#2024CdN

[paradoxasma]

2024 CdN day18

2024 09 29 – Soto de Luiña => Luarca

Soto de Luiña-ból kiérve rögtön egy erdős szakasz következett, ami szerencsés módon javarészt tényleg természetes erdőt jelentett, nem pedig az Észak-Spanyolország szerte elterjedt, szabályos sorokba ültetett és 8 év után tarra vágott eukaliptuszerdőt.

Az erdő természetes volta persze azzal járt, hogy a terep is nehezebb volt valamivel a megszokottnál, hiszen számos patak csörgedezett keresztül az ösvényeken. Egy rövidebb erdei kirándulás során az ilyen kis patakok ugyan nem okoznak problémát, de egy ilyen sok száz kilométeres túrán, ahol a többség nem vízálló túrabakancsban gyalogol, hanem könnyen átázó futócipőben, miközben még egy 8-12 kilós hátizsákot is visz a hátán, ott azért elővigyázatosabban kell átkelni rajtuk.

A szélesebb patakok fölé persze azért építettek hidat is.

Barcia közelében az útvonal elvezetett egy fél hektáros romos temető (Cementerio de los mouros) mellett, amiben már nem is igen látszottak a sírkövek. Párszáz marokkói muszlim katona van itt eltemetve, akik a Spanyol polgárháborúban (1936-1939) Franco oldalán harcolva vesztették életüket, javarészt Oviedo ostroma során. Döntő többségük a napi 4 pesetás zsold fejében csatlakozott Franco seregeihez, ahol főként ágyútöltelékként használták őket. A temetőt egy Omar nevű barciai imám gondozta egészen az 1970-es haláláig, de azóta nem igazán foglalkoznak vele annak ellenére sem, hogy ez a hely 2012-ben bekerült az Asztúriai Kulturális Örökség Leltárába. Teljes mértékben érthető persze, hogy a helyiek nem tartják prioritásnak a temető gondozását, hiszen itt olyan katonák nyugszanak, akik pár évtizeddel ezelőtt az ő őseiket gyilkolták egy közutálatnak örvendő diktátor vezénylete alatt.

Délután háromkor értem be Luarcába, ami az egyik legszebb tengerparti kisváros a CdN útvonalán. Ez a település eredetileg egy, a Rio Negro torkolatánál létesített kis halászfalu volt.

A helyi albergue-t egy vele szemben álló hotel üzemeltette, úgyhogy először oda kellett becsöngetnem szállásügyben.

Miután beengedtek az albergue-be és elfoglaltam az ágyamat, illetve megebédeltem, elindultam megnézni az óriáskalmárokat bemutató helyi múzeumot.

A múzeum után még sétáltam egyet a belváros folyóparti részén.

Késő délután értem le a kikötőbe, ahol még pont tudtam készíteni néhány fotót az előtt, hogy az eleredő eső visszakergetett volna a szállásra.

[paradoxasma]

2024 CdN day09

2024 09 20 – Noja => Boo de Pielagos

Noja-ból indulva az első útba eső település Castillo Siete Villas volt, amelynek XVI. században épült templomát (iglesia de San Pedro y San Pablo) zárva találtam.

Tovább is indultam San Miguel de Meruelo irányába a jelzett úton, ami gyakorlatilag egy termőföldek között futó kis ösvény volt.

Ez a település mélyebben feküdt, mint Noja és Castilla, így a határa még 8 óra körül is a ködben úszott.

Folytatva az utat Somo felé észrevettem egy olyan parcellát, amin majd 100 sirály kutatott élelem után.

Már elmúlt 11 óra is, amikor megérkeztem Pedreña városába, ahol a kompállomáson megvettem a jegyet a Santander-be történő átkeléshez.

Szerencsére nem kellet sokat várnom, mert gyorsan megérkezett és kikötött a révhajó.

Az út majdnem 10 percen át tartott, úgyhogy bőven volt idő képeket készíteni Santander egyre közeledő partjáról.

A révhajó kikötése után rögtön a katedrálishoz siettem, ami annak ellenére is zárva volt, hogy nyitvatartási időben érkeztem.

Mivel vasárnap (2024. 09.22) reggel már Santillana del Mar-ban kellett lennem ahhoz, hogy meg tudjam nézni az Altamira múzeumot (a többi napra már nem volt online foglalható időpont, de vasárnap e nélkül is be lehetett menni érkezési sorrendben), így fájó szívvel továbbindultam aznapi szállásom, a 13km-re lévő Boo de Pielagos felé. Az út keresztülvezetett Santander meglehetősen hosszú és teljes mértékben érdektelen külvárosán. Boo de Piélagos-ba érve rögtön az albergue-hez mentem, ahol már nem volt szabad ágy a számomra.

Szerencsére a tulajdonos felajánlotta, hogy alhatok az ilyen helyzetekre fenntartott extra ágyon, ami a garázsából nyíló kis helyiségben volt.

[paradoxasma]

2024 CdN day19

2024 09 30 – Luarca =>  Tapia de Casariego

Luarcából kiérve az útvonal az N634 autóút és az A-8 gyorsforgalmi között húzódó alsóbbrendű utakon vezetett, illetve El Bao-nál majdnem érintette is a gyorsforgalmit, pontosabban az alá épített hidat (Viaducto río Barayo).

Ezt követően viszont már az N623 nyomvonalát kerülgetve futott tovább, be-be nézve vele együtt az útba eső kisebb településekre is. Az idő nem nézett ki túl bizalom gerjesztően, mivel a környező dombok tetejét már felhők takarták.

Fél órával és 2-2,5 kilométerrel arrébb, Piñera környékén viszont már kevésbé lógott az eső lába.

