#már nem számít

[viragnapsugar]

Nehéz azokat a mindennapi feladatokat megtenni, amikért korábban legalább a legapróbb módon is, de jutalmaztak.

Jutalmaztak, persze…

Hiába mondják azt, hogy hiszen ezt magadért teszed, amikor sosem volt így.

Sosem.

Minden alkalommal, azért a béna, egyszavas, dicséretnek se nevezhető vacakért tetted.

[banatostenger]

“Kérlek csak hagyj csendben elmenni.„

[csacskamacskamocska]

Lassan évértékelő

Az utóbbi idők legkurvábbjobb éve volt a 2024. Akkora ívet húzott, amiről korábban nem is álmodtam, hogy tényleg megtörténhet.

A nemalvás, rágódás, pokol összes bugyrában kódorgás és keresgéléstől a nyugodt alvásig, önmagam megbecsüléséig, és a merészségig, hogy felvállaljam magam. Eddig se voltam sokkal másabb, csak sokkal erősebb és szilárdabb lettem. Nem baj, ha nem szeretnek. Tényleg nem baj. Én akkor is egy jobb világban élek, amiben szépségek vannak, szeretet, vidámság, és magasról teszek rá, hogy másnak erről mi a véleménye, mennyire tartja gyerekesnek vagy naivnak vagy akár egoistának. Ha nem tetszik valami, lehet kilogolni az életemből, de iziben.

Szerelem: Annyi idő telt el "azóta", amennyi idő alatt kihord az ember egy gyereket. Én saját magamat hordtam ki ez alatt a csendes idő alatt. 15 éve megismertem valakit, aki már akkor is necces volt, akit már a második beszélgetésnél kellett volna letiltani a picsába és kerülni, mint a pestist. De azt hittem, életre lehet szeretni. Nem abban tévedtem, hogy nem lehet, hiszen ezt nem tudhatom, hanem abban, hogy szükséges-e. Mert nem szükséges. De ettől én még az vagyok, aki képes nagyon szeretni. És ez is jól van így.

A 2024 a nagy beteljesülések éve volt. Szembenézéseké is, de szerintem az minden évben akad pár. Az ember ránéz a seggére, a ráncokra az arcán, arra, hogy nem érti, hogy a húszéves hogy csatlakozik fel két perc alatt a tévére, ami neki 15 percbe kerül, hogy két megpakolt táskával a vállamon nem tudok guggolásból felállni, hogy jobban kell vigyáznom amikor jövök le a galériáról, mert, ha lezuhanok... nincs itt senki, aki segítene, hogy az egekbe nőnek az árak és közben már nincs kedvem több munkát vállalni, hogy több pénzem legyen, és persze a szorongások. Szorongok attól, hogy mi lesz a következő 10-20-30 évben, hogy merre tart az ország és a világunk egésze. Szorongok és terveket szövögetek, aztán a következő pillanatban elönt az érzés, hogy szarni bele, semmilyen terv nem véd meg semmitől, csak élni kéne, enni, baszni, odakucoodni valakihez és önámítani, hogy ez jó -- mert amúgy tényleg jó. Alkotni nehéz, ha az ember szorong a világ jövőjétől, mert az érzés erős, hogy nincs kinek csinálni, nincs "utókor". A pillanatnyi örömök, amiket a visszaigazolásokból, a baráti vállveregetésekből nyer az ember, közelebbről megnézve szánalmas. Dolgozni kell azon, hogy az ember önmaga fontosságát átérezve az alkotásait beletolja a sokdimenziós térbe. Bármilyen értelmetlen, én csinálom, mert része vagyok a sokkal de sokkal nagyobb egésznek, és lehet, hogy semmit se számít, de lehet, hogy mégis. Nem tudhatom!

Megadatott ebben az évben, hogy szeretek bekucorodni a takaróm alá, szeretek onnan körbenézni, örömömet lelem a lakásomban, a gondolataimban, és elégedett vagyok az életemmel. Nem azért mert nincs problémám. Inkább azért, mert nem cinizmussal védem magam, hanem bizakodással.

Gyakran eszembe jut a pszichológus kérdése: hahó, hol van az énvédő mechanizmusa? És amikor eszembe jut, akkor mintha valami fegyverhez nyúlnék, megtapogatom. Aha, van olyanom. Most már van.

Ha kellemetlen veled beszélnem nem beszélek veled. Ha kellemetlen melletted lennem, nem leszek melletted. Ha úgy érzem, nincs rendben amit csinálsz velem, mondani fogom. Ha nem veszed figyelembe, akkor nem tartok veled kapcsolatot. Ha beszólsz, gúnyolsz, lehúzol, kioktatsz majd ezeket bagatelizálod, kizárlak az életemből.

Továbbra is elképesztően toleráns vagyok mások furcsaságai, csetlésbotlásai, bolondériáival. Amíg a tisztelet megvan, amíg a tolerancia kölcsönös, amíg érzem a barátság melegét.

A munkahelyem egy FOS :D :D De nekem most pont megfelel. Nem várok tőle semmit.

A családommal a kapcsolatom kisimult, sőt. Ez az egyik legszuperebb volt az évben! Ez a fájdalom is megszűnt.

Az anyagi helyzetem, mint egy oldalára fordult szuperyacht.

A terveimről most már tudom, hogy lépés, lépés, haladás, lépés, lépés... megy minden, nem kell idegeskedni. És ez 2025-ben sem lesz másként.

Boldog új évet kívánok mindenkinek, aki még erre jár! :) <3

[ajtostolahazba]

A kórház igazgatói kiképzés margójára...

