#óváros

[mambo68]

Stairs.

[izraelinfo]

Sír

Eltűntek a növényi tejek az irodai konyhából. Valószínűleg sosem fogom megtudni, hogy így csapódik-e le a nadrágszíjmeghúzós háborús költségvetés a cégnél vagy egyszerűen a Tnuva-gyár leállása van a háttérben. Nagyobb baj, hogy tegnap beoltattam magam influenza ellen, ezért ma reggel óta influenzásnak érzem magamat. Még Noam is megkérdi, hogy mizu, amikor összefut velem a folyosón. Megértem, hogy…

[pajjorimre]

Semmitmondó kis kapu egy 200 éves épületen az óváros szélén, mellette pad, bent meg ócskásbolt és kerámiaüzem, a kisöreg kézzel festette bent a holmit (fotózni tilos!!), 15€/db, olyanok a színek rajtuk mintha 20 éve sütné a nap, újonnan bontott, Pantone tud olyanokat. Meg a kisöreg.

2019 március 2, Faro, Portugália

[m-winemaster]

(mostmár elbasztam az időrendet, szóval tökmindegy, itt van még maradék kép a lomo purple tekercsről)

(ezt a gyöngyikét pont ellenkezőjére fordította a film)

Veszprém nagyon jó amúgy, gyalog könnyen bejárható, sok kávézó (még az ilyen pesti dzsentri-kávésok is elégedettek lehetnek, mint mi), étterem, megvan az óváros és a szoci rész is. Sajnos nem aludtunk itt, szerintem mindenképp visszajövünk, kíváncsi vagyok a kocsmákra is.

Ezen a hétvégén volt az a szaharai porfelhő K-Európa felett, teljesen tiszta idő mellett is szórta a fényt a levegő, mint állat, nem lehetett végignézni a Balatonon.

Veszprém, Balaton (Almádi&Világos), 2024 márc.

[paradoxasma]

2024 CdN day16

2024 09 27 – Peón => Avilés

A Peónt rejtő völgyből tovább vezető útvonal keresztülhaladt egy dombtetőn, ahonnan már be lehetett látni az egész falut.

Innen Gijon felé haladtam tovább, aminek határához gyorsan el is értem, ám a parthoz, és a történelmi belvároshoz még hosszú út vezetett a külső lakóövezeteken keresztül. Mivel engem főleg a római korból megmaradt romok érdekeltek, és 1-2 óránál többet nem tudtam a városra szánni, így idő hiányában sajnos a XX. század második felében épült kulturális negyedet (Laboral Ciudad de la Cultura) csak távolról láttam.

Tíz óra körül értem ki a strandra (Playa de San Lorenzo), ahonnan már látni lehetett a Santa Catalina félszigeten elterülő Cimadevilla városrészt, ahol a római kori romok- és a középkori óváros állt.

Ezen a félszigeten tornyosult közvetlenül a part mellett a San Pedro templom is, amit a város eredeti, XV. században épített, és a polgárháború alatt elpusztult temploma helyén húztak fel 1945-55 között.

Más, modern templomokhoz hasonlóan ez az épület is unalmasan steril, és ezt az összképet csak még tovább rontja a főkápolna falait elcsúfító mozaik.

A templommal szembeni tér alatt kapott helyet a város római kori fürdőit bemutató múzeum (Termas Romanas de Campo Valdés), ahol egy maketten is megjelenítették a feltáráskor talált romokat.

Noha a római korban épített közfürdő romjain a középkorban egy temető létesült, mégis sikerült feltárni a fürdő romjait, és meghatározni azok eredeti funkcióit és működési mechanizmusait. A fürdő központi fűtésének (hypocaustum) működési elvét külön makett szemléltette.

Ezen jó látszódott, hogy egy, a fürdő épületén kívüli fűtőházban (praefurnium) a tüzelő elégetésével felmelegített levegő hogyan keringett az izzasztókamra téglaoszlopokra helyezett padlója (suspensura) alatt, illetve a falba beépített üreges agyagtéglákon (tubulatio) keresztül. Ez a központi fűtéses rendszer a Római Birodalom egész területén elterjedt, így az aquincumi fürdőben is ilyen működött.

