shouldn’t be seen.

„Well you know” started Hyunjin’s friend Changbin from the driver’s seat „you can’t just hide from Felix for the rest of your life” the boy stated while slowing his car down

„Well you know” Hyunjin mimicked the older with a mocking tone „I can at least try” Hyunjin stayed below window levels. He couldn’t risk seeing his ex boyfriend, after just 2 weeks of their break up.

„You are ridiculous” laughed Changbin. The older let go of the steering wheel with one hand to show a peace sign to Felix. Hyunjin watched his friend in silence from his crouched down position.

„I’m not sure how I feel about you saying hi to my ex who just happend to cross the road”

„I’m not sure how I feel about you telling me what to do” now it was Changbin’s turn to taunt the younger „Anyways he’s gone, you can sit up” it took a few more minutes for Hyunjin to feel safe enough to show his face to the world.

„You’d think that Seoul is big enough for us. Turns out it’s not”

„Since you live in the same neighborhood, and technically work at the same place. You are right” Changbin looked at his friend „it’s small when you don’t want to run into someone” Changbin turned his head back to watch the road.

„It’s like the universe wants us to meet every single day” Hyunjin shook his head in disbelief

„It was the same universe that wanted to see you as a couple” Changbin shrugged „Maybe the universe haven’t got the memo yet, I mean about your breakup”

„Then it should restart its browser and see how I’ve changed my relationship status on facebook” scoffed Hyunjin

Hyunjin and Felix have known each other for quite a while. They’ve started to work at the same dance studio around the same time. Both being 22, at their first serious job after many failed attempts. Being newbies together was a great starting point for their relationship which slowly but surely turned out to be more than just a simple friendship. They’ve worked together as dance teachers and choreographers too. Teaching kids and teens hip-hop elements, trying to help out couples with their wedding choreos, being back-up dancers for famous singers was far more than what they could’ve wished for. The boys have enjoyed working together more than working alone or doing the job with anyone else from the studio.

Hyunjin knew that he was gay since his kindergarden days, but for Felix it was a whole new world. Developing feelings for a man was not on Felix’s bucket list to say the least. Being in your early 20’s was confusing enough. Being in love with someone from your own gender for the first time in your life was beyond comprehensible. Hyunjin knew what he wanted, but first, he had to convince Felix that not being straight does not mean that you’ll end up in hell. It was a casual topic for Hyunjin. Being gay was natural for him, and he never felt the need to hide his sexual identity from anyone. First, it started with lighthearted jokes about Felix being all smiles around Hyunjin and basically being smitten with the openly gay one. And you know how the saying goes…there’s a grain of truth in every joke.

Eventually all it took was a drunk night. The boys went out together and got hammered as fuck on a Friday night. Hyunjin felt ready to take things to the next level. At that point anyone with eyes could see that the boys were into each other. The long awaited kiss happened on the dancefloor in one of the clubs on that Friday night. Needless to say, that kiss awakened everything in Felix. Sure enough they couldn’t stop with just making out in public. That night they ended up in Hyunjin’s apartment. Not being able to repress their sexual fantasies about each other they took action. Since Felix was new to the idea of two men having sex Hyunjin tried to be as carefeul as possible. At the end he settled with the option of just sucking Felix off. Giving oral to his crush while jerking himself off was more than fine that night. For Felix it was even better. The sight of Hyunjin kneeling in front of him, mouth wrapped around his cock while simultanusly gripping his own dick was a scene to die for. That was the first night Hyunjin swallowed everything Felix could offer. Luckily there was no awkward silence the morning after, rather both of them felt relieved. From that morning they were a couple.

But life wouldn’t be complete without heart breaks. Sooner or later Felix and Hyunjin had to admit that they might be better off alone. First of all Felix identified as bi which was a great source of everday arguments. Hyunjin seemed like a boy with an ego reaching for the stars, but deep down he was scared that he isn’t enough for his lover. He was insecure and jealousy often got the better of him. His past relationships were all with men who were just as gay as him, now he was with someone who had eyes for girls as well. For Felix this whole ’being in love with a man’ chapter was too much too handle at times. They pulled through, but after a while there wasn’t any reason to keep on trying to save what can’t be saved.

Hyunjin was right about Felix eyeing girls from time to time. The final straw was when Hyunjin found out that Felix spent more time in the studio with one of his girl students than with him back at home. Cheating really wasn’t an option, and Felix swore to God that it was only a professional relationship, but it was already more than enough for Hyunjin. He thought that breaking up with Felix is going to be easier if he’s mad at the boy. Alas, he had to accept the fact that he loved to make up things, and Felix wasn’t all that bad. But it was too late then. And it is too late now.

„I’m thinking about throwing a party on Saturday or Friday” Changbin’s hoarse voice broke the silence „It’s been a while since we drank together”

„I don’t think that I’m ready to socialize and tell people that I’m single” whined Hyunjin

„Are you joking?” Changbin furiously tapped the steering wheel „You post break up songs on facebook every second day, besides no trace of Felix can be found on any of your social media pages. Everybody knows that you are single!”

„You’re not helping Changbin!”

„Yet I’m trying to!” Changbin was close to lose his temper. At this point Hyunjin knew better than to open his mouth anytime soon.

[habkeinb0ck]

Meglepődnél, ha tudnád, milyen sokan vannak, akik a külföldre költözésen gondolkodnak ma Magyarországon. Honnan tudom? Onnan, hogy nem hirdettem, még csak nem is igazán posztoltam róla, mégis több, mint ötezren (!) iratkoztak fel érdeklődőként a külföldre költözést segítő útmutatómra.

Végül negyven oldalt írtam, amiből 25 videót forgattam le, több, mint két óra terjedelemben és összeraktam hozzá egy rendes online tanfolyam-felületet. Végre elkészült, végre be is mutatom most nektek!

Mivel mindenki története egyedi, más-más háttérrel költözne mindenki más-más országba, úgy döntöttem, az általános tudnivalókat mondom el, és hivatkozásokat adok (több, mint félszáz angol nyelvű linket!) olyan forrásokra, amelyekkel aztán mindenki megtalálhatja a neki való információkat.

És végül mindenki, aki elvégzi a "kurzust" részt vehet egy csoportos online kérdezz-feleleken, ahol igyekszem megválaszolni azokat a kérdéseket, amiket a videókban nem sikerült vagy amik útközben felmerültek.

Én, bevallom, utálom az online tanfolyamokat. Unom őket általában, de nagyon.

Ezt három módon próbáltam feloldani: egyrészt kreáltam négy történetet, amelyeken keresztül egy-egy teljesen fiktív személy sztoriját elmesélve mutatok meg sok csapdát és veszélyforrást. Ezekkel kezdődik a tanfolyam, csak utána megyünk rá az egyes témákra külön-külön. Úgy gondoltam, a sztori jobban megmarad, mint ha csak számba venném az akadályokat.

Ráadásul ezeket a fiktív történeteket nem a saját életem, hanem azok alapján az interjúk alapján raktam össze, amiket sok, különböző országokban élő ismerősömmel, és ismerőseim ismerőseivel készítettem. Szerettem volna, ha nem csak az én nézőpontom kerül előtérbe.

Aztán - ha filmet nem is forgathattam hozzá - tettem hozzá kép- és videóillusztrációkat. Így kicsit "youtubeosabb" lett az összhatás.

Harmadrészt pedig igyekeztem olyan stílust választani, ami szórakoztat is, nem csak információt ad át. Nagy örömömre szolgál, hogy több olyan visszajelzést is kaptam, miszerint a néző együltő helyében falta be mind a 25 videót.

Itt az oldal: https://otthonkulfoldon.hu , az alja felé találsz egy "tesztvideót" is a lakhatásról. Megnézheted, mire számíthatsz.

Jó szívvel, szeretettel, és együttérzéssel ajánlom mindenkinek, aki fontolgatja Magyarország elhagyását.

Alább pedig néhány olyan ember visszajelzését olvashatod, aki már végiznézte a videókat.

"Sok olyan kérdésre derít fényt, ami fontos, de magadtól sosem gondolnál rá. Felnyitja az ember szemét, és bátorságot ad."

"Köszönöm, Laci, hogy megcsináltad. Azt hiszem, jobban tudom, mire számítsak."

"Nagyon gyakorlatias, tele hasznos linkekkel és tippekkel amiket tényleg nagyon célszerű lesz használni, megfogadni."

Ágoston László, fb

[diogenesz2020portugal]

Simkó Edit írása:

Tisztelt Miniszterelnököm, Drága Orbán Viktor!🥰😘😍

Hálás szívvel köszönöm a sok örömöt, ami ezen a héten ért! Ráadásul van időm írni itt a lezárások közepén a dugóban. Először azt hittem a hirtelen nyári melegben, hogy augusztusi Szent Jobb-körmenet van, azután rájöttem, hogy szent jobb körmenet az, csak most nem Szt Istváné, hanem az ön az aláíró szent jobbkezéé. Hát ez a drága Novák Katika iktatódik! Ajándékba szeretettel küldök neki Signettát, a kupakos fajtát, mint pedagógus létem különleges megbecsültségének csodálatos szimbólumát.

Aggódom is a Juditkáért, nehogy hőgutát kapjon a ködmönkéjében ott a menetben! Vigyázzon rá is, mostanában annyit panaszkodik, hogy őt nem értik meg a hanyatló nyugaton. Csak bátran változtatgassák éjjelente az alaptörvényt, nehogy búskomorságba essen! A munkaterápia hatékony! Csak jó pszichológus kezelje! Már én is annyira megnyugodtam, hogy az infláció sem olyan vészes, csak én éreztem eddig rosszul. Könnyebben is mondok le tojásról tejről, már a hónap közepén is.

Csodálom önt, ahogy a tudományokat is meg tudja zabolázni, oh, dicső férfiú! Már a medvelovas Putyinon is túltesz. Igen, ezt a felemelő érzést, mi pedagógusok ismerjük, mikor a tanítvány lassan túlszárnyalja mesterét! Remélem, Putyin úr is így meg van elégedve önnel!

Nagy öröm volt látni a Karmelita udvarán, az új kormány tagjait a munkaebédre készülve. Milyen szakrális volt! Azonnal Leonardo Utolsó vacsorája jutott eszembe. Jézus, és a 12 tanítvány. Megkönnyeztem. Azért óvakodjon a Lázár csóktól! Tudom, tudom, Júdás az helyesen, de ezek a nevek nem annyira fontosak! Lázár vagy Lőrinc, eh, mi a név, csak Mészáros legyen!

Átnéztem a diplomáimat, hogy tudjam még, milyen tanár is vagyok eredetileg, már annyi féle órát tartok, és nagyon megnyugodtam. Törtis végzettséget nem találtam, tehát bátran hirdethetem, hogy igenis volt tengerünk! És vágyhatok rá, hogy újra legyen! Ön megadta ezt a reményt! Ha meg nem fogják be a politikailag megbízhatatlan történészek a szájukat, akkor is van mentségem: parancsra tettem! Ez annyira jó, gyermeki megnyugvás nekem!

Repeső boldogság, hogy Pintér úr belügyminisztériuma alá tartozik majd a közoktatás az egészségügy mellett! Így minden olajozottan működik végre! Az iskolaőrök lehetnének az intézményvezetők. Én is úgy szeretnék a gyerekekhez hatásos nevelőeszközt! (Oh, rajzórán elkészíttettem a diákokkal a címerem: piros Signetta és gumibot narancssárga mezőben. A heraldika csúcsa! Ahhhh!). A szakvéleményeket is átírjuk. Nincs tovább BTMN, csak BM! Az SNI-st is lezárjuk egy nagy pofonnal, ha a parancsnak nem engedelmeskedik. Kásler úrnak különleges megbecsülése legyen, de ismerjük el, végre rend lesz!

A nemzetközi feszültségekre remek megoldást találtam, próbálván az ön külpolitikáját megérteni, azzal együtt, hogy a legnagyobb oroszbaráti kitüntetést kapott Szíjjártó út személye elég határozott jelzés. A gyerekekkel margarétát ültettünk és minden nap, leszakítunk egyet és a közös ima után tépkedjük a szirmait: megvéd a NATO/ nem véd meg a NATO. Így könnyebben várjuk, míg ezt ön eldönti és bölcsen tudtunkra adja!

Legyen meg az Ön akarata!

