#harry herceg | Explore Tumblr posts and blogs

szuksegeszaj · 2 years ago

Text

Meghan Markle, az egyenjogúság ikonja

Boldog karácsonyt evribáré. Remélem teletoltátok az arcotokat levessel, bejglivel, és minden jóval, és készen álltok egy kis olvasgatásra.

Egy olyan témával szolgálok a szökőévben egyszer frissülő blogomban, ami úgymond már elég sok ideje „bassza a csőröm.” Ez pedig Meghan Markle, és az ő feminista ikonná avanzsálása.

Amióta nemzetközi szenzáció lett a Megxit-ből (Harry és Meghan leválása a királyi családról), valahogy volt egy olyan bújkáló érzés bennem, hogy itt valami sántít. Valamiért nem volt szimpatikus ez a Meghan leány. Ehhez persze hozzájárult, hogy a számtalan őt és Harry herceget dicsőítő cikk mellett elkezdtek felbukkanni a választásukat, jobban mondva annak indokát megkérdőjelező írások. Így hát elkezdtem cikkeket olvasni mindkét táborból. Igyekeztem minden ténynek utánanézni, hogy biztos forrásokból tudjak informálódni, mielőtt kialakítanám a véleményem. Természetesen, mint általában mindennel kapcsolatban ami a neten van, rengeteg hazugságot és ferdítést találtam (mindkét oldal által), így azért mélyrehatóan kellett fact-checkelnem minden infót. Miután sikerült az irdatlan mennyiségű dezinformációt lebontanom, ráébredtem, hogy Meghan miért nem volt számomra szimpatikus.

Meghan Markle egy nárcisztikus opportunista.

És rengeteg, a nárcisztikus emberekre jellemző mézes-mázas viselkedésformát tanúsít, hogy a nyilvánosság pozitív véleményét a saját oldalára billentse. Szögezzük le, hogy a “nárcisztikus” szót most nem a személyiségzavar fogalmaként használom, mivel nem vagyok pszichiáter, így nincs jogom diagnosztizálni senkit. Természetesen nem azt mondom, hogy Meghan Markle-nek bármilyen személyiségzavara lenne, pusztán a tények és a saját megítélésem alapján boncolgatom a viselkedését.

Szóval lényeg a lényeg, nem szeretek elfogultság alapján ítélni, és pontosan ezért most összeszedem a két fél tulajdonságait.

Az angol monarchia egy baromi elavult entitás, aminek már réges-rég a történelemben kellett volna maradnia, de a britek egy része valamiért fétis szinten imádja őket. A királyi család tagjai valahol félúton vannak az elérhetetlen előkelőség és a celebstátusz közti spektrumon. A fehér, kiváltságos elit tökéletes ideája a brit monarchia, mint jelenség. Amúgy még csak nem is kell a régmúltba nyúlni hozzá, hogy kimoshatatlan foltokat találjunk rajtuk: Diana hercegnő abuzálása (és Károly herceg, vagyis király, hűtlen tendenciái), András herceg pedó botránya, a néhai Fülöp herceg rasszista kommentjei, és még sorolhatnám. Vajon ki gondolná, hogy ennek a családnak a tagjaként az embernek le kell mondania a gerincének egy részéről?

Megjegyezném, hogy a brit monarchia nem önmagát tartja fent, így elég álszent valami elszabadult démoni ördögszekérnek titulálni, ami a szegény társadalomban végez brutális pusztítást. Az emberek adnak neki létjogosultságot, már akkor is, ha csak azt tekintjük, hogy az adófizetők pénzéből élnek egy nem diktatorikus rendszerben. Másrészről pedig a reprezentatív szerepen kívül már nem sok vizet zavarnak a politikában sem.

A másik oldalról pedig nézzük Meghant. Amerikai színésznő, aki nem igazán futott be számottevő karriert a filmiparban, ami önmagában nem is megvetnivaló, és nem is fair, amikor valaki ezzel dobálózik. Viszont az már más tészta, hogy a múltjának szereplői mintaszerűen tanúsítják, hogy hogyan szerzett- és dobált el kapcsolatokat a szociális ranglétrán való felmászás jegyében. Családját és barátait lecserélte egy teljesen új garnitúrára, majd bele is kezdett a saját „Diana hercegnő 2.0” projektjébe. Ami kicsit beteg, tekintve, hogy a férje halott anyjáról beszélünk. Az pedig már a saját véleményem, hogy soha senki nem lesz olyan természetesen ikonikus, mint Diana hercegnő.

A végső csepp a pohárban, hogy megírjam ezt a bejegyzést, bizonyos feministák mérhetetlen elfogultsága volt Meghannal szemben. Rákerestem itt, a Tumblr-ön, hogy vajon mi az emberek véleménye erről az egész Megxites káoszról, és a bejegyzések túlnyomó részének röviden összefoglalt tartalma a következő:

Meghan egy girlboss, aki ikonikus félvér színesbőrű nőként szembeszáll az elitista fehér brit monarchiával.

Aki nem támogatja, az egy szexista náci.

Mindenkit le kéne lőni, aki valaha elszomorította.

Ő van annyira bátor, hogy megossza a saját történetét.

