vonfunfkirchen - Tumblr blog

(A márványszirteken)

„Egyébként nagy visszavonultságban éltünk kolostorunkban. A kolostor a márványszirtek szélén állt, egy sziklasziget közepén, amilyen itt is, ott is megtöri a szőlővidéket. Kertjét vékony csíkokban a kőből takarékoskodták ki, laza építésű fala mellett pedig megtelepedtek azok a vadvirágok, amelyek a jó szőlőhegyeken nőnek. Év elején a jácint kék gyöngyfürtje virágzott itt, s ősszel a zsidócseresznye örvendeztetett minket vörös lámpásként izzó gyümölcsével. A házat és a kertet pedig egész évben ezüstzöld rutabokrok szegélyezték, amelyekből, ha magasan állt a nap, kusza illatok kavarogtak fölfelé.

Délben, amikor a nagy hőségtől forrtak a szőlőszemek, a kolostorban frissítően hűvös volt, nemcsak mivel déli szokás szerint mozaikkal volt kirakva a padló, hanem azért is, mert egyes termei a sziklába épültek. Ilyenkor szívesen nyújtózkodtam el a teraszon, és hallgattam félálomban a kabócák üveges énekét. Aztán kardos lepkék repültek be a kertbe, és rátelepedtek a vad murokrépa tányérvirágaira, és a szirteken gyöngygyíkok napoztak. És végül, amikor a kígyóösvény fehér homokja már hevesen izzott, lassan a kőre telepedtek a lándzsás viperák, amelyet hamarosan mint valami hieroglifaírás fedtek a kígyótestek.

Nem féltünk ezektől az állatoktól, amelyekből számos ott tanyázott a kolostor repedéseiben és hasadékaiban; inkább gyönyörködtünk bennük, napközben színpompájukban, este pedig abban a finom, csilingelő füttyben, amellyel szerelmi játékukat kísérték. Gyakran lépkedtünk el felettük finoman felhúzott ruhával, vagy toltuk őket odébb a lábunkkal, ha vendég érkezett, aki félt tőlük. Vendégeinket mindig kézen fogva vezettük át a kígyóösvényen; s gyakran éreztem ilyenkor, hogy a szabadság és táncos biztonság érzése, ami ezen az úton elfogott minket, mintha a vendégeinkre is átragadt volna.

Sok minden közrejátszhatott abban, hogy ennyire megbarátkoztunk ezekkel az állatokkal, de biztos, hogy öreg szakácsnőnk, Lampusa nélkül nem is sejtettük volna, milyen sürgés-forg��ssal vannak. Lampusa egész nyáron minden este egy kis ezüstüstben tejet tett nekik a sziklakonyha elé; majd sötét kiáltozással előcsalogatta az állatokat. Az utolsó napsugarakban látni lehetett, ahogy az egész kertben megcsillannak az aranyló tekervények, a liliomágyasok fekete földjén és az ezüstzöld rutalevelek mellett és fenn a mogyoró- és bodzabokrokban. A kígyók aztán az égő napkorong alakjába rendeződtek az üst körül, és magukhoz vették az adományt.

Az ilyen etetések alatt Lampusa már korán a karján tartotta a kis Eriót, aki kicsi hangjával kísérte a nő kiáltozását. Mennyire csodálkoztam aztán, amikor egyik este láttam, ahogy a gyermek, aki még alig tudott járni, maga cipeli ki az üstöt a szabadba. Ott aztán körtefa kanállal verni kezdte az üst szélét, mire a vörös kígyók csillogva előbújtak a márványszirtek hasadékaiból. És hallottam, ahogy a kis Erio nevetett, mintha álomban volna, miközben ott állt a kígyók között a konyha előterének döngölt agyagpadlóján. Az állatok félig felágaskodva tekeregtek körülötte, és a feje fölött ringatták nehéz fejüket gyors ingamozgásukkal. Az erkélyen álltam, és nem mertem Erióra kiáltani, mint olyasvalakire, aki álmában meredek ormokon vándorol. Aztán észrevettem az öreg szakácsnőt, aki keresztbe font karral állt ott, és nevetett. Ahogy őt észrevettem, a perzselő veszély alatti biztonság csodálatos érzése fogott el.

