#utcai lámpák

[imagella-blog]

Ultimátum Frosty A Hóember Karácsonyi Grafika

Hozz létre karácsonyi varázslatot projektjeidben frosty a hóember illusztrációkkal. Tökéletes választás weboldaltervekhez , ajándékcímkékhez vagy social media kampányokhoz , hogy ünnepi melegséget hozz minden projektbe. frosty a hóember grafikák 4K PNG, PDF, vektoros SVG és fekete-fehér körvonal formátumokban elérhetők, biztosítva a kiváló minőséget és sokoldalúságot digitális és nyomtatott felhasználásokhoz egyaránt. Kreatív terveid egyszerűen megvalósíthatók előre elkészített frosty a hóember grafikákkal. Töltsd le most, és tedd különlegessé karácsonyi alkotásaidat!

[bonesteve]

Milyen érdekes az emberi emlékezet!

És milyen furcsa, hogy valaki leéli az életét kezdetektől a végig egy 350 méteres körön belül, miközben igazából kozmopolita, sőt, világpolgárnak vallja és hiszi magát!

1965-ben a szüleim házat vettek Mátyásf��ldön.

Házat, úgy, hogy a csóré seggük kilátszott a gatyából.

Édesapám gyári dolgozóként, igaz, elit dolgozóként és Édesanyám főiskolai hallgatóként élték a hatvanas évekbeli fiatalok életét.

Házasságuk okán és indokaként természetesen családi támogatásban részesültek, az összefogás eredménye lett a mátyásföldi családi ház.

A ház természetesen komfort nélküli sarokház volt, a vétel után le kellett verni a vakolatot, amit Ópapa rendezett újjá.

Ópapa a dédnagyapám volt, iszonyatos munkabírású férfi. Apám a nyeszlett hatvanöt kilójával keverte és hordta Ópapa keze alá a maltert, Ópapa pedig mindig ülve várta, bűzos Románc cigaretta a két sárga ujja között, felemelkedett, hátratolta a kék smicisapkát és felszórta a falra a vakolatot, Apám loholt vissza a keverődobozhoz, akkoriban nem volt még betonkeverő, derékszögű lyukas nyeles lemezekkel kellett keverni a maltert.

Ne spórold ki a cementet, kisfiam, mindig ezt mondta Ópapa, legyen jó és tartós a vakolat!

És Apám nem spórolt semmin, legyen jó tényleg!

Anyám a főiskolán, velem a pocakjában, Apám izzadva otthon, hogy a jövetelemre minden szép és otthonos legyen.

Készen lett a ház, beköltöztek a szüleim és én is hamarosan megérkeztem.

Apám elég kemény ember volt, motorral vitte Nagyikát a kórházba, Anyám üzent hogy a suliból egyből oda ment, jövök én.

Nagyika féloldalt ült a motoron, Apám pedig kente a száját a 125-ös Csepelnek.

Akkoriban még nem volt apás szülés, kint izgultak a folyosón, Apám lement a Szabolcs utcai virágoshoz és előrendelt egy csokor vörös rózsát, nem volt akármennyi, legyen félretéve.

Apám olyan helyen, olyan technikával dolgozott, hogy megvolt az esélye annak, baj lesz velem. Hogy a sugárzás, az akkor még ismeretlen mikrohullám befolyásolja az egészségemet, senki nem tudott még akkoriban semmit erről az új technológiáról, de a hadiiparban már folytak a kísérletek.

Apám egy baleset következtében átégette a fülét, szabályos célzott lyuk olvadt bele a kagyló túlsó oldalán.

Amikor szóltak neki, megvan a baba, azt kérdezte komoly arccal a nővértől, miközben megszorította a karját, hogy de normális?

A nővér megnyugtatta, hogy csodálatos és egészséges baba, hangsúlyosan nyomatékosítva, hogy Anyuka is jól van, ekkor ment Apám a virágoshoz a csokorért, hiszen már volt mit és kit ünnepelni és köszönteni.

Én a Papír utcai felújított házba születtem.

Amely ház előtt sétáltam el ma, megszokott egészségügyi sétámat gyakorolva.

A ház már nem a régi, a régi kis ház alapjaira és falaira húztak egy emeletet, a régi nagy csupasz kertszinti teraszt beépítették szobával, a teraszt továbbhúzták.

De a kisház sarki ablaka megmaradt.

És valami fura ok miatt a sarki ablak duplaszárnyas külső-belső ablaka is megmaradt.

Megálltam az utcán, karácsony közeledtével belém robbant az emlék, valamelyik első, eszmélésem utáni karácsonyáról.

Kint rettenetes mennyiségű puha, csillogó hó, én kint vagyok Anyámmal, nevetünk, nevet és én is nevetek, húzkod a ház mellett a kis ülős szánkómon.

Kinyitja a zöld léckaput, kimegyünk az utcára.

A sárga lámpák lidérces fénybe festik a hóesést, ülök beöltöztetve a szánkón, Anyám lihegését hallgatom, ahogyan a nevetésből igyekszik visszanyerni a lélegzetét, melegséget érzek, belső melegséget, ahogyan a meghitt közelség félretolva a fizikai távolságot összeforraszt minket. Anyámat és engem.

