#lelki fáradtság

[melankolia72]

Inszomnia

Nem tudok aludni. Túl nagy a csend, a csend ami bennem van. Nem nyomja el a tv zaja, se egy szép zene. Ez magmarad a csend, amit a fáradtság hoz magával. Az a fajta lelki csend amikor nem bírod tovább. Az a csend ami megijeszt, de már túl fáradt vagy, hogy tegyél ellene. Az a csend amikor csak a rossz gondolatokat hallod meg.

[csakegyszivdobbanas]

Testemen jön ki a lelki fáradtság

[fantanarancs21]

Önismereti utazás

Ha igazán megszeretnéd ismerni önmagad, a szüleid és az egész lényed akkor szülj gyermeket, illetve vállalja szerepet a felnevelésében. Olyan sok mindent mutat és tanít a szülői lét. Emlékszem mikor a nagyobbik fiunk született a covidot leszámítva elég idilli volt minden. Ahogy telt az idő és a fáradtság, a baby blues és minden sz@rság beütött úgy kezdtem megismerni a szüleim és önmagam azáltal, hogy hogyan reagáltam bizonyos dolgokra. Néhány dolgot senki sem mond el a szülői létről. Pl azt, hogy nagy valószínűséggel fogod utálni a szüleid, vagy hogy nem létezik nagyobb szeretet mint a saját gyermeked. Ez persze újabb kérdéseket hoz. A szüleid nem érezték ezt irántad? (Persze ha szuper szüleid vannak akik szerettek nem merül fel a kérdés.) Miért nem szerettek? Hát nem lehet csodálni egy ilyen kis apróságot? És millió hasonló és egyéb kérdést.

Kihívást az jelent, hogy magad mögött tudd hagyni azt a sok rossz példát amit a szüleid "útravaló" gyanánt tettek a zsákodba. Küzdesz ellene, de mindig lesz gyengeséged, amin hiába feszülsz meg akkor sem vagy képes változtatni a beidegződésen.

Mikor a második gyermekünk született, császárral, nagyon rosszul voltam. A műtőasztalon elkapott egy iszonyatos pánikroham ami hosszú hónapokig nyomot hagyott bennem. A Dokira rá hoztam a frászt, folyamatosan mondogattam, hogy "most halok meg, most halok meg", így nem is tudtam megélni a születés csodáját. Az anyatejes táplálás részben emiatt lett oda, mert abban a lelki állapotban azt éreztem, ha ilyen fájdalmas az etetés én nem fogom tudni szeretni a saját gyermekemet. Borzalmasan bűntudatom volt, kb már mindenért is és nagyon küzdelmes voltt, hogy azt érezzem, hogy mindkettő fiamat egyformán tudom szeretni. Hónapok keserves küzdelme volt, hogy a halál közeli élményemen (legalábbis én annak éltem meg) felül tudjak kerekedni.

Mára persze nyoma sincs, és bár nehezemre esik őszintén bevallani és beszélni róla, mára már tökéletes minden így, és semmin sem valtoztatnék. Tanítani kellett valamit, bár nem biztos, hogy "jól " tanultam meg a leckét, de abban tökéletesen biztos vagyok, hogy ők a mi kis csodáink.

[feluton]

Santiago

40 km. Nagyon sokat jöttem ma, mint egy hipnotizált dúvad, csak mentem és mentem és mentem és mentem. Reggel 6-kor már gyalogoltam, és csak azért álltam meg egy negyed órára napközben, mert eszembe jutott, hogy egyszer sem álltam még meg. Az egész nap iszonyatosan nehéz volt, olyan volt megérkezni Santiagóba, mintha egy nagyon törékeny vázát kéne a kezembe vennem. Rettegtem tőle, próbáltam túllenni rajta, talán azért is mentem olyan sokat, hogy csak legyünk már túl rajta. Az egész nap egy szempillantásnak tűnt, ezért is gondolom, hogy ilyen módosult tudatállapot-félében lehettem. Egyébként sem lenne meglepő, ha az aktív-éber hipnózisra gondolok, amit bringázással idézték elő: mindkettő egyenletes cirkuláris mozgás.

