#összeomlok

[the-bagira]

Társfüggőség

Szörnyen nem tudok megküzdeni a társfüggőségemmel, egyik nap jól vagyok, a másik nap meg totálisan összeomlok. Mindig elragadnak az érzések, az emlékek, a fájdalom, a remény, vagy éppen a reménytelenség, a szeretetéhség, a vágy a boldogságra és még sorolhatnám. Túl könnyű mondani, hogy tanuljunk meg először egyedül boldognak lenni. Ezt már egyszer kitűztem célul magam elé, de úgy érzem egyetlen egy lépéssel sem jutottam közelebb a célhoz. Most úgy érzem, ugyanott tartok, mint 4 évvel ezelőtt: próbáltam "jól meglenni egyedül", majd 1-2 hónap után feladtam, mégis próbáltam a szerelmet türelmetlenül hajkurászni, amit most is oly' reménytelennek érzek megtalálni. Miért ennyire nehéz kilépni ezekből az ördögi körökből és változtatni saját magunkon és az életünkön? Annyira nehéznek érzem most megtalálni a boldogságom. De nem adom fel.

[mysekai]

Ha Ő tényleg megöli magát, én végleg összeomlok.

[masodperc]

Akinek van felesleges csíje, az gondoljon rám, mert vannak bajok, csak nem opció, hogy összeomlok.

[melankolia72]

Most szar de az van,hogy ez még csak az eleje. Hamarosan rosszabb lesz és össze fogok omlani. Újra. Majd jobban leszek aztán újra összeomlok.

[lillon]

A fák tűi egyesével peregnek borús barna szememre, mi úgy csillog. Egyre jobban lepik be, jobban szúrnak, nehezebb a pislogás. Ide lettem zárva több száz hektár erdő közé, életem legrosszabb nyaralásának helyszínére. Nincsenek mások, alig van élet, mintha a szívem sűrűjébe léptem volna. Ugyan lakatlanul, de az építészet csodaszép, magában áll úgy hidegen s szépen. Kacskaringós bitumen vezet hol fel, hol le hozzánk, mégis tisztán látom a házakat. Egyedül a tulajdonost nem. Őt kereshetem. De a rengetegben van. Olyan mintha rólunk beszélnék, nem?

Két lelket látok itt, de egyetlen életet. Egyszer közös lesz a miénk, és ha eldugottan is, de kurva boldog leszek. Láttam a fák görbületét, ahogy meg vannak munkálva, éreztem a simaságot a lábam alatt. Hallottam a fűrészt, ahogy kivágják s feldolgozzák őket, mégsem haltak meg. Máshogyan, de élnek tovább, pont ahogy te is bennem. Mindig itt vagy, ha csöndben, ha hangosan, de itt vagy. Olykor hagyod a napokat menni, néhányszor viszont csak úgy írnék, megkérdezném mivan veled, hogy vagy, megsimogat-e valaki. Fáj, hogy nem vagy itt, de tudom, hogy eljön a mi időnk is. Fejlődöm, tisztulok, újulok s összeomlok, más leszek mire újra látsz. Én már az otthonunkban vagyok, most te jössz. Te rakod a részed össze, mi idekovácsol örökké.

[kiskertemben]

Elveszve - 24.02.07.

Két éve és négy hónapja, hogy szétköltöztünk a volt férjemmel. Valamivel több, mint két éve és négy hónapja, hogy a korábban biztosnak hitt támpontok elmosódtak. Nem gondolom, hogy furcsa lenne, de attól még nehéz, hogy ennyi idő elteltével az újak még nincsenek meg, vagy nem érzem még stabilnak őket. Talán a tél, anyám szerint a változókor előszele is rátesz egy lapáttal, de van pár dolog, ami tényleg nehéz, és ettől időnként rendesen padlót fogok.

