#500album

[500album]

The Clash - London Calling (1979)

A Clash-t leginkább a Rock The Casbah miatt ismertem, amit azt hiszem egy Palotai mixben hallottam először. Később pedig többször is belefutottam a nevükbe, amikor bármilyen brit pop- vagy elektronikus zene-történettel foglalkozó anyagot olvastam, néztem, és így egyre több dalukat is megismertem. Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, szar kaja, még szarabb idő, kibaszott Mary Poppins, The Clash.

Ezt az albumot most hallottam először, és az első, némileg offtopik tapasztalásom vele kapcsolatban, hogy mennyire el vagyok szokva attól, hogy egy 1 óra 5 perces albumra elejétől a végéig oda tudjak koncentrálni. Mai rohanó világunkban, felgyorsult tempó mellett, satöbbisatöbbi, de 19 számot így is úgy is kicsit soknak érzek.

A The Clash-t szokás a punk vagy punk rock skatulyába helyezni, viszont ez az az album, amin mindenféle szempontból kirúgták már ennek a skatulyának az oldalát, és így ez egy klassz popalbum szerintem.

Egyrészt tökre bírom, amikor egy addig viszonylag szűk mezsgyén mozgó előadó kilép a keretei közül, másrészt az egyik legizgalmasabb jelenség számomra mindig is a jamaikai/karibi zenei kultúra keveredése volt bármivel, de főleg a brit műfajokkal. És a London Callingon mindkét dolog jelen van, és szerencsére jól is sült el mindkettő.

Szóval ezek a dubos, reggae-s, ska-s dolgok tetszettek a legjobban, mint a The Guns of Brixton (és arra is rájöttem, hogy honnan volt ismerős)

vagy a Revolution Rock.

Fun fact: Chuck D a Public Enemyből azt mondta, hogy ez az album volt a legnagyobb inspirációja, amikor az eggyel ezelőtti posztban tárgyalt It Takes...-en dolgoztak. Később pedig ő narrálta az egyik The Clash-ről szóló dokumentumfilmet is. Szeretem az ilyen összefonódásokat.

[500album]

Public Enemy - It Takes a Nation of Millions to Hold Us Back (1988)

Kilencvenvalahányban kölcsönkaptam egy haveromtól egy Public Enemy kazettát, amit éjjel-nappal verettem a kétkazettás magnón, anyám legnagyobb örömére. Persze semmit nem értettem belőle, de azokhoz a rap zenékhez képest, amiket addig hallottam, sokkal nyersebb, agresszívabb volt. Olyan energia áradt belőle, ami teljesen magával ragadott. Na, az nem ez az album volt, hanem az 1994-es Muse Sick-n-Hour Mess Age (ez a cím még nagyobb kihívások elé állította az akkori minimális angoltudásomat), és bár azután már nem hallgattam meg egyetlen Public Enemy albumot sem, mégis örök respektet vívtak ki nálam vele.

És most, hogy meghallgattam az It Takes...-et is, már azt is látom, hogy amit akkor nyersnek meg agresszívnak éreztem, már csak ilyen fékezett habzás volt ehhez képest. Ez az album egy kibaszott káosz! Bring The Noise és Rebel Without A Pause - ez a két cím, meg maguk a zenék is tökéletesen összefoglalják és reprezentálják az egészet.

A hangzás az kb olyan, mint amikor valaki épp kezdi felfedezgetni a dobgépet meg a hangmintázást meg a szkreccselést, még nem tudja jól használni egyiket sem, de ez nem gátolja meg abban, hogy az összes ötletét random egymásra hányja, akár egy számon belül. És ha ez nem lenne eléggé megterhelő a fülnek és az agynak, az egésznek a tetején levegővétel nélkül, izomból mondja egy MC és óbégat egy - nem is egy, hanem "A" - hypeman. És ezeket most bóknak szánom, nem pedig panaszkodok.

Ebben a zűrzavarban fel sem tűnik, hogy több hibát szándékosan bennehagytak a felvételekben, pl. van, ahol továbbmegy a dob, pedig nem kéne, máshol meg rossz hangminta indul el, stb.