És csak húz-húz, boldogan kacagva, maga mellé rántva a szánkót, én megérzem a rövid kabátja alól kibuggyanó illatát, a felhevült teste óvó aurájában fürdök maximális boldogságban, nevetek, utcahossznyit szalad velem, elcsúszik, a kontyos hajáról leesik a kucsma, a hirtelen közénk pottyant ijedség miatt mindketten visszafojtott lélegzettel meredünk egymásra, az arca velem van egy szinten, aztán a meredt tekintet széthúzódik mindkettőnk arcán, ő hátravetett fejjel kacag, én megkönnyebbülten visítok, csak a puha hóesős sötét burkol körbe minket.

Ketten vagyunk, ahogyan régen, a boldogságtól üvölteni tudnék.

Hazahúz a szánkón, bent már áll a fa. Gyönyörű, fehér vékony gyertyák rajta, illetve egy Apám által készített trafós színes fényfüzér, akkoriban még nem voltak ilyenek.

Izzófestékkel festette a lámpákat pirosra és zöldre, tökéletesen átlátszóra, de színesre.

Sose láttam még ilyen szépet.

Áll a fa, én megillatődve hökkenten állok előtte és amit abba a ház sarkában lévő kétszárnyú, kétrétegű ablakba rajzoltam a Mikulásnak, hogy szeretnék egy szikrázó puskát, valóra vált.

A szikrázó puska egy fém és műanyag játékfegyver volt, amelybe egy tűzkövet kellett tenni és a ravasz húzkodásával a tűzkő hosszú szikrákat vetett, csodálatos illat kíséretében.

Erre vágytam, ezt kaptam meg karácsonyra.

Elcsíptem, ahogyan Anyám laposakat pislogva adta Apám tudtára, hgoy mindennel elégedett, én addig húzkodtam a ravaszt, amíg vízhólyag lett a mutatóujjamon, szagolgatva a tűzkő csodálatosan ismeretlen illatát, Anyám pedig Apám ölébe ült csinosan, féloldalra, Apám átölelte, a derekát, a másik kezével pedig simogatta titkosan a fenekét, úgy gondolva, nem veszem észre, de persze észrevettem és ez a meghitt mozdulat örökre belém égett.

A meghitt mozdulatoknak illata van.

Két egymást szerető ember közös mozgásának mindig illata van.

Ezt máig vallom, és tudom, hogy így van.

Amikor ráfordulok Asszonyra, Sári kutyám mindig tapintatosan, abban a pillanatban szedi a cókmókját és elvonul.

VAlahogy én is ezt a jelzést vettem, hátat fordítva nekik csattogtattam a szikrózó puskát fájó ujjal, hallgatva a hallhatatlan hangokat magam mögött, belélegezve az otthon, a szeretet és a szerelem érezhetetlen illatát.

Mindez megütött ma a régi kisház ablakát látva a délutáni kertvárosban, ott álltam és minden, amit leírtam bennem kavargott, hihetetlen erővel.

[szaka]

Egy kutatás eredménye

Az ügynök még egy utolsót szívott cigarettájából, majd a leégett csikket az aszfaltra hajította. Miközben lassan kiengedte a füstöt magából, gondosan megtaposta a parázsló dohányvéget. Belépett az épületbe, de az előcsarnokban nem fogadta más, csak egy nagyobb méretű kamera. Ebbe mélyen belenézett, mire a szerkezet zöldre váltott és elhajolt az ügynök útjából. A lift csengett és a tolóajtó feltárult. Nem kellett gombot nyomni, a teljes mechanizmus magától működött és az ügynök hamarosan egy gyengén kivilágított folyosón találta magát. Ismerte a járást, még vaksötétben is eltalált volna addig az ajtóig, amit keresett. Amikor odaért, az ajtó, mintegy varázsütésre feltárult és a férfi belépett rajta.

-Köszönöm, hogy eljött, már nagyon vártam magát. - kezdte egy érces hang a félhomályból.

-Ez csak természetes! - érkezett a válasz - A haza szolgálata mindig elsődleges számomra.

-Most egy igazán kényes üggyel állunk szemben, aminek megoldása nem tűr semmiféle halasztást. A legjobb emberre van szükségünk, mert hibázni nem lehet!

-Állok elébe! - jegyezte meg az ügynök hidegen.

A félhomályban megbúvó alak egy okostelefont nyújtott át és hozzáfűzte:

-Betápláltuk a koordinátáit egy kiiktatandó célszemélynek. Ellenállásra nem kell számítani, mivel az illető nem rendelkezik semmilyen védekező eszközzel. Egy magányos kutatót kell likvidálnia, mielőtt munkája célt ér. Kevés az időnk, mert megfigyeléseink szerint közel jár a megfejtéshez. Ha ez bekövetkezik, olyan dolgot bocsát a világra, ami nagyon nem lenne helyénvaló.

-Értettem! Azonnal indulok és elvégzem a feladatot. - az ügynök zsebébe csúsztatta a készüléket és sebesen távozott.

A kutató lázasan dolgozott íróasztala mellett. Már napok óta alig aludt, mert érezte, hogy nagyon közel jár a megfejtéshez, és nem akart egyetlen másodpercet sem késlekedni. Az a megközelítés, amivel a probléma megoldását kereste egy forradalmian új ötlet volt, de nem merte azt megosztani másokkal, így egyedül dolgozott. Jegyzeteit, számításait csak ő ismerte, de magáról a kutatásról sem mesélt senkinek. Félt, hogy valaki más learatja a babérokat, így teljes titokban tartotta az egész ügyet.

