Foglalkozz magaddal vagy a gyerekeiddel!
Tele vagyok ilyen mondat emlékekkel.
Kellemetlen, megválaszolhatatlan, fájdalmas, bántó, elutasító, és valójában velejéig gonosz mondatok ezek. A kíméletlenségük és szeretetlenségük miatt gonoszak.
Amúgy az igazságtartalmuk megkérdőjelezhetetlen: Miért?
Mert ahogyan élsz, ahogyan reagálsz rám és másokra, azon úgy látok dolgokat mint egy kirakóson. Ismerősen érthetetlen. Egy szabadulószoba. És ez leköti az érdeklődésemet, a fantáziámat. Mint a filmeken a különleges orvosi eset vagy a döglött akták.
Látom a saját rossz működésemet, ami újra és újra megjelenik, pedig nem vált be anyámnál se.
Látom, vergődök és keresem a magyarázatokat.
Először csak a felszínen, aztán mindent összeborogatva, feldúlva, már semmi se számít, mert szépen nem adta, akkor jöhet a porig rombolás és a leásás a ki tudja hova.
Békésen nem lehet forradalmat, nagy változást csinálni. De az életem addig nem érhet véget, amíg nem éreztem azt, hogy a helyemen vagyok és a mostani valóságommal vagyok önazonos, minden helyzetben.
Nem a cselekvést kell megváltoztatni, hanem a cselekvés mögött a gondolatot, a gondolat mögött az érzést, az érzés mögött...
a tévképzetet.
A tévképzet, ami egy séma arról, hogy ha ezt vagy azt teszünk (bárhogy is csavarjuk magát a tevékenységet, bárminek is álcázzuk), akkor szeretetet, elismerést, elfogadást, biztonságot, nyugalmat kapunk.
A megszolgált szeretet körül van a kulcs. Legalábbis nálam.
De volt egy másik válasz is.
Mert a mögött, amit láttatsz másokkal, és azok mögött amiket nem szeretek, látok dolgokat, amik belőlem gyengédséget váltanak ki. Valami dolgok visszhangot keltenek bennem. Valami nagyon mély dolog megérint bennem valami nagyon mély dolgot.
Mint egy szörnyű útvesztőben, amiben én is alig élek túl, próbálok kijutni, de közbe hallok egy hangot, hogy valaki valahol a mélyben vagy egy járatban be van zárva. Nem is tudom, hogy egyáltalán ember-e, azt sem hogy jól hallom-e. Lehet, hogy azért van bezárva mert veszélyes, lehet, hogy rab, lehet, hogy egy szörnyeteg, lehet, hogy valaki vacsorája, és az is lehet, hogy megtévesztés.
Tudok-e úgy élni tovább, hogy nem tettem meg mindent? Hogy kijutottam, de talán otthagytam és halálraítéltem valakit?
Biztos szörnyeteg volt, egy megtévesztés, halálos csapda!
De mi van, ha nem?
Legyinthetne az ember, hogy hát ja, megmentés szindróma. Meg önfeláldozás, meg bármi, amit még nem is tudok.
És, ha mondjuk megtaláltam a rács mögött azt a valakit, és neki az az első mondta, hogy mink jöttél ide, minek foglalkozol velem?
Az élt nem ilyen, mint ez a közepesen szar fantasy amit itt felvázoltam. Az életünknek többnyire nincs ilyen mélysége és eléldegélünk az eszünk-szarunk-kefélünk szinten, sodródunk érzelmileg, csapódunk ide-oda, és ha nem üt rajtuk nagyot a dolog, az az illúziónk, hogy kézben tartjuk az életünket. Néha óbégatunk kicsit a tumblin és belerúgunk abba, aki közelebb jön, mert zavarja az előadást, belepiszkál abba, hogy meglegyen a hasznunk a színpadi szereplésből.
Csillogtatjuk vagy sajnáltatjuk magunkat, kinek mi vált be.
Van egy emlékem arról, hogy egy hang megérintette a szívem.
Ezt elengedni, olyan mint az abortusz.
Good morning Amity Park, I'm your ghostly weatherman, Lance Thunder. Today's Monday, August 12, and there’s a 0% chance of rain. Highs are in the low eighties, and the lows are in the low sixties.
A glowing green shield encapsulated the entirety of Amity Park and some of the neighboring area yesterday from 2:02 pm to 3:28 pm. This shield appeared to be a ghost shield, and upon receiving confirmation that it was no man made shield, many attempted to break it. These attempts stopped once it became clear that something was attempting to get in. It is unknown what this thing was.
The Fentons are offering free ghost hunting classes to anyone who shows up at Fentonworks from 10:00 to 4:00 today and tomorrow.