Piñera után az útvonal egy ideig az N623-on vezetett, de szerencsére ezen az autóúton sem itt, sem pedig a későbbi szakaszokon nem volt komolyabb forgalom.

 Az esőfelhők Navia közelében újra gyülekezni kezdtek, de fenyegetésük ismét csak vaklármának bizonyult.

Az útvonal Navia után is követte az N623 nyomvonalát, és vagy azon, vagy azzal párhuzamosan futott La Caridad városáig, ahol aztán elhaladt a nap első igazán fotogén épülete mellett.

Nem sokkal Navia után kettévált az útvonal. A 'hivatalos' variáns a parttól némileg eltávolodva Barresen keresztül vezetett Ribadeóba, a part menti variáns meg a tengerhez közel maradva futott keresztül Tapia de Casariego városán. Én az utóbbit választva indultam neki a továbbra is az N623-at kerülgető útvonalnak, ami mentén szintén akadtak látványos épületek.

Délután fél öt felé értem be tengerparton fekvő Tapia de Casariego-ba, ahol aznap megszállni terveztem.

A település albergue-je gyanúsan elhagyatottnak tűnt a csukott ajtajával, de ennek ellenére szerencsére üzemelt.

Bent az albergue-ben ugyan nem volt gondnok, de a már ott lévő turisták elmondták, hogy a város idegenforgalmi hivatalában lehet bejelentkezni erre a szállásra, és a credential-t is ott pecsételik le. Miután én is túlestem ezen a procedúrán és bevásároltam vacsorára, visszatértem az albergue-hez, és készítettem néhány fotót a közvetlenül mögötte lévő partszakaszról, melynek sziklái és vízzel körülvett szigetecskéi tengeri madarak költőhelyéül szolgálnak.

Vacsora után még volt idő naplemente előtt tenni egy rövid sétát a városban és a kikötőben.

[paradoxasma]

2024 CdN day17

2024 09 28 – Avilés => Soto de Luiña

Még pirkadat előtt kiértem Avilésből, úgyhogy a napfelkelte már Bastián határában ért, nem sokkal az útvonal tengerparti- és szárazföldi variánsra történő szétválása után. Én a tengerparton haladó variánst választottam, és Bastiánból már látszott is az útszakasz első nagyobb városa, Salinas.    

Bastiánból egy erdei ösvény vezetett le a parthoz.

8 óra előtt értem le Salinas strandjára, ami ekkor még szinte teljesen kihalt volt. A tenger felett a látótávolságot jelentősen lecsökkentető vastag páraréteg ült.

A strand nyugati oldalán egy tagolt félsziget nyúlt a tengerbe egy kilátóval a végén.

Bár a korai időpont miatt még hűvös volt az idő, egy előttem haladó turista mezítláb sétált a fövenyen.

A strand végén az út felvezetett a félszigetre is rányúló dombra, amit sűrűn befontak a különféle túraösvények.

A domb túloldalán terült el Arnao, egy kis bányásztelepülés, ahol 1915-ben fejeződött be a szénkitermelés, mivel a tengerszint alatti vájatokat elárasztotta a víz.

Mivel az itteni szénbányában alakították ki Asturia első függőleges aknáját, így annak felszín feletti épületeit (Castillete de la mina de Arnao) 2006-ban felvették az Asztúriai Kulturális Örökség Leltárába, és bányászati múzeumot nyitottak benne.

A múzeumhoz közel esett a strand is, ami most csak sirályokat látott vendégül.

A település túloldalán az út ismét egy dombra kapaszkodott fel, ahonnan visszatekintve a partvonal több tengerbe nyúló félszigetét is látni lehetett.

Az útvonal ezt követően Santa María del Mar felé vezetett tovább. A két település közötti domb tetejéről pompás kilátás nyílt a sziklás partszakaszra, illetve a település strandjára is.

Mivel ettől a ponttól kezdve az útvonal tengerparti variánsa a partvonal tagoltsága miatt jelentősen hosszabb volt, mint a parttól távolabb futó, így délnek fordulva Naveces felé indultam, hogy Santiago del Monte-ban áttérjek a rövidebb, szárazföldi variánsra. Onnan El Castillu felé mentem tovább, ahol a két variáns egyesült, és egy La Mandalenában tett kitérő után Muros de Nalón városába vezetett. Ezt követően egy erdei szakasz következett, ami nehéz munkagépek által is használt erdészeti utakon keresztül vezetett. Ezen a területen igencsak csapadékos lehetett az időjárás a megelőző napokban, legalábbis a keréknyomokban összegyűlt vízmennyiségből erre lehetett következtetni.

Az erdei út El Pito településhez vezetett, ahol egy helyi gazdag család (Selgas) a XIX. században egy reneszánsz stílusú kerttel körülölelt palotát (Palacio la Quinta de Selgas) építtetett magának.

El Pito után ismét erdei útszakasz következett, de ez szerencsére már kevésbé volt saras.

Délután 5 körül értem be Soto de Luiña albergue-jébe, ahol meglepetésemre nem találtam gondnokot, csak egy információs táblát, ami arról tájékoztatott, hogy az ágyak érkezési sorrendben szabadon elfoglalhatók, és a gondnok majd csak este hét után fog megérkezni, hogy beszedje a pénzt az éjjeli szállásért, illetve, hogy lepecsételje a credential-okat. Az albergue épülete kívülről picit viharvert volt, de ezt bőségesen kompenzálta a nagyméretű kert, ahol étkezési lehetőséget biztosító asztalok, továbbá ruhaszárításhoz használható szárítókötelek is voltak.

[paradoxasma]

2024 CdN day16

2024 09 27 – Peón => Avilés

A Peónt rejtő völgyből tovább vezető útvonal keresztülhaladt egy dombtetőn, ahonnan már be lehetett látni az egész falut.

