#viszonzatlanul

[egy-lany-blogja]

Lélekgyilkos

Megöltem .

Meguntam, egyszerűen őrületbe kergetően unalmas volt, hogy mindig adtam és adtam viszonzatlanul.

Azt, hogy sosem voltam olyannyira fontos senkinek, mint fordítva nekem.

A süket füleket.

Melyek hallgattak, de nem hallottak meg sohasem.

A vak szemeket. Néztek rám, de nem láttak meg. Azokat, akik ismertek, de nem tudták ki is vagyok.

A hamis és hazug szavakat.

A hátamban álló késeket. Ezekből egy teljes gyűjteményem van.

S egy napon megfogadtam, hogy megteszem. Nem lépek vissza.

Kinyírom. Pont azokkal a késekkel.

Kinyírom, mint egy született gyilkos, kegyelmet nem ismerve a lelkemet. Élveztem, nem éreztem bűntudatot.

Többé nem fog fájni semmi.

Létezni, de nem élni. Így lettem erős. Így lettem immunis erre a gonosz és romlott világra.

/Lú írásai/

[tukrok-eneke]

Nem kapok levegőt

A napok egyhangúak voltak, egymásba csúsztak, mintha a világ csak álomfoszlányokból állna. Itt mindenki egy kicsit elcseszett és elveszett, de talán én a leginkább. A szobák hidegek voltak, a falak túl közeliek, mégis végtelen távolságra húzódtak a valóságtól. A csend, amit a hely biztosított, tompított minden zajt, de a lelkem belül ordított. Akkor láttam meg őt először.

A szemeiben a szabadság villanását láttam, minthacsak egy égivándor tekintett volna le rám a magasból. Egy olyan lélek, aki megszokta a távolságot, a szárnyalást, a fenséget, de aki sosem kötődött igazán a földhöz. Minden mozdulata könnyed volt, mint egy madáré, amely sosem tudta, milyen az, ha korlátok közé szorítják. Bár ugyanazok a falak vettek körül minket, ő valahogy mindig megtartotta a távolságot. Mintha a levegőben létezett volna, ahol nem érhettem el. Mégis, abban a pillanatban, amikor tekintetünk találkozott, valami bennem megmozdult. Mintha egy láthatatlan szál kapcsolt volna össze minket, egy fonál, amit ő észre sem vett, de én annál inkább éreztem. Ő volt a sólyom, aki szabadon szárnyalt, én pedig a földhöz kötött lélek, aki csak álmodott arról, hogy egyszer felemelkedhet hozzá. Tudtam, hogy mindketten hordozunk valamit, ami összeköt minket. Nem kellett kimondania, tudtam. De a közös seb, ami minket sújtott, őt csak még távolabb taszította. Ő ott ült a padon, egy könyv fölé hajolva, de a szemei inkább a fákon túli világot kémlelték. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és valami furcsa történt. Mintha egy részem felismerte volna benne azt a tükröződést, amit talán egész életemben kerestem. A tekintetünk mélyebb volt, mint a világ, amit kívülről láttunk, és ettől a pillanattól kezdve a sorsunk fonala részemről végérvényesen összefonódott. Csakhogy hiába éreztem ezt az összefonódást, mintha egy darabom máris nála lenne, ő pedig ebben a pillanatban falakat húzott maga köré. Óvatosan, csendben építette fel őket, és bár képes voltam a falakon túlra látni, éreztem, hogy nem enged igazán közel. Ezt a falat nem a világ ellen húzta, hanem ellenem, ellenünk, minden lehetőség ellen, amit talán ketten jelenthettünk volna. Előre megmondta, hogy nem akar semmit. A körülmények, a hely, ahol találkoztunk, mind túl nehéz súly volt neki. És mégis, az én lelkem egy része ott ragadt nála, mintha a szárnyai közé zárta volna azt. Nem engedte szabadon, ahogy én sem tudtam őt elengedni. Most itt vagyok, az üres ég alatt, és hiányzik az a darab belőlem, amit nála hagytam. Nem tudom visszakapni, mert ő nem akar közel engedni, de nélküle már sosem lehetek egész. Az egyik este, amikor a csend nehezebb volt a megszokottnál, közelebb kerültünk egymáshoz. Megkértem őt, hogy félhomály idejére engedje le ezeket a falakat. Csak egyetlen estére. És ő megtette. Egy másik világba léptünk át, ahol az általa húzott falak elmosódtak. Csak egy pillanat volt, egyetlen röpke éjszaka, amikor megérinthettük egymás lelkét. Egy csók... és az a másik, megmagyarázhatatlan dolog, ami történt köztünk. Mintha a lényünk most már teljesen és végérvényesen összeforrt volna, és akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy minden fal eltűnt. De reggelre újra visszahúzódtak a falak, még vastagabbá, még magasabbá válva. De hát, Ő megmondta előre…, Tudom, hogy ez mind túl sok neki. Azt is tudom, hogy igaza van, mégis a lelkem egy része ott maradt nála. Mintha elvittem volna egy darabot belőle, és ő is egy darabot belőlem. És most ebben a szétválásban nem találom önmagamat. A lelkem viszonzatlanul létezik bennem, én pedig ettől szenvedek.