A mai fülemnek és ízlésemnek ez már így sok, főleg egy egész albumnyi töménységben, de utcai zavargáshoz még mindig ez az egyik legtrúbb soundtrack!

Fun fact: 1991-ben a Bring The Noise-t újra kiadták az Anthraxszal közösen, kurvajó!

[500album]

The Rolling Stones - Exlie on Main St. (1972)

A Rolling Stones még annyira sem keresztezte soha az utamat, mint a Beatles. A Satisfaction-ön meg a Sympathy for the Devilen kívül hirtelen nem is tudnék még egy slágert felidézni tőlük. Annyi emlékem van még róluk gyerekkoromból, hogy nagyon ijesztőnek találtam Mick Jaggert az óriási szája miatt. :D Szóval totál ismeretlen terep a zenekar is meg ez az album is.

Úgy összességében nem az én világom, még ezen a műfajon belül sem. Túl sok rajta a blues-os téma, amit annyira nem élek. Kb. annyira nem, mint az Office-ban Michael, amikor Darryl megpróbálja megtanítani blues-t énekelni. :D

Viszont elég erős a gospel hatás is az egész anyagon, amit viszont nagyon szeretek. Ami azért is érdekes, mert amúgy a vallással meg a Lord dicsőítésével egyáltalán nem tudok azonosulni. Zeneileg viszont teljesen lenyűgöz az az energia és harmónia meg öröm, ami árad a gospelből. És az is, hogy mennyire simulékony egy csomó más műfajjal. Szóval leginkább emiatt kaptam fel időről időre a fejem az album hallgatása közben, hogy hmmm, ez jó! Legelőször a Tumbling Dice-nál:

De a legjobban a Shine A Light tetszett, azt azóta már vagy tízszer meghallgattam. :3 Hiába na, egy gospel kórussal meg egy kis hammond-orgonával bármikor le lehet venni a lábamról. De ez ettől függetlenül is egy klassz dal!

[500album]

Aretha Franklin - I Never Loved a Man the Way I Love You (1967)

Aretha Franklin, Queen Of Soul - de tényleg. Ha arra gondolok, hogy soul, akkor az ő hangján gondolok rá. Sok dala van, ráadásul különböző korszakaiból, amik fontosak nekem, és amiket rendszeresen előveszek. Ennek ellenére, guess what, csak egy albuma van, amit teljes egészében hallottam, a '83-as Get It Right. Ezen kívül mindig csak így ömlesztve hallgattam, amikor épp erre volt igényem.

Ez az album az, amivel úgymond sztár lett belőle, ami elindította az egész klassziku soul karrierjét, és amin az örök himnusz, a Respect is található. Ami eredetileg Otis Redding szerzeménye, de ez is egy olyan eset, amikor valaki nem fel- vagy átdolgoz egy már létező dalt, hanem a magáévá teszi, onnantól az az övé, ő uralja, az eredetit ezután meg max múzeumban mutogatják, hogy nézdcsak kislányom, ebből lett az R.E.S.P.E.C.T. Ez egyébként mindig is lenyűgözött, hogy ebben a korszakban milyen sűrűn és szemérmetlenül dolgozták fel egymás dalait az előadók ugyanazon a műfajon belül. Majd utánajárok ennek is, hogy miért alakult ez így.

Ezen az albumon is van még feldolgozás a Respecten kívül is, az A Change Is Gonna Come, ami meg Sam Cooke eredetileg, és ez is egy ilyen essential Aretha és essential soul dal, minden benne van. If you know, you know. Ha érzed, akkor érzed, ha nem, akkor úgysem lehet elmagyarázni, hogy mit kellene érezned.

És mivel hivatalosan egyik albumán sem szerepel, mert csak kislemezen jelent meg 1965-ben, ezért itt még muszáj megemlítenem a One Step Ahead-et, ami nekem egy olyan dal, amit vinnék magammal egy lakatlan szigetre, amit őrizgetnék apokalipszis utánra is, és akkor is feltenném a lemezjátszóra, ha ezzel az utolsó csepp áramot használnám el és odavonzanám vele a zombikat is.

