#én sem tudom biztosan

[mylifelinegame]

30 év

Mostanában vagyok 30 éves. El tudom mondani, hogy összességében örülök ennek a 30 esztendőnek amit eltöltöttem ebben a világban. Tán ez is közrejátszik abban, hogy itt írok különféle témákban.

Sokféle dolog történ velem ez idő alatt mint bárki mással. Egyes témákban lényegesen több, miközben mások esetében kevesebb tapasztalat avagy kaland esett meg velem. Mindenki így van ezzel ha azt veszem. Nincs olyan gyakorlatilag hogy átlagember, csak a statisztikák mediánjában léteznek elvi szinten. No nem is ez a lényeg, hanem hogy ma itt mit szándékozom megosztani. Számos témában volt/van személyes érintettségem ennyi év után. Kezdjük tán ott, hogy hova születtem. -Egy ~2500 lelkes alföldi falucskába, ahol a szántóföldi mezőgazdaság a napi rutinom részévé vált, ugyanakkor a konyhakertben és a gyümölcsösben is otthon éreztem magam, valamivel jobban mint az előbbiben. -A műszaki dolgok nekem mindig is kedvesek voltak. Szerettem szétszedni mindenféle technikát, aztán jobb esetben össze is tudtam rakni. Mostanra már egész jó a "szerelés" utáni működőképes darabok aránya. -A műszaki dolgok után nem sokkal jött az informatika, a számítógépekkel kapcsolatos, mostanra kicsit mélyebb ismeretek szoftver és hardver terén.

-Később jöttek a művészetek, mint kifejezőeszközök iránti érdeklődés. Kipróbáltam párat és végül a barkácsolás meglévő művészi aspektusa mellett a mozgókép (film) iránt kezdtem el mélyebben érdeklődni. Vettem kamerát és az így készült felvételekből olykor videókat vágok. Ami ennél erősebben jelen van 5 éve az életemben, az a rajongói zenés videók (videóklipek) készítése kedvenc filmekből/sorozatokból (leginkább animékből) különféle zenékre változatos koncepciókat alkalmazva. Ez odáig vezetett, hogy tavaly elkezdtem egy filmes képzést és vágó-utómunka specialista (colorist) akarok lenni. Egy colorist (színutómunka) képzésen már korábban részt vettem.

-Az ezotériával fura kapcsolatom van. Sok vallásnak/ideológiának van számomra több-kevesebb szimpatikus aspektusa. Az évek során ezekben is kerestem önmagam. Mostanára arra jutottam, hogy próbálok egy nagy képet legalábbis körvonalazni, amiben kb. mindennek, mindenkinek és minden hitnek-vallásnak van helye. Ez nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Volt egy könyvsorozat, ami segített helyre rakni a dolgot, így már nagyobb békém van odabenn ilyen szempontból. Sok dolog nincs ebben a hitben megmagyarázva, de van egy keret amibe belefér mindegyikük - a "nem hiszek semmiben" is 100%-ban.

Ezzel mára szerintem pontot is tudok rakni a bejegyzésem végére. ML/LG

[500album]

Marvin Gaye - What's Going On (1971)

Ez az album rögtön egy olyan darab, ami a személyes kedvenceim között is ott van, és egyben jó példa arra is, hogy hogyan ismertem és szerettem meg sok-sok zenét az elektronikus műfajokon keresztül.

2006-ban hallottam egy drum and bass mixet a Utah Jazz nevű arctól, abban volt egy zene, ami nagyon megtetszett, és mint kiderült, a What's Going On-t hangmintázta. Sajnos már a mixet sem találom sehol, maga a zene meg szerintem soha nem is jelent meg, csak valami bootleg verzió lehetett, valószínűleg pont a hangminta nem tiszta felhasználása miatt.

Azelőtt én nem ismertem a What's Going On-t, de ennek a kis hangmintának is olyan vibe-ja volt, hogy mindenképp hallani akartam, hogy mi van körülötte eredeti formájában. Úgyhogy először meghallgattam magát a számot, ami egyből magával ragadott, majd rájöttem, hogy ez a dal az azonos című albumnak a nyitánya, ami tulajdonképpen egy darab 35 perces zenefolyam, és végig tökéletesen hozza a címadó szám hangulatát. Szóval az egy nagyon finom falatból kaptam egy egész étkezésre valót, és azóta is imádom ezt, amikor így jutok el egyik zenétől a másikig. (Valószínűleg lesz még pár ilyen sztorim.)

No és akkor maga az album. Azért szerettem meg nagyon, mert annak ellenére, hogy témájában komoly problémákat feszeget (és hát simán aktuális azóta is kb. az összes), a hangzása egyszerre chill, felemelően szép, és kurva dögös. Utóbbi leginkább a dob + basszus (hoppá!) szekciónak köszönhetően, amit a Motown házi zenekara, a Funk Brothers tolt. Plusz csodálatosan szól, ami számomra meglepő volt egy 1971-es felvételtől. És ez egy ilyen kapudrog volt nekem a soul zenéhez meg ehhez a Motown hangzáshoz, és annak mindenféle reinkarnációjához.

Szintén ehhez az albumhoz köthető élményem, hogy ahogy utánaolvasgattam akkor, megtudtam azt is, hogy az NME már a 80-as években ezt választotta minden idők legjobb albumának, aztán most a Rolling Stone-os listán is felkúszott az első helyre (de ennek semmi jelentősége ugye!), ami szintén meglepett, és elgondolkodtatott azon, amin azóta is agyalgatok időről időre, hogy sokszor mennyire nem tudom felmérni egy album vagy előadó impactjét meg súlyát, főleg ha nem akkor és ott ismerem meg. Mert hát nyilván ez egy jó album, egy népszerű előadótól, de valahogy mégsem ezt képzeltem volna minden idők ennyire széles körben kikiáltott legjobbjának... Hát akkor én hogyhogy nem hallottam még róla?! Az én környezetemben hogyhogy nem dúdolgat csak úgy dalokat róla senki?

És egyszer valahogy szóba jött ez a lemez egy akkori idősebb kollégámmal, akiről meg aztán végképp nem képzeltem volna, hogy egyáltalán ismeri, de kiderült, hogy de, ismeri, szereti, szerinte is a világ legjobbja, sőt, fiatalkorában DJ volt egy vidéki magyar város egyetemi klubjában, és ott rendszeresen játszotta is. Tehát valamikor a 80-as-90-es évek fordulóján valahol Magyarországon ez szólt, erre lassúztak fiatalok, voltak emberek, akik birtokolták, ismerték és szerették ezt a lemezt. Wow, hát akkor ez tényleg valami nagy dolog lehetett! Szóval így, némileg váratlanul, és biztosan nagyon leegyszerűsítve, de Jánoson keresztül tudtam kontextusba helyezni Marvin Gaye-t és a What's Going On-t.

[greenteaforbreakfast]

2024-es lista

Folytatva a hagyományokat, megint elfelejtettem tegnap posztolni, pedig a szöveg már meg volt írva. Nem voltam igazán formában, de az látszik is. Mindegy, read more után minimál vélemény.

Robert Galbraith: The Running Grave - 4 és fél nap alatt olvastam el az 1200 oldalt, szóval nem volt baja. Mármint a könyvnek, nem az írónak, még mielőtt.

V. E. Schwab: The Fragile Threads of Power - Tök jó, hogy ez idén jelent meg, mert pont tavaly olvastam el végre a trilógiát, amihez kapcsolódik. Nagyon jó kis folytatás volt, találkoztunk régi szereplőkkel is, de nem éreztem erőltetettnek, jó volt velük újra együtt. Hozta az első könyvek szintjét.

Erlend Loe: Doppler - Minden évben olvasok Loe-t, a Dopplert most olvastam talán ötödjére.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird - Régen el akarom olvasni, hiszen klasszikus, amiről ódákat szokás zengeni. Megérdemli. Nagyon intelligens könyv.

Margaret Atwood: The Edible Woman - Ez tőle az első könyvem. Olvasás közben is tetszett, de a végén visszagondolva az egészre még jobban. Durva, hogy mindezt a hatvanas években írta.

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five - Tizensok éve olvastam utoljára Vonneguttól, olyat akartam, amit még nem. Az értékelések meg az ajánlók szeretik a megrázó, gusztustalan, megdöbbentő jelzőkkel illetni ezt a könyvet, de nekem annyira nem volt úgy kirívóan egyik sem, hogy a végén utánajártam, hogy nem-e valami cenzúrázott változatot sikerült-e olvasnom. (Nem.)