Szerelmes rajongással,

Gulyás Gertrúd

okj-s pedagógus

#írtam #leírtam #levelek #levélOrbánViktornak #fricska

#OrbánViktor #PintérSándor #SzíjjártóPéter #NovákKatalin

#okjspedagógus #GulyásGertrúd

#SimkóEdit

[nonquebecoisayul]

“... de az embernél nincs semmi csodálatosabb”

Hetek óta nem írtam már, és ugyan napok óta húzom-halasztom, hogy valami jóról számolhassak be. Aztán az élet, ez a kifürkészhetetlen, nehezen könnyű fenomén alkotott.

 Az esők kezdenek elmaradozni, beköszöntött hivatalosan is az “ősz”, ezzel pedig a száraz félév. Egy-két eső még ímmel-ámmal előfordul, de már közel nem olyan hevesek, erőszakosak és tartósak, mint a novembertől márciusig tartó szezonban. Most már tizennegyedik hónapomat kezdve a brazil felföldön, azt kell mondjam, a nyár itt nem jön be, nagyon sok az eső és napközben is sokszor villanyt kell gyújtani, olyan sötét van a súlyos felhők alatt. Én a napfény gyermeke vagyok, a hangulatom is határozottan más, amikor süt a Nap.

Amennyire szikrázóan szépek a nappalok odakint, olyannyira borúsak a hírek mindenfelől. Az otthoni családtagjaim sorba kapták el a nyavalyát, Anya épp kórházban szenved egy hete tartó lázakkal. Itt is megint a közelünkben ólálkodik a közellenség, de legalább elindult a helyi járványgörbe lefelé, így részben megnyithattak az üzletek, éttermek, szolgáltatások újfent még akkor is, ha továbbra sincs elég hely az intenzíveken. Egyszerűen nem bír el többet a társadalom és a gazdaság: az éhínség olyan szinten van ismét jelen a nincstelen milliók körében, hogy muszáj visszaengedni valamennyire őket a mindennapokba.

Mindamellett viszont drasztikus statisztikai adatok érkeznek: ahogyan Európában és az USA-ban, Brazíliában is több évvel, itt majdnem egy évtizeddel esett vissza a születéskor várható élettartam, és olyan történik, amire évtizedek óta nem volt példa: több a halál, mint a születés.

Recseg-ropog ez a gigantikus ország és közben minden szempontból egyre veszélyesebben szigetelődik el a világ többi részétől: sok másik ország mellett már Franciaország sem fog fogadni repülőket ebből a kvázi páriává züllesztett országból ki tudja, meddig. Fogyatkoznak a menekülőutak. Közben a közélet egyre keservesebb, egyre kaotikusabb: már a negyedik egészségügyi miniszter szenved a katasztrófahelyzettel, de vagy a fél kormányt leváltotta az elnök, aki végre most már szinte mindig tesz maszkot a mocskos szájára. Sőt  vakcinabarát lett! Csak az a baj, hogy késő a bánat. Itt a fővárosban (is) gyakorlatilag leállt az oltási kampány, mert nincs alapanyag hozzá. Ez van, ha egy ország vezetése világvészhelyzetben karba tett kezekkel várja a vakciangyártó cégek kopogtatását.

De sajnos Magyarországon nagyságrendekkel rosszabb a halálozási mutatóval mért helyzet jelenleg, mint itt. Amíg otthon egy legatyásodott egészségügy omlik össze 9,5 millió ember alatt, addig itt egy félig-meddig összetákolt ingyenes ellátórendszer fizikai akadályokba ütközik egy 210 milliós országban. Mert orvos, szakápoló akad bőven, csak hely, oxigén, gyógyszer meg eszköz nincs egyszerre százezreknek. És a vakcinák a gazdag féltekén terjednek amúgy is.

Mindamellett viszont tele vagyok hálával és szeretettel annak ellenére, hogy az elmúlt hetek rémálomszerűek voltak, csak ezúttal ébren: álmatlan éjszakák, rengeteg telefon, ügyintézés, aggódás, sőt április 1-jén amolyan tréfaképpen én is ágynak dőltem ki tudja, mitől. Mi sem mutatja jobban ezt az össznépi paranoiát, hogy tüneteim okán egyből a közellenségre gondoltunk, így másnap én is elvesztettem orrszüzességemet, amikor alaposan megturkálták azzal a bizonyos pálcikával (negatív lett a teszt amúgy).

Egy szó mint száz, ebben a nyomorult helyzetben, a 10 ezer kilométerre lévő, most már lassan évek óta nem látott rokonaim, az Anyám, az Apám, a Nagyszüleim, a Húgom, imádott Unokahúgaim mindennapi, nehezített pályán való mozgása és az állandó félelem, hogy történik velük valami végzetes; szóval ebben a helyzetben ott vannak a barátok, akik a saját egészségüket is kockára téve ajánlják fel a segítségüket. Az elmúlt napokban ez olyan elementáris erővel hatott rám, hogy azt elmondani nem tudom. Nehéz lesz ezt bármilyen módon is megköszönni, meghálálni akkor is, ha ezek a segítségek önzetlenül és saját kezdeményezésre születnek.

Ebben a letargikus, magányos és közösségtől megfosztó világban ez olyan fény, amely erősebben világít, mint a járvány végét (hol van az még...?) jelentő halványan pislákoló illúzió. Olyan cselekedetek ezek, amelyek valódi, bibliai értelemben vett felebaráti szereteten, az elesetteken való feltétlen segítségen alapulnak. Rafával, aki végig hatalmas támaszom ebben az esztendeje tartó szociális leolvadásban, szótlanul ültünk egymás mellett. Az Anyával való legutóbbi beszélgetés végén (napokig csak egy-egy szót volt képes bepötyögni) elakadt a szavam, és ahogy letettem a telefont, eltört a mécses és hevesen zokogtam.

Ahogy tavaly ilyen tájban írtam, aki ismeri a történelmet, az tudja, hogy embert próbáló szenvedések előtt állunk. És most annak a közepén ülünk. De amikor szavak nélkül meredsz magad elé, mert nem tudod kifejezni azt, hogy mi történik, mert olyan, már-már angyali cselekedetekkel szembesülsz ezekben az emberietlen időkben, akkor azt gondolod, már megérte ideszületni a Földre, ahol ahogy Szophoklész írta, “[S]ok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.” Köszönöm, Csaba és Ádám!

[stromp-mark]

What the hell is love supposed to feel like?

Rögtön bele is vágnék a közepébe. Kezdjük először a munkahellyel. Ma megtudtam, hogy az egyik kolléganőm, aki ugyanabban a pozícióban van mint én, és tudtommal semmilyen plusz feladatot nem vállal, nettó 55.000 HUF-tal keres többet tőlem. Ebből 5.000 HUF az első házasok kedvezménye, amit jövő hónaptól fog kapni. Hogy kicsit részletezzem miért is dühít ez nagyon. Ugyanazt a munkát végezzük csak én emellé, még két plusz feladatot is vállaltam. Az egyik az, hogy havonta nyílvántartanom kell a nemzetközi standard-eket, hogy a labornak auditon ebből ne legyen semmilyen problémája, illetve, hogy hozzájáruljak a napi rutin zavartalan működéséhez. Valljuk be, volt már belőle gond, hogy elfogyott a standard és nem tudtak mérni - hozzáteszem nem az én hibámból. A másik feladatról már meséltem egy kicsit. Az lenne a cél, hogy sokkal keveseb papírt használjunk a mindennapokban. Nem olyan bonyolult, mint amennyire körülményes ennek a kivitelezése. Ezeknek a tudatában, ennyit érek a cég szemében? A jogaimat ország szinten tiporják sárba nap, mint nap és elvárnák, hogy sokkal több tudással, nagyobb tapasztalattal jóval kevesebbért tűrjem el azt, ami benn folyik. Gyerekkorom óta ezt éreztetik velem, hogy tőlem sokkal, de sokkal butább, mihasznább emberek többet érnek, mint én. Álljon meg a menet! Kimerem jelenteni, hogy a cégnél az egyik legértékesebb ember én vagyok. Nem vagyok pótolhatalan, de remélem, hogy egyszer kamatostól visszaadom nekik mindazt, amit kaptam tőlük. Már nem először éreztetik velem azt, hogy a heterok többet érnek, mint én, holott az összeset kenterbe verem!

Egy mesekönyv mire nem képes. Az MSc-s témavezetőm ezt írta:

Kedves Kolléga!

Most írtam alá a "Vegye le kínálatából az LMBTQ-propaganda mesekönyvet a Pagony gyerekkönyvesbolt és a többi árusítóhely!" című petíciót a CitizenGO oldalán. Ha egyetért/esz ezzel, akkor írja/d alá Ön/Te is.

Nem fogom megérteni, hogy tanult, világott látott emberek, hogyan lehetnek ennyire mérhetetlenül ostobák! Számomra ez örök rejtély marad. Hozzáteszem már Tréfitől megkaptam ezt a mesekönyvet. Azt tanácsolták nekem, hogy készítsek egy szelfit a barátommal, amin ez a bűnös mesekönyv is szerepel, majd küldjem el neki nagyon sok szeretettel. No comment! Egyébként pár mesét elolvasva semmi egetrengetően bűnös dolog nincs benne, ami miatt be kellene tiltani.

Utoljára hagytam az egyik legjobb történetet. Ugyebár Tréfi megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem hazamenni vele a szüleihez. Azt válaszoltam, hogy kedvem lenne, de senkinek nem akarok kellemetlenséget okozni - főleg magamnak nem. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a szüleit, hogy nem bánnák-e, ha csatlakoznék hozzá legközelebb, amikor hazautazik. Jött is a válasz mindkét szülőtöl. Az édesanyja azt válaszolta, hogy még nem állnak erre készen, de az édesapja válasza még frappánsabb volt. Ő kijelentette, hogy ezt már korábban megbeszélték (gondolom az előző partnernél), és azóta a véleménye nem változott. A legérdekesebb az egészben az, hogy Tréfinek van egy huga, akinek történetesen van barátja. Teszem fel a költői kérdést: Szerinted Tréfi huga haza viheti-e a barátját bármikor? Hááát persze, hogy igen, minden gond nélkül, sőt még ott is aludhat vele egy szobában. Ismét tanult emberekről beszélünk, mert mindkét szülő tanár, ami talán ezesetben mégrosszabb, merthogy nekik tényleg az lenne a feladatuk, hogy a gyerekeket elfogadásra neveljék. Biztos bennem van a hiba, de volt minimum 3 évük a comming out óta, hogy elkezdjék ezt az egész dolgot felfogni és elfogadni. Úgy látszik ez édeskevés volt. Mérhetetlenül sajnálom Tréfit és együttérzek vele. El tudom képzelni, hogy mit érezhet ő. Elsősorban amiatt neheztelek a szüleire, hogy Tréfinek mit kell átélnie miattuk. Másodsorban pedig ami rettenetesen felháborít az az, hogy nem vagyok egy utolsó, semmirekellő, tanulatlan, viselkedni nem tudó ember, hanem épp ezek ellenkezője vagyok. és még ők nem akarnak találkozni velem? Tehetnek egy nagyon nagy szívességet: elmehetnek a halál egy bizonyos testrészére pattanásnak! Ezt üzenem minden homofób, kettősmércét alkalmazó szülőnek! A szülő azért szülő, mert nekik kötelességük akkor is szeretne a gyermeküket, amikor azt a gyereket senki sem szereti, még a gyerek saját magát sem!

[adamsmoments]

Balatoni legenda

A futás hétköznapi életben betöltött pozitív hatását demonstrálja a következő, kicsit hosszabb történet. A részlet egy könyvből van, amelyet 18 éves koromban, közvetlenül érettségi után írtam, így szól, fogadjátok szeretettel:

Pénteken hazacuccoltam, szombat délután már jelenésem volt Badacsonyban, a mólónál. Ott találkoztam Petivel, a bátyjával, és még pár sráccal, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elmúlatjuk ezt az évet. Igen, szándékosan mondom így, nyelvi poén. Az alkoholhoz már nem fűz baráti viszony, de ez az este lehet kivétel, így gondoltam. Forró nyár esti tanév búcsúztatónk legszebb kellékének a telihold bizonyult, mely hálás lámpatestként világította be az éjszakát, vidám házibuli feelinget kölcsönözve az egész partszakasznak.