Mos Def Ms. Fat Booty-jában találkoztam vele először, de igazán akkor kúszott a bőröm alá, amikor a Moonlightban ez volt a két főszereplő dala. Amikor két embernek, akik szeretik egymást, van egy daluk, amit mindketten ugyanúgy éreznek, amiről a másik jut eszükbe, ami nekik/róluk szól. Nekem is egy ilyen dal volt ez sokáig, csak a másik nem tudott róla... :D :(

Hm, szóval ja, mindenki hallgasson Aretha Franklint és soult, és jobb hely lesz a világ.

[500album]

Michael Jackson - Thriller (1982)

Ha mondani kellene egy darab tökéletes pop albumot, akkor ez lenne az. 9 szám, mindegyik tökéletes, no skip. Ha bármilyen kontextus nélkül hallgatja az ember, akkor is nagyszerű, de ha Michael Jackson életművét, jelenségét, jelentőségét nézzük, akkor is ez a top, szerintem.

Ez az az album, amelyiken tökéletes egyensúlyban van MJ ez előtti és ez utáni stílusa. Még megvannak a motownos, soulos, diszkós gyökerek és utalások, de már beteszi a lábát - vagy inkább berúgja az ajtót Eddie Van Halen gitárszólójával - az univerzális, mindenki (literálisan mindenki) által befogadható popsztárhangzás, és az egészet szépen gyúrja egybe Quincy Jones (RIP).

Nem is nagyon tudom, hogy mit emeljek ki róla. Nem igazán vannak rajta ilyen hidden gemek... :D

Nyilván a Thriller meg a Billie Jean alap, a Beat It is óriási banger, de engem a legeslegjobban mindig is a Human Nature alapja nyűgözött le azzal a végtelen szintidallammal. Azt így önmagában tudnám hallgatni loopolva 10 órán keresztül. Meg az összes reinkarnációját is az SWV-től, Miles Davisen keresztül a Makoto remixig. Fun fact, hogy amúgy ezt a számot Steve Porcaro írta a Toto-nak, amíg az Africa keverésére várt a stúdióban, és kb. véletlenül jutott el Quincy Jones-hoz.

Azt viszont nem tudtam, hogy a Thriller eredetileg Starlightnak született, de aztán írtak neki új szöveget, meg kicsit gyúrták még az alapját, és hát milyen jól tették.

Szóval nyilván a dalok miatt is egy szuper album a Thriller, de nekem mindent összevetve ez az a MJ éra, amivel még azonosulni tudok, és ez (meg az Off The Wall) jut eszembe, ha felmerül a neve.

(igen, lehetne hosszasan elmélkedni vele kapcsolatban is a művészi teljesítmény és az emberi mivolt szétválasztásáról vagy egymásra való hatásáról, de ezt a témát Kanye Westnek tartogatom :D)

[500album]

The Beatles - Revolver (1966)

Újabb Beatles album, újabb kellemes csalódások. Kezdem a legfontosabbal: ahogy végigfutottam a trekklistát, realizáltam, hogy ezen az albumon van az Eleanor Rigby, amit én sosem szerettem különösebben, viszont érdekes és eléggé fun fact, hogy a méltán híres Thong Song Sisqótól eredetileg erre a dalra épült, csak aztán nem engedték neki a hangminta használatát, úgyhogy inkább feljátszottak egy nagyon hasonló dallamot. Tehát egy alapvetően a magányról szóló megaklasszik The Beatles dalból akartak csinálni egy csillivilli kúrós rnb számot - csodálatos a popzene, tényleg! <3 Van erről amúgy egy jó kis videó a YT-on.

Szóval igen, az Eleanor Rigby mellett a másik nagy sláger a lemezről a Yellow Submarine, amit szintén nem szerettem soha, úgyhogy így nyomtam rá a play-re, de aztán rögtön az első szám teljesen falhoz vágott. Najó, még nem vágott rögtön falhoz, ugyanis először a Revolver eredeti felvételét kezdtem el hallgatni, ami 1966-hoz képest egy elképzelhetetlenül friss és innovatív hangzású lemez volt, de az én enyhén audiofil mai fülemnek feldolgozhatatlan volt a hangzása. De szerencsére létezik belőle a 2022-es Super Deluxe verzió, amin már rendesen ki vannak keverve a dalok, és így már igazán hatásos indítás a Taxman.