Émile Ajar: Előttem az élet - Újraolvasás. Szép és jó még mindig.

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go - Erről meg már annyi jót hallottam, hogy mondom akkor bepótolom gyorsan. Annyira azért nem mennék messzire, hogy azt mondjam, fölösleges időpocsékolás volt, de hogy semmit nem tett hozzá az életemhez ez a könyv, az is biztos. Nem jött meg a kedvem ehhez az íróhoz.

Haruki Murakami: The Wind-Up Bird Chronicle - Elkezdtem angolul, bár Murakamit legtöbbször magyarul olvastam eddig. Annyira out of place volt az egésznek a hangulata, és annyi félrefordítás-szerű értelmetlenség volt benne, hogy muszáj volt utána járnom (redditen kurvajó beszélgetéseket találtam róla), meg magyarul is elkezdenem, hogy kiderüljön, mi folyik itt. Kiderült: borzalmasan szar az angol fordítása :D

Murakami Haruki: A Kurblimadár krónikája - Magyarul jobb volt :) Nem a legjobb könyve, de könnyen lecsúszott.

Ross Welford: The 1000 Year Old Boy - Ez nagyon aranyos sztori volt. Okos, érzelmekkel teli gyerekkönyv, szerethető karakterekkel. 10-12 éveseknek ajánlják, de szerintem a nagyobbaknak is élvezetes.

Franz Kafka: Metamorphosis - Egyike a rengeteg kötelezőnek, amit még sosem olvastam. Részleteket belőle talán, de azokra sem emlékeztem. Ez is a gusztustalan, gyomorforgató, borzalmas jelzőket szokta kapni, de én már soha többet nem hiszek másoknak. Mondjuk én bírom a bogarakat. Egyébként tetszett nagyon, biztosan el fogom még olvasni párszor.

Jane Austen: Pride and Prejudice - Na ha már olyan jól mentek idén a klasszikusok, próbáljunk rá erre - gondoltam én, balga módon. Kb 120 oldal után feladtam. Fuh te. Ennyi üres, semmitmondó, idegesítő beszélgetést én még sosem láttam egy helyen. Értem én, hogy a maga idejében ez volt A Könyv, és még a lövészárkokban is ezt olvasták, de hát a Fifty Shades of Grey is mekkorát ment már... :)

Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns - A Kite Runner jobban tetszett, ez sokkal kevésbé tűnt valósnak nekem, ami rontott az élvezeti értékén.

Louis Sachar: Holes - Ez magyarul a Stanley, a szerencse fia címet viseli, és az egyik legjobb ifjúsági regény evör. Nem először olvastam.

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale + The Testaments - Megmondom őszintén, én már ezt a két könyvet így 4 hónap távlatából sem tudom ketté választani, egyáltalán nem emlékszem, melyikben mi történt. Az Ehető Nő után, mivel ez kapta mindig a hype-ot, jobbat vártam, de ez legyen az én bajom.

Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits - Azt kicsit megbántam, hogy nem a másik három után olvastam tavaly, így majdnem egy év kihagyás után már fogalmam nem volt, hogy a régi szereplők közül ki kicsoda. De így is nagyon élvezetes volt, pörgött a sztori, és a lezárás sem volt borzalmas. (Az utolsó fejezetet leszámítva, arra nem tudom, mi szükség volt.)

Mark Haddon: The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Nagyon ritkán mondom könyvekre, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia. Na ezt mindenkinek el kéne olvasnia.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha - Már a Hosseinivel is az volt szerintem a bajom, hogy nagyon érezhetően a női közönségnek írták férfiak, ebből meg egyenesen üvöltött. De legalább nem az a fajta, aki teljesen hülyének néz :) Nem volt benne fölösleges, csöpögős romantika (plusz pont), viszont olyan túlzottan hihetőre sem sikerült (mínusz pont, ha már memoárként tálaljuk). Rossz mondjuk nem volt, de azért sokat nem veszít az ember, ha sose kerül a kezébe. 1001 könyves listák ide vagy oda.

Andy Weir: Project Hail Mary - Ezt az embert én nem tartom kifejezetten jó írónak, igazából nem tudom, mit vártam ettől a könyvtől, vagy hogy miért vettem a kezembe. A kis alien haver cuki volt benne, amúgy azért nem az év sci-fije, pedig szokás dicsérni.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - Nagyon finn, nagyon sarkvidéki (fun fact: pont azon a szélességi körön játszódik, ahol élek), nagyon vicces kis abszurdum. Kicsit olyan, mint egy népmese, csak nem a legkisebb királyfiról, hanem egy bűnöző és egy alkoholista őrnagy kapcsolatáról szól a finn vadonban, ahol mindenféle váratlan és fura dolog történik velük. Fogok még a szerzőtől olvasni.

Octavia E. Butler: Xenogenesis trilogy - Így kell sci-fit írni. Apokalipszis, fura földönkívüli lények, hiteles emberi karakterek, jól felépített világ, értelmes, komoly, intelligens, váratlan sztori, de sosem wtf. Még csak pár órája tettem le, de már hiányoznak.

2023-as lista

[astroyosei]

［愛］Melyikőtök fog kezdeményezni?

aka válassz egy liliomot!:)♡♡’✮

“𝓣𝓱𝓪𝓽 𝔀𝓪𝓼 𝓶𝔂 𝓛𝓸,” 𝓼𝓱𝓮 𝓼𝓪𝓲𝓭, “𝓪𝓷𝓭 𝓽𝓱𝓮𝓼𝓮 𝓪𝓻𝓮 𝓶𝔂 𝓵𝓲𝓵𝓲𝓮𝓼.”

　　　　　　　　(　vladimir nabokov- lolita　)

Fontos elmondanivalók:

◆mit tartalmaz ez a reading: hogy te, és a jelenleg a fejedben levő személy (aki lehet "csak" egy crush, aki "csak" látásból tetszik neked, vagy ha valaki véglegesebb alakra vágysz, akkor a jövendőbeli férjed, párod, élettársad) közül melyikőtök hívná el először a másikat egy randira! Vagy ha csak egy random valakire vagy kíváncsi, hogy vele hogy alakulnának a dolgok Ha..., úgy is mehet (celeb, influencer, mittudomén)

◆nem kell semmilyen boszorkányos dologra gondolni, elég, ha fejben, szimplán csak az arcát, vagy a nevét képzeled magad elé, és ha minden jól megy, akkor hamarosan érezni fogod, hogy mintha az egyik kép jobban vonzaná a figyelmedet mint a többi. na, az lesz a tiéd:) a többit pile- t nem kell elolvasnod. HA esetleg úgy érzed, egyik kép sem vonz jobban, akkor egyik jóslat sem illik a Te szituációdra. Sajnálom💜!!!

◆hogyan válassz képet?--> segítség posztom (bővebben) ez a poszt még jelenleg írás alatt áll, nincs link:c bahh

◆a képek balról jobbra haladva számozódnak! 1- 2- 3

◆alapvetően eskü csak a fentebb említett témákra akartam kitérni, de aztán beindultak a dolgok:D, és aztán mindegyik pilehoz írtam kb. egy kisregényt, de gondolom, nem haragudtok érte:D néha én is szeretek ilyeneket olvasgatni, és szeretem a hosszú posztokat. ps. ha ebben véletlenül nem egyezne az ízlésünk, sebaj. biztosan várhattok tőlem rövidebb nekifutásokat is később! nem csoda hogy ilyen hévvel ugrottam most ennek neki, hiszen ez az első ilyen posztom itt!!!!^^

◆a liliomos képek nem az enyémek, a pinteresten találtam őket. a linkek hozzájuk: 1, 2, 3

◆a hosszúkás erdős elválasztó képek (dividerek) are from plum98. Thank you, they're beautiful!!!!

Első kép✧

Te: főpap

Másik személy: császárnő

A másik ember! Na drágám, nem vagy te olyan gyönge virágszál, mint a pile hármas másik embere- na nem mintha ezzel bármi baj lenne:)💜. De te pontosan tudod, mi az amit akarsz, és ez bizony kicsit a régimódi stílusra hajaz. Ajjajj, valakit talán ittfelejtettek a múlt századból?:D Jól látom?

