#senkisemolvassa

[relativrealitas]

Öt kiló

Miért nem érzem jól magam?

Miért szürke még mindig minden? Miért nem tudok fejemet hátravetve, jóízűen nevetni? Miért nem tudok lágyan mosolyogva épp és egész lenni? Miért? Miért kérdőjelezem meg legtöbbször önmagam létjogosultságát is? Miért van bennem az, hogy ez a bejegyzés is csak egy nagy nulla?

A mérlegre álltam és öt kilóval voltam több, mint három hónapja ilyenkor. Rendkívül meglepődtem. Világ életemben küzdöttem a súlyommal. Persze, nem olyan értelemben, ahogyan mások küzdenek.

Mert hogy én sovány vagyok. Mindig is az voltam. És emiatt is jó szarul éreztem magamat. De úgy mindig. Kaptam a jó sok kritikát, megjegyzést. Miért nem eszel rendesen? Akkor híznál úgyis! Ilyen nincs is! Válogatós vagy! Nem eszel eleget! Kórosan sovány vagy, ez egészségtelen. Rossz rád nézni. A gimnáziumi éveim alatt az iskolavédelmis tanítás után félrehívott beszélgetni. Nem vagyok én anorexiás? Esetleg bulimiás? Nem, nem vagyok. Igaz, van más egészségügyi problémám sajnos, születésemtől fogva, ami talán összefüggésbe hozható kóros vékonyságommal, de nem, anorexiás, vagy bulimiás, az nem vagyok. Ezt pontosan tudta az osztályfőnököm is, nem volt titkolva előle egyetlen orvosi papír sem. Mégsem szólt az iskolavédelmisnek, hogy megkíméljen engem ettől a kellemes, tanítás utáni programtól. Az iskolaorvos, a szokásos, év eleji rutinvizsgálaton mást sem tett csak szörnyülködött. Hogy élhetek én egyáltalán? Mi okozza ezt a szörnyű abnormalitást? Nincs igazság a világon, és minden romlott, ha magamfajta mutáns lények járhatnak és kelhetnek szabadon világunkban. Sírás fojtogatott, valahányszor csak arra gondoltam, én nem vagyok nőies, hiszen csontokkal csak a kutyák szeretnek játszani. A férfiaknak az igazi nő kell, akiken van mit fogni. Akik formásak. Akik kerekek.

Vitaminok. Fehérjés tömegnövelők, amiktől görcsöt kaptam és kilökte azonnal a szervezetem. Nyers tojások csusszantak le torkomon. Erőnléti edzéstervek. Olyan kalóriamennyiségek bevitele, amitől már bárki simán kétszáz kilósra hízott volna. Aztán elérkeztem, a menstruációs görcseim miatt a hormonális készítményekhez. Talán én vagyok és voltam az egyetlen olyan nő, aki örült annak a mellékhatásnak, mely szerint a hormonális gyógyszerektől meghízik az ember. Minimális hatás, ez sem olyan, mint a többi nő esetében. Igaz, valamit javított a dolgokon.

Mindeközben, azért dolgoztam belül is. Mert tudtam én, hogy kell a belső munka, az építkezés, hogy kintről rendben lehessen minden. Egészen szépen haladtam. Végre valóban jó irányba haladtak a dolgok, sokkal jobba, mint ami eddig volt.

Aztán persze jött egy vírus. Bezárt mindenkit. Megkérdőjelezett és felborított mindent. Csendes elvonulások korszaka vette kezdetét. És nálam ez tart még most is. Veszélyeztetett vagyok, elviekben. Gyakorlatban a saját életem sosem érdekelt igazán. Sokkal inkább éreztem a társadalmi, gazdasági nyomást, és érzem is a mellkasomban. Szorongat, ha rágondolok. Frusztrál a jövő homályos mivolta. 

A karantén első időszakában szomorúan vettem tudomásul, hogy nehezen összekuporgatott nőiségem három kilót veszített. Nem tudtam az okát. Nem értettem igazán. Aztán most, a mérlegre álltam és meglepődve tapasztaltam, hogy visszajött, amit elveszettnek hittem. És kaptam még mellé plusz két kilót bónuszban. Így lett ez kereken, szépen, öt kiló. Örülni akartam, hisz ott van most forma, ahol eddig nem volt. Valamelyest észre is vettem már ezeket a változásokat, ahogy finoman, megfigyeltem a tükrözött másomat. Mégis eddig számomra ismeretlen kérdések bukkantak fel a fejemben. Eddig sosem szedtem magamra ennyire rövid idő alatt ennyit. Miért? További kilókra számíthatok? Elhanyagoltam a testmozgást, amiatt lehet? Ezen változtatnom kell. Mostanában túl sok sütit kreáltam nekem tetsző receptek alapján. Ezt nem szabad. Este hat után talán már nem kéne ennem. És végképp nem kéne édességet ennem. Hiszen az rossz, az ellenségem.

Ez borzalmas. Nem akarom így érezni magamat. Nem akarok folytonos elégedetlenségben, önmagam ostorozásában élni! Nem, nem akarok!

