#régi sebek

[ludd-tabornok]

A hétvégén megemlékeztek a városban arról, hogy Napoleon seregei megostromolták Zaragozát 1808-09 telén.

Több, mint 350 kosztümös hagyományőrző játszotta újra a csatajeleneteket két napon át városszerte több helyszínen, nem csak helyiek, hanem Európa számos országából is érkeztek.

Bár a város végül elesett, a harcok és a nyomukban dúló tífuszjárvány több, mint 70000 áldozatot követelt, a megemlékezés mégsem a régi sebek nyalogatásáról szólt, hanem tisztelgés volt az elesettek előtt.

Az Aljafería ostromát mentünk ki megnézni. A narrátor szépen elmesélte az előzményeket amíg az ostromlók érkezésére várt a tömeg.

Kicsit le is égett a déli oldalam, így március közepén.

Ez az utolsó nem saját kép, de pl. jól látszik rajta mekkora füstkarikát lőttek az ágyúval.

[feluton]

Régi új sebek

Most már napok óta annyira fájt a lábfejem, hogy amikor megérkeztem az adott nap, akkor kb. egy órát kellett szánnom arra, hogy sikítok (magamban) a fájdalomtól. Amikor beértem Sahagún-ba, egy sötét, múzeumszerű helyen kellett becsekkolni a zarándokszállásra. A becsekkoltatós hölgy egy vitrin mögött ült, én pedig mozdulatlanul feküdtem a vitrin ablakra merőlegesen a földön, mint egy kriptában a ravatalon, amíg vártam, hogy bevigye az adataimat, annyira fájt. Azt gondoltam, hogy ez normális, mert túl sokat megyek, főleg a normál életemben kialakult trendhez képest. Aztán tegnap elkezdtem közelebbről nézegetni a lábfejemet, és ahogy húztam, vontam, masszíroztam, egyszercsak felszakadt a nagy lábujjam tetején a bőr, és a körmöm mögül egy halom genny jött ki. Elkezdtem bizergálni a másik lábamat is, ugyanez. Azon a helyen az első napok óta fájt, pont azóta, hogy elkezdődtek a vízhólyagok. A vízhólyagok látszódtak, kezeltem őket, meggyógyultak már. Ez ugyanakkor keletkezett, mint az összes többi, de mint egy kukta, folyamatosan gyűlt benne a feszültség láthatatlanul pokoli fájdalmakat okozva, jóval később kiderülve, hogy ez is onnan van. Amióta felszakadt, elkezdett enyhülni a fájdalom a nap végén is. Most úgy tűnik, hogy minden seb szép lassan begyógyul, és nem keletkezik már új sem szerencsére. Megszokta a testem a terhet, alkalmazkodik.

Vajon lesz-e valami ilyen gennyes meglepetés még pár év múlva, ami most még csak sajog?

[metalindex-hu]

Metallica: 72 Seasons

Metallica: 72 Seasons - https://hardrock.hu/metallica-72-seasons/ -

Nehéz véleményt megfogalmazni egy ekkora mamutzenekar esetében, mint a Metallica, mert legyen a saját véleményed bármi, biztosan fájni fog valakinek. Jómagam a One klipjének hatására kezdtem a hajamat növeszteni 13 éves koromban, tehát elég régi a kapcsolatunk ahhoz, hogy elmondhassam magamról, hogy erősen meghatározták a suhanckoromat. Mindig is rajongva vártam az új anyagaikat, még azután is, hogy már igazából nem volt tétje, mert már rég túl voltak a zeniten. Nálam a ’Load’-’Reload’ páros is fordítva működött, mert a megjelenéskor lelkes voltam és nagyon tetszettek, az idő múlásával azonban egyre jobban szerettem ki belőlük, és mára már olyan szintre jutottam, hogy soha nem veszem elő azokat a lemezeket. Persze egy-két dalt meghallgatok szökőévente a videómegosztókon, de ennyi. A ’Death Magnetic’ lemezt tudtam újra szeretni és a ’Hardwired…To Self-Destruct’ koronggal sincs alapjában véve bajom, 1-2 dal kivételével rendben van az anyag.

A ’72 Seasons’ koncepciója nagyon tetszik. A 72 évszak, amely az életünk első 18 éve, ami a valódi és a nem valódi énünket formálja. Benne lehet az, amit a szüleinktől örököltünk, amit tőlük vagy akár épp az ellenük való lázadásból tanultunk. Valamint a sebek és csalódások, amelyeket gyerekként vagy fiatal felnőttként sokkal nehezebben dolgozunk fel, mint meglett és sokat tapasztalt emberként. Végül pedig valahol itt a 18 éves kor környékén lehet az egyik legfontosabb választóvonal az életünkben, és itt dől el igazán, hogy milyen emberekké válunk. Megragadunk-e a gyermekkorban és kényszeresen ragaszkodunk minden emlékhez, amit gyerekként megtapasztaltunk vagy tovább tudunk lépni, és tudunk érett felnőttként viselkedni a társadalom részeként. Ezek nagyon kemény pszichológiai gondolatok és felvetések, amelyek bizony a tudat alatt mindenkinek meghatározzák az életét, még ha nem is jut eszünkbe ez a hétköznapokban, amikor akármilyen apró kis dologban döntést kell hoznunk.

A semmiből érkezett Lux Æterna nagyon meglepett. Nem is azzal, hogy minden előjel nélkül egyszer csak megjelent, hanem azzal, hogy már első hallásra tetszett. Valóban igazi old school hozzáállás jellemzi, mintha valami fiók mélyéről ásták volna elő a próbateremből. Végig húz a lendülete és James óriásit énekel benne. Fel is csigázott annyira, hogy várjam a komplett anyagot. Az azt követő Screaming Suicide-hoz és az If Darkness Had A Sonhoz kellett néhány hallgatás, hogy leessen a tantusz, de összességében azok is rendben vannak. A címadó tekintetében viszont azt éreztem, hogy alapjában véve jó a dal, csak túl van játszva, felesleges körökkel húzzák el, a negyedik perc után már tulajdonképpen nem történik benne semmi.

A nagyon jó marketingfogásnak bizonyult mozi hírére is hevesebben vert a szívem és tényleg újra tinédzsernek éreztem magam, annyira vártam az élményt. Sajnos már a második dalnál összeráncoltam a szemöldököm és tettem fel a kérdést magamnak: „Ez mi?” Én kis naiv azt gondoltam, hogy biztosan látunk majd 12 kafa kis klipet – mert a Metallicától ezt vártam volna, hogy megadja a módját –, de sajnos legtöbbször csak némi Winamp-vizuálra futotta, amely nemhogy nem adott hozzá a zenei élményhez, hanem még talán el is vett belőle. Így sajnos csalódottan, leszegett fejjel távoztam a moziból. Azóta persze már javították a hibát, mert a Shadows Follow és a Room Of Mirrors is egy egész korrekt képregényes klipet kapott. Szerintem a jegyvásárlók megérdemelték volna a minimum ilyen minőségű kisfilmeket.

Többszöri meghallgatás után az album egésze viszont rendkívül felemás érzéseket vált ki belőlem. Rohadt fura dolog szembesülni azzal, hogy minden hibája ellenére egyszerűen nem akarok mást hallgatni. Annak ellenére működik, hogy a címadó túl hosszú, a Shadows Follow-t se tettem volna második dalnak – mert az is inkább a gyengébbek közé tartozik –, a Crown Of Barbed Wire és a Sleepwalk My Life Away – még ha a refrén javít is rajtuk valamicskét – is elnyújtott. Egyben az album nálam valamiért mégis működik. Talán épp a nosztalgiafaktor miatt, amit a kamaszkoromban tapasztaltam valahol az 52. évszak környékén. Talán azért, mert minden dalban találni egy-egy kiugró riffet vagy dallamot, ami a fülemben ragad és ami miatt érdemesnek találom újra és újra elindítani. A záró Inamorata viszont nemcsak a hosszával emelkedik ki, hanem maga a dal is a legélvezetesebbek egyike az albumon. Rendkívül jól felépített a szerkezete, amelynek a hossza sem vesz el semmit az értékéből. Black Sabbath-hagyományokra épülő doomos dal óriási refrénnel és középrésszel, amelyre az ikerszóló teszi fel a koronát. A dal 11 perce észrevétlenül repül el felettem. A ’Load’-korszakot idézi fel, valahol a Bleeding Me–The Outlaw Torn–Fixxxer mezsgyéjén haladva, de magasan túlszárnyalva azokat.

Összegzés:

Nyilván az idő fogja eldönteni, hogy mennyire lesz tartós a lelkesedésem, de jelenleg azt gondolom, hogy a ’72 Seasons’ egy erős album, amely persze lehetett volna még jobb, ha ösztönzi valaki Kirköt arra, hogy a kamuzás helyett olyan fülbemászó és dúdolható szólókat írjon, mint amilyenek a ’Black’ albumon voltak, vagy ha Lars Ulrich többet vállalt volna a 2/4-nél, mert sokszor tényleg egysíkú és unalmas, amit üt. James viszont talán még sohasem énekelt ilyen jól, mint itt. Azt is gondolom, hogy ez az eddigi legönismétlőbb album, ami talán abból adódik, hogy nem akartak mások lenni, mint amik, hanem végre csak lazán nyomni, ami jön belőlük. Ez a felszabadultság át is jön a dalokból, igazi örömzene ez, ami már rég nem thrash metal, ez egyszerűen csak a Metallica, amely minden megmozdulásával rezgésben tartja a világot.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2023 Kiadó: Blackened Recordings Stílus: metál Származás: USA

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, fekete és lila színű dupla vinyl.

Zenészek:

James Hetfield – ének, gitár Kirk Hammett – gitár Robert Trujillo – basszusgitár Lars Ulrich – dobok

Dalcímek:

01. 72 Seasons 02. Shadows Follow 03. Screaming Suicide 04. Sleepwalk My Life Away 05. You Must Burn! 06. Lux Æterna 07. Crown Of Barbed Wire 08. Chasing Light 09. If Darkness Had A Son 10. Too Fare Gone? 11. Room Of Mirrors 12. Inamorata

[nehez-az-elet]

És tessék, fel szakadtak újra a régi sebek

[lookinsideme-imdemon]

Fáradtan robogok a hajnal felé,

A nélküled töltött időt, nincs aki elviselné.

Zubbonyként hordom szeretettem,

Nehéz sebek súlya borìtja be mindenhol,

Félek az időtől, mikor ágyam nem veled vetem,

Félek minden pillanattòl amikor hiányzol.

Nekem nem volt még ilyenem,

Néha csak a csend beszél helyettem.

Az a mardosò valóság, hogy szeretlek

És most tényleg, ha itt az idő, én meghalnék helyetted.

Várlak vissza karjaimba, mint a májusi esőt

Sìrom minden földkupaca a Te szeretőd.

Nem akarok más lenni, csak a te nőd.

Társad leszek, igérem, még velem fut az időd.

Várok, és minden lélegzetem neked adom,

Ahogy siklik a déli hegytetőn, a szán a havon.

Vonakodva kapja fel a fejét mindenki körülöttünk,

Hogy minket körül ölel az az öreg régi báj.

Amikor ölelsz és én veled táncolok,

Tudom, hogy ez a mi helyünk,

És bár a fájdalom lelkembe váj,

Kis patakként csordogàl,

Minden kélyes sòhaj, és felölel a mámor,

Mert fejemben és szìvemben is tanyát ver Ámor.

Gondos kertészként ápolod a vàgyam,

Hogy levessem koronám, és át adjam váram.

Földre zuhan nehéz mellvértem,

A harcos királynőnek leáldozik a mellében.

Szíved ròzsaszìn fonállal fontta körbe ujjam,

Máskor nem esett ilyen jól, hogy szerelembe fuljam.

Megremegett velem a föld és az ég is,

S már százszor hallottam mi lakik szìvedben,

Hogy madár repült, és vitte egy üzenettel,

De kérlek, mond el újra, mégis.

[ahogyelkepzeltem]

Azon gondolkodni, hogy milyen kamu Buddha tanácsokat adnál az útmutatóra vágyó ostobáknak, majdnem olyan inspiráló, mint igazi Buddha tanításokat olvasni.

Szóval, hogy itt az én mai napra rendelt okosságom, hogy ugyanis minden csak nézőpont kérdése. Nagyon erősen dolgoznak a flashbackjeim, nagyon intenzíven vágnak vissza régi pillanatok, és olyankor a testem lelkem összerántó feszültségtől azonnal rá tudnék gyújtani. Néha rá is gyujtok.

Tavaly ilyenkor már elég pontosan éreztem, hogy akármi is volt az, ami volt köztünk kezdi a végét járni. De hát nem beszéltünk róla, amitől én feszült lettem, és kibaszottul ideges, és ami őt is idegbe tudta rakni egyből, hát próbáltam aknkákat elkerülve közlekedni. Nem sikerült mindig, de néha igen.

Na.

Szóval most jönnek vissza a kisebb, nagyobb képek, hogy még a város emléke is megkeseredik a számban ud so weiter, nagyon jól tudom gyötörni magam ezekkel. Eddig mindig azt mondtam magamnak, hogy oké, oké most rossz, de majd elmúlik.

Aztán most az jutott eszembe, hogy érzésre ez olyan, mint mikor rosszat álmodok. Az a szorongás, az a belső feszültség, az a menekülési vágy. De amikor rosszat álmodok, fel is ébredek belőle, és még tudok könnyebbülni a gondolattól, hogy végre vége van. Sőt, rendkívüli esetekben képes vagyok fölébreszteni magamat.

És így jutottam arra a gondolatra, hogy jó, oké, de vége van. Felébredtem, se feszültség, se aknák, lehet megkönnyebbülni. Élünk mindketten és nem haltunk bele, nem kell feltámasztani a szorongást, ha el is tud múlni, amint kinyitom a szemem.

Ami egyébként nem megy olyan könnyen, nagyon erős megszokás tud lenni úgy az önsajnálat, mint a sebek felesleges basztatása. Néha nehéz lefogni a saját kezem, hogy ne nyúlkáljak, erős reflex lett ez.

De a megkönnyebbültség érzése annyira euforikus, és olyan jó, hogy talán annak is épp úgy a függője lehetek, mint a magam basztatásának.

Nem biztos, hogy egyik addikcióból a másikba szédülni okos dolog, de eseti megoldásnak még jó is lehet.

Menjetek békével, remélem ma is sok okosságot hordtam össze.

Csók,

Marla

[aranysziv]

azt hiszem, talán, két embert. igen, két embert. ez volt a válaszom. ez volt a válaszom arra a kérdésre, hogy sokakat engedtem-e magamhoz igazán közel a múltban. kérdezett róluk, de most újakat. más megközelítésből. tudta már jól, hogy ki kicsoda, hogy ki az a két ember, de még mindig nem tud mindent. gondolom, majd eljutunk oda is, bár lehet nem. az egyikükkel még nem gyógyultak be a sebek, olykor nyalogatom is őket, és ezt ő is tudja. észrevettem, hogy nem is kérdez róla sokszor, meghagyja a teret, hogy én beszéljek róla, csak akkor, amikor éppen akarok. vannak olyan alkalmak, mikor nem, vagy nem annyit. vannak olyan alkalmak, amikor meg csak róla. nem tudom mitől függ. a másikkal pedig... hát igen, most sóhajtottam. ez most róla fog szólni - hosszú idő után először. másokat is engedtem magamhoz közel rajtuk kívül, de ők ketten mégis külön kis helyet foglaltak el a szívemben, és jóval több szeletet is kaptak belőlem, mint bárki rajtuk kívül. az meg más kérdés, hogy mennyire becsülték meg.

szóval vele nőttem fel, és ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy mit tett, ezt senki nem veheti el tőle. még én sem. úgy ismer, mint a rossz pénzt. néha magam is meglepődök rajta, bár ez kölcsönös. ismerjük egymás családját, egymás régi barátait. tudjuk, ki mit szeret, ki milyen zenét hallgat, mi az, amire úgy igazán vágyunk. tudjuk, hol rontottuk el, tudjuk, mit nem kellett volna, úgy emlékszünk mindketten a történtekre, mintha csak tegnap történt volna, pedig már évek teltek el. ahogy telt az idő, voltak időszakok, amikor nem beszéltünk. néha előkerült, hol a bűntudat gyötörte, hol csak tudni akarta, hogy hogy vagyok, hol csak velem álmodott, és az eszében voltam. az elején emlékszem, hogy nehezemre esett vele beszélni. nem éreztem magam biztonságban, hiába voltak köztünk kilométerek. az elején azt gondoltam, hogy soha nem fogom tudni neki ezt megbocsátani. hogy valami olyat tört el bennem, amit nem tudok helyrehozni. és igazából feldolgoztam, amit fel kellett, de azt hiszem megbocsátani neki nem tudtam. az Isten biztos igen, de én nem. emlékszem, mikor a lépcsőházból bementem a lakásba, és nekidőltem az ajtónak, mert nem akartam elhinni, ami történt, annyira sokkos állapotban voltam, hogy kellett egy biztos pont, ami megtart. hallottam, hogy egy darabig ő is csak ott állt, lassan indult el. emlékszem a lépéseinek a hangjára. nem rám volt dühös, hanem magára, ezt már akkor is tudtam, mégis utólag értettem csak meg igazán. ezek után nyilván nehéz volt, nem véletlenül költöztem el a városból. bár mindig vágytam Budapestre, ez tény, gyerekként azok voltak a legszebb heteim, amiket a keresztanyukáméknál töltöttem. és amikor később, az egyetem nyílt napjára elkísért engem ez a fiú, az akkori barátom, emlékszem, hogy a parlamentnél sétáltunk, fagyiztunk, de érezhetően melankólikus volt a hangulatunk, mert ő tudta, már akkor tudta, hogy ide vágyódom. ez még a törés előtt volt pár héttel, és akkor még minden rendben volt köztünk, de mégis ahogy ott sétálgattunk, ráült a beszélgetésünkre a szomorúság. ő volt az, aki kimondta, hogy jelöljem meg első helyen Budapestet. tudta, hogy miatta maradnék otthon, de azt is tudta, hogy itt van a helyem. utólag sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés, és hogy talán azért tette azt, amit tett, mert tisztában volt vele, hogy másképp nem jönnék el, jobban szerettem őt, minthogy otthagyjam. sosem kérdeztem ezt meg tőle, sőt, soha nem beszéltünk arról az estéről a lépcsőházban, de még ha így is van, ha ezért tette, vagy részben ezért, akkor sem tudnám ezt neki megbocsátani.

de az érzelmek nem egyszerűek. örvény, ami bennem van, kifürkészhetetlen. neki másképp alakult az élete, mint az enyém, gyakorlatilag megvalósította azt mással, amit egykor velem tervezett. emiatt volt, hogy kölcsönösen gyötörtük a másikat, mintha nem lett volna elég az, ami a múltban történt. aztán valami megváltozott. vagy talán ő is, vagy én, vagy mindketten. megváltozott a kapcsolatunk, a bizalmunk. volt egy időszak, amikor még egészen sokat is kerestük egymást. neki ugyanúgy volt párja, és én is mást szerettem, mindketten tisztában voltunk a helyzettel, de nem is keveredtek ebbe a régi dolgok. valamilyen szinten ez egy új lap volt, ha nem is teljesen tiszta. rádöbbentem, hogy függetlenül a sok bántástól, olyan kapocs van köztünk, ami mindig össze fog minket kötni. amikor két ember ennyire ismeri egymást, hát, ő sem az a tipus, és én sem, aki csak úgy búcsút tud inteni. de ha ez szoros viszony, és nem hagyunk a másiknak teret, és megint napról napra beszélgetünk, akkor egy idő után az a baj vele, hogy újra akarja kezdeni, én viszont nem. elvitte őt a hév, a hiány, amit irántam érzett sokáig, megint előtört belőle, és kész lett volna mindent feláldozni csak ezért. miközben jól tudta, hogy én nem akarok már hazaköltözni, és hogy ez a történtek után már nem is működne köztünk. szeretjük egymást, igen, bármilyen furcsa, de nem ugyanúgy. nagyon nem ugyanúgy. meg kellett vele ezt értetnem, és be kellett látnia. nem volt egyszerű dolgom, mert éppen én is próbáltam lezárni magamban dolgokat valaki mással, és közben hagynom kellett időt ennek is. óvni akartam őt, és tudtam, hogy amit teszek, az helyes. nincs értelme magában ápolni a reményt, ha én tudom, hogy ez már nem ugyanaz, hogy már én nem vagyok ugyanaz, hogy már nem tudom neki azt adni. tudom, hogy bánja, amit tett, tudom, hogy amit úgymond kapott az élettől, az hiába megközelíti azt, amit régen tervezgetett a maga módján, de mégsem ugyanaz, és ez fáj neki. hogy amikor beszélünk, amikor hallja a hangom, emlékeztetem őt, minden egyes szavammal, és ez nem fair, nem akarom ezt tenni vele.

elmondtam neki, hogy szeretem, hogy mindig is fogom. elmondtam neki, hogy hogy látom a régi kapcsolatunkat, és nehéz volt. elmondtam neki, hogy bizonyos dolgokat ha nem veszek figyelembe, akkor ő ugyanaz a srác nekem, akire olyan szerelmesen néztem Egerben 18 évesen, ugyanaz. de nem kell a látszata sem neki, sem nekem, annak, hogy itt vagyunk egymásnak, miközben valójában nem. mindkettőnknek hiányoznak régi dolgok, nagyon régiek, de úgy érzem, hogy ott a lépcsőházban ez eltört. és én nem haragszom rá azért, mert talált valakit utánam, sőt, kellett idő, nyilván, de örülök neki. legyen vele, tényleg, legyenek boldogok, ezt kívánom. szeretném, ha úgy lenne ott neki, ha úgy tudna ott lenni neki, ahogy régen nekem volt ott. akire igazán számíthattam mindig. kértem, hogy ami van neki mással, abba ne vigyen bele valaki mást, engem sem, mert az fájni fog neki. elmondtam, hogy jót akarok, és hogy tudom, hogy tudja ő is. ahogy azt is, hogyha bármi baj van, én mindig itt leszek, és mindig megtalál. mert már 10 éve ismerem őt és szeretem, ha másképp nem is maradhatok meg neki, az őrangyala, hát, az leszek. azt mondta, hogy szeretné az én javamat nézni. kértem, hogy ne az enyémet, hanem az övét, az övékét, de szerinte ez csak rólunk szól. én meg mondtam, hogy már nagyon rég nem. mert a MI nekem mást jelent már. és akkor újra megszakadt.

fájt, hogy mindig így vagy úgy, de búcsúzkodnom kell. egyik helyzetben itt vagyok, a másikban meg pont ott, ahol ő, csak valaki mással szemben. ez nekem, ami vele volt, kevésbé fájt, főleg hogy tudtam, hogy jót teszek, de rajta láttam, hogy neki nagyon. aztán telt megint az idő. néha eszembe jutott, láttam, hogy én is neki, de nem írtam. ő sem. mintha egy kihalóban lévő nyelven beszélnénk, egyre kevesebb szó. így volt ez már egy ideje. aztán megkeresett. de nem azért, mert baj van, hanem csak beszélni akart. féltem belemenni, mert nem akartam, hogy elölről kezdődjön valami, aminek a világon semmi értelme nincs, de biztosított róla, hogy tudja, és hogy ő sem akarja. csak beszéljünk. így aztán telefonáltunk. két és fél órát egyik este, amikor volt egy kis időm szabadon. és csak kötetlenül beszéltünk. mindenről. hogy ki hogy van, hogy kivel mi történt amióta nem hallottunk egymásról, mindent, tabuk nélkül. és olyan könnyű volt. beszéltem neki arról, mikor apa kórházba került, és hogy nagyon nehezen jöttek rá arra, hogy mégis mi baja van, és hogy azóta mik történtek vele. azt is elmeséltem, mikor pár hete meg anya került kórházba. hogy mennyire féltem, elmondtam neki mindent, ő félszavakból is ért engem. kérdezte tőlem a nagynénéméket, meg a nővéremet, emlékszik mindenkire. én is faggattam őt a kis unokaöccséről, akivel én már soha nem találkoztam, de rengeteg fotóval büszkélkedett még tavaly. kérdeztem én is az anyukáját, aki a világon a legfinomabb gombalevesét készíti, de hát kis előnyből indul, hiszen séf. meséltünk egymásnak a munkánkról, hogy ki milyen hobbit űz, hogy megy az edzés, jó-e a kocsija. tényleg mindent. mint két olyan ember, akik ugyan tovább léptek, de a szívükben mégis hagytak egymásnak helyet. bosszankodott valamin, hogy ez meg az nem úgy van, ahogy kellene lennie, és hogy ő csak azért sem áll bele. mondtam neki, hogy én emlékszem a jó oldaladra, és tessék inkább rá hallgatni, mire azt válaszolta, hogy jó, de azt csak te ismered, és te meg jó messze vagy (mert inkább csinálja tovább a hülyeséget nyilván). nevettünk, mert régen mindig azt mondta, hogy amikor beszélek, az olyan, mintha a szíve hangja lennék, mintha a szíve szólalna meg. úgyhogy tényleg csak én ismerem azt az oldalát. de olyan jóízűen nevettünk ezeken, olyan könnyedén, amire már nagyon rég nem volt példa. leírhatatlanul jól esett. meg igazából tudni róla, hogy mi újság vele, na az is. szeretem őt jólétben tudni, egészségben, boldogságban. ahogy ő is engem. és a végén úgyis csak ez számít igazán. ezért sóhajtok. mert kifejezetten egy megkönnyebbülés ez. ha vannak is zűrzavarok máshol, akár bennünk is, legalább itt minden rendben. kellett ez a beszélgetés, mert ha nem is mindent, de amit az ő szintjén tudott, azt feloldotta bennem. ez csak jó. tisztán jó. és csak ülök, és elöntött a hála. ez a pillanat, ami most van, nagyon értékes nekem.

[hannakalandjaiazelettel]

Nem jön álom a szememre

Nem tudom mások hogy vannak az ilyen éjszakákkal. Amikor az ember csak fekszik, mert hát szerdán, hajnali fél háromkor, mégis mit csinálna? Szóval fekszik, próbál elaludni, mivel logikusan, az lenne a feladata, de a szervezete maga ellen fordulva megtagadja tőle a megváltó elszenderedést. Másoknak is eszébe jutnak ilyenkor a szörnyű dolgok, amiket elrontottak az életükben, vagy azok a dolgok, amik még jelenleg is szörnyűek? És eljátszik-e mindenki a gondolattal, hogy azok egy varázsütésre megoldódnak? Persze, tudom, az élet nem úgy működik. De legalább hajnalban, hogy megnyugtassam magamat, tehetek úgy képzeletben, hogy mégis? Hogy minden lehet még rendben? Hogy lehetek még boldog? Hogy elérhetem még azokat az álmokat is, amiket még nem álmodtam meg? Vagy mindehhez el kéne végre aludnom?

[egy-senki-oszinte-irasai]

Valamilyen elképesztő módon mindig visszatalálok ahhoz a visszataszító, gyenge énemhez, aki voltam. Ahhoz, aki nem bírta elviselni a fájdalmat, nem bírt megbírkózni vele, így bántott másokat, de legfőképpen önmagát. Csak tönkre akart tenni mindent maga körül, hogy még több oka legyen arra, hogy mások megutálják, és megutálja saját magát. Nemrég újra megtapasztaltam, milyen is voltam. Három napig taszítottam a barátaimat magamtól. Három napig ostoroztam magam, emlegettem fel a legrégebbi hibáimat is, csak hogy még többet szenvedjek. Három nap alatt előjött három évnyi emlékem, amik a legjobbak, mégis a leghalálosabbak voltak számomra. És amint a sebeim begyógyultak, arra a három napra a hegeim emlékeztetni fognak.

[acelizystudying]

Sebész-dilemma

Piszkáljak meg egy négy éves sebet?

Vajon ha kiszedem a varratokat, már egy gyógyuló sebet találok öltéseim helyén?

És mi van abban az esetben, ha valamit elrontottam, ha nem szépen varrtam össze a sebet, ha még megmaradtak a régi idők sérelmei, szennyei? Ha szétválik, dystruptál és eventeratióm lesz, vagyis minden érintett szervem előreesik, mit teszek?

Megbolygassam a már egyenesbe került életemet?

—nemvagyoksenkijateka

[eszmeletlenul-szeretlek]

@tokeletes-mumosoly egyik tumblr posztja hatására...

#1

Emlékszem arra, amikor még kis gyermek voltam, s a szüleimmel laktam, boldogan, önfeledten, mosolyogva minden egyes minutumban Akkor azt hittem tényleg minden rendben van velem, velünk... a világgal. Aztán elkezdtem felnőni. Még mindig boldog voltam. Mosolyogtam, és élveztem az életet, de kezdtem rájönni valamire, amit akkor még csak nem is akartam elfogadni. Szerettem volna örökké kis gyerek maradni, aki vigyorogva lépi át az óvoda, majd később az iskola kapuját. Akartam azt, hogy ez így maradjon. Semmi probléma, semmi baj.

Legalábbis azt hittem...

Tovább cseperedtem, egyre nagyobbá, és az őszintén mosolygó lányból átváltoztam egy hamis emberré.

Hogy mégis miért?

Rájöttem, hogy az életem mindig is hamis volt. Mindennapjaimat a rózsaszín, mézes-mázos ködben éltem, amely befedte akkori életem. Hittem abban, hogy igenis létezik ilyen boldog család, boldog élet.

De az élet megmutatta számomra azt, hogy nem. Ez csak látszat.

2 éve és 3 hónapja volt. Ekkor törtem meg igazán, s ment tönkre az egész életem. Darabjaira hullottam minden értelemben. Elfáradtam lelkileg, testileg. Kilátástalannak hittem az egész helyzetem.

És ígyis volt.

Néha - néha visszatekintve még mindig előtörnek az akkor érzett szörnyű érzéseim. Ekkor hatalmas, mélyre húzódó fájdalmat érzek, a régi sebek feltépődnek, sós könnycseppjeim lefolynak arcomon, levegővételem felgyorsul. Ez a folyamat szinte hónaponta előjön. Minden egyes héten megküzdök önmagammal, s a múltammal. Olykor elesek, megbotlok, de mindig felállok!

Kérlek, ha eddig elolvastad, akkor te se add fel! Tudom, hogy képes vagy felállni, hogy képes vagy megküzdeni a dolgokkal! Én hiszek benned!! Biztos vagyok benne, hogy nem egyszerű, de erős vagy, és fel tudsz állni!

[cicomazd-fel-a-sorsot]

Illegális határátlépés

Csak egy lépés választ el tőled

Egy vékony határvonal

Amit ha átlépünk

A fél világ fordul ellenünk

És tiltakozik tíz karommal

S öklét rázva ordít felénk

Csak egy lépés választ el minket

A poharak csörömpölésén keresztül átszűrődik tekinteted

Ahogy szemed fénye sajátomban tükröződik, testem minden porcikája megremeg

Csak egy lépés választ el

Amit tudjuk és értjük, hogy nem tehetünk meg

Így hát marad a vizuális élvezet

Egy-egy lopott pillantás

Titkon elcsalt érintés

És az ignorálhatatlan tudatalatti vágy

Csak egy lépés választ el

De ez az egy mindenkiben kést forgatna

Régi sebek feltépődnek

A világnak sincs rá fogalma

Hogy itt egyszerűen semmi sem egyszerű

Csak egy lépés választ el tőled

De a lábam, mintha ólomból lenne

Csak "állunk a ködben s bámuljuk egymást szótlanul"

Szemünkkel tapogatózzuk le egymás rezdüléseit

Mindkettőnk egy jelre vár

Hogy talán majd a másik megteszi

Azt az egy lépést, ami köztünk falként tornyosul

És hirtelen, mint villamcsapás törik meg a jég

A fal leomlik, s ajkunk összeér

Olyanok leszünk, mint egy burjánzó növény

Egyek vagyunk, nem tudni hol kezdődsz te, s hol érek véget én

Testünk jobban érti egymást, mint mi magunk

Ahogy elménk tisztulni kezd, s a valóságba visszahanyatlunk

Hatalmába kerít egy megmagyarázhatatlan szorítás a mellkasomban

Az ólom a lábamból az ajkaimra fonódik, s mint páncél őrzi titkunk

A külvilág mit sem sejt az illegális határátlépésből

Legalábbis mi ezt szeretnénk hinni

Újabb titok, amit viszont most együtt kell tovább vinni

Bízva abban, hogy mindez egyszer magától megoldódik

Addig maradnak a lopott pillantások, elcsent érintések

S az apró illegális határátlépések

[gondolataimitt]

Azta kurva életbe, úgy érzem most szakadtak fel azok a régi sebek.

[yuriko-feelings]

Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat.

Mosollyal tudod legegyszerűbben kihúzni magad a nehéz helyzetekből. Még akkor is, ha az a mosoly hamis.

Ha megvágod magad, folyhat a véred és biztosan érzed a kínt. De ahogy telik az idő, a seb beheged és a fájdalom megszűnik. Sőt, ha gyógyszert teszel rá, akkor még gyorsabban elmúlik. Az az igazán borzasztó seb, amely a szívedet éri, mert az nagyon lassan és nehezen gyógyul be. A bőrödön és a szíveden ejtett sebek nem sokban különböznek, de amíg a vérző ujjadat bekötöd, a szívedet nem tudod, és sohasem lesz a régi azután, hogy megsérült. Azért ne félj! Létezik gyógyír, amely segít helyre hozni az összetört szívet, de ez a gyógyulás nagyon összetett és csak más adhatja meg neked, egyedül nem hat. Az összetört szív csak egyre vágyik, méghozzá a szeretetre.

[rodinia211]

Először két rezgés, aztán felharsan a gitár, és belehasít a dob. Immigrant Song a Led Zeppelintől. A férfi összerezzen, mintha ez a csengőhang csakis rosszat jelentene, ezért félve nyúl a készülék után. Zene és kép, egy férfi arcképe, ezek nála már örökre összeolvadnak. Egy arc, és egy hang hozzá, amit már régóta nem hallott. Nem így, amikor csak hozzá beszél. Lassan eszmél, és elhúzza a kijelzőn a zöld kört. Még hallja a másik rekedt, mély, senki mással össze nem hasonlítható hangját.

- Igazad van! Miért is vennéd fel - sóhajt, kattan a vonal, aztán csend. Ennyi évek óta az első, amit a másik ki bírt magából csiholni.

Hosszan néz ki az ablakon. Megdobogtatta a szívét ez a két mondat, és egyben el is szomorította. A kinti napsütés ellenére megborzong, pedig az augusztusi Nap már javában ontja magából a forróságot.

Mióta is nem beszéltek? Lassan másfél éve. Gondolkodás nélkül nyomja meg a gombot, nézi a kijelzőt, a mosolygós kék szemeket, a karakteres arcot. Kicseng, egyszer, kétszer, tízszer, aztán megszólal újra a vonal másik végén valaki.

- Szia! - Több ezer mérföld távolságra vannak egymástól, mégis olyan, mintha egymás mellett ülnének. Ahogy régen, ahogy most is kellene.

- Chris? Te vagy az? - Persze, hogy ő az, száz, sőt millió közül is felismerné a hangját.

- Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem!

Hallgatnak. Talán túl sokáig is.

- Beszélhetnénk? - Jön a várva várt kérdés a vonal túlsó végéről, és ebbe ezen az oldalon beledobban egy szív. Fájdalmasan, mintha hónapok óta tartotta volna vissza magát, és csak erre a pillanatra tartogatta volna minden erejét.

Rohanok hozzád testvér! Bármikor, a világ másik végére is, csak szólj! - gondolja, de nem mondja. Túl sok mindent nem mondott ki, és talán ez volt a baj.

- Mondjad!

- Személyesen! - Régen nem volt ennyire nyögvenyelős, régen egymás szavába vágva anekdotáztak, röhögtek magukon, de az régen volt. Évszázadokkal ezelőttinek tűnt az az időszak.

- Mikor és hol?

- Nálad! Még mindig ott laksz? - A vonal másik végén a hang túl fáradt, megtört.

- Még mindig. Idetalálsz?

A másik hallgat.

Mindkettőjükben felrémlik 2021. február 11. negyvenedik születésnapot ünnepeltek, ami előtte volt két nappal. Részegek voltak, és ahhoz épp elég szeszt döntöttek magukba, hogy túl őszinték legyenek, őszintén megbántsák egymást, de ahhoz nem eleget, hogy másnapra mindent elfelejtsenek. Csütörtök volt, ahogy ma is.

Akkor is ilyen álmatlanul forgolódott, mint most, és visszacsengtek a másik szavai, a vádak, amik ökölcsapásként érték, és amiket pont tőle nem várt volna.

- Igen! Mikor menjek?

Kivár, szeretné beleüvölteni a telefonba, hogy máris indulj! Lecsendesíti a lelkét és higgadtan, ahogy mindig is szokta csak ennyit mond: Amikor neked jó.

- Akkor indulok! Itt vagyok Londonban.

- Londonban! - Lehunyja a szemét, és úgy érezi, mintha leforrázták volna. - És mióta?

- Két hete.

Fájdalmas a csend. A torkát szorítja valami, és nagyot kell nyelnie, hogy a láthatatlan gombóc lemenjen. A másik légzése felgyorsul, mint aki fél a számonkéréstől.

- Két hete?!

- Igen. Hidd el, én akartam.. kerestelek volna, de...

- Nem számít - nyel újra, és reméli, hogy a másik nem hallja a hangjában a remegést. - Gyere!

- Indulok. Szia, Tom!

- Szia, Chris!

Feláll, tesz néhány lépést, aztán lerogy a fotelbe, és sokáig nézi a telefont, ahogy lassan elhomályosodik, és ahogy az arc a kijelzőről eltűnik. Két hete itt van. Két hete! Akkor miért csak most hívta?

Megmarkolja a készüléket, és olyat tesz, amit talán soha. A keresőbe beírja a nevet. Biztosan oka van, hogy kereste, hogy félretette a büszkeségét, és újra a szemébe akar, vagy mer nézni.

Az első cikken - amit a kereső feldob -végigfut a szemével, és leejti az ölébe a telefont. Aztán felkapja, és mohón falva olvassa a sorokat.

„Chris Hemswort csillaga mélyrepülésben, amióta legújabb filmje is csúfosan megbukott a mozikban."

A képen, ziláltan, borostásan és nyúzottan ott van ő. Csupán árnyéka régi önmagának. Lomposan, szemében gyilkos dühvel néz a kamerába. Valahol az utcán készülhetett a kép, talán épp bevásárolni volt.

Tovább is van: „A szuperhős filmek leáldozásával egyidőben a híres Marvel színész karrierje is megfeneklett. Az elmúlt egy évben a művészfilmeknek kedvezett a közönség, és ezekben nincs helye az ausztrál izomembernek. Egy közeli barát információja szerint..."

Tom felmordul. Közeli barát... nem is barát az, aki újságírónak bármit is elárul. Ő soha nem tette meg, bármit kérdeztek a barátjáról, vagy kettejük kapcsolatáról, csak egy válasza volt. Chris a legjobbat hozta ki belőle, és hálás neki, hogy együtt dolgozhattak.

„... a magánéletében is problémákkal küszködik. Felesége, a spanyol származású Elsa Pataky egy hete a három gyerekkel együtt hotelbe költözött. A hotel személyzete nyilatkozta, hogy Hemswort egy napra rá megjelent, és hazavitte őket, miközben veszekedésüktől visszhangzott a hotel. Talán a karrierje és a magánélete is megfeneklett? Mindenki Thorja láthatóan nehezen éli meg a sorozatos kudarcokat..."

Elég! Képtelen tovább olvasni. Fogalma sem volt róla, hogy Chris milyen nehéz helyzetbe került. Szétnéz a lakásban. Rend van, tisztaság, holott Chris biztosan nem ezt jön ellenőrizni, mégis olyan szemmel figyelte a nappalit, mintha vendéget várna.

Az ő élete rendben van, ami Chrisnek nem pálya, az neki igen. Ő könnyen vette a művészfilmeket, válogathatott a szerepek között, és anyagilag is bebiztosította magát egy életre. Közben ott volt a színház, ahol most is játszik, ráadásul baromira élvezi. A Pretty Woman, nagy sikerrel futó zenés darab a Piccadilly Theatre-ben és nem cserélné le egy Hollywoodi szuperprodukcióért sem.

Átmos néhány poharat, akkurátusan áttörölgeti, készít be sört a hűtőbe, néhány dobozzal mindig van Chris kedvencéből is.

Benéz a mosdóba, a konyhába, mindenhol patyolat tisztaság van. A kis magyar bejárónő egy kincs. A földről lehetne enni olyan tisztaság van mindenhol.

Csengetnek, és összerándul a gyomra. Az ajtót kinyitja, és egy pillanatra megdöbben.

Ott áll Chris Hemsworth, de mintha nem is ő lenne. Önkéntelenül a néhány évvel azelőtti szerep jutott eszébe róla, az elhízott, igénytelenségig elfajzott mennydörgésisten. Kócos, a haja csak lóg a fejéről, a szakálla elvadult dzsungelként borítja az arcát, mintha csak újabb forgatásról ugrott volna ki hozzá. Az öltözete hiába kifogástalan, terebélyes hasától feszül a zakója, és így az összhatás inkább nevetséges, mint fájdalmas. De Tom jó színész, az egyik legjobb, és ezt most be is kell vetnie.

- Gyere be! - De hiába tárja ki előtte sarkig az ajtót, a másik csak áll, és hozzá méltatlanul, szégyenlős arccal tördeli a kezét.

- A hotelben hagytam a készpénzt, és hát... - A háta mögé mutat, ahol az út szélén parkoló taxis idegesen dobog az ujjaival a kormányon, és kitekinget, félve attól, hogy utasa fizetés nélkül lóg meg.

- Gyere be, mindjárt elintézem. - Hátralép, és a tárcáját magához véve az autóhoz siet. -Jónapot. Mennyi lesz?

- 35font - szól kia sofőr, és fürkésző tekintettel néz rá, aztán a válla fölött a volt utasra. Olyan ismerős volt a nagydarab fickó, és a heves rágózás közepette azon agyal, hogy vajon honnan.

Tom a tárcájába nyúl, és kivesz négy darab ötvenes címletűt, amit átnyújt a sofőrnek. - Remélem ennyi elég lesz? Sajnos nem tudtam visszatartani, sokkal erősebb volt nálam.

Az idős férfi nézi a királynő arcát, aztán Tomra pillant, és felkiált, sőt még rá is csap a kormányra, megjátszott haraggal az arcán. - A mocsok! Hát nem kiugrott fizetés nélkül! Még lenyomozni sem tudjuk ki volt, mert csak úgy leintett az utcán. Szemét hobó. Most fizethetem ki a fuvart helyette.

A kéz újra benyúl az ablakon, és még három papírpénzt csúsztat be. A sofőr mohón elmarkolja, gyűri a zsebébe, és rákacsint. - Micsoda emberek vannak manapság! Ezt meg azért, mert nem is láttuk egymást.

Tom besiet a házba, és megdöbbenve látja, hogy Chris még mindig a hallban álldogál.

- Miért nem mentél be? Tudod hol a nappali. Van sör a hűtőben, szolgáld ki magad.

A barátjából süt az alázat, nyakát behúzva, meghunyászkodva lép a hűtő elé, és még a tartása is megváltozik, ahogy meglátja a szépen sorakozó palackokat. - Te is iszol valamit?

- Még fellépésem van ma!

- Jó a darab! - fordul meg Chris, és a szeme hálától csillog. - A kedvencem.

- Olvastad a kritikákat? - Tom nem reagál a sörre, jobban izgatja, mit tud Chris a darabról.

- Láttam.

Csend telepszik rájuk. Chris kipattintja a sört, és pohár nélkül lehúzza úgy, hogy levegőt is alig vesz közben. Tom nézi, és kezdenek feltolulni belőle a szavak.

- Láttad?! - nyögi ki nehezen, és azonnal becsukja a száját.

Chris kinyit egy másik bdobozzal is, és belenéz Tom szemébe. - Láttam. És tetszett. Mindig is tudtam, hogy tehetséges vagy. A legtehetségesebb közülünk! Csak nehéz volt belátnom.

- Erről most ne beszéljünk.

Tom fejében felberreg a vészcsengő. Akkor is ezzel kezdődött minden. Másfél évvel ezelőtt.

- Én akarok! Megbántottalak, és azóta is bánom!

Chris nyilvánvalóan zavarban van, úgy bámulja a doboz oldalán a feliratot, mintha életében először látná, aztán kiissza, és markának egyetlen szorításával összegyűri. - Vallanom kell! Hallgass meg kérlek!

- Igyál még egy sört, és menj! Vagy el is viheted mindet, és úgysem szeretem.

Meleg kék szemek szomorúan néznek rá, amiket annyira kívánt látni, most idegennek tűnnek, és a régi sebek lassan felszakadva újra sajogni kezdenek. Most józan, mégsem kíván ebbe a vitába belemenni, még hideg fejjel sem.

- Nem!

- Mi az, hogy nem! Ez az én házam, és arra kérlek, hogy most menj el! - Karba fonja a kezét, és megveti a lábát. Néhány perccel ezelőtt még nagy reményekkel telve várt erre a találkozásra, és most véget akar vetni az egésznek.

Élénken él benne az akkori buli. Chrissel versenyt ittak, és Elsa hiába igyekezett őket leállítani, egymást hergelték. Chris részegebb volt, mert közben egy csíkot is felszívott. Elsa aggódó pillantásokkal figyelte őket, ismerte a férjét, józanul is agresszív volt néha, sőt az utóbbi időben egyre többször.

- Tom, gyere ki egy kicsit a konyhába, szeretnék veled beszélgetni - hívta az ünnepeltet. A zene üvöltött odabent, és annyira jól esett egy kis csend, mindkettőjüknek. Tom kedvelte Elzát, kedves, szerethető asszony volt, kicsit háttérbe szorult a férje mellett, de szerelmesen csüngött rajta mindig. - Chris nem beszélt róla, ugye?

- Miről?

- Problémáink vannak. Kezd egyre jobban rászokni a kokainra, és én félek. A kudarcok, a rossz filmek, hogy már egyre ritkulnak a felkérések, nehezen éli meg.

- Nem mondta. De miért? - Tom pillanatra megingott, a sok pia, meg hogy Chris titkolózik, pedig eddig elég sok mindent megbeszéltek, kissé szédítően hatott rá.

- Azt mondta, beszél veled. Hogy kellene egy közös film, vagy valami. Ami fellendítené a karrierjét újra. - Tom megremegett, mert az asszony hozzá bújt. - Túl büszke. Nagyon jól tudod, hogy milyen. Sosem kérné.

Ez volt az a pillanat, amikor el kellett volna húzódnia, amikor barátian meg kellett volna nyugtatnia Elzát, de a sok ital őt is elbódította. És előbújt valami régi sérelem, egy féltékenységi szikra, egy morzsa, egy apró kavics, ami először az ember talpát szúrja, de később már semmi másra nem tud gondolni, csak arra. - Én segítsek neki? Elsa, tudod te, hogy miért írtak ki engem a Marvel filmekből?

Emlékszik rá, hogy a nő könnyes kék szemeiben egyszerre csillant a felismerés és a hitetlenség. Az arcuk már ekkor túl közel volt egymáshoz.

- Igen! Ha úgy vesszük a férjed megzsarolta őket, hogy csak akkor folytatja, ha....

Amikor közölték vele, hogy vége, hogy az utolsó néhány kocka forgatását kezdik meg, hogy ezt az általa annyira szeretett karaktert végleg le kell tennie, alig bírt koncentrálni. Mindent beleadott, mindent. Lokival együtt akkor kicsit ő is meghalt. Sokáig kerülte Christ, ha lehetett, inkább csak olyan rendezvényre ment el, ahol ő nem volt ott. Aztán hallotta, hogy nem is igaz az egész, csak pletyka, de akkor már késő volt. A tüske ott maradt. Sokan gratuláltak a sorozatnak, Chris nem. Se egy telefon, se egy e-mail, semmi, és ez volt az igazi bizonyíték az árulására.

- Nem tudtam róla! - suttogta Elsa, és remegett a karjaiban. - Megváltozott egy ideje, és én már nem vagyok boldog vele. De a gyerekek...

- A gyerekeknek nem jó, ha az anyjuk nem boldog. Gondolj erre. Önálló nő vagy, egy erős és fantasztikus nő. - Azt akkor már nem az ital mondatta, az szívből jött, és Elsa érezte.

Már nem emlékszik rá, melyikük kezdeményezett, melyikük csókolta meg a másikat, de nem is számít. Hiba volt! Érezte akkor is, de nem tudott leállni. Elsa finom, félénk csókjára erősen, és követelőzen válaszolt. Megszűnt a világ, a zene tompán sajgott a fejében. Kívánta a nőt, más asszonyát, ráadásul a barátja feleségét, remegett a vágytól, és ennek nyilvánvaló jele is volt. Elsa pipiskedett, apró, vékony teste hozzásimult, Tom pedig könnyedén felkapta, a konyhapultra tette, és nem késlekedett. Egy apró mozdulattal húzta le a cipzárt, rántotta félre az útjába álló bugyit, és elnyúlt morgással nyomult egy mozdulattal a nőbe. Elsa szemeit lehunyta, ajka néma sikolyra nyílt és megremegett. A heves mozdulatokra apró nyögésekkel reagált, arcát a férfi nyakába fúrta, és csókolta a hófehér bőrt. Tom térdei remegtek, és azon gondolkodott, hogy felnyalábolja, és magával viszi, fel a lépcsőn, a hálószobájába, amikor valami csörrent odakint. Izmai megkeményedtek néhány másodperc alatt visszatért a valóságba. Az utolsó pillanatban engedték el egymást és váltak szét.

- A büdös kurva életbe! - csörtetett be Chris, maga előtt tartva a kezét. A tenyere erősen vérzett, sápadtan kiabált. - Adjatok gyorsan valamit!

A levegő megfagyott. Chris azonnal megérezte, hogy valami volt idebent, és először a feleségére, aztán barátjára nézett. Tom kénytelen volt elfordulni, mert ágyéka még lüktetett, és ha akkor azt Chris észrevette volna, akkor vége mindennek. De sajnos nem volt elég gyors. Elsa észrevétlen igyekezett rendbe szedni magát, és félve nézte a két férfit.

- Mi a francot csináltatok ti idekint?!

- Chris.... - Elsa kipirult arccal lépett hozzá, és megfogta a kezét. - Várj, mindjárt bekötözlek.

De férje indulatosan elkapta a kezét, és még mindig Tomot nézte. - Úgy látom még időben érkeztem, vagy mégsem? Öltözz Elsa, indulunk haza!

- Várj! Ne indulj így útnak! Be kell kötni a kezed - igyekezett Tom is visszatartani, de barátja mindkettőjüket lerázta magáról. Elsa ismerte ezt az arcát, és Tomot kezdte csitítani.

- Semmi baj, majd a hotelben elintézem. Gyere kedvesem, hozom a kabátodat. Viszlát Tom!

A nő kisietett, de már nem a vágytól, a félelemtől remegett. Tom teljesen kijózanodott, és szerette volna megbeszélni, de barátja inkább töltött magának egy erőset fél kézzel, és őt nézve legurította torkán.

- Mi történt köztetek?

- Semmi!

- Tom! Láttam! - öntött még egy pohár italt, felhajtotta, de ettől már megborzongott. - Téged mindenki szeret! Az asszony is odavan érted - áradt a gúny a hangjából. - Az újságírók szerint még én is. Nevetséges! - köpött ki. Tom tudta, hogy amikor Chris ilyen, jobb nem megszólalni. - Mit képzelnek ezek?!

Chris dühöngött, a poharat a földhöz csapta, és mivel nem tört szét, teljes erőből rátaposott.

- Elegem van belőled! Elmegyek! Nélkülem sehol se lennél! A hátamon kapaszkodtál fel! - Tomnak ez már sok volt, főleg, hogy nem volt igaz. De még mindig nem szólalt meg. - Vagyok olyan jó színész, mint te, hiszen évekig megjátszottam, hogy a barátod vagyok. És még te sem vetted észre, te a nagy Tom Hiddleston, a díjaiddal meg az elismeréseiddel! Évek óta nem bírom elviselni, hogy a közelemben vagy!

- Akkor most miért vagy itt? - A kérdés csendes volt, és fájdalmakkal teli. Csalódott benne, mélységesen csalódott. - Mi az istent keresel itt?!

- Nem tudom. - Chris jó színész volt, de pocsékul hazudott, és Tom már túl rég óta ismerte ahhoz, hogy tudja, csak bántani akarja. És igaza volt! Amit tett az megbocsájthatatlan. A legjobb barátja feleségével... vagyis eddig úgy tudta, hogy ő a legjobb barátja. Őszintének kellett lennie, az elvei ezt követelték tőle. Mindig az egyenes út a legrövidebb, ezt vallotta.

- Igazad van, ha nem jössz be, már fent vagyok a feleségeddel és valószínű, hogy megtörténik, már itt elkezdtük...

Megszabadult a tehertől, de ezzel együtt egy baráttól is. Chris ökle meglendült, és betalált. Nem először. Tom kapott már tőle, az egyik forgatáson ő kérte. De ez most más volt. Akkor visszafogta magát, de nem úgy most. Hallotta megreccsenni az állkapcsát. - Te szemét! Megöllek!

Napokig hallotta utána ezt a fenyegetést, és most is hallja, és napokig érezte a vágyat, ahogy a nő ölére gondolt, de csak remélni tudta, hogy egyéb következménye nem lesz a meggondolatlan aktusnak. Alig várta, hogy elmenjenek a vendégek, amire a botrány után nem is kellett sokat várni, és reszketve könnyített magán.

Mennyire más volt akkor Chris, vérben forgó szemei és a mostani fakón ragyogó kékségével. Akkor egy ördög volt, most inkább angyal. Egy sebzett, és bűntudatban fetrengő angyal, akinek a szárnyait megtépték. - Nem akarok elmenni! Nincs hová mennem!

- És ez engem hol érdekel? Azt mondtad nem vagy a barátom! Hogy eleged van belőlem! Hogy gyűlölsz! - kezdte Tom felsorolni a listát, amit azóta a fejében megírt. - Tudom, hogy te miattad írtak ki a filmből.

Hangos nyögés rá a válasz, és Chris a szavakra nem csak lelkileg, hanem egész testében összeroppan. Lezuhan a kanapéra, és nézi a másik még mindig érintetlen dobozt. Nem részeg, tudta jól, Tom neki ebből a fajtából mindig az alkoholmentes változatot vette meg.

- Talán akkor azért történt az, Elsa és köztem, mert bosszút akartam állni, és őt használtam fel hozzá.

Chris végre felemeli a fejét.

- Soha nem mondtam, hogy gyűlöllek, és tudd, nem használtad ki. Ő is akarta. Bevallotta, hogy ő csókolt meg téged, és ha nem megyek be, ahogy te is mondtad, biztosan több is lett volna egy csóknál. - A dobozért nyúl, de megtörik a mozdulat, és a karja ernyedten zuhan az ölébe.

- Már nem vagyunk együtt. Ott lakik, a gyerekek miatt, de...

- Sajnálom testvér! - buknak ki Tomból az őszinte szavak, és kiszárad a szája. Elsa nem árulta el, hogy több volt az, mint egy csók, és ha eddig nem derült ki, akkor maradjon is titok. Kettejük kis titka. -Tudok segíteni?

- Ezen már nem lehet. Három hónapja nem alszunk egy szobában. Két hete, mielőtt eljöttem Angliába, próbálkoztam nála, bevetettem mindent, nekem jó volt, de ő gondolatban máshol járt. Aztán kérdőre vontam, hogy én igyekszem, és tényleg meg akarom menteni a házasságunkat, de rajta ezt nem veszem észre, mire közölte, hogy neki már egyáltalán nem fontos.

Talán percekig tart a némaság, talán egy óráig, de ami utána jön, arra egyáltalán nem számított - Ott a négy szép gyerekünk. Talán nem tudsz róla, de tavaly novemberben megszületett William. Elsa kérése volt, hogy utánad nevezzük el, és én örömmel belementem. Megkérdeztem, hogy miért, hogy miért nem fontos, hogy miért nem akar velem lenni! És tudod miért?

- Miért? - kapja fel a fejét Tom.

- Mert beléd szerelmes! - mosolyog Chris - Ezt így az arcomba vágta.

Valami bevágódik közéjük, ahogy a gránát szokott a néma csendben bujkálók közé. Élesen robban, és elpusztít mindent. Chris arca eltorzul, és Tom önkéntelenül is hátralép.

Ez túl sok egyszerre, túl sok. Az agya iszonyú sebességgel pörög, számolni igyekszik, de képtelen a dátumokra figyelni. Aztán ahogy a másik nem mozdul, lassan hátrálni kezd.

- Itt az ideje, hogy elmenj! - suttogja riadtan.

~~~

[baratok-extra]

Hónapok elteltével most újra láttalak..

Úgy szakadtak fel a régi sebek, hogy fájdalmamban legszívesebben csak ordítottam volna..

(Ha nem lett volna rajtam körül milliónyi ember, azonnal zokogni kezdtem volna..)

Nem akartalak látni.

Most épp úgy fáj, mint 10 hónappal ezelőtt, mikor elhagytál. Mikor egyedül hagytál kínok között vergődve, a mélyben.. és nem találtam a kiútat.

Azóta ott rostokol a lelkem, s te nem adsz már többé vigaszt.. így örökké ott is maradok: a mélységben, a sötétben és a fájdalomban...