Innen Gijon felé haladtam tovább, aminek határához gyorsan el is értem, ám a parthoz, és a történelmi belvároshoz még hosszú út vezetett a külső lakóövezeteken keresztül. Mivel engem főleg a római korból megmaradt romok érdekeltek, és 1-2 óránál többet nem tudtam a városra szánni, így idő hiányában sajnos a XX. század második felében épült kulturális negyedet (Laboral Ciudad de la Cultura) csak távolról láttam.

Tíz óra körül értem ki a strandra (Playa de San Lorenzo), ahonnan már látni lehetett a Santa Catalina félszigeten elterülő Cimadevilla városrészt, ahol a római kori romok- és a középkori óváros állt.

Ezen a félszigeten tornyosult közvetlenül a part mellett a San Pedro templom is, amit a város eredeti, XV. században épített, és a polgárháború alatt elpusztult temploma helyén húztak fel 1945-55 között.

Más, modern templomokhoz hasonlóan ez az épület is unalmasan steril, és ezt az összképet csak még tovább rontja a főkápolna falait elcsúfító mozaik.

A templommal szembeni tér alatt kapott helyet a város római kori fürdőit bemutató múzeum (Termas Romanas de Campo Valdés), ahol egy maketten is megjelenítették a feltáráskor talált romokat.

Noha a római korban épített közfürdő romjain a középkorban egy temető létesült, mégis sikerült feltárni a fürdő romjait, és meghatározni azok eredeti funkcióit és működési mechanizmusait. A fürdő központi fűtésének (hypocaustum) működési elvét külön makett szemléltette.

Ezen jó látszódott, hogy egy, a fürdő épületén kívüli fűtőházban (praefurnium) a tüzelő elégetésével felmelegített levegő hogyan keringett az izzasztókamra téglaoszlopokra helyezett padlója (suspensura) alatt, illetve a falba beépített üreges agyagtéglákon (tubulatio) keresztül. Ez a központi fűtéses rendszer a Római Birodalom egész területén elterjedt, így az aquincumi fürdőben is ilyen működött.

A kiállításon láthatóak volt az itteni fürdő izzasztókamrájának (sudatio) padlóját tartó oszlopok romjai.

Miután a mostani talajszint alatti múzeumból visszatértem a felszínre, tovább indultam Avilés felé. Átsétálva a félsziget túloldalára, elhaladtam a kikötővel szemben álló Revillagigedo palota előtt, ami ugyan a XVIII. században épült, de tartalmaz egy, a XV. században emelt négyzet alaprajzú tornyot is (a másik tornyot - ami az eredeti torony pontos másolata - a palotával egy időben építették).

A palotával szembeni kikötő ma már csak szabadidős célokat szolgál, úgyhogy a bent álló vitorlások között nem voltak halászhajók.

Gijon-ból kifelé gyalogolva elhaladtam az ipari zóna mellett, aminek legnagyobb részét az ArcelorMittal acélgyára tette ki.

Ennek az acélgyárnak a telephelye dominálta a látképet még akkor is, amikor megkerülve azt visszanéztem a város felé a Monte Areo tetejéről.

Már délután 5 felé járt, mire beértem Avilés-be, ahol szerencsére még volt szabad ágy a helyi albergue-ben.

Az épület belső udvarán bőven volt teregetési lehetőség, amit ki is használtak az előttem érkezők.

A hálóterem zsúfolásig tele volt rakva ágyakkal, de a város méretét és a turisták számát figyelembe véve ez teljesen indokolt volt.

[paradoxasma]

2024 CdN day15

2024 09 26 – La Isla => Peón

Mivel előző nap a bal lábam izomfájdalma miatt a tervezettnél rövidebb távot tudtam csak gyalogolni, így jó korán indultam útnak. Sötétségben és szemerkélő esőben sétáltam Colunga irányába, ahová még napfelkelte előtt beértem. Szerencsére a nap hátra lévő része jobban alakult, ugyanis hamarosan elállt az eső, és mire 9 óra körül beértem Priescába, már a nap is kisütött. Priescában az útvonal érintette a preromán stílusban épült (921-ben már használatba vett) San Salvador templomot, amely szinte változatlan állapotban maradt fenn egészen 1936-ig, amikor is egy tűzeset miatt leégett a teteje.

Priescából Sebrayo felé vitt tovább az út, ahol az egyik ház eresze alatt egy hatalmas kaktuszt vettem észre.

Sebrayoból egy erdei út vezetett tovább Villaviciosa felé.

Villaviciosában az út elhaladt egy tábla előtt, amelyet annak emlékére állítottak, hogy az UNESCO 2015-ben a Camino del Norte és a Camino del Primitivo útvonalakat is felvette a világörökségi listára (amire a Camino del Frances már 1993-ban felkerült).

Picivel odébb állt a Santa Maria de la Oliva templom, amelyet a XIII-XIV. századok során építettek, és amely így egyaránt tartalmaz román- és gótikus stílusjegyeket.

A bélletes kapu oszlopainak szobrait ugyan megrongálták, de a faragott oszlopfők ember- és állatalakjai szerencsére sértetlenek maradtak.

A templom nyitva volt, így meg tudtam nézni a puritán kialakítású egyetlen hajóból és egy kápolnából álló belső terét is.

Villaviciosa városából kifelé sétálva elhaladtam az útelágazás mellett, ahol elvált egymástól a Camino Primitivo és a Camino del Norte. A Primitivo útvonal itt Oviedo felé fordulva végleg elhagyta a tengerpartot, a Norte pedig haladt tovább változatlanul a nyugati irányba.   

Innen továbbindulva Peón felé vettem az irányt, ahová délután ötkor érkeztem meg.

