#dicséret

[csacskamacskamocska]

Dicséret és önismeret

Mondja tegnap egy barátom, hogy (na erre a részre tökre nem emlékszem, hogy hol és pontosan mi, de így legalább beazonosíthatatlan marad), a lényeg, hogy minden résztvevőnek kell az adott előadásról (tartalmilag, formailag, bármit lehet) mondani három dicsérő mondatot. Kötelező. Ajj, milyen szépséges dolog ez! Egyrészt figyelni kell, különben csak olyat tudsz mondani, amit mások is mondanak és azt is csak felszínesen, másrészt milyen klassz, hogy nem ledominálják, leszólják a másikat. Az előadónak nem kell attól tartania, hogy most majd megszégyenül, nyílt színen kell kritikákat elviselnie vagy reagálni rájuk, nincs számonkérés, se sértett önérzet. És honnan tudja, hogy mi az ami nem jó, amiben fejlődnie kell? Hogy arról nem beszél senki, az nem kap dicséretet!

Sokat gondolkodtam ezen a beszélgetés után, hogy én nagyon szeretem elismerni a másik ember jó tulajdonságait, eredményeit, ügyes megoldásait. Akár utálhatom tiszta szívből – volt ilyen szervező ismerősöm, hihetetlenül irritált a lénye – de, hogy remek szervező volt, kiváló marketing érzékkel, azt még nála is elismertem. A kritizálásban annyira béna vagyok, tapintatlan vagy épp konfliktuskerülő, hogy azt egyszerűen kiírom a faszba a tumblira aztán majd lesz valahogy, nekem jobb így. A mi világunkban a dicséretnek ilyen módon, hogy csak dicsérek és az önismeretre a saját igényességre építek, ennek nálunk nincs hagyománya. Kritizálni, farigcsálni, őszintén jól odamondani, azt szeretünk. Kifejezni az ellenérzésünket, a magas elvárásainkat, az nagyon megy. Mi jobban csinálnánk, jobban tudnánk, de ha nem is, hát az ő dolga lenne, ő csinálja, ő legyen szíves és csinálja professzionálisan! Meg úgy, ahogy nekünk tetszik... ugye?! Tanuljuk, persze, hogy minden kritika szabálya: valamit elismersz, megdicsérsz, valamit kritizálsz, és valami elismeréssel, dicsérettel zárod. Tulajdonképpen becsomagolod a súlyosabb dolgokat. És az is nyilvánvaló, hogy félrészeg kőművesekkel ez a dolog nem biztos, hogy működik. „De szép itt ez az egy tégla hogy oda lett téve, hát igazán remek, de most akkor elmondom, hogy az egész lakás úgy szar ahogy van, de azért nagyon jó, hogy legalább a folyosót nem járkálták össze!” – nem működne, mert csak azt fognák, hogy meg lettek dicsérve valamiért. Szóval, kell önismeret, belső igény a fejlődésre, akkor működik a dicséret hiánya a dicséretek mellett. Vagy az, hogy az ember rákérdez – inkább csak munka kapcsán –, hogy ez vagy az, abban bizonytalan vagyok, az milyen szerinted? Magánéletben forszírozni a rossz tulajdonságainkat, rossz megoldásainkat, erről kérdezgetni a másikat, háááát, inkább provokáció egy kiadós veszekedésre. Bár ott is működik azt hiszem a becsomagolás. Valami jó, valami rossz, valami jó. Magánéletünkben nem vagyunk jobbak, mit egy félrészeg kőműves. :D

[the-bagira]

🎁 Februári ajándék, nem szokványos, de mégis fontos alkalomra. Az a típusú ember vagyok, aki szívesen ajándékoz, ha van egy jó ötlete, de máskülönben egy szenvedésnek érzem. Épp' aktuális téma advent időszakban.

[labrazas]

Gyerkőc kapott egy igazgatói dicséretet. Ami a krétában egy notif.