Megdöbbenve olvasom ezt a "30 napos bentlakásos kiképzésen kell részt venniük a leendő kórház igazgatóknak" bullshitet. Egy hete volt a 35 éves osztálytalálkozónk. Egészségügyi szakközépbe jártam, nagyon kevesen vagyunk pályaelhagyók, a többség ma is (30-35 éve) műszakban keccsöl. Minden képzést elvégeztek, sokan felsőoktatásit is, de ténylegesen betegágynál dolgoznak, és hát konkrétan horror sztorikat meséltek a mai egészségügy helyzetéről. Napi szinten élik meg a megaláztatást(de szó szerint) Le se szarják, hogy szeretnének szabadságra menni, (a január óta szervezett találkozóra, ami szombati napon volt 2 ember azért nem tudott eljönni, mert be volt osztva úgy, hogy jóelőre kérte ezt a napot, de 2-en léptek le fél5-kor, mert 6-tól műszakban vannak). 33 éve műtőben dolgozó osztálytársam mondja, hogy a folyosón random megállítják fehér köpenyes vadidegen arcok, és minden alapvető udvariassági szabályt kikerülve, köszönés nélkül mondják, hogy "bárca?" vagy "bárcaellenőrzés", utalva ezzel a kötelező névtábla hordásra. (megjegyzem a bárca szó önmagában engem vérig sértene, a köznyelvben ez a kurvák papírja volt, hogy dolgozhatnak). Vagy körömvizit...eleve kesztyű nélkül Covid óta senki nem nyúl beteghez. Random ellenőrzéskor ha gél lakkos körme van a dolgozónak, az automatikusan 30ezer büntetés...lehet a körme 5 cm hosszú is, de nem lehet gél lakkos. 30 ezer... Nincs eszköz, nincs ember, de úgy tűnik emberség se. És csodálkozunk, hogy nincs utánpótlás. A mai generációval ezt már nem lehet megcsinálni, 2 ilyen megalázó szitu és ledobják a kesztűt, csá gyíkok, én leléptem. Belegondolnak abba, hogy milyen lojálisnak kell ahhoz lenni, hogy 30-35 éve éjszakázol, nyomod a 12-16 órákat, nincs ünneped, nincs bármikor szabid, ha épp akarnád, még akkor se, ha az jár..? A társaság felének tönkre van menve a térde, dereka, háta... a korengedményes nyugdíj korhatárt pont akkorra emelik majd 42 évre, mikorra elérnék a 40-et, kilátástalanság, csalódottság, kiégés...Mire számít a vezetés? Meddig lehet ezt csinálni emberekkel? Akik maradtak, azok a betegek, a hivatástudat miatt maradnak, vagy mert már nem mernek váltani 50 fölött. Megtakarításuk nincs, hogy kibekkeljék egy új karrier beindulását fedező időszakot, tulajdonképpen bele vannak kényszerítve ebbe. És nem az anyagi megbecsülés hiánya a legfőbb probléma. Hanem ez. Hogy mindegy, hogy 30 éve csinálod, láttál már mindent, jó szakember vagy, de nem vagy elég alázatos...? Alázatos...kivel? a beteggel? Mert azzal igen. Az orvossal, akivel együtt gyűritek? azzal is. Azokkal nem, akik elvárják, mert nekik hatalmuk van. Én imádtam az egészségügyet, egész kicsi koromtól azt akartam csinálni. Hospice-ban dolgoztam, életem legszebb időszaka volt! Soha annyi szeretetet, bölcsességet nem kaptam, mint ott, a betegektől. De éhen haltam volna, ha nem váltok. Sajnálom ezeket a csajokat nagyon.

A mindenhez is értő Pintér majd megoldja ezt is. Aztán betegként fetrenghetsz a saját szarodban, mert nem lesz ápoló, aki kimosdasson...De az igazgató legalább ki lesz képezve. :(((

[sztivan]

három éve halt meg az apám, és most nem csak róla szeretnék írni, hanem arról is, hogy a teljes magyar társadalom mennyire nem dolgozta fel azt a kollektív traumát, ami 2020-21-ben történt

szóval lehet játszani azt, hogy visszamegyünk a normalitáshoz, de az, hogy akkor egy év leforgása alatt meghalt ötvenezer ember egy olyan betegségben, ami egy évvel korábban még nem létezett, közülük ráadásul nagyon sokan az állam hibái és a társadalom felelőtlensége miatt, azt jelenti, hogy több százezren vagyunk, akik akkor elvesztettünk valakit, és ez nincs kimondva, nincs feldolgozva, úgy teszünk, mint ha mennénk tovább, és egyéni tragédiák történtek volna, nem pedig közösségi

ahogy telik az idő, megy előre a személyes gyászfolyamat, és pont emiatt, hogy a mennyire hiányzik szakaszt lezártam magamban, érzem most már a teljes súlyát annak a tökéletes elbaszottságnak, hogy megbetegszik, de nem foglalkoznak vele, mert nem covidos, majdnem meghal, erre kórházba viszik, megmentik, viszont bent megfertőzik coviddal, és abba már viszont belehal. szóval én otthonosan mozgok az abszurd műfajokban, de ez azért mégis erős volt, na

és hogy hány százezren vagyunk ebben az országban, akik nem csak azt éltük át, hogy elvesztettünk valaki fontosat, hanem azt is, hogy eközben az állam előbb nem védi meg azt a polgárát, aki gyenge és segítségre szorul, majd azt hazudja, hogy megküzdöttünk a bajjal. fél évvel később pedig, amikor napi 200-300 ember halt meg így, a társadalom jókora része nyálcsorgatva azon verte magát, hogy mikor lehet már kiülni sörözni, mint ha nem lehetett volna még várni két hónapot, ha már annyit vártunk, amíg elég embert beoltanak. ott akkor azt írtam, hogy az állam megszűnt államként működni, a társadalom vagy nemzet, hívjuk akárhogy, pedig minden szolidaritását feladta. úgy próbálunk tenni, mint ha ez az egész meg sem történt volna, a társadalom azt a döntést hozta, hogy ez az egész nem számít, és ezzel a társadalommal, ezzel az állammal együtt kell élni még most is

értem persze, hogy mi még ennél is sokkal durvább közösségi traumákat sem voltunk képesek együtt feldolgozni. de mondjuk már ki, hogy itt történt valami nagyon rossz. és hogy nincs normalitás, nem tudunk visszamenni bele, csak sokkal rosszabb lesz minden, ha ami megtörtént, abból nem tanulunk, és nem is próbálunk úgy tenni, mint ha lett volna miből tanulni

[haelhetekevvelakifejezessel]

Hány év a gyász? Meg átlapolhatnak-e, vagy egymás után kell őket számolni? Mi az illő? Duplán számít-e egyszerre kettő, vagy szimultán kell őket számolni? Ér-e több kreditet a fiatal, mint a vénebb? (És ki és kinél és hány évente és mennyinél?) Mikor kell elkezdeni meg mikor illik befejezni? Meg ugye mi a faszról is van szó ilyenkor, hogy gyász? Úgymond mi a bánat is?

