#saját fordítás

[buborekosasvanyviz]

"Amíg nem hagyod begyógyulni már meglévő sebeidet, olyanokra fogsz vérezni, akik meg se vágtak"

[stickalittle]

Azért megdöbbentő a ChatGPT.

Kértem tőle, hogy fordítson le magyarra egy párbeszédet. Oké, az egy dolog, hogy bár érthető, de kissé béna fordítás lett, csakhogy nem ez a lényeg.

Hanem a lényeg, hogy a párbeszéd kötőjelei helyett a felsorolásjel kis pöttyeit használta. Nem a böngésző kódmegjelenítése volt a hibás, mert máshol mindenhol jól jelennek meg a felsorolásjelek, csak a ChatGPT válaszaiban nem.

Először nem értette, miért írom neki, hogy rossz karaktereket használ, a kötőjelek helyett felsorolásjeleket, amikor szerinte ő ugyanúgy kötőjeleket használ, ahogyan én is.

Aztán rájött, hogy valami közbenső dolognak még kell lennie közöttünk, ami megváltoztatja a saját válaszainak kinézetét. Ezért elküldte egy kódblokkba ágyazva, hogy ő mit ír be, és megkérdezte, hogy azt jól látom-e. És a kódblokkba ágyazva tényleg helyesen szerepelnek a kötőjelek.

Vagyis az AI rájött, hogy léteznie kell még valaminek kettőnk között, ami megváltoztatja a saját működését, és az, hogy egy harmadik "fél" jelenlétét kikövetkeztette, aminek nem kellene ott lennie, ám mégis ott van, az szerintem valami elképesztő.

[ez-most-fajt]

és végsősoron

azt akarom, hogy legyen

te és én.

akarom a hajnalaid,

akarom a késő estéid.

akarlak a jó napjaidon

még jobban a rossz napjaidon.

— aliza grace (saját fordítás)

[angelofghetto]

Túlszaporodtunk? Vajon az emberiségre miért nem érvényes az állatvilágra vonatkozó önszabályozó rendszerek kialakulása? Vagy épp hogy ezt éljük a kiprovokált klímaváltozással? Ausztrália a legjobb példa, hogy ha a nagy eszünkkel "jobban akarjuk tudni", milyen ökológiai katasztrófákat lehet okozni. Jobban tesszük, ha a természetre bízzuk a dolgokat, ügyesebben megoldja, és évmilliókkal nagyobb a rutinja. Csernobil jó példa, vagy a covid-lezárások, de akár a kertem is, hogy milyen elképesztő gyorsan visszaveszi a helyét a növény- és állatvilág, akármennyire karcolja is ez az önérzetünket, a fontosságtudatunkat.

Európa büszkén hirdeti, hogyan zöldül, de ezt csak annak köszönheti, hogy a szennyezését rátolja más kontinensekre, amelyeket kirabol és eláraszt a szemetével. A zöldmezős beruházás csalóka, mert valójában nem a zöldítésről szól, hanem pont arról, hogy megint kitépünk egy területet a természetből. Néha azt gondolom, a világ nullszaldós: hiába takarítunk meg valamit a réven, az mindig benyújtja a számlát a vámon, az egész csak távolság vagy idő kérdése anyag nem vész el, csak átalakul.

Nem kell az Amazonas őserdőire mutogatni, meg hogy a világ tüdeje. A természetrombolás a lebetonozott terasznál és a műfűnél kezdődik, vagy hogy egy családi ház építése ott kezdődik, hogy tarra vágják a telket, nem sajnálva 50-100 éves fákat sem, mert útban lennének a munkagépeknek, és amúgy is korlátozzák az építész alkotói szabadságát, vagy nem kompatibilis a helyben elfogadott típustervvel.

Az a baj, hogy a technikai fejlődés nagyságrendekkel gyorsabb, mint a tudati. A kapzsiságunk, hiúságunk és lustaságunk pedig ellene dolgozik a bolygónk megtartó erejének. Nem fogjuk fel, hogy nem a Földet kell megmenteni, hanem a saját életfeltételeinket. A Föld köszöni szépen, utánunk is ellesz, talán a csótányokkal, a poloskákkal, legyekkel, a parlagfűvel és az ecetfákkal. Meg azzal a csilliárdnyi maggal, ami a talajban szunnyad, és várja, hogy szárba szökkenhessen végre, hogy meggyógyíthassa, amit mi elcsesztünk.