Mikor arra gondolok, milyen lenne magam mögött hagyni ezeket a marcangoló hangokat, mintha egy olyan vidéket kutatnék, ami nem került még fel a térképre. Ismeretlen. Nem csak nekem. Minden nőnek. Sajnos. Itt tartunk. Nem vagyunk boldogok. Akármi is legyen. És én ezt nem akarom.

[relativrealitas]

Harry Potter és a Netflix birodalma

Koromnál fogva a Harry Potter generáció tagja vagyok. Első komolyabb, önálló olvasási élményem J. K. Rowling varázslatos könyveihez kötődik. Nyolc éves voltam, amikor teljesen véletlenül megkaptam a Bölcsek köve című kötetet. Még anyukámmal közösen olvastuk, lefekvés előtt, azonban egy idő után nem kötött le, a koromnál fogva. Aztán 2002 nyarán a másodunokatesómék új medencéjében pancsontunk egész délután az öcsémmel. Bogi, egy évvel idősebb volt nálam, ekkor már óriási rajongója volt a Harry Potter könyveknek és filmeknek. Szinte minden nap megnézte az ekkor már VHS-en is elérhető filmet. Így aznap délután az öcsémmel és az anyukámmal mi is vele tartottunk, így láttam életemben először a Chris Colombus által rendezett filmet. Annyira elbűvölt, hogy azonnal el akartam olvasni hatására a könyvet. Így is tettem, alig néhány nap alatt be is fejeztem a könyvet és hivatalosan is a sorozat rajongójává váltam.

Mindegyik kötetnek megvan a története szinte az életemben, mikor kaptam meg. A Titkok kamráját és Az azkabani foglyot elsőáldozásomra, 2003-ban. A tűz serlegét a 10. szülinapomra, szintén 2003-ban. Emlékszem, ahogy borzongtam a Titkok kamrájában történt borzalmak miatt. Hogy nagyon sokszor volt nekem is az a visszatérő álmom mint Harrynek a Tűz serlegében, amikor Voldemort éppen készül megfordulni a székben. És mennyire sokkolt, amikor Cedric Diggory egy másodperc alatt életét vesztette az avada kedavra átok miatt.

A főnix rendje kötetet 2004 karácsonyára kaptam, és azt hiszem, itt bekövetkezett eddigi töretlen rajongásomban némi törés. Ezt a részt ugyanis nagyon vontatottnak találtam. Nem volt már meg benne az a fajta nyomozás és akció, ami az eddigi részekben megvolt. Utólag belátom, nem voltam még eléggé érett és megfelelően tájékozott ehhez a történethez.

2006 karácsonyára hiába kaptam meg a Félvér herceget, már nem mozgatott meg annyira az ötödik kötet utáni “csalódásom” miatt. Bevallom, hogy ezt a részt csak 2009 nyarán olvastam ki, amikor már majdnem megérkezett a moziba a film, előtte azért mindenképpen el akartam olvasni. És milyen jól tettem! 15 éves fejjel már nagyon tetszett újból a történet és néhány nap alatt a végére értem. A film megnézése után a moziban éreztem a késztetést, hogy a Halál ereklyéit is elolvassam, ami szintén nagyon tetszett nekem, a tékozló rajongó visszatért hát.

A Halál ereklyéinek első részét sajnos nem láthattam moziban, mivel 2010. őszén rejtélyes rosszulléteim miatt 1 hónapig kórházban voltam. Azonban a második részét, 2011. nyarán már láthattam. Egy korszak zárult le ezzel a filmmel. Véget ért megannyi évnyi várakozása és izgalma, viszont egyvalami biztos: az hogy az én generációm számára mindig is meghatározó élmény lesz a Harry Potter sorozat minden darabja, akármikor is vesszük elő azokat.

Nagyon megörültem hát, hogy Harry Potter most éppen a Netflix birodalmában bukkant fel, május 15-én. Egyébként is terveztem a karantén alatt megnézni az összes filmet, azonban így magától adta magát a dolog. Egy héten keresztül, minden nap megnéztem egy Harry Potter filmet. Talán furcsán hangzik, hiszen éppen az imént részleteztem, mindig is mekkora rajongója voltam a sorozatnak, viszont valami okból kifolyólag, leginkább véletlenül, sosem néztem egymás után, sorban végig az összes filmet. Mindig 1-1 részt néztem meg, amihez éppen hangulatom volt, vagy gyerekként az aktuális darabokat néztem rongyossá az iskolai szünetekben. Az eddigiekben, gyerekként és kamaszként mindig Harry nézőpontjával azonosultam, az ő szemüvegén keresztül érzékeltem az események folyását. Érdekes, hogy felnőtt fejjel ez mennyit változott, és hogy milyen új, eddig nem ismert aspektusait ismertem meg a filmeknek. Ideje volt hát, hogy felszálljak a Roxfort Expresszre és megtegyem ennyi év után ezt az izgalmas és meghatározó utazást!