Értem, hogy digitális világ van, és akarjuk is, hogy legyen. De ez mi ahhoz képest, mint amikor szólnak, hogy majd menj fel az igazgatóiba a következő azünetben, és te tudod, hogy most nem rossz jön.

Várod a szünetet, ünnepélyesen felmész. Szorongatod az ellenőrződ, ahová az “Iskola és szülők közlései” rovatba bekerül gyöngy betűkkel a dicséret. Mert azokon a betűkön is látszik, hogy ez most nem intő, és piros iskolai pecsét is jár mellé és az igazgatónő legszebb aláírása. Úgy fogod, hogy el ne kenődjön, míg meg nem szárad a tinta, az igazgatónő mosolyog és biccent. Nézegeted, egy kicsit nehezebb lett az ellenőrződ. Es később is, akármikor, csak úgy megnézed, mert szép. De ki néz vissza egy kréta notifot?

[gondolataimitt]

elhiszed, hogy a dicséreted mindennel többet ér?

[nitta86]

Arra jöttem rá magammal kapcsolatban, hogy néha már felesleges azt boncolgatni, hogy ez vagy az miért okoz szorongást és milyen traumák állnak mögötte, csak csinálni kell. Nem arra gondolok, hogy egyáltalán nem fontosak az okok, több mint két évig jártam terápiába és beszéltünk az okokról is, nem csak a megoldásokról. Csak arra gondolok, hogy mostanában nem mindig visz előre.

Például nagyon sokat elemeztem fejben a pénzhez való viszonyomat, hogy hogyan befolyásolta anyám spórolása, apám anyagi bántalmazása anyám felé, transzgenereációs traumák stb., aztán rájöttem, hogy ez mind szép és jó de amire szükségem van az, hogy néha vegyek egy nagy levegőt és azt mondjam magamnak, hogy költhetek valamire nyugodtan. Pl ha éjféltájt zuhogó esőben cigölöm a böröndömet akkor nyugodtan hívhatok egy taxit még akkor is ha anyám azt mondja a fejemben, hogy az ilyen dőzsölés miatt dőlt össze a Római Birodalom és csak a gyávák és puhányok nem tudnak éjszakai buszra szállni. (Sőt máskor is hívhatok taxit, akár azért is hogy tovább alhassak ha hajnalban megy a vonatom, de ez már nagyon vad gondolat.) Ugyanígy, utazás közben nyugodtan megállhatok és ebédelhetek valahol, akkor is ha belém nevelték, hogy egy takarékos asszony előrelátóan szendvicseket csomagol az útra az egész családnak. Ezek apróságok, de mostanában nekem sokat számítanak.

Ugyanígy a házimunka. Sejtem miért szorongok tőle és utálom, kontrollra használták, nem járt érte köszönet ha nő vagy, és sajnos nem az igazi a szem kéz koordinációm és anyám erre vagy úgy reagált, hogy direkt lusta vagyok, vagy úgy hogy ne is csináljak semmit úgyis csak ő tudja jól.

Igazából ezt órákig tudnám elemezni, de ami bevált az a sok dicséret magamnak magamtól, meg hogy a férjemmel kölcsönösen dicsérjük egymást. Esetleg mély levegő és annak ismételgetése, hogy szabad vagyok és biztonságban és senki se fog velem kiabálni vagy lelkileg terrorizálni, ha valami nem lesz tökéletes. És ráadásul könnyebbség, hogy nem kell mágikusan kitalálnom mások elvárásait, hanem rá tudok kérdezni és meg tudjuk beszélni felnőttek módjára és akkor se lesz vége a világnak, ha pl a férjjel nem értünk egyet a teregetés módjával kapcsolatban. A legrosszabb ami történhet az rövid vita vagy veszekedés, nincs a lehetőségek között a hetekig tartó érzelmi bántalmazás, mint annak idején a szüleimmel.

[newlifeprojects]

ha a kettőezerhármas önmagam látna, nemhogy megismerne, de még meg is veregetné a vállam, hogy 'bravo, te azóta semmit nem változtál!' és ez nem dicséret lenne, hanem cinikus irónia...

most pedig megyek a bolhapiacra, és veszek magamnak valami ordenáré haszontalanságot.

[enk1du]

eléggé felháborít, hogy az alföldiek kisajátítják a Mátra lábának kulturális kincsét, de az dicséretes, hogy a debreceni karosszériások is ekkora színházrajongók!

[nos-infinitatem-non-habemus]

5/12

A (…)d előtt három nappal nőttem fel megint egy kicsit. Azok a szavak rólad valójában sohasem hagyták el annak az ötödik kerületi lakásnak a nappaliját. A jelentések beleköltöztek a falakba, rárakódtak a szobanövényekre és észrevétlenül ránk is. Nem jöttem ki ugyanakként az emberként abból a szobából.

Nem tudom, te akkor már mióta tudtad, amikor először láttál, azt hiszem rég, mert mindig úgy viselkedtél, mintha minden az utolsó lenne. Félek attól, hogy egyszer tényleg valami az utolsó lesz. Ezért nem merek már találkozni veled.

Az utolsó mondatom hozzád ironikus módon az volt, hogy “jó legyél!”, pedig sosem mondom ezt, neked éppen miért? Meg egyébként is megéri? Mármint hogy jónak lenni egy olyan országban, ahol két év nyolc hónapot adnak egy rosszul elhelyezett facebook kommentre. Itt már szinte dicséretes valami tényleg illegálisat elkövetni.

Én a te szavaid mondtam, te az enyémeket. Olyan vagy, mintha ugyanarra a kollektív tudattalanra nyúlnál vissza, mint én, csak már sokkal ügyesebb vagy abban, hogy biztonságosan hozd fel, amit lent találsz. Én úgy akartam ebbe belenőni, hogy te is lásd. Nem úgy fogok. Lesz egy nap, ahonnantól meg fogják kérdezni hogy kivel voltam, és én nem mondom majd ki a neved. Lesznek olyan szavak, amikre elhallgatok. Lesznek olyanok, amiket elhallgatok.

Ez a város egyszerre lesz a hiányod és a jelenléted, a szét és az össze, az éjszakák üvöltése és a hajnalok kurva csendje. Ez a város lesz az, hogy soha nem megyek majd egyedül haza, akkor sem, ha te nem vagy ott, ez a város lesz a kibaszottul katolikus kapukódom, mert még Istenben is helyettem hittél évekig. Az ujjaim a hajamban a tieid helyén tudattalanul ugyanúgy mint.

Ez a város lesz az, ami egyszer elmeséli majd neked, hogy nem hagytad, hogy negyed évszázadot éljek le úgy, hogy gyűlölök magamban valamit, amiben hasonlítok rád.

Hogy rajtad keresztül mégiscsak megtanultam feltétel nélkül szeretni az őszinteséget.

-levelek amiket soha nem kellett volna megírnom

[6pisztolyzenekar]

A nap dicsérete, felebarátaim.

[csacskamacskamocska]

Napok vagy hetek óta akarok írni az önzésről,

de valahogy nem kerekedik ki a történet. Folyamatosan érnek hatások, amikben önzést, énközpontúságot látok. Zavar, idegesít és közben persze arra kényszerít, hogy a saját viselkedésemet figyeljem, hogy vajon én is? Én is egy fejemre húzott dobozzal élek? Hol van az egészséges magunkrafigyelés és a beszűkültség határa? Ha el tudnánk fogadni, hoogy dolgokat nem kaphatunk meg, akkor ezeknek a dolgoknak a (fájó) hiányával együtt tudnánk boldogan élni. Mert arra tudnánk figyelni, annak örülni, azért hálásnak lenni, amit megkapunk.

Csakhogy állandóan ellentétek között őrlődünk.

Nade vissza az önzésre. Hogy ő milyen magányos... és nekem égnek áll a hajam. Mindenki magányos baszki, mindenki, aki nem volt szerencsés vagy nem szed rá bogyókat. De tessék megmozdulni és nem csak várni, hogy szeressenek meg szórakoztassanak. Tessék felvállalni a kapcsolatépítéssel járó munkát és kudarcot és frusztrációt. Mert nem adják ingyen az érzést, hogy nem vagy egyedül. Csak mindenkinek máshogy kell fizetni érte. És a nem magányosság egy nagyon fontos része: legyél jóban magaddal! Tudd magad elszórakoztatni és akkor élvezni fogod az egyedüllétet. De csak azt mondtam, nézd... volt kit felhívj, hogy magányos vagy, ergo nem vagy magányos.

Néha vannak ilyen sorozatok, amikor emberek egyszerűen elfelejtik amit megbeszéltünk. Nem miattam felejtik el, nem arról van szó, hogy én nem számítok, hanem mert elfelejtik a dolgaikat. Igérte, hogy átküldi, lefoglalták, megállapodtunk, és ezeket elsodorja az élet. Nekem ez egyszerűen érthetetlen. Nem mondom, hogy sosem fordul elő, hogy valamit elfelejtek vagy rosszul emlékszem, de rengeteg mankót használok a rengeteg feladathoz. Táblázatokat és naptárbejegyzéseket, és persze érzelmi figyelmet. Akit kedvelek, akinek szeretnék segíteni, a vele kapcsolatos dolgok érzelmi postittel vannak a gondolataimra ragasztva.

De az önzés nem is ebben nyilvánul meg igazán, hanem a bosszankodásokban talán. Hogy a körülöttük levők meg a világ minden cselekedete a személyük ellen szól. Fel sem merül, hogy rosszul végzi a munkáját, fel sem merül, hogy a másik ember próbál beilleszkedni, próbál kapcsolatot teremteni és azért teszi amit tesz, fel sem merül, hogy mindenki más is elgyötört, fáradt. Magas elvárások és alacsony önismeret. Ő mindent jobban tud.

Na, így hogy leírtam, el is kezdtem szánni azokat akiktől ezek a negatív hatások értek. Mert e mögött a beszűkülés mögött valami kétségbeesett kapaszkodás van. Nagyon kevés dicséretet adunk egymásnak. Mintha attól fogyna. Néha én is elfelejtem. Akkor jövök rá, hogy elfelejtettem, hogy valós dolgokkal dicsérni kell az embereket, amikor éjjel bedugja a fejét a kolléganő, hogy elköszönjön (amúgy a frászt hozta rám vasárnap éjjel a melóhelyemen, már kikészítettem egy ollót az asztalomra, hogy baszki valaki itt mászkál engem egy karbantartó vagy éjjeliőr ne vegzáljon :D), szóval elköszönt és azt mondta, hogy szuper a piros, nagy, puha kardigánom, ő nem szereti a piros színt, de nekem annyira jól áll, hgy jó neki rám nézni.

Ha elkezdenénk odafigyelni, mint egy nyelvtanulás, hogy dicséreteket adjunk, mondjuk kezdetnek naponta 3-5 alkalommal, megváltozna körülöttünk a világ. Csak ki kell mondani. Jó ez a kabát, tetszik a sálad, köszönöm, hogy ilyen jót főztek, milyen szépen van kirakva ez a holmi, remek volt ez a gyors ügyintézés, örülök, hogy felhívtál/írtál, szeretem ahogy ... csinálod, stb, stb.

Először persze keletkezne némi zavar, mint minden változásnál, némi értetlenség, némi félreértés előfordulhat, de pár hét alatt a dicséretektől mindenhonnan elkezd sütni ránk a nap. Szerintem. De tényleg csak őszintén!

[veled-vagyok-egesz]

Ha jó a társad, szerelmed, párod, kedvesed, férjed...vagy bárhogyan is hívod a férfiembert, aki melletted van...mondd meg neki!

Mondd meg, hogy szereted, hogy büszke vagy rá, amiért olyan szépre kicsempézte a konyhát, mondd meg, hogy köszönöd szépen, amiért most ő főzte meg a reggeli kávét, mondd meg, hogy helyes pasi, hogy milyen jó még mindig a feneke!

Mondd meg, hogy szereted, büszke vagy rá, fontos neked!

Ő is hallani akarja, neki is jól esnek a bókok, hogy értékeled őt magát és a tetteit.

Attól, hogy férfi, még kell a dicséret, a szép szó, hogy azt érezze, látod minden erőfeszítését, és hálás vagy érte.

Mert ez oda-vissza játék, mindkettőtök lelke igényli annak a törődését, akit szeret.

Nem csak az ölelésben és a csókban, nem csak a szeretkezésben, hanem a szavakban... Ó, a szavakban is mennyi mágia van!

[sztivan]

kisfiam csodálatos dicsérete:

„Anya a legügyesebb az egész világon, soha nem megy ki a vonalból”

[ezcsakhazugszerelem]

(…) Elhangzott tőle egy látszatra egyszerű, mellékesnek tűnő mondat. Persze, Ő a kis kedvenc. Valahogy így. Átsiklottunk a témán, kiszállt az autóból, mentem tovább a napi teendőkkel a fejemben. Pár kilométer után, mint robbantott épület lassított felvétele, dübörgött. Persze, Ő a kis kedvenc. Hogy mit és mennyire mást jelent! Nála! Érinti! Rosszul! Mert így volt! Ezt látja, és könnyen látja ezt, visszaigazolja a korábbit. Hogy nem csak otthon. Mindenhol! Elfogadta. Az állandó idegesítő érzés mellett (fru…), törekszik. Jóban lenni vele. Kettősség. Hátha neki is jut valami maradék. Nem dicséret! Megerősítés! Bár számba vétel, jutalom alamizsna falat. Figyelemre méltatás. Elfogadás. Csodálkozik titkon, hogy ugyan mivel éri el, hogy mindig ő legyen?

Egyébként szótlan. Hallgatása erdő mélye a tikkasztó delelőn és a roppanó zúzmarás fagyban egyszerre. Mondtam neki, valamit kezdeni kell, ezzel a nagy, folytonos csenddel. Tőkébe vágott, élezett fejsze. Intő kézzel hárított, mint aki leseperi az ölébe hullott morzsákat az imént említett alamizsnából. Inkább hol táguló, hol szűkülő szemekkel igyekszik a még jobb megfelelésre. Nem veszi észre. hogy nem a kedvencen múlik. Őt választják (…).

Miért? Miért? Miért? Miért? Csilingelt fémes hangon fülében a kérdés, a pöröly sújtó ritmusára. Nem látta az ülőnél állót, csak a dolgozó karokat. Felnőtt. Azóta sem akarnak jönni a válaszok. Százait véli lógni hívogatón, a drága divatbutikok kirakatában. A kozmetikumok, ékszerek túlzott viselete. Jutalmazom magam. Értékes vagyok. Várja esténként a pultnál, italok egymás után, forgatja a fejét, merről érkezhet, mindenhol hamis széptevők, csábítják, éreztetik, hogy igazán fontos, kedvenc. Hirtelen úgy érzi egyszerre minden pótolható. Elmegy velük, amolyan számonkérés a világon, megtudom, ha belepusztulok is, vezérelve hajtja. Hajnalig bírja. Hazaér, kábultan kicsi halálba zuhan (…).

[mybeautifulchristianjourney]

Áldom az Urat minden idõben, dicsérete mindig ajkamon van!

(My soul shall make her boast in the Lord: The humble shall hear thereof, and be glad.) — Psalm 34:2 | Szent Biblia (Szent) The Hungarian Holy Bible 1590 (Pastor Gáspár Károli), is in the public domain. Cross References: Psalm 44:8; Psalm 69:32; Psalm 119:74; Jeremiah 9:24; Luke 1:46; 1 Corinthians 1:31