Ez megint egy olyan szám, amit korábban nem tudtam volna összepárosítani a Beatles-szel. Hát mi már az a basszus?! Meg úgy az egész nagyon fanki és koszos. Ezután már úgy voltam, hogy now you have my attention!

Azt írják, hogy ez az a lemez, amin a leginkább kitüremkedik a zenekar ún. pszichedelikus korszaka, értsd LSD + szitár. Szerencsére ezek inkább ilyen kötőanyagként összetartják a Revolvert, és nincsenek túltolva sem, úgyhogy elviselhető a jelenlétük. Többször is meghallgattam az albumot és igazából a legnagyobb része tényleg ilyen kötőanyag nekem, mert az első és utolsó szám teljesen elviszi a figyelmemet minden másról.

Az utolsó szám a Tomorrow Never Knows, ami tulajdonképpen egy Chemical Brothers szám '66-ból. Vagy akár 2025-ből. És egy újabb releváció, hogy mennyi mindenre volt mekkora hatással ez a zenekar. Az egyik YouTube kommentben azt írják, hogy teljesen mindblowing, hogy ez a szám 2 évvel a She Loves You után készült - és tényleg. Hát, a sok LSD, ugye. (Meg azt is írja egy kommentelő, hogy ez az első drum and bass szám :D azért ne ragadtassuk el magunkat ennyire, na...)

Összességében ez a két szám nekem elviszi a hátán az egész lemezt, és ezek miatt hajlandó vagyok a köztük lévő másik 12-t is végighallgatni. Illetve ami miatt még nagyon érdekes az egész, hogy akkor ez tényleg ilyen űrkorszaknak számított hangzás meg produkció szempontjából. Ennek az egyik oka, hogy ekkor döntötték el a fiúk, hogy nem koncerteznek többet, így egyáltalán nem kellett figyelembe venni, hogy ezeket a dalokat majd élőben is elő kell adni valahogy. Úgyhogy minden létező dolgot kipróbáltak a stúdióban, a visszafelé lejátszott gitárszólótól a közvetlen közelről felvett, ruhákkal kitömött lábdobon keresztül a mindenféle loopolt hangmintákig. Minden olyasmit, ami ma egy kattintás, akkor meg kellett hozzá 6 ember, 3 külön helyiség meg 13 km-nyi magnószalag. Meg sok LSD.

[500album]

Bob Dylan - Blood On The Tracks (1975)

Ahogyan korábban már írtam Joni Mitchell kapcsán, kicsit tartottam ettől a lemeztől, de összességében kellemes csalódás volt. Illetve itt is az a helyzet állt elő, hogy egy olyan előadóval van dolgom, akit nem igazán ismerek, és rögtön a 15. albumával kezdem a sort, szóval így nehezen helyezem kontextusba.

Amit eddig hallottam Dylantől, azok mind a korábbi munkásságából való, gitározós, szájharmonikázós nagy megfejtések voltak, és ez az a hangzás, amivel őt azonosítom, és ami miatt nem is éreztem soha késztetést, hogy jobban beleássam magam a zenéjébe.

Amikor hallgatom ezeket az albumokat a listáról, főleg ha olyanról van szó, amit egyáltalán nem vágok, akkor közben mindig utánaolvasok. Most is így tettem, és annak ellenére, hogy tényleg nem volt rossz élmény a lemez sem, a hozzá kapcsolódó infókat érdekesebbnek találtam.

Az egyik ilyen, hogy Dylan az album legelső nyers változatát megmutatta néhány zenész barátjának, többek között a Crosby, Stills & Nash hármasnak is, amiből az utóbbi azt mondta a dalok meghallgatása után, hogy "He's a good songwriter ... but he's no musician." IGEN! Köszi Graham Nash, hogy megerősítettél ebben a gondolatban, ha te mondod, akkor így is van! Nekem is mindig ez volt az érzésem, hogy Dylan inkább egy költő vagy ilyen slammer (bocs Bob, nem akarlak megsérteni ezzel), akinek a zene csak másodlagos, harmadlagos dolog, ezért nem is fordít rá annyi figyelmet.