Ez az alig négyszáz lakosú falu egyébként a méretéhez képest hatalmas területen nyúlt el egy dombokkal körülölet völgyben. Voltak ugyan szomszédos házakból, illetve a hozzájuk tartozó telkekből álló utcák, ám a legtöbb épületet mezőgazdasági célra használt földterületek vették körül, ami miatt a település inkább nézett ki rendezetlen házcsoportnak, mintsem falunak.  

[paradoxasma]

2024 CdN day14

2024 09 25 – Pineres de Pria => La Isla

Reggeli után Pinares de Pria albergue-jéből egy legelőkkel határolt földúton indultam el Ribadesella irányába.

A felhők nem néztek ki különösebben vészjóslónak, és szerencsére a borult idő ellenére tényleg nem kezdett el esni az eső.

Az egyik tanya udvarán észrevettem egy baromfiólt, ahonnan a gazda valamiért még reggel nyolc után sem engedte ki az állatokat.

Fél kilenc után értem be Ribadesella városába, amit X. Alfonso alapított 1270-ben. Az útvonal jelzéseit követve keresztülgyalogoltam a Portiuellu negyeden.  

Onnan a Sella folyó torkolatához jutottam, ahonnan már látszott a túlparton lévő kikötő.

Az öböl mentén gyalogolva eljutottam a hídig (Puente del Sella), amelyen átsétáltam a város túlparti részébe. Itt a jelzéseket követve kijutottam a strandra, amelyet tetszetős villaépületek szegélyeztek.

A városból kiérve egy részben aszfaltozott erdei úton folytattam az utamat Colunga irányába.

Az erdei szakaszt követően az út egyre közelebb vezetett a tengerparthoz, de a sziklás partszakaszok miatt szintben még így is fölötte maradt.

La Baciella volt az első olyan homokos partszakasz, ahol az út leereszkedett a tengerszintig.

Ezt követte Playa de Moracey, amelytől már szinte összefüggő strandszakaszok (Playa de Espasa, Playa de El Barrigón) vezettek egészen La Isla-ig.

Mivel napközben meghúztam a lábam, így La Isla-ból már nem akartam tovább sántikálni még 5 kilométert Colunga városáig, így nekiláttam szállást keresni. Az önkormányzat által üzemeltett olcsó szállót sajnos zárva találtam, viszont onnan visszafelé haladva belefutottam egy közvetlenül a strand (Playa de la Isla) mellett álló hostel-be, ahol volt még szabad ágy.

A hostel-lel szemben állt a vízben az a szikla, amit a helyiek hivatalosan ugyan sziklának (El Peñón) hívnak, de valószínűleg mégiscsak szigetnek tekintenek, legalább is a település neve (La Isla) erre enged következtetni.

[paradoxasma]

2024 CdN day13

2024 09 24 – Vidiago => Pineres de Pria

A szállásról reggeli után rögtön elindultam Llanes irányába. Az előző napok ködös és borongós napkeltéitől eltérően ez a reggel kifejezetten napsütéses volt, és ez a kedvező időjárás szerencsére egész estig megmaradt. A part közelében 8 óra körül kifejezetten szépek voltak a fények.

Tíz órára már Llanes belvárosában jártam, ahonnan gyorsan kiértem a tengerpartra.

Llanes tengerpartjáról indult az útvonal azon variánsa, ami az útikönyv szerint az egész CdN egyik legszebb tengerparti látványát nyújtotta. A közeli hegyek miatt a tengerparttól picit távolabb eső, még a városon belüli szakasz is szép volt.

Az igazán gyönyörű részek viszont a várostól távolabb kezdődtek.

Póo városánál ért véget a part menti szakasz, attól a ponttól kezdve már valamivel beljebb vezetett az útvonal. A vizet persze így sem kerülte el, hiszen három strandot (Playa de Póo, Playa el Portillu, Playa de las Cámaras) is érintett.

A Playa de las Cámaras után egy kis üdülőváros következett, ahol az útvonal elhaladt egy vicces nevű apartman (Apartamentos Borizu Playa - borizuplaya.com) előtt.

Mivel a nevéről rögtön a 444 podcast-ja jutott az eszembe, így az épület környékén alaposabban is szétnéztem, hátha felbukkan egy ismerős arc, de úgy tűnik, hogy ezt a helyet mégsem az Uj / Bede / Winkler trió üzemeltette.

Annak érdekében, hogy megkerülhesse a Ria de Barro-t, az út ezt követően egy ideig az LLN-11 autóút melletti járdán vezetett, ahonnan jól rá lehetett látni az Iglesia de Nuestra Señora de los Dolores-re és a mellette lévő temetőre.

Ezt követően egy erdei ösvény következett, ami az elhagyatott Monasterio de San Antolín de Bedón közelében bukkant elő az erdőből, és tért vissza az autóútra.

Ez az autóút aztán pár száz méterrel távolabb elvezetett a Playa de San Antolín mellett.

Nem sokkal később az útvonal letért az aszfaltról egy erdei ösvényre, ami a közbeeső városokat kerülgetve elvezetett Pineres de Pria településhez. Bár ez a falu Asztúria keleti részén fekszik, viszonylag messze Galíciától, az egyik ház udvarán mégis ott állt egy, a galiciai hórreokra emlékeztető csűr. Ennek az épülettípusnak az a jellegzetessége, hogy a rágcsálók távoltartása érdekében oszlopok tetején nyugvó kőtömbökön áll legalább 1-2 méterrel a talajszint fölött.  

Az aznap esti szállásnak kinézett Albergue Casa Rectoral de Pria a településtől még negyed óra sétatávolságra állt egy kisebb domb tetején.

