galagonyamagyaraz

[galagonyamagyaraz]

Nyomhagyás

Az alábbi dombocska tetején, a 47.19178, 017.87519 koordinátákon (nem) látható egy immateriális szobor, aminek kvázi-előzménye Salvatore Garau 2021-es Io Sono (Én vagyok) című "megfoghatatlan", anyagtalan szobra. A szobor készítői a idei Sündörgő második tájolós csapata. A szobor címe: Süngördő, témája a természetközeliség, sokoldalúság. Maga a szobor egyébként nyugati tájolású, 150 cm magas és 120 cm átmérőjű, tehát egészen gömbölyded. Egy vékony lábakon álló sünt ábrázol, a sün terpeszben, vékony lábain túrabakancs piros zoknival, hátán 10 cm-szer 15 cm-es hátizsák, hogy csak a legszükségesebbeket vigye magával. A sün jobb szemöldöke felhúzva, szájával csücsörít, rakoncátlan tüskéit rózsaszín napszemüveggel fogja hátra. Néhány tüskéjén pillecukor, hogy amint tüzet rak, rögtön tudjon enni is. Nyakában távcső lóg, jobb kezében legyező, bal kezével békejelet mutat.

Ez a szobor egy három napos program utolsó napján született meg: a program fókuszában a modern ember és a természet kapcsolata állt, illetve az emberi kultúra és a természet eltávolodását és a lehetséges közelítések problémáit vizsgáltuk, kerestük, kezdve az ember helyével a világban. Szükségszerűen előkerültek művészeti problémák is, illetve a kortárs művészet ökotudatos aspektusai is. Izgalmas megoldás lett ez a virtuális nyomhagyás, amely egyrészt kortárs problémát boncolgat, másrészt az elpusztult alkotások leírásaihoz hasonlóan működik; pontosan tudjuk, hogy néz ki, még ha látni sosem fogjuk.

[galagonyamagyaraz]

Az idén épp 100 éve született Szergej Paradzsanov egészen sajátos és tragikusan kicsinek mondható életművének egyik legfontosabb, esszenciálisnak mondható darabja A gránátalma színe. Paradzsanov filmjeinek egészen sajátos kultusza alakult ki már az életében is, azonban az utóéletük talán még izgalmasabb: mind a filmtörténetben, mind a popkultúrában találkozunk utalásokkal, hommage-okkal – a kilencvenes évektől kezdve Madonna Bedtime Story című dalának videója Mark Romanek rendezésében Tarsem Singh 2000-ben bemutatott A sejt című filmjén keresztül (és most vissza a popzenébe) Lady Gaga 2023-as, szintén Singh által rendezett videoklipjéig. Nem véletlen azonban, hogy jellemzően a képi világ az, amely visszaköszön: Paradzsanov ugyanis képekben mesél, a hang leválasztható.

A gránátalma színe 1969-ben forgott le, azonban egészen 1973-ig egyáltalán nem mutatták be; az 1973-ban bemutatott változat ráadásul nem az eredeti, Paradzsanov-féle vágás, hanem Szergej Jutkevics által újravágott verzió, amelyben nem csupán az átvezető örmény szövegeket cserélte le orosz nyelvű fejezetcímekre, de húzott is bizonyos jeleneteken, illetve a sorrenden is változtatott, hogy az jobban megfeleljen a főszereplő élete különböző stációinak. A Paradzsanov-vágás sokkal misztikusabb, sokkal asszociatívabb, kevéssé koherens a történet, Jutkevics azonban (a fejezetcímekkel egyértelműsítve) felosztotta a filmet nyolc fejezetre.

A film szüzséje egyszerű: végigkövetjük a nagy örmény költő, Szajat-Nova életét, kezdve a gyerekkorával, az első szerelemmel, azután egy csalódást követően monostorba vonulással folytatja, amelyet azonban (ahogy a világi létet) egy veszteség után elhagy; a vége pedig a költő halála. Ami borzasztóan izgalmas, hogy a különböző szakaszok valójában felcserélhetőek: mivel a jelenetek egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a főszereplő köré szerveződnek, a képi elemek pedig vissza-visszatérnek, mindig azonos (vagy épp nagyon hasonló jelentést hordozva), így az időbeli ugrásoktól eltekintve bármilyen sorrendben nézzük a jeleneteket, azokból ki fog rajzolódni a film története. Ha csak tisztán a történetmesélést vesszük figyelembe, akkor a hang a képről leválasztható: a kísérleti elektronikával foglalkozó francia producer, Nicolas Jaar 2015-ben készített egy alternatív hanganyagot a Jutkevics-vágáshoz; azonban egészen más filmtapasztalás az, mint az eredeti, örmény és grúz zenékből, liturgikus szövegekből és a vegyesen örmény-orosz szövegtöredékekből összeálló „eredeti” Paradzsanov-film.