Az ügynök teljes hidegvérrel közelítette meg a villát. Az utcai lámpák fénye nem világította be teljesen az udvart a magas és tömör kerítés miatt, így játszi könnyedséggel lehetett észrevétlenül a ház mögé kerülni. A földszinti fürdő kis ablakán át mászott be az ügynök, és hangtalanul lopakodott a kutató laborja felé. A villában sötét volt, csak egy ajtó nyílása alól derengett ki fény. Az ügynök lassan előhúzta hangtompítós revolverét és fekete bőrkesztyűs kezét a kilincsre helyezte. A behatolás és a kutató halála között csak alig egy másodperc telt el. A tompa lövés és az élettelen test puffanását követően beállt a síri csend. Az ügynök nem tartózkodott sokáig a tett helyszínén, leellenőrizte a halál beálltát, majd úgyanúgy távozott, mint ahogy érkezett.

A célzott fejlövés előtti pillanatban a kutató elégedetten mosolyodott el. Végre teljes bizonyossággal megtalálta az öregedés ellenszerét, azaz meglelte a földi örök élet titkát. A következő pillanatban már halottként terült el.

[somethoughts-idunno]

Kimerülten

Szürke minden. Nem látom a szépet semmiben. Mintha az ősz nem csak a hideget hozta volna magával. Hanem a magányt, szomorúságot. Nem látom a szépet, a képernyő mögül. Szabad percem alatt, már megszokásból veszem elő a telefont és foglalom el magam. Mindenhol látom mi történik csak éppen azt nem ami előttem van. Hazafelé nem látom a éj lepte utcát amelyre az utcai lámpák mutatják hazautam. Ahogyan a fák beszélgetnek a szelek ölelésével. Ahogy az az egy falevél leélte az idejét és úgy dönt, hogy pont a vállamon teszi meg örök megnyugvását. Ahogyan a köd leszáll, megpihen majd reggelre eltűnik. Nem veszem észre. Pedig minden áldott nap azon az útvonalon megyek. Nem látok semmit. Csak megyek előre. Elfelejtek körbenézni, hol is vagyok pontosan.

Egyik pillanatról a másikra változott meg minden. Mindaz amit eddig építettem, jónak találtam és éreztem, hirtelen összedőlt, köddévált, megváltozott. Vagy talán csak szimplán saját magamnak meséltem be mindent? Valójában a saját kis buborékomban voltam, arról ábrándozva, hogy milyen jó is nekem, ameddig a komfortom eléri a megnyugvást és hirtelen kilyukad. Előkerülök. Kibújok a kis világomból. Rájövök, hogy éppenséggel semmi sem jó. Seggre esem majd nézek magam elé. Felkelni nem szeretnék még. Megütött a valóság. Oh, a valóság. Milyen bámulatos dolog is. Egy szürke maszatnak tudom elképzelni, nem is csúnya, nem is szép. Oly természetesnek tűnik. Nincs szeme, sem szája de mégis rád tud nézni, tud hozzád beszélni. Bemutatja a világot. Bemutatja időközönként, hogy nem olyan szép amilyennek mi elképzeljük. Utálni nem fogod, mert mindig is ott volt, de szimplán nem vetted észre. Néha néha meglök, észhez térsz, majd egy kis idő után újra feledésbe merül. De miért? Miért ilyen a valóság? Tényleg nem kaphatom meg azt az állapotot, hogy ágyba feküdve visszagondoljak arra, hogy ez a nap jó volt és mosollyal az arcomon elaludjak? Nincs kedvem felkelni. Nem akarok meghalni, a lelkem kifáradt. Kifáradt, hogy nem tudom eldönteni mit is szeretnék valójában. Nem akarok nekiállni a napnak, tudom, hogy pontosan mikor és hogyan fog törtenni.

Unalmas. Unalmasak a napok, ugyan azt élem minden áldott nap már 2 éve.

Várom a hétvégét, hogy végre azt csináljak amit szeretnék, majd mikor eljön a hétvége csak ülök a számítógép előtt és nem történik semmi.

Nem tudok hová menni. Nem találom a helyem. Nem érzem, hogy akárkivel is egy síkon lennék. Mintha csak egy-két lépést tennénk meg valakivel és megállunk. Én mennék tovább. Ő csak néz rám, egyhelyben állva.

Leborulnék, sírnék. Valami hiányzik, vagy valaki.

Csak vagyok. Eltelik a hétvége és újra várom a semmiért. Nem élvezek semmit.

Zenélésben találtam a nyugalmat. De mintha fakulna ez is. Nem kapok támogatást. Végre valamiben jónak érzem magam, tudom miről beszélek, tudom mit csinálok és gyakorlatilag falba ütköztem. Nem kaptam támogatást. Talán ezért is vagyok amilyen. Kis lelkem vágyott arra, hogy csináljak valamit. Hogy valamiben jó legyek. De csak átnéztek rajtam. Nem kaptam egy támaszt nyújtó szót sem. Mindig is úgy éreztem magam mint egy ember aki üvegből van. Néha néha megállnak az emberek, rámnéznek, azt hinném végre valaki észrevett, majd mindvégig a mögöttem lévő látványt bámulták és továbbállnak.