Van a Mózes Könyvében az a rész, hogy "szaporodjatok és sokasodjatok, és vegyétek birtokba a földet". Mi van, ha ez egy félrefordítás? Ha ez egy korszellemnek megfelelő kapzsi, önhitt szemlélet által fogalmazott passzus? (Persze számtalan egymástól eltérő fordítás van, de mindnek maga felé hajlik a keze.) Mi van, ha a "szaporodjatok és sokasodjatok" valójában "gyarapodjatok és fejlődjetek", ami az egyén fizikai és szellemi kiteljesedésére vonatkozik, a testi, szellemi, lelki felnövekedésre, beérésre? Mi van, ha a "vegyétek birtokba" (más helyeken "népesítsétek be") valójában azt jelenti, "legyetek jó gazdái" ésszel, felelősséggel, arányérzékkel?

Miért ne lehetnének ezek a mondatok véletlenül tévesek vagy szándékosan manipulatívak? (Hiszen emberek írták le őket sok-sok évvel azután, hogy a hívők szerint elhangzottak.)

Végülis a tojást tojó Húsvéti Nyuszi is csak egy félrefordítás...

[glittering-under-the-glass]

Sylvia Plath – A vékony emberek

Mindig velünk vannak, a vékony emberek

Dimenziók híján mint a szürke emberek

A tévéképernyőn. Azt

Mondjuk, nem valóságosak:

Csak egy filmben volt, csak

Egy háborúban volt, gonosz főcímeket alkotva, amikor

Kicsik voltunk, hogy éheztek

És olyan véznára nőttek és nem kerekedtek

A szalmavékony végtagjaik a béke ellenére se ki

Az egerek gyomrát felpuffasztották

A leghitványabb asztal alatt.

A hosszú éhharc során volt, mikor

Rátaláltak a képességre, hogy a

Soványságban maradjanak fenn, hogy később

Eljöjjenek a rémálmainkba, a fenyegetésük

Nem fegyverek, nem erőszak,

Hanem egy vékony csend.

Bolha-irtott szamárbőrökbe csomagolva

Panasz nélkül, örökké

Ecetet iszva bádogpohárból:

A kisorsolt bűnbak elviselhetetlen

nimbuszát viselték. De olyan sovány,

Olyan csenevész faj nem maradhatott csak az álmokban

Nem maradhatott idegen áldozatokként

A fej beszűkült országában

Ahogy az öreg asszony a vályogkunyhójában sem

Tudta megállni, hogy ne kanyarítson

Ki egy zsíros szeletet a nagylelkű holdból

Amikor az az udvarába lépett éjjelente

Míg a kése a holdat

Kis fényű héjjá nem vágta.

Most a sovány emberek nem törlik

El magukat, mikor a hajnal

Szürkéje megkékül, megvörösödik, és a világ

Körvonala kitisztul és színnel telik.

Tovább időznek a napsütötte szobában: a tapéta

Káposztarózsa és búzavirág fríze megsápad

Vékony-ajkú mosolyuk,

Sorvadó királyságuk alatt.

Hogy feltámogatják egymást!

Nincs elég gazdag és mély vadonunk

Hogy erődként szolgáljon merev

Zászlóaljaik ellen. Nézd, hogy laposodnak el a fák törzsei

És vesztik el szép barnaságukat

Ha a vékony emberek egyszerűen csak megállnak az erdőben

Olyan vékonnyá válik tőlük a világ mint egy darázs fészke

És még szürkébbé; még csak csontjaikat sem mozdítják.

Saját fordítás, eredeti cím: The Thin People

[couleurlocale]

„Mindannyian boldogok vagyunk, hogy visszatért a pályára, ő egy remek srác, keményen dolgozik. Azonnal látható, milyen minőséget képvisel a pályán, valami újat ad nekünk” – mondta a csapattárs Giovanni Reyna

https://telex.hu/sport/2023/01/11/honapokig-tarto-kezeles-utan-palyara-lephetett-a-hererakon-atesett-dortmundi-futballista-sebastien-haller

Tudom, hogy kevés sportértéke van sportújságírókat cseszegetni azért, mert nem tudnak magyarul, de bakker szokjatok már le erről az “Ő EGY EZMEGAZ”, ezt nem mondjuk így magyarul, akkor se, ha a gugli fordító így dobta ki.