A kiállításon láthatóak volt az itteni fürdő izzasztókamrájának (sudatio) padlóját tartó oszlopok romjai.

Miután a mostani talajszint alatti múzeumból visszatértem a felszínre, tovább indultam Avilés felé. Átsétálva a félsziget túloldalára, elhaladtam a kikötővel szemben álló Revillagigedo palota előtt, ami ugyan a XVIII. században épült, de tartalmaz egy, a XV. században emelt négyzet alaprajzú tornyot is (a másik tornyot - ami az eredeti torony pontos másolata - a palotával egy időben építették).

A palotával szembeni kikötő ma már csak szabadidős célokat szolgál, úgyhogy a bent álló vitorlások között nem voltak halászhajók.

Gijon-ból kifelé gyalogolva elhaladtam az ipari zóna mellett, aminek legnagyobb részét az ArcelorMittal acélgyára tette ki.

Ennek az acélgyárnak a telephelye dominálta a látképet még akkor is, amikor megkerülve azt visszanéztem a város felé a Monte Areo tetejéről.

Már délután 5 felé járt, mire beértem Avilés-be, ahol szerencsére még volt szabad ágy a helyi albergue-ben.

Az épület belső udvarán bőven volt teregetési lehetőség, amit ki is használtak az előttem érkezők.

A hálóterem zsúfolásig tele volt rakva ágyakkal, de a város méretét és a turisták számát figyelembe véve ez teljesen indokolt volt.

[megketev]

2024. szeptember 21-én a jó reggeli után korán kocsiba ültem. A mai út is emlékekkel volt téli, az autópálya Padova meg Verona mellett haladt el. Nem csaltam a Gárda miatt, holnap lesz majd elég tó...

Bergamóban teljes egészében amerikai turistáskodtam, ezt már napokkal ezelőtt elhatároztam. Az óváros legóvárosibb szállodája, a közelében lévő első étterem, ossubuco polentával, még fagyit is ettem. 😊

Nagyon klassz hely, most tényleg minden templomot bejártam és úgy elfáradtam, hogy rabbithole-ozni sem volt kedvem. Bambultam a Rai1-et, aztán este még ittam egy sört.

Olyan furcsa, igazából annyi mindent láttam, de írni nem feltétlenül van kedvem. De ez talán jó is így. Fényképezni se szoktam.

Jaj 3gy nagyon vicces volt, mysticism-nek fordították a misticanzát...

[labjegyzet]

Az Éjfél könyvtár és Ha megáll az idő szerzőjének új regénye hamarosan érkezik!

Kedves Olvasó!

Előfordul, hogy nehéz felfejteni, honnan származik egy ötlet, ám ennél a regénynél ez nem így volt.

Az Éjfél Könyvtár megírása után alkotói szabadságot iktattam be. Őszinte leszek: nem tudtam, fogok-e még írni. Azelőtt sokáig évi két könyvvel készültem el, hol regény, hol tényirodalom, hol gyerekkönyv került ki a kezem alól, és kiégtem.

2021-ben sűrű volt az életem, mint oly sokaknak. Súlyos beteg rokonok, visszatérő depresszió, és egyszerűen szerettem volna rendbe hozni magamat. Így hát az egészséget választottam. Egyszer és mindenkorra letettem az italt. Nem sokkal korábban kaptam meg az autizmusról és ADHD-ról szóló diagnózisomat, amely megmagyarázott egy-két dolgot. Imádtam írni, viszont a könyvkiadási folyamatnak az a része, amikor a nyilvánosság elé kell lépnem, soha nem volt erősségem, és bár már fiatalon leszámoltam a depresszióval és a pánikbetegséggel, tudtam, hogy attól még vigyáznom kell.

Nem volt kedvem az üres Word dokumentum Északi-sarkot idéző fehérségét bámulni, inkább mást akartam csinálni. Ki akartam próbálni a nagyvilágot. Könyvesboltot vagy gyógyult alkoholistákat célzó, alkoholmentes italokat áruló bárt nyitni, az öngyilkosságok megelőzésével foglalkozni. Valami igazit akartam csinálni. Valamit, ami más, mint egy laptopot nézni.