Szóval nem arról van itt szó, hogy neked ne lenne kiállásod megszerezni, amit akarsz; legyen az egy bizonyos személy - mint jelen esetben -, egy tárgyi jutalom, egy elismerés- nem, ez neked egyáltalán nem jelent kihívást. Nem. Éppen csak jobban szeretnéd, ha ti ketten betartanátok bizonyos formaságokat, ugye? Vagyis nem csak ketten, hanem az egész família? A Tiéd és az Övé is? Hmm, ez nem hiszem hogy mindenkire igaz lesz, aki ezt a pile- t választotta, de szerintem itt sokan ragaszkodnak a rokonaikhoz, az ő véleményükhöz- jóváhagyásukhoz, és ezzel együtt a régi patinás családi tradíciókhoz. Na, azt hozzá kell tennem, hogy határozottan NEM mindenki. Igen, biztos vannak itt sokan közületek olyanok is, akik kifejezetten ki szeretnék hagyni a családjukat ebből a "buliból". Mert már így is épp elég dologba szóltak bele, és azok sem sültek el valami jól? És most már elég volt? (Ezt az utóbbi két mondatot szinte szó szerint hallottam, minden szavát, ez valami konkrét gondolatotok ezzel a témával kapcsolatban? Nincsen ezzel semmi baj egyébként, és ne legyen lelkiismeretfurdalásotok miatta. Nem kell ehhez senkinek a beleegyezése a kettőtökén kívül:)!!! )

Érdekes ez az erős ellentét egyébként egy pile- on belül, de én csak írom, amit érzek!:) Viszont az közös mind a két csoportban, hogy nagyon erős érzelmek fűződnek itt a családhoz, csak éppen bonyolultak. Negatívak, pozitívak is, vagy talán mindkettő egyszerre?

Mindenesetre, abban egészen biztos vagyok, hogy ezt a nagy nehéz témát nem ezen a readingen belül kell megbeszélni vagy megtárgyalni. Azt mindenképpen tudom tanácsolni, akárhogy hatnak rátok a rokonaitok, a családotok véleménye, elsősorban Te Te Te! Úgyis neked kell majd megoldanod minden problémát, ami a döntéseid következményéből adódik. Olyan megoldást válassz, ami jó a szívednek, ne legyen egy átok egyáltalán nekiállni foglalkozni vele.:)

S végezetül: Remélem, olvastatok legalább egy pár mondatot ezen a readingen belül, ami legalább egy kicsit is hasznotokra volt. Igyekeztem!

Sziasztok! Gyertek máskor is, szívesen látlak benneteket! 💜🩷

Második kép♡♡

Te: érmék nyolcas

Másik személy: szeretők

+egy kis meglepi!!!:3 hehehe~~

Én ez alapján úgy látom, igazán egyikőtök sem nyert itt:D Ide több variációt is el tudok képzelni.. Vagy véletlenül futottatok össze, és úgy egymást követték aztán az események, hogy utólag ezt fogjátok Az első randinak hívni lol- vagy valaki más állított párba benneteket (közös ismerős, ilyesmi..) vagy netán barátokként kezdtetek egy már előre megbeszélt Baráti találkozón, valami "szokott helyen szokott időben", amit lehet hogy előre nem is beszéltetek meg? annyira megszoktátok már? mindenesetre valami szokásos helyzet. és a végére már nem csak barátkozás folyt itten👀👀 hehe

Az is lehet, hogy az egyikőtök kezdte ezt a randi dolgot, aztán a másik lemondta, mert végül is nem volt jó, aztán kiegyenlítésképpen a "lemondós" kezdte újra azzal, hogy na most mégis jó lenne és akkor neked hogy- mi etc... Vaaagy tulajdonképpen egyszerre kerestétek meg ezzel a másikat, és annyira egy hullámhosszon pendültetek, meg beszéltetek erről, hogy szerintem itt nem lehet egy embert mondani? Tehát valamiképpen kiegyenlített volt a helyzet, és nem lehet meghatározni, hogy igazából úgymond ki kezdte.:) De ez nem baj, szerintem ez tök menő!^^

Az érmék nyolcas kártya miatt kérdezem amúgy, szűz a napod? Vagy van valami erős szűz energia valahol a chartodban? Vagy ha alapból nem is, ez a romantikus kapcsolat vagy ez a bizonyos másik személy lehet hogy a szűz energiát fogja kihozni belőled.

Nincs semmi baj ezzel az energiával amúgy, ezt mi sem bizonyítja jobban mint én magam:] szűz nap szűz juno, helloww ♍💚

Van egy olyan érzésem, hogy ti most vagy egy kicsit hosszabb readingre számítottatok vagy vártatok, vagy nem pont erre az infóra, hanem valami konkrétabbra, és most kicsit csalódottak vagytok:(, úgyhogy arra gondoltam, megdobállak még titeket egy bónusz kártyával, ne szomorkodjatok itt nekem!:D Alapvetően csak kettővel gondoltam csinálni, nna de lássátok kivel van dolgotok!>-< Na most majd mindjárt:

A bónusz kártya pedig... a kiegyenlítődés!!!!, úgyhogy ez alapján azt a plusz infót tudom még nektek felajánlani, hogy szerintem nagyon kiegyensúlyozott lesz a kapcsolatok. Nekem mérleg ♎💚 vibeokat adtok! Vagy az egyikőtöknek van valami erős mérleg/ vénusz bolygó/ 7. házas energiája a születési horoszkópjában, vagy a synastry chartotokban lesz sok, vagy a compositeban, nem tudom, de valahol lesz. És aktívan fog működni nálatok.:) Nem lesz hierarchia, meg "lány vagy úgyhogy ezt csinálod" és hasonlók, hanem kommunikáció, őszinte érdeklődés, vágy arra hogy mindkettőtök számára jó és működő megoldást találjátok, tudjátok, arany középút keresés, kompromisszumok.:] jaj de felnőttesen hangzik borzasztó én léptem

Illetve, mielőtt megtenném, azt még el kell nektek mondanom, hogy a mérleg/ vénusz/ 7. házhoz tradicionálisan a házasságot kötjük, úgyhogy ki tudja🤷🩷 aztán vigyázzatok magatokra!✩✦✦✧

Remélem olvastatok legalább egy pár mondatot az imént, aminek örültetek!!🦂🔮 ’🌕

Harmadik kép★✩

Te: botok királynője

Másik személy: kelyhek hetes!!

Te fogsz:) Azt nem tudom még, pontosan miért- de, látom, haha. Az a helyzet, kettő fő variációt látok abban az esetben, ha NEM Te indítasz: vagy már nagymamakorú, ráncos öreg emberkék lesztek mind a ketten, mire ez a szúnyogvitéz összeszedi hozzá a bátorságát, vagy tegyük félre a "békés" nyugdíjas öregkort úgy ahogy van, de akkor ebben az életben már nem is fog ez nektek összejönni.

Még jó, hogy te ezt mind nem hagyod!:D Kedves botok királynője, eddig ismeretlen lelki társam!♡♡♡♡

Nna, az első bekezdésben leírtak remélem senkinek az érzéseit nem bántották meg. Vagy fel sem vetted, vagy ha igen, akkor megbocsájtasz nekem, vagy csak egy jót nevettél. Remélem, az utóbbi. Nem célom itten senkit sem megszomorítani.:]🧘🩷🩷

És most szóljunk egy pár szót arról a bizonyos szúnyogvitézről! Semmi baj vele, nagyon szeretjük ám őket is!:) Ez az emberke őszintén, mélyen reménykedik, hogy a kezedbe veszed a dolgok irányítását🥺🦋🦋 becsületére váljon a remek önismerete, pontosan tudja ő is hogy milyen nudli őkelme és hogy hajlamos meghátrálni a számára ijesztő helyzetek elől:] nagyon vigyázz ám rá meg az érzéseire! nagyon szimpatikus leszel neki, és szeretni fog Téged már az első randi előtt is.🥺🥺

Ha pedig esetleg nem abban reménykedik, hogy te fogsz a tettek mezejére lépni ebben a helyzetben, akkor abban bízik, hogy majd történik valami csoda, és annak folytán úgy mehettek el együtt randizni, hogy mindehhez neki ki sem kell nyitnia a száját!xD Awwww, remélem tényleg összejön nektek!>-<"

Mellékes megjegyzés, valamiért úgy érzem, hogy ebben a személyben erős víz energia lehet? Te meg akkor tűz lennél a botok miatt? Ebben az esetben vigyázzatok, ki ne nyírjátok egymást!:D Elhiszem, főleg ebben az esetben, hogy nagy lehet az attrakció, de csak óvatosan gyerekek. Olyan kapcsolat, ami ennyire extremitásokba csúszik, nagy energiafelhasználással működik...