Kívülről rendezettnek nézett ki, de ez sajnos a belsejéről már nem volt minden helyiség esetében elmondható; a konyha például nem tűnt különösebben higiénikusnak, de a hálótermekkel már szerencsére nem volt ilyen jellegű probléma.

[paradoxasma]

2024 CdN day12

2024 09 23 – Comillas => Vidiago

Még sötét volt, amikor Comillas-ból tovább indultam az útvonalon San Vicente de la Barquera felé, és fél kilenc körül járhatott, amikor odaértem az öböl partjára, ahonnan már látszott a Santa Maria de los Ángeles templom és a vár (Castillo del Rey).

A városba vezető 500 méter hosszú hidat (Puente de la Maza) Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd parancsára a kezdték el építeni a XV. században, ám csak a XVIII. században, III. Károly uralkodása alatt készült el.

Az útvonalról letérve felbaktattam a XIII. – XVI. század között felépített templomhoz, amit sajnos a korai időpont miatt zárva találtam.  

Közvetlenül a templom előtt állt a XIV. – XVI. század között felépített zarándokkórház (Hospital de La Concepción) romja.

A templom mögött futott a régi megerősített városfal, és az abban kialakított városkapu (La Muralla).

Amikor ezt követően továbbindultam az útvonalon a városból, az első dombról csodás kilátás nyílt a templomra és a mögötte húzódó városfalra.

Ahogy közeledtem Cantabria és Asturia határához, egyre több hegy bukkant fel a horizonton.

Asturia-ba átérve keresztülsétáltam a dél-amerikai építészeti stílusokat felvonultató Colombres városán, majd onnan továbbgyalogolva elérkeztem Bulena-ba, ahol számomra tetszetősebb épületeket láttam.

Pendueles-ben terveztem megszállni, de az ott található 3 albergue közül 2 zárva-, a harmadik pedig tele volt, úgyhogy tovább kellett gyalogolnom a következő településre, Vidiago-ba. Miután elfoglaltam a helyem az otteni albergue-ben, kisétáltam a tengerparton De los Bufones de Arenillas-nak nevezett karsztképződményhez, amely gyakorlatilag egy tenger felé nyitott barlangból, illetve egy abból egy, a felszín irányába vezető kéményből állt, amin keresztül dagálykor akár több méter magasra is fel tudott csapni a hullámokból származó tengervíz.

[paradoxasma]

2024 CdN day11

2024 09 22 – Santillana del Mar => Comillas

Korán reggel elindultam az Altamira múzeumhoz, hogy már egy órával a nyitás előtt beállhassak a sorba. Elővigyázatosságom nem volt indokolatlan, mert nyitásra már legalább 25 ember állt mögöttem, márpedig egy-egy turnusban ennél kevesebb látogatót engednek csak be a neocave-be.

A 14-, 18-, 22- és 35 ezer éves rajzokat tartalmazó eredeti barlangot 13000 évvel ezelőtt egy sziklaomlás zárta le, és 1876-ig valószínűleg nem járt benne ember. A barlangot híressé tevő rajzokat 1879-ben találta meg a földterület tulajdonosának lánya, aki elkísérte a helyszínen kovaeszközöket kereső amatőr paleontológus apját, Marcelino Sanz de Sautuolat. Az alkotások színvonala és kiváló állapota miatt a tudományos közvélemény eleinte hamisítványoknak gondolta azokat, és ez a meggyőződés csak akkor változott meg, amikor a következő évtizedben további hasonló barlangrajzokat találtak Cantabria más barlangjaiban.

Az eredeti barlang ma már nem látogatható, de a külső bejárata a múzeum kertjéből nyílik.

A múzeum épületében kialakítottak egy, az eredeti barlang rajzokat tartalmazó termével megegyező mérető helyiséget (neocave), ahol a látogatók megtekinthetik a híressé vált barlangrajzok valósághű reprodukcióit.

A múzeumban a neocave-en kívül számos érdekesség is látható, többek között a mára közismertté vált kőkorszaki szobrocskák eredeti méretű replikái.

A személyes kedvencem viszont egy eredeti, a XVIII. században a sarkvidék akkori lakosai által rozmárbélből csonttűkkel vart esőkabát volt, amelyhez állatinakat használtak cérna gyanánt.

A kiállítás megtekintése után visszaindultam Santillana del Mar-ba, ahol szebb épületek után kutatva bejártam még néhány, előző nap nem látott utcát.

Már majdnem dél volt, mikor továbbindultam a városból. Az út Ruilobuca külterületén keresztülvezetett egy pár házból álló kis utcán, amelynek épületei a tájegység építési sajátosságainak megfelelően kétszintesek voltak. Az alsó szint eredetileg istállóként funkcionált, míg a felső a tulajdonos családjának lakhelye volt.

Délután 5 körül értem Comillasba, ahol aznap este terveztem megszállni. Ez a város a XIX. században a barcelonai elit egyik kedvelt nyaralóhelye volt, ami nagymértékben befolyásolta a település építészeti stílusát. Történt ugyanis, hogy egy helyi hajómágnás, a kubai rabszolga-kereskedelemből meggazdagodott Antonio Lopez beházasodott Barcelona egyik legvagyonosabb családjába, a Güell famíliába, amely révén kapcsolatba került Antoni Gaudival is, akinek elsőszámú patrónusa lett. Gaudi tervei alapján épült meg Comillasban a Villa el Capricho, korábbi munkaadója, Joan Martorell pedig a Sobrellano palotát tervezte.

Barcelonához hasonlóan Comillasban is van egy Güell park (Park Güell y Martos), amely a város egyik dombján helyezkedik el.

A parkban található az Almodóvar del Río hercegének háza.