És ennél az albumnál is így volt - a dalokat először a szokásos akusztikus eszköztárral vette fel Dylan, és így is akarta megjelentetni, de aztán eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha raknának mögé rendes zenekart. Az első próbálkozás a korábbi gitárosával volt, aki ezt mondta a dalokról: "They all began to sound the same to me; they were all in the same key; they were all long. He was sort of pissed off that I didn't pick it up." IGEN! Köszi Mike Bloomfield, nekem is ugyanez volt a benyomásom, miközben hallgattam.

Aztán megpróbálkoztak egy másik zenekarral, akiket két nap után elküldtek, mert nem tudták tartani a tempót Dylannel meg a munkamódszereivel, miszerint "Sometimes he will have several bars, and in the next version, he will change his mind about how many bars there should be in between a verse. Or eliminate a verse. Or add a chorus when you don't expect." IGEN! Köszi Phil Ramone, pont ilyennek képzeltem eddig is ezt a csávót!

Végül két különböző csapattal, két helyszínen, sokszori nekifutásra, de csak összeállt az a verzió, ami megjelent. És számomra is ez tette fogyaszthatóvá az egészet, hogy nem csak a gitározós, szájharmonikázós (amit amúgy nem is szeretek!) sztíló megy 51 percen keresztül, hanem ennél gazdagabb a hangzás.

A Lily, Rosemary and the Jack of Hearts volt az egyetlen dal, amit skippeltem kb két és fél perc után, mert megláttam, hogy még hátra van belőle hat és fél, és hát sajnos ezt a hillie-billie-dixieland-bendzsós hülyeséget nem bírom. :(

Viszont a You're a Big Girl Now kifejezetten tetszett, még az is lehet, hogy máskor is fogom hallgatni.

Congratulations, you are marked safe from your first ever Bob Dylan album! Ja, és várom a filmet, állítólag a kis Timothée nagyot alakít benne.

[500album]

Prince and the Revolution - Purple Rain (1984)

Amikor Prince fellépett a Szigeten, akkor - már nem emlékszem pontosan, hogy ki és hol, de valószínűleg itt a tumblin - azt írta valaki a koncertjéről, hogy olyan volt, mintha 3 órán keresztül a Szellemírtók zenéjét játszották volna - és azóta sem tudom kitörölni a fejemből ezt a rendkívül plasztikus hasonlatot vele kapcsolatban. Amúgy ott voltam a koncerten, de igazából nem sok maradt meg belőle, mert akkor sem ismertem / szerettem, és ez azóta sem változott.

Prince nekem mindig is túl sok volt, minden tekintetben. Általában ezzel a fajta exhibicionizmussal meg az ilyen teátrális körítéssel nem tudok mit kezdeni, hacsak nem párosul olyan zenével, ami ezt feledteti.

De azért van néhány száma, amit szeretek, és nem elhanyagolható tény az sem, hogy ő írta a Nothing Compares 2 U-t.

A Purple Rain albumot most hallottam először, a kapcsolódó filmet pedig nem láttam. De valamiért olyannak képzelem, mint Vanilla Ice Cool As Ice című remekművét, amit viszont láttam, és nem bánok semmit.

Kétszer is meghallgattam, de a Purple Rain nekem egy 12=1tucat 80s lemez, amin vannak ugyan jó dalok, de engem sajni idegesít ez a sok sikongatás meg a szellemírtós sztíló :((( A címadó szám jó, de ha megtört szívű naplementébe belemotorozáshoz kellene választani valami power balladet, akkor bőven van ennél jobb.

Szóval továbbra sem értem ezt az egész Prince jelenséget.¯\_(ツ)_/¯ De lesz még további három albumnyi esély rá, hogy ez változzon.

[500album]

Fleetwood Mac - Rumours (1977)

A Rumourst ismerem és hallottam már többször is. Ezen kívül még néhány klasszik slágert ismerek a Fleetwood Mactől, de például az ez előtti munkásságukkal egyáltalán nem vagyok tisztában.

Azért hallgattam meg anno az albumot, mert annyi helyen futottam bele, mint hivatkozási pont, hogy kíváncsi lettem rá. Az utolsó lökést pedig a gördeszkás csávó híres vibe-olós videója adta.