Eszembe jutott, hogy visszamehetnék Ibizára. Huszonévesen három hosszú nyarat töltöttem ott a feleségemmel. Makacsul halogattam a felnőtté válást, ezért jegyeket árultam Európa legnagyobb, hetente megrendezett bulijára. Egész nap egy bárszéken ültem, olvastam, San Miguel sört ittam (ingyen), és nem foglalkoztam a mentális problémáimmal, amelyek azután túlnőttek rajtam, és ennek teljes összeomlás lett a vége. Ezt egy hosszú időszak követte, amelyben depresszióval, pánikbetegséggel és agorafóbiával küzdöttem, ami majdnem az életembe került. Már nem az az ember vagyok, aki akkor voltam, de hát ilyen az élet, nemde? Mindenféle történik velünk. Közben vagy összeomlunk, vagy megerősödünk, sőt néha mindkettő, és mire túljutunk egy-egy nagy nehézségen, azt vesszük észre, hogy más emberek lettünk.

Idővel és a párom, Andrea segítségével meggyógyultam. Akkoriban kezdtem írni, és valamiképpen úgy alakult, hogy ebből élek.

Na de. Hol is tartottam? Igen, szóval eltelt húsz év, és újabb, igaz, kisebb krízissel álltam szemben. (Krízisekben jó vagyok. Ha valakinek kellene egy jó kis krízis, forduljon hozzám bizalommal.) Ibizán voltam, pedig huszonévesen megfogadtam, hogy soha nem térek vissza oda, és olyan volt, mintha egy egészen másik szigeten kötöttem volna ki, mint amit a kilencvenes években ismertem. Akkoriban úgy véltem, Ibiza az éjszakai klubok és a tengerparti bárok szigete. Ezek azóta sem tűntek el, de most, hogy a családommal érkeztem oda, jobban megbecsültem a sziget csendesebb, gyógyító, mágikus oldalát. Észrevettem a tenger szépségét, a kabócák ciripelését, az óváros labirintusszerű utcaszerkezetét, és azt, hogy ez a hely évszázadok óta az ellenkultúra központja.

Egy másik szigeten találtam magam.

Rájöttem, hogy a nézőpont soha nem a helyen múlik, hanem az emberen. Azt látjuk, amit akarunk, és az, hogy mit akarunk, attól függ, kik vagyunk, mikor vagyunk. Minden hely a tér, az idő és a pszichológia kereszteződése.

Ibiza éppoly értékes természetileg, mint amennyire népszerű manapság. A világ minden tájáról vonzza a bulizókat, a jógikat, a családokat, a túrázókat, a kerékpárosokat, a madárfigyelőket, az ínyenceket. Talán éppen azért, mert valaha én is fiatal, önfeledt látogató voltam, 2021-ben már érdekelt a turizmus és a természet érzékeny egyensúlya ezen az apró szigeten. Sok információt gyűjtöttem a tengeri fűről – a kristálytiszta Földközi-tenger fenekén elterülő, óriási, víz alatti mezőről –, amely a Föld egyik legrégibb, legnagyobb egybefüggő organizmusa. Szöget ütött a fejemben egy gondolat az átalakulásról, arról, hogyan lehet váratlan módokon és helyszíneken rátalálni a változás erejére, és tudtam, hogy ezt meg akarom írni.

Meg is írtam. Mindent beleadtam. Segítségével helyreállt bennem a sziget, az írás és – bármilyen nyálasan hangzik is – az élet iránti szeretet.

Remélem, legalább részben sikerül átadni ezt az érzést.

Jó olvasást!

[itspetraveler]

Rodosz, Görögország

Rodosz a negyedik legnagyobb sziget a görög szigetvilágban. A sziget fővárosa szintén a Rodosz nevet viseli, ahol a szigeten élők fele lakik. Nevét a rózsa szóról kapta, mely a gránátalma virágát jelenti, ami őshonos a szigeten.

Ha meghalljuk Rodosz nevét, akkor mindenkinek a rodoszi kolosszus jut eszébe először, ami a világ hét csodájának az egyike. Rodosz kikötőjének a bejáratánál állt egy közel 33 méteres bronzszobor Héliosz napistennek a tiszteletére. A görög mitológia szerint amikor Zeusz felosztotta gyermekei között a világot, akkor legkisebbik fia: Héliosz nem kapott semmit, és kárpótlásul Rodosz szigetét kérte és kapta meg apjától. A kolosszus, vagyis a szobor az írások szerint egy földrengés következtében összedőlt, és soha nem építették újjá. Ma a szobor helyén (?) egyik oldalon egy kis szarvasbika, másik oldalon egy őzsuta áll.