Hogy tagadás, alkudozás meg elfogadás. Meg harag és a többi lehetetlen baromság, amiket szigorúan lineáris grafikonon az orrod alá tolnak, és tessék, egy bevásárlóközponti útjelző rajta: "ön itt áll most". Holnap majd eggyel arrébb. Majd a sportrészlegnél talán.

Hát: biztos, hogy arrébb, csak már most is téved, ahogy szokott ezeknél a sarlatánoknál lenni. Az a kép jut eszembe, amit az akárhanyadik marsjáró robot készített a távoli Földről, és valami véletlenül épeszű ember rátűzött egy kis táblát: "ön itt áll most". Hát szerintem ez az úgynevezett gyász.

Volt a H. Kati (vagy van, csak már nincs), akivel jó viszonyban voltunk, amíg el nem küldött a kurva anyámba (valószínűleg mindenkinek így volt egyszerűbb), az apám jóbarátja volt, ő mondta egyszer vigasztalólag: nekem tizenöt éve halt meg anyám, de ma is beszélek hozzá. A Kati vagy száz éves, de legalábbis most hetvenöt, amennyiben együtt voltak egyetemisták az apámmal. Nekem hét éve halt meg az első (születési sorban utolsó) öcsém, és már nem beszélek hozzá nagyon. Apámhoz se, pedig ő csak most lesz három. De tegnap este is vele álmodtam: hozott valami ételt, figyelmességből, mert tudta, hogy itthon dolgozom és nincs időm enni, lerakta az íróasztalomra, de rögtön visszajött és a felét mégis elvitte. Biztos anyámnak elfelejtett hozni -- röhögtem magamban, és ennyiben is maradtam vele. Ezért hívogatott mindig az öreglány, ti. az anyám, ha kettesben találkoztunk az apámmal. Apám pedig "..Elvégre akkor jön-megy, amikor akar, tizenhárom éve halott. Holnap éjjel majd, talán. Úgy tűnik, mostanában szeret velem lenni egy kis időre." -- olvastam az egyik nap egy versben. Az enyém még nincs három éve, mégis ugyanezt csinálja. Mikor illik ezt elkezdeni? Vagy mikor illendő befejezni?

Elvégre is soha, vagy pediglen azonnal, amennyiben a hullák az égből mindent látnak. Időnként elképzelem, hogy zombikkal van teli a mennyország.

Tesóm, a másik (az, tényleg másik) jót röhögne. Vele nem kell ilyen olcsóságokon szórakozni, remekül diskurálunk. "Baszd meg, Kata, mondtam, hogy nem fekhetsz le a barátaimmal!" De nem is a barátod, csak a szomszéd, aki megvette a lakásodat. "Azzal meg pláne!" De csak beázott a vécéd, amikor már megdöglöttél, és azt is nekem kellett megoldani. "Leszarom bazmeg!" A konyhaszekrényed is leesett, azt is nekem kellett, meg az egész hagyatékit is, meg a muttert is, meg Isti sem áll velem szóba már, meg Anitához sem mehet a fehér, mert lepisálta a kanapéját. Egyszer. "Leszarom." Jó, de... "Leszarom." Akkor én is!

Aztán egy ideig nem áll szóba velem, de amikor írom, hová mentünk síelni meg ilyenek, akkor azért örül.

Én meg csak azt nem tudom azóta eldönteni, hogy ha akkor nem hal meg, akkor nem nekem ázik be a vécé és...

nem nekem kellett volna az egészet, most meg az egyik szemem nem tud igazán sírni, a másik meg nem tud igazán nevetni. Talán egy közepes agyvérzés segítene, múltkor is a Marika csak a fél szájával már meg minden -- gondoltam az autóba visszaülve. Aztán elmentünk egy vidéki ház felé a következő síelést megtervezni az apám gyűrűjével az ujjamon, tesómmal a fejemben. Anyámra, érdekes, a következő két napban egyáltalán nem gondoltam.

[prokee]

Hajszál híján 30 évvel azután, hogy utoljára Commodore Plus/4-hez nyúltam, úgy döntöttünk, a lányommal, hogy benevezünk egy Plus/4 programozói versenyre.

Viszonylag nagy kihívás, mert tényleg évtizedek teltek el azóta, hogy napi szinten bitekben és 1-3 byteos assembly mnemonikokban gondolkodtam volna, és nagyjából értelmezhető dolgokat (grafikával, zenével) próbáltam volna belegyömöszölni 60 használható kilobyte-ba, és ehhez mérten nem is valami látványos és csillámos dologban gondolkodunk.

Arra viszont nagyon jó lesz, hogy a lányom programozás iránti érdeklődését izzásban tartsuk. Még akkor is, ha egyelőre az elméletnél tart, hiszen a kitalált játékunk logikáját, a változókat, a ciklusokat, a feltételed elágazásokat (ami amúgy assembyben gyakorlatilag nem is létezik, legalábbis nem emberi formában) ő rakja össze.

Leprogramozni persze én fogom, legalábbis ez a terv. Tegnapelőtt neki is láttam, az első lépéseket megtettem, ami ugyan semmire sem jó, de legalább hiba nélkül elsőre lefutott :)

Aztán tegnap éjjel már úgy dőltem ki a gép elől, hogy lett zene, némi grafika (egyelőre csak helykitöltőnek, a véglegeset a lányom rajzolja majd meg), futnak a szálak, amik a játékot kezelik majd. Beugrottak rég elfeledett hexadecimális számok, olyanok, hogy $EA a NOP, $4C a JMP, vagy hogy $FF3F-fel kapcsolod fel a felső RAM-ot, de nem kell LDA#$00 és STA $FF3F, elég csak egy INC $FF3F, mert az kevesebb ciklus és két byte-tal kevesebb hely, ami mocskosul sokat számít egy olyan gépen, aminek a tudása és kapacitása kb. egy mai kapunyitó távirányítójának szintjén van.