És ha már Dreams, akkor ezt a dalt legelőször a The Corrstól hallottam 1998-ban, természetesen nem tudtam, hogy feldolgozás. (fun fact: Todd Terry csinált hozzá remixet, ami kb. megegyezik az Everything But The Girl - Missing remixével, és ha már azt a számot sikerre vitte korábban, akkor most is ebből lett a hivatalos verzió.)

A Dreams amúgy ilyen népdal státuszban van, annyian feldolgozták már. Dehát ez egy kurvajó dal, szóval nincs ezzel semmi baj, hallgassuk is meg szépen:

Ez is szakítós album egyébként, csak itt egészen bonyolult volt a szituáció, mert két pár is volt a zenekarban, akik nagyjából egyidőben mentek szét, de úgy gondolták, hogy ez nem fog bekavarni az album elkészítésbe. Szóval stúdiózgattak meg kiírták magukból a fájdalmukat, de amúgy nem beszéltek egymással. Biztos nagyon felszabadult a hangulat, amikor azzal énekelsz többszólamban a szakításodról, akivel szakítottál. (bár lehet, hogy a tonnányi kokain, amit közben elfogyasztottak, kicsit elnyomta az érzéseket vagy nemtudom, nem vagyok zachergábor) Na de ebből amúgy egyszeri hallgatóként semmit nem lehet érzékelni, great art always comes from suffering, szokták volt mondani. (itt megint borzasztóan leegyszerűsítettem az eredettörténetet, de ebbe a szappanoperába nincs kedvem jobban belemenni)

A Dreams az ultimate sláger a lemezen, de én jobban szeretem a The Chaint, az egy egészen zseniális darab.

Ezeken kívül pedig a Songbird még csodálatos, és a You Make Loving Fun is nagyon j��. Úgy összességben van az albumnak egy olyan hangulata, ami közel áll hozzám, hasonlóan a Pet Sounds-hoz, csak itt mondjuk nem nyár van Kaliforniában, hanem ősz.

Ami még eszembe jutott a Rumours hallgatása közben, hogy ez is egy nagyon szépen szóló album, és különösen tetszik, hogy hangsúlyos a dob. És ezt tökre szeretem úgy általában a 70-es években, hogy a legkeserűbb szakítós dalokban meg a legfankibb diszkókban is ugyanolyan vastagon szól a dob meg a basszus.

[500album]

Nirvana - Nevermind (1991)

Hm, hm, őszintén, sosem tudtam mit kezdeni a Nirvanával. Részben ez esetben is az akkor és ott-ból való kimaradás lehet az ok. Eleve később jutott el hozzám az egész, és akkor is az MTV Unplugged formájában - ami tetszett, de erről majd később. Aztán még később az eredeti, nyers Nirvana számok. Amik jók voltak, meg minden, de kb. semmilyen összetevőjével nem tudtam azonosulni ennek az egész jelenségnek. Én nem az a tini voltam, akit a Nirvana meg Cobain szenvedése szíven talált, én nem, vagy nem úgy és nem az ellen lázadtam, és így visszagondolva mindenkit nagyon furcsának találtam, aki rajongva szerette őket. (és nem a H&M-ben vette a Nirvana pólóját)

(nagyon sokszor kezdek ezzel mondatot, de most sem jut eszembe jobb, szóval:) Aztán később, miután Kurt Cobain meghalt, miután megismertem és megszerettem a Foo Fighterst, miután olvastam Cobain halálának körülményeiről, előzményeiről, aztán Grohl életrajzát is, már kicsit jobban megértettem a Nirvanát, de továbbra sem éreztem közel magamhoz - azt hiszem, zeneileg és szociálisan is teljesen más gyökerek kellettek volna ehhez, vagy sok kábítószer, de az sem volt soha része az életemnek.

Szóval a Nevermindot sem hallottam még egyben soha, egészen mostanáig. Van egy bizonyos időjárás, egy bizonyos mood, egy bizonyos színpaletta, egy bizonyos esztétika, vagy ha úgy tetszik, vibe, amit azonnal elkezdek percipiálni, ha Nirvanát hallok - ez egyébként részben az MTV Unpluggednak, részben pedig a Cobainnel kapcsolatos olvasmányaimnak köszönhető. A Nevermind is hozza ezt, viszont némileg árnyalja is, pl. az olyan számokkal, mint a Territorial Pissings és a Stay Away, amik rendesen odabasznak.