Ha bár a kolosszus nem látható és igazán kép sem maradt róla fenn mégis nagyon sok látogatót vonz, kicsit benne van a helynek az atmoszférájában, hogy ezen a helyen volt a világ egyik számontartott csodája.

Miután gondolatban méltón bejutottunk a szigetre, tegyünk egy kis sétát az óvárosban. Az óvárost a kikötő mentén és körbe teljesen magas fal veszi körül és mikor beléptem az egyik kapun akkor tényleg olyan érzésem volt, hogy a nagyváros zaja egy kis ékszerdobozzá alakult át. Szűk kis utcák, tele étteremmel, szuvenír boltokkal. Az óváros egyik látnivalója a Lovagok utcája. Az utca volt a johannita lovagok hivatalos székhelye és a rend kormányzati központja. A lovagok itt éltek, dolgoztak és irányították a rend ügyeit. Az utca tetején található a Nagymesteri Palota, amely a lovagok vezetőjének, a Nagymesternek volt a rezidenciája. Ez a palota a rend szellemi és politikai központja volt, és ma múzeumként működik, bemutatva a rodoszi és a lovagrendi történelmet.

Ami legjobban tetszett Rodosz városában az a tengerpart, annak is a nyugati oldala, mert itt a Földközi-tenger és az Égei-tenger találkozik. A sziget nyugati partját az Égei-tenger, míg a keleti partját a Földközi-tenger mossa. Az északi csücskén, ahol Rodosz városa is található, a két tenger találkozása különösen jól érzékelhető. A város nyugati oldalán a tengerpart mellett van egy hosszan kiépített szakasz, ahol a tenger mellett lehet sétálni.

Egy másik város, ahová ellátogattam az utazásom alatt: Lindos. Saját szavaimmal megfogalmazva Lindos = Athén és Szantorini összeházasítása, mert egy nagy domb tetején áll az Akropolisz és alatta a városban minden kis ház fehérre van festve. Lindos látképe képeslapra illő látványt nyújt:

Az akropoliszra egy 10-20 perces séta vezet, ahonnan még szebb a kilátás a városra és a tengerre. Az akropolisz fontos vallási központ volt, itt építették meg Athéné egyik templomát, később pedig erődítményt építettek a kalòztàmadások ellen.

A várost szűk kis utcácskák jellemzik, melyekben rengeteg étterem, ajándékos bolt és tömeg található.

A tengerparti rész nagyon szép és nyugodt, de főleg reggel 8 óra előtt amikor még nem érkeztek meg a pihenésre és napozásra vágyó turistàk.

Több tengerparti része van a városnak. Az akropolisz másik oldalán fekszik a Saint Paul bay egy kis öbölben. A beach felett elterül egy ókori színház romja és ebből a szögből megfigyelhető jobban, hogy a domb amelyre az akropolisz épült több helyen “lyukas”. Ezek a kis barlangok természetes képződmények vagy ásatások, temetkezési helyek miatt alakulnak ki.

A harmadik város, ahová elutaztam: Faliraki. Igazi üdülőváros, hosszú homokos tengerparttal. Itt minden reggel és este sétáltam a part mentén, napközben pedig próbáltam D-vitamint begyűjteni.

Faliraki közelében, 30-40 perc sétányira fekszik egy öböl, ami az Anthony Quinnbay nevet viseli. Eredetileg nem volt külön neve, de mindig is ismert volt lenyűgöző természeti szépségéről. Az öböl kristálytiszta vize és sziklás partjai miatt népszerű hely volt a helyiek és a turisták körében, különösen a búvárkodás és a snorkelling kedvelői számára. Az öböl mai nevét az 1961-ben készült “Navarone ágyúi” (The Guns of Navarone) című hollywoodi háborús filmnek köszönheti. A film számos jelenetét Rodoszon forgatták, és Anthony Quinn, a film egyik főszereplője, különösen beleszeretett ebbe a festői öbölbe. A legenda szerint Anthony Quinn annyira megkedvelte ezt a helyet a forgatás során, hogy úgy döntött, megvásárolja azt. A görög kormány állítólag el is adta neki az öblöt, és Quinn tervei között szerepelt, hogy itt egy művészeti központot hozzon létre. Azonban később jogi bonyodalmak miatt a tulajdonjog nem maradt meg Quinn birtokában, de az öböl azóta is az ő nevét viseli.