Mindennap magammal hordozom a kérdést: visszakapom-e valaha azt a darabot, ami nála maradt? Lehet-e újra egész, ha ő nem akarja? Talán azért vágyakozom annyira arra, hogy leoldja ezeket a falakat végérvényesen, mert nélküle, az a darab mindig hiányozni fog.  Azóta minden alkalommal, amikor újra látom őt, érzem, hogy ott van bennem, de távol marad. Minden pillanatban ott bujkál a lehetőség, de ő kitartóan tartja a távolságot. És én képtelen vagyok megérteni, miért. Hiszen azt éreztem, hogy az a perc, amelyben találkoztak a lelkeink, mindent megváltoztatott. Most pedig minden egyes nap úgy telik el, mintha a levegő egyre ritkább lenne körülöttem. Mintha az ég királya elvitte volna azt a könnyed, tiszta oxigént, amit egykor lélegezhettem, és most minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebb. Már nem csak a lelkem hiányzik, hanem a lélegzetem is, amit valahol nála hagytam azon az éjszakán, amikor a falak egy pillanatra leomlottak. Most csak arra vágyom, hogy végre végérvényesen leoldja ezeket a falakat. Ne csak egy éjszakára, hanem örökre, mert nem tudom, hogyan éljek nélküle. Minden percben érzem a hiányát, a mellkasomban a súlyt, ami egyre csak növekszik, szorít, fojtogat. Ahogy telnek a napok, úgy érzem, hogy apránként elsorvadok. Mintha valaki lassan, kegyetlenül szorítaná el a tüdőmet. Nélküle fulladozom. Az ő távolsága, az ő falai, amiket körénk épített, most az én börtönöm lettek. Talán észre sem veszi, talán sosem fogja megérteni, milyen fájdalmat hagyott maga után.

A lelkem egy darabja vele van, és nem kapok levegőt, amíg nem hozza vissza. A testem élni akar, de a lelkem már haldoklik. És minden reggel, amikor a nap felkel, én ugyanazzal a kérdéssel kelek fel: vajon mikor lesz vége ennek a fulladásnak? Az egyetlen, amit szeretnék: hadd legyek újra egész! Hadd legyünk mi ketten.

[kisses-in-the-streets]

Minden értesítésnél arra számítok,hogy Te írtál.

- N.E.

[csacskamacskamocska]

Ne add magad könnyen!