Legurítottunk pár sört a melegben, aztán hosszúlépéseket iszogattunk, ezúttal nem vadul sietve, hanem lazán, tudván miénk a tér s az idő. Este tíz körül megjelent Peti apja, az egész család itt töltötte a nyarat, öregapójuknak pincéje húzódott a hegyoldalban – isteni bort fabrikált a papó –, mely egyben wíkendhauszként is ideálisan funkcionált. Szivarra gyújtott Peti apja és egy öblös pohár vörösborral a kézben szónoklatba kezdett arról, hogy a férfinak tisztelnie kell a nőt, mint anyát, de egy idő után a test kémiájának és biológiájának ritmusa másként lüktet, és ebből megcsalás, félrelépés lehet, de mivel ez a természet törvénye, nem is biztos, hogy problémát jelent, amennyiben még megmarad a tisztelet. Nem feltétlenül értettem egyet, de tapasztalat híján nem szálltam vitába.

Aztán olyat mondott, hogy életünk eldobása önző cselekedet, családdal, barátokkal szembeni cserbenhagyásos gázolásnak minősül. És azt is, hogy a bölcs ember hidakat épít, az ostoba falakat emel, bár ezt mintha idézte volna, de biztos tudja, miről beszél, hisz’ építőiparban dolgozik. Éjfél körül telenyomtuk zsetonnal a jukebox-ot, a teljes Californication lemezt eljátszattuk vele, a Scar Tissue-t háromszor egymás után. Istenem, legszebb szám evör, a szabadság himnusza, számomra. Azt hiszem, úgy igazítom-vágom életem filmjét, hogy ez legyen a hivatalos soundtrack. Akkor nem lehet baj. Eléggé kapatosra sikerült az este, de mindenki megmaradt a jókedv szűkös mezsgyéjén, senki sem hömbölödött bele a részegség, vagy melankólia szakadékába.

A vasút melletti bozótost használtuk piszoárnak, s közben Peti azt ecsetelte mennyire büszke rám, hogy végig csináltam ezt az évet és büszke, hogy ilyen szépen kijöttem a gödörből. Őszintén mondta, hogy egyenesen hiányoztam neki a suliból, mert ő is utált ott lenni, és ne tegyem ezt többé, hogy magára hagyom. Megígértem, hogy nem teszek ilyet és arra gondoltam, vajon mit kell tennem az életben, hogy egyszer kivívjam apám büszkeségét, hogy egyszer az életben éppígy’ kifejezze, ahogy az imént történt. Aztán felesbe’ benyomtunk egy lángost, ill. egy lángos felét felesbe’, mert Peti faterja még frissiben letolta egykettedét, nem bírt ellenállni. Nem hibáztathatjuk, egy lángosnak ki tudna ellenállni? A lángos papírt megtekertük, akár egy kövér spanglit, úgy tartottuk, akár Bob Marley a lemezborítón és dreadlockos jamaicai rasztaként elpöfékeltük az egészet. Zsír, fokhagyma, kőkemény füst járta át a számat, itt egy pillanatra megfordult a gyomrom, de tartottam magam, mint szabadságszobor a lángot.

Visszaérve asztalunkhoz megpillantottam egy szép kislányt a zenegépnél, egy az egyben Dian, csak szőke hajjal. De rég’ mondtam ki ezt a nevet. Nem ámítás, megleltem az alteregóját, ugyanaz az outfit, stílus, gesztikuláció, testbeszéd, csak szőke hajjal. Csodaszépnek találtam, és egyben afféle próbatételként tekintettem rá. Gondolkodás nélkül mellé libbentem.

– Hát, telepakoltuk a wurlitzert – mondtam kissé zavarban, ugyanakkor mosolyogva és roppant izgatottan –, kérhetsz számot, de arra minimum egy órát kell várnod, bocsánat érte. – Mosolygott rám bájosan, közelebb lépett, amire én automatikusan megfogtam a csípőjét, ő átkarolta a nyakam, egy pillanatig mindketten elbizonytalanodtunk, lágy csókot leheltem ajkaira, és csókolózásba kezdtünk, egyre hevesebben, véget nem érő nyelvcsata vette kezdetét, melyet talán döntetlenre hoztunk ki. Egy piros padon ülve beszélgettünk és harapdáltuk egymást, akár az újdonsült nyakig szerelmesek, holott egymás nevét sem sejtettük, nem számított, néha vannak fontosabb dolgok. Petiék hazamentek, a többi srác felpattant az utsó vonatra, mi kézen fogva sétálva megmutattuk magunkat a móló összes térkövének, bemutatva csóktudományunk. Bevallom, eleinte Dianra gondoltam, és arra, így vesz elégtételt a sors, ezzel jutalmaz e borús események legyűrése után. Aztán, az egész Dian-hasonlítgatást overwrite-olta, hogy a lány sokkal szépségesebb, zsengébb, természetesebb, barátságosabb volt és jobban ízlett nyelve húsa is. Hasonló kalács-íz, de finomabb, porhanyósabb, kakaósabb. Belga csokis. Vajon minden csók kalács és kakós kuglóf ízekhez hasonlítható, vagy talán vannak epres és sztracsatella ízű csókok is? Nem tudom, mindenesetre nyilván végig kell kóstolnom a palettát.

Egy pillanatra megálltunk Egry József fölénk magasodó szobra előtt, mondtuk neki, hogy csókolom bácsika. Kérdeztem a lányt a holdfény boltívében a meztelen lábú szobor előtt, hogy tudja-e, hogy Balaton a mendemonda szerint egy volt a szelíd óriások közül, akik egykor a Bakonyt lakták, s aki lányával, Haláppal itt tengette mindennapjait a Badacsony környékén. Boldog, vidám, szép és karcsú leány volt ő, akár egy nyírfa, csak éppen roppant magányos. Egy napon, aztán Haláp összetalálkozott egy emberleánnyal, Csillával, aki sokat áradozott arról, milyen az élet a völgyben a halandók között. Haláp irigykedve hallgatta őt, hisz’ neki csak morgolódó apja jutott társaságul. Ekkor az emberleány meghallotta mátkájának vadászkürtjét és magára hagyta Halápot, aki végtelen keserűségében mélybe vetette magát, az északi szél nyelte el sikolyát. Apja látván gyermeke holttestét, egy hatalmas sziklával akart emléket állítani neki, de hatalmas vihar támadt, s a szikla lett a veszte, mert maga alá temette. A kimozdított szikla helyén feneketlen örvény tátongott, melyből víz fakadt, s közben a vihar szüntelenül ontotta magából az esőt, így a teknő alakú síkságot elborították a habok és hullámok. Így keletkezett a Balaton, az óriás ma is ott pihen a tó mélyén, lánya emlékét a koporsó alakú Haláp-hegy őrzi. Erre a lány azt mondta, nyilván ismeri a történetet, hisz’ két köpésre lakik innen, de köszönte, hogy újra felelevenítettem ezt, a mondákat ne hagyjuk megkopni. Búcsúzóul mondtuk az Egry József bronzszobornak, hogy további szép estét, bácsi.

„Az átlag festő azért fest, hogy éljen, a kiváló festő azért él, hogy fessen” – hirdette a szobor alatti idézet. Erről az jutott eszembe, mennyire szerettem rajzolni kiskoromban, emlékeim szerint terápiás jelleggel hatott rám, újra rá kellene szoknom, amúgy is megrögzötten hiszem, hogy minden földi halandónak kötelessége a footprint hagyás e bolygón. Milyen munkát lehetne végezni, aminek alapja a rajz tettem fel a kérdést, tetováló felelte erre a lány, de apám már évekkel ezelőtt leoltott, hogy tetoválással csak börtöntöltelékek és sztárok éktelenítik testüket, abból nem lehet megélni. Újra kellene ezt gondolnom, gyermekkoromban folyton a badacsonyi tattoo szalon kirakata előtt nyaltam el a fagyim, egyszerűen nem tudtam tovább menni, megbabonáztak a rajzok. A csajszi szerint ez menő történet, kezdjek vele valamit. Aztán megjelent a nővére, kedvesen mosolyogva betessékelte kis húgát egy világoskék Trabantba és kipufogógáz illatot hagyva maguk után eltűntek az éjszakában. Felajánlották, hogy elvisznek, de kellemetlenül éreztem volna magam, begyömöszölve a hátsó ülésre. Férfibüszkeség is létezik ám a világon.

Nem részegedtünk le, ügyesen egyensúlyoztunk a vidám becsiccsentettség delíriumának tűhegyén, hajnalra kitisztultunk, mint napfelkelte előtt az égbolt – ne igyál, jól áll a józanság, így búcsúzott a lány, és imádtam érte. Jól passzoltunk egymáshoz, jobban, mint a kedvenc fehér kapucnis pulcsim. De nem kerestük többé egymást, nevünket sem árultuk el, így volt kerek egész.

Ott álltam az utca közepén, lángos illat, langyos levegő, alkoholmámoros emberekkel zsúfolt szűk terek, riói karnevál hangulat uralkodott a hajnali időpont ellenére. Ezen jót derültem és arra gondoltam, hazasétálok, nem csövezek a reggeli vonatig, ahhoz már fáradt vagyok. Nyolc kilométerre laktam, egymásba nyúlóan ki voltak világítva a falvak, viszont volt egy Mordornál is sötétebb rész, kivilágítatlan, szőlős, bokros, fás terep. Őzekkel, szarvasokkal, vaddisznókkal és nyulakkal. Így futtattam végig agyamban az útvonalat, az erdős résztől kicsit féltem, de egy klassz forró zuhany és az ágyam motivált, hogy megszaporázzam lépteim. Már a második sarkon szembe találtam magam egy hatalmas, életerőtől kicsattanó vizsla kutyával, szép barna nyakörvet viselt. Láttam, kicsit tanácstalan és meg van szédülve, talán eltévedt, talán ő is a hazautat keresi. Orra alá dugtam a kezem, hadd szagoljon meg, tulajdonképpen bemutatkoztam neki. Szimatolt, közben a fejét simogattam, aztán a nyaka alatti részt, végül a hátát és barátságosan jó keményen megpaskoltam. Nem mondtam neki, de érzékeltettem, hogy meggyőződésem, a vizsla a legszebb állat e bolygón. Aztán ezt meghálálva elkísért, egészen a sötét részig. Vártam, hogy majd a Hold fénye ösvényt vág és reflektorként sugározza be az utat, de most már értem a mondást, napfelkelte előtt a legsötétebb az éjszaka. Szegény kutyus megzavarodott és szemmel láthatóan ismeretlen neki e táj, mert az út közepén futkozott keresztbe, előre szaladt, majd vissza hozzám, újra meg újra. Egy Wartburg, egy Lada és egy BMW húzott el mellettünk, majdnem mindegyik elütötte, úgyhogy megragadtam a nyakörvét és szépen vezettem magam mellett az úton. Ladát miért csak bordó színben gyártottak? Így mentünk fel a két települést elválasztó kivilágítatlan dombon, melynek tetején egy borgazdaság és borszaküzlet állt, három kutya őrizte a területet. Csak ekkor jöttem rá, hogy éjszakánként kiengedik a kutyákat. Felértünk fogadott kutyusommal a dombtetőre, amikor vérfarkasként vett körbe a három eb, nyálfröcsögve ugattak, morogtak, vicsorogtak. Elengedtem vizslám nyakörvét, aki egy pillanatig mozdulatlanul állt mellettem, éreztem, ahogy kemény, meleg oldalával hozzám dörgölőzik, talán így búcsúzott. Aztán egy tizedmásodperc múlva körbeugatta a másik három kutyát és mintha ágyúból lőtték volna ki, megindult lefelé a dombon, mindhárom utána eredt, én pedig ott álltam a dűlő tetején és egy pillanatra hideg süvített át az éjszakán. Néztem, ahogy a távolban rohannak a kutyák, befelé a vibráló narancssárga fénybe, ahonnan jöttünk. Esélyük sem volt, hogy utolérjék, de kitartóan rohantak. Egy régi barátom mindig azt mondta, kutyában, nőben ne bízz, de ez alapján csak fele igaz. Megijedtem, hogy milyen hamar megtették ezt a másfél kilométert, tulajdonképpen ugyanilyen gyorsan vissza is tudnak jönni értem, ha akarnak. Megfordultam és olimpiai számba illő sprintbe kezdtem, keresztülvágtam a sötétségen, semmit nem láttam. Futás közben arra gondoltam, ha most kilépne elém egy szarvas, abból frontális ütközés lenne, de vajon ki élné túl?