Soha nem tudtam kiemelkedni. Nem kaptam egy alapot amire piciny lelkem tudott volna építeni. Egy alapot, mégha béna is vagyok, legalább tudjam magam lefoglalni. Lefoglalni magam, hogy ne érezzem magam láthatatlannak, unalmasnak, bátortalannak, önbizalomhiányosnak.

Persze én támogató vagyok, majd nem érkezik vissza mikor nekem lenne szükségem rá. Baromira fáj. Nem kapom vissza azt az energiát, szeretetet, odafigyelést amit én beleöltök másba. Nem merek kapcsolatokba belevágni, ismerkedni mert félek. Félek, hogy újra csalódnom kell. Félek, hogy rossz embert fogok ki. Hogy beleélem magam túlságosan majd cserbenhagynak.

Túl sokszor történt már meg. Túl sokszor. Elég szomorú. Miért történik ez mindig? Túl naív lennék? Soha nem ártottam senkinek. Mindig csak a jót akartam, önzetlenül segítettem mindenkinek, nem vártam vissza semmit, csak a minimálisat.

Ezt sem érdemelném meg?

Persze, nem minden ember ilyen, mondaná az akit nem ért ez a folyamatos tortúra. Aki nem érezte magát még egy eldobható személynek. Aki mögött mindig volt támogatás, megértés és szeretet.

Nem pedig kabzsiság, önzőség, hűtlenség, hazugság.

Mikor találom meg azt a boldogságot amit érdemlek? Meddig kell még csalódnom? Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még napról napra azon töprengenem, hogy mikor érkezik el az a nap amikor öszintén és szabadon tudok mosolyogni?

Addig is fejlesszem saját magam, hogy a legjobb verziómat tudjam megmutatni a világnak és annak a személynek aki a legapróbb problémámat is úgy kezelné mintha nem lenne semmi más gond ezen a földön.

De ezt is már kifogásnak találom. Egy baromi nagy kifogásnak.

Így eltudom rejteni a magányomat, a tehetetlenségemet, az érzést, hogy bármelyik pillanatban csak eldobnám magam és bőgnék órákig. Erre ráfogni olyan egyszerű.

Nem tudom mi lenne a legjobb útvonal. Elűnni egy szó nélkül? Szenvedni tovább? Felszíneskedni, hogy hú de jól vagyok? Elmondani minden problémám, hogy aztán úgy érezzem, hogy csak sajnáltalom magam? Magamban tartani mindent, hogy aztán egyszer csak pánikroham formájában előjöjjön? Elterelni a gondolataimat, hogy folyamatosan lefoglalom magam, remélkedve, hogy nem jut eszembe soha? Nem tudom. Nem tudom mi a megoldás. Tehetetlen vagyok. Belefáradtam. Kimerültem.

[sulfurfox]

Hajnali 3 lehetett. Az időt nem nézte, de még sötét volt. - Hajnal előtt legnagyobb a sötétség, mondta magában. Kiült az ágy szélére, merengett. A lába a padlót súrolta. Úgy kapaszkodott az ágy szélébe, mintha ezer méter magasan ez az egy dolog tartaná vissza a zuhanástól. Pedig való igaz, zuhant. Fájdalmat érzett, egy olyan része fájt ami lehet igazából nem is létezik. Mégis annyira erős volt az érzés, mintha éles karmok tépnék szét belülről. Majd letette a földre a lábát. A világ össze bizonytalanságával indult el. Felöltözött, de cipőt nem vett. Hangos kattanással zárult a kapu a háta mögött. Ide nem tér vissza. Minden lépéssel érezte a talaj összes mozdulatát. - Vihar előtt legnagyobb a csend. Csend volt. A fák sem suhogtak. Egy autó nem haladt el az utakon, még az utcai lámpák se égtek. - Már nincs messze, hajtogatta magában. Zsebéből előhúzta a fülhallgatóját. Kiválasztotta azt a dalt amit még, utoljára hallani akart. A parthoz ért. Nincs túloldal, csak a víz és ő. Lassú lépésekkel egyre beljebb kúszott. A víz olyan gyengéden simogatta a lábát mintha szeretné őt, talán kicsit el is hitte. Az égre nézve haloványan pislogtak a csillagok. Talán az egyik épp most halt meg. Ahogy ezernyi sejt hal meg most benne is. A fájdalmat felváltotta a végtelen űr. Semmit se érzett. Belefeküdt a vízbe. Hideg volt, olyan annyira, hogy a csontjai talán megroppantak. Már nehéz volt különbséget tenni a könnyek, és a folyó vize között. Alámerült. Lebegett, mintha a teste súlytalan lenne. Pedig az összes súly bordáira támaszkodott, talán kicsit mögé is kúszott. 