És ezzel pár percre felrázzák azt a foltos, megsárgult, nyirkos, nehéz dunyhát, ami alatt az ember Nirvanát hallgat. Vagy legalábbis én. Lehet amúgy, hogy ezzel az állapottal van inkább problémám, és nem a zenével. Kényelmetlen. És ha nem muszáj, akkor nem kerülnék bele. Faszsetudja.

És kb ennyi a Nevermind. Valószínűleg nem fogom újrahallgatni, amiket eddig bírtam róla, azokat ezután is fogom - nem tett hozzá és nem is vett el semmit ez az album.

[500album]

The Beatles - Abbey Road (1969)

Amikor először végiglapoztam a könyvet, meg végigböngésztem az előadók szerinti listát a végén, rögtön feltűnt, hogy a The Beatles-től van rajta a legtöbb album, szám szerint kilenc. De valahol jogosnak gondoltam ezt, mert mégiscsak a popzene egyik alapköve, biztosan nem véletlenül.

A másik, ami beugrott erről a kilenc albumról, hogy ha már a rangsorolást figyelmen kívül hagyom, lehet, hogy inkább előadók szerint, azon belül pedig időrendben kellene haladnom, hogy ilyen esetekben tudjam követni az ívét, a változását a munkásságuknak. De aztán nem így lett, inkább csak belevágtam, osztcsá.

Ezért van tehát az, hogy a The Beatles-szel való komolyabb ismerkedést is az utolsóelőtti albumukkal kezdem. Ettől kicsit amúgy rángatózik a bal szemhéjam, de mindegy, mostmár elengedem.

A The Beatles - vagy a GOMBAFEJŰEK, istenem... - nekem mindig ilyen öregemberzene volt. Már gyerekkoromban is csak az öregek rajongtak értük. Vagy a koravének. A zeneiskolások. :D Az sem segített közelebb kerülni hozzájuk, hogy Mikó Istvánnak volt valami tribute zenekara, amit mindig is nagyon cringe-nek találtam, áradt belőle a naftalinszag.

Viszont ha komolyabban érdeklődsz a zene iránt, akkor nem lehet kikerülni JONH-T, PAULT, GEORGE-OT ÉS RINGÓT, előbb-utóbb úgyis hivatkozási pont lesz valahol a nevük, vagy elénekli valaki valamelyik dalukat, szóval így egyre több mindent ismertem meg én is a LIVERPOOLI NÉGYESTŐL. Különösebb hatással nem voltak rám, békében éltünk egymás mellett, tisztes távolból respektáltam a létezésüket.

Az Abbey Roadtól némileg naívan valamiféle slágerparádét vártam, de aztán kicsit utánajárva a dolgoknak, kiderült, hogy ez már inkább ilyen levezetőkör volt a srácoknak, fullkiégve, hóttkészen, teljesenszanaszét, meg ilyenek, szóval az album második fele ilyen 1-2 perces összekukázott felvételekből lett összeszőve egy nagy műűűűvé - The Long One - , visszatérő motívumokkal meg dobszólóval meg spanyol szöveggel meg ilyesmikkel. És ez egészen izgalmas, mivel azon kaptam magam, hogy amikor véget ért, akkor kerestem, hogy hol is kezdődött ez a kedves kis összevisszaság, és már indítottam is újra! (Nyilván megvan a rendes sztorija is ennek a dolognak, majd utánaolvasok.)

A másik számomra emlékezetes pontja az albumnak az I Want You (She's So Heavy), ami szintén eléggé elborult darab - majdnem 8 perces, kicsit prog, kicsit repetitív, kicsit elektronikus, kicsit blues, nagyon dög, a vége pedig egészen váratlan - szóval olyasmi, amire megintcsak nem számítottam A LEGENDÁS BRIT BANDÁTÓL. Plusz John Lennon hangja, éneke is totál más, mint bármi, amit eddig vele azonosítottam. Ez pont olyan zene, amit az ember fullkiégve, hóttkészen, teljesenszanaszét, egyedül, otthon, kicsit részegen, cigivel a szájában, izzadtan, gyűrött ingben hallgat és/vagy énekel teljes átéléssel, kurvajó!