A park legmagasabb pontján állították fel Antonio Lopez emlékművét, amely bővelkedik a hajózással kapcsolatos szimbólumokban. Sem az emlékművön, sem annak közelében nem található semmiféle olyan tábla, amely információt tartalmazna a márki rabszolga-kereskedelemben játszott szerepével kapcsolatban, vagy emléket állítana az áldozatainak.

A parkkal szembeni dombon található Comillas egyik temetője, amelynek különlegessége, hogy a település régi gótikus templomának falai határolják.

Erről a dombról rá lehet látni a régi városközpontra.

A történelmi városközpontban, amely sikeresen elkerülte Gaudi és a többi barcelonai építésztársa által képviselt katalán modernizmus hatásait, számos szemrevaló épület található.

[paradoxasma]

2024 CdN day10

2024 09 21 – Boo de Pielagos => Santillana del Mar

Reggeli után rögtön az albergue-vel szembeni vonatmegállóhoz mentem, ugyanis a hivatalos CdN útvonal szerint itt vonattal kellett megtenni 2 km-t Mogro megállójáig.

A középkorban a két település közötti folyón (Rio Pas) révészek vitték át az utasokat, de mire vasúti összeköttetés létesült a két falu között, addigra ők már rég felhagytak a tevékenységükkel. A hosszú kerülőre nem vállalkozó turisták éveken át gyalog keltek át a Pas folyó fölött átívelő vasúti hídon (Puente Ferroviario sobre el río Pas), ám mivel azon nem volt kialakított járda, ráadásul a híd szélessége is csak kis mértékben haladta meg az áthaladó vonatok űrszelvényének méretét, így ez valamekkora veszélyt azért rejtett magában. Erre a kockázatos gyakorlatra egy idő után felfigyeltek a helyi hatóságok, és bírságok kilátásba helyezésével próbálták elriasztani a gyalogosokat a híd nem rendeltetésszerű használatától. Ennek megfelelően a mostani útikönyvek már a vonattal történő átkelést ajánlják a sínek fölé hajolva történő hallgatózás, majd a hátizsákkal kivitelezett, és a talpfákon történő átkocogás helyett.

A vonat gyorsan befutott a megállóba, és kevesebb, mint két perc múlva már Mogro-ban szálltam le a szerelvényről.

Továbbindulva az útvonalon elsétáltam a Virgen del Monte remeteséghez, amelyet ugyan zárva találtam, de a dombtetőről csodás kilátás nyílt a ködös reggeli tájra.

Az út folytatása már kevésbé volt festői, ugyanis elvezetett a Barreda külterületén elhelyezkedő vegyi üzem (Solvay Quimica S.L.) mellett, amelynek parkolójában valamilyen célból felállítottak egy felfújható gyerekjátékot.

Délben értem be Santillana del Mar-ba, amit Jean-Paul Sartre a leggyönyörűbb spanyol falunak nevezett. Ez az ő korában akár még igaz is lehetett, de mostanra már ezt a települést is erősen a maga képére formálta az idegenforgalom. A nagyobb épületekből hotel vagy panzió lett, a kisebb házak döntő többségének a földszintjén pedig szinte tökéletesen azonos árukészletű szuvenír boltokat rendeztek be.

Nyitásra (13:00) már ott álltam az El Convento albergue előtt, amelyet egy volt zárda épületében alakítottak ki.

Az albegue-k esetében megszokott közös hálótermek helyett itt 2 személyes szobák voltak, amelyeknek még saját mosdókagylójuk is volt.

Ebéd, mosás és teregetés után visszasétáltam a városközpontba, hogy megtekinthessem a város nevét adó, és a XII. században építeni kezdett román stílusú Santa Juliana templomot.

A kerengőjének káprázatosan szép oszlopfői voltak.

A templom belső tere is nagyon érdekes, az oltárral szemben ugyanis áll egy nikomédiai Juliannának, a város névadójának tulajdonított síremlék. Keresztény szentről lévén szó koránt sem meglepő, hogy más városokban is akad még neki tulajdonított sír, a neki tulajdonított ereklyékből meg aztán végképp sok helyre jutott.

Maga a templom ugyan javarészt román stílusban épült, de a XV. század végén készített oltára már egy kifejezetten díszes gótikus darab.

A nikomédiai Juliannának tulajdonított síremléken kívül más szarkofágok is helyet kaptak a templom belső terében, de sajnos nem voltak mellettük információs táblák.

[paradoxasma]

2024 CdN day08

2024 09 19 – Islares => Noja

Bár lett volna egy erdei ösvényen haladó hosszabb variáns is, én napkelte után Islares-ből a rövidebb, vagyis az N-634 autóúton vezető útvonalat követve indultam el Laredo irányába. Amikor az útnak az Agüeria folyóval párhuzamosan futó szakaszához értem, megpillantottam a zsombékos-ködös folyópartot, ami Tarkovszkij Stalker című filmjében látható tájra emlékeztetett.

A zsombékos rész idővel eltűnt, de a köd még jó ideig ott lebegett a táj fölött.

Az útvonal egy idő után elvált az autóúttól, és a parthoz közeli ösvényeken vezetett tovább Laredo felé.

A városba érvén útba esett a XIII. században építeni kezdett Santa Maria templom, ami szerencsére nyitva volt.

Sajnos ezt is csak mérsékelten ellenálló kövekből építették, így a bélletes kapu domborművei mára igencsak megkoptak.

A beltér is elég viharvert volt, a főhajó oldalfalait tartó kantonált pillérek oszlopfőfaragványainak többsége mára már elvesztette az eredeti alakjait.

Az oldalkápolnák sírjaihoz nem tartozott információs tábla, így nem derült ki, hogy kik nyugszanak a boltívek alatti szarkofágokban.

