#hova vezet ez az út

[banatostenger]

„Csak néztem a plafont a szobámba és nem értettem mit keresek még ebben az életben itt..“

[siriturnmyfeelingsoff]

Egy cél

Elmész oda, hova minden út vezet, egy biztos, az enyém ugyan nem, pedig én követnélek, mennék, veled bárhova, de ez már csak képzeletem bús mámora.

Vigyen utad, vigyen merre te szeretnéd, Vigyen arra, merre már baj nem ér, Csak légy boldog, boldog vagyok ha te az vagy, még akkor is ha törött szívemnek a magány marad.

Látom magamat előtt, ahogy utadat járod, ez Számodra az egyetlen sors e világon, mégis, hogyan jöhetnék ehhez képbe? aprócska pillanat se vagyok gondolataid tengerében.

De ha te homok lennél, akkor fejem sivatag, nincs benne más csak ezernyi cikázó gondolat. Rólad. Mint mindig, érted, veled, Rólad, nincs sok hátra, megtelik már a homokóra.

A mi időnk lejárt, ennyit kaptunk, Többé nem fonódik egymás köre ölelő karunk. De szerencsés vagyok, szerencsés vagyok, hogy tudom milyen, emléked minden éjjel fejemben meg-megpihen.

Felidézek mindent, első pillanattól fogva, Mert minden mozdulatod elmém félve őrzött foglya, melyet elfeledni félek, mert mi más marad nekem? Az ágyban a te kihűlt s hideg feled.

Látlak e még vajon? Az emlékek kedvesek maradnak e? Ez minden ami maradt nekem. Kérlek, ne rontsd el. Keserédes gondolatok cikáznak bennem, Tényleg szívből tudok e örülni sikerednek?!

Menj, repülj, szárnyalj, meg ne állj! Ha egy dolgot kérhetek; csak annyit - néha gondolj rám úgy, ahogy én Terád.

[hicapacity]

Fáj némának lennem, amikor az emberi butaság mindent elpusztít! Pár gondolat és aztán megint elhalkulok (lehet törlöm, így jobb ha mented, vagy kimásolod és úgy osztod meg!). Eleve nem értem, hogy az itt következő sorokat miért én és nem gazdasági szakemberek teszik közzé? Olyan mérvű az üzemanyag hiány, hogy a stratégiai tartalékok 25%-át meg kellett nyitni. - Ez nem nagyon érdekli az embereket, mert nem értik. EZ AZ ORSZÁG UTOLSÓ MENTSVÁRAINAK EGYIKE. A taxik, mezőgazdasági gépek és a magánszemélyek továbbra is olcsón tankolhatnak. A kamionok, furgonok, árúszállítók, postások, futárok, ellátócégek, utánpótlásért és logisztikáért - AZAZ A MAGYAR GAZDASÁG VÉRKERINGÉSÉÉRT FELELŐS - járművek NEM. - Ez se érdekli az embereket, mert ezt se értik - ETTŐL LESZ MINDEN DRÁGÁBB.  A fuvarozók vagy árat emelnek - ÉS EMIATT MINDEN KERESKEDELMI CIKK ÁRA FELMEGY, és/vagy felmondanak több ezer embernek, hogy kigazdálkodják a veszteségeket, hogy túléljék az üzemanyagköltségek 80%-os drágulását. - Persze sokakat ez nem érdekel, hiszen magánemberként még olcsón tankolnak és könnyebb szidni a fuvarozót, vagy a kereskedőt, semmint belegondolni, hogy mindennek mi is az oka?   Az üzemanyag árának hatósági árát sokan üdvözölték, de ha a piaci árat vesszük alapul, akkor a mostani áremelkedés nem szombaton 11.00 és 12.00 óra között, hanem közel egy év alatt történik meg, ami lehetőséget ad az ésszerű cselekvésre. - Bár ez se érdekel sokakat, mert teljesen észszerűnek tekintik, hogy állami szabályozással próbálják Magyarország alapvető gazdasági folyamatait túlszabályozni, nem foglalkozva azzal, hogy a VILÁG PÉNZÜGYI RENDSZEREIT NEM ÉRDEKLI HAZÁNK SZABÁLYOZÁSI KÖRNYEZETE.   Napjainkban egyre többször hallani, hogy energiaválság van, de 12 éve 2010-ben a Fidesz állíttatta le a 2800 méter alatti geotermikus vagyon kitermelésének lehetőségét, ők lehetetlenítették el a szélenergia kihasználását és ők végezték ki a biomassza-biogáz energiaellátás lehetőségeit, állították le a panelprogramot, stb. - MA MAGYARORSZÁG ENERGIAFÜGGŐSÉGE A NEGYEDE SEM LENNE, HA EZALATT A 12 ÉV ALATT EZEKET A LEHETŐSÉGEKET KIAKNÁZZÁK. 

Hazánk energiaellátása erősen centralizált, gigantikus csúcserőművekben állítunk elő áramot. Amennyiben decentralizálták volna ezt a rendszert, azaz sok száz kis erőművet üzemeltetnénk (a gázt olcsó villamos energiával helyettesítve) és nem PAKS2-re várnánk már egy évtizede (és várunk még egy évtizedig), akkor ma nem lenne ekkora az energia ára. - Ezzel ma sokan nem foglalkoznak, mert nem értik, hogy a HÁLÓZATI VESZTESÉG 12-18%, AZAZ ENNYIVEL KERÜL TÖBBE.

Persze most lehet károgni, mutogatni, politikai értékrendeken acsarkodni, de lássuk be, mindezzel - mind a jobb, mind a baloldal - ELKÉSETT. - DE ez sokakat nem érdekel, mert sokkal egyszerűbb politikai vircsaftokban felmorzsolni az erőnket, semmint szembenézni a mocskos ténnyel: - MINDANNYIAN VESZTENI FOGUNK EZEN AZ ÜGYÖN. Kivételt az extra gazdagok és milliós megtakarításokkal rendelkezők képeznek.   Napjainkban kéne megszületnie a nemzeti egyetértésnek és politikai érdekeken túlmutató összefogásnak, ami megoldásokat, lehetőségeket, alternatívákat mutat és nyújt azoknak a teljesen kétségbeesett MILLIÓKNAK - akiknek fogalma sincs arról, hogy miként gazdálkodják ki a megfizethetetlen élelmiszer és energiaárakat.   