Másnap izomláztól szétégve, begyulladt torokkal és belázasodva ébredtem ágyamban. A nagy kaland utáni futástól megizzadtam és talán mégiscsak hideg volt az éjjel. Kivakarhatatlan dallamtapadással egy Bad Religion nóta keringett a fejemben, mozdulni sem bírtam a láztól, miközben akác illat lopódzott be a tágra nyitott ablakon, lágyan mozgott a függöny és erősebben sütött a verőfényes nap, mint Los Angeles betondzsungelében. Én pedig ott feküdtem betegen, sóhajtozva, táskás szemekkel, és mosolyogva, mert soha nem voltam még jobban.

Minden

rendben

van

.

[todragonsart]

A kávésbögre/Siege the Day Day 12

  Mindenkit nagy szeretettel köszöntök az első és valószínűleg utolsó fanfiction leírásában, amit valaha magyarul írok/írtam. Remélem, hogy azért tetszeni fog srácok, már ahova eljut. Komolyan zavarban vagyok, hogy kik fogják ezt elolvasni. De legalább a barátaim tuti! :D

Ha érdekel az egész event, és olyan fasza gyerekek vagytok, hogy beszéltek még másik négy-öt nyelven, akkor csekkoljátok @dualrainbow​ tumblr-jét. Ők indították el az egészet. Nem tudom honnan jönnek ezek az ötletek, de csapassátok srácok! <3

Azoknak, akik pedig még mindig itt vannak, vagy valami fura módon idetaláltak, nagyon jó szórakozást kívánok. Azért remélem tetszik :D

- Csak nem akarsz máris itt hagyni, Maxim? - billentette félre a fejét a nő finoman az asztal másik oldalán.

Kapkan elmosolyodott és keresztbe font karokkal hátradőlt. - A párom már vár… És holnap reggel amúgy is korán dolgozom. Igazán nem lenne szabad átbuliznom az egész éjszakát!

A nő erre csak nevetve legyintett egyet. - Fiatal vagy, Maxim! Ezer éve nem találkoztunk, csak megengedi, hogy néhány italt leguríts egy régi baráttal, nem? Még annyira nincs is késő. Én fizetek!

Kapkan az ajtó felé fordította a fejét egy kissé fintorogva, aztán egy sóhajtás kíséretében körbenézett a bárban, ahol voltak. Kicsi és kényelmes hely volt, valamiféle pincehelyiség. Néhányan ültek csak rajtuk kívül az asztaloknál és a pultnál, egy unalmas csütörtök este volt. A terem sarkában egy öreg zenegép állt, egy nagy “Nem működik” feliratú táblával rajta. A pult mögött egy unott arcú, huszonvalahány éves lány rágózott miközben a telefonját nyomkodta. Az utca szintre néző ablakokon a lemenő nap narancssárgás fénye szűrödött be. A nőnek igaza volt, valóban korán volt. Kapkan megvakargatta a nyakát ott, ahol nem takarta a pólója, majd visszaülve az asztal másik oldalán lévőre nézett.

A nő fiatal volt és csinos, úgy harmincöt év körüli. Világosbarna haja rövidre volt nyírva, a szemeiben pimasz csillogás játszott. Az ajkai kedves, ám sokat sejtető mosolyra húzódtak, ahogy Kapkant fürkészte. Mintha vonzónak találta volna a férfit, de legalábbis borzasztó szórakoztatónak.

- Rendben, végülis miért ne? De csak pár ital, aztán tényleg mennem kell.

A nő bólintott egyet. - Rendben, kicsit beszélgetünk és utána haza engedlek a pasikádhoz!

Kapkan csak vigyorgott erre egyet és hátradőlt. Az asztal túloldalán a nő már intett is az unott pultosnak és hamarosan mindkettejük előtt egy-egy pohár drága whiskey hevert. Kapkan magának nem ezt választotta volna, hanem valamiféle német sört, vagy orosz vodkát, de az ajándék piának mindenki örült. Még akkor is, ha az olyan pocsék lé, amit csak Thermite tudott meginni.

Finoman odakoccintotta a poharát a nő kezében lévőhöz, aztán belekortyolt az aranyló folyadékba.

Ahogy elfogyott mindkettejük itala, a nő azonnal újra rendelt, majd mikor a második kört is megkaptak mosolyogva az asztalra könyökölt és közelebb hajolt. Kapkan agya finoman zsibogni kezdett az italtól, érezte, hogy az érzékei kissé eltompulnak, a szemei homályosabbá válnak. Már egy pohár is ezt tette vele? Kezdett vénülni. Zavartan megvakargatta a borostáját és hátradőlt. - Szóval mire vagy kíváncsi?

- Nem is tudom. Milyen ebben a csapatban dolgozni?

- Remek! - mosolyodott el Kapkan. - Életem legjobb melója, őszintén! Minden nap azért kelni fel, hogy megmentsd a világot igazán nemes. És legalább a munkatársaim is nagyon szórakoztatóak.

- Igen? Ki is a főnökötök?

A kérdés hallatán Kapkan mocorogni kezdett a székében. Körbelötyögtette a poharában maradt whiskyt és elpillantott. Igazán nem kellett volna erről beszélnie senkinek, de valahogy úgy érezte, hogy ebben a nőben megbízhat. Az, hogy kezdett nehezedni a feje az italoktól sem segített túl sokat. Az ajkait rágcsálva válaszolt a kérdésre.

- Nekünk nincs igazán főnökünk, vagy vezetőnk. Mindenki egyenrangú a csapatban. Mármint, nem katonai rangban, nyilván. Az idősebbek közül van, aki már lassan tábornok, a kezdők meg épphogy a századost nyalogatják alulról, de a csapaton belül nem a katonai rendfokozat dönt, hanem az, hogy ki mire képes és milyen szituációban használható, a tehetsége, vagy a fegyvere. Senki sem… - Kapkan megvakargatta a borostáját megfelelő szavak után kutatva. Miért is mondta el ezeket? - ...jobb a többieknél. Mindenki egyenrangú.

- Szóval teljesen vezető nélkül működik a csapat ilyen jól? - a nő felvonta a szemöldökét, mint aki nem hiszi el. - Miféle hatóság figyeli a munkátokat?

Kapkan csak mosolygott. - A NATO, azt hiszem. Minden küldetés alatt és után jelentéseket kell nekik írnunk, azt elküldjük az összekötőnek és már kész is vagyunk!

- Összekötő? Miféle összekötő?

Mielőtt válaszolt volna, Kapkan ismét beharapta az ajkát, a pólója egy kilógó cérnaszálát piszkálgatta. Nem akart többet mondani, de a nő résen volt és intett a pultosnak, hogy töltsön nekik megint. Mikor a kezébe kapta az új italt, és abba is belekortyolt, Kapkan megkönnyebbülten felsóhajtott. - Csak egy civil, aki néha ránéz a csapatra, hogy minden legálisan működik-e!

A nő hátradőlve fürkészte az arcát, a karjait maga előtt keresztbe fonta. Egy pár pillanatig hallgatott, mintha ott sem lett volna hirtelen, a tekintete úgy kiüresedett. Biztosan gondolkozott. Mikor ismét megszólalt, Kapkan meglepetten pislogni kezdett.

- Ő lenne ‘Six’? - mosolygott rá a nő.

Kapkan a szemeibe nézett és lassan bólintott, belenézve a poharába. - Ő lenne Six. De ő nincs benne aktívan a küldetésekben. Ő csak egy civil, egy ártatlan ember.

A nő bólintott és ahogy Kapkan felnézett az arcára, hirtelen végtelen elégedettnek tűnt.

- Tudod mit? Nekem most már igazán mennem kellene! - Kapkan eltolta a whiskys poharat és felemelkedett a helyéről, de abban a pillanatban fájdalom nyilallt a fejébe. Odakapta a kezét, és fintorogva visszaereszkedett. A halántékát kezdte masszírozni.

Az asztaltársa mintha meg se hallotta volna az előbbi mondatot, intett újra és a pultos megint töltött a poharukba. - És milyen emberekkel dolgozol még együtt? Azt tudom, hogy a Spetsnaz benne van a kis elit csapatban, az nyilvánvaló, de miféle másik osztagok vannak még?

Kapkan lassan ránézett, majd a bár ajtaja felé pillantott segítségkérően. Nem lett volna nagy séta, a feje mégis annyira hasogatott, hogy lábra állni is alig tudott volna. Az ujjai a poharára siklottak, a hideg üveg kellemesen belesimult a tenyerébe. A nőre nézett és harcolva magával rázta meg a fejét kicsit. Nem akart válaszolni. - Nem tudom! Biztos mondták egyszer - mosolygott rá. - De nem figyeltem. Vagyunk mi az oroszok, van egy rakat amerikai, meg német, meg egy csomó minden más. Asszem van francia is, de megtévesztenek az akcentusaikkal.

A nő láthatóan nem volt megelégedve ezzel a válasszal, kissé elhúzta a száját. A tekintete láttán Kapkan gyomra lassan zubogni kezdett.

- És mifélék ezek az amerikaiak? Vagy a németek? - hajolt közelebb a nő kérdőn félrebillentve a fejét. Nagyon igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, de Kapkan látta a szemén, hogy egyre feszültebb. Bizonyára, mert rossz kérdéseket tett fel neki, vagy pont, mert Ő válaszolt rosszul? Kapkan nem tudta eldönteni. Ellenben a következő válasz nagyon gördülékenyen érkezett.

- Idegesítőek! - egy vigyor kúszott az arcára a nő meglepett ábrázatát látva. - A legjobb barátaim. Mindketten nagyon hasznosak, az eszközeik és a tapasztalatuk elengedhetetlen ahhoz, hogy a csapatunk hatékony legyen, de idegesítőek, mint a szemét - Kapkan elégedetten meglötyögtette a poharában maradt italt és az utolsó cseppig ledöntötte.

A nő szemei egy pillanatra megint kiüresedtek aztán bólintott. - Kik ők? Mesélj róluk.

- Ahh, az egyik Jordan, a második pedig Dom. Elég vicces a történet, ahogy barátok lettünk. Az elején borzasztóan utáltam mindkettőt, Jordan nem tűnt másnak, csak egy ostoba bohócnak, Dom pedig kibaszott idegesítő volt, akaratos és mindenki különlegesnek tartotta a hülye beépülős feladat miatt, amit a Rainbow csapat előtt csinált! - Kapkan hátradőlt, ahogy elöntötték az emlékek.

Hosszú évekkel azelőtt, mikor a Rainbow csapat aktája nem volt több pár porosodó lapnál a NATO asztalán és az egész alakulat csak öt, végtelen profi, ám végtelen idegen csapatból állt, Kapkan sokszor belegondolt, hogy vajon jó döntést hozott-e, amikor felajánlották neki a kinevezést. Végülis csak azért fogadta el, mert tudta, hogy más Spetsnaz tagok is lesznek itt, de hamar pofára esett; első ránézésre a csapata használhatatlan volt. Egy zöldfülű kölyök, valami álmatag művész, és egy idősebb pasi, aki azt hitte ő a faszagyerek, de minden második edzésen feleslegesnek bizonyult a fegyvere, csak veszélybe sodorta a többieket vele.

Kapkan hamar arra a következtetésre jutott, hogy jobb lesz neki ezek nélkül, egyedül, akkor hatékonyabb lehetett, hisz úgy csak magára kell vigyázni! Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy az ‘álmatag művész’ lesz élete szerelme, akinek a karjaiba mindig vágyik, valószínűleg képen röhögi, aztán jól be is töri az orrát. Akkor, évekekkel korábban még szentül abban a hitben élt, hogy sosem tudna egy férfit szeretni. Akaratlanul is mosolyogni kezdett az emlékképen. Mekkorát tévedett, atyaég!

Sajnos az óvó magányra való törekvéseit hamar sutba kellett dobnia, mert bár ő meglett volna egyedül, úgy tűnt a csapat többi tagja viszont nem tud nélküle létezni. A fronton és a vadászat közben szerzett tapasztalata elengedhetetlennek bizonyult, tekintve, hogy voltak olyan tejfölösszájú kölykök, akik még a húszat sem töltötték be és máris itt voltak. Ez nem csak sértette a becsületét, de egy kis extra löketet is adott, hogy jobb legyen; meg akarta mutatni, hogy jobb, mint a gyerekek, akiket beválogattak.