Ezen este óta Erio volt az, aki a vacsoraharangot megszólaltatta. Amint meghallottuk az üst hangját, félbehagytuk a munkát, hogy az etetés látványának örvendezzünk. Otho testvér előjött a könyvtárból, én pedig a herbáriumból kiléptem a belső erkélyre, és Lampusa is ellépett a tűzhelytől, és büszke, szeretetteljes arccal figyelte a gyermeket. Gyönyörködtünk igyekezetében, amellyel az állatokat rendezgette. Erio hamarosan mindegyiket nevén tudta nevezni, és ott tipegett kék, aranyszegélyű bársonykabátkájában a kígyók között. Arra is nagyon ügyelt, hogy mindegyik kapjon a tejből, és helyet csinált az üstnél a később érkezők számára. Ilyenkor az egyik vagy másik állat fejére ütögetett körtefa kanalával, vagy ha nem hagyták el elég gyorsan a helyet, megragadta a nyakuknál, és erőnek erejével elhúzta őket. Bármennyire durván fogta is meg a kígyókat, azok mindig egészen finomak és szelídek maradtak vele, még a vedlés ideje alatt is, pedig olyankor nagyon érzékenyek. Vedléskor a pásztorok nem engedik nyájukat a márványszirtek melletti legelőkre, mivel egyetlen pontos harapás, és a legerősebb bika is összeesik, mintha villámcsapás érte volna.

Erio különösen azt a nagy, gyönyörű kígyót szerette, amelyet Otho testvér és én Greifinnak neveztünk, és ami a szőlősgazdák elbeszélése szerint ősidők óta a sziklák közt élt. A lándzsás viperák teste fémesen vörös, s mintázatukba gyakran keverednek világos sárgaréz-csillogású pikkelyek. Ennél a Greifinnál azonban tiszta és hibátlan aranycsillogás volt látható, ami a fejnél drágakőszerű zöldes ragyogássá változott, egyre erősebb fénnyel. Dühében pajzsot tudott formálni nyakából, ami mint valami aranytükör szikrázott a támadás alatt. Úgy tűnt, mintha a többiek tiszteletet tanúsítanának iránta, mivel senki sem nyúlt az üsthöz, amíg az aranyszínű kígyó nem csillapította szomját. Utána pedig láttuk, ahogy Erio játszott vele, miközben a kígyó, ahogy a macskák szokták, néha a gyerek kabátkájához dörgölte hegyes fejét.

Ezek után Lampusa vacsorára hozott nekünk két pohárral a gyenge borból és két szelettel a sötét, sós kenyérből. 3

Egyébként nagy visszavonultságban éltünk kolostorunkban. A kolostor a márványszirtek szélén állt, egy sziklasziget közepén, amilyen itt is, ott is megtöri a szőlővidéket. Kertjét vékony csíkokban a kőből takarékoskodták ki, laza építésű fala mellett pedig megtelepedtek azok a vadvirágok, amelyek a jó szőlőhegyeken nőnek. Év elején a jácint kék gyöngyfürtje virágzott itt, s ősszel a zsidócseresznye örvendeztetett minket vörös lámpásként izzó gyümölcsével. A házat és a kertet pedig egész évben ezüstzöld rutabokrok szegélyezték, amelyekből, ha magasan állt a nap, kusza illatok kavarogtak fölfelé.

Délben, amikor a nagy hőségtől forrtak a szőlőszemek, a kolostorban frissítően hűvös volt, nemcsak mivel déli szokás szerint mozaikkal volt kirakva a padló, hanem azért is, mert egyes termei a sziklába épültek. Ilyenkor szívesen nyújtózkodtam el a teraszon, és hallgattam félálomban a kabócák üveges énekét. Aztán kardos lepkék repültek be a kertbe, és rátelepedtek a vad murokrépa tányérvirágaira, és a szirteken gyöngygyíkok napoztak. És végül, amikor a kígyóösvény fehér homokja már hevesen izzott, lassan a kőre telepedtek a lándzsás viperák, amelyet hamarosan mint valami hieroglifaírás fedtek a kígyótestek.

Nem féltünk ezektől az állatoktól, amelyekből számos ott tanyázott a kolostor repedéseiben és hasadékaiban; inkább gyönyörködtünk bennük, napközben színpompájukban, este pedig abban a finom, csilingelő füttyben, amellyel szerelmi játékukat kísérték. Gyakran lépkedtünk el felettük finoman felhúzott ruhával, vagy toltuk őket odébb a lábunkkal, ha vendég érkezett, aki félt tőlük. Vendégeinket mindig kézen fogva vezettük át a kígyóösvényen; s gyakran éreztem ilyenkor, hogy a szabadság és táncos biztonság érzése, ami ezen az úton elfogott minket, mintha a vendégeinkre is átragadt volna.