Harry Potter és a bölcsek köve & Harry Potter és a titkok kamrája

Chris Colombus filmjei nagyon meghatározó élmények voltak számomra. A mai napig is emlékszem, mennyire csodáltam a színes, látványos, kedves és kellemes zenei világú Harry Potter filmeket. Colombus, gyerekfilm rendezőként csodálatos mesterműveket alkotott, melyet biztonságosan fogyaszthat(ott) a 12 év alattiak köre is. Felnőtt fejjel kicsit “csalódás” volt újranézni, főleg a bölcsek kövét, inkább a nosztalgia kedvéért, mintsem az izgalmak miatt. Pedig mindkét rész rendkívül hű adaptációja Rowling regényeinek. Amennyire emlékszem, és vérbeli rajongóként ezzel a két résszel voltam 10 évesen a leginkább megelégedve. A titkok kamrája némiképp sötétebb és komorabb a Bölcsek kövénél, de ez is jellemzően inkább élőszereplős mesefilm, mint kalandfilm. Ami rendkívül szembeötlő volt, hogy a digitális trükkök mekkorát fejlődtek, már csak a hét (nyolc) filmet is végignézve, illetve azóta is eltelt majdnem újabb 10!! (9) év, amely ismét óriási léptékű fejlődést jelentett a digitális trükkök világában.

Harry Potter és az azkabani fogoly

Ha egy filmes élményt kéne mondanom, ami gyerekként valami nagy törést okozott számomra az életben, akkor az Colombus mesevilága után a belecsöppenés volt Alfonso Cuarón Potter- világába. Sötét volt. Mugli ruhákban jártak, többször is. A könyvhöz képest sok részlet kimaradt a filmből (Tapmancs, Holdsáp, Féregfark és Ágas története) Ennek ellenére, nem mondom, sokszor megnéztem azért ezt a részt is... (Érthetetlen gyerekek...) Most azonban ezeket a gyermeki, dacos sérelmeimet félretéve, egészen mást tapasztaltam. Fordulatos, izgalmas volt a film! Sokkal mozgalmasabb volt, elkezdtünk belecsöppenni a Harry életét körülölelő rejtélyekbe. Gary Oldman Sirius Blackként, Emma Thompson Tralawney professzorként és Michael Gambon Dumbledoreként (aki az időközben elhunyt Richard Harrist váltotta fel) nagyszerű választások voltak. (Bár az eddigiekben is nagyszerű színészek játszották a felnőtt varázslókat és persze Harryék is mind telitalálat választások voltak szerepeikre.)  Belegondolva, a Harry Potter pszichoanalitikus drámaként még ilyen sötét világképpel sem állná meg a helyét. Viszont mivel elsősorban gyerekeknek készülő filmről, könyvekről beszélünk, ezért nem lehetett túl sötét sem. Megjelenésétől kezdve így is nagyon sok támadás övezte, főként az egyház részéről és a konzervatív nézeteket vallók részéről. Emlékszem, az én felsős hittan tanárnőm, aki egyébként egy kedves és okos nő volt, hosszasan részletezte, hogy a Harry Potter könyvekben szerepel a sátán maga is, és a sátánizmus, pontosan a 666. oldalon! Az én példányomban semmi ilyesmit nem találtam... Akkor sem, és most sem értem, hogy egy fantasyről, amely nem a mi világunkban játszódik, hogyan feltételezhető ilyesmi? Hiszen nem is a mi világrendünk, vallásaink szabályai szerint működnek a dolgok... Az igaz, hogy Harry karaktere egy “Jézus archetípus”, aki legyőzi a gonoszt, viszont ugyanannyira építkezik a görög mitológiából is, vagy a népmesék világából...

Harry Potter és a tűz serlege

Az azkabani fogoly miatt érzett törés után számomra már nem voltak ugyan olyanok a Harry Potter filmek gyerekként. Igaz, vártam mindig kíváncsian az új részeket, de az “őrült rajongásom” inkább a Colombus két filmje körül tobzódott. Azt kívántam, bár mindegyik film olyan lenne, mint az első két rész. A tűz serlege esetében is ilyen érzéseim voltak régen. Viszont most egészen más részletek derengtek elő számomra. Amit nagyon szeretnék kiemelni, az a Dumbledore karaktere. Nem spoiler, de ugye a hetedik rész nagyban arról szól, főként a könyv, hogy Harry elveszítette azt az embert, aki kvázi apakarakter volt számára az évek alatt. Mentorálta, bölcs tanácsokkal látta el, segítette, amikor tudta. Harry elfogultan szerette és hitt Dumbledorenak. Vakon követte, bármit is mondott. A hetedik részben viszont olyan örökséggel és feladattal hagyta ott őt és barátait, aminek kis túlzással, nem sok hasznát vették. Az sem segített a dolgokon, hogy az idős varázsló emlékét folyamatosan felbukkanó, kétes, negatív történetek kezdik bemocskolni. Harry persze nem akarja elhinni ezeket, viszont egy idő után, be kell látnia, hogy még Rita Vitrol könyvének is vannak súlyos alapjai, az az ember, akit ő ismert és látott, nem a teljes kép volt, nem a teljes személyiség. Ezt az éles különbséget, még kamaszként sem értettem meg teljesen. Viszont most, hogy én már nem Harry voltam többé, csupán egy külső szemlélője az eseményeknek, nagyon is észrevettem.

Azt hiszem, a Tűz serlege rész erre a legékesebb példa, hogy Dumbledore csupán látszólag az a bölcs, ősz, nagytudású varázsló, akinek láttuk. Amikor a serleg, egyértelműen egy sötét varázslatnak köszönhetően kidobja az ekkor még csupán 14 éves Harry Potter nevét, negyedik bajnokként a Trimágus tusán, Dumbledore sejti és tudja, hogy ennek valami köze lehet Voldemort mesterkedéséhez. Mégsem hallgat McGalagony professzor óvó szavára, mely szerint nem lenne szabad Harryt versenyezni hagyni: egyszerűen csalinak használja a fiút és hátradőlve nézi végig, ahogyan kibontakoznak az események. Persze, ha Harry nem versenyezne, nem térne vissza Voldemort stb. akkor nem szólna semmiről sem a történet. Viszont a karakter valódi mivoltáról sokat elárul. Döntésének súlyos következményei lesznek: Cedric Diggory szörnyedt hal az utolsó próba után, Voldemort visszatér, Harry élete pedig már sosem lesz annyira “nyugodt” mint amilyen ezelőtt volt. Mike Newell azért hagyott néhány percet a nézőnek, hogy láthassa: Dumbledore a nagyteremben, székében ülve szigorúan és szomorúan töprengett. Nem tudta, mit is mondhatna a diákjainak. És nem csupán amiatt, mert Voldemort visszatért, hanem mert tudta, ez igazából nagyrészt az ő hibája is.

Harry Potter és a főnix rendje

A főnix rendjében folytatódott Dumbledore különös viselkedése, amit eddig nem fedeztem fel egyszer sem. (Az ötödik rész számomra zavaros volt inkább mindig és “elvont”.) Dumbledore folyamatosan kerüli Harryt a tárgyalás után. Szándékosan természetesen, a történet végén mint kiderül, nem szerette volna, ha Voldemort Harryn keresztül az ő fejébe is beférkőzött volna. Nem szeretne vele Voldemort visszatéréséről, sem pedig Cedric haláláról beszélni. Pedig Harrynek nagy szüksége volna rá, hiszen a minisztérium tagadása miatt és a Reggeli prófétában megjelenő propaganda cikkek miatt kevés kivétellel, bolondnak és paranoiásnak tekintik őt. Iskolatársaitól, haverjaitól is bántásokat kap. Voldemort sem egy árny már többé, hanem hús- vér varázsló, egy valós probléma, akivel Harrynek mindig is furcsa és rejtélyes kapcsolata volt. A sötét varázslatok kivédése órákon sem gyakorolhatják magukat megvédeni a minisztérium tagadó magatartásának hála. Umbridge rózsaszín ruhás Hitlerként próbálja kordában tartani a Roxfortot. A Dumbledore serege is egyértelmű tisztelgés és őszinte rajongás az igazgató és tudása előtt. Az igazgató csak akkor siet Harry segítségére, amikor nagyjából életveszély fenyegeti a Voldemorttal való harcban.

Még szinte alig volt lehetősége időt töltenie keresztapjával, Sirius Blackel, máris elragadja tőle a halál, melyet saját unokatestvére, Bellatrix szór rá. Amit régen sem értettem, és most sem, az a halálok a Potter sorozatban. Cedric haláláról írtam, hogy olvasva is sokkolt, a filmet látva pedig a mai napig nem tudom visszatartani a könnyeimet, amikor az édesapja meglátja egyetlen fia holttestét. Nem azért, mert annyira szerettem a karaktert, hanem egyszerűen talán annyira erős műfaji váltás egy kegyetlen halál. A titkok kamrájában Hisztis Mirtill halála is szomorúsággal töltött el. A gyerekeknek íródott fantasykban, mesékben nem túl sokszor fordul elő visszafordíthatatlan halál. Főként nem fontos karaktereké. A Narniában is pl. feltámasztanak mindenkit a nagy csata után. Ezek a traumák a történetet a dráma műfajának irányába tolják el. A történet tehát kicsit “két pad közé szorult” hiszen már nem gyerek mese, de nem is szigorúan vett dráma. Szinte lehetetlen megtalálni a tökéletes egyensúlyt, a Harry Potter azért eléggé közel járt ehhez az egyensúlyhoz, de azért én Sirius Blacket mindenképpen életben tartottam volna legalább a hetedig rész első feléig, ha én írtam volna a könyveket, sok rejlett volna még a karakterében, ami kiaknázatlanul maradt.

Michael Goldenberg és David Yates helyében biztosan nagyobb jelentőséget szenteltem volna magának a jóslatnak, viszont így is akciódús és izgalmas kalandfilmet kapott a néző. Note: Az Azkabanból kiszabadított Bellatrix Lestrange én leszek, karantén után, 2021-ben. (Az a gif sajnos nincsen fent Tumblin.)

Harry Potter és a félvér herceg

Eddigiekben is láthattuk, hogy Harry, Herminone és Ron is alaposan kamaszkorba lépett a filmek alatt, mind a karaktereik, mind pedig a színészek is. Emlékszem, hogy az első részek megjelenésekor még volt olyan ötlet, találgatás, hogy vajon ugyanazok a színészek játsszák-e majd végig, a hét (illetve nyolc) részen keresztül a fő szerepeket. (Oké, ezt az információt egy Észak- Magyarország cikkből szedtem anno, még Az azkabani fogoly megjelenése előtt, akkoriban nem ellenőriztem, hogy fake news, vagy sem, gyűjtöttem minden Harry Potterrel kapcsolatos dolgot.) Örülök, hogy végül az elejétől fogva maradtak ugyan azok a színészek és így tulajdonképpen együtt nőhettem fel velük. Már a negyedik részben is megjelent a hormonok, az érdeklődés a másik nem iránt. Hiszen a rövid szoknyás, francia lányok, vagy a mogorva, karakán orosz fiúk, akik vendégként érkeztek a Trimágus tusa miatt a Roxfortba, felkeltették az ellenkező nem érdeklődését. Harry is próbálta felkelteni a hollohátas Cho Chang figyelmét, leginkább sikertelenül, hiszen ő ekkor már Cedric Diggoryval járt. Persze, egy gyerekeknek szóló irodalom/ film esetében a szexualitás mindig amolyan tabutéma, vagy legalábbis nagyon idealizált formában jelenhet meg, hiszen, ha ez nem így történne, akkor más korhatár besorolás alá kerülne a mű. Szubjektív véleményem szerint, megfelelő határokkal szerepelnie is kell a gyerekeknek, ifjúságnak készülő művekben, hiszen ettől lesz reális és hihető egy történet, ha bizonyos kor felett a főszereplők is megélik az ismerkedést, a szerelmet, a vonzalmat. Lehet sokan fognak utálni emiatt, de szerintem a Harry Potternek nem erősségei a szerelmi szálak. A könyvekben még részletesebben ki is van dolgozva, azonban a filmekben, részemről, csak egy furcsa műfajkavarodási élményt váltottak ki gyerekként és most is. Ahogy Harry megpillantja Chot és meg szeretné hódítani, sokkal inkább a romantikus filmeket juttatja az ember eszébe, semmint a kalandfilmeket, ahol a főszereplők a kalandok közepette jönnek rá, mennyire szeretik egymást. (Később ez inkább a Ron Hermione kapcsolatra igaz, de az sincs megfelelően kibontva.)

A félvér hercegben már sokkal több, burkolt, szexuális megjegyzés van, mint az összes többi Harry Potter filmben. Ez jól is van így, hiszen már 16 évesek mindnyájan. Összességében, talán a félvér herceg tetszett most, leginkább a nyolc film közül. Kellően sötét, de vannak benne vicces, kedves részek is. Lumpsluck professzor karaktere pontosan olyan, ahogyan azt a könyvben elképzeltem. Persze, Tom Denem múltja itt sincs eléggé részletesen bemutatva a horcruxokkal, viszont így is több, mint 2,5 órás film, tehát ha jobban részletezték volna Tom múltját legalább egy 3-4 órás film kerekedett volna belőle. (Azért majd megnézem, hátha van belőle valahol egy rendezői változat...) Dumblredore ekkor sem avatja be Harryt túl sokba, csupán annyiba, amihez neki szüksége van rá, hogy együtt induljanak megkeresni egy horcruxot, vagyis Voldemort egy ereklyébe rejtett lélek darabkáját. Draco Malfoy karaktere ebben a filmben vált igazán fontossá. Ahogyan egyszerre munkálkodott benne a kötelessége a családja és a családja nézetei irányába, illetve a felmerülő kérdések ezzel kapcsolatban, egy töprengő, nyugtalan karaktert eredményeztek, aki nem volt képes beteljesíteni küldetését: megölni Dumbledore-t.

Dumbledore halálával természetesen új korszak kezdődik minden szereplő számára: Harry elveszítette mentorát, apafiguráját, a Roxfort elveszítette az igazgatóját és a varázsló világ elveszítette az egyetlen olyan élő varázslót, akitől félt valamelyest Voldemort. Yates filmjeiben azt szerettem most meg igazán, hogy elidőz néha apró részleteken, például a hatodik részben a Dumbledore használati tárgyain a halála után, melyek azt mutatták, nem készült fel a halálra, hirtelen távozott. Ugyanezt láthattuk, amikor Harry az ötödik részben összecsomagolja a holmijait is, és hosszasan elidőzik annál a pulcsijánál, amelyben talán még mindig vannak üvegszilánkok a Voldemorttól elszenvedett támadások hagyatékaként.

Harry Potter és a halál ereklyéi I.-II.

Harry nemsokára betölti a 17. életévét és ezzel nem csak a minisztérium által rátett nyomjel tűnik el róla, hanem azok a különleges varázslatok is, melyek a Dursley házat védelmezték és elrejtették a gonosz erők elől. Dumbledore elsősorban emiatt is hagyta itt Harryt kisbabaként, hiszen így kisebb eséllyel derült ki holléte, akár Voldemort számára is. Igaz, megkérdőjelezhető, hogy azért megérte-e akkora árat fizetnie Harrynek, hogy egy bántalmazó közegben nőtt fel, de hát a mesékben a legkisebb királyfi mindig talpra áll, bármilyen sérülés is érje.

A filmek, a könyvvel ellentétben sokkal kisebb hangsúlyt fektetnek Dubledore ellentmondásos hagyatékára és az utána maradt űrre. Sokkal inkább kerül középpontba a horcruxok felkeresése és a végső csata Voldemort és Harry között. A film legszomorúbb része továbbra is Piton elénk táruló, tragikus története. Aki igazából egész életében védte és segítette Harryt, anélkül, hogy tudott volna róla. Dumbledore-al ellentétben, akinek tudomására jutott, hogy igazából Harry maga is egy horcrux és nagy valószínűség szerint, Voldemortnak mindenképpen meg kell ölnie. Piton kritikája teljes mértékben jogos az igazgatóval szemben, hogy azért nevelgette és pátyolgatta hát éveken át a fiút, hogy végül önként és dalolva menjen a vágóhídra, Voldemorthoz? Szomorú, hogy időközben a Pitont játszó Alan Rickmant is elveszítettük...

Sajnálom, hogy Neville Longbottom mind a könyvekben, mind pedig a filmekben egy hanyagolt, ügyetlen fiúcska volt. Legalább annyira bátor és tiszta szívű ő is, akár Harry vagy Ron. Félelmet nem ismerve száll szembe Harry “halála” után Voldemorttal és öli meg Griffendél kardjával Naginit.

Nagyon szép, izgalmas finálét kapott az összes film, és vele maga a történet is. Igaz, a 19 évvel később epizód inkább kínos számomra, mint megható (főleg, hogy ugyanúgy Radcliffeék játsszák az idős önmagukat.) A könyvben sokkal inkább működött, bár tény, hogy rendkívül meseszerű és idealizált befejezés. De azért persze imádom, mert ez is éppen annyira része a sorozatnak, mint amikor Harry először jut át a falon, a 9 és háromnegyedik vágánynál.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mindezek után is Harry Potter rajongó vagyok-e, ennyi év után is? Erre pedig egyszerű válaszom ez lesz: “Mindig.” A rajongásom és a Potter generáció tagságom egész életemen át kísérni fog, bármennyi új aspektusát is figyelem meg az évek múltával a könyveknek vagy a filmeknek. Biztosan újból el fogom olvasni a könyveket is, ismét megjött hozzá a kedvem. Illetve még időm is lesz rá biztosan, az elkövetkezendőkben, örülök, hogy hasznosan tölthetem legalább. :)

[relativrealitas]

Netflix napló

Ez nem egy szponzorált tartalom, hanem én fizetek érte. De komolyan.

Lehet sokan nagyon gáznak tartják de a Netflix előfizetés az egyik legcsodálatosabb dolog az életemben. Sok csodálatos dolog van még szerencsére emellett, de abba a generációba tartozom, magánemberként és filmesként (már ha ez a kettő egyáltalán szétválasztható egymástól) aki egy csodás dolognak, lehetőségnek tartja a VOD platformot. És minden VOD szolgáltató közül is a legnagyobbat és a legizgalmasabbat, a Netflixet.

Olyan 17-18 éves voltam és még gimnazista, amikor rájöttem, hogy igazából TV-t nézni, lineáris sugárzásban, sokkal inkább egy megszokás, egyáltalán nem szórakoztat. Világosan emlékszem azokra a pillanatokra a gyerekkoromból, amikor annyira vártam már egy új epizódot mondjuk a Fecsegő tipegőkből, pl. a karácsonyi különkiadást, hogy szinte aludni sem tudtam. Az ünnepeknek is megvolt a maga “tévés varázsa”, hiszen ilyenkor jobbnál jobb filmek mentek minden csatornán, szinte választani sem tudtál, mit nézz. A hétköznapokban pedig alig vártam, hogy egymás után menjenek a kedvenc meséim, a megszokott időben, megérdemelt pihenésként iskola és leckeírás után. Ez a varázs kamasz koromra teljesen elmúlt, és unalmas perceimet szinte depresszióhoz hasonló kiüresedettség és értelmetlenség érzéssel fűszerezte. Csak kapcsolgattam a csatornák között, és csak nagyon ritkán találtam olyat, ami szórakoztat egyáltalán. Aztán egy szürke, fülledt nyári napon gondoltam egyet, hogy leszoktatom magamat a tévézésről. Életem egyik első, független és nagyon jó döntése volt. Egy csomó időm felszabadult, amit értelmetlen kapcsolgatással és zombimód bámulással töltöttem volna amúgy. Helyette tudtam olyan filmeket/ sorozatokat nézni, amik valóban érdekeltek, olvasni, zenét hallgatni... bármit, ami több örömet okoz azóta is. Először tényleg fura volt a megszokásból kitörni, hogy akkor most nem ülök oda a fotelbe és nem kapcsolom be a varázsdobozt, de sikerült. Érettségire készüléskor, egyetemistaként aztán nagyon megköszöntem magamnak, hogy “leszoktam” mert nem is gondoltam volna, de bizonyos kósza hírműsorok, reklámok, műsor részletek egészen biztosan valahol tudat alatt munkálkodnak az emberben, mert sokkal nyugodtabb is lettem, hogy nem ért már a tévés inger.