Plusz kihívásként jó lenne ezt az egészet beszorítani 12kB-ba, akkor egy bővítés nélküli C-16-on is futhatna :)

Én meg egy kicsit újra tizenéves lettem, hát fura formája ez a kapuzárási pániknak :D

[otthonzulles]

40 lettem.

mindig akartam egy nagy negyvenes eszmefuttatást írni,

tulajdonképpen ez jobban foglalkoztatott, mint hogy mit teszek ha negyven leszek.

semmit.

ugyanolyan nap volt mint a többi, már nem is emlékszem, ja de épp melóban töltöttem be (0:47-kor születtem a szóbeszéd szerint)(majdnem két hete volt).

most kicsit kibillentett az előbbi táncos videó és úgyis írni akartam, most kellőképp fáradt vagyok ahhoz hogy írjak valamit megemlékezvén. (tudom öregszik ez az átokverte portál és nem is én vagyok itt a legidősebb nagyon nem, mindegy. attól még szar. még ha úgy is érzem most hogy egy marék sár a nyakam körül ide vagy oda már nem számít)

évtizedek óta nincs mit ünnepelni.

az egyetlen dolog ami változott, hogy 25+ év önmarcangolás után idén elkezdtem terápiára járni. hogy járni, vagy gyógyulni; ezt persze naponta megvitatom magamban.

basszus olyan jót akartam írni de tényleg fáradt vagyok.

szóval a terápiáról annyit, nagyon nehéz elhinni hogy én valaha leszek boldog, bátor, kiegyensúlyozott ember. minél többet tudok, annál kevesebbet és nyomaszt. nyomaszt hogy

ja hát igen évek óta terveztem a "40" posztot meg is volt a bomba ötlet, hogy milyen lapokat terítek ki de sajnos a nyomor, az sosem szexi. megtartom. talán majd transzparensebb leszek a következő negyvenben, ha kérdezné valaki hogy mi a fasz van velem. nincsenek sokan. [de hozzátartozik, hogy aki igen annak "hálás vagyok", azaz nekem most kell megtanulni a hálát átérezni és kifejezni, de ebben talán jó vagyok még ha ez most az ideszart betűkből nem jön le]

nehéz dolog a terápia. legalább kiderültek dolgok mitől vagyok ennyire elbaszott. de kurva nehéz lesz, ha egyáltalán, változtatni. kapcsolódni?!? másokkal? érzelmeket szabadon engedni??? ebben a korban? félelmetes, idegen, dermesztő.

nekem sajnos most kellene megtanulnom élni

na legalább ez a poszt is megvolt, majd visszatérünk erre az ötvennél, ha megérem.

szabad replyolás, no reblogolás mára!

[drakvuf]

Házasság első látásra II/3: A beleegyezés elfeledett tudománya

Eltelt egy nap, de Reni még mindig azért sírdogál, mert nem kapta meg a menyasszonyi ruhát, amit szeretett volna.

Kinézett a neten egy másikat és szerencséjére abból volt raktáron egy a szponzor szalonjában. Azt mondja, hogy ha a leendő férje nem értékeli ezt a ruhát megöli.

Ha már szóba került, kapcsolunk is Petihez, vagy becenevén Brumihoz, aki azzal fogad minket, hogy be van szarva.

A ceremónia előtt meglepetéssel kedveskedik a menyasszonyának, amit az egyik minionjával küld el neki.

Reni egy pillanatra megijed, hogy ez a bizonyos futár lesz a férje, mert alacsony és ronda is. Megköszöni az ajándékot és azt üzeni leendő faszijának, hogy ne féljen, nem harap, csak ha akarja.

Az ajándék egy összemaszatolt póló, de sikerül vele levennie a lábáról Renit.

A rokonok már a nagy esemény helyszínén vannak. A nő családja sorolja az elvárásokat és mint kiderül, a leendő férj nem nagyon felel meg ezeknek.

Miután ezt megállapították meg is érkezik a vőlegény. Köszönti az egybegyűlteket. Anyu egyből megjegyzi neki is, hogy lehetne magasabb. Bruminak azzal sikerült kicsit megnyerni a közönség szívét, hogy a nagyijáról mesél nekik, akit nagyon szeret.

Közben megérkezik a menyasszony is, akit Brumi családja és barátai nevetgélve fogadnak. Szerintük túl mű Reni és nem való a faszihoz.

Peti szóhoz sem jut az idegességtől, de szerencsére Reni nagyon gyorsan feloldja a feszültséget. Nagy dumás a nő. Hiába kételkedett Brumi társasága, a férfi végül igent mond.

Sőt, nem csak hogy igent mond, meg is csókolja a nőt, de előtte megkérdezi szabad-e? Consent king.

Nekik is jár az ingyen fotózás és közben Peti megosztja velünk, hogy nagyon jók az első benyomásai és reméli, hogy működni fog ez a házasság.

Reninek is tetszik a szitu eddig. Még szoknia kell azért, mert idegennek érzi a faszit, de elismeri, hogy ebben a szituban ez normális. Közben a fiatalok családjai is kezdenek megenyhülni. Reni anyukája egyenesen azt mondja, hogy megvan köztük a kémia.

Megismerkednek egymás rokonságával és barátaival. Brumi bemutatja új feleségét a bestiejének, Barbinak. A nő azt mondja munkahelyi házastársak voltak, ami kurvára nem tetszik Reninek.

Peti elmagyarázza feleségének, hogy a nő véleménye nagyon fontos neki, szóval érdemes jó viszonyt ápolnia vele. Az újdonsült feleség észreveszi, hogy kicsit befeszült a faszija és próbálja lenyugtatni. Brumi azt mondja, hogy a munkájából jön ez a katonás fegyelem, de Reni egyből letekeri, hogy az ágyban legyen majd merev, ne itt.

Ezután a nő tart egy megható beszédet, amiben mindent megköszön a családjának. Ez nagy hatással van Petire is, mert ő is nagyon szereti a családját. A beszéd után Reni megkérdezi a férjét, hogy miért nem házasodott meg eddig. Peti elmondja, hogy Paks kis város és sajnos még nem tolta neki a bevásárlókocsit az igazinak.

Ez nagyon tetszik az új feleségének, mert állítólag ő is mindig azt mondogatta az ismerőseinek, hogy az Aldi akciós ajánlatai között böngészve akarja megtalálni az igazit és nem Instagramon. Azt mondja sokkos állapotba került a férfitől.

A fiatalokat nézve a nő nagyapja biztos benne, hogy ebből szerelem lesz. A lagzi után elindulnak a szállásukra. Jön a nászéjszaka. Mindketten elmondják a kamerának, hogy nem tudják még mit hoz az éjszaka és hogy együtt vagy külön alszanak-e. Peti még hozzáteszi, hogy bárhogy dönt a nő, tiszteletben fogja tartani. Consent king.