Amikor odaértem a katedrálishoz, lerogytam a térre, egészen addig nem is éreztem, hogy milyen fáradt vagyok. Szinte azonnal elkezdtem sírni, csak arra tudtam gondolni, hogy a Nikolett ezen a helyen nézte a beérkező zarándokokat annó. Ha tudta volna, hogy valaki majd miatta is el fog sétálni oda... Annyira nehéz volt ott lenni, teljesen összecsúszott a fizikai és a lelki fáradtság.

Amikor ott élt, 39 kilóra fogyott le, annyira maga alatt volt egy szakítás után, amit külföldön a szociális hálója nélkül próbált átvészelni. Nagyon aggódtam érte, el akartam jönni ide, és hazavinni. Minden nap írtam neki, hogy tartsam benne a lelket, meg az Anna barátnőjével beszéltem, hogy rajta keresztül igyekeztem vigyázni rá... pontosan ugyanez volt most is. Az utolsó napjain erről az időszakról iszonyatosan sokat beszélgettünk. Kimondtam, hogy itt majdnem meghalt, ő pedig kimondta, hogy ezt még egyszer nem tudja végigcsinálni, mint amit itt is. Jézusom, csak most realizálom, hogy mennyire kemény, hogy idejöttem, mintha még egyszer végig akartam volna csinálni az egészet az elejéről, mintha megint kellett volna egy pofon, hogy nem tudtam megmenteni. Ahh istenem, még mit kell vezekelnem!? Hány száz km-t fogok még űzött vadként sétáltattatni magammal...?

Este elmentem a zarándok misére a katedrálisba, végigzokogtam az egészet azt is. Volt egy srác mellettem, folyamat azt kérdezgette, hogy oké vagyok-e, átadja-e a helyét. Gyakorlatilag egész délután sírtam onnantól kezdve, hogy megérkeztem. Írták Anyáék, hogy nagyon büszkék rám, én meg hogy remélem, hogy ő is az lenne, és erre írta Anya, hogy az biztos, és hogy mindennél jobban szeretett engem. Talán ez tényleg így van, és ezt az élményt soha senki nem veheti el tőlem, hogy akit a világon a legjobban szerettem, az is engem szeretett a világon a legjobban. És én vagyok az egyetlen, aki ezt elmondhatta még neki, mielőtt meghalt. Az utolsó üzenetem, amit olvasott, az volt, hogy szeretlek... És ez sem tudta megállítani, mert 6 perccel ezután elindult meghalni...

Nem tudom, hogy mit keresek itt, ezen gondolkodtam, hogy ide sétáltam egy ismeretlen helyről egy ismeretlen útvonalon egy ismeretlen városba, aminek mintha mégis ismerném minden szegletét. Írtam Annának, hogy küldje el, hol laktak, hova jártak kajálni... elmentem mindenhova. Mindenhol csak falak voltak, sima épületek, mintha nem tudnák, milyen jelentőségük van.

[galagonyamagyaraz]

Ezer meg egy éve életem szerves részét képezi egy nomád, alapvetően környezeti neveléssel és tudatossággal foglalkozó tábor, ahol nyaranta tíz napra eltűnök a világból - illetve egy egészen más, zárt rendszer része leszek. Az elmúlt években túrát vezetek, idén nyáron pedig kísérletet tettem arra, hogy az életem két, alapvetően egymástól távoli aspektusát egybegyúrjam, úgyhogy gondoltam, a túrák tematikáját majd természetfilozófia, tájesztétika, illetve kultúrtörténet adja. A korosztály (tizenéves kölykök, tizenkettőtől tizennyolcig vegyesen) persze kicsit leszűkítette a témák tárgyalhatóságát, de ki merem jelenteni, hogy a túrák jól sikerültek, a srácok élvezték, mentünk nagyokat. Na de itt jön a lényeg - szeretek túrázni, szoktam is, azonban korántsem annyit, amennyi igazából jól esne. Mert mi esne jól? Könnyű kifogást találni, fáradtság, a társaság hiánya, mind ismerjük - az elmúlt hónapban viszont kétszer is voltam kirándulni, egyszer régi, gimnáziumi osztálytársaimmal, egyszer pedig a családommal.