Ő a nők és a nem fehér társadalmi csoportok zászlóvivője, egy igazi QUEEN.

Enyhén szólva felbasztam magam, mivel eddig úgy tűnik nem realizáltam, hogy egy szexista náci vagyok.

Meg azért is, mert nem az a helyzet, hogy ne értenék egyet azzal, hogy a monarchia szar. Hanem azért, mert az emberek nem képesek azt elfogadni, hogy attól még Meghan is lehet szar. Ez nem egy vagy-vagy választás. Attól, hogy az egyik fél manipulál, nem jelenti, hogy a másik őszinte. És sajnos az az igazság, hogy még Meghan Markle sem olyan kurva nagy queen, hogy ne kelljen semmiért felelősséget vállalnia.

Amikor anyukámtól kaptam egy Viber üzenetet, hogy belenézett Meghan Markle vadi új, nagyonmegmondó sorozatába a Netflixen, és annyira felfordult a gyomra, hogy ki kellett kapcsolnia, nyilvánvalóan egyből meg kellett néznem nekem is.

Az a szintű émelyítő önsajnáltatás, amit ekkora büdzséből kihoztak, valóban elég gusztustalan. Köszi anya, hogy előre szóltál.

Ennek ellenére rengeteg néző, köztük rengeteg feminista, úgy bekajálta ezt a sorozatot, mintha nem lenne holnap. És nem értem. Ezek az emberek nem tájékozódnak maguktól? Vagy szimplán csak a saját oldaluk által publikált, elfogultabb információ jut el hozzájuk? Nem hiszem el, hogy ezt felnőtt embereknek ki kell mondanom, de aki szentnek állítja be magát, az általában nem az. És Meghan pontosan ezt a narratívát táplálja magáról. Komolyan ennyien fogékonyak egy ilyen szinten átlátszó manipulatív önszopásra, csak mert az illető nő és POC (person of color)? Attól, hogy valaki egy bögre hányást akar veled megitatni, nem muszáj elfogadni, csak mert kedvesen mondja és szépen néz. Ez olyan, minthogy attól, hogy valaki férfi, nem lesz folyamatosan igaza, és nem lesz jogosult bármit bárkivel megtenni. Ez arra is igaz, hogy attól hogy valaki nő, szintén nem lesz automatikusan igaza és nem lesz mindig a körülmények áldozata (ami amúgy önmagában is egy kurvára szexista koncepció).

Ki milyen oldalról szemléli, ugye.

Na de elég a dühöngésből.

Senkinek ne legyen afelől illúziója, hogy a Meghan & Harry névre keresztelt sorozat célja a tényfeltárás. Mert nem az. Sőt, meglepően kevés tény van benne, de annál több hatásvadász elem. És tekintve, hogy az utóbbi évtizedben mennyire nyílttá vált a diskurzus a mentális egészségről, toxikusságról és manipulációról, rohadtul elborzaszt, hogy az emberek mennyire képesek bedőlni egy nárcisztikus önmosdatásnak. Az általam talált vélemények alapján pedig mindez egyedül azért történik, mert a létrehozója belepasszol olyan kategóriákba, amiket minden jóérzésű ember amúgy támogat az egyenjogúság szempontjából. Plusz azért, mert a konfliktus másik fele pedig a brit monarchia. Ezzel pedig a már leírt infókkal együtt épp eleget mondtam. Elképeszt, hogy csomó embernek mekkora vakfoltja van a tényekre nézve, ha elfogultan áll egy konfliktus valamelyik szereplőjéhez.

Ne felejtsétek el, hogy Meghan azért sikeresen megharcol(t) a befolyásért, és szerény véleményem szerint ennek az öncélúságon kívül semmi más oka nincs. Manapság úgymond már “household name”, aki számtalan anyagi és szociális forrásból gazdálkodhat, hogy érvényesítse a saját érdekeit. Sőt, ehhez számtalan nyilvános platform is adott számára, és ezzel evidenssé válik, hogy neki is több a lehetősége az információk megszűrésére.

Ezzel láthatóan él is a Meghan és Harry-ben.

Meghan az új Netflix sorozatban egy őzikeszemű, rózsát szedegető, gyerekeit tökéletesen nevelő Disney hercegnőnek állítja be magát, akit meghurcol a csúnya brit monarchia. Harry pedig ehhez asszisztál. A fő vonal az, hogy Meghan szegény nem csinált semmit, és valamiért mindenki más indokolatlanul bántja. Pontosabban a narratíva az, nem csinált semmit, azon kívül, hogy nem fehér. A világ egyszerűen csak tele van csúnya gonosz meghanbántó emberekkel, és bárki aki negatív kritikával illeti őt, az rasszista. (Amúgy önmagában az az elgondolás nem rasszista, hogy azt, aki nem fehér, nem illetheti negatív kritika? Na mindegy.) Ha valamelyikőtöknek valaha volt kontaktja nárcisztikus, vagy nárcisztikus viselkedésformákat tanúsító emberrel, akkor pontosan tudjátok, hogy milyen egy olyan ember közelében lenni, aki képtelen beismerni a felelősségét akár csak egy tettéért is. Amikor az illető sosem lehet hibás, és ha netalán tán mégis szar alak volt, akkor jogosan és kiérdemelte mindenki, és az egyenlet végén valahogy mindig ő lesz az áldozati szerepben, akkor is, ha dalolva átgázol mások érzelmein.