Folytathatnám ezt a cikket, GAZDASÁGI TÉNYEKKEL - csak nincs kinek, mert senki sem akarja érteni, hogy hova vezet ez az út! Ezért felesleges.

Én csak egy libsibolsi, komcsiivadék mocsok (konzervatív liberális amúgy) vagyok, aki 12 évig egyfolytában erről ugatott és napjainkban, amikor bekövetkezik az összeomlás már nem tehetek mást, mint - SOK MILLIÓ EMBERREL EGYÜTT ELSZENVEDEM A KÖVETKEZMÉNYEKET.   Itt a politikai értékrend, állásfoglalás, mellébeszélés, hit, eszme, ideál már nem segít senkin. Itt csak a komplex, átfogó és segítőkész összefogás az egyetlen járható út, bár félek ezt a folyamatot már nem lehet megállítani. Mindezt alapozom arra, hogy bejelentették, hogy a vállalkozók az adósságaikat rendezhetik dollárban, vagy euróban is, ami a pénzpiacoknak azt sugallja, hogy SE A KORMÁNY, SE A MAGYAR NEMZETI BANK, SE A HAZAI KÖLTSÉGVETÉS NEM HISZ A FORINTBAN, MINT FIZETŐESZKÖZBEN. EZ PEDIG ANNYIT TESZ, HOGY NEM HISZNEK MAGYARORSZÁGBAN SEM, MERT EGY MUNKA ALAPÚ TÁRSADALOMBAN A DOLGOZÓ, AZAZ A DOLGOZÓ PRODUKTUMÁNAK FORINTBAN KIFEJEZETT ÉRTÉKE ADJA AZ ORSZÁG KÉPESSÉGEINEK ALAPJÁT...

Persze, ha tudás alapú lenne a társadalmunk... Ez másképp nézne ki!

Juhász Zoli Ui: Ismerve a közállapotokat, kevesen fogjátok megosztani... Holnaptól visszatérek a versekhez... 

[nemasegelykialtas]

Hova vezet ez az út?

Mondd, hova visz ez az út el?

Mintha soha se lett volna semmi

Egyre távolabb visz ez a Bentley

Felettem köröznek a keselyűk, néznek

Kitépnék a szívemet, mert egyedül félek

Nekem te leszel minden, de már szerepem nincsen

Csak egy fekete liftben megyek lefele innen

Forró a telefonom, fogom és éget

Túl sok az üzenet, ez pokol és élet

De most hagyom az instát, dobom és élek

Lemerülök inkább, ez pokol is élet

Hiába írnak meg hiába hívnak

Nem tudják, hogy mennyire fáj!

Ezek csak sztorira jönnek, közben folyik a könnyem

De tudom hogy senki se lát…

Hova vezet ez az út?

Mondd, hova visz ez az út el?

Mintha soha se lett volna semmi

Egyre távolabb visz ez a Bentley

Hova vezet ez az út?!

[sronti]

Let's stop the blame game over the shortage of ICU beds for Covid patients | NHS | The Guardian

Ja. A blame game sehova se vezet. Szinte mindenki végtelenül frusztrált, a legkisebb nyugtató gondolatba is belekapaszkodunk (csak egy influenza, itt ez nem probléma, csak hárman voltunk, az én korosztályomban szinte senki nem hal bele stb.). Ha ezeket a megnyugtató gondolatokat erővel próbálják szétoszlatni és óvatosságot rakni a nehezen fenntartott "normalitás" helyére hogy racionális viselkedésre bírják az embereket, akkor csak tovább radikalizálják őket a tudománytagadás irányába, mert sok esetben az a könnyebb út, ráadásul a visszafordulás egy olyan hiba elismerésére kényszerítené őket egy ellenséges közeggel szemben, ahol a megbocsátás legkisebb esélyét se látják, ami biztosan gyűlölet, vagy még rosszabb, nevetség tárgyává tenné őket hosszú időre és nem tudnák azt mondani, hogy a végén ők nevetnek majd és nem marad hova visszavonulniuk, ehhez iszonyatos bátorság kell. Az ego túlélése fontosabb, mint az életveszélyes, de nem azonnal jelentkező veszélyek elkerülése (a dohányzástól kezdve a szerencsejátékig, vagy a szektákig nagyon sok mindenen látszik ez).

A másik, hogy az ilyen hibáztatás gyakran azt eredményezi, hogy sokan úgy érzik, hiába csinálnak valamit, ha egyszer a szomszéd hetente megrendezett 20 fős bulijai ezt teljesen tönkreteszik, ők a balekok ebben a helyzetben, és senki nem akar balek lenni.

Ott van még egy új fejlemény, az ilyen sarokba szorított emberekre vadászó hiénák jelenléte és a huszonegyedik században nagyon kiszélesedett eszköztáruk, (húsz év múlva lesz erre egyensúlyozó módszer, de most még nincs, ahogy száz éve a rádióval, vagy ötszáz éve a nyomtatott könyvvel szemben se volt.) Egy ilyen csoportot nagyon-nagyon könnyű más hülyeségekbe behúzni, illetve aki egy ilyenben benne van, azt már sokkal könnyebb a másodikba, harmadikba, negyedikbe beetetni. Valamit ki kell találni arra, hogy a többséget visszarángassuk ezekből az őrületekből.

Ha én lennék a tömegmédia főgyíkembere, akkor nem azokat mutogatnám, akik csak akkor hiszik el a kovidot, amikor a halál torkából jönnek vissza, vagy az embert, aki rakétával akarta bebizonyítani a Föld laposságát, hanem azt, aki összebékült a családjával (barátaival, nyugdíjas közösségével), mert volt annyi bátorsága, hogy elfogadja, hogy tévedett, és azóta minden jobb, vagy azt, hogy emberek, akiknek valamilyen szerette elveszett a Fox News-ban, vagy a Q-ban, esetleg a járványtagadásban, az mennyire hiányzik nekik és hogy mennyire könnyen visszafogadnák, ha nem lenne veszélyes rájuk nézve. Valamilyen mintát mutatni arra, hogy amíg valaki nem követett el valami nagyon súlyosat, addig van visszaút anélkül, hogy a bocsánatkérésen kívül magas ára lenne.