A templomból kilépvén az öbölbéli kikötő irányába indulva keresztülvágtam az óvároson.

A kikötőben révhajóra szálltam, hogy átkeljek a túlsó parton fekvő Santoña városába.

Santoña öbölbéli kikötőjéből az út a város tengerparti strandjához (Playa de Berria) vezetett, ami elég kihalt volt.

Végighaladtam a strand mellett, majd felkapaszkodtam a Playa de Berria-t a Noja strandjától (Playa de Trengandín) elválasztó dombra, amin egy szűk ösvény vezetett keresztül.

Ahogy magasabbra értem a dombon, eltűntek az ösvényt szegélyező bokrok, és Santoña felé visszatekintve láthattam teljes szélességében a Playa de Berria-t, valamint a város túloldalán azt az öblöt is, amin keresztülszállított a révhajó.

Az út ezt követően a domb túloldalán található Noja nevű város strandjára (Playa de Trengandín) vezetett.

A strandról kikeveredvén egy autóúton folytattam az utamat, majd elhaladva a XVI. században épült, ma már romos San Nicolás remeteség mellett beértem a Noja-ba, ahol az éjszakát is töltöttem.

[paradoxasma]

2024 CdN day07

2024 09 18 – Pobeña => Islares

Pobeña-ból még napfelkelte előtt elindultam Castro Urdiales felé. Az útvonal a tengerparton vezetett, és a telihold olyan sok fényt vert vissza, hogy még fejlámpámat sem kellett elővennem.

Már felkelt a nap, amikor elhagytam Baszkföldet, és beléptem Kantábria területére, ahol a tengerparti kilátásba egy fluortermékeket gyártó vegyi üzem rondított bele.

Még 9 óra előtt elértem Castro Urdiales keleti határát, ahol keresztülvezetett az útvonal egy olyan dombon, amiről pompás kilátás nyílt a településre.

Innen már csak negyedórányi sétára volt a strand és a kikötő.

Az előző napok tapasztalatai után én magam is meglepődtem, amikor nyitva találtam a XIII. - XV. század között épített Santa Maria de la Asuncion templomot.

Ezt a gyönyörű gótikus épületet sajnos nem a legjobb minőségű kövekből építették, aminek az lett a következménye, hogy megtámadta a kőbetegség (mal de la piedra). Ennek tünete a külső falfelületeken látszódó szemcsés hámlás és rétegleválás, oka pedig a fosszilis energiahordozók égetése során keletkező kén-dioxid ami megtámadja a kő felületét.

A beltér is egyszerre volt gyönyörű és viseletes: az oszlopfők erősen megkopott faragványait órákon át el tudtam volna nézegetni

Tengerparti városhoz híven a bejárat melletti víztartó egy óriáskagyló héja volt.

A templomra a mellette álló, és szintén a XIII. században építeni kezdett Santa Ana várból lehet a legjobban rálátni.

Innen nézve alaposan megfigyelhetők az ablakok mérművei, a támpillérek és a vízköpők.

A várból a kikötő irányába is pompás volt a kilátás.

Ezt követően elindultam bevásárolni, és útközben elhaladtam egy iskolaépület graffitikkel dekorált kerítése mellett is.

Bevásárlás után tovább indultam Islares felé az erdei- és tengerparti ösvényeken haladó útvonalat követve.

Islaresben egy nemrég felújított szálláshelyen töltöttem az éjszakát, amely belülről olyan flancosan nézett ki, mint egy drágább városi hostel.

[paradoxasma]

2024 CdN day06

2024 09 17 – Bilbao => Pobeña

Mivel ezen a napon el akartam érni Pobeña-ba, így sajnos nem volt időm megvárni a Jakab-székesegyház 10:00-kor esedékes nyitását. Készítettem néhány fotót a XIV-XVI sz. között egy remeteség romjaira épített templomról, és már indultam is tovább kifelé a városból.

A Nervión folyó partján álló és 1433-ban egy korábbi erőd romjaira építeni kezdett San Anton-t is zárva találtam, úgyhogy itt is csak kívülről nézhettem meg az épületet.

A mellette álló vásárcsarnok nyitva volt, de még csak néhány vásárló lézengett a főként halakat árusító pultok körül.

Innen is gyorsan tovább álltam, és követve az útvonalat elindultam Bilbao folyóparti iparnegyede irányába. A Bilbo Zaharra-n haladva egy grafittikkal sűrűn dekorált térre (Bilbi Enparantza) lettem figyelmes. Mivel a baszkok szinte egész történelmük során kisebbségként éltek különféle államalakulatok fennhatósága alatt, így mély empátiával viseltetnek mindenféle etnikai és szexuális kisebbség irányában. Ennek megfelelően itt is felbukkant egy, a palesztinok melletti szimpátiát kifejező falfirka is.

Kevéssel reggel 9 után már Bilbao iparnegyedben jártam.

Azt már korábban is megtapasztaltam (főleg Gernica-ban), hogy a CdN városi szakaszai legtöbbször foghíjasan vagy ellentmondásosan vannak jelölve, de ami Bilbao után következett, arra nem voltam felkészülve: Barakaldo-ban olyan ritkás volt a jelölés, hogy összesen legalább egy órát tévelyegtem feleslegesen. Amikor a következő városban, Portugalete-ben megpillantottam egy hátizsákos madarat ábrázoló grafittit, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy a jelöléseket is olyan hanyagul rakják ki, mintha nem gyalogos, hanem a város fölött csak átsuhanó szárnyas turistákra számítottak volna.