Mire gondolok? Meghan nem sajnálta a vádaskodást nem csak a királyi családdal szemben, de gyakorlatilag még a személyzetet sem hagyta ki belőle. Számtalan szemtanú bizonyította, hogy Meghan sajnos elég türhő volt az őt kiszolgáló (amúgy állítólag igencsak megbecsült) királyi személyzettel. Ez az ordításon át a követelőzésig mindent magába foglalt, amit több irányból, több ember is megerősített. A családot pedig elnagyoltan megvádolta rasszizmussal is. Azt nem mondta el ki mondott és pontosan mit, de rasszisták. (Ennyi erővel bárki bármit mondhat, ha elég elnagyolt a vád, mert sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet.) Mindeközben természetesen könnyes szemmel fejtegeti azóta is, hogy mennyire szorosak és merevek voltak az elvárások, amiknek meg kellett felelnie (wow, sokkoló), és emiatt nem lehetett önmaga. Majd emiatt öngyilkossággal fenyegetőzött személyesen a saját kedves férjének. Természetesen ez nem minden, amit miatt Meghan sztorijai visszásnak hatnak, de szerettem volna pár konkrét példát hozni.

Legyünk reálisak. Aki képtelen akár csak egy dologért is felelősséget vállalni, ott valami sántít. Annál meg végképp sántít valami, aki a beházasodását a királyi családba Nelson Mandela kiszabadulásához hasonlítja.

Szóval az első rész a „már régóta kinézte magának Harry-t” feltevést igyekszik cáfolni. A mondandót körülbelül egy mondatban így lehet összefoglalni:

„LÁTJÁTOK? AZT SEM TUDTAM KI AZ A HARRY! TESSÉK, ITT VAN PÁR BARÁTOM AKI MEGMONDHASSA, HOGY MENNYIRE ÉLTEM A HOT GIRL SUMMER VIBE-OT!”

Természetesen ehhez evidens, hogy dukálnak a barinős bolondozós képek és videók. Ez már csak azért visszás, mert számtalan forrás megerősítette, hogy Meghan kurvára tudta ki az a Harry herceg. És akkor ismét legyünk reálisak: ki az akinek van internetelérése és fogalma sincs arról, hogy ki Harry herceg? Vagy legalább ne tudna rákeresni ahelyett, hogy nagy meglepődve nyújtogatja a nyakát, hogy “Wooooowww, akivel randizok a királyi család tagja!”

A második részt pedig már nem voltam hajlandó bekapcsolni. A saját idegrendszerem védelmében valahogy a cikkek olvasása ismét szimpatikusabb tevékenységnek bizonyult.

Meghan és Harry visszatérő panasza, hogy a túlzott publicitás volt az egyik meghatározó tényező, ami távozásra kényszerítette őket a királyi udvarból. Ezt hivatott alátámasztani az a sztori, amit Meghan előszeretettel mesélt el többször is: a királyi család szeretett volna egy képet hivatalosan nyilvánosságra hozni Meghan és Harry újszülött gyermekéről, mire Meghan anyaoroszlánként az asztalra csapott, hogy márpedig ő nem fogja „ezüsttálcán felkínálni” a gyerekét a nyilvánosságnak.

Majd telerakták a saját sorozatukat családi videókkal és fotókkal abszolút személyes és intim pillanatokról, amikből körülbelül öt másodpercenként bevágnak egyet. Gyakorlatilag épp hogy csak azt nem láthatjuk, ahogy Meghan és Harry veszettül kúrnak a kaliforniai villájukban, mert azt épp most nem volt kedvük megosztani. Csak a gyerekeik privát szféráját kifizetődő megsérteni ugye, a sajátjukat nem.

Ja, és ne felejtsük el azt sem, hogy még a lábujjuk sem érintette a reptér retkes padlóját Amerikában, amikor már szerződésük volt a Netflix-szel és a Spotify-jal, és két szempillantás alatt már Oprah-nak adtak interjút. Új, csillogós, kékvérű influencerekhez méltóan.

Tehát itt a probléma valójában soha nem a publicitással volt, hanem azzal, hogy nem Meghan szabályai szerint formálódik az a kép, amit a társadalom elé raknak. Vagyis inkább az, hogy az emberek nem szopták fel elég keményen az egóját ahhoz, hogy körülbelül Jézus második eljöveteleként adja elő az ő legendás szabadulását a királyi családból. Az különösen elgondolkodtató, hogy a gyerekei nyilvánosság előtt való szerepeltetését valamiféle démoni abúzusként állítja be, ha a királyi család csinálja, de valamiért neki mégis szabad pontosan ugyan ezt megtennie és kihasználnia, és akkor már egyből rendben van. Megjegyezném, mindkét helyzetben Meghan volt kontrollban, tekintve, hogy visszautasíthatta a hivatalos kép nyilvánosságra hozását is. De ő csak a második verzióból profitál igazán.

Tehát a sorozatban egyik pillanatban nagyon kell sajnálni őket, mint meghurcolt emberek, a következőben pedig Meghan a parkokat megszégyenítő kertjükben elégedetten sóhajtozik a szelfikamerába a rózsák közt. Most akkor melyik? Sajnáljam azért, mert dollármilliókból csináltathat magának egy promósorozatot, ahol körülbelül félisteni magasságokba emeli magát a világ egyik legnépszerűbb streaming platformján? Sajnáljam, hogy végre megkapta azt, amiért egész életében képes volt letaposni embereket, és végre az a celeb lehet, akinek mindig is megálmodta magát? Sajnáljam, hogy azt vallja, hogy azoknak a hangja, akik nem állhatnak ki magukért? Miközben amúgy hátralevő életében valószínűleg nem lesznek sem anyagi, sem szociális nehézségei, és nem is voltak. Soha nem fog olyan diszkriminációt elszenvedni, mint egy olyan fekete nő, akinek nincsenek ilyen forrásai, és nem is tesz értük semmit azt leszámítva, hogy különböző jótékonysági akciókon tökéletes sminkkel és frizurával teli fogsorral mosolyog a kamerába. Szart sem tud ez a nő az elesettekről és a hátrányos helyzetűekről és látszólag kurvára nem is érdekli.

Visszakanyarodva tehát úgy gondolom, hogy az, hogy a létezésével és azzal, hogy minden erejével azon van, hogy a rasszizmus ellen folytatott erőfeszítések mártírja legyen, már előrelendít bármiféle egyenjogúságért folytatott küzdelmet, abszolút röhejes.

Összefoglalva, nem, nem hiszem, hogy Meghan Markle az egyenjogúság ikonja lenne. Véleményem szerint ő egy igazi manipulatív, nárcisztikus hazudozó, akinek olyan volumenű tömeget sikerült behúznia a csőbe, hogy azt egyszerűen nem akarom elhinni. És elnézést kérek, amiért nem vagyok hajlandó egy ilyen feminista ikon előtt fejet hajtani, mert gyomorforgató minden amit magából prezentál, és valószínűleg az is, amit nem.

Ha már cancel culture van, akkor igazán fasza lenne, ha nem szemezgetnénk ki kapja meg a permanens letiltást a közéletről.

#megxit #meghanmarkle #magyar #vélemény #magyar írás #saját írás #magyar tumbli #magyar tumblr #magyar tumblisok #saját vélemény #feminista #feminizmus #társadalom

6 notes · View notes

relativrealitas · 4 years ago

Text

Harry Potter és a Netflix birodalma

Koromnál fogva a Harry Potter generáció tagja vagyok. Első komolyabb, önálló olvasási élményem J. K. Rowling varázslatos könyveihez kötődik. Nyolc éves voltam, amikor teljesen véletlenül megkaptam a Bölcsek köve című kötetet. Még anyukámmal közösen olvastuk, lefekvés előtt, azonban egy idő után nem kötött le, a koromnál fogva. Aztán 2002 nyarán a másodunokatesómék új medencéjében pancsontunk egész délután az öcsémmel. Bogi, egy évvel idősebb volt nálam, ekkor már óriási rajongója volt a Harry Potter könyveknek és filmeknek. Szinte minden nap megnézte az ekkor már VHS-en is elérhető filmet. Így aznap délután az öcsémmel és az anyukámmal mi is vele tartottunk, így láttam életemben először a Chris Colombus által rendezett filmet. Annyira elbűvölt, hogy azonnal el akartam olvasni hatására a könyvet. Így is tettem, alig néhány nap alatt be is fejeztem a könyvet és hivatalosan is a sorozat rajongójává váltam.

Mindegyik kötetnek megvan a története szinte az életemben, mikor kaptam meg. A Titkok kamráját és Az azkabani foglyot elsőáldozásomra, 2003-ban. A tűz serlegét a 10. szülinapomra, szintén 2003-ban. Emlékszem, ahogy borzongtam a Titkok kamrájában történt borzalmak miatt. Hogy nagyon sokszor volt nekem is az a visszatérő álmom mint Harrynek a Tűz serlegében, amikor Voldemort éppen készül megfordulni a székben. És mennyire sokkolt, amikor Cedric Diggory egy másodperc alatt életét vesztette az avada kedavra átok miatt.

A főnix rendje kötetet 2004 karácsonyára kaptam, és azt hiszem, itt bekövetkezett eddigi töretlen rajongásomban némi törés. Ezt a részt ugyanis nagyon vontatottnak találtam. Nem volt már meg benne az a fajta nyomozás és akció, ami az eddigi részekben megvolt. Utólag belátom, nem voltam még eléggé érett és megfelelően tájékozott ehhez a történethez.

2006 karácsonyára hiába kaptam meg a Félvér herceget, már nem mozgatott meg annyira az ötödik kötet utáni “csalódásom” miatt. Bevallom, hogy ezt a részt csak 2009 nyarán olvastam ki, amikor már majdnem megérkezett a moziba a film, előtte azért mindenképpen el akartam olvasni. És milyen jól tettem! 15 éves fejjel már nagyon tetszett újból a történet és néhány nap alatt a végére értem. A film megnézése után a moziban éreztem a késztetést, hogy a Halál ereklyéit is elolvassam, ami szintén nagyon tetszett nekem, a tékozló rajongó visszatért hát.

A Halál ereklyéinek első részét sajnos nem láthattam moziban, mivel 2010. őszén rejtélyes rosszulléteim miatt 1 hónapig kórházban voltam. Azonban a második részét, 2011. nyarán már láthattam. Egy korszak zárult le ezzel a filmmel. Véget ért megannyi évnyi várakozása és izgalma, viszont egyvalami biztos: az hogy az én generációm számára mindig is meghatározó élmény lesz a Harry Potter sorozat minden darabja, akármikor is vesszük elő azokat.

Nagyon megörültem hát, hogy Harry Potter most éppen a Netflix birodalmában bukkant fel, május 15-én. Egyébként is terveztem a karantén alatt megnézni az összes filmet, azonban így magától adta magát a dolog. Egy héten keresztül, minden nap megnéztem egy Harry Potter filmet. Talán furcsán hangzik, hiszen éppen az imént részleteztem, mindig is mekkora rajongója voltam a sorozatnak, viszont valami okból kifolyólag, leginkább véletlenül, sosem néztem egymás után, sorban végig az összes filmet. Mindig 1-1 részt néztem meg, amihez éppen hangulatom volt, vagy gyerekként az aktuális darabokat néztem rongyossá az iskolai szünetekben. Az eddigiekben, gyerekként és kamaszként mindig Harry nézőpontjával azonosultam, az ő szemüvegén keresztül érzékeltem az események folyását. Érdekes, hogy felnőtt fejjel ez mennyit változott, és hogy milyen új, eddig nem ismert aspektusait ismertem meg a filmeknek. Ideje volt hát, hogy felszálljak a Roxfort Expresszre és megtegyem ennyi év után ezt az izgalmas és meghatározó utazást!

Harry Potter és a bölcsek köve & Harry Potter és a titkok kamrája

Chris Colombus filmjei nagyon meghatározó élmények voltak számomra. A mai napig is emlékszem, mennyire csodáltam a színes, látványos, kedves és kellemes zenei világú Harry Potter filmeket. Colombus, gyerekfilm rendezőként csodálatos mesterműveket alkotott, melyet biztonságosan fogyaszthat(ott) a 12 év alattiak köre is. Felnőtt fejjel kicsit “csalódás” volt újranézni, főleg a bölcsek kövét, inkább a nosztalgia kedvéért, mintsem az izgalmak miatt. Pedig mindkét rész rendkívül hű adaptációja Rowling regényeinek. Amennyire emlékszem, és vérbeli rajongóként ezzel a két résszel voltam 10 évesen a leginkább megelégedve. A titkok kamrája némiképp sötétebb és komorabb a Bölcsek kövénél, de ez is jellemzően inkább élőszereplős mesefilm, mint kalandfilm. Ami rendkívül szembeötlő volt, hogy a digitális trükkök mekkorát fejlődtek, már csak a hét (nyolc) filmet is végignézve, illetve azóta is eltelt majdnem újabb 10!! (9) év, amely ismét óriási léptékű fejlődést jelentett a digitális trükkök világában.

Harry Potter és az azkabani fogoly

Ha egy filmes élményt kéne mondanom, ami gyerekként valami nagy törést okozott számomra az életben, akkor az Colombus mesevilága után a belecsöppenés volt Alfonso Cuarón Potter- világába. Sötét volt. Mugli ruhákban jártak, többször is. A könyvhöz képest sok részlet kimaradt a filmből (Tapmancs, Holdsáp, Féregfark és Ágas története) Ennek ellenére, nem mondom, sokszor megnéztem azért ezt a részt is... (Érthetetlen gyerekek...) Most azonban ezeket a gyermeki, dacos sérelmeimet félretéve, egészen mást tapasztaltam. Fordulatos, izgalmas volt a film! Sokkal mozgalmasabb volt, elkezdtünk belecsöppenni a Harry életét körülölelő rejtélyekbe. Gary Oldman Sirius Blackként, Emma Thompson Tralawney professzorként és Michael Gambon Dumbledoreként (aki az időközben elhunyt Richard Harrist váltotta fel) nagyszerű választások voltak. (Bár az eddigiekben is nagyszerű színészek játszották a felnőtt varázslókat és persze Harryék is mind telitalálat választások voltak szerepeikre.) Belegondolva, a Harry Potter pszichoanalitikus drámaként még ilyen sötét világképpel sem állná meg a helyét. Viszont mivel elsősorban gyerekeknek készülő filmről, könyvekről beszélünk, ezért nem lehetett túl sötét sem. Megjelenésétől kezdve így is nagyon sok támadás övezte, főként az egyház részéről és a konzervatív nézeteket vallók részéről. Emlékszem, az én felsős hittan tanárnőm, aki egyébként egy kedves és okos nő volt, hosszasan részletezte, hogy a Harry Potter könyvekben szerepel a sátán maga is, és a sátánizmus, pontosan a 666. oldalon! Az én példányomban semmi ilyesmit nem találtam... Akkor sem, és most sem értem, hogy egy fantasyről, amely nem a mi világunkban játszódik, hogyan feltételezhető ilyesmi? Hiszen nem is a mi világrendünk, vallásaink szabályai szerint működnek a dolgok... Az igaz, hogy Harry karaktere egy “Jézus archetípus”, aki legyőzi a gonoszt, viszont ugyanannyira építkezik a görög mitológiából is, vagy a népmesék világából...

Harry Potter és a tűz serlege

Az azkabani fogoly miatt érzett törés után számomra már nem voltak ugyan olyanok a Harry Potter filmek gyerekként. Igaz, vártam mindig kíváncsian az új részeket, de az “őrült rajongásom” inkább a Colombus két filmje körül tobzódott. Azt kívántam, bár mindegyik film olyan lenne, mint az első két rész. A tűz serlege esetében is ilyen érzéseim voltak régen. Viszont most egészen más részletek derengtek elő számomra. Amit nagyon szeretnék kiemelni, az a Dumbledore karaktere. Nem spoiler, de ugye a hetedik rész nagyban arról szól, főként a könyv, hogy Harry elveszítette azt az embert, aki kvázi apakarakter volt számára az évek alatt. Mentorálta, bölcs tanácsokkal látta el, segítette, amikor tudta. Harry elfogultan szerette és hitt Dumbledorenak. Vakon követte, bármit is mondott. A hetedik részben viszont olyan örökséggel és feladattal hagyta ott őt és barátait, aminek kis túlzással, nem sok hasznát vették. Az sem segített a dolgokon, hogy az idős varázsló emlékét folyamatosan felbukkanó, kétes, negatív történetek kezdik bemocskolni. Harry persze nem akarja elhinni ezeket, viszont egy idő után, be kell látnia, hogy még Rita Vitrol könyvének is vannak súlyos alapjai, az az ember, akit ő ismert és látott, nem a teljes kép volt, nem a teljes személyiség. Ezt az éles különbséget, még kamaszként sem értettem meg teljesen. Viszont most, hogy én már nem Harry voltam többé, csupán egy külső szemlélője az eseményeknek, nagyon is észrevettem.

Azt hiszem, a Tűz serlege rész erre a legékesebb példa, hogy Dumbledore csupán látszólag az a bölcs, ősz, nagytudású varázsló, akinek láttuk. Amikor a serleg, egyértelműen egy sötét varázslatnak köszönhetően kidobja az ekkor még csupán 14 éves Harry Potter nevét, negyedik bajnokként a Trimágus tusán, Dumbledore sejti és tudja, hogy ennek valami köze lehet Voldemort mesterkedéséhez. Mégsem hallgat McGalagony professzor óvó szavára, mely szerint nem lenne szabad Harryt versenyezni hagyni: egyszerűen csalinak használja a fiút és hátradőlve nézi végig, ahogyan kibontakoznak az események. Persze, ha Harry nem versenyezne, nem térne vissza Voldemort stb. akkor nem szólna semmiről sem a történet. Viszont a karakter valódi mivoltáról sokat elárul. Döntésének súlyos következményei lesznek: Cedric Diggory szörnyedt hal az utolsó próba után, Voldemort visszatér, Harry élete pedig már sosem lesz annyira “nyugodt” mint amilyen ezelőtt volt. Mike Newell azért hagyott néhány percet a nézőnek, hogy láthassa: Dumbledore a nagyteremben, székében ülve szigorúan és szomorúan töprengett. Nem tudta, mit is mondhatna a diákjainak. És nem csupán amiatt, mert Voldemort visszatért, hanem mert tudta, ez igazából nagyrészt az ő hibája is.

Harry Potter és a főnix rendje

A főnix rendjében folytatódott Dumbledore különös viselkedése, amit eddig nem fedeztem fel egyszer sem. (Az ötödik rész számomra zavaros volt inkább mindig és “elvont”.) Dumbledore folyamatosan kerüli Harryt a tárgyalás után. Szándékosan természetesen, a történet végén mint kiderül, nem szerette volna, ha Voldemort Harryn keresztül az ő fejébe is beférkőzött volna. Nem szeretne vele Voldemort visszatéréséről, sem pedig Cedric haláláról beszélni. Pedig Harrynek nagy szüksége volna rá, hiszen a minisztérium tagadása miatt és a Reggeli prófétában megjelenő propaganda cikkek miatt kevés kivétellel, bolondnak és paranoiásnak tekintik őt. Iskolatársaitól, haverjaitól is bántásokat kap. Voldemort sem egy árny már többé, hanem hús- vér varázsló, egy valós probléma, akivel Harrynek mindig is furcsa és rejtélyes kapcsolata volt. A sötét varázslatok kivédése órákon sem gyakorolhatják magukat megvédeni a minisztérium tagadó magatartásának hála. Umbridge rózsaszín ruhás Hitlerként próbálja kordában tartani a Roxfortot. A Dumbledore serege is egyértelmű tisztelgés és őszinte rajongás az igazgató és tudása előtt. Az igazgató csak akkor siet Harry segítségére, amikor nagyjából életveszély fenyegeti a Voldemorttal való harcban.

