#személyiségfejlődés

[laniakeahealing]

Bálnák és delfinek meditáció (gyerekeknek)

Bálna- és delfinének meditáció gyerekeknek: A gyerekeknek nagyon jó hatással lehet az állatok hangja, különösen a bálnák és delfinek énekének hallgatása. Ezt a meditációt érdemes kint a természetben vagy egy csendes szobában végezni, ahol a gyerekek kényelmesen tudnak ülni vagy feküdni. Először kérjük meg őket, hogy zárják be a szemüket, majd engedjük, hogy a bálnák és delfinek énekére fókuszáljanak. Hagyjuk, hogy az ének teljesen elnyelje őket, és érezzék, ahogy a hanghullámok átjárják őket. Ezt követően kérjük meg őket, hogy összpontosítsanak a reményre és a feltétel nélküli szeretetre, és fogalmazzanak meg egy rövid imát vagy kívánságot a saját életükre vagy a világ javára.

[csacskamacskamocska]

Az ajándékom nektek

Hogy ma semmilyen, de tényleg semmilyen pszichózisról nem mesélek. Ma békén hagyom a kapcsolati konfliktusok elemezgetését, a múlton való rágódást, de még a jövőről való ábrándozást is. Ma nem fejtem meg a személyiségfejlődés kulcskérdéseit, nem szembesítem magamat, sem másokat semmivel, és nem teszek fel kérdéseket se. Mindenkinek azt kívánom, hogy töltse úgy ezt a napot, ahogy a lelke legmélyén szeretné, és, ha most még nem sikerült, de jövő karácsonyra kapja meg mindazt amire most vágyik! Szeretek itt lenni, és köszönöm, hogy figyeltek rám. Sokat jelent nekem.

[szottesfolditanyak]

Miből vannak az illúziók?

Egy hatodikos matekfelvételi jött szembe. Nincs vele gond, egyszerűnek szánt egyszerű feladvány, de van benne mégis egy érdekes csavar. Amiről aztán mindenféle dolgok eszembe jutottak, ezek következnek.

Szeretném rábeszélni az olvasót, oldja meg legalább az a-b kérdéseket. Egyszerűcskék, két perc az egész, cserébe lesz sajátélménye arról, amiről írni fogok. Az most itt fontos lenne.

(6. feladat)

.

.

.

A b feladatrész az érdekes. Előtte, az a feladat ugráltatott minket balra-jobbra, balra-jobbra, balra-jobbra. Így, esélyesen a b résznek is úgy kezdünk neki, hogy elmegyünk balra egyet, és aztán ... rájövünk, hogy nem tudunk páros számmal elérni jobbra a kívánt mezőbe. Más számkombinációval sem, sőt ha jobbra ugrunk párosat, visszaugrással sem megy.

A hatodikosoknak itt megáll kicsit a tudományuk. A fiú, akivel csináltam, egy idő után rájött, hogy hiába ugrál balra-jobbra, sehogy sem fogja tudni elérni a 12-t. Akkor ezt nem lehet megoldani, ugye? - nézett rám.

De, meg lehet, mondtam neki. Azért nem megy, mert ragaszkodsz egy olyan szabályhoz, ami valójában nincs is. Úgy vesszük, mintha elő lenne írva, hogy egyet erre és egyet arra is kell lépnünk. És úgy nem is lehet megoldani. De sehol nincs előírva, hogy mindkét irányba is kell lépni. Vagy hogy muszáj különböző számokat használni. Miért ragaszkodunk egy olyan szabályhoz, amit senki nem írt elő?

[Először kiderül, hogy úgy nem megy. Na de akkó' mi!? A felnőtt ilyenkor rutinosan körülnéz (legalábbis a hatodikos matekpéldában körülnéz), van-e más lehetőség. Szemügyre vesszük a keretrendszert, a szabályokat, amik szerint dolgozunk. Ki rakta ide ezeket a kereteket és miért? Kellenek ezek tényleg? Hopp, meg is van, miért is ne lépjünk kétszer jobbra?]

Hát ez az az aha-élmény, amit át lehet élni kicsiben ezzel a feladatocskával.

És mi lehetséges még?

Ebben az az érdekes - szerintem -, hogy kábé az összes emberi konfliktusunk és nyűgünk-az-életben ilyen. Szabályok és feltételek mentén igyekszünk megoldani őket. Életünk során tucat- és százszámra szedtük össze azokat az áthatolhatatlan felállásokat és falakat, amik úgy nem oldhatók meg. A baj az, hogy magát a keretrendszert, amit frissíteni és szétszálazni kéne, nem tudjuk felismerni. Mint a hal sem a vizet.

Mostanában Milton Ericksont olvasok. Merő véletlen, hogy pont ezzel a matekpéldával szinkronban jönnek elő benne ilyenek:

"Úgy látjuk, hogy az a tudatosság, ami a modern racionalista ember tipikus hozzáállásaiban és hiedelmeiben megnyilvánul, fájdalmasan kevés. Becslés szerint az átlagember a legjobb esetben is a mentális teljesítményének legfeljebb egytizedét hasznosítja. A legtöbbünk egyszerűen nem is ismeri, hogyan tehetné hatékonyabbá saját magát. A nevelési rendszerünk azt tanítja meg, hogyan mérhetjük fel a tudás bizonyos külső kritériumait. Így megtanuljuk az ábécét, az olvasást, írást, és hasonló készségeket. Tudásunk tartalmát szabvány teljesítménytesztekkel mérik, annak a mértékét viszont nem, hogyan hasznosítjuk idegpályáinkat a céljaink elérése érdekében. Az oktatásban még egyáltalán nincsenek eszközök arra, hogyan lehetne kiképezni vagy felkészíteni az egyént arra, hogy megfelelően kiaknázza a saját karaktermintázatát és asszociatív folyamatait — pedig ez a belső képesség a kreativitás és a személyiségfejlődés lényege. A tudatos gondolkodás ennélfogva úgy van programozva, hogy a teljesítmény külső, konszenzusos szabványainak feleljen meg, és minden, ami egyedi a személyben, feltáratlan marad. Vagyis az egyéniségünk legnagyobb része tudattalan és ismeretlen. Erickson mondása: „Az embereknek nagyon fontos tudniuk, hogy a tudattalanjuk okosabb, mint ők maguk. A tudattalanban tárolt anyag gazdagsága rendkívüli." A pácienseknek azért vannak problémáik, mert a tudatos programozásuk túl szigorúan korlátozza belső kapacitásaikat. A megoldás az, hogy segíteni kell nekik ezeknek a tudatos attitűdöknek az áttörésében, amivel felszabadíthatók tudattalan lehetőségeik a feladatmegoldásra."

M Erickson, E L Rossi, S I Rossi - A hipnózis valósága

Ez egy 1976-os írás, és a mi ötven évvel későbbi felvilágosult elménk persze felhördül az agyunk csupán 10%-át használjuk szövegen, mint rég túlhaladotton. De a szerző nem is agyat ír, hanem mentális teljesítményt (illetve idegpályákat) - nem ugyanaz.

De fölösleges szavakon rugózni - Erickson és a környezetében élők mindezt képesek voltak élőben is bemutatni.

"Pearson téglája

Bob Pearson pszichiáterként dolgozott Michiganben. Ő volt az egyetlen hatvan mérföldön belül. A legközelebbi kórház is hatvan mérföldre volt tőle. Egy nyáron elküldte a családját rokonlátogatásra, és felfogadott egy építési vállalkozót, hogy ez idő alatt tegyék rendbe a háromszintes ház kéményeit. A bontást végző munkások nem tudták, hogy otthon van, és amikor kissé gondatlanul kisétált a ház elé, egy ledobott tégla úgy homlokon találta, hogy eltört a koponyája.

Bob összeesett, de gyorsan magához tért. Áttekintette a helyzetet: „Mivel Erickson nincs itt, hanem Arizonában, magamnak kell megoldanom a helyzetet". És gyorsan produkált saját magán egy lokálanesztéziát, azután beült az autóba, levezetett hatvan mérföldet a kórházig. Ott megcsinálták a szokásos vizsgálatokat. Amikor megérkezett az idegsebész, mondta neki, hogy a műtét alatt nincs szüksége aneszteziológusra, aki viszont udvariasan ragaszkodott hozzá. Erre Bob megkérte az altatóorvost, írjon fel szó szerint mindent, amit az altatás alatt mondanak.

A műtét után Bob azonnal visszanyerte az öntudatát, és egészen pontosan visszamondta a kollégáknak, miről tárgyaltak az operáció folyamán. Mindenre jól emlékezett, még arra is, amikor az operatőr hangosan gondolkodott azon, be kell-e ültetni a koponyacsontba egy ezüstlemezt, vagy sem. Majd azt mondta neki: ,Következő szerdán [a baleset és a műtét csütörtökön volt] San Franciscóban kell lennem, mert előadást tartok az éves kongresszuson." A sebész elhűlt. ,Nézze, szerencsés lesz, ha egy hónapon belül el tudja hagyni a kórházat." 

„Szeretném, ha megértené. Kedden vizsgáljon meg engem, minden szükséges műszerrel. Ha nem talál lényeges eltérést, elutazom San Franciscóba. Ha talál valamit, itt maradok a kórházban." Mint Bob később elmesélte, az idegsebész szinte vért izzadt a vizsgálat során és csak nagyon vonakodva bocsátotta el. San Franciscóban találkoztam vele. Egy nagy kötést viselt a homlokán. Félrehúzta a kötést, és megkérdezte: „Na, ehhez mit szólsz?" Egy hajszálnyi sebvonalat láttam: „Mi az, megkarmoltak?" „Koponyatörésem volt", és elmondta az egész történetet. 

Ez a történet, hasonlóan Ericksonnak az apja szívrohamairól szóló emlékeihez, a szellem hatalmát mutatja a test felett, komoly traumák esetében. Pearson gondolata: „magamnak kell megoldanom a helyzetet". Számtalan, akár nagy veszélyt rejtő esetekben is, nekünk magunknak kell megtalálnunk azokat a belső erőforrásokat, melyek birtoklásáról mindaddig nem is volt tudomásunk. A történet azt is demonstrálja, hogy általában többet tudunk arról, mi történik, mint amit engedünk tudni magunknak."

E L Rossi, S Rosen - Milton H Erickson élete és tanító történetei

Ha valaki húzná a száját, minek megint ez a misztika:

"Erickson elutasította az ún. természetfeletti és extraszenzoros érzékelést; Houdinihez, a nagy bűvészhez hasonlóan ezeket illúzión, trükkön vagy rendkívül fejlett megfigyelő készségen alapulónak tartotta. Hozzáállását jól összefoglalja egy 1979-ben kelt levele szerzőtársához, Ernest F. Peccihez: „Úgy vélem, tájékoztatnom kellene téged arról, hogy én nem hiszek a parapszichológia tudományos megalapozottságában, és szerintem ezek az ún. bizonyítékok hamis logikán, az adatok elfogult félreértelmezésén, és gyakran nyílt csaláson alapulnak. Ötven éve dolgozom azon, hogy a hipnózist elválasszam a misztikus és tudománytalan konnotációktól."

(Mondjuk szerintem pont azt csinálta vastagon, magát az áramló energiát (is) érzékelte, mindegy. Részben ezért is pislogott csak mindenki, miket csinál. Van ebben a könyvben egy érdekes részlet arról is, miket műveltek Aldous Huxleyvel.)

Erickson amúgy színvakon született (a bíbort érzékelte egyedül), illetve nem volt képes a hangszíneket megkülönböztetni. Az iskolában nem értette, miért gyűlnek össze "énekkarba" az emberek közösen ordibálni.

"17 évesen csaknem végzetes polio-enkefalomielitiszt (járványos eredetű agy-gerincvelőgyulladást) kapott. 

Addig úgy gondolta, maga is gazdálkodni fog, akárcsak az apja. A két fő kisgyermekkori hátrányából a színvaksággal nincs mit kezdeni, viszont a diszlexiáját nagyon tudatos munkával legyőzte. Már gyermekként is voltak érdekes autohipnotikus tapasztalatai, ahogyan ő nevezte, „fényvillanások" és "kreatív pillanatok". Ám amikor gyermekbénulásban megbetegedett; az állapota olyan súlyos volt, hogy az orvosok lemondtak róla. A kritikus éjszakán szintén volt egy megrendítő „autohipnotikus" élménye:

Erickson: Ahogyan ott, azon az éjszakán feküdtem az ágyban, meghallottam, hogy a másik szobában a három orvos - a háziorvosunk, meg két specialista New Yorkból - valamelyike tanácskozás közben azt mondja a szüleimnek: „Ez a fiú nem éri meg a reggelt." Élénk haragot éreztem: hogyan lehet így közölni egy anyával, hogy a fia reggelre meghal. Az anyám bejött hozzám, olyan bizakodó ábrázattal, amire csak képes volt egy ilyen közlés után. Arra kértem, fordítsa el a tálalószekrényt, állítsa szögben az ágyam végéhez. Nem értette, mit akarok, talán delirálok, gondolhatta. Alig tudtam beszélni - de ahogyan ferdén ráláttam a tálaló tükrére, kiláthattam a szoba nyugatra néző ablakán. Átkozott legyek, ha meghalnék még egy naplemente látása nélkül. Ha lenne rajztehetségem, mindig naplementét rajzolnék. 

Rossi: A haragod és a vágy még egy napnyugtára átsegített azon a kritikus napon. De miért nevezed ezt autohipnotikus tapasztalatnak? 

E: Láttam a hihetetlenül gyönyörű napnyugtát, az egész eget. Ám az a helyzet, hogy az ablak előtt egy fa volt, ami eltakarta a kilátást. És én azt kitakartam. 

R: Kitakartad? Tehát azt mondod, szelektíven észleltél, mint egy módosult tudatállapotban? 

E: Igen, ezt tettem, nem tudatosan. Láttam az egész napnyugtát, de nem láttam a közbeeső fát, sem a kerítést, meg a nagy sziklát sem, amik mind ott voltak közben. Kitakartam mindent, a napnyugtát kivéve. Miután láttam a napnyugtát, három napra elvesztettem az eszméletemet. Amikor végül felébredtem, kérdeztem az apámat, miért takarították el a fát, meg a kerítést, meg a sziklát. Nem jöttem rá, hogy én homályosítottam el őket, mert annyira akartam látni a napnyugtát. Aztán, amikor felépültem, számba vettem a képességeim hiányát, és azon gondolkoztam, miből fogok így megélni. Már megjelent egy írásom egy országos mezőgazdasági folyóiratban: „Miért hagyják el a fiatalok a farmot?" Miután menni sem tudtam, gondoltam, lőttek a gazdálkodásnak, de talán lehet még belőlem orvos. Olyan erős volt a gyulladás, hogy az idegrendszerem szenzoros része is tönkrement. Tudtam mozgatni a szemeimet és megmaradt a hallásom is. Nagyon magányos lettem ott az ágyban fekve, csak a szemeim forogtak. Karanténban voltunk a farmon, hét lánytestvérrel és egy báttyal, a két szülőnkkel és egy ápolónővel. Hogyan szórakoztathatnám magamat? Elkezdtem nézni az embereket és a környezetemet. Hamarosan megtanultam, mikor jelenti a nővéreim „nemje" azt, hogy „igen". És mikor képviseli az „igen" az ellenkezőjét. Kínálnak a testvérüknek egy almát, de gondolatban visszakívánják. Így kezdtem el tanulmányozni a szavak nélküli közlést és a testbeszédet. Volt egy babakorú kishúgom, éppen akkor tanult járni. Tőle lestem el, hogyan lehet felállni és járni."

E L Rossi, S Rosen - Milton H Erickson élete és tanító történetei

[lxndrsworld]

Hiányzol

Befejeztem az Egy nap című sorozatot, zokogtam az utolsó részen. Zokogtam, mert fájdalmas volt a lelkemnek. Most szárad az arcomon a könny. Nem csak átlagosan, hanem átlag feletti a fájdalom, ami végighasít a mellkasomon. Rád gondolok, azt akarom, hogy mi ne így járjunk, hogy éveket pazarolunk el, miközben egész idő alatt szerethetnénk egymást. Nem tudom helyes-e ilyet gondolni, hisz a sorozatban is sok személyiségfejlődés kellett, hogy eljussanak addig, hogy vállalják az érzelmeiket, de én akkor is kimondom. Hiányzol, és kellesz az életembe, kérlek gyere rá minél előbb, hogy értékes vagyok és neked is kellek épp olyan mély érzelmekkel feldúlva, ahogy nekem kellesz.

[bonesteve]

55 leszek néhány hét múlva és észrevettem magamon egy nagyon furcsa élettani változást.

Egyre jobban emlékszem az álmaimra.

Mintha a pusztuló agy a pihenőjéről visszatérve igyekezne a fiatal, friss agy tudását mímelni.

MIntha utolsó kiáltása lenne a agynak a halálhoz vezető remélhetően lassú és hosszadalmas, de bizonyos úton minél több élményben részesíteni önmagát.

Mintha a valódi, plasztikus álmok reggeli emléke a test kiáltása lenne az elmúlás rögös útján, egyfajta kompenzáció, a felejtés titkos kódját feloldó üzenet, chiffre, egy hozzáadott érték, valódi élményanyag, ami beépíthető a személyiségfejlődés végére ért belső énbe.

Mert nincs már hová fejlődni, amit lehetett, kimaxoltam, a mostani boldog, kellemesen forró, néha melegítően langyos, nedves kellem, örömködő bizonyosság a biztonság és el nem múló érzelmek keményre gyúrt védvonala ölelésében az, ami kiteljesíti az álmok valóságos ábrándját.

Ahogy emlékeimben él az Álmoskönyv, vagy a többi álomfejtéssel fogalkozó olvasmányom szerzői mind a hozzám hasonló korban kezdték figyelni az álmaikat.

Úgy látszik, az emberi elme etájt ugyanazokat a vegyi-kémiai-biológiai ismérveket produkálják.

Furcsán kellemes ebbe belegondolni.

Furcsán kellemesen törődök bele én is a mostan frissen megélt mindenéjszakákba.

Az álmok csodásan valószerűek, mindig színesek, plasztikusak és gyakran elhunyt eleim valóságos szereplői.

Mintha átléptem volna egy vonalon, amelytől eleddig óva intett a testem, de most szabadjára engedte önnön magát, bedobva a gyeplőt, csinálj, amit akarsz, meglátjuk, mire megyünk együtt!

Egyelőre szemlélő, boldog és furcsálkodó szemlélője vagyok mindennek, zavaróan gyönyörű mindez, egy új élmény, új kihívás.

Meglátjuk, mire megyünk így ketten, az agyam és én.

[ferfikor]

Reggeli Felhangoló

Az első alkalom után nekem eléggé pörgős napjaim voltak. Legalábbis kedd délig. Utána pihenősebbre vettem, de úgy éreztem, hogy erre nagy szükségem is van, mert amikor elfáradok, kimerülök, akkor előfordul, hogy negatív gondolatok úrrá lesznek rajtam. Ilyenkor igyekszem figyelni arra, hogy pihenjek és egyensúlyba kerüljek ismét.

Hogyan segít a meditáció a nem-azonosulásban?

Ma volt a mélypont, aminek során eléggé bezárkóztam és kicsit elveszettnek éreztem magam. Estére sikerült kikúrálnom magam. Ennek része volt a meditáció is. Ebben az esetben arról van szó, hogy elkezdtem kitartóan befelé figyelni, hogy tudatosítsam mit érzek. Amit így meg tudtam fogalmazni, azt elkezdtem leírni. Amikor kikerül a lapra, akkor már kellő "távolságba" kerül ahhoz, hogy tudjak vele dolgozni. Mert amíg bennem van, addig nagyobb az esély az azonosulásra. Vagyis nagyobb eséllyel úrrá lehet rajtam az érzés és hatással lehet a viselkedésemre, kedvemre, világlátásomra. Ilyenkor hasznos tudatosítani, hogy amit érzek, az nem én vagyok hanem egy érzés és nem fog örökké tartani. Viszont amikor éppen tart, akkor nagyon is valóságosnak tűnik és néha nehéz nem azt hinni, hogy itt a vég :D Azzal, hogy kiírtam, kellő távolságba került a téma ahhoz, hogy az azonosulás csökkenjen és kívülről lássam a szitumat. Ezt nektek is jó szívvel ajánlom. Reggel és este is hasznos kicsit naplózni. Erre használhatjátok akár a füzetet, amit szombaton kaptatok. A füzeteknek akkor a legjobb, ha kapnak jelentőséget. A jelentőséget pedig a vele való viszony és a használat célja adja. Illetve az, hogy milyen mélys��gű, fontosságú dolgokat írsz bele.

Szóval én reggelente egy kis rutint szoktam lefuttatni.

Ennek alapja, hogy ébredés után igyekszem kedves lenni magammal és nem kiugrani az ágyból, hanem szépen lassan, kényelmesen elérni azt az állapotot, hogy kész legyek az ébredésre. Ebben a fokozatok értelmezhetőek a felhangolódás lépéseiként is. Tehát mindig csak annyit teszek, amennyit könnyedén és kedvvel megtudok csinálni. Először lehet hogy csak felülök. Aztán veszek egy pár mélyebb levegőt és behangolódok a belső érzetemre.

Nem tudom nektek milyen szokott lenni az ébredés utáni időszak. De velem elő szokott fordulni, hogy azonnal megindul a gondolatfolyam vagy valamilyen érzéssel kelek, ami nem feltétlenül a legjobb vagy nem szolgál. Ezért fontos, hogy reggel ráhangolódjak a belső forrásomra. Ebben segít a légzés, a nyújtás, de ezek is csak szépen fokozatosan mélyítve.

Aztán jellemzően valami forróitalt veszek magamhoz. Ez korábban kv volt, de úgy éreztem, az eléggé megterheli a szervezetemet és egy idő után már csak az íze miatt ittam, de volt olyan, hogy már az sem esett jól, így áttértem a teára. Őszintén szólva, jobb a lelkiismeretem, amióta több teát iszom, mint KV-t :D Ráadásul nem is nagy a különbség, mert ahogy Imre is felfedezte, a tejes fekete tea, az majdnem olyan, mint egy híg/gyenge coffee latte. Én mostanában chai lattét szoktam inni reggelente, ami chai szálas (de lehet filteres is) tea és melegtej keveréke. Érdemes édesíteni is, mert a chainka jól áll. Ilyesmit ittunk Mátéval a szombati alkalom után az indiaiban.

Szóval a forróitallal a kezemben neki ülök a füzetnek és elkezdem írni a reggeli rituálé részeit. Ehhez készítettem egy remindert, ami minden reggel emlékeztet rá, hogy ezt lehetőleg megcsináljam.

/Ez alól kivétel, amikor későn kelek fel és már csapok is a napi teendők közepébe, de ennek egy idő után meg is van a böjtje./

A reminderben pedig felsoroltam, hogy milyen témákon megyek végig reggelente. Igyekszem feljegyezni, hogy mit álmodtam vagy mi maradt meg belőle. Egyrészt mert ez állítólag erősíti azt, hogy emlékezzek az álmaimra és több megmaradjon belőlük. Másrészt sokat lehet tanulni magadról az álmaidból, mert a tudatalatti blokkok ugyanúgy megjelennek ott is, mint az ébrenlétkor. Aztán leírom, hogy érzem magam. Ez segít tudatosítani és így nem kezd eluralkodni rajtam vagy önkéntelen dolgokba belevinni az érzet, ami esetlegesen rajtam van. Azt is leírom, hogy mi esne most jól. Ez szintén erősen kapcsolódik a Felhangoló filozófiához. Mert ha napindításról van szó, akkor fontos, hogy felhangolódjak, vagyis magasabb rezgésszintre kerüljek. Ehhez pedig a legkisebb ellenállás útját kell követnem, ahogyan az ébredést követő felkelésnél is írtam. A legkisebb ellenállás útja pedig arra van, amerre könnyedség, öröm, izgalom, motiváció is van. Tehát tudatosítom magamban, hogy mi esne jól és igyekszem afelé menni, vagy a napi teendőket onnan megközelíteni.

Apropo, ha valakinek még nincs meg mi a felhangoló filozófia, akkor bemásolom a Férfikör weboldalról.

"A felhangoló egy életfilozófia, mely szerint bármit megteremthetünk és elérhetünk, amivel összhangba tudunk kerülni.

Az elsődleges cél az, hogy az ember minél magasabb rezgésszintre hozza magát.

Vagyis minél nyitottabb elmeállapotba és magasabb tudati szintre kerüljön.

Ez leginkább úgy érhető el, hogy minél könnyedebb, örömtelibb gondolatokat engedek meg magamnak, annál erősebb a kapcsolatom a belső, teremtő forrással.

Így az érzelmi vezérlőrendszerem folyamatosan jelez intuíciókon, érzéseken jeleken keresztül, hogy segítsen eljutni oda, ahol az általam vágyott élmények vannak."

A megbocsátás és a hálalista

A hálalista szerintem sokatoknak ismerős. Talán ti is szoktatok ilyet írni viszonylagos rendszerességgel. Nincs is ebben semmi nagyon újdonság. Leszoktam írni, amiért aktuálisan hálás vagyok. Ami jólesett. Amiből többet szeretnék. Ilyesmik.

De a megbocsátás lista. Az már izgibb. Vagy csak nekem :D Mert korábban ezzel nem találkoztam, de egy korábbi mentoráltam felhívta rá a figyelmemet egy Self-Care témájú programjában, amiben részt vettem ősszel. A lényeg, hogy bármi olyan eszembe jut, amiért neheztelek vagy haragszok valakire vagy magamra, azt leírom és igyekszem megbocsátani. Én ennél a listánál az elején azt csináltam, hogy amiket leírtam, azokat konkrétan elképzeltem, hogy elmondom a másik félnek, hogy sajnálom és bocsásson meg vagy fordítva és én bocsátok meg neki. Akkor is ha nem kért bocsánatot. Ezzel tulajdonképpen magamat oldozom fel a haragtartás alól. Ami nekem eléggé hasznos mert hajlamos vagyok a haragtartásra, ha nem figyelek oda. Illetve fontos, hogy magamnak is megbocsátok ha valami olyat találok, amiről úgy érzem, hogy amiatt haragszom magamra. Nekem ez általában akkor szokott előfordulni, ha nem azt mondom vagy teszem, amit érzek és kvázi elárulom magam. Na ez egy nagyon mérgező dolog tud lenni és ha te is felismersz ilyet magadban, akkor fontos dolgozni vele. Másoknak is csak akkor tudunk megbocsátani ha magunknak. Mert sokszor nem a másikra haragszunk, hogy valamit elkövetett ellenünk, még ha ezt is hisszük, hiszen az egónk szeret projektálni. Hanem magunkra haragszunk ,amit ért hagytuk hogy valaki olyat tegyen velünk, amit nem akartunk, mert mondjuk nem húztuk meg kellően a határainkat.

Szóval a megbocsátás lista hasznos és erőteljes dolog. Ezt is erősen ajánlom.

A reggeli rutinos reminderben van még néhány mozgásos és légzéses technika is, amiről egy másik osztban fogok értekezni, de addig is érdekel, hogy nektek mi a viszonyulásotok a naplózáshoz, a reggeli rutinhoz és úgy általában a saját mentális jólétek karbantartásához.

Apropó azért is fontos ez a téma, mert ahogy indítottam ezt a posztot, ma nehéz napom volt és ez a gyakorlatsor segített rendbe tenni a bennem kuszálódó érzéseket és gondolatokat. Tulajdonképpen ön-empatizáltam ennek segítségével, amiről Dániel beszélt nekünk szombaton. Sőt magamon belül kiemelném az akaratomat. Tudatosítottam magamban, hogy mit akarok és azzal is empatizáltam. Ez tulajdonképpen helyreállította és megerősítette az akaraterőmet. Így, ennek nyomán született ez az írás is.

További infó annak, aki naplózásban szeretne fejlődni (mert kérdeztem, hogy ki ismeri a Bullet Journaling technikát, de asszem senki se tette fel a kezét), itt: https://bulletjournal.com/pages/learn

[csacskamacskamocska]

A mágikus gyermek

Ezt nem fogjátok szeretni. :( A gyermeki fejlődés egy része a mágikus gyermek. Megszemélyesíti a nem élő világot (az asztal lábának is fáj amikor belerugunk) és persze hisz a mesék varázslatában, mindezt valóságnak éli meg. Bár nem tud róla, de kevéssé uralja a környezetét, az életét, a saját szükségletein kívül minden más egy rajta kívülálló, általa csak hit formájában létező varázslatos világ. Felelőtlen, ok okozati összefüggéseket nélkülöző világ ez, mint a fantasy történetek. Minden csk VAN, minden háttér nélkül, az összefüggések olyanok, mint az, hogy azért van hó, hogy lehessen szánkózni. Hihetelenül szórakoztató az a féllogikát követő kreativitás amivel a gyermekek kezelik a világot. Igen, ez a kreativitás, a gondolat végtelen szabadsága lenyűgöző. Aztán ebből kinövünk, ez a személyiségfejlődés útja, a megismerés, az agy fejlődésének, a tapasztalatoknak és következtetéseknek az útja. Egyre jobban uraljuk a környezetünket és a saját elménket is. ÁM ha a felnőtt életünkben olyasmi történik, amit nem tudunk feldolgozni, amire a magyarázatot nem tudjuk súlyos veszteség vagy károk nélkül elfogadni, akkor a Mágikus gyermek ismét színrelép, hogy megvédjen minket vagy időt teremtsen. A varázslatos magyarázat elnapolja a problémát amivel nem bírunk szembenézni. Amikor úgy tűnik, hogy két embert minden összeköt, a tarumáik, az érdeklődésük, a céljaik, a jövőképük, a humoruk, az értékrendjük, a szexuális orientációjuk, és mégis elválasztja őket a tarumájuk, a céljuk, a jövőképük, a szexuális igényük. Akkor el kéne fogadni azt az egyszerű magyarázatot, hogy így van ez. Mert így van. De e helyett a mágikus gyermek azt mondja, hogy nekünk kettőnknek valami különös, nem e világi kapcsolatunk van. Mi még születésünk előtt az égben megegyeztünk erről a kapcsolatról, ez tart minket össze, de majd csak egy következő életben leszünk egy pár. Ahogy a halottainkról elgondoljuk, hogy más halott szeretteinkkel vannak együtt, és ölelő karokkal várnak minket. Ha ma megkérdeznék, hogy arról akapcsolatról, amiről korábban azt gondoltam, hogy az égben/misztikumban/számomra ismeretlenben köttetett, még mindig azt gondolom-e: Dehogy gondolom! Már a pasas se jut eszembe sose. Én ezzel nem mondom, hogy nem létezhet valami több mint emberi. Épp tegnap hallottam ezt, hogy a középkorban a tudósok azt gondolták, hogy a világ teljes megismeréséhez már csak két dologra kell választ kapniuk. Hát azóta lett ezer más dolog. Szóval lehet, persze. A világ megismerhetősége egyre tágabb. Csakhogy akkor ezt a dolgot, hogy az adott kapcsolat valami misztikus hátterű, akkor ezt "örökké" kellene éreznünk, sőt az érzés után magabiztos tényként kéne kezelnünk és nem múlna el. Ha nem a bennünk éllő, fájdalmunkban/szomorúságunkban feltámadó mágikus gyermek minket védő szavai lennének ezek. Kivéve persze az én kapcsolatomat Logannel. Az teljesen nyilvánvalóan valami egészen különleges, varázslatos dolog! :D

[hangulatvilagitas-blog]

Önvizsgálat

Az önvizsgálat segít megismerni önmagadat. Segít abban, hogy empatikusabb legyél, hogy kevésbé bánts meg másokat és saját magadat. Valamint arra is jó, hogy megváltoztathasd azokat a dolgokat, amikre nem vagy büszke saját magadban, és hogy később ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, amiket ezelőtt. Ennek segítségével kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb, boldogabb lehetsz.

[brgzmpff]

volt zsinórban három napom

hőemelkedés nélkül, és így már leszarom, hogy ma megint volt, mert vége lesz, vége lesz, vége lesz! :D

ezalatt a négy hónap alatt, felfordult a világ, felfordult az életem, és én mondjuk csak kifordultam magamból, de amilyen kis komótos ember vagyok alapvetően, hát ez is elég nagy szám.

futószalagon gyakorlom az elengedést, de nem a tejszínhabot a kávéról léptékben, túl vagyok azon is, hogy örülök, hogy végre sírok.

egyre jobban feszít az az érzés, hogy én saját magamban érzem kényelmetlenül magam, és egyre többször mondom ki gondolkodás nélkül, hogy mibe nem szeretnék belemenni, mert már nem mindegy.

tizedannyi dolgot csinálok egy nap, még úgy is, hogy kezdek jobban lenni. arról nem is beszélve, hogy amikor csak negyedannyit próbáltam beletenni egyetlen napba, mint amennyi a régi énemnek normális lenne, ügyesen meghúztam a bokámat, és lassan 4-5 napja enyhén sántítok, de legalábbis tetűlassan változtatok helyet, és vissza kellett lassítanom, újra, gyakorolni újra, hogy oké bazmeg, maradok a seggemen, de ahhoz, hogy a világ rendje ne boruljon fel - ne basszam fel fel nagyon az agyam hosszú időre - LÉGY SZÍVES meg KÉRLEK csináld meg ezt és ezt és ezt és ezt. Nem csak a magánéletemben, basszus. Embereket kérek meg mindenféle dolgokra, aki úgy érzi magát biztonságban, ha megcsinálja szuperfaszán azt amit, és ez nem tűnik fel senkinek, hanem csak azt élik meg hogy minden megy faszán. Be kellett látnom, hogy nem tudom így élni az életemet. Nem tudok. Nem megy. Fáj, fáradok, lerohadok a gecibe, csökkentett mód, stand by, nem tudom mi a legközérthetőbb hasonlat arra, amikor nem működik az agyam és a test is lázad minden tervem ellen.

Egyelőre viszont bíztató, hogy ha mondom, hogy mit lenne jó éppen megcsinálni, akkor közel úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerintem oké, mondjuk azt már látom, hogy az is idő lesz még, amikor nem feszengek egy-tíz fordulót a mondom rész előtt, és MÉG senki sem akart elásni, amikor mondtam, a most azt kéne hogyot.

Mantrázom becsülettel, hogy a személyiségfejlődés az a diszkomfort és a pánik zóna határán történik, stabilan be vagyok költözve ebbe a napsütötte sávba.

Változom, a változás minden rettegésével, hogy milyen ember leszek, mit fogok gondolni a saját múltamról, a régi énemről, az eddigi szokásaimról, milyen lesz a viszonyom az új és a régi önmagammal, de hát a csökkentett üzemből még a félelemre is időt szánni, hát az elég úri allűr lenne, próbálom csak csinálni a dolgaimat, tudván, beismerve, hogy igen, be vagyok szarva, svájci óragyáros precizitással figyelve a határaimra, de nincs másom csak a hitem, bizalmam, hogy majd belejövök és majd jó lesz, és ez a transition, ez az átalakulás, változás, személyiségfejlődés, amint ismerőssé lesz, jó lesz és nem lesz örökké ijesztő.

[nmtkmrnke]

megrekedt személyiségfejlődés?

[skandinavbetekinto]

Megházasulni első látásra

Egymást meglátás első látásra. “Heló, hozzám jössz?” első látásra. Fokozzam?

Ez a svéd tévé, az SVT egyik saját gyártású műsora. Az a neve, hogy Gifta vid första ögonkastet. És függő vagyok.

Ami történik ugyanis ebben a műsorban az az, hogy szakértők kiválasztanak 3 fiút és 3 lányt, majd összeadják őket. De a vicc az egészben, hogy ők nemhogy még nem is látták egymást az oltárhozvonulás előtt, de még csak nem is tudnak semmit egymásról. És hát mi lesz ebből?

Aki érdeklődik az emberi természet iránt, a párkapcsolati dinamika iránt, a személyiségfejlődés iránt, meg úgy általában a pszichológia iránt, annak ez a műsor egy képviselő fánk. Desszert, akarom mondani.

Lehet hogy fel kéne hagynom az absztrakt hasonlatokkal?

Visszatérve a tárgyra, tényleg marha érdekes a műsor és az a jó benne hogy párbeszédet is indít. Az Annával ülünk és analizálunk, reflektálunk. Tök vicces, néha borzasztó, meg lehet rajta szörnyűlködni, elérzékenyülni, utálni, szeretni - és az a jó, hogy ezek az emberek tényleg hétköznapiak. Minden valós. Minden veszekedés, konfliktus, összeborulás, szituáció, helyszín, ésatöbbi.

Biztos senki nem vágja miről hadoválok itt, de még csak annyit hogy az Elinor sokkal jobbat érdemel! Hajrá.

Wilma kösz, jól van. Mászik, nevet, sír. Eszik. Elkezdett enni a héte, azt mondtam? Mennyire megkönnyebbültünk. Mert azért az nagyon fontos...

[bonesteve]

55 leszek néhány hét múlva és észrevettem magamon egy nagyon furcsa élettani változást.

Egyre jobban emlékszem az álmaimra.

Mintha a pusztuló agy a pihenőjéről visszatérve igyekezne a fiatal, friss agy tudását mímelni.

MIntha utolsó kiáltása lenne a agynak a halálhoz vezető remélhetően lassú és hosszadalmas, de bizonyos úton minél több élményben részesíteni önmagát.

Mintha a valódi, plasztikus álmok reggeli emléke a test kiáltása lenne az elmúlás rögös útján, egyfajta kompenzáció, a felejtés titkos kódját feloldó üzenet, chiffre, egy hozzáadott érték, valódi élményanyag, ami beépíthető a személyiségfejlődés végére ért belső énbe.

Mert nincs már hová fejlődni, amit lehetett, kimaxoltam, a mostani boldog, kellemesen forró, néha melegítően langyos, nedves kellem, örömködő bizonyosság a biztonság és el nem múló érzelmek keményre gyúrt védvonala ölelésében az, ami kiteljesíti az álmok valóságos ábrándját.

Ahogy emlékeimben él az Álmoskönyv, vagy a többi álomfejtéssel fogalkozó olvasmányom szerzői mind a hozzám hasonló korban kezdték figyelni az álmaikat.

Úgy látszik, az emberi elme etájt ugyanazokat a vegyi-kémiai-biológiai ismérveket produkálják.

Furcsán kellemes ebbe belegondolni.

Furcsán kellemesen törődök bele én is a mostan frissen megélt mindenéjszakákba.

Az álmok csodásan valószerűek, mindig színesek, plasztikusak és gyakran elhunyt eleim valóságos szereplői.

Mintha átléptem volna egy vonalon, amelytől eleddig óva intett a testem, de most szabadjára engedte önnön magát, bedobva a gyeplőt, csinálj, amit akarsz, meglátjuk, mire megyünk együtt!

Egyelőre szemlélő, boldog és furcsálkodó szemlélője vagyok mindennek, zavaróan gyönyörű mindez, egy új élmény, új kihívás.

Meglátjuk, mire megyünk így ketten, az agyam és én.

[progarden]

"Személyiségfejlövés"

NEM MINDEGY, HOGY

Személyiségfeljövés vagy

Személyiségfejlődés

[gajdosmoni-blog]

Esti futás és újabb rengeteg gondolat... Ma se volt másképp, haladtam a felépített program alapján, tettem, amit a program diktált: gyaloglás...futás...gyaloglás...futás...egy felépített rendszer szerint. Közben jó páran leköröztek, lehagytak, de nem zavart. Már nem. Régen ez másképp volt, akkor talán még ennyi futásra se jutottam volna le, mondván, hogy mindenki jobb nálam, tiszta ciki. De ők is elkezdték valahol 😊 És ez igaz az élet más területére is. Van, aki előrébb tart mint én, és nem azért mert jobb, hanem mert más. Mások vagyunk. A sikereinek viszont örülök, de eddig is el kellett jutni. Önzetlenül örülök, nem irigylem. Személyiségfejlődés, folyamatosan 😎 Ma két nagyon határozott partnerrel egyeztettem, és a kézfogás után rögtön az első mondat az volt: "Te tényleg azt képviseled és sugárzod, ami a fotóidon látszik, ami képernyőn keresztül is átjött." Ez futás közben is eszembe jutott, és elgondolkoztam, hogy van, ami tényleg nem tanítható, nem adható át. A személyiség fejleszthető, folyamatosan, de átadni nehéz. Van olyan munkatársam, aki megkérdezte: "Te hogy tudsz ilyeneket írni, honnan vannak ilyen gondolataid?" Már akkor is csak annyit tudtam mondani, hogy nem tudom, jönnek. És most esett le, hogy ezt tényleg nem tudom megtanítani, a mondandó mögötti értékeket, és a hozzáállásomat át tudom adni, meg tudom mutatni. Futás előtt még azon agyaltam, hogy csinálom végig, hogy inkább otthon kellett volna maradni, aztán ahogy felértem a pályára, a mozgás másodlagos lett. Csak mentem, hallgattam ATB-t és folyamatosan jöttek a gondolatok. Míg mások a napi feszültséget vezetik le esti mozgással, vagy csak ne adj isten futásba menekülnek esténként, addig én a körök közepette azt figyeltem, mit tudnék ebből másoknak, a csapatnak átadni. "A sport megtanít az életre: a küzdésre, a nyerni és veszíteni tudásra, arra, hogy semmi sincs ingyen. A dobogóra az jut fel, aki megküzd érte." A sport ugyan megtanít erre, de nem kell mindenkinek sportolónak lennie, ha a fenti mondat alapján a hozzáállásunkat jól alakítjuk, fejlesztjük a személyiségünket, akkor a dobogó tényleg a miénk lehet. Viszont én nagyon sok sportolóval, edzővel dolgozom együtt, pont én ne fussak? 😉🏃 https://www.instagram.com/p/BwDCgD0hrBe/?igshid=9go8i4gy3gl8

[labrazas]

Személyiségfejlődés

Ma belémkötött egy részeg, miközben bérletet vettem. Nem tágított. Egész eddig hasonló helyzetekben megpróbáltam úgy tenni, mintha legalább egyikünk nem létezne. Most viszont leordítottam a fejét, hogy húzzon innen. Működött!