Rodosz szigetéből nem tudtam mindent megnézni, de az itt eltöltött 10 nap egy szép emlék marad.

[mambo68]

Firewatch Tower.

[suti09]

Svédország

Svédország minden évszakban különleges élményt kínál, legyen szó nyári városnézésről, őszi túrázásról, téli sportokról vagy tavaszi kirándulásokról. Bemutatok néhány fantasztikus üdülőhelyet: Stockholm, Svédország fővárosa, tele van történelmi nevezetességekkel, múzeumokkal és gyönyörű parkokkal. Az óváros, a Gamla Stan, szűk utcáival és középkori épületeivel visszarepít az időben. Ne hagyd ki a…

[izraelinfo]

Fokozták a készültséget országszerte a zsidó ünnep és az iszlám böjti péntek egybeesése miatt

Fokozott készültséggel várták Izraelben a zsidók purimi ünneplését és az iszlám böjti hónap, a ramadán második péntekét, miközben a Gázai övezetben folytatódott a Hamasz palesztin szélsőséges szervezet elleni izraeli hadművelet – jelentette be az izraeli rendőrség. Mintegy tízezer rendőrt telepítettek már csütörtök este Jeruzsálembe, többségük az óváros, a Templom-hegy és a szent helyek…

[kittaroundtheworld]

Hanoi, a város, amit körbeírni és lefotózni is lehetetlen, de még hetekig csavarognánk benne

Alapvetően nem vagyok Európán kívül a nagyvárosok rajongója (mondjuk mostanság már ott sem) így sokat agyaltam hány napot szánjunk Hanoi városára. Mindennel együtt kb 3 teljes napunk volt rá és abszolúte tudnánk még maradni… néha még az is szóba került, hogy akár milyen lehet itt élni:)

Napok óta agyalok vajon hogyan lehet elmesélni egy olyan várost, ahol igen van egy két fix turistalátvány célpont de igazából a benne való véletlenszerű bolyongás az ami a varázslatot hozza. Véletlenszerűen befordulni egy utcán és bamm egy újabb arca a városnak. Helyesbítek: a város azon szegletének, amit kb a “régi város” és tágabb környéke jelent és gyalog bejárható.

Apropó járás: a járda mint a gyalogos közlekedés helye felejtős, ha van is akkor ott vagy árusok ülnek, vagy éppen közösségi étkezőhelyként szolgál vagy motorok tucatjai parkolnak. Avagy a séta az út valamelyik szélén libasorban zajlik miközben dudálva kerülget mindenki mindenkit. Motoros minden irányból érkezhet kb bárhol az úttesten, autózni pedig hátrányos helyzet:) az első séták alkalmával ez még elég ijesztő, aztán belejön az ember, hogy minden csak határozottság kérdése. De igazából max a miféle turista gyalogol, mindenki más valami kétkerekűn ül…

Hanoiban nincs két egyforma épület, még a szintek is egy izgalmas összevisszaságban vannak. A régi talán gyarmati házak és az “újabbak” vegyülnek egymás mellett, a lepukkant, omladozó megfér a luxin kipucolt homlokzat mellett. Minden keskenyebb és más elosztású mint a szemed megszokott, de hát a vietnámiak is fele akkorák mint én minden irányban… ezt az egészet pedig megvadítja az utcák hatalmas fái, a teraszok buja növényzete. Az utcafronton végig valamit árulnak vagy esznek. A boltok fele csak klasszikus ajtó, kirakat, bemész jelleg, a másik fele amolyan garázsból árulós hatás. Egy kupacban vannak kb a hasonló termékeket árulók. Pl a mi hotelünk utcájában csak díszhal és tartozékai, de egy sarokkal arrébb motoros esőköpeny, aztán a papírárusok, majd bugyizoknicipő, 4 utcával lentebb wc papír és mosópor… de találtunk mosógép utcát, bambuszlétrás utcát, konyhacucc utcát és a lista végtelen Minden van. Mérhetetlen mennyiségben.

Az utcakép következő eleme a mozgóárus. Gyümölcsös nénik, bácsik, aztán a megrakott gardróbszekrénynek kinéző ruhaárus, és tegnap láttuk a mozgóárusok csúcsversenyzőjét: porcelántermékek voltak valami hihetetlen alakzatban rögzítve egy triciklire vagy bicajra. Sajnos nem sikerült lefotózni de kb egy fél bolt árukészlete fel volt kötözve a szerkezetre….

És akkor jönnek a járdaéttermek és kávézók. Kb nálunk ovis méretü kisszékek és asztalok a járdán, mellettük az étkeztető asszonyság a lépcsőn guggolva készíti elő a levet és a belevalókat. A kajatípusokról valószínűleg külön írok majd, mert még nem fogtam fel a kínálat teljességét. A kaja mellett a másik fétis a kávé, miniszékek a járdán vagy klasszikusabb megoldások, és vietnámi kávékreációk, amely lényege hogy a kávét még egészítsd ki további elemekkel mint tojás vagy kókusztej vagy só. Az én kedvencem a sós kávé lett akár hideg akár meleg variációban.

A kedvenc megpihenő és gyümölcsebéd elfogyasztó helye az óváros híres tava, a Hoan Kiem lett. Egy kb 1-1,5km kerületű tavacska, körben padok, fák, parkelemek. Közepén egy csini kis pagoda egy félszigeten. Azon túl, hogy kellemesen elsziesztázol a parton eszegetve a frissen vadászott trópusi gyümölcsöt több órás embernézegetésbe kezdhetsz. Úgy tűnik a vietnámiak (főleg a nők) szeretnek profi képeket csináltatni magukról szép helyszíneken. Avagy a park körben tele van kiöltözött, kisminkelt csajokkal akik színes virágcsokrokkal a kezükben pózolnak fák ágain hintázva, miközben gigantikus objektívvel felszerelt fotócuccal operáló arcok kattogtatják a gépet. Valakinek még derítőt tartó segédje is van.

Folyt köv

[bdpst24]

Formabontó cirkuszi előadások Veszprémben, Európa Kulturális Fővárosában

Formabontó cirkuszi előadások Veszprémben, Európa Kulturális Fővárosában

Ritkán látható, rendkívül izgalmas és látványos cirkuszi előadássorozat varázsolja el a nagyérdeműt Veszprém különböző terein a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program részeként az elkövetkező napokban. Az ingyenes programfolyam vasárnap, az Óváros téren indult, de a java még ezután következik: 20-án a Rendhagyó cirkuszi Városnézés és 22-én az Eleven cirkuszi múzeum című…

[adoboztkeremvissza]

Ha szereted a bizarr dolgokat, akkor ajánlom a Tinguely Múzeumot ;)

Bár nem Bázel specifikus, de épp most van Bodies kiállítás is, ha még nem láttad, és érdekel.

A városban: Basler Münster, utána - jó idő esetén - Rajna part + sör combo. Ha érdekel az óváros, akkor innen csak egy ugrás a Marktplatz + a helyi városháza és környéke.

Bázel és környékén

Mit lehet/érdemes/jó megnézni?

Jöhet természet, kultúra, építészet, kaja-pia, meg persze belefér némi vonatozás is, ha már Svájc!

[itspetraveler]

Gibraltár, Sevilla, Càdiz

A hét közepén megszakítottam az andalúz napokat és átbuszoztam Gibraltárra, ami nem Spanyolországhoz tartozik, hanem az Egyesült Királysághoz.

Gibraltárra úgy jutottam el, hogy busszal elutaztam a legközelebbi spanyol városba, La línea de la Concepción-ba, majd innen elsétáltam a spanyol-angol határhoz, ahol szerencsére nem volt szükség útlevélre, személyi igazolvánnyal át tudtam jutni a határon. Gibraltár városa gyalogosan a Gibraltári repülőtéren keresztül közelíthető meg. A kifutópálya - ha csak nincs felszállás - nyitva áll az átsétálók, átrollerezők, átbiciklizők számára.