[ratbrainmembrane]

Ahol a 2000-es évek elején laktam, olyan utcai lámpák voltak, amiknek a tetejét egy kemény műanyaglemez zárta le. Egy szemfüles fakopáncs rájött, hogy azokat kopogtatva nagyságrendekkel nagyobb zajt tud csapni, mint a fatörzsekkel. Onnantól fogva mindannyiunk nagy örömére már hajnaltól lámpáról lámpára szált, hogy világgá kopogtassa, mekkora istencsászárkirály ő a fakopáncsok között

[elefanii]

A Lánc

A Lánc - Skandináv típusú magyar minisorozat a Netflixen

Az alapsztori: február 6-án 23:40 perckor Budapest I., V., VI., és VII. kerületében egyszerre elmegy az áram. A belváros koromsötétségbe borul. Az utcák, a házak, a közterek, a hidak, minden. A szakértők pánikszerűen elkezdik a vizsgálatot, de semmilyen anomáliát nem találnak. Pontban éjfélkor egyik pillanatról a másikra visszajön az áram. Felgyúlnak az utcai lámpák, a lakások ismét megtelnek fénnyel. Minden ugyanolyan, mint volt. Majdnem. A Lánchíd pesti oldalhoz közelebbi pilonjának Parlament eső felőli részének legtetén feltűnik egy emberi  alak. Egy odaláncolt emberi alak. A Miniszterelnök az, akin egy Vérsast hajtottak végre. Széttárt karjai alatt ott libegett a kifordított tüdeje......

Részek száma: 6 Részek hossza: 50 perc

A főszereplők

-Szőke, magas, modellszerű, autista-aspergeres-MENSA tag-sakkzseni nyomozónő - Barna magas, félig alkoholista, szexfüggő, szerencsejátékfüggő, megtört nyomozó, az Árpád-ház egyenes ági leszármazottja.

  A sorozat menete

Az első 5 részben a nyomozók megismerik a lehetséges gyanúsítottakat, 6 van belőlük, mindegyik epizódban hárman kapnak hosszabb szerepet.

A gyanúsítottak

- A Miniszterelnök Régi Politikai Ellenfele: Megtört bohóc, akit mint egy kutyát vonszolnak körbe az országban évek óta, ha valakire mutogatni kell, hogy miért szar minden. Hatalommániás, elcsukló hangú nyomorult. Alkoholista. Bolond.

  - A Miniszterelnök Fia: Homoszexuális, egykori futballista, ex-katonatiszt. Elszökött ébenfekete szeretőjéhez, Obuhoz, Afrikába. Láncra verve hozták őket vissza. Obut a Miniszterelnök Fiának szeme láttára falatták fel a Miniszterelnöki rezidencián krokodilok által. Meztelenre vetkőztetve félig belelógatták egy medencébe, aki krokik pedig szép lassan széttépték. A Miniszterelnök Fiát lekötözték, szemét kipeckelték, hogy jól lásson mindent.

  - A Miniszterelnök Szeretője: Egykor szebb napokat látott színésznő, aki dobva lett egy frissen beújított tévébemondó asszony miatt. Rendszeresen verte, boxzsáknak használta. A nő kapott egy színházat és egy tv csatornát, de ez lehet, hogy nem elég....A Miniszterelnök Szeretőjének férje szintén színész, aki a hallgatásért cserébe pozíciókat kapott. Ahogy asszonyának luka kiesett a pixisből, hirtelen ő is páriává vált.

  - A Mellőzött: A Miniszterelnök Egykori Bizalmasa. Az 5. kerület ura. Egykor nagy ember volt, mára egy senki, akinek csak egy kerület jutott. Apró termetű férfi, aki ázsiai nőkből verbuvált testőreivel járkál mindenhova. Csak a hivatalos "katonai" kódnevén (Óriász Pénisz) szólíthatják a testőrök.

  - Az Igazságügyminiszter: Idős asszony. Régen nagy hatalmú igazságügyminiszter volt, egy komplett párt vezetője. A Miniszterelnök Úr elvette mindenét. A hatalmát, a vagyonát, a pártolóit, fiát börtönbe záratta, és a fiával zsarolta. De a fiú már halott.... A nőt bosszú hajtja már csak évek óta. Állítólag...

- A Száműzött: Egykor a Második Ember volt. Most a határ menti pusztaságba száműzött senki. EU-s támogatásokból felépíttetett egy hatalmas csarnokot, amelyben óriási terepasztalt rendezett be. Oda zárkózik be napokra a hírek szerint egymaga. Csak mozdonyaival, vonataival s villamosaival van elfoglalva, közben pedig ordítva képzelt párbeszédeket játszik el, melyekben egykori mentorával, bálványával, később megalázójával és tönkretevőjével, a Miniszterelnökkel vitatkozik.

  A befejezés

Az 5. rész után a hatodikat hat lehetséges végkifejlet közül választhatja ki minden néző. A hat lehetséges rész közül egyet nézhet meg mindössze, a többi számára elérhetetlenné válik. Mint a számítógépes játékokban, az alternatív befejezések. A hat rész mindegyike egy-egy lehetéséges gyanúsított nevét viseli, és értelemszerűen arra kell bökni, aki a néző szerint a tettes volt.

  Ez persze kurvanagy marketing kampánnyal van felvezetve, Interaktív Befejezés, meg a többi ilyen baromság. És persze az egész jó magyaros trükközésbe torkoll, hiszen a tettes... nos a tettes.... szóval az van, mint az Orient Expresszben. A végén mindenki összegyűlik, és együtt csinálják meg a Vérsast. Miközben vágják szét a bordáit, és könyékig véresen tépik ki a tüdőt a még hörgő emberből egy házban, az egyik tükör mögül egy dagadt alak bámulja őket. Ő szervezte az egészet, ő mozgatja a szálakat, és az időpontot is ő határozta meg....