Egyébként ezt, nagyon kevés kivétellel, szinte minden újságíró benézi, ezért aztán azonnal látszik is, hogy nem a saját fejéből pattant ki a cucc, hanem valami angol nyelvű anyagból nyúlta (ez itt fent egyértelműen fordítás, mert hogy idézet, de akkor is, tessék odafigyelni, azért adják a fizut). 

[thesmeraldogarden-sideblog]

AllMusic kritika | Right Place, Wrong Person

2022 júniusában a BTS, a K-Pop ikonjai, az éves FESTA ünneplésük alkalmából közös vacsorát tartottak, ahol felidézték az együtt töltött éveket és megosztottak egy addig elképzelhetetlennek tartott hírt rajongóikkal: a csapat szünetet tart. Az ARMY-k számára hamar világossá vált, hogy ez a szünet üdvözlendő lesz: minden tag őszintén kifejezte az identitásával kapcsolatos bizonytalanságát, az önmaga hiteles megjelenítésének vágyát, és a rajongók csalódásától való félelmét – olyan dolgokat, amelyeket az ember nem várna a világ legnagyobb fiúbandájától. Ahogy a nyomás enyhült, a tagok fokozatosan kihasználták a szünetet, hogy elmélyítsék saját művészi identitásukat – és kevesen tették ezt jobban, mint a csapat vezetője és fő (main) rappere, RM.

A harmonikus és jól fogadott Indigo albumból továbbfejlődve, RM második (szünet alatti) albuma, a Right Place, Wrong Person elkerüli a BTS lemezektől elvárt hangzást. A hangzás torz és lendületes, Neptunes-szerű1 funk-rap2 hatásokkal. Hogy pontosan hol helyezkednek el ezek az ötletek a spektrumon3, drasztikusan változik – a „Nuts” torz, grimaszra késztető basszusaitól a „Come Back to Me” fütyülő zárójelenetéig – de az egésznek van egy Gorillaz-szerű egysége4 – semmi sem tűnik természetellenesnek ebben a gyorsan változó térben. Egy elismert zenészekből álló csapat dolgozott a háttérben, köztük Mokyo, Rad Museum, Kim Hanjoo, Ohhyuk és Jclef, akik lüktető vitalitást és ügyes hangszeres váltásokat hoztak, míg a kreatív igazgató és közeli barát, San Yawn (az experimentális K-Pop együttes, Balming Tiger tagja) energikus jelenléte tovább fokozta a határok feszegetését. Ez egy találóan féktelen hangzás olyasvalaki számára, aki soha nem volt beskatulyázható.

Ez a nonkonformista alap nemcsak az album hangzása, hanem egész szemlélete is. RM szövegei az értelmezés és felfedezés gondolatai körül forognak, miközben bírálja azokat a barátokat, akik csak “egy újabb álarcot” várnak tőle, homlokát ráncolva a neki kiosztott “diplomata” szerepen, elvetve az elvárásokat, elfogadva “megtört önmagát.” Minden önfejű energiája ellenére Namjoon személyisége ugyanolyan sebezhető marad ezekben a zavaros, kaotikus terekben: a „Nuts”-ban egy viharos egykori szerető a múzsája, míg a „Come Back to Me” egy megfoghatatlan, isteni fájdalomba emelkedik.

Az egyik legjobb szám, a „LOST!” az, ahol a dolgok igazán a helyükre kerülnek. Egy Tyler, The Creator-szerű5 nosztalgikus szintik és párnázott kórusok6 kollázsán keresztül Namjoon eufóriát talál, amikor elveszíti magát a világban, miközben új élményekbe merül, régi kísértések és önbizalomhiány közepette. A Right Place, Wrong Person alapvetően az önelfogadás lemeze, de ez egy olyan önelfogadás, amit sokkal ritkábban látni – ütős és lendületes, sőt, megtört; ez egy zavaros önvalóság tükre, amely soha nem kockáztatja meg a homályos, megerősítő közhelyekre való támaszkodást. Az összes tanulság közül Namjoon egy kritikus igazságot hagy ránk: akárcsak maga az album, az élet is tökéletlensége miatt gyönyörű, nem annak ellenére.

Forrás

A fordítás AI-jal készült, amit a The Smeraldo Garden szerkesztői összevetettek az eredeti szöveggel. A kész verziót átfogalmazás és az esetleges hibák kijavítása után osztottuk meg.