Nagyon örültem neki, hogy az egyetemen, a középiskolától eltérő módon, sokkal kaotikusabb az oktatás az órarend szempontjából. Valahogy az én bioritmusomhoz ez sokkal jobban passzol(t). A kurzusaimnak köszönhetően embertelen mennyiségű filmet néztem meg főleg az alapképzés alatt, ami már a ló másik oldala volt inkább a dolgoknak, de azért lássuk be, ha valami okból kifolyólag nem jutsz el a moziba a legújabb filmet megnézni, vagy olyan filmet szeretnél látni, ami nincsen a mozik műsorán, akkor többnyire az online filmnézést választod. Most a szerzői jogi oldalba nem mennék bele, mert így sem rövid már ez a bejegyzés, egy statisztikai adatot közlök csupán azzal, hogy megváltoztak a médiafogyasztási szokások, és sokkal több tartalmat nézünk a laptopunkon/tableten/telefonon stb. online mint lineáris TV sugárzást.

Magyarország relatíve későn, 2016. őszén csatlakozott a Netflixet szolgáltató országok táborába. Ekkoriban még csak nagyon kevés ismerősömnek volt előfizetése, mert csak korlátozott tartalom volt elérhető itthon, meg annyira nem ismertük még. Bevallom, nekem a Stranger Things volt az első, eredeti Netflix tartalom, amit láttam, mondhatjuk, illegálisan, mert a sorozat megjelenése után én rögtön megnéztem és nagyon tetszett. De erről majd írni tervezek külön bejegyzést. Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, a kelet európai ember, sokkal inkább a lineáris televízió barátja volt mindig is, és persze most általánosítok, de kb. a 70es években születettek generációja és a náluk régebben születettek még mindig inkább részesítik előnyben a lineáris televíziózást.

2020-ban pedig már mondhatom, hogy minden második barátomnak van Netflix előfizetése, köztük nekem is természetesen. És hát mit is mondhatnék? Filmesként, számomra ez maga a Kánaán. Nem csak hogy rengeteg, szuper, eredeti gyártású tartalmat nézhetek korlátlanul, de a Netflix megtartotta a “videotéka” funkcióját is, ami most már VOD és nagyon sok, kiváló alkotás is elérhető kínálatukban. Utazáshoz le tudom a telefonomra tölteni a megnézni kívánt tartalmakat és vihetem őket magammal bárhová. A cég sokoldalúságát mutatja, hogy nem csak amerikai, hanem rengeteg más országból származó saját- és nem saját gyártású tartalom is elérhető az oldalon. Olyan nagy nevet is szerződtetni tudtak mint Martin Scorsese.

A filmes- és televíziós világban uralkodik egyfajta morális pánik, hogy a Netflix és a többi VOD platform (Hulu, Amazon, HBO Go stb.) térnyerésével nem akarnak majd az emberek moziba menni, vagy lineáris televíziót nézni. Sokak olyan szörnyű képet látnak maguk előtt, hogy nem lesznek már mozik a jövőben... Az megkérőjelezhetetlen, hogy az újfajta médiafogyasztási szokások mindig befolyásolják a piacot. Nem volt ez másként a televízió, később a színes televízió térnyerésével sem. Viszont a mozi töretlen és örök - szerintem - nem lesz olyan szolgáltató, vagy technikai vívmány, ami a halálát okozná. A sötétben, egy moziteremben nézni filmet, vagy bármilyen mozgóképet összehasonlíthatatlan és varázslatos élmény és számomra mindig is az fog maradni. Az már más kérdés, hogy a jövőben milyen filmek kerülhetnek majd moziforgalmazásba... A lineáris televíziózás vége már egy más kérdés, de hogy őszinte legyek, személy szerint egyáltalán nem bánnám. És most nem saját magam meg a kollégáim alatt vágom a fát ezzel a kijelentésemmel, mert a műsorokat ugyan úgy le kell majd gyártani, csupán az időbeosztásuk lenne teljesen szabad, egyénre szabott, ami a reklámidők vásárlása/értékesítése terén fog majd nagy port kavarni. Tehát gyökeresen megváltoztatná az eddig ismert, kereskedelmi televíziós normákat.

Most kicsit két munka között vagyok, úgyhogy megnőtt a szabad felhasználású időm, így amikor néznék valamit, akkor mindig valamit a Netflixről nézek. Nem lehet vele betelnie egy filmes gourmetnak. Olyan témákat dolgoznak fel bizonyos sorozatok, sokszor eddig még nem annyira befutott rendezőkkel, írókkal, amiket egy kereskedelmi televízió nem merne megkockáztatni, hiszen, ha nézőket veszítene, azzal bevételt is veszítene. És mindegyik sorozat vagy film gondolatokat ébreszt bennem, olyat még nem igazán láttam, ami teljesen hidegen hagyott volna. Vagyis, hát de, de azt nem néztem végig, küldtem rögtön rá a “nem kedvelem” jelet és belekezdtem valami másba. Így jutott eszembe a “Netflix napló” gondolata, hogy minden, általam látott, eredeti Netflix tartalomról tök jó lenne írnom.

Meglátjuk, mi lesz belőle.

[relativrealitas]

Ars poetica

Idejét sem tudom, mikor írtam utoljára. Úgy igazán. Két éve online sem írtam semmit. Novellát, forgatókönyvet, ami úgy igazán, éjjelente nem hagy aludni, amíg le nem írom az összes karakterét és végig nem vezetem a sztorit, szerintem 2014 nyarán írtam utoljára.

Éreztem akkor, hogy most egy hosszú szünet fog következni. Minden asztalfiók és belső tárhely potyogtathatta könnyeit, hogy nem birtokolhat egy darabig egy újabb, meg nem értett műremeket. Haha. Introvertált személyiségnek mondanám sokkal inkább magamat.

Olyan 13 éves koromtól sokkal inkább vonzott egy jó film, könyv, vagy akár az írás, mint hogy emberek között legyek, ahogyan az “normális” lenne. A Stalkerrel (az utolsó nagy lélegzetvételű novellám és forgatókönyvem) lezártam a begubózásom történetét. És valami egészen mást kezdtem csinálni.

Mondhatom, hogy az író terepre ment, hogy esettanulmányokat gyűjtsön, ihletet merítsen majd, későbbre, ha újra érzi, hogy van valami legyőzhetetlen benne, amit egy történet vonalával kell megörökítenie és kifejeznie. Teljesen véletlenül beleolvastam egy régebbi írásomba. Először nem is hittem el, hogy én írtam. Nem emlékeztem már rá. A szavaimnak valahogyan elsöprő erejük volt. Ez vagyok én. Extrém érzékeny. Extrém szélsőséges. Néha olyannak tűnhetek, mintha több személyiség élne bennem, hiszen annyi mindent szeretek és magaménak tudok. Imádok egyszerre nőies lenni és nőies dolgokat venni magamnak. Finom parfümöt, csinos cipőt, feszes farmert. Ugyanakkor ott lakozik bennem a szemtelen és pimasz fiú is. Aki bármikor ocsmány módon tud káromkodni akárkire, ha igazságtalanság éri, és a legotrombább vicceken is könnyesre tudja nevetni magát.

Egyre inkább azt érzem, hogy kezdem elfogadni magamat. Azt amilyen vagyok. Pedig most sem vagyok éppen a legkönnyebb helyzetben. De úgy érzem, a nyílt konfliktusok és a válsághelyzetek lendítenek bennünket előrébb az életünk során. Ha egyvalamiben hiszek, az a személyiségfejlődés. Ha valaki igazán akar, és tudatosan figyel önmagára és a környezet visszajelzéseire, akkor tud változtatni. Szerintem szükséges is. Valahol azt olvastam, hogy 25 éves korunkra befejeződik teljesen a személyiségünk fejlődése. Lehet a szüleink és a nagyszüleink generációja esetében így volt, azonban nem hiszem, hogy ez ránk is érvényes volna. Rohadtul unalmas lenne legalábbis az elkövetkező 20-30-40 stb. évben mindig ugyan olyan reakciókat adni válaszként a környezet ingereire, a hasonló szituációkban ugyan úgy viselkedni...

Kétségtelen, hogy az utóbbi 5 évem volt az egyik legizgalmasabb utazásom a személyiségem, önismeretem, emberismeret terén. Ehhez pedig egy kicsit le kellett tennem a pennát a kezemből és kinyitni a szemeimet, hogy milyen is a nagy világ. Hát, nem itt következik be az, hogy a lány és a fiú megcsókolja egymást, boldogan, amíg meg nem és persze tűzijáték. Érdekes módon, annak ellenére, hogy szinte visszatérően az irónia és a szarkasztikus hangnem voltak a segítőim az írás során, a való életben, teljesen naivan álltam szituációkhoz. Akár egy kisbaba. Akár egy ember, aki csupán a könyvekből és a filmekből ismerte igazán a világot.

“A világ megismerése” expedícióm még közel sem ért véget. Teljes mértékben életem végéig tartani fog. Azonban olyan szempontból most kicsit üresjáratba került, hogy lehetséges, újból fogok tudni írni... Úgy érzem, kezd körvonalazódni bennem valami, egy történet, amely talán most megszülethet. Meglátjuk. Egyvalami biztos. Akármennyi tapasztalat is ér, mindig rájövök: az óriási, kora kamaszkori lázadásom ellenére, magamat elsősorban mindig is íróként tudnám definiálni. Persze nem olyan íróként, aki ebből keresi a kenyerét és folytonosan jelennek meg a bestseller könyvei, amiket a Libriben szervezett könyvbemutató során dedikálni lehet. Egyelőre, továbbra is az önös érdek hajt, hogy a lelkem könnyebbé váljon megannyi gondolattól. Hogy írásos formában öntsön formát az összes érzésem, reflexióm, véleményem. Azt hiszem, mindig is író voltam, vagyok, és leszek. Az örök naiva, aki földönkívüliként figyeli meg embertársait, azoknak viselkedését és a köztük lévő gubancos viszonyokat. Ennyi volnék.