#dicséret

[csacskamacskamocska]

Dicséret és önismeret

Mondja tegnap egy barátom, hogy (na erre a részre tökre nem emlékszem, hogy hol és pontosan mi, de így legalább beazonosíthatatlan marad), a lényeg, hogy minden résztvevőnek kell az adott előadásról (tartalmilag, formailag, bármit lehet) mondani három dicsérő mondatot. Kötelező. Ajj, milyen szépséges dolog ez! Egyrészt figyelni kell, különben csak olyat tudsz mondani, amit mások is mondanak és azt is csak felszínesen, másrészt milyen klassz, hogy nem ledominálják, leszólják a másikat. Az előadónak nem kell attól tartania, hogy most majd megszégyenül, nyílt színen kell kritikákat elviselnie vagy reagálni rájuk, nincs számonkérés, se sértett önérzet. És honnan tudja, hogy mi az ami nem jó, amiben fejlődnie kell? Hogy arról nem beszél senki, az nem kap dicséretet!

Sokat gondolkodtam ezen a beszélgetés után, hogy én nagyon szeretem elismerni a másik ember jó tulajdonságait, eredményeit, ügyes megoldásait. Akár utálhatom tiszta szívből – volt ilyen szervező ismerősöm, hihetetlenül irritált a lénye – de, hogy remek szervező volt, kiváló marketing érzékkel, azt még nála is elismertem. A kritizálásban annyira béna vagyok, tapintatlan vagy épp konfliktuskerülő, hogy azt egyszerűen kiírom a faszba a tumblira aztán majd lesz valahogy, nekem jobb így. A mi világunkban a dicséretnek ilyen módon, hogy csak dicsérek és az önismeretre a saját igényességre építek, ennek nálunk nincs hagyománya. Kritizálni, farigcsálni, őszintén jól odamondani, azt szeretünk. Kifejezni az ellenérzésünket, a magas elvárásainkat, az nagyon megy. Mi jobban csinálnánk, jobban tudnánk, de ha nem is, hát az ő dolga lenne, ő csinálja, ő legyen szíves és csinálja professzionálisan! Meg úgy, ahogy nekünk tetszik... ugye?! Tanuljuk, persze, hogy minden kritika szabálya: valamit elismersz, megdicsérsz, valamit kritizálsz, és valami elismeréssel, dicsérettel zárod. Tulajdonképpen becsomagolod a súlyosabb dolgokat. És az is nyilvánvaló, hogy félrészeg kőművesekkel ez a dolog nem biztos, hogy működik. „De szép itt ez az egy tégla hogy oda lett téve, hát igazán remek, de most akkor elmondom, hogy az egész lakás úgy szar ahogy van, de azért nagyon jó, hogy legalább a folyosót nem járkálták össze!” – nem működne, mert csak azt fognák, hogy meg lettek dicsérve valamiért. Szóval, kell önismeret, belső igény a fejlődésre, akkor működik a dicséret hiánya a dicséretek mellett. Vagy az, hogy az ember rákérdez – inkább csak munka kapcsán –, hogy ez vagy az, abban bizonytalan vagyok, az milyen szerinted? Magánéletben forszírozni a rossz tulajdonságainkat, rossz megoldásainkat, erről kérdezgetni a másikat, háááát, inkább provokáció egy kiadós veszekedésre. Bár ott is működik azt hiszem a becsomagolás. Valami jó, valami rossz, valami jó. Magánéletünkben nem vagyunk jobbak, mit egy félrészeg kőműves. :D

[the-bagira]

🎁 Februári ajándék, nem szokványos, de mégis fontos alkalomra. Az a típusú ember vagyok, aki szívesen ajándékoz, ha van egy jó ötlete, de máskülönben egy szenvedésnek érzem. Épp' aktuális téma advent időszakban.

[labrazas]

Gyerkőc kapott egy igazgatói dicséretet. Ami a krétában egy notif.

Értem, hogy digitális világ van, és akarjuk is, hogy legyen. De ez mi ahhoz képest, mint amikor szólnak, hogy majd menj fel az igazgatóiba a következő azünetben, és te tudod, hogy most nem rossz jön.