Tudom, hogy én se ezt csinálom, de ha valamit komolyan akarnék elkezdeni ebben a témában, akkor erre mennék rá.

Némileg elkalandoztam a cikktől, de mostanában sokat gondolkozom ezen és amúgy is az én tumblim meg minden, szóval ez van.

[snapchatpoets]

Kijutottam a körforgalomból.

Kíváncsi vagyok hova vezet ez az út

[mellonthewhitegoldie]

Őszi túrák

2020.11.29.

Ősz az egyik legszebb időszak az erdei túrákra. Az utóbbi időben négy csapatáson is túl vagyunk, gyönyörű helyeken jártunk.

Spartacus-ösvény

Kihasználva talán az utolsó meleg szeptemberi napot, a hét főt számláló golden falkánkkal a Spartacus vadászösvényen túráztunk. Visegrád felől, az Ördögmalom Erdei Étterem elől indultunk. Nem hazudtak az elnevezése során, az út valóban keskeny, libasorban lehet haladni többnyire rajta. Nagyon változatos táj jellemzi, de helyenként igencsak meredek a völgy. Meglehetősen nagy forgalom volt a hegyen, érdemes korán indulni. Mi délelőtt 10 órakor vágtunk neki a gazdikkal. A csapatunkra sokan rácsodálkoztak menet közben, de néhány beszólástól eltekintve, örömmel, mosolyogva engedtek el minket. A legviccesebb az volt, amikor megdícsérték a “gyönyörű kuvaszainkat”. Megálltunk egy pihenőre, pár szendvics erejéig, ezalatt a kutyák pihentek az asztal alatt. A teljes kört a megállóval, nézelődéssel, fényképezéssel egy kellemes tempóban 4 és fél óra alatt teljesítettük.

Csókakő

Sajnos a hosszan elhúzódó betegség nehezítette a kutyás lét szépségeit. Az október nagyjából rá is mert a gyógyulásra. Mellont kímélni kellett, így viszonylag rövid sétákat tettünk a már megszokott környékünkön. Látszott is az eben, hogy rohadtul unja a banánt, ugyanazok a kollégák róják szokásos köreiket, azok meg unalmasak, mert nem lehet lezúzni az arcukat egy jó játék keretében. Amikor két napja kivittem a töltéshez, mint „őrült, ki letépte láncát” futkározott fel alá, hogy a költőt idézzem. Mivel a gyógymód beválni látszik és szabadságunk is akadt még, kiixeltük a pénteket. Szokás szerint felcsaptam a jól bevált Természetjáró appot és a Bakonyra kerestem rá. Hova mehetünk, ahol csapathat a haver, esetleg fürödhet egyet végre valami mocsárban. Közepes távot kerestem, ami könnyen teljesíthető. Végül a Bakony helyett a Vértes környékére tévedtem, így találtam rá Csókakőre. A Nudli (Mellon egyik neve (a szerk.)) erről a környékről, mégpedig Mórról származik, miért is ne mutathatná meg nekünk a szülőföldjét. Autóba pattantunk, majd meg sem álltunk a Csókakői vár parkolójáig. Innen indul az itiner szerint a kinézett 6,3 km hosszú séta. Táska bepakolva, térkép letöltve, kutya felhámozva, indulhatunk. A parkolóból rövid kaptatón érünk el a várig, mely tárt kapukkal, ingyenesen várja a látogatókat. Kutyát pórázon be lehet vinni, de elég sok és helyenként meredek lépcsőn lehet feljutni az őrtoronyba. Mi nem tettük ki még ennek a jószágot, így felváltva tekintettük a meg a falut, illetve a mögöttünk magasodó sziklafalakat. Visszatértünk az ösvényre, amely a bejárat előtt felkaptat, majd lebukik egy völgybe. Meglehetősen meredek falon, falépcsőkön lehet leereszkedni, így biztonságosabbnak láttunk elengedni a kölköt. Leszáguldott a mélybe, majd vigyorogva várt be minket. Tovább folytattuk az utunkat a szurdokban, ahol sziklák és kidőlt fák szegélyezték a vonalat. Az éles visszafordítót követően egy irtás felé, majd szellős csertölgyesen keresztül a kopár sziklákig haladtunk. A dús erdőt felváltotta a ritkás cserjés. Ismét kilátásunk nyílt Csókakőre a sziklák széléről, bár a párás időben távolabb nem lehetett ellátni. A kitaposott nyomvonalon kullogtunk libasorban, mígnem ismét egy szurdokszerű ösvényre értünk. Innen lefelé haladtunk egészen az arany-hegyi szőlőkig. Érthető miről kapta a nevét a tájegység. Sárgába borult a teljes borvidék, megadva ezzel az ősz hangulatát. A szüreten túl voltak, nem találtunk potyaszőlőt. Lebandukoltunk az útra, majd a pincék között kezdtük meg az utolsó, felfelé vezető szakaszt a kiindulási pontig. Útközben loptunk málnát, de hát kilógott az útra, nem volt mit tenni. Belefutottunk egy gazos területen álló kőasztalba, mely mementóként szolgál az itt eltöltött baráti beszélgetéseknek és a közben elfogyasztott móri ezerjónak. Érkezéskor 7,4 km-t mutatott az óra, de egy-két helyen letértünk a térképről. A parkoló valójában kellemes pihenőpont, padokkal, asztalokkal és tűzrakó helyekkel. Háromból két faház is nyitva volt, ahol ételeket, italokat, helyi borokat és kávét kínálnak. Miután elfogyasztottuk a madárlátta szendvicseket, melyet jóféle feketével kísérve készítettük fel magunkat a hazaútra. Azért beújítottam egy üveg ezerjót, majd este leteszteljük, hogy Mellon hazája mit áld a fáradt utazónak.