Először az edzések, majd az első éles küldetések során is remekelt, mindig a legjobbak között állt, mindig hatékony volt. Nem csak azért muzsikált ennyire jól, mert bizonyítani akart, hanem mert nagyon hamar kialakult benne egy védelmi ösztön is az esetlen, fiatal társaival szemben. Ott volt még bőven a fenekükön a tojáshéj, bizonytalanul fogták a fegyvereiket, és Kapkan nem értette, miért csinál valaki ilyet? Miért válogatnak be gyerekeket, akik nyilvánvalóan hamar meg fognak halni? A ketyeréik szórakoztatóak voltak, valóban, de nem annyira elengedhetetlenek, hogy az életüket veszítsék miattuk. Ráadásul egy gyenge tag a csapat gyengeségét is jelentette bizonyos esetekben, miért hát kockáztatni?

Ott volt például az az angol fiú, Mark. Annyira fiatal volt, és annyira szerencsétlen, néhány feladat során Kapkannak megfordult a fejében, hogy ő fogja lelőni, csak azért, hogy a csapatot mentse. A másik kérdéses férfi, az egyik amerikai volt. A kódneve: Thermite. Kapkan elsőnek nem értette, hogy egy ilyen bolond, egy ilyen forrófejű bohóc mit csinál a csapatban. Ön- és közveszélyes volt, több alkalommal is tönkretette Kapkan felszerelését, és az oroszban egyre csak gyűlt a feszültség.

Az egyik edzés során, mikor Kapkant a védő, Thermiteot pedig a támadó csapatba osztották, elhatározta, hogy megmutatja az amerikainak hova dugja a robbanószereit. Csak a megfelelő pillanat kellett. Ahogy a három percük telni kezdett, az orosz azonnal hergelni kezdte saját magát, hogy a megfelelő pillanatban elkaphassa az amerikait.

A csapatuk jó volt, de az ellenfél egy kicsit jobbnak bizonyult; pár másodperc alatt kiszedtek két védőt; Smoke és Rook kiestek. Így maradt a nyakába két bosszantó német, egy, aki olyan idegesnek tűnt, Kapkan esküdni mert volna rá, hogy látja a tenyerét izzadni, egy meg, aki olyannyira nem vette komolyan a feladatot, hogy még rá is gyújtott, és jókedvűen, dohányfüst köröket eregetve várakozott. Úgy nézett ki, mint aki ilyen helyzetekben tudja csak kialudni magát, és a karikákból a szeme alatt Kapkan arra következtetett, hogy ez nagyjából helytálló teória is lehet.

Nem kedvelte őket. Egyiket sem. De Kapkan inkább megrázta a fejét és a feladatára koncentrált. El kellett kapnia Thermiteot, vagy megbolondul; ez volt a legfontosabb feladata, az első és egyetlen. Nem is érdekelte, hogy a kört esetleg elveszthetik. Thermite nem nyerhetett többet.

Kapkan mindenre felkészülve egy olyan falhoz húzódott, amiről tudta, hogy az amerikai robbanó szőnyege be tudja törni, és nem is kellett sokat várakoznia. Hamarosan meghallotta a jól ismert hangot, ahogy Thermite az eszközét a falra rakta, majd finom kopogást, ahogy a férfi kihajtogatta azt. Kapkan esküdni mert volna, hogy azt is hallotta, mikor Thermite azt motyogja "C4 a helyén". Számításai szerint öt másodperce volt addig, ameddig a fal berobban, az idő pedig lelassult körülötte. Hallotta Thermite távolodó lépteit, az ismerős kattanást és a puskapor illatát a levegőben. Látott néhány szikrát, ahogy a szőnyeg elkezdte átégetni a fát, és felkészülve a robbanásra: a szeméhez emelte a fegyverét felállt. Ölni készült.

Ahogy a szikrák lassan ívet kezdtek leírni a falon, megszorította a fegyverét, de hirtelen egy teljesen más fajta füstszag is utat talált az orrába, majd egy durva kiáltást hallott.

- El az útból, babushka! - a következő pillanatban pedig az idősebbik német egyszerűen félre lökte. Ahogy Kapkan megbotlott, és oldalra huppant még éppen látta, ahogy a másik férfi lecsapja a földre a saját eszközét - egy felturbózott akkumulátort - és áram alá helyezi vele a falat. A szikrázás abbamaradt, a robbanó szőnyeg kiégett. A másik oldalról azonnal dühös, akcentusos káromkodás hallatszott, a német pedig a legelégedettebb vigyorral az ajkain hátralépett.

- Nyald meg a seggem Brunsmeier! - kiabált be Thermite.

- Kurvára okosabb lehetnél annál, minthogy mindig ugyanoda rakd a szarodat, Trace - kiabált vissza a német vigyorogva, majd lazán felkapva a fegyverét találomra átlőtt a könnyű, habkarton falon, és hamarosan felszólalt a csapattársak elvesztését jelző dudaszó. Eltalálta. Találomra lőtt és eltalálta.

Kapkan leesett állal bámulta a jelenetet, és mikor a német odalépett mellé azzal az ütnivalóan elégedett ábrázattal, csak még több méreg lepte el. Már őt is meg akarta ölni.

- Mi van, csibém, mit bámulsz? - fordult a férfi Kapkan felé, aki egyből felpattant, és elkapva a német kabátját vágta durván a falnak. Már éppen betörte volna az orrát, de abban a pillanatban felhangzott a kör végét jelző szaggatott dudálás. A német viszont még nem fejezte be. Könnyedén belemarkolt Kaplan ruhájába és úgy mozdult, hogy leszorítsa a férfi karjait megakadályozva az oroszt az esetleges ütlegelés megkezdésében. Patt helyzetben állva néztek farkasszemet, mikor a német megszólalt. - Legközelebb ahelyett, hogy várakozol és tökölődsz inkább lődd ki a robbanószert a falon keresztül, ez nem atomfizika, Baryshnikov! - a német még kacsintott is egyet, aztán egyszerűen ellökte magától a döbbent Kapkant és összeszedve a másik németet kisétál együtt a harctérről.

Smoke és Rook is hamarosan előkerültek, morogva azon, hogy az edzőmeccsekhez használt ‘játék töltények’ túl nagyot csíptek. Doc erre csak annyit mondott nekik, hogy örüljenek, ha nem komoly lövéseket kapnak.

Ahogy elhaladt a kis csapat mellet, Kapkan megpillantotta a bosszantó németet és amerikait beszélgetni. A testtartásuk, a gesztusaik, ahogy egymásra néztek, mind azt sugallta az orosznak, hogy jóban vannak. Remek. Két ilyen kibaszott idegesítő alak barátságot köt. Egyszerűen remek. Rosszabb párost el se tudott képzelni, biztos volt benne, hogy halálra fogják idegesíteni.

A legnagyobb meglepetésére, a német felé intett, miközben a másiknak magyarázott valamit és mindketten odafordultak. Kapkan felvette a leggyilkosabb arckifejezését, nem akarta, hogy gyengének tartsák egy ilyen ostoba hiba miatt. Csak még jobban meglepődött, mikor a két férfi elindult felé és már felkészült arra is, hogy lekiabálják a fejét, vagy elkezdenek kekeckedni, de megint koppant az álla a padlón, mikor az amerikai a világ legbarátságosabb mosolyával kezet nyújtott neki.

- Jordan Trace! Kódnév: Thermite. Dom mesélte, hogy mennyire felbosszantottalak az Exo szőnyegekkel! Jelenleg még fejlesztés alatt állnak, ha esetleg megégettelek a gyakorlat közben velük, akkor ne haragudj!

Kapkan kikerekedett szemekkel nézte a kezét, aztán csak zavartan megrázta. - Maxim Basuda. Kódnév: Kapkan.

- Meg kell, hogy mondjam neked, őszintén csodálatosnak tartom az EDD-idet. Annyira király ötlet, nem is értem, nekem miért nem jutott eszembe! - Thermite tovább csacsogott, a gesztusai befogadóak voltak, a viselkedése kedélyes. Kapkan nem is értette, hogy lehet valaki ennyire bolond. Meg amúgy is, ellenségek voltak! Miért ilyen kedves?

Az amerikaihoz képest a másik, a német, csak figyelt, mintha ki akarná ismerni Kapkan minden mozdulatát és vonását. Az orosz elpillantott a beszélő Thermiteról, és a másik szemeibe nézett, de az csak féloldalasan elvigyorodott.

- Nem vagy egy barátkozós típus, mi? - kotyogott közbe Thermite. - Nem gáz, mert én viszont az vagyok! Van kedved velünk jönni ebédelni?

Kapkan rápislogott, aztán tétován bólintott. Végülis jó ötlet kifigyelni az ellenséget a természetes közegében, nem? A vadászat is nagyjából így működött, és ő imádott vadászni.

- Jaj, tényleg, milyen faragatlan vagyok! Ő itt Dominic Brunsmeier, a kódneve: Bandit. Mesélte, hogy fellökött az edzés közben és milyen mérges lettél! - Thermite mosolya lankadatlan volt, Bandit arcán a vigyor csak még önelégültebb lett.

- Valóban - válaszolt Kapkan kurtán, szemmel verve a németet.

- Legközelebb nyugodtan vágd szájba, teljesen el van szállva magától csak mert lehúzott pár évet egy ilyen beépülős melóban - ahogy beszélt, Thermite el is indult vissza ebédelni.

Bandit erre megforgatta a szemét. - Azért ne legyél rám mérges, mert menőbb vagyok mint te, Tracy!

Thermite erre csak oldalba bökte a könyökével. Kapkan összehúzott szemekkel figyelte őket.

- Te meg ne vágj már olyan pofát, mint aki mindjárt gránátot dug a seggünkbe, mert kibaszott kényelmetlen. Ez csak egy edző meccs volt, babushka, csak játék. Lazíts. Legközelebb majd elkaphatod Jordan tökeit - fordult felé Bandit, Kapkan pedig elpillantott. Nem szerette, ha a prédája észreveszi, hogy figyel.

- Ne aggódj, nem azért nézlek, mert szép vagy, hanem mert úgy festesz, mint egy kéthetes zokni, amit teletömtek lószarral - Kapkan pimaszul rámosolygott, mire a német hehhent egyet és inkább rágyújtott.

- Nem lehet mindenki olyan, mint egy kibaszott szőke herceg, hm? - Bandit finoman a támadó csapatok között álló német társára bökött az állával. Hát az a pasas valóban úgy nézett ki, mint valaki megtestesült álma.

Kapkan és Thermite is követték a tekintetét és hmmentve bólogattak mindketten, aztán csak beértek az ebédlőbe. Kapkan odaült hozzájuk enni, később pedig vacsoránál is csatlakozott a két férfihoz. Még maga is meglepődött azon, hogy a prédái milyen hamar lettek a barátai.

- Mikor fogsz a lényegre térni? - vágott a mese kellős közepébe a nő az asztal másik oldaláról.

Kapkan felvont szemöldökkel nézett rá. Nem volt a legudvariasabb így valaki szavába vágni. - Te voltál kíváncsi arra, hogy milyen osztagokkal dolgozom együtt. Ilyenekkel.

A nő megforgatta a szemét. Az arckifejezése már régen nem jókedvet, hanem dühöt tükrözött. Kapkan elhúzta a száját a viselkedésváltozás láttán. Ahogy csend telepedett az asztalukra, hallotta, ahogy az eső elkezd kopogni a pinceablakokon. Hirtelen hidegebb is lett, és ő összehúzta magán a pulcsiját. A kedvenc pulóvere volt, az, amit Glaztől kapott egy karácsonyra, de mikor…? Végigsimított az anyagon, de a gondolataiból a nő hangja egyszerűen felriasztotta.

- És mégis milyen feladatokat kaptok, Maxim? - billentette félre a fejét.

Kapkan az ajkaiba harapott. Nem akart válaszolni, ez igazán belsős információ volt, és nem egy civil dolga. Hogy leplezze a zavarát az asztalon lévő bögréjéhez nyúlt és bizonytalanul kortyolt egyet, aztán fintorogva belenézett a bögrébe. Tea? Mégis mi…?

- Kérdeztem valamit, Maxim - nézett rá a nő feszülten, Kapkan nagy levegőt vett. Kissé magával küszködve nézett újra rá.