Várod a szünetet, ünnepélyesen felmész. Szorongatod az ellenőrződ, ahová az “Iskola és szülők közlései” rovatba bekerül gyöngy betűkkel a dicséret. Mert azokon a betűkön is látszik, hogy ez most nem intő, és piros iskolai pecsét is jár mellé és az igazgatónő legszebb aláírása. Úgy fogod, hogy el ne kenődjön, míg meg nem szárad a tinta, az igazgatónő mosolyog és biccent. Nézegeted, egy kicsit nehezebb lett az ellenőrződ. Es később is, akármikor, csak úgy megnézed, mert szép. De ki néz vissza egy kréta notifot?

[gondolataimitt]

elhiszed, hogy a dicséreted mindennel többet ér?

[nitta86]

Arra jöttem rá magammal kapcsolatban, hogy néha már felesleges azt boncolgatni, hogy ez vagy az miért okoz szorongást és milyen traumák állnak mögötte, csak csinálni kell. Nem arra gondolok, hogy egyáltalán nem fontosak az okok, több mint két évig jártam terápiába és beszéltünk az okokról is, nem csak a megoldásokról. Csak arra gondolok, hogy mostanában nem mindig visz előre.

Például nagyon sokat elemeztem fejben a pénzhez való viszonyomat, hogy hogyan befolyásolta anyám spórolása, apám anyagi bántalmazása anyám felé, transzgenereációs traumák stb., aztán rájöttem, hogy ez mind szép és jó de amire szükségem van az, hogy néha vegyek egy nagy levegőt és azt mondjam magamnak, hogy költhetek valamire nyugodtan. Pl ha éjféltájt zuhogó esőben cigölöm a böröndömet akkor nyugodtan hívhatok egy taxit még akkor is ha anyám azt mondja a fejemben, hogy az ilyen dőzsölés miatt dőlt össze a Római Birodalom és csak a gyávák és puhányok nem tudnak éjszakai buszra szállni. (Sőt máskor is hívhatok taxit, akár azért is hogy tovább alhassak ha hajnalban megy a vonatom, de ez már nagyon vad gondolat.) Ugyanígy, utazás közben nyugodtan megállhatok és ebédelhetek valahol, akkor is ha belém nevelték, hogy egy takarékos asszony előrelátóan szendvicseket csomagol az útra az egész családnak. Ezek apróságok, de mostanában nekem sokat számítanak.

Ugyanígy a házimunka. Sejtem miért szorongok tőle és utálom, kontrollra használták, nem járt érte köszönet ha nő vagy, és sajnos nem az igazi a szem kéz koordinációm és anyám erre vagy úgy reagált, hogy direkt lusta vagyok, vagy úgy hogy ne is csináljak semmit úgyis csak ő tudja jól.

Igazából ezt órákig tudnám elemezni, de ami bevált az a sok dicséret magamnak magamtól, meg hogy a férjemmel kölcsönösen dicsérjük egymást. Esetleg mély levegő és annak ismételgetése, hogy szabad vagyok és biztonságban és senki se fog velem kiabálni vagy lelkileg terrorizálni, ha valami nem lesz tökéletes. És ráadásul könnyebbség, hogy nem kell mágikusan kitalálnom mások elvárásait, hanem rá tudok kérdezni és meg tudjuk beszélni felnőttek módjára és akkor se lesz vége a világnak, ha pl a férjjel nem értünk egyet a teregetés módjával kapcsolatban. A legrosszabb ami történhet az rövid vita vagy veszekedés, nincs a lehetőségek között a hetekig tartó érzelmi bántalmazás, mint annak idején a szüleimmel.

[newlifeprojects]

ha a kettőezerhármas önmagam látna, nemhogy megismerne, de még meg is veregetné a vállam, hogy 'bravo, te azóta semmit nem változtál!' és ez nem dicséret lenne, hanem cinikus irónia...

most pedig megyek a bolhapiacra, és veszek magamnak valami ordenáré haszontalanságot.

[6pisztolyzenekar]

A nap dicsérete, felebarátaim.

[veled-vagyok-egesz]

Ha jó a társad, szerelmed, párod, kedvesed, férjed...vagy bárhogyan is hívod a férfiembert, aki melletted van...mondd meg neki!

Mondd meg, hogy szereted, hogy büszke vagy rá, amiért olyan szépre kicsempézte a konyhát, mondd meg, hogy köszönöd szépen, amiért most ő főzte meg a reggeli kávét, mondd meg, hogy helyes pasi, hogy milyen jó még mindig a feneke!

Mondd meg, hogy szereted, büszke vagy rá, fontos neked!

Ő is hallani akarja, neki is jól esnek a bókok, hogy értékeled őt magát és a tetteit.

Attól, hogy férfi, még kell a dicséret, a szép szó, hogy azt érezze, látod minden erőfeszítését, és hálás vagy érte.

Mert ez oda-vissza játék, mindkettőtök lelke igényli annak a törődését, akit szeret.

Nem csak az ölelésben és a csókban, nem csak a szeretkezésben, hanem a szavakban... Ó, a szavakban is mennyi mágia van!

[sztivan]

kisfiam csodálatos dicsérete:

„Anya a legügyesebb az egész világon, soha nem megy ki a vonalból”

[csacskamacskamocska]

Napok vagy hetek óta akarok írni az önzésről,

de valahogy nem kerekedik ki a történet. Folyamatosan érnek hatások, amikben önzést, énközpontúságot látok. Zavar, idegesít és közben persze arra kényszerít, hogy a saját viselkedésemet figyeljem, hogy vajon én is? Én is egy fejemre húzott dobozzal élek? Hol van az egészséges magunkrafigyelés és a beszűkültség határa? Ha el tudnánk fogadni, hoogy dolgokat nem kaphatunk meg, akkor ezeknek a dolgoknak a (fájó) hiányával együtt tudnánk boldogan élni. Mert arra tudnánk figyelni, annak örülni, azért hálásnak lenni, amit megkapunk.

Csakhogy állandóan ellentétek között őrlődünk.

Nade vissza az önzésre. Hogy ő milyen magányos... és nekem égnek áll a hajam. Mindenki magányos baszki, mindenki, aki nem volt szerencsés vagy nem szed rá bogyókat. De tessék megmozdulni és nem csak várni, hogy szeressenek meg szórakoztassanak. Tessék felvállalni a kapcsolatépítéssel járó munkát és kudarcot és frusztrációt. Mert nem adják ingyen az érzést, hogy nem vagy egyedül. Csak mindenkinek máshogy kell fizetni érte. És a nem magányosság egy nagyon fontos része: legyél jóban magaddal! Tudd magad elszórakoztatni és akkor élvezni fogod az egyedüllétet. De csak azt mondtam, nézd... volt kit felhívj, hogy magányos vagy, ergo nem vagy magányos.

Néha vannak ilyen sorozatok, amikor emberek egyszerűen elfelejtik amit megbeszéltünk. Nem miattam felejtik el, nem arról van szó, hogy én nem számítok, hanem mert elfelejtik a dolgaikat. Igérte, hogy átküldi, lefoglalták, megállapodtunk, és ezeket elsodorja az élet. Nekem ez egyszerűen érthetetlen. Nem mondom, hogy sosem fordul elő, hogy valamit elfelejtek vagy rosszul emlékszem, de rengeteg mankót használok a rengeteg feladathoz. Táblázatokat és naptárbejegyzéseket, és persze érzelmi figyelmet. Akit kedvelek, akinek szeretnék segíteni, a vele kapcsolatos dolgok érzelmi postittel vannak a gondolataimra ragasztva.

De az önzés nem is ebben nyilvánul meg igazán, hanem a bosszankodásokban talán. Hogy a körülöttük levők meg a világ minden cselekedete a személyük ellen szól. Fel sem merül, hogy rosszul végzi a munkáját, fel sem merül, hogy a másik ember próbál beilleszkedni, próbál kapcsolatot teremteni és azért teszi amit tesz, fel sem merül, hogy mindenki más is elgyötört, fáradt. Magas elvárások és alacsony önismeret. Ő mindent jobban tud.

Na, így hogy leírtam, el is kezdtem szánni azokat akiktől ezek a negatív hatások értek. Mert e mögött a beszűkülés mögött valami kétségbeesett kapaszkodás van. Nagyon kevés dicséretet adunk egymásnak. Mintha attól fogyna. Néha én is elfelejtem. Akkor jövök rá, hogy elfelejtettem, hogy valós dolgokkal dicsérni kell az embereket, amikor éjjel bedugja a fejét a kolléganő, hogy elköszönjön (amúgy a frászt hozta rám vasárnap éjjel a melóhelyemen, már kikészítettem egy ollót az asztalomra, hogy baszki valaki itt mászkál engem egy karbantartó vagy éjjeliőr ne vegzáljon :D), szóval elköszönt és azt mondta, hogy szuper a piros, nagy, puha kardigánom, ő nem szereti a piros színt, de nekem annyira jól áll, hgy jó neki rám nézni.

Ha elkezdenénk odafigyelni, mint egy nyelvtanulás, hogy dicséreteket adjunk, mondjuk kezdetnek naponta 3-5 alkalommal, megváltozna körülöttünk a világ. Csak ki kell mondani. Jó ez a kabát, tetszik a sálad, köszönöm, hogy ilyen jót főztek, milyen szépen van kirakva ez a holmi, remek volt ez a gyors ügyintézés, örülök, hogy felhívtál/írtál, szeretem ahogy ... csinálod, stb, stb.

Először persze keletkezne némi zavar, mint minden változásnál, némi értetlenség, némi félreértés előfordulhat, de pár hét alatt a dicséretektől mindenhonnan elkezd sütni ránk a nap. Szerintem. De tényleg csak őszintén!

[ezcsakhazugszerelem]

(…) Elhangzott tőle egy látszatra egyszerű, mellékesnek tűnő mondat. Persze, Ő a kis kedvenc. Valahogy így. Átsiklottunk a témán, kiszállt az autóból, mentem tovább a napi teendőkkel a fejemben. Pár kilométer után, mint robbantott épület lassított felvétele, dübörgött. Persze, Ő a kis kedvenc. Hogy mit és mennyire mást jelent! Nála! Érinti! Rosszul! Mert így volt! Ezt látja, és könnyen látja ezt, visszaigazolja a korábbit. Hogy nem csak otthon. Mindenhol! Elfogadta. Az állandó idegesítő érzés mellett (fru…), törekszik. Jóban lenni vele. Kettősség. Hátha neki is jut valami maradék. Nem dicséret! Megerősítés! Bár számba vétel, jutalom alamizsna falat. Figyelemre méltatás. Elfogadás. Csodálkozik titkon, hogy ugyan mivel éri el, hogy mindig ő legyen?

Egyébként szótlan. Hallgatása erdő mélye a tikkasztó delelőn és a roppanó zúzmarás fagyban egyszerre. Mondtam neki, valamit kezdeni kell, ezzel a nagy, folytonos csenddel. Tőkébe vágott, élezett fejsze. Intő kézzel hárított, mint aki leseperi az ölébe hullott morzsákat az imént említett alamizsnából. Inkább hol táguló, hol szűkülő szemekkel igyekszik a még jobb megfelelésre. Nem veszi észre. hogy nem a kedvencen múlik. Őt választják (…).

Miért? Miért? Miért? Miért? Csilingelt fémes hangon fülében a kérdés, a pöröly sújtó ritmusára. Nem látta az ülőnél állót, csak a dolgozó karokat. Felnőtt. Azóta sem akarnak jönni a válaszok. Százait véli lógni hívogatón, a drága divatbutikok kirakatában. A kozmetikumok, ékszerek túlzott viselete. Jutalmazom magam. Értékes vagyok. Várja esténként a pultnál, italok egymás után, forgatja a fejét, merről érkezhet, mindenhol hamis széptevők, csábítják, éreztetik, hogy igazán fontos, kedvenc. Hirtelen úgy érzi egyszerre minden pótolható. Elmegy velük, amolyan számonkérés a világon, megtudom, ha belepusztulok is, vezérelve hajtja. Hajnalig bírja. Hazaér, kábultan kicsi halálba zuhan (…).

[mybeautifulchristianjourney]

Áldom az Urat minden idõben, dicsérete mindig ajkamon van!

(My soul shall make her boast in the Lord: The humble shall hear thereof, and be glad.) — Psalm 34:2 | Szent Biblia (Szent) The Hungarian Holy Bible 1590 (Pastor Gáspár Károli), is in the public domain. Cross References: Psalm 44:8; Psalm 69:32; Psalm 119:74; Jeremiah 9:24; Luke 1:46; 1 Corinthians 1:31

[nemzetikonyvtar]

00:50 Kötelező bemutatkozó kör egy digitális és hagyományos filológustól

02:35 Ha figyel az ember, akkor soha nem tud unalmassá válni egy Petőfi-kézirat

04:44 Ady Endre puha ceruzás verseire nagyon oda kell figyelni, ahogy József Attila mint magánszemély kézirataira is

07:26 Hogyan áll össze az irodalomtörténeti és gyűjteményezési stratégia?

08:43 Kiss József levelezésének feldolgozásával indult a Digitális Bölcsészeti Központ

11:06 A kézzel írt dokumentumok a világ végéig fenn tudnak maradni

14:26 A Babits-levelezés digitális közzététele a hosszú távú megőrzést segíti

16:32 Végre összecsap az analóg és a digitális világ

20:00 Ifj. Buchholtz György gyertyánál stoppolja a zokniját, harminc év naplója

25:39 Digitális szövegátalakítás mesterséges intelligenciával

29:04 A hagyományos közzétételi eljárások ideje mégsem járt le?

31:47 Semmi újat nem csinálnak a digitális filológusok, csak más eszközeik vannak

33:04 A digitális feldolgozás hibáira várunk

36:52 Elköltözött Weöres Sándor, és többet nem írt levelet a barátjának

42:50 Born digitalról most nem beszélünk

44:21 Lopott kéziratok és az őrző gyűjtemények kapcsolata

48:32 A minőségi oktatás alapja a könyvtár

[blackthornhalltitkai]

XXVI. Kierantől Juliannek

Címzett: Julian Blackthorn, Blackthorn Hall Ura

Feladó: Az Ellentündérek Udvara

Drága Fivérem,

Mark megosztotta velem a legutóbbi, Kerek Tommal és a kúriával kapcsolatos leveled tartalmát, mint megtudtam az engedélyeddel. Utána néztem mindennek, amit kértél, és sajnálatosan egyet kell értenem kend Thomasszal: Blackthorn Hall el van átkozva.

Biztos vagyok benne, hogy a te szemszögedből a rossz hír nem is a tény, hogy a házon átok ül, hanem a kiegészítő díjak, amiket Kerek Tom kiszabott a javítások és felújítás ára mellé, melyeket a csapata végez. Különösen bosszanthat, hogy ezek az új díjak nem tartalmazzák az átok megtörését, csupán a munkások számára fedezik a meggyarapodott fenyegetettség, és az emellé szükséges extra védelem biztosítását, amire szükségük lesz.

Már tettem lépéseket, hogy megtaláljuk a megoldást, de kérlek hadd magyarázzam el a tényállást valamelyest hathatósabban, mint K. Tom képes volt rá.

Először is, kérlek tudd az, hogy Tom nem hajlandó megtörni az átkot valójában erénye elsődleges példája (vagy ahogy Mark javasolta, az általam betöltött hivataltól való félelem; én továbbra is az előbbiben hiszek). A vállalatnak, ami Blackthorn Hall-on dolgozik nincs képesítése olyan komplex dolog, mint egy átok megtörésére. Ebben a helyzetben a legtöbb tündér (bár vonakodom beismerni) azt mondaná, képes a probléma megoldására, és hatalmas árat fizettetnének veled egy olyan feladatért, amit igazság szerint nem lennének képesek beteljesíteni. Hogy Tom nem ezt tette, az igazán dicséretes.

Értékeltem a javaslatodat, mely szerint az átok és a fantom, ami a házban kísért egy és ugyanaz lehet. Sajnálatos módon, mikor kapcsolatba léptem Kerek Tommal a kapcsolataim segítségével—

(Mark közbelépett, és felhívta rá a figyelmem, hogy nem egyszerűen csak Winter Tábornokot írtam; elnézésedet kérem! Világosan beszélni írott levelezés során különösen bonyolult számomra, mivel Tündérfölde politikájához vagyok szokva.)

Sajnos miután beszéltem Kerek Tommal Winter Tábornokon keresztül, biztosítva lettem róla, hogy a szellem és az átok két teljesen különböző ügylet. Kerek Tom szavai azt hiszem, így szóltak:

„A régi házakban mindig vannak szellemek. Nem b��njuk őket, és nem akadályozzák a munkánkat. Egy átok ugyanakkor igen, és Blackthorn Hall átkozott.”

Azt is egyértelművé tette, hogy az volt a benyomása, már tisztában vagy az átok létezésével, hogy mikor a tulajdonos és az épület ugyanazt a nevet viselik, valószínűleg ismerik eléggé a saját történelmüket ahhoz, hogy tudjanak egy átokról. Persze ő nem ismeri a Blackthorn család történelmét, így nem kellett volna ilyet feltételeznie.

Azért kisajtoltam belőle, hogy engedjen az árból szívességként, és elmagyaráztam neki, hogy váratlan körülmények között lettél a ház tulajdonosa. Sajnálom, hogy azt kell mondjam, nem lehetett meghatni. Egy valóságos könyvtárnyi szerződést, törvényt és okiratot állított elő, hogy alátámassza az állítását, mely szerint ezeket a védelmeket az emberei számára a Tündérek Udvarai biztosítják, és ami azt illeti, igaza van.

Abba a sajnálatos helyzetbe kerültem, hogy javasolnom kell, összpontosítsátok törekvéseiteket arra, hogy megtaláljátok az átok feloldásának módját. Igaz, hogy Kerek Tom és a csapata nem lesz képes segíteni benneteket a feladat során, de tudom, hogy jó kapcsolatokkal rendelkeztek a Nephilimek között, a barátaitok és társaitok között több boszorkánymester, Néma Testvér és egyéb is megtalálható. Minden bizalmamat képes lennék beléd és Emmába vetni; egyetlen átok sem maradhat sokáig feloldatlanul, ha ti ketten elhatározzátok magatokat a véget vetésének. Mellékelten küldök egy brosúrát, ami talán segíteni fog, elvégre olyanok számára készült, akik épp csak felfedezték, hogy a lakóhelyük átkozott. (Mark szerint soha senkinek nem kéne leírnia azokat a szavakat, hogy „mellékeltem egy brosúrát” egy személyes levelezésben, de nem tudom, hogy máshogy fogalmazzam meg, mit csinálok. Talán az „íme, egy pamflet” helyénvalóbb lett volna.)

Köszönet továbbá a ízletes tortáért, amit küldtetek. Bár nem mozgatta meg úgy a vad szívemben keringő vért, mint a tündérek ételei, jóízű kíséret volt egy kanna erős tea mellé, és rendkívül élveztük. Mark a tudtomra adta, hogy a tortát egy mondén készítette, bizonyos Viktória Sponge.[1] Minden elismerésem Sponge Úrnőnek, és nektek is, amiért megosztottátok velünk a művészetét!

Mark és Cristina üdvözölnek. Ehhez hozzáadnám a sajátom, és maradok stb. stb. Éljen Kraig!

Kieran

Megjegyzés: A szerkesztési képességeim sajnos nem elég jók ahhoz, hogy a brosúrát magyarul el tudjam készíteni, így másolom a szöveg magyar fordítását.

Szóval megátkozták a házát?

- útmutató a meghökkenteknek –

Üdvözlet, földbirtokos! Ha ennek a kis könyvnek a tulajdonosa lett, házát mindenbizonnyal ÁTKOZOTTKÉNT azonosították a Tündérek és Ellentündérek Udvarai által elismert fogalmak alapján. Ennek okán akik birtokán dolgoznak jogosultak lehetnek egy magasabb összegű kártérítésre, mint ami eredetileg a szerződésben lefektetésre került. Ez a dokumentum igyekszik megválaszolni a leggyakrabban feltett kérdéseket.

K: Az én hibám, hogy a házam átkozott?

V: Valószínűleg nem! A házakat súlytó átkok kora általánosan kettő és háromszáz év közé tehető, ami túltesz több emberi generáción is. Egy átok feloldására a választ ritkán lehet megtalálni az élő családtagok köreiben; általában a család történelmének megismerésével, leszármazási iratok  átnézésével, a ház helyi folklórhoz való kapcsolatának vizsgálatával és egyebekkel érdemes kezdeni.

K: Találkoztam egy apró emberrel, aki adott nekem egy diadémot, ami az elmondása alapján eltávolítja az átkot a házamról. Megbízható?

V: Nem, nem az. Nagyon ritkán lehet megtörni egy átkot ilyen egyszerű cselekedettel, és még ritkábban jószándékú egy Ön  általal ismeretlen személy, aki felkeresi, és megoldást kín-

Artist: Cassandra Jean

Írta: Cassandra Clare

Szöveget javította: Kinga K.

Fordította: Eszter K.

[1] A süteményt, amit ettek Viktória-tortának, Victoria Sponge Cake-nek és Victoria Sandwich-nek is nevezik. Vaníliás kevert tészta.