Portugalete-be átérve az útvonal érintett egy olyan magasabb fekvésű pontot, ahonnan pompásan rá lehetett látni a Vizcaya-hídra. Ez az 1893-ban átadott függőhíd a Nervión folyó torkolatában található, és Portugalete-t köti össze a túlparton fekvő Getxo-val. Erre a szokatlan műszaki megoldásra azért volt szükség, mert hagyományos hídból nagyon magasat kellett volna építeni ahhoz, hogy ne zavarja a hajóforgalmat.

Az 1492-1600 között épített Andra Maria bazilikát sajnos zárva találtam, így itt is csak kívülről tudtam fotókat készíteni.

A városból tovább indultam Pobeña felé, ahová késő délután érkeztem meg. A szállás felé vezető út érintette a strandot is, amely mellett egy fa burkolatú gyalogút vezetett át az időszakosan zsombékos területen.

Az alberge kívülről nem adott okot a gyanakvásra, de belül nagyon szerény színvonalú volt.

Wi-Fi routerük szerencsére azért akadt, úgyhogy az addigi tévelygéseket megelégelve szakítottam a korábbi elveimmel, és letöltöttem a CdN útvonalának .gpx file-jait a telefonomra.

[paradoxasma]

2024 CdN day05

2024 09 16 – Olabe => Bilbao

Olabe-ből Gernica felé vezetett az út, hol keskenyebb, hol szélesebb, de egyformán jól jelölt ösvényeken.

Ez Gernicában viszont alaposan megváltozott, mivel a jelölések néha még egymásnak is ellentmondtak és az útikönyvben található útvonallal sem egyeztek meg. A francia határhoz viszonylag közel (<100km) fekvő öbölparti spanyol városoknak egyébként is kijutott a történelem viszontagságaiból, úgyhogy ezeken a helyeken kevés igazán régi épület maradt meg, de Gernica még náluk is sokkal, de sokkal rosszabbul járt az 1937-es német bombázás során.

Az 1449-1660 között épített iglesia Santa Maria de la Asuncion szerencsésen túlélte a bombázást (csak egy kápolna sérült meg súlyosan).

Bemenni viszont ide sem tudtam, mivel a templom csak 18:00-20:00 között látogatható.

Gernica-ból Bilbaó felé vezetett tovább a javarészt erdőkön keresztül futó út.

Útközben egy kisebb falusi ház udvarán láttam két cigája juhot is, ami Magyarországon kívül nem egy túl gyakran tenyésztett fajta, Spanyolországban pedig különösen nagy hátrányból indul, hiszen a cigája gyapjú finomsága (28-36 µm) messze lemarad a spanyol merinóétól (11-26 µm). A gyapjútól eltekintve persze számos előnye van a cigájáknak a merinókkal szemben, parlagi fajtaként sokkal igénytelenebb és ellenállóbb, mint az agyonnemesített selyembirka.

Nem csak Gernica templomát találtam zárva, Goikolexea-ban a Done Meteri eta Done Zeledon Eliza sem volt nyitva.

Ekkor kezdett derengeni bennem a gyanú, hogy a CdF-től eltérően a CdN elég kevés kulturális élménnyel fog szolgálni.

A Baszkföld függetlenségét követelő falfirkákból korábban sem volt hiány, de a Goikolexea határában található példány méretét tekintve is kiemelkedett a mezőnyből.

Koradélután értem Bilbao előtti domb lábához, amelynek tetejéről már be lehetett látni az egész várost.

Bilbaoba beérve az útvonal érintette a gótikus és reneszánsz stíluselemeket egyaránt tartalmazó Virgen de Begona katedrálist is, amelynek két meglepő tulajdonsága is volt: a padozat nem volt vízszintes, hanem az oltár felé lejtett, továbbá nem kő-, hanem faburkolata volt.

Ez a nap is elég hosszúra sikeredett, már majdnem fél hat volt, mire a szállásként kinézett hostel-hez értem.

[paradoxasma]

2024 CdN day04

2024 09 15 – Izarbide => Olabe

Izarbide-ből jóval napfelkelte előtt indultam tovább Markina-Xemein felé, úgyhogy az első órát még sötétben tettem meg az erdőben. Mire felkelt a nap, addigra már átértem a következő völgybe, ahol az egybefüggő fás területeket sokszor szakították meg kisebb-nagyobb rétek, amelyeken főként marhák és juhok legeltek.

A városokon keresztülvezetőkkel szemben szerencsére ez egy elég jól jelölt útszakasz volt.

Markina-Xemein-ben az út elvezetett a San Miguel remeteség mellett. Ez gyakorlatilag egy hatszög alaprajzú kápolna volt, amelyet 3 darab, hidrotermális folyamatok által 40 millió évvel ezelőtt létrehozott kőtömb köré építettek.

A kápolna mellett egy probadero pálya állt, amelyen éppen edzettek is a helyi fiatalok: súlyos kő- és betontömböket rángattak keresztül egy egyenetlen felületű kövezett pályán.

Markina-Xemein városa melletti hegyen egy hatalmas tájseb éktelenkedett egy kőbánya képében.

Az út Ziortza Bolibar-ba vezetett, amely Simon Bolivar őseinek a szülőhelye volt. Ő ugyan már Amerikában (Caracas) született, és már az ősei is 4 generációval korábban kivándoroltak a településről, ám itt mégis számon tartják őt, és még egy Simon Bolivar múzeumot is alapítottak.

Innen már csak másfél km-re volt a Zenarruza monostor, melyben egy XIV. században épült gótikus templom is található.

A templomban éppen egy orgonakoncertet tartottak, így sajnos nem tudtam bent szabadon mászkálni és fényképezni.  

Innen Olabe-be mentem tovább, ahol az az albergue volt, ahol az éjszakát terveztem eltölteni.

Vasárnap lévén zárva tartottak a boltok, így én is a többi turistával együtt vacsoráztam.