Még szinte alig volt lehetősége időt töltenie keresztapjával, Sirius Blackel, máris elragadja tőle a halál, melyet saját unokatestvére, Bellatrix szór rá. Amit régen sem értettem, és most sem, az a halálok a Potter sorozatban. Cedric haláláról írtam, hogy olvasva is sokkolt, a filmet látva pedig a mai napig nem tudom visszatartani a könnyeimet, amikor az édesapja meglátja egyetlen fia holttestét. Nem azért, mert annyira szerettem a karaktert, hanem egyszerűen talán annyira erős műfaji váltás egy kegyetlen halál. A titkok kamrájában Hisztis Mirtill halála is szomorúsággal töltött el. A gyerekeknek íródott fantasykban, mesékben nem túl sokszor fordul elő visszafordíthatatlan halál. Főként nem fontos karaktereké. A Narniában is pl. feltámasztanak mindenkit a nagy csata után. Ezek a traumák a történetet a dráma műfajának irányába tolják el. A történet tehát kicsit “két pad közé szorult” hiszen már nem gyerek mese, de nem is szigorúan vett dráma. Szinte lehetetlen megtalálni a tökéletes egyensúlyt, a Harry Potter azért eléggé közel járt ehhez az egyensúlyhoz, de azért én Sirius Blacket mindenképpen életben tartottam volna legalább a hetedig rész első feléig, ha én írtam volna a könyveket, sok rejlett volna még a karakterében, ami kiaknázatlanul maradt.

Michael Goldenberg és David Yates helyében biztosan nagyobb jelentőséget szenteltem volna magának a jóslatnak, viszont így is akciódús és izgalmas kalandfilmet kapott a néző. Note: Az Azkabanból kiszabadított Bellatrix Lestrange én leszek, karantén után, 2021-ben. (Az a gif sajnos nincsen fent Tumblin.)

Harry Potter és a félvér herceg

Eddigiekben is láthattuk, hogy Harry, Herminone és Ron is alaposan kamaszkorba lépett a filmek alatt, mind a karaktereik, mind pedig a színészek is. Emlékszem, hogy az első részek megjelenésekor még volt olyan ötlet, találgatás, hogy vajon ugyanazok a színészek játsszák-e majd végig, a hét (illetve nyolc) részen keresztül a fő szerepeket. (Oké, ezt az információt egy Észak- Magyarország cikkből szedtem anno, még Az azkabani fogoly megjelenése előtt, akkoriban nem ellenőriztem, hogy fake news, vagy sem, gyűjtöttem minden Harry Potterrel kapcsolatos dolgot.) Örülök, hogy végül az elejétől fogva maradtak ugyan azok a színészek és így tulajdonképpen együtt nőhettem fel velük. Már a negyedik részben is megjelent a hormonok, az érdeklődés a másik nem iránt. Hiszen a rövid szoknyás, francia lányok, vagy a mogorva, karakán orosz fiúk, akik vendégként érkeztek a Trimágus tusa miatt a Roxfortba, felkeltették az ellenkező nem érdeklődését. Harry is próbálta felkelteni a hollohátas Cho Chang figyelmét, leginkább sikertelenül, hiszen ő ekkor már Cedric Diggoryval járt. Persze, egy gyerekeknek szóló irodalom/ film esetében a szexualitás mindig amolyan tabutéma, vagy legalábbis nagyon idealizált formában jelenhet meg, hiszen, ha ez nem így történne, akkor más korhatár besorolás alá kerülne a mű. Szubjektív véleményem szerint, megfelelő határokkal szerepelnie is kell a gyerekeknek, ifjúságnak készülő művekben, hiszen ettől lesz reális és hihető egy történet, ha bizonyos kor felett a főszereplők is megélik az ismerkedést, a szerelmet, a vonzalmat. Lehet sokan fognak utálni emiatt, de szerintem a Harry Potternek nem erősségei a szerelmi szálak. A könyvekben még részletesebben ki is van dolgozva, azonban a filmekben, részemről, csak egy furcsa műfajkavarodási élményt váltottak ki gyerekként és most is. Ahogy Harry megpillantja Chot és meg szeretné hódítani, sokkal inkább a romantikus filmeket juttatja az ember eszébe, semmint a kalandfilmeket, ahol a főszereplők a kalandok közepette jönnek rá, mennyire szeretik egymást. (Később ez inkább a Ron Hermione kapcsolatra igaz, de az sincs megfelelően kibontva.)

A félvér hercegben már sokkal több, burkolt, szexuális megjegyzés van, mint az összes többi Harry Potter filmben. Ez jól is van így, hiszen már 16 évesek mindnyájan. Összességében, talán a félvér herceg tetszett most, leginkább a nyolc film közül. Kellően sötét, de vannak benne vicces, kedves részek is. Lumpsluck professzor karaktere pontosan olyan, ahogyan azt a könyvben elképzeltem. Persze, Tom Denem múltja itt sincs eléggé részletesen bemutatva a horcruxokkal, viszont így is több, mint 2,5 órás film, tehát ha jobban részletezték volna Tom múltját legalább egy 3-4 órás film kerekedett volna belőle. (Azért majd megnézem, hátha van belőle valahol egy rendezői változat...) Dumblredore ekkor sem avatja be Harryt túl sokba, csupán annyiba, amihez neki szüksége van rá, hogy együtt induljanak megkeresni egy horcruxot, vagyis Voldemort egy ereklyébe rejtett lélek darabkáját. Draco Malfoy karaktere ebben a filmben vált igazán fontossá. Ahogyan egyszerre munkálkodott benne a kötelessége a családja és a családja nézetei irányába, illetve a felmerülő kérdések ezzel kapcsolatban, egy töprengő, nyugtalan karaktert eredményeztek, aki nem volt képes beteljesíteni küldetését: megölni Dumbledore-t.

Dumbledore halálával természetesen új korszak kezdődik minden szereplő számára: Harry elveszítette mentorát, apafiguráját, a Roxfort elveszítette az igazgatóját és a varázsló világ elveszítette az egyetlen olyan élő varázslót, akitől félt valamelyest Voldemort. Yates filmjeiben azt szerettem most meg igazán, hogy elidőz néha apró részleteken, például a hatodik részben a Dumbledore használati tárgyain a halála után, melyek azt mutatták, nem készült fel a halálra, hirtelen távozott. Ugyanezt láthattuk, amikor Harry az ötödik részben összecsomagolja a holmijait is, és hosszasan elidőzik annál a pulcsijánál, amelyben talán még mindig vannak üvegszilánkok a Voldemorttól elszenvedett támadások hagyatékaként.

Harry Potter és a halál ereklyéi I.-II.

Harry nemsokára betölti a 17. életévét és ezzel nem csak a minisztérium által rátett nyomjel tűnik el róla, hanem azok a különleges varázslatok is, melyek a Dursley házat védelmezték és elrejtették a gonosz erők elől. Dumbledore elsősorban emiatt is hagyta itt Harryt kisbabaként, hiszen így kisebb eséllyel derült ki holléte, akár Voldemort számára is. Igaz, megkérdőjelezhető, hogy azért megérte-e akkora árat fizetnie Harrynek, hogy egy bántalmazó közegben nőtt fel, de hát a mesékben a legkisebb királyfi mindig talpra áll, bármilyen sérülés is érje.

A filmek, a könyvvel ellentétben sokkal kisebb hangsúlyt fektetnek Dubledore ellentmondásos hagyatékára és az utána maradt űrre. Sokkal inkább kerül középpontba a horcruxok felkeresése és a végső csata Voldemort és Harry között. A film legszomorúbb része továbbra is Piton elénk táruló, tragikus története. Aki igazából egész életében védte és segítette Harryt, anélkül, hogy tudott volna róla. Dumbledore-al ellentétben, akinek tudomására jutott, hogy igazából Harry maga is egy horcrux és nagy valószínűség szerint, Voldemortnak mindenképpen meg kell ölnie. Piton kritikája teljes mértékben jogos az igazgatóval szemben, hogy azért nevelgette és pátyolgatta hát éveken át a fiút, hogy végül önként és dalolva menjen a vágóhídra, Voldemorthoz? Szomorú, hogy időközben a Pitont játszó Alan Rickmant is elveszítettük...

Sajnálom, hogy Neville Longbottom mind a könyvekben, mind pedig a filmekben egy hanyagolt, ügyetlen fiúcska volt. Legalább annyira bátor és tiszta szívű ő is, akár Harry vagy Ron. Félelmet nem ismerve száll szembe Harry “halála” után Voldemorttal és öli meg Griffendél kardjával Naginit.

Nagyon szép, izgalmas finálét kapott az összes film, és vele maga a történet is. Igaz, a 19 évvel később epizód inkább kínos számomra, mint megható (főleg, hogy ugyanúgy Radcliffeék játsszák az idős önmagukat.) A könyvben sokkal inkább működött, bár tény, hogy rendkívül meseszerű és idealizált befejezés. De azért persze imádom, mert ez is éppen annyira része a sorozatnak, mint amikor Harry először jut át a falon, a 9 és háromnegyedik vágánynál.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mindezek után is Harry Potter rajongó vagyok-e, ennyi év után is? Erre pedig egyszerű válaszom ez lesz: “Mindig.” A rajongásom és a Potter generáció tagságom egész életemen át kísérni fog, bármennyi új aspektusát is figyelem meg az évek múltával a könyveknek vagy a filmeknek. Biztosan újból el fogom olvasni a könyveket is, ismét megjött hozzá a kedvem. Illetve még időm is lesz rá biztosan, az elkövetkezendőkben, örülök, hogy hasznosan tölthetem legalább. :)

#harry potter #netflix #harry potter és a bölcsek köve #harry potter és a titkok kamrája #harry potter és az azkabani fogoly #harry potter és a tűz serlege #harry potter és a főnix rendje #harry potter és a félvér herceg #harry potter és a halál ereklyéi #szubjektív #film #filmélmény #napló #újranézés #karantén #koronavírus #senkisemolvassa #senki sem követ

2 notes · View notes