A sorozat címe utal a Lánchídra, és a  láncra, amely minden gyanúsítottat gúzsba kötött mostanra, és amely láncnak vége minden esetben a Miniszterelnök Kezében kötött ki. De ez persze csak a végén válik világossá, mikor Összeáll A Kép. Meg persze nyomatva van a sok hatos, hat rész, hat szereplő, hat befejezés.... A sorozatban feltűnnek sátánista elemek, Átdolgozott Tormentor szól a főcím alatt, feltűnik Csihar egy mellékszerepben, az egyik szereplő falán Varg Vikernes poszter van, minden részben felbukkan egy indokolatlan kecske, és nagyon bámul stb, de ez az egész csak humpuk, félrevezetés. Vagy nem....

[sztivan]

Örkény - Egy szerdai napon

Egy szerdai napon reggel hatkor, amikor megszólalt az ébresztőóra, Haller Frigyes nem ébredt föl.

Hallerné kiment kávét főzni, közben átkiabált az urának, aztán behozta a kávét, fölé hajolt, lármázni kezdett, rázta. Haller nem ébredt föl. Húsz perc múlva a mentőorvos kíméletesen közölte az asszonnyal, hogy Haller meghalt. Halálának oka szívbénulás. Az asszony csak ült, zokogott, még a szomszédokért se volt ereje beszólni. Fél tízkor fejére húzta fekete sálját és bement a gyárba. Útközben egy postahivatalból sürgönyzött Hamburgban élő fiának, meg a lányának, aki vidéken volt férjnél, és éppen kisbabát várt. Ugyanazt mind a kettőnek: „Édesapád hirtelen meghalt. A szíve megszűnt dobogni." A kollégák — mert Hallerné egyenesen a gépterembe ment — szólni se tudtak, úgy megdöbbentek. Ha ott nem látják a kisírt szemű asszonyt, tálán el se hiszik az egészet. Hogy a Frici meghalt? Hát az lehetetlen. Tegnap az égen-világon nem látszott rajta semmi. Csöndes volt, mint máskor, sokat cigarettázott, mint máskor, utolsónak ment a zuhanyozóba, mert mindig egyedül szeretett tisztálkodni. Nem, nem, ilyesmi nem létezik. Hallerné ráadásul még azzal is gyötörte magát, hogy hangosan, sőt, talán gorombán pörölt az urával, amiért szegény nem ébredt föl. A művezető, aki teljesen meg volt keveredve, mert a legjobban és legrégebben ismerte Hallert, egy csésze kávét főzött az asszonynak, és el szerette volna mondani, hogy minek ezen rágódni, hisz akkor már mindegy volt szegénynek, de egyszerűen nem jött ki szó a száján, csak tartotta, és aztán szinte erőszakosan az asszony kezébe nyomta a feketekávés poharat. Aznap a gépteremben alig folyt munka. Csak lézengtek az emberek, ide mentek, oda mentek, találgatták, mi okozta a halált és egyáltalán, miért áll meg egy szív. Fölemlegettek mindenféle régi és új históriát, amikhez volt, vagy nem is volt köze Hallernek, de mindenesetre itt, ebben a teremben történtek, ahol ő még tegnapig együtt volt velük. Így telt el a nap, de a lassan múló órák se hoztak megnyugvást. Értetlenül, indulatosan, komoran maguk elé nézve mentek haza, és otthon is csak erről beszélgettek, mert másra gondolni se lehetett. Haller huszonkét éve dolgozott a gyárban, végig ugyanazon a helyen, csakhát nem ugyanazon a gépen, mert valahányszor modernebb gépet hozattak, az egyiket biztosan Hallernek adták, olyan jó keze volt neki. Így aztán reggel az üzemi újság gyászkeretben közölte a fényképét, és nagyon szépen, mély megrendüléssel búcsúztatta a „felejthetetlen Haller Frigyest, üzemünk régi és oszlopos tagját, sokunknak kedves Frici bácsiját", akinek egyszerre megszűnt dobogni a szíve. Ezeket az üzemi lapokat nem sokan olvassák, de valakinek mégis szemébe tűnt a kép, meg a gyászkeretes cikk. Így aztán a Magyar Távirati Iroda, a képet elhagyva, az életrajzot kissé megrövidítve világgá röpítette a hírt Haller elhunytáról. Egy fővárosi és egy vidéki lap, még rövidebb formában beszámolt a halálesetről, sőt, egészen váratlanul, a legnagyobb hamburgi napilap is közölte, hogy F. Haller budapesti lakos, akinek szíve megszűnt dobogni, tragikus hirtelenséggel elhalálozott. A hamburgiak nem a Magyar Távirati Iroda, hanem ifj. Haller Frigyes révén értesültek az ügyről, ö ugyanis a város repülőterének forgalomirányító központjában volt alkalmazva, és a sürgöny vétele után annak tartalmát lefordította a munkatársainak, akik épp úgy megrendültek tőle, mint ő. Ifj. Hallernek, mint a vállalat alkalmazottjának, jegyet se kellett váltania a budapesti gépre, mely egyébként az utolsó volt, mely a németországi repülőterekről fölszállt. A Lufthansa minden dolgozója szolidaritási sztrájkba lépett, tiltakozásképpen a kartársuk apját ért súlyos és jóvátehetetlen csapás ellen. Most egy kissé elébevágtunk a dolgok egymásutánjának, de nem annyira, mint hinnénk. Az emberiségnek ugyanis több-kevesebb idejébe telik, amíg fölismeri egy esemény horderejét. Budapesten például a halálhír megjelenésének estéjén csak azt lehetett megfigyelni — ha volt, aki figyelt rá —, hogy a szokottnál kevesebben mentek moziba, színházba, és úgyszólván üresen kongtak az éjszakai mulatók. Még huszonnégy óra kellett hozzá, hogy a máskor oly érzékeny budapestiek észbekapjanak. S alighanem attól kaptak észbe, hogy a bányászok — előbb csak a tatabányaiak, őutánuk a többiek — a felszínre jöttek és nem voltak hajlandók többé leszállni. Azt mondták: mi a biztosítéka annak, hogy ami Haller Frigyessel megtörtént, nem történhetik-e meg mással is? Ha ők ebbe beletörődnek — amibe beletörődni nem lehet! — akkor mindennapossá válhatik, hogy megszűnjön dobogni egy szív! Tatabányát — s ezt nem árt hangsúlyozni — még közvetlen szálak fűzték néhai Haller Frigyeshez. A veje, mint bányamérnök, a IV-es aknánál dolgozott, s az korbácsolta föl az indulatokat, hogy az asszonyka már mindennapos volt, már az első fájásokat várta, amikor a sürgöny befutott. Nem elég, ami történt, mert ami történt, egy várandós asszony apjával történt, s ezt valamirevaló bányász nem nézheti tétlen... Déltől kezdve a budapesti rádió már csak gyászzenét sugárzott, a városban kigyulladtak az utcai lámpák, a kormány háromnapos gyászt rendelt el. Ugyanakkor éhségsztrájkot kezdtek a moszkvai Lomonoszov-egyetem diákjai, kikötői felé indult az angol hadiflotta, az Egyesült Államok elnöke pedig személyesen kívánt részt venni Haller Frigyes végtisztességén. A világ minden tájáról orvosprofesszorok indultak útnak, hogy jelen lehessenek a boncolásnál, amitől sokan — főleg tudományos körökben — a sötét titok megfejtését remélték. De nem így a világ népei! Ezek a száz- és ezermilliók annyit tudtak csak, hogy volt valahol valaki, akinek szíve egy hajnalon megállt. Ez nekik elég. Mit sem remélnek ők a boncolástól, de estelente félnek elaludni, mert most már nem olyan biztos, hogy ők és öveik holnap reggel még fölébrednek-e.