- Rengetegféle feladatot kapunk. Főleg terrorcselekményeket kell megakadályoznunk. Hallottál már a White Masks szervezetről? Mi azért vagyunk, hogy nekik ne legyen lehetőségük merényleteket elkövetni. Ez ennyire egyszerű! - mondta végül, aztán nyelt egyet. Nem érezte már jól magát. Haza akart menni, Glazhez.

- Kicsit pontosabban, Maxim. Mesélj ezekről a terroristákról nekem. Annyira érdekel! - a nő újra elmosolyodott. Kapkan megint felpillantott a szemeibe.

- Nézd… - megakarta szólítani valahogy a nőt, de hirtelen nem jutott eszébe a neve. Hogy lehet az? Biztos bemutatkoztak, mikor beértek a bárba. Vagy nem…? Kapkan az ajtó felé fordult. Mikor is jöttek be a bárba? Megint visszanézett a nőre és egyre feszültebbé vált. Tudta a nevét... Valamiféle V betűs volt; Veronica, vagy Vivienne? Hasonló. Egyáltalán honnan is ismerte őt?

- Milyen küldetéseket kaptok? Hogyan próbáljátok megállítani ezt a szervezetet?

Kapkan küszködve összeszorította a száját. Nem mondhatta el, de mégis el akarta. A bögréjébe nézett, aztán mégis elmosolyodott kicsit. - A legelső küldetésemen a White Masks ellen be kellett törnünk egy konzulátusi épületbe. Elrabolták valami politikus egyik hozzátartozóját és borzasztó mennyiségű pénzt követeltek érte - nézett fel a nő szemeibe, aki egy pillanatra megint elégedettnek tűnt, észre sem vette a Kapkan szája sarkában kúszó kis vigyort.

- Ezt a kibaszott nagy szopást nem hiszem el! - morgott Bandit, ahogy a helikopterben ültek. Thermite mosolyogva ránézett, de nem szólt semmit, csak felrakta a lábát a szemben lévő ülésre.

Kapkan viszont nem bírta szó nélkül. - Mi lenne, ha végre egyszer az életben képes lennél befogni azt a nagy szádat?

- Óóó, ne haragudj, uram és parancsolóm, netán bosszantalak?

- Mióta megláttalak bosszantasz - fordult felé Kapkan.

- Srácok, kussoljatok végre - tartotta fel az ujját Thermite, ahogy rájuk nézett. Mind a ketten odafordultak, hogy valami csípős megjegyzéssel visszavágjanak, de az amerikai szótlanul a társukra mutatott. Az aktuális küldetésre magukkal kellett hozniuk egy negyedik tagot is, Thatcher választása pedig a németek másik támadójára, IQ-ra esett.

Mikor Kapkan elsőnek lépett be a Rainbow csapat bázisára, és az újoncok között meglátott néhány nőt, egy vörös hajú, szigorú arcút, egy barna hajú, apró, mosolygóst és egy unottan rágózó szőkét, azonnal azt gondolta, mit keresnek ezek itt? A nők nem illenek a katonaságba.

A véleménye borzasztó gyorsan hatalmasat változott, mikor megismerte a három nőt. Ash, nem csak az amerikai csapat vezetője volt, de az egyik legmegbízhatóbb és legnélkülözhetetlenebb társ lett a támadó csapatokban. A nő pillanatok alatt átlátta a szorult helyzeteket és azonnal képes volt használható stratégiát kitalálni. Nem egy gyakorló és éles szituációból keveredtek már ki az ő irányításával.

A második, Twitch, az apró francia nő lehet, hogy nem volt olyan temperamentumos és bátor, mint Ash, de a technikai érzéke páratlan volt. Ő segített kicsit kipofozni Kapkan EDD-it, és a férfi rövid úton megértette, hogy miért kedveli annyira Twitchet. A nő minden mozdulatából sugárzott a profizmus, a munkája mindig tökéletes volt és kifogásolhatatlan, a humoráról nem is beszélve. Kapkan szeretett időt tölteni vele.

A harmadik, IQ, aki most mellettük volt, az előző kettőnél is pimaszabb volt. Ő volt az, aki nem félt visszaszólni senkinek, ha nem értett egyet, és az egyetlen, aki rezzenéstelenül állta, ha Thatcher leüvölti a fejüket, mikor ostobaságokat csináltak. IQ sosem nézett vissza és sosem követte el ugyanazt a hibát kétszer, erős volt és független. Most, a helikopterben ülve mégis idegesnek tűnt. Az arca sápadt volt, a kezei remegtek.

Kapkan azonnal abbahagyta a Bandittal való vitáját, és közelebb húzódott a nőhöz. - Jól vagy Monika?

- Hogyne… - bólintott IQ, aztán ahogy a helikopter jó nagyot rázkódott a levegőben, leszorította a szemét és megfeszült. - Csak nem örülök annak, hogy egy második világháborús csotrogánnyal visznek minket egy ennyire veszélyes helyre. A terroristák tizenöt mérföldről meg fognak minket hallani, és akkor a spéci lopott kis rakétáikkal alánk gyújtanak, ami elhiheted nincs a kedvenc halálnemeim között. Még ha Marius vezetne, de nem… Egy vén hülyét kaptunk, aki még szerintem direkt bele is megy minden légörvénybe - kifújta a levegőt és nyelt egy nagyot. Próbált a nyugalomra összpontosítani. Nem járt sikerrel.

- Jé, ez a csavar vajon honnan pottyanhatott ki? - emelt fel egy rozsdás csavart a gép padlójáról Bandit.

IQ hatalmasra kerekedett szemekkel nézett oda, Thermite meg azonnal oldalba bökte a férfit. - Mekkora egy agyhalott gyökér vagy!

Bandit csak legyintett. - Jaj ugyan már! Monika, minden rendben lesz, ez a tragacs többet látott már, mint mi hárman együttvéve. Nem lenne menő egy olyan gépen meghalni, amit már a hidegháború alatt is hullaszállításra használtak? Lehet, hogy az a rozsda nem is rozsda, hanem vér!

Kapkan a tenyerébe temette az arcát, Thermite pedig szenvedve felnyögött, de IQ láthatóan értette, hogy Bandit mit akar és finoman elmosolyodott. - Ha nem fogod be, a te véredtől fog tovább rozsdásodni, bízz bennem!

Bandit szélesen rávigyorgott, kacsintott is egyet. - Ugyan, tudom, hogy imádsz!

- Azt imádnám, ha nem akarnál szándékosan megijeszteni!

- Most miért? Tényleg nem tudom honnan van ez a csavar! - adta a kezébe Bandit. - Talán te megtalálod a helyét, úgyis te vagy a legértelmesebb itt.

Kapkan az égre emelte a tekintetét, Thermite viszont a tenyerébe nevetett. - Elég nagy és nehéz, valószínűleg a szerkezet része lehet, nem?

- Az nem rossz ötlet - vakarta meg az állát IQ a csavart forgatva, és az út hátralévő részében arról beszélgettek Thermitetal, hogy mégis honnan az istenből eshetett ki a csavar.

Kapkan elmosolyodva nézett rájuk, aztán a németre pillantott, aki csak elégedetten, lehunyt szemekkel ült. Az orosz már megtanulta, hogy Bandit mindig tudta, mit kell mondani; ezen tulajdonsága néha borzasztó fárasztó volt, ilyen esetekben viszont kifejezetten jól jött.

Ezek után még azzal a tragacsal is sikerült különösebb gond nélkül odaérni a bevetés helyszínére, és IQ nem is lehetett volna nyugodtabb, amikor behatoltak az épületbe. Nem volt nehéz feladat, ezért küldtek csak négy embert. Ráadásul négy milyen jót! IQ eszközével minden taposóaknát és csapdát kiszagoltak, Kapkannak hála, sajátokat hagytak hátra, Thermitenak köszönhetően minden falat ledöntöttek és Bandit gondoskodott arról, hogy minden rájuk támadó ellenfél rövid úton holtan essen a földre. Kifejezetten elégedettek lehettek magukkal, az egyik legsikeresebb küldetésük volt.

A problémák akkor kezdődtek, mikor egy bomba mellénnyel ellátott terrorista jött velük szembe. Az alak felemelte a fegyverét és azonnal célba vette őket, a csapat pedig nem volt elég gyors; egy golyó eltalálta Thermite vállát. Kapkan abban a pillanatban elrántotta a sérült férfit a többi golyó útjából, Bandit és IQ pedig fedezékbe ugorva tüzelni kezdtek.

Kapkan leszorította Thermite sebét, a férfi pedig dühöngeni kezdett fájdalmában. Villámgyorsan leakasztott az övéről egy kézigránátot, majd abból kirántva a csapszeget hajította egyenesen a terrorista alá. Annak éppen csak annyi ideje maradt, hogy lepillantson, majd egy akkora robbanás rázta meg az épületet, ami kihatott a ház szerkezetére is. A falak recsegve-ropogva omlottak össze. Thermite kifejezetten élvezte volna nézni, ahogy összerogy az épület, de éppen azzal volt elfoglalva, hogy szitkozódva elszorítsa a sebét. Tovább kellett menniük.

Természetesen az összes még élő terrorista odasereglett a robbanásra, tűz alá véve a csapatot. A következő zseniális ötlet IQ-tól jött. A három férfi elsőnek bolondnak nézte, de aztán beleegyeztek; fel a tetőre, és onnan újra le az épület másik részén, ahol tudták, hogy a túszt is találják.

Thermite sérülése kissé lelassította ugyan őket, de sietősen magukkal rángatták a szitkozódó amerikait, és sikeresen be is jutottak a túszhoz, aki mint kiderült egy hat év körüli kislány volt. A kezei a háta mögé voltak kötözve, a szája beragasztva. Ahogy a gyerek meglátta őket, a szemeiben valami furcsa öröm és düh csillant majd mocorogva, vergődve próbált kiszabadulni a fogságból.

Bandit közelebb lépett hozzá, hogy segítsen neki kiszabadulni, de a kislány azonnal sikongatni kezdett, a lábával egy asztal fele rúgkapált. IQ azonnal odaszaladt, ahogy meglátta a gyermek ijedtségének okát, a körmét kezdte rágni.

- Srácok… Másfél percünk van és ez a hely a földdel lesz egyenlő - nézett fel a nő. Az asztal alatt legalább hat téglányi C4 volt egy időzítőre kötve. Az óra még nem ketyegett, a kábelek viszont a kislány alatt lévő szőnyeg felé vezettek.

Kapkan odatámogatta Thermiteot, aki összehúzott szemekkel nézte meg a kioldó szerkezetet. - Amint megmozdítjuk a gyereket arról a szőnyegről, elindul a visszaszámlálás.

Bandit is odalépett, aztán visszanézett a kislányra. - Másfél perc bőven elég idő…!

IQ megrázta a fejét. - Nem biztos. Nézd ezt? Még legalább hat-hét irányba vezetnek el kábelek ebből az egy bombából. Ha megmozdítjuk őt, akkor akár egy pillanat alatt a nyakunkba robbanhat az épület.

Bandit lerángatta magáról a sisakját és letéve egy asztalra guggolt le a bomba mellé. - Azt a kibaszott… Nem vagyok benne biztos, hogy ezt csak úgy hatástalanítani tudjuk, nézzétek ezeket az illesztékeket. Ha egyet elvágunk, az összes többi azonnal robban.

Kapkan elővett egy zseblámpát és körbenézett a szobában kicsit alaposabban. - Valamilyen módszer biztosan van arra, hogy ezt megússzuk. Vegyétek elő az agyatokat, elméletileg mi vagyunk a profik legprofibbjai!

Bandit megint a gyerekre nézett és felállva elindult felé, ezúttal nagyon igyekezve, hogy a lába még véletlenül se érjen a szőnyeghez. A magasságát kihasználva hajolt közelebb a kislányhoz és finoman lehúzta a szájáról a szigszalagot. Finoman a gyerekre vigyorgott. - Jó nagy szarba keveredtél, hm, kiscsibe?

A gyerek felnézett rá, beharapta az ajkát. A szemeiben inkább ült bizonytalanság, mint félelem - De ti segítetek, ugye?

- Az a cél - bólintott a német. - De neked kell segítened nekünk elsőnek. Mondtak valamit, hogy hogyan lehet ezt az egészet hatástalanítani?

A kislány bólogatni kezdett. - A-az egyiknél, v-volt egy kártya! Azt mondták azt bele kell dugni, és akkor nem robban.

IQ és Kapkan összenéztek. Fogalmuk sem volt, hogy melyik terroristánál lehet a kártya, idejük pedig nem volt minden holttestet átnézzenek.