Remélem tetszett a reading és hogy a többit is csekkolod az oldalon🤗🤗 azok is pont olyan jók mint ez itt, azokat is én csináltam!!!^^

Végezetül:

S azt hiszem, ezennel a végére is értünk ennek a kis szösszenetnek, remélem tetszett az a pile amit választottál magadnak!💓

Ha tetszett a reading, likeold be, kommentelhetsz is, vagy ha nem szeretnéd névvel, elmondhatod az elmondanivalódat anonim módon is, csak azt nem ez alatt a poszt alatt teheted meg. Oda az oldalamon keresztül tudsz hozzáférni, a "kérdésed van?" gombra kattintva (ahol nemcsak kérdezni lehet.) Szívesen meghallgatlak🥰✨

Ezen kívül ha van kedved, reblogolhatod, leírhatod a véleményedet a tagekbe is.

Hellow bye bye!!~

[angelofghetto]

Van hasonló tapasztalatom. Persze engem nem ölt meg az exem, de minden módon akadályozta, hogy újabb tanfolyamot végezzek el. A vizsga hetében nem hogy kicsit segített volna a gyerekek körül, inkább a kocsmákat járta sorra (kettő között hazajött enni, aludni és hányni, ebben a sorrendben, majd megint eltűnt), és még ő is szaporította a tennivalóim sorát. Pedig a lehetőség neki is adott lett volna, a szülei ösztönözték, én is bátorítottam, de ő "utálta a sulikat meg a tanárokat". Egyáltalán nem fejlesztette magát semmiben, mert könnyebb volt a kocsmában panaszkodni, mint részt venni a saját életében. Sajnos túl későn vettem észre, milyen gyenge jellem, azért annyi esze volt, hogy profi módon leplezze.

Igazából nem tudom, bizonyos férfiak miért a nők elnyomásától várják, hogy tökösebb csávónak látszódjanak. Miért hátráltatják őket ahelyett, hogy segítenék, támogatnák, ösztönöznék, és utána büszkék lennének rá, együtt lehetnének büszkék. Át kellene állítani egy kapcsolót a fejükben: "ha egy ilyen nő engem választott, biztosan én sem lehetek akárki".

[csacskamacskamocska]

Naiv lennék? ;)

Idealista, azt elismerem. Naiv vagyok, mondta tegnap a barátnőm. „benned az a jó, hogy mindent elhiszel” – mondta egyszer Logan. Szóval biztosan van benne valami. naiv: hiszékeny, ártatlan, gyanútlan, tapasztalatlan.

Igen, ha magamat látom belül, hogy ki vagyok, akkor valóban egy kislány vagyok, aki hatalmas szemekkel bámulja a világot és mindenre rácsodálkozik, mindenek örül, és ha megijesztik, akkor fut. A világ minden része a „játékom”, a számlák befizetése, a takarítás, a szülés, kapcsolatok, mind egy érdekes történés az életemben. Ha nem befolyásol semmi, akkor minden csak olyan, mintha egy megfordított esernyőben utaznék az áradó patakon. Még élünk, hát nem csodás ez? Ha szeretek valakit, olyan sokáig kitartok, makacsul, senkire se hallgatva, ahogy a gyerekek ragaszkodnak a dolgaikhoz. Nem dobunk ki semmit, se törött, se szakadt, se semmit, amit szerettük, mert benne van az ��sszes ragaszkodásuk, az utolsó fecnijében is. Magunkat őrizgetjük, az érzelmeink emlékét. Nem tudom, hogy a felnőttség az lenne, hogy az ember finnyás, gúnyos, kekec, rosszkedvű, elégedetlen? Hogy utálja az életét, bizalmatlan, rugalmatlan, lusta és érdektelen minden? Hogy nem tud szeretni és nem is hisz benne, hogy mások valódi jó kapcsolatban élnek? És abban sem, hogy ő is élhetne szeretetteljes kapcsolatban?

A bennem ��lő gyerek az, aki azt mondja, hogy még van elég idő, tanulni, megcsinálni dolgokat, jó kapcsolatban élni. Telik az idő, már érzem, de nem sóhajtozni kell, hogy elmúlt, hanem csinálni, jókedvvel azt, amit az ember szeret, amiben örömét leli.

Örülök, hogy visszataláltam magamhoz, és hálás vagyok a sorsnak, hogy sokféle szenvedést, tragédiát, amikről hallok, azt nekem nem kellett megtapasztalnom. Az én nehézségeim azért tűnnek könnyűnek, mert már túl vagyok rajtuk, ami van éppen, azt meg igyekszem megoldani. És megoldom, hiszek benne, hogy képes vagyok rá.

Naiv vagyok a párkapcsolatokban, naiv vagyok a férfiakkal kapcsolatban? Hát, ez bizony lehet. :) De megengedhetem magamnak, mert nem lettem se alkoholista, se megkeseredett, se férfigyűlölő, se aszexuális, se végtelenül bizalmatlan, se reményvesztett – bármin is mentem keresztül. Talpra álltam, és megyek tovább. Új bizalommal az életben.

Idealista, az vagyok. Kibaszottnagy idealista. :D És persze simán lehet, hogy akik „felnőtt kapcsolatot szeretnének, egyenrangú kapcsolatot, komoly kapcsolatot”, azoknak nem kell a gyermeki lelkesedés meg öröm, a könnyedség érzése ahogy a problémákat megoldom, mintha játék lenne. Ez bizony sajnos igaz lehet. Hogy ha nem látszik a verejték, nem érződik a kétségbeesés, akkor nem tűnök komolynak, nem tűnök felnőttnek. Az is igaz, hogy mikor elfutok dolgok elől, akkor engem már nem lehet utolérni :( Valószínűleg bosszantó is lehetek néha. :( És sokszor, nagyon sokszor nem hisznek nekem, mert nincsenek bizonyítékaim dolgokra, csak érzések, benyomások, magam sem tudom mikből összeálló „lámpások”, összefüggések csúcspontjai. És az értelmetlen vagy igazságtalan szabályokat megkerülöm néha. És néha varázslattal oldom meg a feladataimat. Szeretek elbűvölni másokat, és elhitetni, hogy van jobb világ. Hogy észre kell venni a jó dolgokat, mert ez az egy tyúkszaros életük van, és tényleg rengeteg miden rajtunk múlik, hogy mire figyelünk, mikkel rakjuk tele. Amikor azt mondják naiv vagyok, kisgyereknek érzem magam, aki nem elég jó, aki kevesebb, mint a felnőttek. Akinek tragédiákat kéne megélnie, mint másoknak, hogy felnőjön – végre – miközben én meg annak örülök, hogy végre megint önmagam vagyok. Ha ilyen vagyok, hát ilyen. Naiv, álmodozó. :)

[sztivan]

annyira gecire elegem van, hogy mindenki ennyire kurva okos

(rövid dühöngés következik az izraeli helyzet lereagálásáról)

nem és nem és nem bírom, hogy kritikátlanul fogadunk el álláspontokat tényekként, és ahhoz igazítjuk a valóságot. mint ma is, annyira biztos mindenki abban, hogy Izrael/a Hamasz lőtte ki azt a szerencsétlen kórházat, hát könyörgöm, egyikről tudjuk, hogy át szokott lőni a túloldalra, a másikról meg, hogy szintén, és eközben a saját civiljei mögé bújik, ovikba viszi a kilövőállásait, hát mit tudom én, melyik mond épp igazat most