A film nagyon hagyományos, sőt néha már-már anakronisztikus eszközöket használ: számos jelenet a korai némafilmekhez hasonló díszletben, színház-szerűen zajlik, a kamera állandóan statikus. A vágás azonban egészen rendkívüli: minden asszociációt, amelyet a különböző képi elemek megígérnek, a vágás egyértelműsíti. Egyszerre nyers, ugrásszerű, azonban ez a durvaság ráerősít a jelenetek belső, misztikusabb tartalmára, a filmbeli valóságon túli valóságra.

Mert A gránátalma színe koherens, saját belső világgal rendelkezik, amelyben minden mozdulatnak (legyen az bármennyire mesterkélt, táncszerű) külön jelentéstartománya van, minden elhelyezett tárgynak és élőlénynek külön jelentéstartománya van, amelyet mi, a nézők mintegy „keretezve” nézünk, ahogy a galériákban a műalkotásokat. Nem teljesen idegen a film belső világa a nézőétől, azonban az örmény kultúra alapos ismerete nélkül könnyűszerrel eltévedhet a néző; egyszerre van ugyanis jelen egy nagyon erős, ortodox keresztény hagyomány, illetve egy hasonlóan intenzív és erőteljes perzsa kulturális behatás is.

Paradzsanov végig játszik a rendelkezésére álló terekkel, tárgyakkal, alakokkal – a film elején feltűnő, a képet miniatúra-szerűen határoló keret visszatér később a költő szerelmének temetésekor; a gyerek első, szexuális kíváncsiságát jelképező gyöngyházfényű csigaház az első szerelem beteljesülésekor nyeri el igazi értelmét; jóval később, a katholikosz halálakor megzavarodott birkanyáj zsongja körbe a sírt ásó főhőst. A középkori kódexek miniatúrának sajátos térkezelése közvetlenül is megjelenik a film képeiben; az álomjelenetben például elsül egy pisztoly, és a gyakorlatilag fölötte álló alak rogy össze.

Természetesen ez az ominózus jelenet is többször megismétlődik; az egész filmre jellemző egy ciklikusság, vissza-visszatérés, és önmagába záródás. Nem véletlen az sem, hogy a szereplők nagyrészt nem színészek, hanem táncosok; egy zseniális húzással pedig az ifjú költőt és az első szerelmet ugyanaz a színésznő játssza. A gyermek Szajat-Novát játszó fiú is többször vissza-visszatér, különböző szerepekben, azonban ez a szerephalmozás csak újabb és újabb asszociációknak ad teret. Egyébként is, ebben a sajátos világban minden igazából csak jelképesen történik meg; azonban nem gesztus-szerűen, hanem olyan értelemben véve a jelképességet, ahogy a keresztény szertartásokban a hívek úrvacsorát vesznek, vagy épp hitvallást tesznek. Jelképes ugyan, azonban ez a jelképesség nagyon erősen megágyazott, és mély jelentéssel bír.

Minden mozdulatnak megvan a másodlagos jelentése; azzal, hogy a gyermekkézre ráhelyez egy könyvet egy öreg kéz, megmutatja Paradzsanov a hagyomány továbbvitelét, a  tudás és a tapasztalat megosztását. Az áldozati kakassal való keresztelés jelét makacs, határozott mozdulattal törli le a gyerek – később megtudjuk persze, hogy megpróbál gyakorló hívő lenni, ám nem arra hivatott. A fiatal költő és a szerelme cérnákkal és orsóval játszadoznak, ahogy a cérna elszakad, a szerelem is elvész. A hercegi udvarban való tartózkodás szükségszerűen rövid.