Kredit nélkül, kérünk, ne oszd meg a fordítást!

Lábjegyzet:

A Neptunes egy híres producerduó, akik a 2000-es években nagy hatással voltak a pop, hip-hop és R&B zenére, különleges, futurisztikus hangzásukkal. „Neptunes-szerű” hatás alatt tehát egy olyan modern, egyedi, funkos és hip-hopos hangzást értünk, ami a Neptunes védjegyévé vált. ↩︎

funk-rap: A funk és a rap zenei műfajok keveréke. A funk ritmusokra és a basszusgitár dominanciájára épít, míg a rap jellemzője a szövegelés (rapelés). A funk-rap tehát egy dinamikus, ritmusos stílus, amely ötvözi a funk groove-jait a rap szövegcentrikus előadásmódjával. ↩︎

spektrum: Itt zenei spektrumra utal, ami azt jelenti, hogy különböző stílusok, műfajok közötti átmenetekről vagy keverékekről van szó. A „rap spektrum” például a rap zene különböző irányzatait jelenti, amelyek az alternatív vagy kísérleti raptől a mainstream rapig terjedhetnek. ↩︎

Gorillaz-szerű egység: A Gorillaz egy olyan zenekar, amely számos zenei stílust (rock, hip-hop, elektronika) ötvöz, mégis megőrzi a sajátos hangzását. Amikor valami „Gorillaz-szerű”, az általában azt jelenti, hogy eklektikus, de mégis egységes, jól összerakott zenei produkcióról van szó. ↩︎

Tyler The Creator híres arról, hogy dalai gyakran különböző hangzásokat és stílusokat vegyítenek egy-egy műben. A „kollázs” itt azt jelenti, hogy a dal különböző zenei elemekből, hangokból és stílusokból áll össze, de mégis koherens egészet alkot. ↩︎

párnázott kórusok: Ez a kifejezés arra utal, hogy a kórusrészek „puhábbak” vagy „dúsabbak”, tehát tele vannak rétegekkel és hangszerekkel, ami gazdagabb hangzást eredményez. ↩︎

[europasegglikamagyarorszag]

A művészet halott, és a woke ölte meg? « Mérce

POLITIKAI KORREKTSÉG

A művészet halott, és a woke ölte meg?

Nádas Péter nem-díjáról

A Haus der Kulturen der Welt Nemzetközi Irodalmi Díját Nádas Péter helyett Mohamed Mbougar Sarr kapta, ami felforgatta a kulturális diskurzust májusban, és ennek utózöngéi még júniusban is érezhetők voltak.

A zsűrizési folyamatról két zsűritag, Juliane Liebert és Ronya Othmann számolt be a Die Zeit hasábjain, ahol arról értekeztek, hogy egyes szerzők értékelése során felmerültek bőrszínnel és származással kapcsolatos érvek is, ez pedig vagy segítette, vagy hátráltatta (így Nádast) az adott szerző művének megítélésében. Mindezt magyarul elsőként a PRAE.hu-n foglalta össze Balogh Endre, amit szinte egyből felkapott a független és kormánypárti sajtó. A fordítás bizonyos részleteiben a P. C. ellen uszít (például már az alcímmel, Amikor a politikai korrektség végképp legyőzi az irodalmi minőséget), ugyanakkor torzítással is él, például azt sejteti az olvasóval, Nádas pusztán amiatt csúszott le a díjról, mert úgy találta a zsűri, hogy fehér európai férfi. Bár a Die Zeit-cikket jegyző zsűritagok szerint a tanácskozás során valóban felsejlett szempontként a politikai korrektség, az esztétikai értékelés már ezt megelőzően megszületett, és míg Sarr 5, addig Nádas mindössze 2 pontot kapott ennek kapcsán. Nádas tehát nem a P. C. miatt csúszott le az elismerésről.

A Balogh-féle cikk nyomán kipattant felháborodás itthon a felszínen a jobb- és baloldal egyesülését hozta, és azt a fals képet vetítette elénk, mintha a mindennapokban látszólag egymást nem fedő politikai és esztétikai vélemények egyetlen metszéspontja Nádas Péter lenne.