Hallgass a megérzéseidre!
Valójában még a pszichológus is azt mondta, hogy jobban kéne figyelnem azokra a sugallatokra amik belülről érkeznek.
Lehet, hogy azért, mert bármi is súgja a dolgokat, ha követjük akkor jobban fogjuk érezni magunkat, és az teljesen mindegy, hogy okos vagy nem okos dolog, de adott esetben számunkra a leginkább üdvözítő?
Picit ijesztően hangzik, hogy egy ilyen sugallatkövetés eredményez-e fejlődést? Vagy ezek a sugallatok a belénk táplált eredendő értékrend, amin nem tudunk változtatni és amivel nem kéne szembe menni mert abból csak sírás lesz?
Nem változnak ezek a belső elvárások soha, valójában? Csak az önfegyelem, önkontroll lesz nagyobb?
Ha elmesélem valakinek, hogy mi foglalkoztat (nyilván ezek a sugallatok, amik kikerülhetetlenek és nagyon sok meló elterelni a figyelmemet), akkor azt mondják: ne foglalkozz vele, menj és csinál ezt vagy csinálj azt. Mintha attól megszűnne a probléma és nem csak annyi lenne, hogy a füledre teszed a kezed és azt üvöltözöd, hogy papapapapapapa... hogy ne kelljen végiggondolni a bajt.
Minden elakadás, minden újra és újra felbukkanó „probléma”, hat az egész életünkre.
A problémáink nem dobozban vannak, hanem mint az olvadó fagyi, folynak szét az életünkben és beleragadnak helyekre, vonzák a bogarakat, romlanak és romlasztanak.
Az évek óta fennálló problémákat akkor sem szabad semmibe venni, ha nem tűnnek jelentősnek.
Meg kell keresni a gyökerét.
Csak nagyon kevés ember ragaszkodik az életét meghatározó problémáihoz, a legtöbben azért tudnánk nélkülük élni.
Megtalálni valami gyökerét, úgy, hogy nem segít egy szakember, hát... beszélsz, beszélsz, beszélsz... hátha egyszer jön a flow.
Nem könnyű empatizálni a másik ember problémájával, ha az nekünk nem volt sosem probléma. Intellektuálisan nem megy. Intellektusból jön a tanács: csinálj valamit, ami eltereli a figyelmedet. (ásd el, hagyd figyelmen kívül, élj úgy, mintha a probléma nem létezne)
Tényleg vannak problémák, amik nüansznyira zsugorodnak, ha az ember nekiáll kapálni. Csak nem szabad abbahagyni!
Wait, do we know who / what literature works do the Flags take their names after anyways? I always assumed Albatross took his name from the poem L'Albatros by Charles Baudelaire, and of course I know who Walter Lippmann is, but what about the others?
not enough to cause concern, but if he's overtired and lying on his back, he'll choke a little bit, cough a time or two before shuffling until a cheek is pressed down into the plush of your pillows. doesn't even interrupt his dreams, just stirs him enough to blindly turn into whatever comfort he can find.
it's hard to know when it started waking you up; it just did, and now it's something you're too used to. even before he completely knocks out, you find yourself reaching for him — hardly conscious yourself — until your hand meets the rough edge of his jaw, and then you're pushing his head until it's flopping over with a low, grating sound of annoyance.
and then there are times when you're nestled deep into his warmth, listening to every strained breath that leaves his lungs, counting the rise and fall of your own hand on his chest. waiting, maybe, just in case.
of course he thinks you're baby-ing him, when you tell him over breakfast, but you can't help but to watch him struggle in his contentment, to wonder who checked over him when he was alone out there in the world. if he'd stopped breathing or started choking — who would have been there to know? to turn his head for him, to listen for the slow beat of his mottled heart? would anyone have even known that he'd died again?
touya grunts when you lean away to wipe your hands across your face, embarrassed at the wet sniffle that sounds too loud in the tender space of your bedroom.
he rasps, "'s'wrong?" and for just a moment, his face scrunches up as he clears his throat, swallows until the dryness has left his tongue, and then he's lifting his head the tiniest bit to look over at you.
"nothing," you have enough awareness to laugh at yourself for being so soft and touya takes the dismissal, dropping his head back to the pillow he's hogged from you. when you rest your cheek back on the scars of his shoulder, he hums lightly, tired enough to be so affectionate. "i love you, you know?"
and his breathing does still, then, and you can see the flutter of his lashes in the moonlight from the window. how slowly he blinks at your wall, and the heavy bob of his adam's apple.
"yeah," he croaks once, dried out yet again, and turns his face back to you and tightens his fingers in your shirt, already asleep. already content. "i know."