Cuha-szurdok

Az elmúlt hétvégen Bakonyban, a Cuha-szurdokban kirándultunk a kisebb falkánkkal. Mira nagyi és Lilly unokatesó legnagyobb bánatukra otthon maradtak. Kiválóan járható út, a sava-borsát az adja meg, hogy jópár helyen keresztezi a Cuha. Fontos egy vízhatlan cipő, ha esetleg két kő közé lépve megkóstoljuk a patak vizét. Ez természetesen a csapat kutyatagjait egyáltalán nem frusztrálta. Egy könnyebb kaptatót leszámítva nincs jelentős szintkülönbség a 13,5 km hosszú szakaszon. A táj gyönyörű, a bakonyi vasútvonal alagútjai, viaduktjai is megcsodálhatók. A Hódos-ér mentén hódrágta fákkal találkozhatunk. Vinyéről indulva, a túra végén a büfénél medvehagymás tejföllel kent tönkölylángost lehet flamózni. Érdemes előtte tájékozódni a Cuha-patak szintjéről, mert magas vízállásnál még rafting csónak is elkell az átkeléshez.

Döbrönte

Erősen vacilláltam a vértesi Kutyás-körön, de a szintidőben nem voltam biztos, hogy nekünk már vállalható. Kinéztem egy hasonlóan 18 km-es karikát, mely a Veszprém megyei Döbröntéről indul. Kiváló lesz tesztnek az instant kör előtt. Ezúttal csak ketten, Mellonnal jelentkeztünk a túrára. Nembaj, tartunk egy férfias napot, legalább megdumáljuk a keményebb témákat, nem kell moderálni magunkat. A reggeli ablakkaparás nem sok jóval kecsegtetett, nincs azért az a parizerpöndörítő hőség. Az indulási ponton - 1°C volt fél 11 kor. Track betöltve az órára, GPS levadászva, Mellon felhámozva, indulhatunk. A tervem az, hogy 4,5 óra alatt tokkal vonóval lezavarjuk a kört, legyen valami sportértéke is. Az első szakaszon könnyű erdei ösvényen haladtunk. Az egyik kanyar után megpillantottunk egy erdészt, aki éppen a domboldalat figyelgette. Amolyan környezettudatos vadász volt, Lada Niva helyett kerékpárral táborozott az út mentén és telefonon egyeztetett az aranysakál populáció kedvezőtlen alakulásáról. Az erdőszabályt betartva, mosolygós Jó szerencsét!-tel üdvözöltem, de nem nyertem el a bizalmát. Nem, hogy egy nagy stampó jägerrel nem kínált meg, de köszöntésemet sem viszonozta. Annyi baj legyen, csapassuk tovább. Elég sokáig emelkedett az út, hol erdőben, hol tisztáson baktattunk, amíg a Szent Kútig, amolyan erdei kegyhelyig nem értünk. Mellon, rohangált a patakban én meg frissítettem egy pohár teával. A kálvária mentén visszafele haladva csorogtunk be Magyarpolányba. A főutcán csattogva az összes kutya jelezte jöttünket. Az ebéd utáni sziesztát megzavartuk, nem értette a gazda ki jár itt Covid idején: "- Buksi, Kántor! Nemmísz a helyedre, csöndbe lész, mer kifordítom a szűrödet! Na azé! Hát már a Texasi kopót sem tudja nyugton nézni az ember." A puli és a németjuci szomorúan kullogot a helyére, amire Mellon még peckesebben lépdelt a flaszteren. Polányban tartottunk pihenőt egy szendvics erejéig, mely életem egyik feledhető döntésének bizonyult. A templomdomb alatt elhaladva kemény emelkedő veszi kezdetét, melynek a végén a serény tempónk mellett, nőiesen szólva is a seggemen vettem a levegőt. A kölök csak vigyorgott, miközben minden befagyott pocsolyába belegyalogolt és levélkupacokban hempergőzött meg. A dombtetőn újból itattuk a lovakat. Épp pakoltam el a palackot, amikor kisétáltak elénk az erdőlakók. Szándékosan nem írom, hogy őz vagy szarvas, mert lövésem sincs, hogy melyikbe botlottunk. Mellon hosszúpórázon volt, de meg sem próbált megindulni feléjük. Szándékosan nem engedtem el, mert idegen erdőben amúgy sem szoktam és itt meglehetősen sok volt a túrás. Arról meg azt tanultam, hogy a vaddisznó nem kérdez, jobb elkerülni a kétes szituációkat. Az utolsó 4 km már kellemesen fájt, pedig többnyire egy völgyben haladtunk, mígnem egy újabb kaptatóhoz nem értünk. Egymásra néztünk, amolyan ezt nem hiszem el, hogy megint felfelé kell menni tekintettel. Szarvaskő várán vezet keresztül az ösvény, amely már csak köveiben őrzi az egykori úri lakomák hangulatát. Lecsorogtunk a kocsihoz és kifújtuk magunkat. Sikerült 4,5 órán belül teljesíteni, amiért nagyon büszke voltam a kutyámra. Ez volt élete leghosszabb túrája, és sikeresen abszolválta. 18,5 km és 366 méter szint lett ma a miénk. Gyönyörű volt az útvonal, változatos felszíni formákkal, gazdag növényzettel, forrásokkal.

[bythevayviktoria]

huszonközép

Huszonkép-Huszonközép

Nemsokára 25 leszek ami azt jelenti hogy 5 év múlva harminc. Mármint hogy öt év múlva  már valamilyen érett nő kategóriába fogok tartozni, lgalábbis ha majd kimondom a számot tematikusan oda sorol majd a soroló. A sorolónak meg nem mondom el hogy körülbelül 15 évesen okosabb voltam és érettebb mint most. Ha visszagondolok hogy mit gondoltam tizenpár évesen egy 24 évesről akkor kinevetem magam. Mert azt gondoltam hogy tudni fogom mi történik majd. Spoiler alert a gyengébbek kedvéért, nem.

Érdekes dolog ez itt középen és szeretném tudni hova lehet küldeni a hivatalos panaszlevelet, mert valahogy nem erről volt szó. Mármint bárcsak valaki a 18. születésnapomon felbukkant volna a ‘felnőttek hivatalából’ és a két whiskys-kóla hányásom között kicsit felvilágosít hogy mire ne számítsak.

A coming of age filmek, az ütős pársorosok dialógusok a felnővésről de még egy biztonságos közegben a szárnypróbálgatások bájos zavara.  A kapitalista társadalomba beilleszkedés vagy az elleni tiltakozás, a könyvekben és filmekben egy  stilizált hangulat társul a sorok és jelenetek mellé. Holden Caufield, akinek belelátunk az életét meghatározó pár napjába, Franny és Zoé-ból Franny küszködése a jövőjét illetően, vagy Greta Ladybirdje ahol nézőként sosem tudjuk meg hogy igazából hogy folytatódik a történet. Egy kis bepillantást nyerhetünk. 