Kockalány bejegyzése hozta fel bennem ezt a dolgot ami amúgy örök dilemmám. Minden könyv, minden cikk, még a pszichológia is azt tanítja, ne, ne, ne! Ne rohand le a másikat a szereteteddel, a szerelmeddel, ne fojtsd bele a boldogságba! Türelmesen és kacéran! Engedd, hogy küzdjön, hogy hódítson, hogy értékes légy a számára, hogy felnőhessen hozzád, változhasson érted, de legfőképpen, hogy LEVADÁSZHASSON, hogy győztes legyen, stb, stb. És vagyok én, aki nem akarok taktikázni, játszmázni, hát szeretlek bazdmeg, beléd vagyok esve mint ló a kútba, a falat vakarom annyira kívánlak, mi a faszomért ne mondjam el amikor ez a valóság? Nem lehetne, hogy örülj, belevesd magad ebbe a tengerbe és vidáman lubickoljunk? Nem lehetne, és ez tök normális. Mert nyilván azért szeretek bele mert sok dolog van amiben hasonlítunk, amiben rezonálunk egymásra. De ő mégis egy másik ember, más múlttal, tapasztalatokkal, egy teljesen másik élet tégláról téglára összerakott falaival, amikről még semmit nem tudok, csak le akarom dönteni azonnal, két szelet csokival a kezemben. Pedig lehet, hogy hosszas munka amíg magától kijön a csoki illatára. És az sem kizárt, hgy amikor kijön akkor kiderül, hogy sajnos ő mindig mindenkor vissza fog menekülni a falai mögé és onnan fog szeretve gondolni rám. Sokszor tényleg érdemes lenne elbábozni a kapcsolatainkat, hogy ki hol áll, kik veszik körül, és a körülöttelevőkre meg az őt jelképező valamire rákötözgetni a különböző színű problémákat amiket cipel. És akkor látható lenne, hogy sok és sokféle gondot hozunk bele egy kapcsolatba, legyen az barátság vagy párkapcsolat. És mindekinek van valamiféle megküzdési stratégiája, amit a legjobbnak tart. Távolság, időhúzás, hogy legyen ideje feldolgozni a történéseket vagy az érzelmek hárítása, nehogy elveszítse a kontrollt. A magamfajta imád szeretni, elhalmozni, miközben a típus amihez kötődni szeretek, többnyire nem ehhez hasonló. Meglepő módon, ha engem szeretnek és halmoznak el, az engem is megijeszt. Ergo, megkeresem a nehezen megközelíthető embereket, hogy a nélkül önthessem rájuk az érzelmeimet, hogy ők megijesztenének engem a sajátjaikkal. Mert az, hogy érdek nélkül, önmagamért szerethetnek, az számomra nem evidens. De abba már beleszoktam, hogy viszonzatlanul hordom a kapcsolatba a figyelmet. Naszóval, az okos könyvek azt mondják, hogy a visszafogottság nem játszma, nem taktikázás, hanem csak annak az elfogadása, hogy ahogyan szeretünk, az nem minden esetben működik jól. Nincs vele baj, csak nem mindenkire hat úgy, ahogyan mi azt gondoljuk. Na, ez éppen jólesett mert amúgy a kedvenc kedvencem épp egy órája baszott belém egy tőrt. Nem hiszem, hogy szándékosan. De attól még szar.

[ervenytelenelet]

Tartozás/szerelem.

A szerelem, olyan mint a tartozás.

Adsz valakinek valamit magadból, azzal a tudattal, reménnyel, hogy viszont látod. Hogy visszakapod.

Aztán hirtelen felszívódnak, eltünnek, és viszonzatlanul, reményvesztetten maradunk. És okoljuk magunkat, hogy annyi bántás után mégis miért adtunk magunkból még egy "kis" darabot.

A válasz az, hogy az "adományozó" teljes és egészséges gerincfelépítéssel éli mindennapjait.

Viszont az "adományt elfogadó", elrohadt, teljesen felszívódott gerinc nélküliséggel éli mindennapjait.

Tanulság: sose legyünk még egyszer jók ahhoz, akik lelkileg és testileg is többször megnyomorítottak minket.