és bazmeg, relativizáljuk a dolgokat, mint ha a világ bármelyik országának ne lenne joga megvédeni magát, ha a területére átmennek terroristák és százával gyilkolják a népet. vagy mint ha egy budapestnyi embert kollektíve büntetni ezért rendben volna, és hogy tudomást sem veszünk arról, hogy lehet valaki épp amiatt ott, amiért magyar ellenzékiek sem mind vándorolnak ki, mert az egy iszonyat erős érv lehet, még akkor is, ha az ember hazáját egy terrorszervezet vezeti, hogy "én itt vagyok itthon, menjenek el ők"

mittudomén, mi van. mi a jó, mi volna a helyes. annyi egészen biztos, hogy szar volna egy olyan világ, ahol két és félmillió ember lakhelyét beletolni a tengerbe reális alternatíva, és szintén szar volna egy olyan világ, ahol az a terrorszervezet nyer, ami gátlástalanul bebújik a saját népe háta mögé, gondolván, hogy oda úgysem mernek lőni majd

(egy dologban vagyok biztos ezen kívül, hogy iszonyú sok palesztin gyűlöli a hamaszt és rém sok izraeli a saját kormányát, csak ezt az izraelieknek van lehetőségük kimutatni. de ez csak azt jelenti, hogy a demokrácia a lehető leginkább működőképes államberendezkedés, nem árul el semmit a két népről, sem a vezetőikről. zárójel vége)

és elegem van a felcsapó antiszemitizmusból és az arabgyűlöletből, de abból is, ahogy a nyugat-európai baloldal most amiatt, mert Izrael szarul kezelte az emberi jogokat, beáll pacekba leszopni a terroristákat, és ó jaj énekeljük kézen fogva az imagine-t, szegény hősies ellenálló hamaszosok meg mint csupa Luke Skywalker, puszta önvédelemből fejezik le a csecsemőket. de akkor már az is, ahogy zsidó ismerőseim bosszúszomjasan szurkolnak a facebookon Gáza ledózerolásáért

ez az, hogy szurkolnak. és oké, egy zsidónál vagy palesztinnál még csak-csak megértem, de baszki, hogy az egész világ beállt úgy, mint egy meccset nézni, komolyan, mindenki járjon inkább focira, ott tényleg vagyunk mi, a jók, ők, a rosszak, és iszonyúan egyszerű a világ, és ordibálásban vezetjük le az indulatokat, bár döntetlen még abban is lehet

nem tudom, mi a jó. az irgalmatlan nagy magabiztosság, az zavar. én egész biztosan nem vagyok elég okos ahhoz, hogy megmondjam, mi kellene most

[boldognaklenni-01]

Felnőtt.

Van valami őrülten fura ebben a szóban. Ha ránézek és tovább lapozok valójában nincs sok jelentőssége. Azonban, ha elgondolkozok rajta egyszerűen csak nem értem.

Talán kapálózok ennek a szónak a mélyében. Földre esek, és a padlón figyelem a gyerek és tinédzser koromnak az apró porszemeit.

Mert én nem tudom mikor nőttem fel. Talán abban a pillanatban, mikor húsz évesen a csomagjaimat pakoltam be anya barátjának az autójába? Vagy talán mikor befejeztem a tanulmányaim? Amikor utoljára mentem ki a haverokkal megnézni a focimeccset? Vagy amikor a párommal töltött esték fontosabbá váltak a részegen, saját hányásomban fetrengő estéimtől? Vagy talán akkor mikor a gondjaim miatt éjszakánként forgolódtam és alig tudtam elaludni?

Huszonhárom. Ennyi éves lettem idén, de még mindig elsírom magam amikor cuki cicás videókat nézek. Vagy amikor boldog születésnapot énekelnek nekem.

Felnőttnek lenni egészen pontosan nem tudom mit jelent. Nem tartozom a tinédzserekhez, viszont úgy igazán a felnőtteknek sem.

Az biztos, hogy ha őrült dolgot készülök elkövetni, kétszer, nem is, háromszor átgondolom. Megfontolttá váltam.

Viszont a cuki cicás zoknit ugyanúgy felveszem és mikor hazajövök édesanyám még mindig azt mondja: “ülj le gyerek, majd én megcsinálom”.

Néhány dolog azonban biztos; már sokkal inkább az érdekel, hogy belül mi történik. Már nem az a legnagyobb gondom, hogy nincs mit felvennem a buliba. Vagy, hogy a kiszemeltem nem ír vissza nekem. Már nem a harcot, sokkal inkább a békét keresem. Már nem azzal hívom fel anyát, hogy jöjjön értem a buliba, hanem hogy van egy új mosógép és egyszerűen nem értem,hogy melyik lyukba mit kell tenni.

Sok apró dolog elgondolkoztatott.

Hogy hiányzik-e? Igen. Hiányoznak azok az idők, mikor nem kellett a problémákkal foglalkoznom. Azokkal az igaziakkal. Mikor valaki mindent megoldott helyettem, vagy az, hogy önfeledt és szabad voltam. Hogy 6 napig sátorban aludtam egy fesztiválon, vagy hogy a legjobb barátnőmmel majd hogy minden este együtt aludtunk.

Természetesen minden hiányzik az akkori életemből, de őszintén el kell fogadni, hogy ennyi volt. Az évek telnek és ha nem is akarsz, de felnősz. Pontosan ezért kell minden pillanatot a szívedbe zárni. Biztosan lesz második felvonás meg harmadik. Mindig új fejezetek az életben. De azt amit akkor és ott átéltél, azok az érzések nem lesznek már ugyanolyanok.

Mert hát igen, felnőttél.

-Anna S.

[500album]

The Beatles - Abbey Road (1969)

Amikor először végiglapoztam a könyvet, meg végigböngésztem az előadók szerinti listát a végén, rögtön feltűnt, hogy a The Beatles-től van rajta a legtöbb album, szám szerint kilenc. De valahol jogosnak gondoltam ezt, mert mégiscsak a popzene egyik alapköve, biztosan nem véletlenül.

A másik, ami beugrott erről a kilenc albumról, hogy ha már a rangsorolást figyelmen kívül hagyom, lehet, hogy inkább előadók szerint, azon belül pedig időrendben kellene haladnom, hogy ilyen esetekben tudjam követni az ívét, a változását a munkásságuknak. De aztán nem így lett, inkább csak belevágtam, osztcsá.

Ezért van tehát az, hogy a The Beatles-szel való komolyabb ismerkedést is az utolsóelőtti albumukkal kezdem. Ettől kicsit amúgy rángatózik a bal szemhéjam, de mindegy, mostmár elengedem.

A The Beatles - vagy a GOMBAFEJŰEK, istenem... - nekem mindig ilyen öregemberzene volt. Már gyerekkoromban is csak az öregek rajongtak értük. Vagy a koravének. A zeneiskolások. :D Az sem segített közelebb kerülni hozzájuk, hogy Mikó Istvánnak volt valami tribute zenekara, amit mindig is nagyon cringe-nek találtam, áradt belőle a naftalinszag.

Viszont ha komolyabban érdeklődsz a zene iránt, akkor nem lehet kikerülni JONH-T, PAULT, GEORGE-OT ÉS RINGÓT, előbb-utóbb úgyis hivatkozási pont lesz valahol a nevük, vagy elénekli valaki valamelyik dalukat, szóval így egyre több mindent ismertem meg én is a LIVERPOOLI NÉGYESTŐL. Különösebb hatással nem voltak rám, békében éltünk egymás mellett, tisztes távolból respektáltam a létezésüket.

Az Abbey Roadtól némileg naívan valamiféle slágerparádét vártam, de aztán kicsit utánajárva a dolgoknak, kiderült, hogy ez már inkább ilyen levezetőkör volt a srácoknak, fullkiégve, hóttkészen, teljesenszanaszét, meg ilyenek, szóval az album második fele ilyen 1-2 perces összekukázott felvételekből lett összeszőve egy nagy műűűűvé - The Long One - , visszatérő motívumokkal meg dobszólóval meg spanyol szöveggel meg ilyesmikkel. És ez egészen izgalmas, mivel azon kaptam magam, hogy amikor véget ért, akkor kerestem, hogy hol is kezdődött ez a kedves kis összevisszaság, és már indítottam is újra! (Nyilván megvan a rendes sztorija is ennek a dolognak, majd utánaolvasok.)