- Attól tartok, az nem fog menni - vakarta meg a szakállát Bandit. - Nem mondták, hogy hova vittek még bombákat?

- Nem! - nézett rá a gyerek. - Nem mondtak semmit…!

Bandit lassan felállt és körbenézett. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nincs kiút, aztán Thermite felnézett. - Hány kiló vagy?

- H-harminckettő - nézett rá a kislány.

- Jordan ez nem egy elcseszett Indiana Jones film, nem fogjuk tudni kicserélni a súlyát! - morgott rá Bandit. - Használhatóbb ötlet?

- Ha alulról kirobbantjuk a plafont az egyik Exo töltettel, akkor rövidítjük a menetidőt legalább negyvenöt másodperccel - szólalt meg Kapkan.

A másik három azonnal ránézett és Thermite elvigyorodva elkezdte előpakolni a holmijait. Azonnal tetszett neki a terv. IQ a bombákra nézett, aztán Kapkanra, Bandit pedig elismerően hmmentve grimaszolt egyet. - Működhet…

Bandit megint a kislányhoz fordult. - Ez veszélyes lesz, és meg is sérülhetsz, de megígérem neked, hogy kijuttatunk és visszaviszünk a szüleidhez, mit szólsz?

A kislány hatalmasat nyelt a bombákat látva, de a szemeiben a német már csak elhatározottságot látott. - Rendben!

Bandit elvigyorodott és a többiekre néz. - Maxim, te viszed a robbanótölteteket, te vagy a leggyorsabb, aki ért ehhez most, hogy Jordan céltáblának képzelte magát. Monika, te segíts nekem. Abban a pillanatban, hogy Maxim átrobbantja a plafont, én elkapom őt - intett a fejével a gyerek fele. - Te pedig segítesz Jordannak leereszkedni. Megfelel?

- Hát kurvára nem tudom ki kiálltott ki téged főnöknek, de jól van! - bólintott Kapkan, majd felkapva Thermite tölteteit már ott sem volt.

Bandit megint a kislányhoz fordult. - Mi a neved?

- Ellie - nézett rá a gyerek.

- Félsz, Ellie? - közben a német felállt, és az övére erősített horgas kötelet felhajította, hogy a kampók beakadjanak az épület erős acélszerkezetébe. IQ odalépett mellé és a sajátját, majd Thermiteét is ugyanúgy feldobta, hogy le tudjanak ereszkedni Bandit és a gyerek után.

A kislány finoman megrázta a fejét. - Már nem…

Bandit lepillantott rá. - Bátor kis majom vagy te, mi? - úgy helyezkedett, hogy azonnal el tudja kapni a gyereket, IQ pedig közelebb támogatta Thermiteot.

Egy szinttel lejebbről halk, orosz káromkodás hallatszott és az Exo töltetek ismerős

kopogása hallatszott, majd Thermite adóvevője felsercent. “Töltet a helyén. Lépjetek hátra, és viszlát a túlvilágon!”.

Bandit nagy levegőt vett, a kislányra nézett. - Háromra elrúgod magad és a nyakamba ugrasz, rendben Ellie? - a gyerek bólintott, Bandit pedig gyorsan elvágta a kezeit leszorító köteleket. - Számolj hangosan.

Ellie bólintott és amint alatta szikrázni kezdett a padló, a szőnyeg pedig lassan elkezdett ívesen átégni, számolni kezdett. - Egy… Kettő… Három!

Abban a pillanatban, hogy kiejtette a száján a hármat, a gyerek elrúgta magát a leomló padlóról és Bandit kinyújtott karjába vetette magát. A német kissé durván, de stabilan szorította magához.

- A túsz a miénk, azonnali evakuálást kérünk! - kiálltott bele a saját mikrofonjába IQ, és átkarolta Thermiteot. - Másfél percünk van a robbanásig!

- Gyertek már! - kabált fel rájuk Kapkan, aki a robbantott lyuk mellett állt egy kicsivel odalent. - Másfél perc kurva kevés!

Bandit szorosabbra fogta a kislányt és már ereszkedett is le vele, Kapkan pedig IQ-hoz és Thermitehoz szaladt, hogy segítsen a sérült barátjának. Ahogy haladtak kifelé, IQ tizenöt másodpercenként értesítette őket a robbanásig hátramaradt időről.

Egy perc tizenöt másodperc, hatvan másodperc, negyvenöt másodperc, harminc másodperc, tizenöt másodperc. Az egyik sarkon eléjük került egy, még valami csoda folytán élő terrorista, IQ pedig hezitálás nélkül fejbe lőtte.

Kettő másodperccel a robbanás előtt léptek ki az épületből, a futást nem hagyták abba. Ahogy IQ órája nullát ütött, az épület és a föld megremegtek és a falak fájdalmas recsegés-ropogás közepette darabjaikra omlottak. A rengeteg robbanószer olyan löketet generált, ami ledöntötte a négy felnőttet a lábáról. Bandit, ahogy esni kezdett magához szorította a kislányt, IQ Thermiteot védte a nagyobb sérüléstől.

Ahogy levegőhöz kapott, Kapkan lassan felült, kitörölte a szeméből a kormot és a törmeléket majd halkan megszólalt. - Hát… nem mondom, hogy nem örülök, a barna színű gatyámnak…

Bandit erre horkantott egyet, Thermite pedig lassan rázkódni kezdett a nevetéstől. IQ óvatosan a lábára állította, hamarosan ő is kacagott már. Bandit a belé kapaszkodó kislány fejére simított, és finoman rámosolygott. - Megvagy, csibe?

Ellie még az épületben tomboló lángokat nézte, aztán bólogatni kezdett. - M-meg…

Bandit megkönnyebbülten felsóhajtott, Kapkan pedig odalépve hozzájuk felhúzta őket a földről és megveregette a német vállát. - Nem hittem, hogy valaha ezt mondom neked, de nem is vagy annyira hülye, mint kinézel.

Thermite persze most sem bírta ki, közbekotyogott. - Most aztán vehetsz magadnak egy új sisakot, haver!

- De legalább új barátokat nem kell magamnak vennem - fordult feléjük Bandit, Kapkan pedig rávigyorgott és még egyszer megveregette a vállát.

- Kicsit mégis örülök, hogy te voltál bent a főnök - tette hozzá IQ boldogan. - Élünk! És egyben vagyunk! Alig hiszem-

- Nem a mézes-mázas barátságotok sztoriját akarom hallani, Maxim! - csattant fel az asztal másik oldalán ülő nő, kizökkentve Kapkant a gondolataiból.

Kapkan felnézett rá és összehúzta a szemeit. - Talán nem tetszik neked, ahogy mesélek? Mindig a szavamba vágsz, pofátlan vagy!

A nő szemei dühösen megvillantak, és odakint hatalmas villámlás támadt. Ahogy Kapkan felnézett, az ablakot már csillogó fehér hó fedte és ő mélyebbre bújt a kabátjában. Ahogy megérezte magán a vastag anyagot, azonnal a poharába pillantott, ahol tea helyett már friss feketekávé volt.

- A küldetésekről... - kezdte a nő, de Kapkan felállt.

- Nem mondok neked semmit a küldetéseinkről! - már lépett volna ki a boxukból, hogy elinduljon haza, mikor a nő is felpattant és egy kést vágott a fa asztallapba. Kapkan lepillantott, a penge pár milliméterrel vétette el csak az ujjait. Mikor került a nőhöz ez a kés?

Kapkan a másikra nézett és hirtelen eszébe jutott végre a neve. Nagy levegőt véve szorította le a szemeit.

A következő pillanatban, mikor felnézett, már nem a bárban ült, hanem egy hideg hajókamrában. Nem volt rajta semmi más, csak egy rongyosra izzadt és vérezett nadrág, és hirtelen fájdalom öntötte el mindenét. Mintha mindene égett volna. A látomásból már ismert nőre mosolygott és kiköpött némi vért az említett lába mellé. - Victoria! Ahh, már megint ezzel próbálkozol?

A nő dühös arccal nézett rá, aztán a Kapkan mellett álló asztalhoz lépett és felvett egy, sárgás folyadékkal telített fecskendőt. Az orosz úgy sejtette, valamiféle igazságszérum lehet benne. Emiatt mondott el dolgokat az álmok során. Kapkan karjába egy vékony infúzió volt vezetve, ahhoz most a nő a tűvel.

- Már… legalább hatodik napja csináljuk ezt Vicky, nem hiheted, hogy sikerülni fog! - vigyorgott rá Kapkan, a nő viszont válaszul csak szájon vágta. Kapkan felszisszent és még egy adag vért köpött a padlóra.

- Mindenki megtörik egyszer, Maxim, csak veled ez egy kicsit több időt vesz igénybe. De ne félj, előbb utóbb mindent kiszedek belőled, és akkor végre megölhetlek…!

Kapkan elmosolyodott. - Amikor így ráncolod az orrod, úgy nézel ki, mint egy malacka!

Victoria egyenesen a bőrébe vágta a tűt az infúzió helyett, Kapkan felszisszent.

- Akármennyit próbálkozol… A barátaim… M-már úton vannak… És… kimentenek… tudom…! - azzal Kapkan szemei előtt elsötétült a világ, és mikor megint felnézett, egy ismerős bárban ült.

- Csak nem akarsz máris itt hagyni, Maxim? - billentette félre a fejét a nő finoman az asztal másik oldalán ülve.

Kapkan elmosolyodott és keresztbe font karokkal hátradőlt. - A párom már vár… És holnap reggel amúgy is korán dolgozom. Igazán nem lenne szabad átmulatnom az egész éjszakát!

A nő erre csak nevetve legyintett egyet. - Fiatal vagy, Maxim!

But fear nothing, my english friends, who happened to not speak (Hungarian), which is... I guess a lot. I promise, I will translate this miracle to English once... Maybe! <3

[jovagyokmagamhoz]

Végtelen tanítás

Peller Mariann munkásságát már az első tévés műsorai óta követem. Számomra mindig is egy ragyogó szemlyiség volt, a többi műsorvezetőhöz képest valamiért kiemelkedően különleges. Majd a Léleközösség Peller Mariannal megszületése után, ahogy megtudtam, Mariann mennyire spirituálisan éli a hétköznapi életét, ezáltal milyen sokat foglalkozik önismerettel, lelki fejlődéssel, azonnal megértettem, hogy - bár fanatikusan hangozhat - az a sok tanítás az írásain, a beszélgetésein keresztül nekem is szólnak. Épp emiatt túlzás nélkül korunk Szepes Máriájának is tartom. Számomra az egyik legmeghatározóbb gondolat tőle, ami sok nehézségen átsegített, így szól:  ,,minden rossz a jót szolgálja”. Én is hiszem, hogy minden tapasztalás, legyen jó vagy rossz, minket, a fejlődésünket szolgálja.

Hatalmas öröm volt számomra, amikor 2020-ban megtudtam, Mariann-nak könyve jelenik meg, ráadásul Szabados Ági Libertine Könyvkiadójának első kiadásáról volt szó, ami számomra csak még inkább emelte a kötet fényét, így az elsők között voltam, akik leadták a rendelést. A Végtelen kísértés című könyv pedig pont egy olyan napon érkezett meg, amikor kissé csalódtam egy számomra spirituálisan nagyra értékelt személyben.  Gondoltam, nem véletlen az időzítés, bíztam benne, majd ez az olvasásélmény visszaadja a hitem, és átsegít ezen az érzelmi válságon. Így is lett, sőt...

Számomra a könyv egy örök útmutató lett. Olvasás közben egymás után húztam alá a lelkemig hatoló tanításokat, nagy igazságokat, amik a hitemben megerősítettek, a lelkemet pedig tisztították sorról sorra. Ennek a műnek köszönhetem a kora reggeli rendszeres olvasást mint beépült szokást. Annyira vitt magával a történet, annyira izgultam Kékkúti Annabelláért, a főszereplőért, hogy reggel a munkába indulás előtt plusz egy órával felkeltem 05:00-kor, így volt időm olvasni, el is készülni az indulásra, és ahogy írtam, ez mára szokásommá, énidőmmé vált, amiért nagyon hálás vagyok. 