Szóval ez mindenképpen tökjó, ha minden albumon találok legalább egy ilyen számot majd, ami ennyire megragad és amit magammal vihetek. Meg az is, hogy a prekoncepcióim bizonyos előadókkal kapcsolatban enyhülnek, lehet, hogy el is tűnnek. És nagyon várok egy olyan szituációt az életben, amikor olyan (öreg)emberekkel kell beszélgetnem egy pohár minőségi bor mellett, akiknek könnyűzene = The Beatles, és akkor majd be tudom dobni, hogy "Persze János, ez minden bizonnyal így van, de mondd, te mit gondolsz az Abbey Road album utolsó 17 percéről?".

[500album]

Joni Mitchell - Blue (1971)

Popkulturális referenciáim Joni Mitchell-hez kapcsolódóan:

Janet Jackson Got 'Til It's Gone-jában Q-Tip azt mondja, hogy Joni Mitchell never lies, és azért mondja ezt, mert egyrészt minden bizonnyal így van, másrészt meg Mitchell Big Yellow Taxi című számából vették hozzá a hangmintát, ami kb. a refrén. (Amúgy ennek a Jackson számnak a sztorija is megérne egy külön posztot, de most nem ezért vagyunk itt.)

Az Igazából szerelemben Emma Thompson egy Joni Mitchell CD-t kap karácsonyra Alan Rickmantől, és így derül ki számára, hogy a férje megcsalja, ami az egyik legheartbreakingebb jelenet ever (a film pedig a legjobb karácsonyi film ever, period.), amihez sokat hozzátesz a Both Sides Now című dal is. Persze, hogy megnéztem, persze, hogy sírtam.

A Counting Crows szintén feldolgozta a Big Yellow Taxit, Vanessa Carltonnal közösen, akinek csak egy kis dúdolgatás meg vokálozás jutott a dalban, és ezzel ki is pipálta minden idők egyik legértelmetlenebb featjét, pedig ő írta minden idők egyik legkirályabb számát, amit mindig is áhitattal hallgattam, aztán egyszer valaki megmutatta nekem azt a jelenetet abból a hülye filmből, amiben Terry Crews ezt énekli, és ez olyan volt nekem, mintha paradicsomos babkonzervvel fröcskölték volna össze a Mona Lisámat, és azóta akárhányszor Vanessa ujjai megérintik a billentyűket, mindig meg kell győznöm magam, hogy nem, Terry Crews most nincs itt velünk a szobában, minden rendben van, élvezd az utazást a zongorás platós kocsin.

Azért is rizsázok ennyit minden másról, mert a Blue nem annyira érintett meg. Annak ellenére, hogy a könyvben azt írják, hogy ez az ultimate szakítós album, szóval aktuális. De valahogy mégsem. Átjön a sok felgyűlt dolog, amiknek ki kellett jönnie, ahogyan a csapongó érzelmek is, de valószínűleg Joninak más jellegű problémái voltak 1971-ben, mint most nekem.

A másik, hogy ezzel az egyszálgitáros, egyszálzongorás singer-songwriter dologgal mindig hadilábon álltam, mert nekem általában a zene fontosabb, mint a szöveg, és számomra ez így túl csupasz. Van amúgy ennek a műfajnak is olyan interpretációja, amit szeretek, sőt kifejezetten vonzódom azokhoz a produkciókhoz, amiben mindent egy ember csinál, egyedül, de ehhez az kell, hogy azt a szűk zenei eszköztárat, ami ennek az előadásmódnak a sajátja, kreatívan használja ki, csavarjon rajta egyet-kettőt. (nagyon várom már a 8 darab Bob Dylan album meghallgatását...)

Viszont azért is volt jó megismerkedni a Blue-val, mert ahogy fentebb is látszik, már csak Joni Mitchell neve is elég volt ahhoz, hogy egy csomó mindent felidézzek, csapongjak, sírjak, nevessek, meghallgassak számomra kedves dolgokat, és pontosan ezért kezdtem el írni ezt a blogot.

Azért beteszem ide az albumot, legyen meg: