#500album

[500album]

Marvin Gaye - What's Going On (1971)

Ez az album rögtön egy olyan darab, ami a személyes kedvenceim között is ott van, és egyben jó példa arra is, hogy hogyan ismertem és szerettem meg sok-sok zenét az elektronikus műfajokon keresztül.

2006-ban hallottam egy drum and bass mixet a Utah Jazz nevű arctól, abban volt egy zene, ami nagyon megtetszett, és mint kiderült, a What's Going On-t hangmintázta. Sajnos már a mixet sem találom sehol, maga a zene meg szerintem soha nem is jelent meg, csak valami bootleg verzió lehetett, valószínűleg pont a hangminta nem tiszta felhasználása miatt.

Azelőtt én nem ismertem a What's Going On-t, de ennek a kis hangmintának is olyan vibe-ja volt, hogy mindenképp hallani akartam, hogy mi van körülötte eredeti formájában. Úgyhogy először meghallgattam magát a számot, ami egyből magával ragadott, majd rájöttem, hogy ez a dal az azonos című albumnak a nyitánya, ami tulajdonképpen egy darab 35 perces zenefolyam, és végig tökéletesen hozza a címadó szám hangulatát. Szóval az egy nagyon finom falatból kaptam egy egész étkezésre valót, és azóta is imádom ezt, amikor így jutok el egyik zenétől a másikig. (Valószínűleg lesz még pár ilyen sztorim.)

No és akkor maga az album. Azért szerettem meg nagyon, mert annak ellenére, hogy témájában komoly problémákat feszeget (és hát simán aktuális azóta is kb. az összes), a hangzása egyszerre chill, felemelően szép, és kurva dögös. Utóbbi leginkább a dob + basszus (hoppá!) szekciónak köszönhetően, amit a Motown házi zenekara, a Funk Brothers tolt. Plusz csodálatosan szól, ami számomra meglepő volt egy 1971-es felvételtől. És ez egy ilyen kapudrog volt nekem a soul zenéhez meg ehhez a Motown hangzáshoz, és annak mindenféle reinkarnációjához.

Szintén ehhez az albumhoz köthető élményem, hogy ahogy utánaolvasgattam akkor, megtudtam azt is, hogy az NME már a 80-as években ezt választotta minden idők legjobb albumának, aztán most a Rolling Stone-os listán is felkúszott az első helyre (de ennek semmi jelentősége ugye!), ami szintén meglepett, és elgondolkodtatott azon, amin azóta is agyalgatok időről időre, hogy sokszor mennyire nem tudom felmérni egy album vagy előadó impactjét meg súlyát, főleg ha nem akkor és ott ismerem meg. Mert hát nyilván ez egy jó album, egy népszerű előadótól, de valahogy mégsem ezt képzeltem volna minden idők ennyire széles körben kikiáltott legjobbjának... Hát akkor én hogyhogy nem hallottam még róla?! Az én környezetemben hogyhogy nem dúdolgat csak úgy dalokat róla senki?

És egyszer valahogy szóba jött ez a lemez egy akkori idősebb kollégámmal, akiről meg aztán végképp nem képzeltem volna, hogy egyáltalán ismeri, de kiderült, hogy de, ismeri, szereti, szerinte is a világ legjobbja, sőt, fiatalkorában DJ volt egy vidéki magyar város egyetemi klubjában, és ott rendszeresen játszotta is. Tehát valamikor a 80-as-90-es évek fordulóján valahol Magyarországon ez szólt, erre lassúztak fiatalok, voltak emberek, akik birtokolták, ismerték és szerették ezt a lemezt. Wow, hát akkor ez tényleg valami nagy dolog lehetett! Szóval így, némileg váratlanul, és biztosan nagyon leegyszerűsítve, de Jánoson keresztül tudtam kontextusba helyezni Marvin Gaye-t és a What's Going On-t.

[500album]

The Beach Boys - Pet Sounds (1966)

Azt mondják, hogy a The Beach Boys az ún. megkerülhetetlen zenekarok közé tartozik. Ez részemről annyit jelent, hogy a közelmúltig sosem hallgattam őket tudatosan, mégis volt sok daluk, amiket ismertem, meg sok olyan is, amit hallottam sokszor, de nem tudtam, hogy az övék.

Aztán ott van ez a klasszikus, ami valószínűleg ezer film és/vagy sorozatban szólalt meg, legutóbb talán a The Boys-ban hallottam.

Nem véletlenül választotta a BBC is ezt a dalt egy ilyen produkcióhoz, amikor 10 évvel elindították a BBC Music-ot (amúgy mekkora nosztalgia trip ez az egész videó, te jó ég!):

És hát nem ehhez az albumhoz tartozik, de meg kell említenem a Kokomót is, amit akkoriban ki nem állhattam, egyszerűen nem tudtam komolyan venni soha, de pár évvel ezelőtt, szintén egy sorozat zenéjeként ismét szembejött, és rájöttem, hogy óriási banger!

Szóval a Pet Sounds az első The Beach Boys album, amit így egészben meghallgattam, és rá kellett jönnöm, hogy sok olyan dolog van rajta, amikhez amúgy tökre vonzódom zenékben, műfajtól függetlenül.