A való életben ez inkább valahogy úgy történik mint a Girl’s című sorozatban, Hanna Horvath rájön a doktor úr ágyában hogy igazából, nem különleges. Hogy ez az út amit eddig bejárt, nem teszi boldoggá, nem teszi csak úgy különlegessé. Egy nagy városban igyekszik megcsinálni... a mit? A Mit is? Hirtelen a gazdag doktornál beismeri hogy igazából csak egy teli hűtőre vágyik és egy otthonra. Elég volt a sok történetből, élményből, megakar pihenni néha. Úgyanígy érzem magam az elmúlt félévben, csak én nem gazdag Doktorok ágyában hanem a rokonaim kanapéján ventillálok.

Az utóbbi években a film szakmában helyezkedtem el mint asszisztens és ahogy egy normális forgatáson napi 14 órákat dolgozik az ember átlagban. Mert ez, ugyebár a coming of age film vége utáni első jelenet. A főszereplőnk munkába áll és rendszerető polgárrá válik, aki egy cukorral issza a kávéját, és morgolódik a politikán, hétvégente barátokkal szórakozik, vasárnap családdal ebédel. Erről nem igazán születnek filmek, senki nem akarja magát így visszalátni.

És boldogan élem én is a mindennapokat mert nem élek hanem csak igyekszem menekülni a saját életem, és saját kis terveim elől. Nem kényelmes magunkkal foglalkozni ugyebár? Egyszer egy reggel, 3:45-kor forgatáshoz készülődve, a zuhany alatt átfutott az agyamon hogy miért is csinálom ezt? Mármint, nem retorikus a kérdés tényleg tudni akarom hogy miért ezt csinálom. A fejemben dramatikusabban hangzik a kérdés, de legitim hogy azon kívül hogy pénzt keresek hol vagyok én és vágyaim meg az álmaim a folyamatban, mert sajnos nem látom tisztán hogy ez csak egy híd lenne, azt látom hogy ez az élet. 3:45-kor kelés, 9 kor fekvés és a kettő között pedig őrült rohangálás. Na még egyszer megkérdezem magamtól: Hol vagyok én a dologban? És a pillangó effektus elindul. Egy kis szárnycsapás hurrikánt indít el.

Amikor vége lett a hat hónapos filmforgatásnak, a stáb buliból hazafele sétálva, már józanodva fogalmazódott meg a kérdés? Még mennyi filmet kell leforgatnom asszisztensként hogy felfogjam hogy nem ezt akarom? Vagy nem most? Leforgassak még négy filmet vagy elkezdjek végre a saját dolgaimmal és céljaimmal foglalkozni? Miután minden idézeten átgörgettem instagrammon amik megnyugtatólag hatnak éjjel 3-kor, felindulásból bevágom a mobilomat a sarokba mert igazából akik ezeket az idézeteket posztolgatják, fogalmam sincs hogy kik írták, nekik se hogy én min megyek keresztül, hát kit hülyítünk? Miért segítene rajtam egy Rupi Kaur idézet? Miért oldaná meg egy insta vers, egy végtelenített Ted Talk az én quarter-life krízisemet?  

Leültem egy kanapéra, baromi kényelmetlen volt, rúgós, zöld és dohos. Tökre nem az a kanapé amin az ember idegösszeomlást szeretne kapni. És elkezdtem ventillálni, egyrészről mert megijedtem hogy a következő 25 évemet így fogom leélni. Munkába temetkezve és céltalanul, barátok és család nélkül.  Másrészről megijedtem magamtól hogy mennyire egybefolyt a személyiségem a munkával. Egy konstans szerep amit már a magánéletemben is szívesen használok. Ki vagyok én? Mi a célja annak az életben a jelenlétemnek azon kívül hogy egy szám, meg terület meg bőr meg csont meg mindenféle szövet vagyok? Nem akarom az élet értelmét inkább csak az én igazságomat szeretném már látni. Lehet ilyet? Kikérni a bizonyítványomat? Mert most egy kicsit megakadtam.  És a válaszok hogy hova tovább ha nem ez, nem egyértelmű. Mert most kell eldönteni az irányt, és a személyes határokat, vagy csak ráébredni arra hogy az amit éppen csinálok nem lehet végcél. Gondolom a pár évvel idősebb korosztály már a felénél abbahagyta az olvasást. Nem baj, én arról írok ami most van. Fél éve tart ez az állapot, hogy megálltam, megállítottam magam mint egy elvonón, jövök le arról a drogról hogy a produktivításom a munkában határoz meg engem. Tehát a felismerés, hogy huszonközepén vagyok, mint egy indiai vonat jött aki nem szándékozik megállni még akkor se ha épp egy megyei fesztivál tartozkodik a síneken. Szörnyű metafora, szőrnyű érzés is. Itt, ráébred az ember hogy a szülei nem istenek, és hogy fogalmuk sincs nekük sem az életről, nagyobb igazságokról, vagy arról hogy a korona vírus idején a ‘ csak kiugrom a boltba’ felelőtlenség, vagy hogy a szülinapomon csak illendőségből jól esik ha felhívnak.  Igen fordul az a kocka, már a szüleink-szülei lettünk, meg a szüleink-szüleinek a szülei és így tovább. És arra hogy egyedül vagyunk. 

Lábjegyzet: Ezt már mindenki tudja egy ideje, de én azt hiszem most fogtam fel hogy soha nem fogom megteremteni azt amit a szüleink tudtak összehozni, hogy bizonyos dolgokról lekell mondanunk és elfogadni hogy másban kell megtalálnunk az örömet. Például én letettem arról hogy 10 éven belül legyen egy saját lakásom, ellenben utazni szeretnék a jövőben és nem folyamat dolgozni. Ez a felismerés könnyít. Könnyíti a lelkemet hogy nem kell szétfeszülnöm. Ez egy millieniál issue amit szerintem jó tudatosítani, hogy más a feladatunk nekünk, máshogyan is lehet elérnünk. 