Annabella története egy igazi spirituális utazás, tele magasságokkal és mélységekkel, az árnyék és a fény harcával. Mindenkinek szívből ajánlom. Ha nem szemléled spirituálisan az életet, ez egy remek betekintő lehet ebbe a világba, méghozzá mindezt Mariann nagyon befogadható módon tálalja egy nagyon izgalmas szerelmi szállal együtt. Ha már kicsit jártas vagy a témában, akkor pedig a már említett tisztító gondolatok miatt is érdemes olvasni a könyvet. Garantáltan hosszú ideig veled marad egy-egy erős mondat, amely nem véletlenül talál majd be nálad, hanem azért, mert dolgod van vele.

A Végtelen kísértés könyvbemutatója 2021 júliusára tolódott a covid miatt, nekem pedig így volt szerencsém ott lenni. Személyesen találkozhattam Mariann-nal, kaphattam tőle a dedikálás mellé egy Égi üzenetet. Abban a pár percben, míg beszéltünk, azt meséltem neki, milyen rengeteget adnak az általa közölt Égi üzenetek, tanítások, és úgy érzem, hogy ezeket tudom én is továbbítani a környezetemnek, tehát az általa kapott jót adom tovább. Erre azt válaszolta, hogy nézzem majd meg az üzenetet, mert pont erről írt... Megköszöntem a lehetőséget, majd félrevonultam, és kinyitottam a könyvet az aláírásnál:

,,Albinak végtelen szeretettel!

Te igazi Mágus vagy, nagy erővel tudsz másoknak is segíteni! De előbb ismerd meg teljesen önmagad!

Peller Mariann”

Én tényleg igyekszem nem fanatikusnak tűnni, de ez a pár sor a mai napig hihetetlen módon erőt ad, inspirál, és a legcsodásabb benne az, hogy maximálisan a magaménak érzem. 

Kép forrása: https://szabadosagnes.hu/termek/peller-mariann-vegtelen-kisertes/ 

Talán még nem is volt olyan regény, amit önként, saját érdekből újraolvastam volna, de a Végtelen kísértést örömmel vettem újra a kezembe. Az első olvasás óta sokkal tudatosabban gyakorlom az önismeretet, az énidőt, a test, lélek, elme egyensúlyát, mindez idő alatt sokkal önazonosabbá váltam. 2022 októberében ismét mélyponton voltam, tudatosan meg akartam élni az érzéseket, majd szép lassan újra megteremteni a belső békét. Amikor újra kezdtem olvasni a könyvet, azt éreztem, ismét át kell élnem a történetet, újra át kell tisztítania, hogy könnyebben visszataláljak majd önmagamhoz. (Ezúttal is sikerült. :) )

Nem véletlen az sem, hogy csak most írok a könyvről a blogomra. A fejlődés, amin az első olvasás óta keresztül mentem, hozzájárult ahhoz, hogy a történetet, az igaz, mély sorokat még jobban értsem, érezzem, ráadásul rengeteg olyan tanítást is aláhúztam ez alkalommal, melyek első olvasásra elkerülték a figyelmem. Abszolút idevág  Sara Nisha Adams, A könyvlista írójának egyik gondolata:

,,…néha újra kell olvasni egy könyvet, ha nagyon tetszett! Hogy újra átéld, amit szerettél benne, és új részleteket fedezz fel. A könyvek úgy változnak, ahogy az őket olvasó ember is.” Sara Nisha Adams: A könyvlista

Szerencsére a tanítások sora és Annabella története nem ér véget, hiszen november 19-én jön a folytatás, Peller Mariann - Szerelemszövetség című második regénye. Ha elolvastad eme sorokat, szerintem szükségtelen leírnom, milyen nagyon várom!!!

Mariann a mai napig elképesztő módon hozzájárul a spirituális fejlődésemhez, igazi példaképként tekintek rá, és a végtelen tanításért végtelen hálával tartozom!

Végezetül kiválasztottam három nagyon mély, erős mondanivalójú idézetet a Végtelen kísértésből, hogy érzékeltessem, tényleg milyen sokat tud adni ez a könyv:

,,Az empátia fejlettsége mutatja a legpontosabban, hogy mennyire képes beleélni magát a másik ember élethelyzetébe. Át tudja-e igazán mélyen élni azt a nehéz helyzetet, amellyel épp küzd a másik? Beleélni. Mennyire pontos kifejezés! Hiszen valójában megéltem én magam is ezt a helyzetet. Ezért tudom beleélni magam, mert a lelkem elraktározta azt az élményt egy másik életem során."

,,Amikor hajlandók vagyunk elkezdeni az önmagunkon való munkálkodást, az először mindig bátorságot igényel. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember szembesüljön lelke árnyékos oldalával."

"Minél több a szívünkben, a lelkünkben a fény, annál erősebben él az Égiekkel, Krisztussal és a Mindenhatóval, a Teremtővel a kapcsolatunk. Ez a földi élet célja. Minél magasabb a tudatossági szintünk, annál komolyabb feladatokkal kell szembenéznünk földi életünk során."

Neked van olyan könyv, ami úgy érzed, mindenen átsegít? Írd meg kommentben vagy üzenetben a címét!

Légy jó magadhoz, Albi

[aranysziv]

mindent titokban tettünk. majdnem lebuktunk a sok pohár miatt a mosogatóban, gyanút fogtak, de aztán sikerült elterelnem a szót. pedig ott ültem hajnalban abban a konyhában és a rúzsos talpas pohárból meg a pöttyös bögréből én ittam. aztán jöttek a kérdések a gyertyákról is. pedig egy részük csak a parfümöm elnyomására szolgált.

nem akartuk mással megosztani - én sem, ő sem. azon nevettünk, hogy ez így izgalmas lesz. lopva csókot adni, megfogni egymás kezét, mikor senki nem figyel, óvatos simogatások, szemkontaktus a tömegen át, tagadni, ha rákérdeznek, és csak egymásnak lenni. sejtették ők, de nem tudták, csak mi igen. az alatt az idő alatt teljesen kiismert, szinte a bőröm alá költözött. mesélte, hogy amikor ott ültem vele szemben a kanapén, tudta, látta rajtam, hogy én bizony nem fogok lépni, ha belepusztulok sem, de azt várom, vágytam arra a pillanatra, hogy ő mikor tör meg. mert ha megtör, akkor a lángjaim mindent felemésztenek, a szememben ott lobogott a tűz. tényleg így volt, alig hallottam, hogy miről beszéltünk, míg még beszéltünk. amint hozzám ért, semmi más nem számított.

ha nem alszunk együtt, mindig mondja, hogy ott maradt az illatom, és szereti. én is az övét, mert egyszerre biztonság és egyszerre veszély. múltkor itt volt, és hajnalban kilopakodtam az öleléséből, mint egy macska, mezitláb a hideg kövön, hogy fel ne ébredjen. írtam róla a sötétben a kávé felett, mert még szokom a gondolatot, néha kívül, idegennek kell lennem. utána készültem, mert készülnöm kellett. akkor még mindig nem ébredt fel, úgyhogy a fürdőszobából kilépve, a forró testemmel és a vizes hajammal odabújtam hozzá, aztán a csípőjére ültem. azt kérdezte, hogy hol voltam, mert egyszer felébredt, és nem talált. mondtam, hogy lassan indulnunk kell, de készítettem neki kávét, meg rántottát, ahogy szereti. odahajoltam felé, és néztük egymást, néztem, ahogy a hajamból a cseppek a homlokára és az arcára hullanak. minden csepp helyére csókot nyomtam. nem szóltunk egy szót sem, de az a csend szeretettel volt tele. mosolygott, ahogy én is, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy ezt meg sem érdemlem.

csak ő meg én. és amikor napkeltéig beszélgetünk meg szeretkezünk, nem is akarok már elaludni, mert az ébrenlét sokkal jobb, mint az álmaim. nem kell róla beszélnem, hogy mit szeretnék, mert mielőtt megtenném, már meg is tesszük. és csak a miénk, senki másé, ez a legjobb benne. talán a többieknek lett volna akkor olyan kérdésük, amire akkor még nem tudtuk a választ, és csak összezavart volna. de csak ott voltunk, és megéltük. minden egyes pillanatot az elejétől a végéig, egészen.

vele minden olyan izgalmas, egyszerűen nem tudok betelni. folyton úgy érzem, hogy majd kicsattanok, hogyha látom őt, az a nap már csak jó lehet. szép akarok neki lenni, nagyon szép, de folyton dicsér is. úgy csókolja, simogatja a sebeimet, hogy gyógyuljanak, hogy nem is tudja pedig, hogy hol keresse őket, de valahogy mégis mindig megtalálja. nevetünk sokszor, hogy a szám néha komolyan fáj már, máskor meg a komoly dolgok súlya alatt ér össze a homlokunk és a szívünk. mondta, hogy csak azt szerette volna tudni, hogy vele is dobog-e úgy a szívem, az ölelésnél, és a szemem könnyes lett, mert emlékszem arra a délutánra, a vérszilvafa alatt, és hogy azt hittem boldog vagyok, de nem voltam, csak szerettem volna az lenni, szerettem volna, de nem lehetett, és most lehet. most tényleg lehet. meg merem vele osztani a könnyeimet is, az igaziakat, mert róla tudom, biztos lehetek benne, hogy nem megy sehova.

néha azt mondja, hogy látszott rajtam, hogy más reakcióra számítok tőle. megszoktam egy hidegséget, igen, egy távolságot, amihez nem érhetek. azt mondta, hogy nála ilyen nincs, azt tehetek, amit csak akarok, és ettől hirtelen annyira szabad lettem. mintha felszabadított volna, elvágott egy láncot, ami teherként nyomott el, és azóta sem tértem igazán magamhoz. csak elveszek a fragmentumokban, benne, magamban, ahogy valaki új lettem, valaki, aki már más. olyan nehéz ezt megfogalmazni. de amikor egyik éjszaka is áradoztam neki, hogy mennyire várok valamit, valami kis butaságot, apróságot, ami másnak biztos nem jelentene ennyit, de nekem sokat, csak mosolygott mellettem a sötétben és hallgatott. figyelt. majd, amikor befejeztem, ostobának éreztem magam, hogy így kiadtam magam, és ő odabújt a nyakamhoz, hogy nem, ne zárkózzak be, szereti hallgatni ezeket, mert észre sem veszem, hogy mennyire egészségesek a kapcsolataim. ami körbevesz engem légkör, az pozitív, és nem rossz emberek, ráadásul mindkét fél ápolja a kapcsolatot, ami manapság nem jellemző. mindenhol azt látni, hogy felszínes barátságok vannak, vagy éppen egyoldalúak, ahol a másik kénye-kedve szerint használja ki az illetőt, erre itt vagyok én, szinte mint egy mesefigura, aki egy üveg házi lekvárról áradozik az éjszaka közepén csillogó szemekkel, hogy mennyire megbecsülöm ezt az apró figyelmességet, hogy egy vidéki barátom küld nekem. hogy nekem ez számít, és nem is tudom, hogy ez mekkora dolog, az, hogy fontos nekem és hogy ki is merem mondani. néztem őt, és az járt az eszemben, hogy nem volt ez mindig így, nem mindig csak ez vett körbe. ára volt annak, hogy megtanuljam, hogyan is kell nemet mondani, és merni kilépni olyan környezetből, ami nem építő jelleggel hat rám: legyen az szerelem, barátság vagy akár munkahely. de ő már most találkozott velem. ő már azt a fejlődést látta, amit ugyan magamban eddig is éreztem, de ő az, aki tükörként reflektál rá, hiszen nem is vár mást, ő csak ezt ismeri. és én csak nézem őt, ő meg néz engem, és tudom, hogy ez az, amire igazán szükségem volt, és most itt van. mondtam is neki, hogy nem volt ez mindig így sajnos, nem jutott mindig csak a jóból, és hogy úgy örülök annak, hogy itt van. aznap este már vagy 100-adjára mondtam el neki, hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. mosolygott, és azt válaszolta, hogy higgyem el, neki is megvoltak a leckéi, tudja, hogy miről beszélek, de jó, hogy most találkoztunk.

ha visszatekintek, az időzítés egész életemben a lehető legjobb, legmeghatározóbb volt mindig. még akkor is, amikor elvesztettem ebben a hitem, amikor azt hittem, hogy sose lesz vége a fájdalomnak, pedig nem akartam semmi rosszat soha. nem érdemeltem meg. és nem az én órámmal mérve, de az öröm és a jó végül pontosan akkor jött, amikor jönnie kellett. hagyom hát, hogy ellepjen. kiélvezem minden másodpercét.