A másik számomra emlékezetes pontja az albumnak az I Want You (She's So Heavy), ami szintén eléggé elborult darab - majdnem 8 perces, kicsit prog, kicsit repetitív, kicsit elektronikus, kicsit blues, nagyon dög, a vége pedig egészen váratlan - szóval olyasmi, amire megintcsak nem számítottam A LEGENDÁS BRIT BANDÁTÓL. Plusz John Lennon hangja, éneke is totál más, mint bármi, amit eddig vele azonosítottam. Ez pont olyan zene, amit az ember fullkiégve, hóttkészen, teljesenszanaszét, egyedül, otthon, kicsit részegen, cigivel a szájában, izzadtan, gyűrött ingben hallgat és/vagy énekel teljes átéléssel, kurvajó!

Szóval ez mindenképpen tökjó, ha minden albumon találok legalább egy ilyen számot majd, ami ennyire megragad és amit magammal vihetek. Meg az is, hogy a prekoncepcióim bizonyos előadókkal kapcsolatban enyhülnek, lehet, hogy el is tűnnek. És nagyon várok egy olyan szituációt az életben, amikor olyan (öreg)emberekkel kell beszélgetnem egy pohár minőségi bor mellett, akiknek könnyűzene = The Beatles, és akkor majd be tudom dobni, hogy "Persze János, ez minden bizonnyal így van, de mondd, te mit gondolsz az Abbey Road album utolsó 17 percéről?".

[dajkag]

Utolsó szakuramocsi Arasijamában, avagy rendkívül hosszú és szánalmas énblog

Szóval nem tudom, megvan-e az az érzés, amikor annyi gyönyörűség vesz körül, amennyit egyszerűen képtelen vagy befogadni. Amikor azt érzed, hogy a szíved kettéhasad, a bordáid megrepednek a súlya alatt és gyakorlatilag csak összeomlanál és bőgnél, mint egy kibaszott gyerek a szupermarket közepén, mert ezt az egészet képtelenség máshogy kezelni. Ha nem, szerintem ez nem baj, én sokáig nem értettem volna, aztán az volt ez a pillanat az életemben, amikor tavaly az utolsó Japánban töltött napomon visszautaztam Kiotóba csak azért, hogy megnézzem Arasijamában a bambuszerdőt.

Előtte sajnos nem volt rá időm, már csak azért sem, mert amíg Kiotóban voltam egy hétig, abból két napig zuhogott az eső, így csak múzeumokat tudtam látogatni, meg esernyővel mászkáltam Pontocsóban a geikók között, ittam a One Cup szakét és kurva boldog voltam. Aztán, mikor az utolsó randinkon Yukonak meséltem erről Oszakában, egyszerűen csak azt kérdezte, hogy ha úgyis van még egy napom, akkor miért nem megyek vissza és nézem meg. Először arra gondoltam, hogy nem lesz már kedvem utazgatni, egyedül meg pláne nem, mert amúgy akkor már biztosan tudtam, hogy őt soha többé nem fogom látni. Szóval úgy voltam vele, hogy Arasijama várhat, majd legközelebb. Aztán, amikor reggel rám írt és megkérdezte, hogy "so, are you going back to Kyoto?", akkor az volt az első dolog ami eszembe jutott, hogy hát persze, why not, bassza meg. Amúgy is: ki tudja, lesz-e még olyan, hogy legközelebb? Szóval Oszakából ismét elvonatoztam Kiotóba (végre a húsz kilós poggyász nélkül), és még egy tök felesleges átszállás és egy külvárosi állomáson való eltévedés is csak hozzátett ehhez az egész élményhez (tényleg nincs csodálatosabb dolog amúgy, mint eltévedni Japánban, bármennyire sablonosan is hangzik ez).

Aztán megnéztem a bambuszerdőt, ami szép volt, de önmagában azért nem volt egy világrengető élmény. Azért sem, mert Narában a Google Maps-nek köszönhetően az egész várost körbesétálva, többek között óriásira nőtt bambuszerdőkön keresztül jutottam el egyszer a Nara Parkba, útközben pedig nemhogy turistával, de gyakorlatilag egy lélekkel sem találkoztam. Na, az egészen más élmény volt. Ellenben úgy gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagyok, sétálok egyet a környéken és elindultam egy közeli buddhista templom felé. Így jutottam el először egy kis telkekkel szegélyezett utcácskába, ahol a turisták már elmaradoztak, majd egészen a rizsföldekig, ahol egy árva lélek sem volt rajtam kívül. Sütött a nap, vakítóan kék volt az ég és amerre a szem ellátott, csak a zöld volt és a filmekből jól ismert japán vidék. És tudom, hogy kurvára hülyén hangzik, de abban a pillanatban annyira tökéletes volt minden, hogy valami eltört. Hogy ezt az egészet képtelen voltam teljes egészében befogadni. Percekig csak álltam ott csendben, néztem a tájat, és azt éreztem, hogy innen nincs tovább. Vége. Hogy ezután képtelen leszek bármire úgy tekinteni, mint korábban. Hogy egyáltalán nem rossz értelemben, de elvesztettem valamit az emberi mivoltomból. Aztán egyszer csak a transzállapotból kiesve rágyújtottam egy szál Seven Stars-ra és elindultam vissza a vonathoz. Útközben még ettem egy szakuramocsit, és azután éreztem azt, hogy ez sajnos tényleg ennyi volt.

Utána hónapokig ebben az állapotban voltam és kicsit talán örültem is annak, hogy (a hatalmas űrt leszámítva) igazából nincsenek érzéseim. Azt gondoltam, hogy ettől a ponttól kezdve sérthetetlen vagyok. Hogy jöjjön bármi, nekem úgy igazán már semmi nem tud ártani, egyszerűen csak menetelek a céljaim felé.

Aztán tavaly augusztusban történt valami. Mondanám, hogy hirtelen és váratlanul jött, de annyira mégsem. Egy ideje alakult már, kicsit talán az utazás előtt is, és ezután a pont után is egy hosszú folyamat volt, de azon az augusztusi éjszakán határozottan elkezdődött valami, ami úgy karácsony környékére visszavonhatatlanul kiteljesedett bennem. Nem szeretném ezt részletezni, legyen elég annyi, hogy rájöttem, hogy valami még annál is lehet több és csodálatosabb, mint amit Arasijamában éreztem, és hogy valami még annál is sokkal de sokkal jobban tud fájni, mint az utolsó harapás a folyó partján a szakuramocsiból. És most azt érzem, hogy sosem voltam még annyira ember, mint amennyire az elmúlt egy évben sikerült azzá válnom, és sosem gondoltam volna, hogy ennek a súlyától teljes mértékben össze tudok majd roppani egyszer. Aztán tessék, mégis sikerült.

A múlt héten egy hajszálon múlott, hogy ezt már ne tudjam leírni.

[nagyoncringe]

nővérem random bevitt a Centrál Kávéházba, ami finoman szólva sem az én terepem, kicsit elit, rohadt drága, belváros.

még a kabátomat sem vettem le, hiába akarta a nő mindenáron elvinni a ruhatárba (?), jobb híján rendeltem egyetlen doboz red bullt (cukormenteset!), ami kb. 1400 forintba került (nővérem fizetett), azzal voltam el.

biztosan nem voltam nevetséges látvány a sok öltönyös, vagy legalábbis szépen, ingbe, ruhába beöltözött puccos kávét kortyolgató, nevetségesen túlárazott csokis baromságot villázgató ember között kabátban, miközben egy 250-es red bullt öntögetek át az üvegpohárba.

szívem szerint kivittem volna a red bullt a kávézó elé és egy cigaretta kíséretében fogyasztottam volna el, de nem mertem, igyekeztem beolvadni a gazdag turisták közé. nem tudom, mennyire sikerült, mert az ott töltött idő alatt egyetlen maradandó gondolatom született: mennyire sima lenne ellopni legalább egy sütis villát a sok közül…

[donb]

advent

megint eszembe jutott egy régi-régi cikk (zárjelben: Vietnám ma már á-val írandó)

Karácsonyi jegyzet a vietnami kalapról

Van nekem egy öreg, szakadozott vietnami (zárójelben: kéne arról is egy Korrektorblog-post, hogy Vietnamot a-val kell írni, nem á-val, ahogy annyi mindenfele írják-mondják (én csak tudom (higgyék el nekem, nemcsak a helyesírási szótárakból tudom, igazi vietnamiaktól is (mellesleg Viet Namban latin betűs írás járja, márcsak azért is a (namost próbáljuk meg bezárni az összes zárójelet))))) kalapom, tudják, az a lapos, kúp alakú izé. A kalap a vietnami szesz- és dohányárus asszonyról jutott eszembe, akitől a minap becherovkát vettem a Lehel alagsorában; hozzá járok Teacher's viszkiért meg kávéért (és ha már ott vagyok, bagóért, köhögőscukorkáért satöbbiért) is.