Végül azt beszélik meg, hogy egy ágyban alszanak, de ha Brumi horkol Reni átmegy a másik ágyba.

Mindeközben Orsi és Zoli is a nagy napra készül. A nő aggódik, hogy nem fog neki tetszeni a leendő férje.

A sminkesnek elmondja, hogy egy magas, tetovált és sportos faszit szeretne. Legyen emellett macsó is, vicces is és ne legyen gyereke, mert ő szeret lenni a figyelem középpontjában. Vele ellentétben Zoli a barátainak azt mondja nem izgul. Biztos benne, hogy azt kapja, amire számít.

Azért nekünk megsúgja, hogy ha véletlenül mégse jön be neki a nő, akkor nagyon gyorsan haza fog menni. Nála nem kizáró ok a gyerek, mert neki is van. Ahogy Peti, ő is meglepetést küld a menyasszonyának az egyik legjobb emberével.

Egy rózsával és egy kis üzenettel kedveskedik leendő feleségének, amiben az áll, hogy nagyon várja már a találkozást. A közönség már a helyszínen. Egész hamar megtalálta a közös hangot a két társaság. Az alapján amit beszélnek passzolni fognak a felek.

Meg is érkezik a vőlegény. Anikó, Orsi anyukája azt mondja jó fogás lesz a fiú a lányának. A menyasszony is lassan begurul a képbe a barátnőjével. Nagyon ideges, hogy vajon elég magas lesz-e az új férje.

Besétálnak ők is a templomba. A vőlegény és a családja is elégedett. Nagyon csini vagy - üdvözli Zoli Orsit. Aztán megcsodálja a tetoválásait. Természetesen mindketten igent mondanak és a férfi lekapja a nőt. Orsi megjegyzi a kamerának, hogy kicsit gyors a tempó.

Nekik is jár a fényképezkedés a ceremónia után, de Zoli már most nem bír magával. A férfi folyamatosan feszegeti a határokat, ami eléggé offolja a nőt és hiába mondja neki, hogy vegyen vissza, nem foglalkozik vele. A fotózkodás után idegesen elsétál.

A lagzin újra elmondja Orsi Zolinak, hogy figyeljen arra, amit mond. A férfinek látványosan nem tetszik a lebaszás, de talán átment az üzenet.

A nő barátnője, Timi, látja, hogy feszkó van és félrehívja kicsit, hogy megnyugtassa. Szerinte csak be van feszülve a nő a szitutól.

Sajnos az idegesség nem múlik el és az asztalnál azt mondja Orsi enni se tud. Zoli viccekkel próbálja oldani a feszkót, kevés sikerrel.

Orsi elmegy kicsit rosszul lenni, de közben az anyja melegen tartja az új férjét. Elmondja faszikámnak, hogy ne ijedjen meg ezektől a döccenőktől, a lányában van egy fal, amit át kell törnie.

Nagy baj amúgy nincs, mert Orsi pozitívan beszél a barátainak a férfiről. Megjegyzi azért, hogy a fotózás nem sikerült jól. A barátai szerint kicsit idősebb a faszi, mint képzelték és felmerül a kérdés, hogy van-e már gyereke? Ők még nem tudják, de van. Eközben Csaba, Zoli apja, pont azt magyarázza a fiának, hogy ezt a tényt minél előbb közölnie kell a nővel.

Tovább ismerkednek egymás családjával a fiatalok. Marika néni, Orsi nagyija nagyon rágerjedt Zolira. Nem győzi hangsúlyozni milyen szép a fiú. Orsi barátnője, Timi újra akcióba lendül, mert kicsit aggódik, hogy elbassza a dolgokat a férfi. Elmondja neki, hogy legyen kitartó és figyeljen arra, amit a felesége mond.

Nekünk hozzáteszi, hogy a barátnője nem egyszerű eset, de reméli, hogy ha a férfi az utasításait betartja, működni fog a házasság. A lagzi után ők is a szobájukba vonulnak. Zoli célozgat egy kis akcióra, de természetesen ez még lepereg Orsiról.

Végül egy ágyban alszanak, de a nő átzavarja a másik végébe a férfit. Miután lekapcsolják a villanyt Zoli ledobja az atomot: - Nekem van egy gyermekem. - Ez már baj.

Hogy én milyen borzalmasan felszínes tudok lenni. Hát milyen cukik voltak Reniék ebben a részben és milyen borzalmasak Zoliék. Persze az utóbbi párosról is ordított, hogy geci nagy prolik, de attól még úgy tűnt nagyon passzolnak.

[klimavaltozas]

De ha a klímaszkepticizmus marginális jelenség, miért jelent veszélyt?

Már a legújabb IPCC-jelentés is úgy kezdi, hogy sem a globális felmelegedés tényével, sem pedig annak antropogén eredetével kapcsolatban nincs kétség. Erről már nem is nagyon beszélünk, a 98 százalékos egyetértés a tudományban teljes konszenzust jelent. Nemrég voltam Amerikában egy tudományos konferencián, ahol természetesen ennek megfelelően meg sem jelent a klímaszkeptikus álláspont. No, de megyek a szálláshelyre az aznapi ülésről este, kinyitom a televíziót, direkt megnézem a Fox-5 Newst, ami egy republikánus Trump-adó, és bejelentik, hogy nincs klímaváltozás, ez csak tévhit, amit valami lobbi terjeszt. Mármost ezt a csatornát több tízmillió ember nézi, s ők nem forgatják az IPCC többezer oldalas jelentéseit. Szóval a tudományon belül ez marginális álláspont, viszont a társadalmon belül egyáltalán nem.

Ez viszont azt is jelenti, hogy a tudomány és a társadalom között távolság van. Ami nem jó, hiszen amit a tudományos közösség megállapított, az valahogy mégsem megy át a köztudatba.

Pedig higgye el, nagyon érthetően és világosan próbáljuk elmagyarázni, de kevés embert érünk el. Hiába tartok sok helyen – egyetemeken, ipari egyesületek ülésein, tudományos konferenciákon, középiskolákban, egyházi közösségekben – előadást, az nem fog eljutni a széles tömegekhez. Pedig erre lenne szükség, ha a párizsi megállapodás betartásában bizakodunk.