Nálam sokkal okosabb emberek írtak már erről sokat, sokkal alaposabban, így most egy igazán személyes, mozgásra serkentő szöveget szánok ide - nem kell nekem elhinni, ki is lehet próbálni, a kedves olvasónak működnek-e a nekem bevált dolgok. Mert a nyári táborokon túl még azt is be kell vallanom, hogy ezer meg egy évig borzasztóan lusta voltam, és az említett túrázásokon kívül igyekeztem a lehető legritkábban megmozdulni. Ezzel persze jött együtt sok minden, a szinte nevetséges izomtalanságon túl egy egészen súlyos betegség (az utóbbi nem közvetlenül, illetve nem is feltétlenül tudható be a mozgáshiánynak, de az is biztos, hogy nem segített a mozgásszegény életmód), az őszi-téli időszakban pedig szörnyű búskomorság és állandó fáradtság.

Tavaly viszont úgy döntöttem, hogy elkezdek rendszeresen mozogni. Tavasszal rengeteget bringáztam mindenfelé, a negyedikre fel-le a biciklivel minden nap egészen jó testmozgás, elkezdtem súlyzózni is, azonban egyik mozgásforma sem tett annyit a testi és lelki egészségemért, mint ha egy napot kint töltenék az erdőben. Bizonyára ennek megvan a biológiai oka (mert persze, kisebb zajszennyezés, tisztább levegő, ilyesmik); de vidékről (ráadásul faluról) felszakadt emberként a város legszellősebb és legcsöndesebb része is szűk és zajos.

Nem gondolom, hogy az emberi civilizáció és a társadalmi létezés rossz lenne, sőt. Nem gondolom, hogy (kevés "túlélő" kivételtől eltekintve) az emberi faj a "mesterséges" eszközei nélkül képes lenne túlélni. Azonban azt sem gondolom, hogy ezt a "túlélést" a jelenleg fennálló társadalmi-gazdasági helyzetben lenne a legoptimálisabb folytatni. Ez pedig talán ott kezdődik, hogy mindenki fogja magát, és egy napra kimegy az erdőbe. Kimegy, és szembenéz azzal, ami az őt körülvevő nem-épített világ, és szembenéz azzal, aki ő maga. Vagy legalábbis megtalálja magának azt, ami nekem a nyári tíz nap az erdőben.

[egy-lany-blogja]

Ha csak egy videót nézel ma meg ez legyen az

[sophiestears]

Lelki fáradtságra mi a gyógyír?

[nyughatatlann]

Hiába alszom át az egész napot, a lelki fáradtságon ez már nem segít.

[megtortlelkem]

Hányszor kell még ezt eljátszani?

[softicyhuman]

Egyszerűbb a fáradtságra fogni, ha épp szótlanabb vagyok, mintsem bevallani, hogy szarul vagyok lelkileg.

[fajdalommaltelieleet]

Elfáradtam

[eszmeletlenul-szeretlek]

A testi fáradtságnál már csak a lelki rosszabb.

Vagy együtt a kettő. :)

[badgirlfeelings]

lelki fáradtságot lehetetlen alvással korrigálni.

mégsem bírok kimászni az ágyból

[elvesztett-bizalom]

Zűrzavar

A fejemben ez az érzés. Mintha több millió ember beszélne egyszerre, mégis mintha csak zümmögés lenne. Mindig azt hittem, biztos az időjárás változás miatt van. Csak most jöttem rá, hogy ez csak akkor jön elő, ha valami nagyon nincs rendben velem. Hát újra itt van. Türelmetlenül várom, hátha megszűnik. De nem fog, tudom, hogy nem. Próbálom megszokni.

2020. 07. 12.

[i-m-e-l-d-a-blog]

Nagyon fáradt vagyok.

[erzeseimverseskotete]

A lelki fáradtság nem múlik el attól, ha alszol..