Sok minden közrejátszhatott abban, hogy ennyire megbarátkoztunk ezekkel az állatokkal, de biztos, hogy öreg szakácsnőnk, Lampusa nélkül nem is sejtettük volna, milyen sürgés-forgással vannak. Lampusa egész nyáron minden este egy kis ezüstüstben tejet tett nekik a sziklakonyha elé; majd sötét kiáltozással előcsalogatta az állatokat. Az utolsó napsugarakban látni lehetett, ahogy az egész kertben megcsillannak az aranyló tekervények, a liliomágyasok fekete földjén és az ezüstzöld rutalevelek mellett és fenn a mogyoró- és bodzabokrokban. A kígyók aztán az égő napkorong alakjába rendeződtek az üst körül, és magukhoz vették az adományt.

Az ilyen etetések alatt Lampusa már korán a karján tartotta a kis Eriót, aki kicsi hangjával kísérte a nő kiáltozását. Mennyire csodálkoztam aztán, amikor egyik este láttam, ahogy a gyermek, aki még alig tudott járni, maga cipeli ki az üstöt a szabadba. Ott aztán körtefa kanállal verni kezdte az üst szélét, mire a vörös kígyók csillogva előbújtak a márványszirtek hasadékaiból. És hallottam, ahogy a kis Erio nevetett, mintha álomban volna, miközben ott állt a kígyók között a konyha előterének döngölt agyagpadlóján. Az állatok félig felágaskodva tekeregtek körülötte, és a feje fölött ringatták nehéz fejüket gyors ingamozgásukkal. Az erkélyen álltam, és nem mertem Erióra kiáltani, mint olyasvalakire, aki álmában meredek ormokon vándorol. Aztán észrevettem az öreg szakácsnőt, aki keresztbe font karral állt ott, és nevetett. Ahogy őt észrevettem, a perzselő veszély alatti biztonság csodálatos érzése fogott el.

Ezen este óta Erio volt az, aki a vacsoraharangot megszólaltatta. Amint meghallottuk az üst hangját, félbehagytuk a munkát, hogy az etetés látványának örvendezzünk. Otho testvér előjött a könyvtárból, én pedig a herbáriumból kiléptem a belső erkélyre, és Lampusa is ellépett a tűzhelytől, és büszke, szeretetteljes arccal figyelte a gyermeket. Gyönyörködtünk igyekezetében, amellyel az állatokat rendezgette. Erio hamarosan mindegyiket nevén tudta nevezni, és ott tipegett kék, aranyszegélyű bársonykabátkájában a kígyók között. Arra is nagyon ügyelt, hogy mindegyik kapjon a tejből, és helyet csinált az üstnél a később érkezők számára. Ilyenkor az egyik vagy másik állat fejére ütögetett körtefa kanalával, vagy ha nem hagyták el elég gyorsan a helyet, megragadta a nyakuknál, és erőnek erejével elhúzta őket. Bármennyire durván fogta is meg a kígyókat, azok mindig egészen finomak és szelídek maradtak vele, még a vedlés ideje alatt is, pedig olyankor nagyon érzékenyek. Vedléskor a pásztorok nem engedik nyájukat a márványszirtek melletti legelőkre, mivel egyetlen pontos harapás, és a legerősebb bika is összeesik, mintha villámcsapás érte volna.

Erio különösen azt a nagy, gyönyörű kígyót szerette, amelyet Otho testvér és én Greifinnak neveztünk, és ami a szőlősgazdák elbeszélése szerint ősidők óta a sziklák közt élt. A lándzsás viperák teste fémesen vörös, s mintázatukba gyakran keverednek világos sárgaréz-csillogású pikkelyek. Ennél a Greifinnál azonban tiszta és hibátlan aranycsillogás volt látható, ami a fejnél drágakőszerű zöldes ragyogássá változott, egyre erősebb fénnyel. Dühében pajzsot tudott formálni nyakából, ami mint valami aranytükör szikrázott a támadás alatt. Úgy tűnt, mintha a többiek tiszteletet tanúsítanának iránta, mivel senki sem nyúlt az üsthöz, amíg az aranyszínű kígyó nem csillapította szomját. Utána pedig láttuk, ahogy Erio játszott vele, miközben a kígyó, ahogy a macskák szokták, néha a gyerek kabátkájához dörgölte hegyes fejét.

Ezek után Lampusa vacsorára hozott nekünk két pohárral a gyenge borból és két szelettel a sötét, sós kenyérből.”

— Ernst Jünger: A márványszirteken. Európa, 2004., 3. fejezet (Nemes Péter fordítása) — internetes forrás: Artifex I