[helsinkiaznyugate]

én erre már nem nagyon tudok mit írni

[calleyspage]

Kedves tumblr közösség!

13 éve osztom meg itt a gondolataimat, az életemet, főként ezekből is a nehézségeket.

Ha valaki azt mondja 5/10 éve is, hogy egyszer egy ilyen békés, és szeretetteljes fotóval jelentkezem be, biztosan nem hiszem el neki.

Ez az év persze szintén kemény volt, akár a többi, a megküzdési mechanizmusaim továbbra sem a legerősebbek, de dolgozom rajta. De elmondhatatlan mennyit számít, hogy van aki támogat a nehézségekben, és van akivel meg lehet osztani a sikereket (legyen ez éppen egy háziállat, de az évek alatt upgradeltem, és most már egy Férj ( A Férj🩶) is mellettem van).

Úgy gondolom a nyugalom, a béke nem állapot, pillanatok csupán, és továbbra is szorongok mikor éppen nincs semmi, hogy vajon mi lesz a következő próbatétel. Most kicsit még fáradtabb vagyok, mint szoktam, sokat kivett belőlem a szakvizsga, az is, hogy eldöntsem maradjak/menjek. De ránézve erre a képre megdöbbenek, és egyszerre Hálás is leszek azért ami most van, azért aki most van.

Ez az évzáró postom is lesz most, kívánva Nektek Áldott, békés boldog Ünnepeket, és bármilyen kilátástalan időszakon mentek keresztül, nem a vége jött el, lehet inkább valami újnak és jobbnak a kezdete.

[anyadisszeretne]

"És akkor azt mondja nekem vágod, hogy nem számít...már, hogy a faszomba ne számítana ha szeretem, ha remegek érte mint egy drogos?"

Cím: Szerelem és más drogok "

[sztivan]

A tizedik ironman!

Finoman szólva is nehezített felkészülésem volt: ugye onnan kezdődött a történet, hogy tavaly szeptemberben egy szép reggelen ottmaradtam a kanapémon, a gerincem egyik porckorongja bemondta az unalmast. Gyógytornák, rehabilitáció, november végén tudtam először kimenni kocogni, és még utána is jó sok vizes masszázskúra és gyógyfürdőzés jött, szegény családom csodálatos volt, hogy ezt az egészet bele tudtuk logisztikázni a mindennapi életünkbe, a cikkeim olvasói pedig nem tudták, hogy egy csomó szép írás a magyar gazdaság helyzetéről úgy készült el, hogy közben a szerző épp térdelt a kanapéja előtt, mert máshogy nem bírta a dereka. Csak rendeztem magam, a tavasszal már teljesen úgy tudtam edzeni, mint ha nem lett volna semmi baj, majd amikor már minden rendben volt, a Nagyatád előtti utolsó nagy bringás edzésemen, két és fél héttel a verseny előtt egy akkorát estem, hogy nem voltam képes visszaülni sem a biciklire. Azzal nyugtattak, hogy biztos nem törés, talán csak zúzódás és akkor a verseny hetében talán már terheletlen állapotban nem fog fájni. Három nappal Nagyatád előtt megkaptam az engedélyt, hogy ha úgy meg tudom csinálni, hogy nem teszek sok terhet a jobb karomra, amire estem, akkor nem ártok magamnak, és meg is lehet. De nyilván minden időeredményről szóló célomat el kellett engednem, az egyetlen célom annyi lehetett, hogy szintidőn belül hozzam be magam.

Az úszáson az első nagyjából 50 méter volt elég rossz, ott még velem volt a majré, elég lesz-e a karom arra, hogy végigcsináljam egyáltalán. Aztán úgy voltam vele, csak nyugalom, próbáltam már korábban, menni fog az. Ballal rendes kartempó, jobbal kicsi, ballal rendes, jobbal kicsi, és ennyit kell csak 3800 méteren át. És onnantól, hogy fejben ezt rendeztem, rendben is volt a dolog. Nyilván nagyon lassú lettem, 1:58 alatt csináltam meg az úszást, de mindvégig tudtam az első ötven métere után, hogy rendben leszek. Az első bójáig fejben segített az, hogy ott maradtam még más emberek között, úgyhogy tudtam, hogy nem vagyok reménytelenül lassú, onnan pedig már bójáról bójára számoltam, hogy időarányosan a szintidőn belül tartom magam úgy is, hogy nem kell majd pánikolva rohannom a depóban. Ha már a jobb kezem nem volt az igazi, most cserébe az egyik legjobb nyílt vízi navigációmat hoztam le, úgy érzem, tényleg sikerült egyenesen mennem. Nem lett fényes, de ebben a helyzetben tényleg semmi mást nem akartam az úszástól, csak a szintidőt.

A 180 km bringán először az volt a feladatom, hogy a karjaimat kicsit lerázzam, miközben azért haladok is. Ez nagyjából a bevezető 60 km végére sikerült is, bár azért volt vele dolgom rendesen, de az után már egész kényelmesen tudtam a kezeimet használni (a bal is fáradt ugye, mert arra ment több terhelés). Ezen a részen a terveimhez képest elég jól tudtam haladni, Gyékényestől Nagyatádig 2:23 alatt értem el (mínusz 80 másodperc jóváírás egy sorompónál, azt később leszedték az összidőmből, de nyilván sokat nem számít). Utána a négy 30 km-s kiskör úgy nézett ki, hogy 1:14 - 1:14 - 1:21 - 1:26, amin látszik, hogy csúnyán belassultam.

A hőség kegyetlenül megdolgozott, az utolsó nagyjából negyven kilométerre totálisan elfogytam. Kétszer történt meg az utolsó kiskörön, hogy pár percre leültem az árokpartra pihegni, egyiknél sem úgy éreztem magam rosszul, hogy ájulás fenyegetett volna, de tudtam, hogy össze kell kapnom magam ahhoz, hogy valami értékelhetőt hozzak. Emberkínzás jellegű volt nagyjából 140 km után, volt pár olyan része a pályának, ahol durván beszorult a hőség, nagyjából olyan lett az érzés, mint ha forró levegőt szívnék be. Főleg úgy, hogy bármilyen jó is volt az új kiskör (az elkerülő úttal ellentétben itt még árnyékos részek is voltak például), az, hogy Taranyban a fordítónál a régi segesdivel ellentétben nem volt locsolás vagy kulacscsere, nagyon fájdalmassá tette, a 30 km-k utolsó harmadára szinte mindig elfogyott vagy felforrt az összes kulacsom. Azt tudtam, hogy szintidőn belül neki tudok kezdeni a futásnak, abban nem voltam biztos, hogy azt fogom-e tudni rendesen csinálni.

(ó, igen, ki volt az okos ember, aki a tizedik ironmanjén a bringás szemüvegét bent felejtette a depóban?)

És aztán ahogy nekiindultam a megmaradt 42 km futásnak, szinte egyik pillanatról a másikra rendeztem magam. Tényleg mint ha új verseny kezdődött volna. Lassú voltam, de stabil - 7:20-7:40 közti kilométerek voltak úgy 25 km-ig, onnan lassultam valamennyit még a végére. Szinte azonnal beállt egy alacsonyan tartható, az edzéseimnek tökéletesen megfelelő pulzus, ami nem is akart elszaladni, és nagyjából 15 km-től majdnem a célig olyan stabilan állt, bármit is csináltam, hogy néha azt néztem, nem az órám romlott-e el. Érzésre teljesen rendben voltam mindvégig a futáson, amin nagyon csodálkoztam a bringázás után, és persze végig locsoltam magam jeges vízzel, de jött az eredmény, pár órával korábban el sem tudtam képzelni, hogy nem szenvedve, hanem fáradtan, de jó érzésekkel fogom lenyomni az ironman utolsó öt és fél óráját.

15:40 lett a vége, aminek bármikor máskor nem örültem volna, de ilyen előzmények után most nagyon boldoggá tett. Kiadtam magamból mindent, amit ki lehetett, ez most ennyire volt elég. Őszintén mondom, hogy elégedett vagyok ezzel. Kicsit szimbolikus, hogy a két leggyengébb időeredményem az első és most a tizedik, de hát vannak pillanatok az életben, amikor nem feladni kell a célokat, hanem újratervezni őket, és akkor egész csodálatos dolgok kijöhetnek belőlük.

és persze: jól írták a nevem!

[gyarlovagyok]

Még mindig hiányzol.

Hiányzol, mint sivatagnak az eső, mint könyvnek a betűk, mint a kávémnak a tej, mint léleknek a béke. Hiányzol, mint az emléknek az érintés, amit már csak álmodni lehet. Hianyzol, mint..

Hagyjuk, nem számít, már nem.

[drakvuf]

Kőgazdag Fiatalok 1: A pénz boldogít.

Alapvetően a társkeresős realityket szeretem, de nagy rajongója voltam a Luxusfeleségeknek is, szóval gondoltam teszek ezzel is egy próbát.

"Aki azt mondja a pénz nem boldogít, az hazudik".

Az első fiatal akit megismerhetünk PSG Ogli, influenszer, aki valamiért azt hiszi, hogy ő találta ki a kis pénz, kis foci mondást.

Róla hallottam már több ismerősömtől is, Tiktokon nagyot megy, de szerencsére engem megkímélt tőle az algoritmus. Talán, ha kigyúrt nő vagy macska lenne én is belefutottam volna.

Szegényt nagyon nehéz érteni, mert borzalmasan hadar, meg fotykos is picit.

Elmondása szerint szeret pénzben fürdeni és ezt demonstrálják is a kamera előtt: a managere, Ádám, szórja rá a lét.

Mivel szerinte Magyarországon csak középszerű bulik vannak, ezért szervez egy jó házibulit, amire meghívja az összes Kőgazdag Fiatalt. A belépés feltétele, hogy legalább kétmillás szettekben jelennek meg a meghívottak. Sajnos többen nem értik, hogy mit mond, de majd lesz valahogy.

A kádban feküdve eszébe jutott Commodus császár története, akit vízbe fojtottak a fürdőben és felveti a managerének, hogy szüksége lenne egy testőrre.

Ádám meghozta az ország legelitebb testőreit, de Ogli nincs elájulva a felhozataltól.

Véletlenül coming outol, amikor azt mondja, hogy nem az esetei ezek a férfiak.

Mindenesetre leteszteli őket, hátha mégis méltóak a feladatra. Először az intellektusukat teszteli, ami abból áll, hogy elhadarja nekik a napirendjét és vissza kell mondaniuk, de sajnos nem mindenki értette, amit mond.

Ezután az erőnlétüket tesztelte: fekvőtámaszokat kellett csinálniuk, de ezzel is voltak gondok. Utána romantikusan fel kellett vinniük a lépcsőn, mert olyan férfit szeretne maga mellé, aki hercegnőként bánik vele. Itt is csak csalódás érte.

Végül senki nem felelt meg neki. Ádámot elzavarja, hogy keressen másik jelölteket.

Annyira felbaszta a managere, hogy el megy edzeni, levezetni kicsit a feszkót. A teremben meg is pillantja az igazit: egy kb minden létező szteroidot szedő, nem túl szép faszit.

A csávó, viszont tisztában van a saját értékével és nem vállalja a melót a felkínált egymisiért, lazán bekért ötöt havonta. Megegyeztek. Ennek örömére Ogli felhívja a managerét, hogy lebassza, amiért ezt se tudta neki elintézni.

A második szereplőnk, Dulin Metta, "világutazó". A nő 32 éves és bár örök fiatalnak tartja magát, azért már nem biztos, hogy a Kőgazdag Fiatal mindkét feltételét teljesíti.

A szemfüles olvasóim emlékezhetnek rá a Nagy Őből, amiben elég sokáig jutott, de végül Attis nem őt választotta.

Elmondása szerint, neki minden nap vasárnap, természetesen arra gondol, hogy rendszeresen jár templomba. Van egy cukorborsó macskája, aki viszont depressziós, mert mindig utazik a nő és nem foglalkozik vele. Cicaterapeutát akar találni neki.

Megismerjük Lizát is, a lány bejárónőjét, aki kurva idegesítő Metta szerint, de az egyetlen ember, aki eddig normálisan kitakarított.

Liza felborítja Metta csizmáját és a nő egyből meg is jegyzi, hogy többe van, mint a féléves fizuja.

Egyrészt, geci undorító az a csizma, másrészt, lehet többet kéne fizetned, akkor a takarítónőnek.

A nagy izgalmak után megismerjük Herceg Csabit, a luxusautó gyűjtőt.

Csávókám azzal nyit, hogy kimegy napozni az esőbe, mert ő akkor is napozik, ha nincs nap.

Van egy menyasszonya, Leti, aki szerint Csabi segghülye, viszont a faszi előtt azt se tudta mi a luxus, szóval nem számít, hogy retardált.

Csabin egy másik fazon is élősködik, Aurél, aki elvileg a barátja, de ő csak fogadott fiaként hivatkozik rá. A gyerek 19 éves.

A srác szerint nem az iskola számít, hanem, hogy milyen emberek veszik körül. Üzenném a barátaimnak, hogy köszönöm, hogy miattatok vagyok csóró.

Csabi szeretne venni egy új autót, de a szalonba ahova besétált sajnos pont nincsenek azok, amiket kinézett.

Közben vészhelyzet van, mert Leti haja szarul áll, de szerencsére nem kellett hívni a fodrászát.

Csabi csalódott, amiért nem viheti el azt az autót, amit kinézett de kapott helyette átmenetileg egy másikat. A férfi ezzel is elégedett, de Leti szerint szar a kocsi, mert nincs benne elég hely. Meg amúgy se érti, miért ekkora kocsibuzi a vőlegénye.

Az új vásárlás meghozza Csabi kedvét egy kis versenyzéshez és ki is viszi, jól meghajtani egy lezárt útszakaszra.

Aurél véletlenül pont erre jár a saját verdájával, így nyilván versenyezniük kell. A srác összefosta magát, mert azt hitte szarabb kocsival fog jönni az "apja".

Csabi megnyeri a versenyt és hogy megalázza a vesztest, rábaszott egy marék füvet Aurél autójára.

Ezután a testképzavar hazai nagykövetét Katát ismerjük meg, akit bár 25 évesnek írnak, erősen éreztetve van, hogy mintha kurvára több lenne már. Mindenesetre ő bejelenti, hogy még kb 10 évig 25 marad.

Első utunk a plasztikai sebészhez vezet, mert Katának bőrfeszesítő műtétre van szüksége.

De nem ám Magyarországon megyünk sebészhez, mint a csóró prolik, hanem repülünk Dubajba.

Hamár itt járunk, veszünk egy lakást is, mert miért ne. Kicsit shady az ingatlanos, akit Kata talált, de magyar.

Nem csak Kata van Dubajban, hanem egy másik "versenyzőnk", Szandi is, aki elmondása szerint aranykanállal a szájában született.

Saját bevallása szerint testére költött eddig a legtöbbet, de nem ám a saját pénzét, kizárólag a szüleiét.

Mit ad Isten, nagy barinők Katával. Nagyon megörülnek egymásnak.

Szandi elhívja egy jó partikára a nőt, de ő ezzel nem tud azonosulni, mert már girlboss mindsetben van. Ezt meg is villantja szöszi barátnőjének és elhívja megnézni a lakást amit meg akar venni.

A lakásba belépve Szandi nincs elájulva, de a legnagyobb fájdalma az ingatlanos maga. Nem tudja komolyan venni, mert szerinte egy Aladdin papucsos pufirizs.

A nő szerint az ingatlanos átkúrja Katát és valszeg igaza is van, mert a nő elszalad "telefonálni", aztán közli, hogy hahó, másik ügyfél vinné a lakást...

Kata időt kér, hogy megmutassa a faszijának az ingatlan képeit, mit ad Isten, tud időt adni az ingatlanos.

Kata elpanaszolja a férjének, mennyire paraszt volt Szandi. A férfi szerint foglalkozhatna a szöszi a saját dolgával és használhatna valami normális hidratálót is.

A lakást természetesen megveszik.

A dubaji kalandok után jön Filip, aki rendezvényszervező. Minden nap étteremben eszik, de nem a Pléhcsárdában, hanem fine-dining éttermekben.

Nem tudja, mit vegyen fel a bulikára, de szerencsére ott van a barinője, Lia, aki stylist.

Nem érzik pontosan a buli vibeját, szóval Filip a ballagási öltönyében akar menni, de az már kicsi rá (csak Pléhcsárda lesz ez).

Sajnos a férfi nem tudja elengedni az öltönyt és elviszi egy szabóhoz, de szerencsére nem lesz kész a buliig.

Beesteledett és érkeznek a fiatalok (és Metta) a partikába. Ogli frissen felbérelt gorillája fogadja őket az ajtóban és gyors lecsekkolja, hogy megvan-e a kétmilliós szett a belépéshez.

Szandi azzal nyit, hogy csak a mellei voltak kétmillába, szóval lehet átengedni.

Kata közli, hogy a fülbevalóiból kijön az összeg. Hozzáteszi, hogy eleve egy drága autóval érkezett és hogy egy húszmillió alatti kocsi olyan mintha traktorba ülne.

Filip, Ungár Péternek öltözve lép be és a kamerának megjegyzi, hogy kurva szarul öltözik Ogli.

Metta úgy jut át a kétmillás csekken, hogy neki az eszmei értéke kétmilla, aztán beszól, hogy szar a festmény Ogli falán.

Aurél fennakad a szűrőn, mert csak kb másfél millás szettben érkezett, de villantott egy geci drága Ferrari feliratú pezsgőt. Elmondása szerint félmillás ital.

Hercegéket is visszatartja a biztiőr, mert ők is csórón öltöztek, de Csabi zsebből előránt kétmillát, amit odaad a vendéglátójuknak és már bent is vannak.

Metta felhozza, amire mindenki gondol: Oglinak el kéne mennie logopédushoz, de a srácról ez lepereg vagy nem fogja fel.

Sajnos a fergeteges házibulit megzavarja, hogy pókok kerültek Leti italába. A lány szerint a színvonal a béka segge alatt van.

Ezután Ogli klubszendvicsekkel kínálja a vendégeit, de ettől sincsenek elájulva.

Filip kiakad, hogy a kaviár mellé járna pezsgő is. Aurél inkább pizzát rendelne. Kata úgy dönt legközelebb megadja a gyereknek a séfe számát.

Eléggé bezuhant a végére a hangulat és sajnos csak ennyi fért a mai epizódba, a következőben folytatjuk a bulikát.