Szeretném, ha a gyerekeim magabiztosan és büszkén lépnének be a felnőtt életbe. Büszke vagyok rájuk, hogy egyre önállóbbak, és arra bátorítom őket, illetve sokszor csak hagyom, hogy a saját útjukat járják. Közben féltem őket, és elbizonytalanít, hogy már nem tudok vigyázni rájuk. Hiányoznak, amikor nincsenek velem, ami egyre többször fordul elő, és ez a tendencia csak fokozódni fog. Félek, hogy nem tudom ki leszek, amikor nem az anyaság lesz elsődleges feladatom.

Szeretnék hinni abban, hogy a világot jobbá lehet tenni, és hogy lehet az a hivatásom, hogy ezen dolgozom. De az ezen dolgozás ebben az országban nem jár nagy fizetéssel, én meg félek, hogy nem tudom kifizetni, ha elromlik az autó vagy a fűtés, és szégyellem, hogy nem tudom a gyerekeimet elvinni a tengerhez, de még egy laptopot sem tudok nekik venni.

Szeretnék hinni abban, hogy a világot jobbá lehet tenni, de elbizonytalanít és fáradt vagyok attól, hogy a gyűlölet, a féltékenység, a hatalomvágy, a csüggedtség, az érdektelenség sokkal erősebb, mint én. Félek, hogy azok, akikben hiszek, akikkel együtt dolgozhatunk a világ jobbításán, ők is elfáradhatnak és összetörhetnek, és akkor nem lesz honnan erőt merítenem.

Volt egy házasságom és egy házam. Mindkettőről azt hittem sokáig, hogy az enyém, de egyedül maradtam mindkettőben. Lehasítottam magamról a házasságom, és hasad vele a házam egy része is, pedig már előtte sem volt egy kőszikla. Egyik sem.

Szerelmes vagyok. Szeretnék hinni abban, hogy mindketten eleget tanultunk abból, amit elrontottunk, és most már nem fogjuk elrontani. De annyi sérülést szereztünk a korábbi kapcsolatainkban, hogy időnként belekapunk egymás sebeibe, és fájdalmat okozunk egymásnak akaratlanul.

Szeretném vele összekötni az életem, beleengedni magam a szerelembe gátlások és félelmek nélkül, de annyi gátlás és félelem van bennem, hogy nem tudom igazán beleengedni magam. Mert a beleengedés sérülékennyé, fokozottan érzékennyé tesz, ami azt eredményezi időnként, hogy egy félreértett pillantástól, mozdulattól vagy egy elképzelt gondolattól is összerándulok, összeomlok vagy védekező/harci állásba helyezkedem.

Olyan tudásra és szakértelemre tettem szert, ami nagy érték. Szeretném ezt az értéket átadni, tudom, hogy segítene másokon, tudom, hogy képes vagyok jól használni, és jól is érzem magam tőle. De még nem találtam meg azokat az embereket, akiknek éppen erre a tudásra és szakértelemre lenne nagy szüksége, és hajlandóak olyan értékként tekinteni rá, amiért érdemes fizetni is.

Sokszor kapom azt az elismerést, hogy olyan izgalmas és szép dolgokat csinálok, az ismerőseim és barátaim elismeréssel adóznak a világ jobbításáért tett erőfeszítéseimért, a tudásvágyamért, a kitartásomért. Jól esik az elismerés, de az erőfeszítéseim sokszor nem hozzák a k��vánt eredményt. Az egyesületem az összeomlás szélén, a meghirdetett csoportjaimra nincsen elég jelentkező, az általam tartott képzéseken kevesen vannak, akik meg eljönnek, nem mernek beszélni a hallottakról, a megrendelt iskolai foglalkozásokat lemondják, mert olyan témáról szólnak (elfogadás, emberi jogok), amikről ma nem illik beszélni Magyarországon. Az erőfeszítéseim belefulladnak a félelem, a gyanakvás, a hitetlenség, a felelősségvállalás hiánya, a túlhajszoltság, a reménytelenség mocsarába.

Én próbálok nem elsüllyedni, nem belefulladni. "Felépíteni magamat napmintnapmintnap." (Fodor Ákos) Megtámogatni az egészségemet, új utakat keresni, nem feladni, megőrizni a hitemet magamban és a világban, erőt meríteni a szeretteimből, a társaimból, a természetből, abból a szépből és jóból, amit mégiscsak az ember hozott létre. Időnként nagyon nehéz.

Időnként a remény, hogy az erőfeszítéseim elnyerik méltó jutalmukat, olyan távolra kerül tőlem, hogy alig látom. Szeretnék az "elmosódott útjelzők" helyett újakat találni, de még nem találtam. Igyekszem türelmes lenni, de közben tenni azért, hogy legyenek új útjelzőim. Aztán a türelem néha elfogy, és olyankor legszívesebben sírva, ököllel verném az univerzum mellkasát: mire vársz már? Mikor nyerem el a kitartásomért, bizakodásomért a jutalmat? Mikor kapom vissza azt a sok-sok szeretetet és megtartást, amit beleadtam a közösbe?

Mikor múlik el a szorítás a mellkasomból? Mikor fogok végre egy jót aludni?

[kettenbudapesten]

Ha teljesen összeomlok akkor te micsinalsz?

[j-cs-p]

Bármi van, még mindig az első gondolatom te vagy, hogy bárcsak kérhetném, hogy segíts, és te megtennéd, én pedig olyan hálás lennék, nem is a segítségért, hanem a békéért, hogy kérhetlek, hogy egyáltalán hozzád szólhatok. De nem segítesz, hiába szólok, hiába kérlek. Én pedig csinálom, bármit is kelljen, egyedül, megoldom valahogy, mert hát muszáj, közben pedig facsarodik a szívem, a végén pedig végleg teljesen összeomlok, hogy nekem miért így kell mindig mindent, miért vagyok ennyire kibaszottul egyedül, miért nem segít senki.

Hiányzol. Jó lenne beszélgetni kicsit. Normálisan.

Remélem jól vagy.

[puncica]

fu ez én mikor otthon bulizgatok és shuffleön van a spoti és vmi techno után bejön vmi zene amitől nagyon szomorú leszek és akkor megállok és leülök az ágyra és felidézem a szerelmi ügyeimet amik persze nyilván nem vidámak úgyhogy amíg tart a zene addig összeomlok

majd megszólal vmi 80-as évekbeli jó zene és folytatódik a bulika

on all levels INCLUDING physical, i am this kitty cat

[idonteatdonuts]

Mikor mindenen mosolyogsz, közbe legbelül már meghaltál.

[tavaszi-levego]

Én: Nem vagyok éhes...

Anyu: Egésznap nem ettél semmit.

Én: Akkor sem vagyok éhes.

Anyu: Jól vagy?

*Én: Nem, kurvára nem vagyok jól. Napok óta szenvedek és omlok össze belülről de neked ez fel sem tűnik.*

Én: Igen.

[gondolatokmelybol]

Persze mindenki csodálkozzik, hogy idekerültem, engem hibáztatnak, hogy nem vigyázzok magamra, nem eszek eleget. De nem gondoljátok meg, hogy miatattok vagyok itt. Fáradt vagyok, mert mindenkinek probálok segíteni, és ott lenni. A sok rohanás, stressz és álmatlanság miatt, érzem ahogy lassan belülről kiégek. Nincsenek érzelmeim, már sírni sem tudok, sem kiállni magamért, nem tudok önmagam lenni.

[elek-de-haldoklom]

Napközben erősnek mutatom magam

Este összeomlok

[csakmagadraszamits]

Ahogy hazaérek vége a színjátéknak, összeomlok, borzasztó nélküled.

[imontherunngo]

Régen elítéltem mindenkit, aki bántotta magát, vagdosta a kezét, lábát, ilyenek. Kicsi voltam és el se tudtam képzelni, hogy miért csinálja, figyelemhiányos, mi értelme van, a szülei azért hozták a világra hogy éljen erre elvenné a saját életét? Örülnék neki, ha a mai napig boldog tudatlan állapotban lennék. De sajnos nem vagyok. Azóta nagyon is jól tudom miért csinálják az emberek.

2021 októberében csináltam először. Rendszeres pánikrohamaim voltak, és nem bírtam a nyomást. A szívem összehúzott, sajgott, nem akart megszűnni a fájdalom. Egész testemben remegtem és az összeszorító érzés miatt egész összegömbölyödtem. Nehezen vettem levegőt, de mindezek nem a legrosszabbak voltak. Hanem a gondolataim. Elborult az agyam, és nem tudtam másra, csak negatív dolgokra gondolni. Mint egy rossz mantra, azt tudtam ismételni magamban hogy öljem meg magam. Elvágtam a kapcsolataim, nem éreztem őket valódinak. Mintha senkit se érdekelne ha eltűnnék. Semmit se teszek hozzá az élethez. Senki se érez irántam semmit. Felfalt ez a dolog elevenen.

Úgyhogy fogtam egy hegyezőt, kiszedtem a pengét és megvágtam a karom felül. Újra és újra. Megnyugtatott az érzés. Rosszul voltam magamtól de tetszett is. Az apró pöttyökben megjelenő meleg vér látványa. Mint aki jól végezte dolgát, elmentem aludni. Mostmár tudtam.

5 napra rá megint megtettem. Megint 5 napra rá ismét. Sokszor gondoltam rá hogy tegyem újra. De mint egy vészjelző, megszólalt egy harang a fejemben egy józanabb pillanatomban. Azt mondtam magamnak, lehet nem úgy tűnik, de lehet van, akit meghatna a halálom. Tudtam, hogy fájdalmat okozok. Úgyhogy segítséget kértem, mert úgy éreztem, ha ez így megy tovább, ki tudja hol vágom meg magam legközelebb. A végét jártam.

Elkezdtem pszichológushoz járni és nem meglepő módon súlyos depresszióval kevert szorongással diagnosztizáltak. De nem segített a terápia. Mérgesebb lettem a világra, hogy nincs remény, nekem nincs segítség.

November végén ismét megvágtam magam. Ezúttal borotva pengével, és mélyebben. Azok a sebek fél évre rá is heget hagytak már. Mindnekinek aki kérdezte, azt mondtam hogy a macskám volt. Csak pár ember tudta a valóságot. Tél közepe, tavasz elején kezdtem rendbe szedni magam. Pontosabban nem én. Felébredt bennem a remény. Visszatért az életembe a számomra legfontosabb ember. Elkezdtem kijönni ebből az állapotból, de aztán most elvesztettem.

2022 április 20.-án megvágtam a csuklóm. Ugyanazon a ponton, többször is. Hihetetlen érzés volt, ahogy lassan csordogált a meleg vér. Megannyi zsebkendő kellett, hogy felitassam. A pengéim véresen hevertek a földön. A csuklómból vér szivárgott megállíthatatlanul, teljesen felmetszettem a húsom. Láttam az ereim, láttam mindent. Nem tudom, elértem-e az ereim, de hiába vágtam ugyanaz a látvány fogadott csak mélyebben. Elbaszott módón aesthetic volt. Hihetetlenül tetszett a látvány.

Elkezdtem tervezni a halálom. Hogy egyszer leiszom magam, elmegyek a Dunához, és magamba állítok egy kést. Vagy begyógyszerezem magam. Nincs semmi motivációm az élethez, kis dolgoktól összeomlok. Nem vagyok képes az életre. Nem tudom magam elképzelni, ahogy tovább tanulok, ahogy dolgozom, ahogy élek.

Teljesen a végét járom. Egy robot lettem, nem érzem többé az érzelmeim, nem is szeretném. Teljesen kinyírtam őket. A szomorúságot és a boldogságot is.

Bárki is olvassa ezt, ha egyáltalán nem szedik le, szeretném, ha nem hinné, hogy szimpla szerelmi bánatból vagy bármiből ilyesmire vetemednék. Lehet, hogy az váltotta ki, de az érzéseim a sajátjaim, és nem kezelem őket úgy, mint egy normális ember.

Erről szól a depresszió. Nem csak szomorúak vagyunk.

[valaki-a-tomegbol]

Néha összeomlok kicsit.....