A vietnami szesz-dohány-édesség árus asszonynak – európai uniós aspektusból különösen – szívszagattó sorsa lehet; ő zár ott az aluljárószinten utoljára (gondolom, boltja a hajnali redőnyhúzáskor is mindig nyitva van már), mégis, akárhány órája rohangált már le-föl zsúfolt polcai közt, mindig ugyanazzal a kedves mosollyal kérdezi, amikor elém rakja az utoljára kért minimálárréses gyarmatárut: „mást nem?”. Mást, momentán, nem. A halottaimat nem volna rossz, de őket, kedves, úgyse tartja a polcain.

A minap sírtam ide, ebbe a rovatba Edit halálát, és igen, jutott eszembe keserűen, pakolhatnék ide tovább egy sorozat könnyfacsarós jegyzetet (ötven felett, úgy látszik, ez úgy adódik, mintegy) nagyanyáimról – a kőbányai proletár asszonyról (igen, prolizós buzik, igazi ember volt, az orsószilánkkal a szemében, félig vakon, világháborús özvegyen, beteg dédanyámmal (anyósa, mellesleg) a nyakán, nevetve-adva mindig magától értetődőn (rumos praliné, istenem)); meg a tiszteletes asszonyról, az elsős elemisták örökös tanítónőjéről (ő nevelt fel, ha meggondolom (mennyi mindent cipelünk belőle apámmal, jézusom)) –; Dénes unokabátyámról, szinte kölyökként pusztult (szinte szó szerint); vagy Lajosról, a pofázógép-vitabuzi reformkommunistáról, ordítva vitatkoznánk hetente a politikáról filozofice, dehát az önpusztító baromja – fiatalabb volt nálam bár – nem érte meg még az Antall-kormányt sem (hiányzik, rettenetesen); és vannak még, de hagyjuk.

Illetve, pofátlanul belelököm még a sorba Andrást. András él és virul, de amióta megjárta a politikai-államigazgatási hatalom magasb régióit, nem lehet emberi hangon szót váltani vele, isten bizony, elsiratom néha emiatt. Azért, mert ő is benne van, hogy nekem fontos, ki van-e téve egy vessző, lent vagy fönt nyit-e az idézőjel, egyáltalán, tükröz-e bármit is a szedéstükör. Gimnazisták voltunk, 1971., elcipelt magával nyári munkára a Révaiba, trógeroltuk a félkész könyveket a kötészeten, birkóztunk röhögve a spénben, jártunk a szakik nyakára nyomdásztudományért (tudja még valaki ebben a komputéros világban, mi az a linószedés?), betűmintakönyvért, életért; András kezdett dumálni ott a folyosón a három vihorászó, csitriszerű vietnami lánnyal.

A csitrik végzős egyetemisták voltak, derült ki lassan, hozzánk képest érett asszonyok, összehaverkodtunk mégis rendesen, egy évig mászkáltunk hozzájuk a műegyetemi kollégiumba. A nevetős cigányképű vagány és a légiesen karcsú gyönyörű nevére, szégyenszemre, már nem emlékszem (András lökné őket kapásból, biztosan), de Huongot nem felejtem el soha. Villamosmérnöknek tanult, arra a karra vezényelte a kommunista párt, pedig bölcsész volt, velőig, nyelvzseni, úgy beszélt magyarul, mint senki született, és vágta a József Attila-összest, eszméletlenül. Igazi kelet-ázsiai fazon volt, rövid lábak, kis mellek, nagy fenék, kerek arc; és szerelmes voltam abba az addig sosem tapasztalt hatalmas szellembe; meg abba a mindent kibíró vietnami mosolyba. Tőle kaptam azt a foszladozó kalapot.

72-ben ő lediplomázott, hazament, én előfelvételis katona voltam a legsivárabb Duna–Tisza közi homokon (buzi tudós, hülye zsidó, fókára, katona!). A század-KISZ-klubban láttam meg a szoc.-modern csővázas dohányzóasztalon púposodó újsághalom tetején mosolygó arcképét. Hosszú antiimperialista cikk volt a Népszabadságban annak apropóján, hogy Le Kim Huong, a Pesten végzett mérnöklány néhány nappal hazatérte után Hanoiban (Ha Nôi, vietnamiul, és j-vel kell ejteni, hanoj) meghalt. Bombatámadás áldozata lett. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege akkor bombázta utoljára Hanoit. (Itt most – bölcs vietnami mosollyal – mellőzzük az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportőri akcióiról feltoluló olcsó analógiákat.)

A minapi csarnoklátogatás után, enyhén becherovkaközi állapotban azt képzeltem, hogy szenteste az asztal mellé telepszik a halpástétom, a gesztenyés pulyka meg a töltött káposzta mellé, mennyből az angyal, kopott rizsszalma kalapban egy vietnami mosoly. https://index.hu/velemeny/imho/kalap/

[prokee]

A közelebbi és távolabbi ismerőseim is megoldóembernek ismernek. Ha megakadnak valamiben, vagy egy ismerősük megakad, egyszerűen csak rámírnak vagy felhívnak.

Nyilván nem tudom mindenre a választ (ha az nem Trabant), de többnyire tudom, ki fogja tudni, és ilyenkor összekötöm a megfelelő embereket. Ők meg ilyenkor általában segítenek, mert ők is fordultak már hozzám valamivel.

Én nagyon élvezem ezt a szerepet, szeretek segíteni másoknak, és szeretek helyzeteket megoldani is. A környezetem néha rácsodálkozik a jelenségre, mondjuk amikor este tízkor felhív valami ismeretlen, és másfél órát trécselünk valamiről, ami látszólag kívül esik az érdeklődési vagy érdekeltségi körömön - de többnyire elfogadják, hogy néha ilyen is van.

Az előbb jött egy visszajelzés az egyik hasonló ügyben, sikeresen (sőt, duplán sikeresen!) végigvittünk egy halottnak látszó ötletet, illetve délelőtt is kaptam egy e-mailt, ott még csak sínre került a dolog, de kíváncsian várom, összejön-e.

Nyilván sokkal érdekesebb volna a poszt, ha leírnám mindkettőt, de nem tudom, mennyire publikusak.

Viszont van rá egy jó példám korábbról: egy nagyon távoli ismerősöm hívott fel éjjel kertő körül azzal, hogy bocsi, de egy közös ismerősünk szerint én biztosan meg tudom mondani, hogy Párizsban ilyenkor hol lehet pénzt váltani a Gare de Lyon környékén, mert ott állnak forinttal, és szállast kéne fizetni euróval.

Mivel akkor még nem jártam Párizsban, nyilván fogalmam sem volt, a Google meg nem segített - viszont volt ötletem, ki tudhatja, és sejtettem, hogy ő ilyenkor még elérhető lesz. Gyors üzenetváltás után meg is lett a megfejtés és a pénzváltó is, így a drága felkészületlen turisták aznap éjjel nem kellett a padon aludjanak.

Mondjuk szereztem már éjfél után sokszáz kilométerről Dacia 1310 AC-pumpát is, ingyen, úgy, hogy az ember le is szállította 150km-re, és segített kicserélni is a bajba jutott barátomnak. Mindezt a 2020-as években, nem 1987-ben.

Egész kis önsegélyető hálózatot sikerült kiépíteni így pár tíz év alatt - esetleg még lehetne decentralizáltabb, hogy ne mindig engem kelljen ébreszteni az éjszaka közepén :) Ráadásul kialakult egyfajta hitele ennek a körnek - ha összekötök két embert, azok egyrészt megbíznak egymásban, másrészt pedig figyelnek is arra, hogy ez a bizalom megmaradjon.

Nyilván ez fordítva is működik, ha ritkábban is, de nem is ez a lényeg - hanem hogy legyetek jófejek, ha tehetitek, mert jó érzés.

[koltomata]

Váróban

Sokan vagyunk. Nem baj.

Várunk.

Kopott metlaki. Kipattogzott fuga. Ebédek falba szítt illata.

Őt ismerem. Ismert ember ül itt. Nem tudom miről ismert. Szoktam látni. Talán vicces dolgokat csinál, vagy csak osztja az észt. Nem emlékszem pontosan.