Legyenek boldogok a viszonzatlan "adományunkkal", mert tudjuk, hogy nekunk lehet több, vagy kevesebb, de akkor sem lesznek többek nálunk, azoknál, akik erősebbek lettek miattuk.♥️

[nooneistrue94]

Úgy tudom, elmondtam már, ez az én életem.. Ha benne akarsz lenni, hajrá.. Én nem futok utánnad, nem írok regényeket a feledésnek, nem írok szeretleket viszonzatlanul.

[ipleasedonthateme]

Úgy érzem, hogy kezd fogyó eszközzé válni a szeretet, amit viszonzatlanul adok neked...

[jeaneette]

Egyedül.

Olyan sokszor voltam az, aki hinni akart valamiben, amiről csak az idő igazolta be, hogy hamis illúzió volt. Érezted már azt, hogy igazán egyedül vagy? Csak Te és a lecsupaszított gondolataid? Ezek a csöndek azok, amik segítettek magamba nézni. Ezek a csöndek vezetnek el minket a lelkünk legőszintébb szintjeire. Itt mertem beismerni magamnak, hogy sokszor csak kergettem egy pillangót, amit boldogságnak hittem. Miközben legbelül mindig is tudtam, hogy a boldogság nem egy törött szárnyú pillangó, ami után hálóval kellene szaladnom, mind hiába…

Ugyan, kár volna hazudni magunknak...

Voltak szerelmek, amik viszonzatlanul maradtak. Voltak könnyek, amiket senki sem törölt le. És voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, bezárom a szívemet. Mert a csalódás ezt teszi az emberi lélekkel. Kiforgatja, és ott hagyja a romokat. És hidd el, nyugodtan, akkor, ott, tényleg csak te leszel magadnak.

Túl sokat várunk másoktól, miközben bennünk sincsen béke. Túl hamar várunk nagy érzéseket, mert annyira vágyunk már rá. De vajon a kikövetelt érzelmekből tudunk stabil várat építeni?

Olyan sokszor volt, hogy egyedül voltam és szomorú. Szomorú és csalódott. Csalódtam az általam igaznak hitt saját valóságomban. De ahhoz gyenge voltam, hogy elfogadjam, az életben nem lehetünk mindig nyertesek. Nem mindig… ez viszont nem jelenti azt, hogy soha. Nem akartam haragot a szívembe. Nem akartam reménytelenséget. És akkor egy napon, felkeltem, egyedül…becsuktam magam mögött az ajtót... és azt éreztem, meg tudom csinálni, ha kell, akkor egyedül… magamért, és a boldogságomért. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Mounaji Barbi

[megborultelme]

Az ember két esetben tesz meg bármit:

Ha szeret és szeretve van.

Ha szeret viszonzatlanul.

[ingstad0727]

10 éve adtam szívem neked

Mely azóta sem másé.

Leéltem fiatalságom nagyját

Utánad epekedve, viszonzatlanul .

Átkoztam neved éjszakákon át,

Mert még magányos ágyamban is feléd fordultam.

[csacskamacskamocska]