A repülőtéri látogatás után az út bevisz a városka központjába, ami tulajdonképpen egy utcás és innen nyílnak a keresztutcák melyeken keresztül fel lehet sétálni a 425 méter magas Gibraltár sziklára. Én most inkább a felvonót választottam, ami 8 perc alatt a szikla legmagasabb pontjára repített fel.

Az idő gyönyörű volt, de tényleg! Annyira tiszta volt az ég, és a tengeren szinte csillogott a napfény.

A skywalk-nál ahol a felvonó megáll találkoztam rég nem látott, Bali-ról ismert barátaimmal a majmokkal. A napszemüvegemet és azzal együtt minden kis értékemet jól elpakoltam, sőt az embereket is figyelmeztettem, hogy a majmok éhesek a napszemüvegekre. Ennek ellenére szerencsére a gibraltári majmok nem napszemüveget esznek, hanem:

A hegycsúcs/hegyoldal/sziklafal felfedezéséhez vásároltam egy Gibraltar Nature Reserve nevű kombinált jegyet, amivel szinte mindent meg lehet nézni ami Gibraltáron található. (Nemcsak a hegy tetején, hanem a tengerszinten is.)

A hegyen tettem egy 2-3 órás sétát, ami alatt először a Saint Michael barlangot érintettem. A barlang Gibraltár egyik ikonikus természeti látványossága, amely a Gibraltár-szikla belső részén található. Nevét Szent Mihály arkangyalról kapta, aki a legenda szerint a barlangban jelent meg Gibraltár védelmezőjeként. A barlang kialakulása több millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor a tenger fokozatosan megmarta a mészkősziklát. A sziklában kialakult repedések és lyukak eredményeként alakultak ki ezek az impresszív barlangok.

A barlang után haladtam tovább a természetben sétálva, csodáltam a kilátást, a tengert, a repülőteret kicsiben, a hajókat, az épületeket és a tiszta időnek hála még Afrika partjaira is át lehetett látni. Több kilátópont után megérkeztem a Windsor hídhoz, ami egy függőhíd. A híd emlékeztet II. Erzsébet 1954-ben tett Gibraltári látogatására.

Még kicsit időztem a hegy tetején, majd felvonóval visszajutottam az óvárosba, ahol megjutalmaztam magam egy kávéval és a kedvenc brit csokimmal a Cadbury-vel. Az óváros utcácskáján sétálva betértem még a gibraltári templomba is többek között, majd ismét a csúcs felé vettem az irányt és a félsziget északi része/csúcsa volt a cél, a Mór vár. Gibraltár stratégiai fontossága miatt a második világháború alatt kiemelt szerepet játszott a háborús eseményekben. Itt összpontosultak az Egyesült Királyság és szövetségesei erői, hogy megvédjék a Földközi-tenger nyugati részét és az Atlanti-óceán bejáratát. Gibraltár második világháború alatt épített alagútjai az egyik legfontosabb stratégiai védelmi intézkedést képezték a szigeten. Az alagutak több célból is épültek. Egyrészt szolgáltak logisztikai központként, amelyekben fegyvereket, lőszereket és más katonai felszereléseket tároltak. Másrészt biztonságos menedéket biztosítottak a légi és tengeri bombázások során. Emellett a szikla alatt húzódó alagúthálózat lehetővé tette a katonai mozgást és kommunikációt a szikla különböző részei között anélkül, hogy kitettek volna magukat az ellenség tüzeinek. Az alagút rendszer ma megtekinthető, így betekintést lehet nyerni a II. világháború eseményeibe.

A látogatásom végéhez közeledve még volt időm kicsit pihentetőbben sétálni és majd a repülőtérhez érve volt szerencsém látni felszállni egy British airways gépet. A biztonsági előírásoknak megfelelően a felszállás után megnyílt újra a gyalogosok előtt a kifutópálya és lehetett visszasétálni Spanyolországba.