Mikor a hős monostorba vonul, a monostor sziluettjén és az előtérben mozgó alakokon kívül a kép tintafekete; mert ott Szajat-Novának megszűnik a világi lét, majd miután eltemeti a katholikoszt, ott sincsen tovább maradása. És az is fontos, hogy éppen ő temeti el az addigi vezetőt: gondolná az ember, hogy ő veszi át utána a helyét. Ám a megkísértés egy halotti leplet hozó nő formájában jön érte; a lepel ráadásul fehér színű, a fehér színt pedig jellemzően éppen az ártatlansággal szoktunk asszociálni.

A meghalt szerelmes láthatóan lélegzik; Paradzsanov nem a halált mutatja meg, hanem a meghalást, mint elkerülhetetlen, az élethez tartozó történést.

A jelenetek alapos vizsgálatával megállapíthatja a néző, hogy Paradzsanovnak nem elégséges a valóság megmutatása: ő az igazibbnál is igazibbat akar láttatni, az ég kékje legyen a legkékebb, a szikla fehérebb legyen, mint bármelyik szikla lehetne a valóságban; a minden túlzó, tobzódik a mozdulatokban, színekben, formákban. És egyben végtelenül taktilis: az első jelenetek egyikében egy férfiláb tapos szét egy írott kőre helyezett szőlőfürtöt, szinte érezni lehet, ahogy a talp a szőlő puhaságával, azután a kő keménységével találkozik. A szőnyegmosás jelenetében ugyanígy egy hétköznapi aktus érzékivé tétele látható; a szerelmesek közötti interakció viszont mindig közvetett és elidegenítő.

A szőlőtaposás egyébként szintén egy visszatérő jelenet a filmben; de a szőlőtaposáshoz hasonlóan az olajsajtolás is különös érzékiséggel van megmutatva. A gránátalma színe ilyen értelemben camp: túlzó, mindent esztétizáló, és mindent idézőjelbe rakó film, amely a saját „filmségét” is idézőjellel látja el; állandó kettősséggel operál, az egyik jelenetben történetet mesél, a következőben viszont felbontja annak kereteit, és egy, az addigitól eltérő asszociációs síkra vezeti át a nézőt. Mert valójában nem lineáris történetvezetéssel operál a film, hanem inkább a különböző jelenetek közös elemeivel teremt egy olyan asszociációs láncot, amely a nézőben kirajzolja a történet folyását. Így lehetséges az, hogy a jelenetek felcserélésével nem változik meg a történet, csupán a fókusz helyeződik át – a Paradzsanov-vágásban a misztikumra, a Jutkevics-vágásban pedig a költő életére.

[galagonyamagyaraz]

Ezer meg egy éve életem szerves részét képezi egy nomád, alapvetően környezeti neveléssel és tudatossággal foglalkozó tábor, ahol nyaranta tíz napra eltűnök a világból - illetve egy egészen más, zárt rendszer része leszek. Az elmúlt években túrát vezetek, idén nyáron pedig kísérletet tettem arra, hogy az életem két, alapvetően egymástól távoli aspektusát egybegyúrjam, úgyhogy gondoltam, a túrák tematikáját majd természetfilozófia, tájesztétika, illetve kultúrtörténet adja. A korosztály (tizenéves kölykök, tizenkettőtől tizennyolcig vegyesen) persze kicsit leszűkítette a témák tárgyalhatóságát, de ki merem jelenteni, hogy a túrák jól sikerültek, a srácok élvezték, mentünk nagyokat. Na de itt jön a lényeg - szeretek túrázni, szoktam is, azonban korántsem annyit, amennyi igazából jól esne. Mert mi esne jól? Könnyű kifogást találni, fáradtság, a társaság hiánya, mind ismerjük - az elmúlt hónapban viszont kétszer is voltam kirándulni, egyszer régi, gimnáziumi osztálytársaimmal, egyszer pedig a családommal.

Nálam sokkal okosabb emberek írtak már erről sokat, sokkal alaposabban, így most egy igazán személyes, mozgásra serkentő szöveget szánok ide - nem kell nekem elhinni, ki is lehet próbálni, a kedves olvasónak működnek-e a nekem bevált dolgok. Mert a nyári táborokon túl még azt is be kell vallanom, hogy ezer meg egy évig borzasztóan lusta voltam, és az említett túrázásokon kívül igyekeztem a lehető legritkábban megmozdulni. Ezzel persze jött együtt sok minden, a szinte nevetséges izomtalanságon túl egy egészen súlyos betegség (az utóbbi nem közvetlenül, illetve nem is feltétlenül tudható be a mozgáshiánynak, de az is biztos, hogy nem segített a mozgásszegény életmód), az őszi-téli időszakban pedig szörnyű búskomorság és állandó fáradtság.