[nemvagyokturista]

Bienvenido a Mexico!

Kellemes 11 és fél óra repülés után egy ideig kóvályogtam a ireptéren sim kártyára vadászva, majd a sikeres beszerzés után hívtam egy übert - mindig megígérem maganak, hogy tömegközlekedve jutok be a városba a reptérről a következő tripemen, de hát ez mégiscsak Mexico City, bűnözés meg rosszarcúak, már be is sötétedett (nem mintha a metron nem lenne mindegy) így aztán valahogy mégis megint taxi lett belőle. Viszont azzal nem számoltam, hogy nőnap alkalmából akkora tüntetés kerekedett, hogy a rendőrség lezárta az egész centrumot, így a sofőröm 50 perc reménytelen próbálkozás után feladta az egyébként 20 perces fuvart, és kitett egy olyan ponton, ahonnan könnyen be tudok sétálni. (persze az utazás így dupla annyiba is került). Útközben, ahogy bámultam ki az ablakon és próbáltam feldolgozni a látványt, elkezdett bennem realizálódni, hogy basz**, én most tényleg eljöttem ide egyedül, és hogy valószínűleg nem vagyok teljesen komplett. Erre az érzésre rásegített, hogy nem volt valami bizalomgerjesztő, ahogy a város kinézett este 8 órakor, és elsőre azt állapítottam meg, hogy a putter listán elvitte az első helyet - azóta kicsit többet láttam belőle, és már nem mondanám ennyire egyértelműnek, de azért a dobogón a helye az eddig általam látott lepukkant városok listáján (egyébként Phnom Penh és Fez érdemelte ki eme nemes titulust).

A könnyed esti sétám közben megállapítottam, hogy azért a belváros barátságosabb, de vagánykodni nem akartam, így az este hátralévő részét már inkább a hotelben töltöttem. Gondoltam veszem a bátorságot, és szocializálódom kicsit, hátha összeszedek néhány hasznos tippet az út hátralévő részére. A rooftop bárban egy viszonylag részeg társaság duhajkodott, őket nehéz lett volna utólérni, így egy egyedül ücsörgő srácra esett a választásom. Jó döntés volt, épp most fejezte be az egy hónapos mexikói útját - amit a francia állam finanszíroz, ugyanis egy éve már, hogy nem üzemel a hotel, ahol dolgozik, így kapja az állami támogatást, cserébe pedig azt csinál, amit szeretne - szóval úgy döntött 10 hónap halogatás után, hogy kiadja a párizsi bérleményét (amiről egyébként kiderült, hogy 30 m2 és 1000 eurót fizet érte, de cserében pofátlanul jó helyen van - rálát az ablakából a Patheonra - így a panaszkodása arra, hogy milyen drága a lakásbérlés Párizsban, azért szerintem nem állja meg a helyét az ő esetében). Így már nyugodtan nekivághatott egy kis kalandozásnak Latin Amerikába. Megjárta a turistamentes Kubát, egy hónap Mexico, a következő célpont pedig Costa Rica, majd Columbia - és ha belefér a végén, egy kis Brazília. Mindezt a francia adófizetők pénzén :)

Miután kitárgyaltuk, hogy mit lenne érdemes megnéznem, na meg a sörünk is elfogyott, 26 óra ébrenlét után megajándékoztam magam egy jól megérdemelt alvással (najó, a repülőjáratokon bólogattam azért 2x30 percet).