Amott. Őt is mintha láttam volna már. Költő talán, vagy író, vagy mindkettő. Néha kint van a fotója, meg amit írt, de nem olvasom el.

Az a fickó meg csak ül, mosolyog, csetel. Ajándékszatyor van nála. Biztosan udvarol most is. Vagyis... jegygyűrű van rajta. Talán friss házas. Mit írhat? Valami pajkos dolog juthatott az eszébe és most elküldi neki. Emiatt biztosan várja az estét.

Na és ő? Az ő telefonjában gyerekek vannak háttérképnek beállítva. Láttam, itt ül mellettem. Kisportolt sportcipő van a lábán. Kissé izzad, a haját a felesége nyírja szerintem.

Szemben egy srác megint feláll, újra hívást kapott, most épp magyarul beszél. A könyöke kissé magasabban van. Azt mondja, hogy akkor legyen 14, ne pedig 15 és hogy jó lesz ez így is. Várj, hív valaki mondja és megnyom a telefonon egy ikont.

És akkor itt vagyok én. Igazából egy senki. Mit gondolhatnak ők énrólam? Néha rámpillantanak. Gyakran pillantanak rám. Ez zavarba hoz. Egyáltalán mire várunk? Zavaromban a fali plakátot nézem.

“Gazdátlan ének”

Valami koncert, vagy együttes, gondolom. Milyen egy gazdátlan ének? Amit senki sem akar elénekelni, csak úgy van?

Nagyon hülye név.

Lehet, hogy csak én nem értem.

[csacskamacskamocska]

Mások vagyunk

Hasonló a hasonlóval vs. az ellentétek vonzzák egymást. Amikor szeretnél valakit „elcsábítani” mert tetszik, mert vonzódsz, mert belehabarodtál és látsz benne valami különlegeset amiért megéri tenni is érte, akkor szeretnéd látni és láttatni, hogy hasonlóak vagytok. Arra koncentrál az ember, hogy mik a közös dolgok. Közös érdeklődés, hasonló ízlés, ételben, zenében, öltözködésben, művészetben, hobbiban, sportban, játékban, közeli és távoli célokban. Ha nagyon akarod, megtalálod! Arról nem is beszélve (én ezt éltem meg), hogy ha színes személyiség vagy, elfogadó és érdeklődő, akkor biztosan találsz közös pontokat, mert AZ IS érdekel, kedveled, szoktad, láttad már, kipróbálnád. Nem úgy idomul az ember ilyenkor, mint az alárendelődők, de azért szeretne megfelelni, szeretné, ha a másik is észrevenné az átfedéseket. "Gyere, gyere, jó lesz nekünk együtt!" – az ember próbálja ezt sugallni. És kezd valami közös dolog kialakulni. Elkezdtem érezni, hogy ha engem érdekelt valami, ő is vett, ha neki volt valami, kikérdeztem a tapasztalatairól és én is vettem, ha csináltam valamit jött és kipróbálta. Tény, hogy amiket én csináltam, érdekelt, azt kipróbálta és leszarozta, sok év alatt sem lett olyan élményem, hogy rám nevetett volna, hogy hű, ez marhajó volt, de jó, hogy csináltuk. Max megköszönte a lehetőséget, a szervezést. Én meg marhára igyekeztem, hogy valami már csak jó lesz. Aztán egy nap, az első és egyetlen kettesben töltött estén a sírásig kínzott a szövegével, hogy önző vagyok, és ez se jó meg az se jó, ilyen vagyok, olyan vagyok és végül elmondta, hogy csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten egyedül élünk, de amúgy mi semmiben nem hasonlítunk.

Ott maradt a lelkemben a mondat. Sok évnyi közös projekt és közösen megélt program és millió hektónyi szeretettel, szerelemmel és támogatásba ölt energiával a hátam mögött ott ültem és nem akartam elhinni, hogy mi semmiben sem hasonlítunk. Hogy nem sikerült látnia a közös dolgokat. Nem sikerült láttatnom vele, hogy mi jók lennénk együtt.

Nem akkor jutottam el a dacig, hanem sokkal később. Még kellett vagy két év. És akkor le is írtam neki. Mi semmiben sem hasonlítunk egymásra. Menj, és nyalj annak, aki imponál neked. Menj nyugodtan és teperj ott, ahol szeretnél jófejnek látszani elhazudva a valódi énedet a valódi érdeklődéseidet, a valódi életedet, ahol kevés lesz a műveltséged, a tájékozottságod, a lendületed, az érdeklődésed, az energiád. Mi nem hasonlítunk, és ha hasonlítanánk is le fogom tagadni.

Olyan és annyi könyvet olvastam, aminek a mélységét soha nem is értenéd. Olyan és annyi kiállításon jártam, annyiféle koncerten, annyiféle vallási, művészeti közösségben, a munkám során a feladataim, a kihívások, a problémák, az emberek sokasága, a képzések sokfélesége, el sem tudom mondani milyen sokféle, színes dologgal foglalkoztam eddigi életemben. És egy szerelem miatt elkezdtem ezeket értéktelennek, kevésnek, nevetségesnek látni. Magammal együtt. Magányosnak, problémásnak, szorongónak láttam magam, mert odaültem egy magányos, problémás, szorongó és negatív ember mellé és együttérzően (és szerelmesen) átöleltem. És elücsörögtem mellette 10-15 évet.

De mi nem hasonlítunk, és az utóbbi hetekben visszakaptam a színeimet. Ömlik rám a kedvesség, a támogatás, az elismerés. Jónak, hasznosnak, érdekesnek érzem magam. Mindezt ajándékba kaptam az élettől. Közvetlenül semmit nem tettem azokért az emberekért. Csak mást tükröztek vissza belőlem és felragyogott minden. Tudom, hogy van árnyék, nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes. Én ezt tudom. Dolgozom a hibáimon, bár ennek a munkának sosem lesz vége, de igyekszem.

És nem sajnálom, hogy nem hasonlítunk

[sztivan]

új kedvencem a magyar közbeszédből, ahogy emberek azon vitatkoznak, tartozik-e az országnak valaki, aki iszonyú gyorsan tud úszni

és most nem azt a részét akarom ennek kihozni, hogy kellenek-e ennek az országnak zseniális élsportolók, hogy mi az egészséges egyensúly a tömegsport és az elit támogatása között, vagy hogy egy korszakos zsenit nézve a tévében miért hisszük magunkat sportnemzetnek, amikor a magyar felnőttek majdnem kétharmada semmit nem sportol szabadidejében, és pláne nem azt, hogy mi az állami pénz szerepe mindebben, ezek most nagyon-nagyon messzire vinnének

hanem az a megdöbbentő számomra, hogy olyanok, akik benne vannak az élsport világában, most kővé dermednek, amiért valaki bemondja azt, hogy neki ehhez nincs kedve, mentálisan nem bírja, fejben nem tart ott, hogy csinálja

és úgy tesznek, mint ha annyit kellene mondani neki, hogy fiam, gyere csak vissza, és neked csak le kell úsznod azt a napi kétszer hat kilométert, és ettől meg is oldódik minden. úgy értem, nekik mégiscsak az a munkájuk, hogy találják ki, adott alaphelyzetből hogyan lehet kihozni a legtöbbet, és ebbe most totálisan belebuknak. ha bármelyik olimpikon úszó most eltörné a bokáját, egész biztosan már másnap ott lenne az edzője füzetében egy részletes edzésterv arról, hogy hogyan lehet visszahozni a csúcsszintre az olimpiáig, most meg valakinek a lelke-feje nincs jól, és akkor bénán makog az egész társaság, hogy hát de emberelje már meg magát

és én teljesen értem, hogy kommentelő átlagjóskának elképzelése sincsen arról, hogy szerencsétlen gyereket mivel lehetne rávenni arra, hogy húzzon le az uszodába reggel hatra kínozni magát, én sem tudom, de akik meg benne vannak a szakmában, azok meg most dolgozzanak meg a pénzükért, és találják ki, mit lehet máshogy csinálni. itt buknak meg ők, ha ezt a helyzetet ezzel a bénázással így hagyják - nem az úszó, hanem a közeg

jó, hogy hozzá nem teszik, hogy Rózsa Norbert is ki tudta várni az öngyilkossági kísérletével a visszavonulását