Tavaly viszont úgy döntöttem, hogy elkezdek rendszeresen mozogni. Tavasszal rengeteget bringáztam mindenfelé, a negyedikre fel-le a biciklivel minden nap egészen jó testmozgás, elkezdtem súlyzózni is, azonban egyik mozgásforma sem tett annyit a testi és lelki egészségemért, mint ha egy napot kint töltenék az erdőben. Bizonyára ennek megvan a biológiai oka (mert persze, kisebb zajszennyezés, tisztább levegő, ilyesmik); de vidékről (ráadásul faluról) felszakadt emberként a város legszellősebb és legcsöndesebb része is szűk és zajos.

Nem gondolom, hogy az emberi civilizáció és a társadalmi létezés rossz lenne, sőt. Nem gondolom, hogy (kevés "túlélő" kivételtől eltekintve) az emberi faj a "mesterséges" eszközei nélkül képes lenne túlélni. Azonban azt sem gondolom, hogy ezt a "túlélést" a jelenleg fennálló társadalmi-gazdasági helyzetben lenne a legoptimálisabb folytatni. Ez pedig talán ott kezdődik, hogy mindenki fogja magát, és egy napra kimegy az erdőbe. Kimegy, és szembenéz azzal, ami az őt körülvevő nem-épített világ, és szembenéz azzal, aki ő maga. Vagy legalábbis megtalálja magának azt, ami nekem a nyári tíz nap az erdőben.

[galagonyamagyaraz]

Françoise Gilot a Műcsarnokban

Françoise GILOT: Felszálló Főnix, 2023. 12. 08 - 2024. 02. 04., Műcsarnok

Nagyon nehéz dolog egy olyan tárlatról bármit megfogalmazni, amelynek bemutató szövege a kiállításra úgy hivatkozik, mint ami "a művész Európában valaha megrendezett legátfogóbb bemutatkozásának tekinthető". Ez egészen pontos, a teljes életmű minden szakaszából látunk munkákat, azonban nincsen köztük különösebb koherencia; a művek installálása mögött az időbeli elhatároláson túl nincsen más gondolat.

A kiállítás anyaga szilánkos; fel-felvillant egy egészen egyéni életművet (ahogyan azt ígéri), azonban egy területet sem emel ki, nincsen fókusz. Rajzokat és litográfiákat látunk az egyik teremben, a másikban konstruktivista és szürrealista jegyeket mutató tájképeket és csendéleteket, a harmadikban absztrakt festményeket, az egésznek van egyfajta véletlenszerűsége. Kifejezetten zavaró, hogy (az életműben egyébként jelentős) Labirintus-sorozatra többször is hivatkozik a kísérőszöveg, ám az említett sorozat egy darabja sem látható. A három teremben kiállított hetven kép egy teljes életmű bemutatására nem tud elégséges lenni; marad tehát a festői eszköztár gazdagságának sejtetése, a különböző formákkal és anyagokkal való kísérletezés. A második terem sarkában elrejtve találunk egy rövid videoüzenetet, azt mindenkinek ajánlom megtekintésre; többet segít a festő meg��rtésében, mint bármely kísérőszöveg a kiállításon.

Kettős érzéseim vannak a tárlattal kapcsolatban, főleg a két évvel ezelőtti, a Várfok Galériában rendezett nagyszabású GILOT100 és az azzal párhuzamosan futó Françoise-ról álmodom: Françoise Gilot és Rozsda Endre barátsága kiállítások fényében. Egészen olyan, mintha a kurátor nem lett volna biztos abban, hogy Gilot, mint autonóm művész elégséges lenne, mindenképpen valakihez képest pozicionálja. Vissza-visszatér a hivatkozásokban a (nem kétlem, hogy meghatározó) Picassóval való szakítás; mintha muszáj lett volna Picassótól függővé tenni egy önmagában értelmezendő életművet, az egészet úgy prezentálva, mint "az egyetlen nő, aki valaha elhagyta Picassót". Pedig Gilot ennél sokkal, de sokkal több.