Kulcsregény

Nem tudtam, hogy létezik ez a fogalom, hogy kulcsregény meg kulcsnovella. Megkérdezhettem volna a szerkesztőmtől, hogy miért ez a neve, na majd legközelebb. Az a kulcsregény, amikor valós történet van fikcióssá alakítva. Gondolom ezek azok, amikor a szerző azzal utasítja el a szerkesztő javaslatait, hogy "dehát az úgy történt". Biztos van belőle politikai meg valami önvallomás meg az is, amikor valakinek semmi ötlete nincs a saját életén kívül. Jó téma amúgy, kéne róla egy előadást csinálni. Volt már többször amikor írásaimról azt hitték, hogy a saját életemről szól, vagy a saját vágyaimról. Mondjuk ez egy picit bántó, hogy nem feltételezik, hogy bámilyen szerepbe bele tudok állni, de közben érthető is. Elég erős érzelmeket tudok közvetíteni. Merthogy megtalálom a párhuzamokat. Egy homoszexuális ember miért érezne máshogy a szerelme iránt, mint én? Nem az érzésben van a különbség, hanem abban ahogy a környezet viszonyul ehhez. És ahogy egy hetero beleszerethet egy meleg vagy látens meleg emberbe, ugyanúgy előfordulhat ez egy homoszexuálissal hogy hiába tudja, hogy sosem kaphatja meg igazán, mégis szereti. Rémes, reménytelen szerelem. Még, ha esetleg el is tudja csábítani, sosem érzi majd azt a szenvedélyt, amit ő érez. Ha írok egy ilyet, rögtön el kell kezdeni agyalni, hogy ki meleg a környezetemben? :D Vagy azon, hogy én kibe vagyok reménytelenül szerelmes? Van valaki, aki soha életében nem volt viszonzatlanul szerelmes? Meg, hát van írásom ami évek óta lapul a felhőben. Problémák érdekelnek. Kapcsolati konfliktusok, a viselkedésünket meghatározó dolgok, az ahogy kompromisszumot kötünk, aztán megszenvedjük. Az elégedetlenségeink forrása foglalkoztat, az érzéketlenség, az önzés határai, hogy meddig tart az önszeretet és honna kezdődik a szeretetlenség. Hogy van rá példa az életemben? Figyelek. Nagyon figyelek másokra. Csipegetem fel a morzsákat, készítem az érzelmi statisztikákat, jegyzetelem a megoldásokat, startégiákat, élethazugságokat. Ha egy író ismerőse vagy, bele fogsz kerülni egy könyvbe. De nem fogsz magadra ismerni. Akiről azt hiszed, te vagy, az biztosan nem. Mert jó esetben az fog bekerülni, amit nem tudsz magadról. Hogy te vagy-e az a jóképű, copfos férfi a piros hajgumival? Nem, te az a pillanat vagy amikor a nő a tegnap éjszakai álmát meglátja belépni az ajtón és arra gondol, hogy működik a mágia, hiszen ezt látta álmában, az összefogott hajú férfit. Hogy ez az én álmom? Vagy az én mágiám? Ki tudja? :)

[kinlodok]

Akármennyire is szeretnék, nem vonzódok a fiúkhoz. Beszélgetek egy fiúval, tök ari, meg minden, de nem tudnék iránta többet érezni. Szomorú hír, de azt hiszem, leszbikus vagyok tényleg. Ennek ellenére még ott van a kétely bennem, mert még 2 éve volt egy csávó, akit szerettem (viszonzatlanul). Rohadtul szerelmes voltam belé, de ő nem is tudta. Nevermind, most megint van egy csávó, de nemtom. A kurva isten bassza meg, az is viszonzatlan és az is marad örökké. De ha érzek iránta valamit, akkor miért nem érzem azt, hogy biszex lennék? Sejtek valamit, de eléggé szégyellem magam, szóval még nem írom ide ki. Maradjunk annyiban, hogy leszbikus vagyok és tetszik egy csávó lelke. Létezik ilyen geco?xd

[beledesve]

és amikor realizálod, hogy te 1 éve szeretsz valakit viszonzatlanul, mások pedig 1 perc alatt elérik, hogy viszonzott szerelmük legyen

[the-female-cactus]

Túl régóta vagyok beléd szerelmes viszonzatlanul.

[liesikeeptellingmyself]

Elegem van már

Tán túl sokat szerettem

Viszonzatlanul

[ram-mindig-szamithatsz]

,,Nem vallom be hogy folyton rad gondolok. Mert tudom hogy ez a celod. Bele férkőzni az agyamba. Hogy reménytelenül és viszonzatlanul beléd szeressek, majd jót nevess rajtam. Hát nem. Nem hagyom hogy ezt tedd velem. Nem gondolok rád, nem nézek rad és nem szólok hozzad. Levegőnek veszlek majd. Csak félek kicsit mert ugye levegő nélkül nem tud élni az ember...”