Például indokolatlanul rajongok a falzett énekhangokért, abból is az olyan előadásmódért, amikor folyamatosan azt érzed, hogy na ezt már biztosan nem fogja tudni kiénekelni, meg várod, hogy mikor fog szétesni az egész, mert annyira bizonytalannak tűnik, de aztán mégis a helyén lesz minden hang.

Ugyanígy bármikor be tudnának csábítani egy sötét sikátorba vagy egy jelöletlen fehér furgon hátsó ülésére, ha ott egy kórus vagy vokalisták több szólamban csodálatos harmóniákat úúúúznának meg aaaaaznának - ez egy másik gyenge pontom.

És a Pet Sounds-on mindkettőből van bőven, amivel már meg is vett. Igen, néhol kicsit cheesy, dehát Kalifornia, naplemente, szörf, 60-as évek, meg eleve, az a nevük, hogy THE BEACH BOYS (a borítót meg hagyjuk is)... ez így együtt akár sokkal rosszabb is lehetne, de egyáltalán nem az. Egyszerű, de kurvajól megírt dalok, tolerálható terjedelemben. (amúgy azon is gondolkodtam közben, hogy mennyivel egyszerűbb lehetett a 60-as években ilyen király dalokat írni, amikor még nem az volt, hogy már biztos megírta az elmúlt 50 évben valaki ugyanezt vagy valami majdnem ugyanilyet, hagyjukafaszba)

Párszor meghallgattam az egészet, mire rájöttem, hogy mire emlékeztet nagyon, és hogy valószínűleg miért is tetszik ennyire. Van ez az album 2010-ből: CEO - White Magic, ami örök kedvencem, és azért is szeretem, mert sosem tudtam igazán mihez hasonlítani. Viszont most azt kell mondjam, hogy ezek ketten a Pet Sounds-szal eléggé hasonlítanak egymásra - legalábbis bennem nagyon hasonló húrokat pengettek meg, úgyhogy örülök neki, hogy újra utamba került a The Beach Boys és mostmár kicsit több fogalmam van róluk. Van még másik két albumuk is az 500-ban, kíváncsian várom azokat is.

[500album]

Joni Mitchell - Blue (1971)

Popkulturális referenciáim Joni Mitchell-hez kapcsolódóan:

Janet Jackson Got 'Til It's Gone-jában Q-Tip azt mondja, hogy Joni Mitchell never lies, és azért mondja ezt, mert egyrészt minden bizonnyal így van, másrészt meg Mitchell Big Yellow Taxi című számából vették hozzá a hangmintát, ami kb. a refrén. (Amúgy ennek a Jackson számnak a sztorija is megérne egy külön posztot, de most nem ezért vagyunk itt.)

Az Igazából szerelemben Emma Thompson egy Joni Mitchell CD-t kap karácsonyra Alan Rickmantől, és így derül ki számára, hogy a férje megcsalja, ami az egyik legheartbreakingebb jelenet ever (a film pedig a legjobb karácsonyi film ever, period.), amihez sokat hozzátesz a Both Sides Now című dal is. Persze, hogy megnéztem, persze, hogy sírtam.

A Counting Crows szintén feldolgozta a Big Yellow Taxit, Vanessa Carltonnal közösen, akinek csak egy kis dúdolgatás meg vokálozás jutott a dalban, és ezzel ki is pipálta minden idők egyik legértelmetlenebb featjét, pedig ő írta minden idők egyik legkirályabb számát, amit mindig is áhitattal hallgattam, aztán egyszer valaki megmutatta nekem azt a jelenetet abból a hülye filmből, amiben Terry Crews ezt énekli, és ez olyan volt nekem, mintha paradicsomos babkonzervvel fröcskölték volna össze a Mona Lisámat, és azóta akárhányszor Vanessa ujjai megérintik a billentyűket, mindig meg kell győznöm magam, hogy nem, Terry Crews most nincs itt velünk a szobában, minden rendben van, élvezd az utazást a zongorás platós kocsin.

Azért is rizsázok ennyit minden másról, mert a Blue nem annyira érintett meg. Annak ellenére, hogy a könyvben azt írják, hogy ez az ultimate szakítós album, szóval aktuális. De valahogy mégsem. Átjön a sok felgyűlt dolog, amiknek ki kellett jönnie, ahogyan a csapongó érzelmek is, de valószínűleg Joninak más jellegű problémái voltak 1971-ben, mint most nekem.

A másik, hogy ezzel az egyszálgitáros, egyszálzongorás singer-songwriter dologgal mindig hadilábon álltam, mert nekem általában a zene fontosabb, mint a szöveg, és számomra ez így túl csupasz. Van amúgy ennek a műfajnak is olyan interpretációja, amit szeretek, sőt kifejezetten vonzódom azokhoz a produkciókhoz, amiben mindent egy ember csinál, egyedül, de ehhez az kell, hogy azt a szűk zenei eszköztárat, ami ennek az előadásmódnak a sajátja, kreatívan használja ki, csavarjon rajta egyet-kettőt. (nagyon várom már a 8 darab Bob Dylan album meghallgatását...)

Viszont azért is volt jó megismerkedni a Blue-val, mert ahogy fentebb is látszik, már csak Joni Mitchell neve is elég volt ahhoz, hogy egy csomó mindent felidézzek, csapongjak, sírjak, nevessek, meghallgassak számomra kedves dolgokat, és pontosan ezért kezdtem el írni ezt a blogot.

Azért beteszem ide az albumot, legyen meg: