#sohasem jó

[diogenesz2020portugal]

Orbán olyan, mint a lyuk a hajón: csak azért jelentős, mert veszélyezteti mindenki más fennmaradását.

Semmi olyat nem tett nemzetközi szinten, ami súlyt adna neki vagy Magyarországnak gazdaságpolitikailag, katonailag, emberileg, sehogy.

Egyedül azért ismert és egyedül arról, hogy szembefordult a nyugati értékekkel és Oroszország valamint Kína vazallusállamát hozta létre, egy trójai falovat a NATO-n és az EU-n belül.

Mint a lyuk: nem ő maga a veszélyes, hiszen ő csak a hiánya valaminek, hanem az, ami rajta keresztül beömlik.

De az is tény, ő volt az egyik első európai politikus, aki elkezdte a menekültek nyomorát politikai haszonszerzésre váltani. Ez a kétes hírnév aztán az orosz destabilizációs törekvések hátán nőtt igazán nagyra.

Senki sem állítja, nem is állította soha, hogy a bevándorlás nem okoz problémát. Hoz rengeteg előnyt is, de van nem kevés gond is belőle.

Na ez az, aminek a megoldására sohasem törekedett.

Hogyan alakítsunk ki hatékony integrációs folyamatokat, hogyan tegyük a társadalmat elfogadóbbá, hogyan ellenőrizzük a letelepedni szándékozókat, a múltjukat, a viselkedésüket, azt, hogy építeni vagy rombolni jöttek.

Ezek sohasem érdekelték. A félelemkeltés volt az egyedüli célja, ahogyan az utasok félnek a lyuktól a hajó testén.

Erre a legjobb példa a lassan tíz éve kezdődött menekültpropaganda. Hány embert kellett volna Magyarországnak befogadnia a válság idején?

1294?

Hányan jönnek most Debrecen mellé dolgozni?

Azzal lett "nagy", hogy azt kiabálta: "Baj van! Baj van! Baj van!", de sohasem akarta megoldani a problémát, mert a probléma nélkül elvesztené a jelentőségét is.

Egy pici, gazdaságilag közepesen jelentéktelen ország közepesen utált vezetője lenne csupán.

Kicsi bors, ami nem erős csak hangos.

Ő maga mondta: szálka a köröm alatt. De mi a szálka? Egyszerű kellemetlenség, ami semmire sem jó.

Ami csak zavar. Csak fájdalmat okoz.

És ha már nem zavar, nem okoz fájdalmat többé, egy haszontalan, apró fadarabbá jelentéktelenedik.

(Ágoston László - FB)

[xszerelmes-lelekx]

Egyszerűen soha nem foglak tudni elfelejteni,

de nem azért mert jó a memóriám,

hanem mert a szivem sohasem engedi el azt,

aki a legnagyobb helyet kapta benne

[szeretemaszavakat]

A belvárosban, kábé félórányi gyalogútra a szüleim lakásától van egy rózsakert, ami szinte egész évben virágzik. Régebben, amikor élt még a kiskutyám és minden nap nagy sétával kezdődött, gyakran kötöttünk ki ott reggelente. Figyeltük a fotózkodó turistákat és a galambokat meg a varjakat és elolvastuk az összes virágbokorra és padra erősített táblácskát a szívélyes kis üzenetekkel.

Húszonegy-két évesen [az itteni produktivitásom fénykorában] nagyon szerelmes voltam valakibe, aki nem viszonozta az érzéseimet, vagy legalábbis sohasem egyidőben velem. Olyanok voltunk, mint két hajó az éjszakában, amik folyton üldözik és elkerülik egymást - általában csak a távolból figyelve, messziről epekedtem utána, de itt-ott mégiscsak összeütköztünk és ezek a pillanatok elegek voltak ahhoz, hogy sorsszerűnek véljem a találkozásunkat.

Minden üzenete túlterhelte a szervezetemet és igazi stratégiai hadjáratnak tetszett megválaszolni őket, szóval sokszor a rózsakertben fogalmaztam meg a sajátjaimat és egyszer [csak egyetlen egyszer, egy esős téli délutánon, amikor már semmi sem virágzott] közösen is betévedtünk. Sétáltunk a kopasz bokrok között és csak úgy kalapált a szívem, és persze elmeséltem, mennyire szerettem a kis táblákat az üzenetekkel és ő megmosolyogta a kijelentést. Azzal a furcsa, leereszkedő kis mosollyal, amitől mindig nagyon aprónak és nagyon tudatlannak éreztem magamat. Aminek vörös zászlónak kellett volna lennie, de én természetesen tovább rajongtam érte. Éveken keresztül, mert akkoriban valahogy elképzelhetetlennek tűnt volna nem szeretni és remélni őt.

Most huszonhét éves vagyok és már nem járok rendszeresen a parkba kutyát sétáltatni meg üzeneteket megválaszolni. Viszont életem nagy szerelme [aki olyan szép és olyan jó, hogy elképzelni és remélni se tudtam volna a megismerkedésünk előtt] a múlt héten berángatott, hogy mutasson egy meglepetést - egy pad volt az. Egy kis táblával, amin a nevünk áll, egy idézetbe rejtve a kedvenc versemből.

[Vannak történetek, amikben kicsit tovább várat magára a heppi end. De attól még eljöhet. Csak nem szabad kevesebbel beérni.]

[telaviv-delhi]

Párkány, mely Stúr Lajos nevét viseli mostanság. Végre egy olyan helyre is sikerült eljutni, amely senki nedves álmaiban nem jelenik meg turisztikai célpontként. Kb. Csepel, magyarosan kátyús, lepukkant és lehangoló, viszont jó kilátással Esztergombra. Ügyvédem megérkezésünkkor egy jó pisiléssel kívánta oldani a magyarból-magyarba sokkot, de a magyar vécésbácsi diadalmas és kioktató hangon közölte a pondró magyarországi turistával, hogy ez itt Szlovákia és itt mink már euróval fizetünk! 70 centjük sincs, ccc... És nem, kártya nem jó! Ezek után jobb ötlet hiján beültünk a restibe (majd a resti slóziját használod, Böngyöröm, itt legalább kártyát is elfogadnak), Ügyvédem meg olyant tett, amit egyetemi évei óta sohasem.

Ivott!!!

Délben!

Töményet!

Én sört, ragaszkodjunk elveinkhez, majd mintegy mellékesen megkérdeztem a magyar rádiótól és helyiektől hangos csapszék csaposnőjétől, hogy merre a wc. Há itt ni, kimegy balra a peronra, oszt ott van az állomás wc-je, 70 centet kell adni a bácsinak...

Én, összeomolva a sors/mátrix csapásai alatt:

- Itt egy papír ötszázas, ad érte 70 centet?!!

[frankyoungestein]

Mandiner rátalált Ady Endrére

MENJÜNK VISSZA ÁZSIÁBA

Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk – agg krónikások szerint – hős Álmossal s Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán, ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg – lehet…

E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló „nemzetiségi agitátor” lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.

Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik századra.

Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő, akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert kinizsisdi s malomkősdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik, hajh, tizenkilenc milliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek.

Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk, hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.

Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.

Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És – óh szörnyűség – ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege s tud… Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúrországban evőkészlet-tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.

Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj úgy-e és a malomkő? A kelet nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.

Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…

Nagyváradi Napló 1902. január 31.

Ady Endre

[xmrsstilinskix]

Mamám még mindig emleget.. Veled milyen jó volt beszélni,hülyéskedni,milyen jó ember vagy.. Mennyi szeretett.

De ő nem ismerte a másik oldalad.Amit csak nekem mutattál meg. Mennyiszer sírtam miattad,mennyiszer kívántam azt bárcsak meghalnék, inkább mert képtelen vagyok szakítani,de így sem élhetek..

Ő nem tudja.. És nem is fogja sohasem. Nem akarom elvenni tőle azt a képet,amilyennek ő ismer. Nem miattad. Miatta..

[supermauswithagun]

"Vlagyimir Iljics Lenin kiskorában jó volt, sohasem verekedett!"

Színház és Mozi, 1949.

[ket-veglet-kozt]

Sohasem lesz elég jó, amit csinálok

[spraystory]

"Szabadság, egyenlőség, testvériség"

4.rész Az amerikaiak

A megannyi külföldi jöttment közül, akikkel a sors összefújt graffitis éveim alatt, valójában épp a graffiti teremtésének földjéről érkezők, az amerikaiak voltak legkevésbé jelen a velem történtek alatt. Minden bizonnyal ennek az egyik oka, hogy egy fél kontinens és egy hatalmas óceán van közöttünk. Emellett mintha az amerikai firkászok kevésbé lennének utazgatósak mint az európai kollégák. Akár helyesen ítélem meg, akár nem, tény hogy meglehetősen ritkán vetődött felénk amerikai writer. Első találkozásaim amerikai graffitisekkel egészen halványan vannak csak meg. Volt amerikai vendégem - sajnos nem emlékszem ki - fiatal firkászéveim alatt, akitől egy Mear/CBS pólót kaptam ami azóta is megvan és véletlenül ugyancsak CBS tagok Cisco és Izm voltak, akikről az első írásomban megemlékeztem, akik egy darabig Budapesten laktak, akikkel a TDF-es srácok összehaverkodtak és akiket csaknem a magyarországi tartózkodásuk utolsó pillanatáig nem tudtunk “elkapni”. De a CBS még mindig nem volt az igazi amerikai kapcsolat, hiszen őket az utolsó pillanatokban ismertük meg. Volt egy másik vendégem is az USA-ból, Auph One, aki egy vázlatot is rakott a blackbookomba de befejezni nem tudta és sajnos vele kapcsolatban sem emlékszem többre. 2002-ben összetalálkoztunk a How&Nosm párosból Nosm-al és elvittük festeni őt, ha jól emlékszem kétszer is, egyszer biztosan a System 120-as Skodájával, amibe alig fért be. Ezek után az amerikaiakkal való találkozás terén, hosszabb csend állt be. Mígnem 2006-ban az angol Aroe-nak köszönhetően Brightonban, egycsapásra ott találtam magam az amerikai graffitis vérkeringés akkori ütőerének sodrásába. Az MSK - amennyire ezt én mint kívülálló, meg tudom ítélni - akkor élte ragyogásának delét. A haverkodás köztünk amúgy néhány udvarias, hülyéskedős megjegyzésben kimerült. Bő három esztendő telt el, amikor 2009-ben egy különleges vendég érkezett az Egyesült Államokból. Ő volt a nagyon ütős stílust festő Jurnes, aki ma Scienceism néven van fent az instagramon. Egy igazán intelligens, kedves, higgadt és tudatos writert ismertem meg benne. Ma, igen tisztelt és “nagy név” a graffiti szakmában - ha ezt így egyáltalán ki lehet fejezni. Egy biztos, kiváló stylemaster és rendre egy lapon szerepel a worldwide graffitis kingekkel. Ha jól emlékszem európai turnén volt és Budapest csupán egy állomás volt neki, de egészen mozgalmasan telt. Pontosan nem emlékszem hogy kik, de biztosan ismerősök, elvitték traint festeni ami sikerült is, mi pedig véletlenül épp egy klassz spotot intéztünk, a Duna Plaza parkolóházában kaptunk falakat, Journes oda jött el velünk festeni egy jót. Talán még most is ott vannak a cuccaink.

Ezek után ismét eltelt négy esztendő, amikor 10 évvel ezelőtt, 2013-ban elindultam New Yorkba. Időközben szeretett és kedvenc festékmárkám a Molotow "supported artist"-ja lettem, ami egyrészt óriási megtiszteltetés volt nekem, másrészt egy roppant izgalmas vállalkozás. Feladatom az volt hogy egy éven át kb havonta fessek egy-egy - amennyire lehetséges - tematikus full color cuccot, amihez a Molotow adja a spray-ket. Csodálatos feladat. A new yorki út hallatán a Molotow rögtön jelezte, hogy összerak 2-3 színes cuccra való csomagot, amely engem már ott fog várni New Yorkban. Melyik writernek ne lenne ez álom utazás? A Molotow a support sprayket egyébként egyik kedves barátunknak a queens-i lakására küldte, később pedig itt is töltöttünk egy hetet. Négyen utaztunk, köztük “B” barátommal. “B” már megjárta a Nagy Almát, így volt némi tapasztalatunk is arról, mire számítsunk. Mielőtt azonban elutaztunk volna, előkutattam egy biztosan rossznak vélt email címet Jurne-höz és vettem a bátorságot hogy érdeklődjek, van-e bárki jó barátja New Yorkban akivel elmehetnék festeni. Írtam hát Journes-nek. Biztos voltam benne hogy sohasem látok tőle választ, hiszen a találkozásunk óta négy hosszú év telt el. Óriási meglepetésemre 2 napon belül válaszolt és ami sokkal extrább info volt, megírta hogy ő ugyan nem oda valósi, de azokban a hetekben éppen New Yorkban lesz, így persze, fussunk össze. Nem is akartam elhinni hogy ilyen jól alakulnak a dolgok és az volt hogy végül, valóban ilyen jól alakultak a dolgok. Mondanom sem kell micsoda érzés volt a repülőtérről, egyenesen Brooklynba metrózni és először élőben látni mindazokat a tageket, legendás cuccokat amiket már magazinokból ismertem. A graffiti bölcsőjébe kerültem, oda ahonnan mindaz jön amit évtizedek óta megszállottan űztem. Le voltam nyűgözve. Mint vallásos ember, aki eljut a szent városba, olyan áhitattal falták a szemeim minden centijét New Yorknak. Jurne-el már azt hiszem első vagy második nap estéjén találkoztunk Brooklynban, meglepetésemre Rime (MSK) és Host18 (Shots DYM) és más writerek társaságában. Este érkeztünk hozzájuk, épp valamiféle megrendelést festettek egy amolyan klasszikus new yorki bolt redőnyre. Az amerikai srácok részéről a lehető legkedvesebb, legbarátságosabb fogadtatásban volt részünk. Journe bemutatott Host-nak, ennek a kíváló embernek aki később - viccesen a nevéhez hűen - valóban házigazdánk lett. New Yorkban nincsenek legálfalak. Az európai nagyvárosok közül nemigen lehet olyat találni ahol ne lennének legálfalak, a legtöbb városban több is. New Yorkban ilyen nincs. Vannak helyek amikre azt hallhattad hogy “elvileg” lehet oda festeni, de szerintem épeszű ember nem tesz olyat hogy egyedül odamegy és elkezdi valaki ismeretlen writer cuccát lefedni. Kapcsolat kell, ismerned kell valakit aki tud helyet. És nem is nagyon láttam ezerszínű, nagy gonddal készült legál cuccokat, viszont a legkingebb throw upok, bombingok, tagek olyan mennyiségben vannak gyakorlatilag mindehol és olyan stílusokban hogy olyan érzése van az embernek, ahol ilyen gazdag és bámulatos a throw up és tag kultúra, ott nincs szükség legálkodásra. Akkoriban amúgy a 5pointz még állt, de hogy őszinte legyek nekem sosem tetszett annyira az a hely és volt valami writer, akinél be kellett jelentkezni hogy oda festhess, de ezt az embert nem lehetett elérni, vagy valami bonyodalom volt ami miatt az egészet elengedtük. Egyébként például subwayről szó sem lehetett és nem is akartam. Megelégedtem a hely varázsával, a kiváló társasággal és azokkal a spotokkal és lehetőségekkel amiket sikerült intéznem. Vittem magammal viszont rengeteg stickert, jobb híján azzal voltam elfoglalva hogy jó helyekre kerüljenek. Ezzel kapcsolatban, francia barátok később mesélték hogy előttem járt New Yorkban az egyik igen nagynevű francia writer, akinek a cuccait én magam is nagyon szeretem. Az első napon elkapták valami civil zsaruk matricázásért (!), több napra becsukták s mire kiengedték, állítólag ki is rakták Amerikából. Micsoda szerencsétlen fordulat egy egyébként bevállalós stylemasternek.

Szóval nekem-nekünk nem volt tervem bármi vadulás és ha jól emlékszem “B” volt aki tudott egy helyet. Hamarosan megfestettem hát az első cuccomat New York Cityben, “B”-vel és más helyi srácokkal a Tuff City shop hátsó udvarán. Ez olyan spot volt ahol naponta változnak a rajzok, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ott voltunk New Yorkban és egy tag is csodálatos érzés lett volna, nem hogy egy full színes cucc. Szuper nyugis fújás, baráti beszélgetések, jó hangulat, szép idő - graffiti mennyországban éreztem magam. És az is volt.

Később találkoztunk “B” barátom egyik kedves ismerősével, egy amerikai fiúval Mike-al akit “B” még  korábbról ismert. Mike a legjobb arc, mosolygós, vidám, intelligens srác aki kiválóan fotózik. Nem tősgyökeres new yorki, Portlandből jött NYC-be és egyébként Budapesten is járt már a mi new yorki utunk előtt. Mikenak az volt az egyik skillje hogy egy csomó tetőhöz volt hozzáférése. Azaz a híres new yorki rooftopokra fel tudtunk jutni Mike segítségével. Tudta a kódot, ismerte a bejárást, volt kulcsa vagy egyenesen ismert olyat aki felengedett, voltunk pl a Vogue egyik fotósának a privát kis tetőjén. Rögtön az első napokban nagyon klassz tetőkön találtuk magunkat és találtam több olyan cuccot amit azelőtt már láttam magazinokban. Ez később természetesen hatványozódott, egész utcarészeket, blockokat, muralokat fedeztem fel amiket élőben látni varázslatos érzés volt. Az a kultúrális táplálék ami New Yorkból származik felülmúlhatatlan, ha valaki ezt figyeli mint akkor én, ugyan úgy le lesz nyűgözve. Egy kedves kis történetünk is lett Mike-al. New yorki tartózkodásunk első része alatt Brooklynban, Bedford-Stuyvesantban laktunk, majd később Queens-ben. Amikor még Bed Stuyban volt a lakásunk, egyszer meghívtuk Mikeot magunkhoz egyik estére. Együtt mentünk haza, mikor a metróból kijövet megjegyezte, hogy ez jó kis környék, ő épp erre lakott évekkel azelőtt. Mikor befordultunk a mi utcánkba, kiderült hogy ő is ugyanebben az utcában lakott. Mikor azonban a házunk elé értünk, ami egy csendes kis közben volt, elcsodálkozva mondta, hogy: - “ Ne csesszetek ki velem, pontosan ebben a házban a laktam”. A házunkban két külön lakás volt, az emeleti és a szuterén. A mienk az emeleten volt, mire Mike : - “ Véletlenül nem Dean lakását bérlitek?”  Kisült hogy Mike éppen a mi lakásunkban, ezen belül is a mi szobánkban töltötte első boldog new yorki éveit. Hiába ismerték korábbról egymást Mike és “B”, erre semelyikünk nem számított. Mekkora esélye van annak, hogy 8 millió new yorki közül épp egy olyannal sodor össze az élet, aki éppen ugyanabban a lakásban lakott ahol sok évvel később mi is?

Második és egyben utolsó spotunk a new yorki king, Host18 (Shots/DYM) meghívásának köszönhetően, egy brooklyn-i iskola udvarán volt ahová Host-nak volt kulcsa és engedélye bemenni. Ehhez a festéshez csatlakozott hozzánk többek között Rime(MSK) akivel 2006-ból, Brightonból már ismertük egyást. Ide "Nekst" memorial cuccot festett. Csodálkoztam, mit keres New Yorkban, hiszen nekem az ő neve LA-hez kapcsolódik. Elmesélte hogy a szerelem csavarta el a fejét és ragasztotta őt annyi évre LA-be és az MSK los angelesi aktivitása ellenére ő maga valójában New Jersey-ből való, éppen ezért használja a Jersey Joe művésznevet. Végül pedig queens-i magyar házigazdánk és kedves barátunk, Mizta Bush (DZ/CFS) is velünk festett, akiknek ezalatt szeretetteljes vendéglátásában volt részünk egy héten át. Ez a fújás is tökéletes volt. A hely, a társaság, a hangulat, majd naplementében hazametrózás, mind mind varázslatos pillanatok. New York hibátlan és lenyűgöző volt.

Időközben, az élet úgy alakította a sorsomat hogy 2006 (a Hellboy2 forgatása) óta folyamatosan - az utóbbi években szinte megszakítás nélkül - dolgozom a Magyarországon készülő amerikai, hollywoodi filmprodukcióknak. Tudtommal a Hellboy-hoz készült díszlet város volt az első nagy amerikai filmprodukciós New York díszlet, ami Magyarországon épült és én voltam az első aki összefújhatta (illetve itt néhányszor még velem tartott Band és Crape is). Az utcabútorok mind igaziak voltak, mint a postaláda, újságosláda, villanyoszlopok, rendőrautók stb. Emlékszem ott nézegettem hogy úh, ez mind most jött amerikából. Azokban a filmekben amelyekben szükség van a munkámra, az a dolgom hogy olyan graffitiket festek, tageket, throw upakot, utcai falfirkákat (stb) készítek, hogy a látvány a jelentekben a kornak megfelelően nézzen ki. Nagyon izgalmas és kreatív feladat. Nem egy-egy cuccról van szó, hanem egész utca, többször egész városrészeket kell úgy elkészítenem hogy a nézőnek az legyen a benyomása, itt évek, évtizedek óta megy az utcákon a graffiti. És persze hogy elhiggye, épp a 70-es vagy a 80-as vagy épp a 90-es (stb) években van. Minden egyes írásnak, tagnek, bombingnak azt a benyomást kell keltenie hogy mind-mind más kéztől származik. Így aztán több olyan produkcióban dolgoztam heteket, hónapokat, ahol tagek, throw upok, bombingok vagy színes cuccok százait, de talán az sem túlzás hogy ezreit - kellett elkészítenem. Mindehhez az évek alatt meg kellett tanulnom a korszakokhoz tartozó stílusokat, alaposan tanulmányoznom kellett minden olyan jellemzőt amivel a legeredetibb látványt tudom nyújtani. Ezért gyakorlatilag csaknem mindennapi kapcsolatban vagyok - főleg - az amerikai, ezen belül is a new yorki graffitivel, a 60-as évek végétől egészen napjainkig. Figyelem a social media fiókokat, amelyek ezekkel a kultúrtörténeti témákkal foglalkoznak, bújom az internetet és a könyveket. Feletteseim is sok esetben amerikaiak. Így aztán évek óta viszonylag szoros kapcsolatban állok az amerikai graffitivel. A filmvilág és a valóság között pedig valójában csupán annyi a különbség, hogy a filmben nem a saját nevemet írom, hanem száz és száz kitalált, fiktív nevet és stylet amik illeszkednek az adott korhoz és helyhez. Sokszor eszembe jut ilyenkor, hogy olyan mintha minden ilyen napon valóban ott lennék a legendás utcákon. Az amerikai writerekkel való kapcsolatomról általánosságban többször volt olyan benyomásom hogy akiket én megismertem, egyáltalán nem beképzeltek, hanem valahogy elégedettek. Mintha tudnák hogy az ő hazájukból jön mindaz amit másokkal - köztük én magam is - művelünk és ez mintha valami magabiztos elégedettséggel töltné el őket. Amerika megteremtett egy kultúrát ami életre kelt és elindult világhódító útjára. S ha van némi büszkeség bennük, hát lehet is, mert szerintem amerikának graffiti téren nincs szüksége másra. Inkább nekünk van szükségünk rájuk. Az amerikai firkász ismerőseim és köztem, napjainkban csak a social media a híd, de nem is szükséges több. Ebből a kevésből is tökéletesen értjük egymást. Mike-al sűrűn üzenünk egymásnak, tartjuk a kapcsolatot, továbbra is New Yorkban van. “B”-vel azóta is ugyanolyan jóbarátok vagyunk.

1.kép : Journes-el a Duna Plaza parkolójáan, alul Nikon, Blik - 2009

2.kép : Tuff City backyard - New York 2013

3.kép : Kilr, Nikon - Tuff City backyard New York  2013

4.kép : Graffiti, rooftop visit, bagel, happiness - New York 2013

5.kép : Toper, Nikon, Host, Bush, Rime - Brooklyn schoolyard,  New york 2013

6.kép Nikon - Brooklyn schoolyard, New York 2013

7.kép : Tuff City backyard, NYC, a brooklyini apartmanunk. NYC, Brooklyn schoolyard, Manhattan

8-9.kép : stickers

[the-bagira]

Nincs kedvem nekiállni egy következő hétnek. Nem vagyok motivált, csomót költöttem mostanság, még fogok is, ráadásul jön a karácsony. Az Up and Down-jaim még mindig megvannak, az utóbbi időben inkább Down-on voltam, most jött egy Up.

First things first, avagy az az első dolgok először. Tervezek venni az új ágyhoz új ágyneműt, rendeltem már huzatot, illetve öntapadós filcet az ágy tappancsaira, hogy ne sértse fel a parkettát. Még szeretnék mellé egy design hosszabbítót, esetleg ágytakarót, és ágy projekten kívül nem jönne rosszul egy új szék, bár az már jövő évi projekt lesz, ha lesz.

Hétfő projekt az ágynemű lesz, ha lesz, kedden tánc, szerdán fogorvos, csütörtökön tánc, ha túléltem a fogorvost, pénteken meg remélhetőleg összeszedem a rendelt huzatot. Ennyi elég heti challenge-nek. Mindemellett otthoni challenge, folytatni a KRESZ tanulást, ha marad energiám. Esetleg csinálni a kis blogomat és olvasni. Ez nyilván már hétvégébenyúló.

Mivel november van, meg lehet, illetve kell nyitni a karácsonyi ajándék kutatós szezont. 1-2 ötlet már van, de nem sok. Barátom mondta, hogy ő szereti a kézzel készített dolgokat és hogy tudok-e kötni vagy horgolni. Hát, Mamámtól tanultam valamennyire horgolni, de az túlzás, hogy tudok. Viszont Anyukám tud. Úgyhogy elkezdtem rátenni magamat, hogy mit is kéne. Van is ötlet. Illetve van egy másik ötlet is, csak ahhoz nem nagyon voltam hangulatban a Down miatt.

Dear BF,

Nagyon sajnálom és restellem a feléd érzett bizonytalan érzéseimet. Annyira próbálok kielemezni és értelmezni mindent, hogy foggalmam sincs, hogy mi valódi és mi sem azokból a dolgokból, amiket gondolok. Az előző kapcsolatom miatt hiányolok dolgokat és nem tudom, hogy ezek mennyire jogosak vagy fontosak. Ezzel szemben tőled minden olyan dolgot megkapok, ami fontos, de az exemtől nem kaptam volna meg sohasem. Az érzelmi biztonságot, a jövőt tekintve az anyagi biztonságot, egy bizonyos tekintetű intimitást, ezt a jól eső testi kontaktust. Viszont hiányt érzek a közös programokban, hiányzik az átlagon felüli figyelem, és az a nagyfokú összeillőség. Nagyon ellentétesek, mások vagyunk, és ez nem minden ponton lehet gondtalan. A bizonytalanságot növeli és döntésre sarkall a leendő távkapcsolatra váltás. Viszont képtelen lennék normál körülmények között elengedni bárkit is, téged se. Még beszélni is nehéz róla, viszont fontos lenne. De a bizonytalanságaim közepette mégis (meg)győztél. Egyszerűen csak jól éreztem magamat. Kiment a fejemből az a kérdőjel, legalábbis egy időre. Így tervezgetem tovább az év hátralevő részét. Most azt érzem, hogy még mindig nem vagyok elég jó hozzád, máskor meg kikapcsol az agyam, háborog, dühöng, lázad és lelépne. Ekkor inkább hallgatok, némán. Nagyon. Sajnálom.

[egy-lany-blogja]

Vajon miért is jó temetőbe járni, elporlott testek közt, csendben sírdogálni?

Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember, melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.

Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot, mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.

Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek, elment kedveseink, másik síkon élnek.

Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet, sorra felidézni kedves emlékeket.

Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni, a szeretett arcot újra felidézni.

Nem kell hát megölni annyi szép virágot, feldíszíteni egy megkövült világot,

ami kong a csendtől, lélektelen, rideg, mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.

Vagy Te másért jársz ki, – bocsánatot kérni? Hiszed, képtelenség másképp utolérni?

Ám akit keresel, ott már nem találod, siettetned nem kell korai halálod!

Hisz lelkedben ott él, kitörölhetetlen! Mert, hát jó az Isten, sohasem kegyetlen.

Kinek sorsa egykor összefutott véled, álmodban, lelkedben újra, újra éled.

Újra látni fogod, tudsz vele beszélni, lesz még új esélyed bocsánatát kérni.

S Te is megbocsáthatsz régi sérelmeket, megnyugtathatod a nyugtalan lelkedet.

Ám ehhez nincs szükség halottak napjára, s nem kell koncentrálni bánatra, halálra,

Jobb a szép dolgokat újra felidézni, szeretted szemébe újra belenézni…

[szigetingy]

Lin-csi mester egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei. Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Már nem is a kolostor fenntartására dolgozunk, hatalmas vagyont gyűjtöttünk. Vang nagyúr is megirigyelhetné. Igaz, éjjel-nappal gürcölünk. Na és miért gürcöltök ennyire, jó apát? - kérdezte tőle Lin-csi. Elárulom neked, barátom -kezdte az apát. Azért kell ennyi bambuszfáklyát gyártanunk, mert jó pénzért veszik a városban. A pénz pedig azért kell, hogy meggazdagodjunk, és ne keljen többé dolgoznunk. Alig néhány év, és nem gyötörjük magunkat munkával, csak magunkra figyelünk, teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét - dicsekedett tervével az apát, és máris a gondtalan jövőbe álmodta magát. De Lin-csi haragja felébresztette. Sok munkával sok pénzt keresni a bolond is tud, apát! Nem kell hozzá tudomány! Ráadásul a sok pénz nem gondtalanságot jelent, hanem sok gondot inkább. Ne sok pénzed legyen, hanem elég! Ne sok időd legyen, hanem elég! Ne sokat dolgozz, hanem eleget, ne sokat elmélkedj, hanem eleget! De te ezt fel se éred ésszel, jó apát! - kiabálta Lin-csi dühösen, majd csendesen hozzátette: Sajnállak téged, de még inkább szerzeteseidet. Ha arra biztatod őket, hogy szakítsák ketté életüket, először szegény rabszolgák legyenek, majd bölcselkedő gazdagok, lehetetlent kívánsz tőlük. A semmibe nem lehet faszeget verni, apát! Őrültség a terved. Állítsd le a munkát! De Lin-csi sohasem tudta meg, elvetették-e az esztelen tervet a szomszéd kolostorban, abbahagyták-e az értelmetlen gürcölést. Haragjában feléjük se nézett többé. Effélékről az emberek úgyis csak maguk dönthetnek. ~ Su-La-Ce, Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában (Szingy Street, Németh György Archívum)

[angelofghetto]

Megcsalási engedély

A régi öregek tudtak valamit. Tudom, hogy ósdinak hangzik, de volt valami emberséges logikája a monogám házasságnak, ami előtt tilos volt a szex. (Namost ezzel megint kihúzom a gyufát. :D ) Van ez a film, és erről feljött bennem egy csomó kérdőjel, és gondolat. Volt annak valami idilli, naiv bája, mikor két gyerek, akik együtt nőttek fel, és az egész környék tudta, hogy ők egymásnak vannak teremtve, egymáshoz tartoztak, és leéltek együtt egy kerek életet.

Volt persze a sötét oldala, hogy biztos legyen az apaság, meg az intézményesített prostitúció, amiben két szomszéd birtok egyesül, vagy a rang házasodik a pénzzel, meg hogy a fiúk bordélyba jártak, de a nő rá sem nézhetett más férfira. És ott volt az a szempont is, hogy a nőnek ne legyen összehasonlítási alapja a szexben, ezért fogadjon el bármit a férjétől csöndes megadással, miközben buzgón imádkozik, és a haza iránti kötelességére gondol. Érdekek, pénz, hatalom, társadalmi kényszerek. A szisztéma erre is keretet adott, de én most nem erről akarok beszélni.

Arról a fajta belső elköteleződésről beszélek, ami gyakorlatilag a szüleim generációjával kihalt. Ők olyan erővel tettek hitet egymás mellett, ami mára elveszett az individualizmus húsdarálójában. Az emberek azért szakítanak, nehogy őket dobják. Agyrém.

Van az a béna kis szappanopera Indiáról, amit azért szerettem nézni, mert betekintést adott egy merőben más kultúrába. Ők azt tartják, a házasságkötéskor csak a férfinak kell hűséget fogadnia, mert a nő úgy van összerakva, hogy ha otthon mindent megkap, eszébe sem jut másfelé nézni. Ebben van valami. Nem tudom, a pasiknál hogy van ez, de egy nőnek szerintem két szüzessége van. Van ugye az első, mikor a mégsohából átmegy a mostelőszörbe. Számára az első pasi lesz "a szex maga". A lányok hajlamosak kitartani az első szerelmük mellett. És akkor van a valaki mással szüzesség, amikor átszakít egyfajta láthatatlan védőburkot, és tudatosul benne, hogy minden férfinak van valami a gatyájában. Ez lehet félelmetes, vagy csábító.

A Megcsalási engedély egy idilli párocskáról szól. Ovitól együtt vannak, életük végéig terveznek, és tökéletesnek látszik a szerelmük. Annyira irigylésre méltóan ragaszkodnak egymáshoz, hogy valaki bedobja a barátok közül, hogy ez nem normális, hogy nem dönthetnek egymás mellett anélkül, hogy összehasonlítási alapjuk lenne. És ezzel elértünk az ártatlanság elvesztésébe, annak a tisztaságnak a bemocskolásába, ami az első szerelem.

A nyitott házasságokkal kapcsolatban is ezt mondom. Próbáltam, ráment a házasságom. És másoknál is ezt látom, aki próbálta. Valahogy kiviszi az érzelmi energiát a kapcsolatból, elégeti a bizalmat, és sohasem szimmetrikus. Egy jó kapcsolat alapeleme a felelősség egymás iránt, és a döntéseink iránt, és ma ez legtöbbször egyik, vagy mindkét félnél a kifogások mocsarába vész. Az érzelmi biztonságunk lesz a vesztes, ami pedig megtámaszthatna minket ebben a folyton változó, földrengés szerű valóságban.

Persze ahány kapcsolat, annyi szabály. Van, aki felvállaltan így él, és állítja, hogy ez neki jó, egészségére. De lehet, hogy ez csak időleges, amíg a sérelmek át nem bugyborékolnak a sima tükrű látszaton, a tagadáson. Előbb-utóbb sérül valaki.

A tinder-korszakban mintha mindenki csak arra koncentrálna, miből marad ki, mit veszíthet, hogy mindenkinél van jobb, a kapcsolatok az első ajtócsapkodásig tartanak (ha egyáltalán még vannak kapcsolatok). Mintha mindenki csak nyerni akarna, befektetni nem. Olyat is gyakran hallok, hogy "nem kaphatok meg mindent egyetlen nőtől" (vagy férfitól, tökmindegy). Ki mondta, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindent megkapunk?

Az mintha már senkit nem érdekelne, milyen az, mikor pontosan tudom, hogy ott van mögöttem a társam, és megtámaszt, ha elveszteném az erőmet, akiről tudom hogy tudja hogy tudom, aki befejezi a mondataimat, mert félszavkaból is, aki a szemem villanásából, egy sóhajból, egy nyújtózkodásból is tudja, mi játszódik bennem, aki tudja, mikor szeretnék csöndet, aki pont azon nevet mint én, aki számára a hülye kis hibáimmal együtt is én vagyok az, akit mindig választ, és közösen bosszankodunk vagy nevetünk ezen. Mert ez oda-vissza működik. Sőt, a szabálytalanságait látom a legszexisebbnek, mert attól egyedi és különleges. És időről időre felfedezek benne valamit, amitől újra és újra beleszeretek. Mert őrá figyelek, nem arra, hogy kik kerülgetnek még egyébként.

Az emberek többsége úgy viszonyul a monogámiához, mintha a hűséggel meglopnánk magunkat, megfosztanánk az összes többi lehetőségtől. Mintha nem a közösen megélt és elért dolgokra figyelnének, azokra, amik összeadódnak, és táplálnak bennünket. Pedig szerintem a hűség azt jelenti, hogy rátaláltam arra, akivel erőlködés és megjátszások nélkül összeillünk, akivel együtt megélhetjük legjobb önmagunkat, és nem cserélem silányabbra. És ez nem birtoklás, hanem önkéntes szövetség.

[csacskamacskamocska]

Az, hogy áldozatok áldozatai vagyunk, nem teszi semmissé a fájdalmat

azt viszont tényleg érdemes tudni, hogy én/mi is ott voltam/voltunk, alkalmasan és készségesen.

"Az egyoldalú, nárcisztikus elvárásokkal előálló emberek rendszerint érzelmileg sivár, elhanyagoló környezetben nőttek fel, gyermekkorukban nem élhették meg azt, hogy a hozzájuk legközelebb álló személyek valódi érdeklődéssel és elfogadással fordultak feléjük. Bár a legtöbben nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy valami módon 'kiérdemeljék' szüleik figyelmét és szeretetét, ez sohasem sikerült nekik (ami nem rajtuk múlt). Ezért ők egész felnőttkorukban azzal próbálkoznak, hogy ezeket a mély hiányokat betöltsék, az elmaradt korai elfogadást, gyönyörködést, csodálatot legalább utólag bezsebeljék valahogy. Ha már az anyjuknál és apjuknál nem tudták elérni, hogy valódi szeretettel nézzenek rájuk, akkor legalább a többi ember (köztük a társuk) rajongjon értük, feltétel és a viszonzás igénye nélkül. A mások tekintetbe vételéhez szükséges empátiát egyrészt nem volt kitől megtanulniuk, hiszen velük sem voltak empatikusak a szüleik, másrészt ösztönösen is őrizkedtek attól, hogy tisztán lássák és értsék, mi zajlik a többi ember lelkében, ezáltal közvetlenül szembesülniük kelljen szüleik (esetleges formális korrektsége mögötti) ridegségével, szeretetlenségével. Az így megsérült ember általában hasonlóan figyelemhiányos környezetből érkező partnert választ magának, aki azonban a saját élménye nyomán arra a következtetésre jutott, hogy csak akkor elfogadható és szerethető, ha kiszolgálja a másikat. Ezek a kapcsolatok tehát kifejezetten a partnerek sérüléseire és hiányaira épülnek, és mindig kizsákmányoló jelleget öltenek, hiszen az egyik fél csak kapni akar, de adni nem." Dr. Almási Kitti: Ki vagy Te?

Valamikor 40 körül hullott le a köd, hogy az állítás, hogy mindig jó viszonyban voltam az anyámmal, ez hazugság. Nagyon sok mindent kaptam, rengeteg tárgyat, rengeteg szerinte megfelelő programot, és még több szerinte építő jellegű kritikát, és önállóságra nevelő szabadságot a támogatás, az empátia, az elismerés, pontosabban a tőle független személyiségem elismerése helyett. Később, mostanában már, amikor lett rálátásom, hogy őszintén hitt a saját érzéseiben és gondolataiban, és rengeteget szenvedett a miatt, hogy nem találja az utat az emberekhez és a saját boldogságához, akkor megbocsátottam mindent. De leginkább akkor, amikor elvesztette önmagát, és én egyszerűen gondoskodhatok róla, szerethetem őt, és megélhetem azt, hogy jó gyereke vagyok. De ha eszénél lenne, a mai napig baszogatna és a tébolyig bosszantana dolgokkal, és tudtomra adná, hogy semmit sem tudok igazán jól csinálni, pedig ő csak jót akar nekem. Szóval, nekem ebből kellett kinőnöm, hogy megszolgáljak egy narcisztikus férfi szeretetéért.

[telaviv-delhi]

Cocaine. Mondom: kokain. Cocaine: Coke. Blow. Snow. Powder. White. Nose candy. Yayo. Charlie. Dust. Ilyesmi. Megnézegettük Panamaváros régi negyedét, amely mostanság egy nyomortanyák és upscale kocsmák meg hotelok hangulatos keveréke, oszt betévedtünk egy olyan pszichedelikus helyre, ahol kicsiny kis ork agyam a puszta látványtól elkezdte a kis fogaskerekeit kidobálni... A rooftop bárban Ügyvédem hátrahagyva elinaltam piáért, távollétemben meg egy feka amerikai brigád a betépés füstös ködében rányomult újonnan szerzett nejemre. Van ez így: New Yorkban én kaptam ajánlatokat a pasiktól, itt meg ő. Visszaérkezésemkor azonnal értettem a helyzetet, gyűrűmet mutatva közöltem, hogy just married, most érkeztünk New Yorkból, honeymoon. Tényleg, mi is. Mármint nem honeymoonra, hanem turistáskodni. És milyen New York? Büdös, meleg, szemetes, lakhatatlan, de imádjuk! Olyannyira, hogy ott volt az esküvőnk, Manhattanben, a Central Parkban! 2000 dollárba került, mellesleg. Elolvadtak, leolvadtak, megérte ez a nő, hidd el! Fűvet nem kértem, viszont felsétált egy amerikai, szakállas úr, poros kis zacskók cseréltek gazdát, a brigád meg sok jókívánságot kívánva testületileg elment a slózira, azóta sem láttuk őket. Sör sört követett, mi meg kuncogva figyeltük a szakállas úr tevékenységét és hatását a magasból, a személyzet is lelkesen táncolt a kilencvenes évek együteműre mixelt zenéire. Sok nevetgélés után azonban egyszercsak gyanakodva rám szólt piña coladaja fölül az Ügyvédem:

- De Orki, ugye nem akarsz te is kokaint venni? Mert holnap lajhárokat kell nézegetnünk, neked meg taxit szerezni, mert már az utolsó metró is elment...

Én (férfiasan):

- Drágám, nem akarok koxolni, mert egy férfinak önmérsékletet kell tanúsítania a mézesizé idején! Ez itt nem Ozora, ahol megérkezésünk után fél órával már egy szatyor fű, emdéemá, eki meg gyors birtokosa lettem az izraeli maffia segedelmével!

Sör mégtöbb sör, aztán sátánrészegen (én) elindultunk az alsó szint felé, a liftekhez, ahol odatáncikált hozzánk egyik pincérlány.

- Helló, kértek esetleg valamit?

Én (bizalmaskodva közelhajolva, sotto voce):

- I need some coke...

Pincérlány (bizalmaskodva a fülembe):

- Milyent? Van strong meg regular!

Ügyvédem (feljajdulva):

- Jaj, én nem kérek koxot, még sohasem kokóztam, szerintem jó lesz a regular!

Én (beleegyezőle):

- Ok, a regular jó lesz.

Pincérlány:

- És a párod nem kér valamit?

Én:

- Nem, mert még sohasem próbálta a coke-ot, szerintem elég lesz kettőnknek 1g.

Pincérlány (elmenőleg, hangosan):

- Oké, tehát 1 dzsi kók-ot kértek, rögtön hozom!

Én (óvatos duhaj):

- Mennyi lesz?

Pincérlány:

- 3 dollár plus tax!

Úgyhogy most itt ülök én, mint Sixpack Joe, egy hatos sörrel a toronyházunk harmincadik emeleti erkélyén, bebaszva, gonzó módon írva a visszaemlékezéseim, még azon melegében.

[alexyna]

Hogy miért nincs valakim???🤔... Mert nem Valakit keresek.

Mert a Valaki Bárki lehet, aki kedveset szól, esetleg megölel, virágot hoz és betakar.

A Valakivel lehet sétálni, nevetni, kirándulni és szeretkezni, a Valaki éli az életét, néha egy kis időt tölt velem, mikor épp kedve szottyan,... aztán továbbmegy.

A Valaki fontos ember, tudja mit akar, rám szól, ha elkenődött a festék, ha kilóg a blúz, ha ottmaradt a morzsa a száj szélén.

A Valaki fel és lecserélhető, ma van... holnap nincs, súlytalan madár, ki ágról ágra száll,... mert Valakije mindenkinek lehet.

Én nem az életemhez, a napjaimhoz, a perceimhez, hanem a sorsomhoz keresek egy másik sorsot. Egy csendet a magányomhoz, egy bölcsőt a gondolataimhoz, egy szájat a szavaimhoz.

Hogy bársonyos, puha öl legyek a magányhoz, hogy ünnep legyek a perceihez, hoby oltalmazó menedék legyek a gyengeségeihez.

Valakit, aki nem Valaki, aki egyetlenegy, aki csend, rend, káosz, kiáltás, muzsika és öröm. Akinek szeme, füle, bőre, szája, lélegzete vagyok, aki világ és világosság, aki súlyos és súlytalan.

Akiben boldogan tudok lakni és nem szól rám, ha koszos cipővel az ágyra fekszem, aki a magasba dob és elkap, ha zuhanok.

Akinek én vagyok a folytatása és ő az én kezdetem, aki kimondja, amit álmomban gondolok, akit betűkabátba burkolhatok, akinek nem vagyok sok és nem vagyok kevés, se túl hideg, se túl meleg, hanem pont jó.

Aki akkor jön, mikor jönnie kell, aki megérdemli a kidobott éveket, az üres falakat, az elpazarolt ifjúságom, a zajos életem.

Akinek cinkosa vagyok, pajtás és múzsa, akivel el lehet bújni a ruhásszekrény aljába, aki lenyalja velem a fakanalat. És ez nem lehet Valaki, csak olyan, akinek az enyém tükre, a folt a ruháján az én cérnámhoz való, a lépte visszhangzása altató mesém, illata béke, és a hangja megváltásom.

Ezért van Senkim és ezért nincs Valakim. Mert a Valakire sohasem kell várni, az jöhet ma, tegnap, holnap, vagy akármikor.

A sors-társ az más!☝️... Az akkor jön, mikor pontban jönnie kell és nem érkezik Valakihez vagy Bárkihez.

Csak hozzám, mert én Én vagyok!...

~ L ~