Az eset a közönséget a woke ellen is összekovácsolta – amelyet ez esetben az USA-ban virágzó alt-right által kisajátított, pejoratív értelemben használt mindkét oldal, pedig a woke annak a „tudatossága”, hogy létezik rasszbéli és nemi megkülönböztetés, míg a politikai korrektség (P. C.) a woke gyakorlati és elméleti megnyilvánulása –, miközben az idősebb és fiatalabb generáció között feszülő ellentétet is kiélezte a hazai irodalmi színtéren.

Woke és woke között is van különbség

A „magyar Európa”, illetve általában Kelet-Európa (legyen az akármennyire is diverz) nem ugyanaz az Európa, mint a nyugati vagy északi, már csak a gazdasági-történelmi múlt és a kortárs közéleti klíma miatt sem. Javarészt olyan szélsőséges h��rek jutnak el hozzánk woke címszó alatt, mint a fekete bőrű diák esete, aki kulturális kisajátítással vádolta a fehér bőrű, raszta hajat viselő társát, John Cleese ön-cancelelése egy brit művészettörténész cancelelése miatt, vagy a saját magát macskaként identifikáló gyerek, ezeken a példákon pedig egyöntetűen hűlünk el. És persze, ezek után igazolni látjuk azt is, hogy a P. C. gáncsolta el Nádast abban, hogy újabb szakmai elismerésre tegyen szert.

Fontos lenne pontosabban megérteni, mi is okozza a woke-ot övező ellenérzéseket. Szükséges először is a saját, magyar vagy épp kelet-európai nézőpontunkból beszélni a woke-ról, az a jelenség ugyanis, amit a díj kapcsán emlegetnek, itthon ritkán tettenérhető kulturális gyakorlatokban.

Megkérdőjelezhető, létezik-e egyáltalán a pejoratív, állítólag diktatórikus woke egy olyan országban, ahol szinte lehetetlen a bizonyíthatóan káros egyéneket (pl. zaklatók, abuzőrök stb.) cancelelni (tehát megfosztani őket financiális, kapcsolati, szakmai támogatásaiktól), ahol a pedofilbotrányok nem szabnak gátat politikusok és egyházi személyek karrierjének, hanem konzerválják azokat, és ahol a hétköznapi valóságunk része, hogy köztisztviselők nem lemondathatók erősen megkérdőjelezhető kijelentéseik következtében.

Ha ilyen szemmel nézzük a német zsűri döntési folyamatát, valójában egy nyugat-európai, kifejezetten privilegizált közeg dilemmájaként jellemezhetjük, amelynek során egyes döntéshozókban élesen munkált a posztkoloniális bűntudat, és a származás, bőrszín, szexuális identitás, valamint az esztétikai minőség közé egyenlőségjelet tettek. Ezt a fajta bűntudatot magam is megtapasztaltam, amikor tavaly Cambridge-ben jártam a Szépírók Társaságával. Az egyik meghívott kutató, a brit középosztálybeli férfi úgy mutatott a múzeumokra a városban, mint a helyekre, amiknek műtárgyait összeloptuk, míg egy másik, helyi nyugalmazott professzor azzal a megjegyzéssel nyomta a kezembe a Fury c. verseskötetet David Morley-tól, hogy végre irodalmi művekben is jól reprezentálják a romákat (persze, tenném hozzá, amennyiben a roma társadalom nőtagjai jósnők, akik viszkit kortyolnak a holdfényben). Mindez a woke elméleti megnyilvánulása volt, azonban a gyakorlat nem tükrözte mindezt: a vacsoránál ugyanezek az illetők többnyire kizárólag a britek politikai csatárazásairól beszélgettek, és egymás tanulmányait dicsérték ahelyett, hogy beszélgetést kezdeményeztek volna velünk, akiket alapvetően azért hívtak meg, hogy a szólásszabadságról beszéljünk a Cambridge-be felvételiző diákok számára az Orbán-rendszer „elszenvedőiként”.

Hasonlóképp említhetném egy friss élményemet: áprilisban meghívtak néhányunkat felolvasni a berlini Akademie der Künstébe, valamint a Haus für Poesie-be a szólásszabadság és az orbáni propagandával szembeni ellenállás jegyében. Amikor utóbbi felolvasás végén, félig viccelődve szóvá tettem – amit egyébiránt régóta gondolok –, hogy mi jelenleg csak Orbán miatt vagyunk egzotikusak számukra, és alapvetően nem érdekelné őket sem a nyelvünk, sem a kultúránk, sem az írói munkásságunk, a közönségen nevetés morajlott végig – mintha annak gyanúja sem merülhetne fel, hogy komolyan beszélek. Persze, hozzá kell tenni, a pohár félig tele: végtére is a hazai közéleti helyzet okán hívnak minket, emiatt kaptunk és kapunk nemzetközi meghívásokat, emiatt nyílnak ki előttünk a rezidencia programok ajtajai, és emiatt részesülünk a csekélynél valamivel több figyelemben a nemzetközi irodalmi színtéren, amit (valljuk be) kár lenne nem kihasználni.

Egyszóval a Haus der Kulturen der Welt zsűrijének döntése véleményem szerint a woke nyugati, elméleti, és ha úgy tetszik, „eldologiasodott” verziójának leképeződése. Ráadásul a woke itthon, legalábbis az irodalmi színtéren, más, „elmaradottabb” utakon jár, mint a „fejlett” európai társadalmakban. A norvégoknál például nem értelmezhető a „női irodalom”, de a „nemzeti irodalom” fogalma sem, hiszen náluk a költészetnek mára leginkább öko-költészeti tétje van. Félreértés ne essék: a klímaválság nem elnyomta a feminista törekvéseket, hanem a kettő együttállásából erősödtek fel az öko-feminista hangok. Itthon mindeközben „feminista forradalom” címen minden egyes női szerző megkapja vagy megkapta – én, összeszámoltam, tizenkétszer – azokat az unásig ismert kérdéseket az interjúkban, hogy „van-e női irodalom?” és hogy az adott szerző „női szerzőnek vagy szerzőnőnek tartja-e magát?”, ráadásul a női szépírók még mindig félve mernek előállni a hagyományosan női témákba sorolt kéziratokkal, hiszen azok nem illeszkednek a hazai patriarchális irodalmi tradíciókba.

Egyszóval más az, amikor a hazai irodalomkritika női térnyerésből fakadó unottsága és konzervatizmusa miatt nem mernek írni a nők valamiről, mint amikor ez a probléma már mondhatni meghaladott dolog, és ezért a feminista irodalom egyéb, fenyegető jelenségekkel (is) kapcsolódik össze.

Magyarországon, ahol nem ratifikálták az Isztambuli egyezményt, és (Európában utolsóként) az esemény utáni tabletta továbbra is receptre kapható, fontos a nyugaton woke-nak becézett tudatosság egyes, még ha gyenge elemeinek jelenléte, és még inkább fontos lenne, ha ennek gyakorlatai beépülhetnének a magyarországi kulturális gyakorlatok közé.

Ez az elv ugyanis legalább kicsit képes volt alakítani az elmúlt években azon, hogy a női szerzőket is figyelembe veszik-e a díjak, ösztöndíjak odaítélésekor, és azt is látni, hogy mindennek köszönhetően mostanra talán a szülés után is nagyobb eséllyel képesek megragadni a női szerzők az irodalmi pályán.

Ezek viszont a nők, akik bizonyos szempontból így is jobb helyzetben vannak, mint például a queerek. Valósággal csodaszámba megy, hogy egy nyíltan leszbikus költészetet képviselő fiatal szerző első kötete megjelenhet hamarosan (sőt, hogy egy rangos kiadó be is mert állni mögé, és nem a téma, hanem az esztétikai minőség miatt). Még a queereknél is láthatatlanabbak a roma szerzők. Az ő esetükben is hiszem, a woke-ot is részben meghatározó megfontolások lennének képesek jó, egészséges táptalajt biztosítani ahhoz, hogy elszámoljunk a romák kulturális kizsákmányolásával, társadalmi kirekesztettségével.

Generációs szembenállás

A Nádas-ügy ürügyén idézte meg egy idősebb férfi szerző Facebook-kommentben a Mastercard Alkotótárs-díjra jelentkező, 35 év alatti szerzők munkaterveit, akik olyan témák köré szövik készülő kötetüket vagy regényüket, mint a nők közötti kapcsolatok, az abortusz, az időskori önrendelkezés stb. A szerző költői kérdése így szólt: „lehet, hogy azt érzékelik [ezek a szerzők], hogy így több az esélyük elnyerni a zsűritagok bizalmát?”. A szerző kilétét azért nem fedem fel, mert alapvetően nem a személye fontos, hanem az, amit írt, és ami véleményem szerint kifejezi a generációjának, az alapvetően magukat baloldalinak, és sok esetben liberálisnak valló szerzőknek a (szélső)jobboldal felé tolódását. A komment többek szerint is burkoltan arra utalt, hogy a fiatal generáció azért fordul a társadalmi témák felé, mert díjesőt remél ezektől, és ez a vélt vagy valós jelenség leképezi azt a trendet, miszerint nem a szövegminőség fontos többé, hanem a tematika és/vagy a szerző származása, bőrszíne, szexuális identitása, neme. A kommentelő beillesztett egy cikket is, ami azt elemzi, hogy a woke a demokrácia lezüllesztésének záloga, így tehát – értelmezem a két kommentet együtt – a woke jegyében született művek és döntések egyértelműen a válságok korának hírnökei.

A 90-es és 2000-es években született írógenerációknak azonban nem holmi póz társadalmi témákból inspirálódni. Számukra olyan evidens a társadalmi szerepvállalás, mint a posztmodern alkotók első és második hullámának az, hogy az írott szöveg tétje a dekonstrukció, a nyelv határainak feszegetése, a cinizmus, ami azonban sok esetben súlytalanná, és az olvasók nagy(obb) hányadát kirekesztő játszótérré tett alkotásokat.

A posztmodern „köldöknézegetés” kapcsán tehát joggal merülhetne fel egy szintén burkolt kérdés: „nem inkább a szemellenzős irodalmi művek járultak hozzá ahhoz, hogy nem figyeltünk a minket körülvevő társadalmi és politikai problémákra?”.

A kommentelő továbbá vélhetően nem vette észre, de az általa megidézett részletek főként női szerzők munkatervéből származnak. Itthon a mai napig szemforgatással tekintett irodalmi téma a nők és gyermekek hátrányos helyzete, az erőszak, az abúzus, a vetélés, de egyébként a homofóbiával, a rasszizmussal szemben stb. iránt elkötelezett irodalmi művek is elenyésző számban vannak jelen, mindezt pedig a hazai irodalmi szféra előszeretettel sorolja lesajnálóan a „traumairodalom”, az „aktivista” vagy épp az „önéletrajzi irodalom” kategóriába – és általában a „trendi” témák közé. Felmerülhet, hogy – a német zsűrihez hasonlóan – a hazai irodalmárok sem csupán esztétikai megformáltságukon keresztül szeretnének hozzáférni a művekhez. A szerzők tematikai besorolása mint minőségjelző nyugaton sokkal kevésbé jellemző. Sem Joan Didion, sem Édouard Louis, sem sok egyéb kortárs szerző műve kapcsán nem lehet különösebben műfaji besorolással, tematikai értékítélettel találkozni azok szakmai elemzésekor, annak ellenére, hogy számos kortárs szerző a saját traumáiról (pl. gyász vagy nemi erőszak) vagy épp hátrányos megkülönböztetéséről (pl. homofóbia) ír.

Az is megfigyelhető, hogy itthon a női szerzők és queerek gyakrabban jelentkeznek olyan kézirattal, ami jelenünk társadalmi problémáival foglalkozik – és félreértés ne essék, nem szentencia-szerű, „aktivistáskodó” alkotással –, mint a férfiak, és talán épp amiatt, mert, ahogy fentebb már utaltam rá, még nem zajlott le a nők és queerek „térkövetelési” forradalma sem esztétikai, sem intézményi szempontból, tehát őket, már csak helyzetükből kifolyólag is, jobban foglalkoztatják a társadalmi visszaélések. Éppen ezért, amikor pejoratívan woke-nak nevezzük a hazai fiatal irodalmat, azt is fontos észben tartani, hogy valójában azt mondjuk, idegesít minket a nők és queerek egyenjogúsági harca, és hiányzik nekünk a férfiak által kialakított irodalmi kánon, amiben férfi heteró nézőpontok, férfi heteró sorsok és férfi heteró műfajok érvényesülnek.

Míg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a posztkoloniális bűntudat és az identitáspolitika erőse(bbe)n befolyásolhatja a kulturális döntéseket, addig Kelet-Európában, így Magyarországon is, ezek a diskurzusok gyakran más hangsúlyokkal és előjelekkel jelennek meg, és érezhetően a jobboldali diskurzus által szivárognak be a baloldali gondolkodásba, miközben alapvetően hiánypótló szerepet töltenek be.

Tehát amikor baloldaliként a politikai korrektség ellen kelünk ki, és épp olyan devalválva használjuk ezt a fogalmat, mint a jobboldal a liberális (libsi, libernyák, libbant) kifejezést, akkor pusztán azt tanúsítjuk, hogy nézeteink jobboldali, sőt, szélsőjobboldali irányba tolódtak az elmúlt évek folyamán. Ebben nemcsak a közélet, a kormányközeli és független sajtó, hanem a mi reflektálatlan médiafogyasztási szokásaink is ugyanolyan hibásak.

[berillke]

A legrosszabb az amikor nem tudod, hogy tovább várj vagy inkább feladd

[jen-morrison-daily]

Meet the Designer: Jennifer Morrison

Ebben a cikkben már írtam a Dressember mozgalomról, hogy mit is jelent és mi is ez. Az idei Dressember, ami megint Decemberben teljesedik ki és amiben Jen is részt vesz újra, mint nagykövet, már nem csak ruhákat vásárol és abban van december minden napján, hanem ő maga is tervezett egy ruhát különféle színekben, amit a fenti képeken meg is tudtok nézni. Készült hozzá egy rövidebb interjú is, amit a Tovább gomb után tudtok magyarul is elolvasni.

Hivatalos oldal Jen ruhái

Ismerje meg a tervezőt, Jennifer Morrison-t

Jennifer egy nagyon tehetséges nő. Lehet, hogy már felismerte ön a szerepeiről, mint Emma Swan az Egyszer volt, hol nem volt sorozatból, vagy mint Allison Cameron a Doktor House-ból. Mint színésznő és producer, már szert tett a hírnévre, miközben kecsességét mutatja ki minden áldott nap. Ezért is tudtuk, hogy az öltözete ugyanolyan időtálló és klasszikus lesz, mint ő maga. Mint a 2017-es Dressember nagykövet, Jennifer mély elkötelezettséget mutatott a modern rabszolgaság megszüntetésében. Megtiszteltetés számunkra, hogy támogathatjuk őt és örömmel mutatjuk be Önöknek a "The Jennifer" ruhákat.

Meg tudod mondani nekünk, hogy miért fontos, hogy a Dressember része legyél, és miért tervezted meg a ruhát úgy, ahogy tetted? A Dressember egy olyan szervezet, amely nagyon praktikus módon találta meg a pénzt, hogy harcoljon egy nagyon fontos ok miatt. Szerettem volna valami egyszerűt és klasszikusat tervezni - Valamit, amiben tudom, hogy jól érzem magam és mások is.

Meg tudod mondani nekünk ki az a nő, akit csodálsz? Imádom a húgomat. Ő egy hihetetlen anya, és ő is mindig valami újat alkot. Énekes, dalszerző és festő. Számtalan eszközön játszik. Ő a szeretet aurája, ami arra ösztönzi a körülötte lévőket, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

Elképesztő, hogy mennyi biztató nővel vagy körülvéve, nem?  Nagy sikert arattál a filmiparban is.  Milyen tanácsot adnál a fiatal Jennifer-nek, ha vissza tudnál menni az időben? Mindig meg kell teremteni a saját lehetőségeiteket. Soha ne arra várjunk, amíg valaki felfedez.

Jen kedvenc idézete

Nem folytathatjuk életünk következő fejezetét, amíg az utolsót meg nem ismertük. - névtelen

[az-uveghegy-visszavalthato]

"nem volna szép, ha csak simán normális emberek lehetnénk?"

-Gorillaz

[next-time-imma-stay-asleep]

szükségem van még egy magányos éjszakára

hit my line // chase atlantic, plvtinum

[buborekosasvanyviz]

“ -Mi volt a legdurvább igazság, amit megtanultál?

-A világ nem fog jobban bánni veled csak azért, mert jó ember vagy.„

[annak-akit-szerettem]

"Csak egy pokol van. Az, amiben mi élünk most."

[barbara-barb]

Néha ... a sebeink gyógyításának egyetlen módja az, ha békét kötünk az őket létrehozó démonokkal

[ne-sirj-ha-elmegyek]

"Lehet, hogy a férfiak fedezték fel a tüzet, de a nők jöttek rá, hogyan kell játszani vele."

-Sarah Jessica Parker