A hét többi részét Sevilla-ban töltöttem, ahová szintén busszal jutottam el a többi naphoz hasonlóan. A város egyik legfontosabb látnivalója a Plaza de Espana, ami egy hatalmas tér, mely lenyűgöző építészeti stílusban készült 1929-ben a világkiállítás részeként. Itt sétálva fel lehet fedezni Spanyolország tartományainak mozaikfalait és csodálatos kis hidjait. Érdemes megnézni nappal és esti fényekben is. A város jellegzetessége, hogy lovaskocsis mini utakra lehet befizetni szerelmeseknek, barátokban, családnak, így megcsodálva a város nevezetességeit. A lovaskocsis túra első vagy utolsó állomása biztosan a Plaza de Espana lesz. Kicsit olyan érzés mintha a középkorba csöppenne vissza az ember. A téren álló főépület előtt lévő kis patakon lehet csónakázni is, nagyon kis idilli környezetet teremtve az arra sétálóknak.

A város másik fontos nevezetessége a székesegyház, ami Európa legnagyobb gótikus katedrálisa, melyet egykor mecsetként használtak. A katedrálisban található Columbus Kristóf síremléke is, bár vitatott, hogy Columbus maradványai valóban itt vannak-e, mégis ez a hely számos látogatót vonz. A Giralda torony - a katedrális részeként -, ami egykor az iszlám művészet remekműve volt, ma Sevilla egyik ikonikus jelképe. Kombinált jeggyel megnéztem a templomot és a toronyba is felsétáltam. A toronyba csigalépcső (inkább csiga alagút) vezet fel, ahonnan szép a kilátás a városra és az Alcázar palotára.

Az Alcázar palota egy arab stílusú palota impozáns kertekkel és művészeti látnivalókkal. Azonban a palota helyett a Casa de Pilatos-t (Pilátus háza) látogattam meg. A palota/ház az 1500-as években épült, és a reneszánsz és mór stílusok keveredése jellemzi. A palota nevét annak legendája alapján kapta, mely szerint egyik tulajdonosa úgy döntött, hogy utánozza Pilátus helytartó palotáját Jeruzsálemben. A palota kertjei - ahogyan utánaolvastam - hasonlóan gazdagok, pihentetőek és díszesek, mint az Alcázar palota falain belül.

Sevilla városának további nevezetessége még a Torre del Oro, ami egy aranytornyú középkori építmény a Guadalquivir folyó partján. A toronyhoz közel fekszik a bikaviadal aréna, ahonnan könnyen meg lehet közelíteni a Barrio Santa Cruz városnegyedet, amit szűk utcácskák jellemeznek kávézókkal és éttermekkel tarkítva.

Az utolsó teljes napot arra szántam, hogy még elutaztam Cádiz-ba is. Igen, tudom, lehet ez túl sok látnivaló egy hétre és eléggé el is fáradtam, de kicsit az is volt a cél, hogy minél több mindent lássak és minél jobban elfoglalja a gondolataimat az utazás szervezése és a napi tervezések. Továbbá még szerettem volna látni a tengert mielőtt hazautazok és kicsit nyugisan, nem látnivalók után rohanva, a buszról nézelődve és kis szűk utcácskákban sétálva akartam eltölteni ezt a napot. A város Sevilla-ból busszal 1,5 óra alatt elérhető, és ha rákeresel a térképen, akkor látod, hogy ez a város egy kis (fél)sziget tulajdonképpen. Három út vezet be a kb. 111 ezer népességszámú városkába.

Mikor megérkeztem és leszálltam a buszról, az volt a tervem, hogy lesétálok a tenger(óceán)part-ra és úgy sétálok be az óvárosba. Kicsit esős-szomorú-ködös volt az ég, de voltak, akik már a szörfözéssel próbálkoztak. Én csak sétáltam és próbáltam nem érezni az arcomon lévő esőcseppeket.

Az óváros a Pópulo negyedben terül áll, macskaköves sikátorok és ahogy szerettem volna szűk utcácskák jellemzik, melyekben az a közös, hogy mindegyik kis utca természetesen a székesegyházhoz vezet.

A blog elején említett könyv utolsó fejezetei épp Cádíz-ban játszódnak, így ez is segített kicsit közelebb kerülni a város hangulatához.

A tenger hangja és látványa ahogyan összeér az éggel szinte mindig megnyugtat a nehéz helyzetekben is, így Cádíz városa egy jó lezárása volt az egy hetes Andalúz látogatásomnak.

[mambo68]

County Hall.Main Square.