Mondom, mert van még, mondjuk ezt eddig is tudtam de ennyire tudatosan még sose csodálkoztam el a családi mintákon amik meghatároznak a párkapcsolataimban, illetve a párkapcsolataim hiányában. Mert amikor, valami bánt akkor megtartom magamnak, Anyu is ezt cisnálta. És most én is. Na de ne már hát ez nem is én vagyok. Aztán mégis de. Generációs dinamikákat viselek én is magamon és szeretnék most megtörni, szeretném egy picit jobban csinálni mint a szüleink akiknek esélyük sem volt, mert ők is csak túléltek. De ez a folyamat azt hiszem nem szép, nem egy feminim aktus. Ez egy darabokra szét esés. Amit visszakell majd pakolnom, és kint hagyni belőle azt amit nem akarok. Apu migránsozik, megbocsátjuk neki Karácsonykor, nem szólunk és eszünk tovább, nekünk így kell szeretni Őt, nagyon örülünk hogy van.  Anyu nincs már. De ha Ő itt lenne akkor hallgatna velünk. Huszonközepén már az ember felszólal ha kell, mert már nem kisgyerek, meglepődök amikor kikérik a véleményem hisz én még a szememben kamasz vagyok. Aztán van egy két volt gimis társam aki házasodik, gyereket szül, én meg az elmúlt években nem tudtam komoly párkapcsolatot összehozni, önhibából.

Ez alatt a pár év alatt már azért összeszedett ez a milleniál figura annyi tapasztalatot hogy tudja hogy hát így ez az élet. Nemes egyszerűséggel, munka, párkapcsolat, hétvégi buli, kutyasétáltatás, opciónális szórakozás és szabadidős tevékenység. Szerintem nevetségesen egyszerű, annyira egyszerű hogy a szorongás a torkomba felmászik a gondolatától hogy ennyi. Húzhatsz pár kártyát a pakliból, meg választhatsz magadnak pár gombóc fagyit. Citrom? Ne az elfogyott. Van csoki helyette.  Lehet tiltatkozni, meg elszaladni de én még személyszerint nem találtam ki hogy hol van a kijárat, nem beszélve arról hogy jó lenne tudni hogy hova vezet ha létezik. Szóval igy nem nagy misztérium, de ez talán az igazi felnővés. Már nem tart meg a család, nincsen a családi házban szobád, Isten fogalma is csak akkor kerül szóba amikor megigérem hogy nem iszom többet másnap, és végeredményben rájön a milleniál hogy ténylegesen rajtunk múlik ebben a neoliberlaista, post fordista társadalomban a boldogulásunk és boldogságunk. Még ez sem teljesen igaz, de az illúzió hogy ez az egyénen múlik, súllyal rendelkezik és a mellkason pihen.

Elöször azt gondoltam hogy ez a pánik, ez a tehetetlenség ami körbevesz, az rossz és érthetetlen és a semmibe tart.  Egy fél évvel késöbb hálát adok érte, mert végre észrevettem magamat, hogy számítok, hogy van több az életben mint a munka és én dönthetem el hogy mivel töltöm meg még akkoris ha ez a huszonközép nem egyértelmű. És nekem se tiszta hogy merre van előre még teljesen, de körvonalazódik.

[konyvekkozt]

ha valaki hajléktalanság témában szeretne olvasni, annak nagyon ajánlom ezt a könyvet

olyan hajléktalan emberekkel készült interjúk szerepelnek a kötetben, akik éltek erdőben kunyhóban, sátorban, lakókocsiban. egész élettörténetek szerepelnek a könyvben

régóta úgy gondolom, hogy a hajléktalanná válás bárkivel megeshet. persze potenciálisan nem, mert van, akinek van olyan erős védőhálója, családi, baráti vagy akár kollegiális közege, ami baj esetén aktivizálja magát, segít a lakhatás és megélhetés rendezésében. ennek van, hogy ára van (nem anyagi) és nem működik a segítség, mert nem élhető vagy megalázó a bajban jutottnak. de határozottan azt gondolom, hogy nincs olyan tényező, ami egyenes út a hajléktalanságba. a gyermekvédelmi rendszer rizikófaktor, de nem minden állami gondozott hajléktalan. a családon belüli bántalmazás (akár gyerekkorban, amiből menekül az ember, akár felnőttként partnertől vagy gyerektől elszenvedett) szintén rizikófaktor. ebben az esetben viszont nagy hiányosság, hogy az érintett nincs információk birtokában, nem tudja, hova fordulhat, menekülhet-e a gyerekeivel együtt, stb. az alkoholizmus és minden függőség is veszélyeztető tényező, de ez sem mindig vezet a hajléktalanságba

ez a könyv azért is jó, mert egész életeket mutat be, így szerepelnek boldog és nehéz gyerekkorok, állami gondozás, válás, olyan apró történések, amiket már nem tudott megugrani az egyén

a könyv interjúalanyai (mint ahogy szerintem minden hajléktalan ember) hősök. túlélők. élnek, élni akarnak, megoldják a felmerülő helyzeteiket

a hajéktalanokról nagyon sok dolgot gondolunk, látszólag megalapozott módon. de aki velük dolgozik, az tudja, naponta látja, hogy ezek az emberek hősök

informálódásra, betekintésre jó ez a könyv. szakmailag vannak vele problémáim, írnék is róluk, de mégsem teszem

álljon itt inkább személyes meglátásom, már-már szakmai hitvallásom, mely szerint a hajléktalanok is emberek, értékes emberek

[justwolfiethings]

Ismét itt vagyunk

Elméletileg tanulnom kéne, mert holnap vizsgázom, de rájöttem, hogy ameddig nem írom meg ezt a posztot, úgyis kavarogni fognak bennem ezek a gondolatok, és legalább ettől ne szenvedjek, ha a tananyagtól már igen. Az idő telik, ezekben a pillanatokban is peregnek a másodpercek, viszont néha meg kell állni és szusszanni egyet. Nem rohanni együtt az idővel, a pánikkal, a szorongással, a gondolataimmal, a jövővel, hanem megállni, és megcsodálni a jelent.

Még úgyis tanulok, hogy nincsen előttem kinyitva a könyv, a kidolgozott tétel, vagy a füzetem - az élet folyamatosan tanít, kinyitja a szemem, új aspektusait mutatja meg, mert végső soron így mondhatom azt majd később, hogy hidd el, nekem, padavan, tudom, miről beszélek.

Mert átéltem.

Fogalmam sincs, hogy ez az út, amire rákeveredtem, hova vezet, abban viszont igen, hogy a végén sokkal erősebb leszek, mint a kezdetén - vállaltam a rizikót, azt, hogy elesem, azt, hogy talán végig sem tudom csinálni, mert hinni akartam a jóban, a reményben, és abban, hogy egyszer történhet velem valami jó. Amit nem taszítok el automatikusan magamtól, mert félek, mikor alakul valami rosszá, olyanná, ami megsebez, ami újra fájni fog, amiből újra fel kell állnom.

Az első ilyen gyomron rúgás.

A második mintha kitépné a lelked a helyéről.

A harmadik egy tőrt döf a szívedbe.

Utána már csak szkeptikusan pislogsz, hogy... “ennyi volt?”.

Abban reménykedtem, hogy 2020 sok szempontból másabb lesz, mint 2019 - pozitívabb, olyan, ahol jobban meg tudom ragadni az életet, mert elegem van, hogy a kispadon ülök és nem történik semmi. Élni szeretnék, mélyet szívni a levegőből, legyen az bármennyire csípősen hideg vagy fojtogatóan meleg, fogni szeretném valakinek a kezét, akire, ha oldalra pillantok, rám mosolyog, én pedig visszamosolygok rá, meg akarok ölelni valakit, tudatni akarom vele, hogy mindennél fontosabb, és hogy ez mindig is így lesz, bármi is történjék.

S csupán reménykednék, hogy ez a valaki nem használná ki azt, mennyi szeretetet tudnék neki adni, ami felhalmozódott bennem, ami csak rá vár, és hogy legalább feleannyira szeretne, mint én őt. Ezt nem lebecsülésből mondanám, hogy jaj, én mennyire jobban imádnám, csak... mindig félek, hogy részemről ez több, mint a részéről.

Hogy csak vele szeretnék lenni. Nem kell sehova sem menni, hogy lássák, hogy juj, mennyire perfekt/szar az, ami köztünk van, elég lenne csak feküdni egy ágyon, csendben, tudva, érzékelve, hogy ott a másik, és csupán élvezni a pillanatot, lehunyt szemekkel, halvány mosollyal, elmerülve az idillben, amire mindig is vágytál.

Egy csipetnyi belső békére, ami a kettőnké. 

Nem számítana semmi más.

Azt hiszem, élem az életem. Jobban, mint máskor, elevenebben, mint máskor, és bár senki nem fogja a kezem, senki nem mosolyog rám, és senki sem fekszik mellettem a sötétben a matracon, lehunyt szemekkel, szavak nélkül, s kétségkívül lehúznám a vécén ezeket a vacak, kiszolgáltatottságról árulkodó érzéseket, végre élek, végre lélegzem, végre érzem, hogy történik valami, ami vezet.

Hogy hova, nem tudom, mert egyik percben nevetek, a másikban sírok, a harmadikban mérges vagyok, forognak a gondolatok, egymást váltva, és még sohasem éreztem magamat ennél pocsékabbul, de élek, és reménykedem, hogy végre jobbra fordul, mert azt kívánom, bárcsak vége lenne, tudom, hogy kell a szenvedés ahhoz, hogy végül boldog légy.

S bár egy fantomkéz fogja a kezem, egy fantom mosolyog vissza rám, egy fantom nyugtat meg, egy fantom illatát érzem, és az, hogy ez pusztán egy fantom, sosem fájt még ennél jobban, mégis... tudom, hogy bár jelen pillanatban a pokol legmélyebb bugyrába kívánom, a végén megköszönöm neki.

Hogy megtanított arra, hogyan éljek, hogyan legyek jobb ember, hogyan vállaljam fel jobban önmagam, és végső soron, ki vagyok én.

Lehet, hogy szorongok, lehet, hogy pánikrohamot kapok, lehet, hogy éjjel egykor drámaian a szőnyegre zuhanok, mert úgy érzem, nem bírom tovább, de érzem, hogy változás jön, valami, amit még nem tudok teljes egészében felfogni, de tudom, hogy jó lesz. Hogy valami olyasmi közeleg, ami végül megfogja a kezem, felsegít a szőnyegről, megigazítja a hajam, és azt mondja, “megérkeztünk”.

Megérkeztem.

[banatostenger]

„Hova vezet ez az út

Mondd, hova visz ez az út el

Mintha soha se lett volna semmi

Egyre távolabb visz ez a Bentley “

BSW- Hova vezet ez az út

[csillamkeccarvu]

- Jehan, magának nincs lelke.

- Ez esetben, Epikurosz szerint, valami névtelen hogyishívjákból való ismeretlen micsoda híján szűkölködöm.

- Jehan, maga csúszós lejtőre jutott, tudja hova vezet ez?

- Tudom. A kocsmába.

- A kocsmából pedig a pellengérre.

- Az is csak afféle lámpavas mint a többi.

- A pellengérről a bitófára vezet az út.

- A bitófa csak amolyan mérleg, amelynek egyik végén az ember lóg, a másikon meg az egész földgolyó. Szép dolog ha az ember a helyére kerülünk.

- Az akasztófáról pokolra jut a lélek.

- Az meg csak afféle jókora tűz.

- Jehan, Jehan, rossz vége lesz ennek!

- De legalább a kezdete jó volt.

Victor Hugo: Párizsi Notre Dame

[eltevedtel]

e

megölöd a lelkem megölöd minden egyes percem megölöd az érzelmeim megölöd az elveim mintha a földet futnám át előled, hogy aztán megkerülve megkapjam szeretőmet fel-fel villanó képek hogy hiányzol esküszöm nem bírom tűrni hogy hibázol mégis valami visz az úton vajon mennyit fogok bánkódni a visszaúton? mire az út végére érek már semennyit talán egy kis szemernyit és hogy ez hova vezet azt nem tudom de nem is érdekel ha belebukom nyomtam egy all in-t nem is rágódok utóbbin és ha a végén megölsz engem ez segített a mélyre esnem

2018 július

[nkn1]

Sten Bergman - Kamcsatka ősnépei, vadállatai és tűzhányói között 1927

"Így a város általános képe alapján azt mondhatnánk, Petropavlovszk valahogy középen áll a tipikus orosz kisváros és az alaszkai aranyásó telepek között. A néha rendesen gerendákból ácsolt házak között nem egy akad olyan, hogy vegyes összetétele már humorba fullad. Vannak itt épületek bádogdobozokból, deszkaroncsokból, régi nadrágokból és még a jóIsten tudja mi mindenből összetákolva. Mellettük természetesen mindenféle hatalmas szemétdombok tornyosulnak s a szemétdombokon vígan turkálnak a disznók. Éjszakára ezek a kedves állatok bevonulnak az emberekkel együtt a házakba s ott alszik együtt a család és a jószág. A lakosság teljes hanyagsága mellett nem csoda ha egyik vagy másik nap csak eltűnik az egyik vagy a másik malac, de nemigen keresi őket senki. Hiába keresné, a szánhúzó kutyák torkában vagy esetleg a plébános padlásán felismerhetetlen darabjait találhatná csak meg.

Sten Bergman - Kamcsatka ősnépei, vadállatai és tűzhányói között 1927

"Petropavlovszk az alaszkai aranyásó-városoktól leginkább azért különbözik, mert az alaszkai városokban mindenki lázasan dolgozik. Itt pedig mindent beborít a teljes tétlenség, lomhaság, tompa tehetetlenség. Az időnek egyáltalán nincsen értéke. Mindenki tudja hogy amit ma megtesz, megteheti holnap is, de akkor sem történik semmi baj, ha csak a jövőhéten végzi el a tennivalóját, sőt abból sem származik semmi kára, ha az egészet egy év múlva intézi el. Ez az ami az európait tönkreteszi. Meg vagyok róla győződve, hogy az, aki tíz évet Kamcsatkában töltött, teljesen elveszett a civilizáció számára s képtelenné válik minden rendes munkára. Hiszen itt - bármilyen vegyes is az orosz lakosság - mindegyik olyan szép egyetértéssel megegyezik abban, hogy a legfontosabb jelszó 'nicsevo' (nem tesz semmit)..."

"Amennyire tudtunk a tűz mellé húzódtunk és pompás melegben írtunk naplót. A szegény kutyáknak természetesen, mint mindig, Most is kinn kellett feküdni a havon. Bizony a szánhúzó kutyáknak komisz sorsa van Kamcsatkában. Soha életében nincs fedél alatt. Akárhogyan bömböl a purga, akármilyen csikorgó a hideg, mindig kinn kell feküdnie a havon és mégis csak nagyon ritkán veszítik el a kedvüket."

"A hőmérő megfagyott és a teásedényben a tűz mellé készített víz is egyetlen jégdarabbá fagyott össze."

"Amikor a hófehér erdőből a tundrára értünk , olyan csodálatos panoráma tárult elénk amilyet még Kamcsatkában nem láttam. . ��t vulkán emelkedett előttünk, s köztük mindenek előtt a hatalmas Klucsevszkája."

"Tiglitől kezdve még körülbelül ezer verszt ( 1680 km ) út állt előttünk Petropavlovszkig. Ennek az útnak a legnagyobb része a tenger partjának közelében lévő tundrákon át vezet. A tundrák majdnem mind olyan laposak, hogy szinte végük sem látszik s a láthatáron, mindenütt egybeolvadnak a tengerrel. Ennek a vidéknek falvaiban lakik talán a Föld legelhagyatottabb, pusztuló népe s el sem tudok képzelni nyomasztóbbat, mint ezek között a szerencsétlen teremtések között utazni.Itt laknak azok a kamcsadálok akik az oroszokkal nem keveredtek. De a civilizáció áldásait azért ők is megérezték.(...)"

"Így Kamcsatka nyugati partja ma a legrettentőbb emberi nyomorúság visszadöbbentő példája lehet és mindennél világosabban mutatja, hogy hova vezet az európaiak terjeszkedése, hova vezet az a szörnyű politika, hogy a természetes népek nyakára mindig az európai emberfajták legaljasabb söpredéke telepszik rá."

[nemmondhatom-blog1]

Akarsz-e játszani?

Hogy ki és mi vagyok én? Ez most totálisan lényegtelen. 

Nagyon rég ragadtam pennát, habár ez most is csak virtuálisan valósult meg. Tök érdekes, hogy többször vizionáltam ezt a pillantot, mégis mire idejutottam, totálisan kiüresedett az elmém, hogy miről is írjak pontosan, így soraim nagy része a spontenaitás jegyében fognak telni. Ennek az első befejegyzésfoszlánynak sincsenek égbekiáltó céljai, csak hát tudjuk, valahol el kell kezdeni a dolgokat.

De most miért is vagyok itt? Egészen egyszerű oka van, amit egy szóval ki is tudok fejezni: remediálás. Az elmúlt éveim alatt az öngyógyítás és önfejlesztés merőben a háttérbe szorult, hisz az embernek az egyik legnehezebb és legmegerőltetőbb dolga magával szemben leülni és szembesíteni azokkal a kínos kérdésekkel, amiket sokszor másnak is kellemetlen feltenni, nemhogy önnön magának. És van, amikor a rossz feltorlódik. És egyre csak torlódik. És még torlódik. Majd egy nagy kupac lesz belőle. És a kupac tetején - jólvégezte kiskakas módjára - üdül az ember. Figyeljétek azt a napszemüveges alakot ott, én lennék az a szemét tetején, és még integet is az idiótája .. Ebből kifolyólag egy képzeletbeli útra akarlak invitálni titeket, melynek fő célja az, hogy rávilágítsam magam bizonyos dolgokra, a bennem levő elfelejtett, sosem felfedezett működési elveket valahogy a felszínre juttassam és mentesítsem magam attól a sok szmötyitől, ami húzza a hátam. És ha ebből már egy ember tud profitálni, már megérte nekem. Meglátjuk hova vezet az út. Én csak annyit mondok: Nem mondhatom el senkinek ... Üdv!

[petkinebacsoniki-blog]

Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot?

Csak ez a kis szó: akarom.

3 éve léptem arra az útra, ami lépésről-lépésre vezet engem folyamatosan az álmaim felé.

Nem vezet kikövezett út a sikerig, mert mindenkinek meg kell vívnia a saját harcait.

De tudod mit? Nem bánom. Mert pontosan tudom, hogy a nehézségek után elérek oda, ahová mindig is tartottam🙏

Tudom, hova tartok. Tudom, miben hiszek.