Óriási alvás azért nem kerekedett, hajnalban valami iszonyú utcai zajra ébredtem, aztán 6-kor meg kipattant a szemem, úgyhogy az ágyban elintéztem még ezt-azt a további úticélokkal kapcsolatban (pl hol kéne aludni holnap, stb.)

Komótos reggelizgetés után nyakamba vettem a várost, és komoly koncepció nélkül bolyongtam. Nagy bánatomra az összes nevezetes látványosság köré kék fémkerítést emeltek a nőnapi tüntetések alkalmából, így semmit nem lehetett megnézni teljes pompájában - így legalább hazafelé is lesz program. Útközben magamhoz vettem némi tacos a la pastort egy kis frissen facsart narancslével (nyamm), aztán végül beültem egy rendesebb ebédre is, enchilada sauizast enni. Azért nap közepére konstatáltam, hogy bizony nem lenne haszontalan spanyolul is tudni, de egész jól elboldogultam így is, hogy én angolul, a másik fél meg spanyolul beszélt :)

Egyébként az utcák zajosak, nagy a forgalom, szeretnek dudálni, az árusok konstans kiabálnak, hogy éppen mit lehet náluk venni, vannak furcsa, parkőr egyenruhás zenészek (organilleros), akik valamilyen zenedobozt cipelnek és azt tekerve zenélnek a város különböző pontjain. A forgalmat szinte minden kereszteződésben rendőrök irányítják síppal, annak ellenére, hogy vannak közlekedési lámpák. A vezetési stílus elég dinamikus, nem tudom, hogy szűkebbek is a sávok, vagy csak simán szuper közel mennek egymáshoz, de mindenesetre elsőre sokkoló volt. Rengeteg taxis van egyébként, simán utánad kiabálnak az utca túloldaláról - állítólag az ilyen hagyományos taxisok szokták a haverjaikkal kiraboltatni az utasokat.

Amitől kicsit furcsán néz ki a város, hogy a legtöbb boltnak nincs kirakata, hanem sima "garázs ajtóval" záródik, így elrondítva a legszebb koloniális épületeket is (ez Ázsiában is nagyon megy egyébként).

Ja, és kóstoltam fűszeres szöcskét is, de igazából eléggé semmilyen. A mini poloskának kinéző rovarokra azért nem fanyalodtam rá, de valami lárvaszerűt kipróbálnék. (Megvan az Oroszlánkirályból az a rész, amikor Timon levadászik egy guszta kukacot?)

Az emberek egyébként kedvesek, nem is nyomulnak agresszívan, meg nagyon örülnek, amikor próbálom kinyögni balta spanyol kiejtéssel, hogy mit szeretnék. Még egy tinilány is odajött hozzám, nagyon lelkesen magyarázott még azután is, hogy közöltem, hogy csak angolul fog menni, aztán hirtelen előrántott a retiküljéből egy tucat nyalókat (legnagyobb meglepetésemre), hogy ugyan vegyek már tőle - ne kérdezd :D

A covidot egyébként egész komolyan veszik, minden üzletben fertőtlenítened kell a kezed, és megmérik a lázad is. Az utcán maszkot kell hordani, legnagyobb bánatomra - viszont állítólag a Yucatánon már kevésbé szigorúak (aka leszarják).

A városnézésnek 2-kor véget kellett vetnem, hogy kiérjek a reptérre, mert a következő úticél Palenque, Chiapas régióban, ami épp annyira van messze, hogy ide már inkább repülővel érkezzek. Nagy mellénnyel úgy terveztem, hogy majd most jól megoldom a kijutásomat tömegközlekedéssel, de annyira tökölősre sikeredett az egész folyamat (elmenni a legközelebbi metróig, ott beszerezni a metrókártyát, majd átmenni a legközelebbi reptéri busz megállójáig, miközben persze eltévedtem, majd várni a buszt, ami nem jött...) - úgyhogy az utolsó pillanatban feladtam és übert hívtam....amivel végül pont időre kiértem, volt is bennem némi pánik, amin nem segített, hogy a világ repterei közül biztos, hogy a mexikói reptéri szekusok dolgoznak a leglelkiismeretesebben, ugyanis a mi sorunkban mindenkit kipakoltattak - és persze egész véletlenül csak gringók voltak a sorban :)

Aeromexicoval repülni kellemes meglepetés volt, potom pénzért lehetett filmet is nézni útközben, meg még egy miniatűr csomag mogyorót is hozzávágtak az emberhez, illetve sört is lehetett kérni - a mellettem ülő urak éltek is a lehetőséggel. Röpke másfél óra múlva szinte a dzsungelben landoltunk, majd sikeresen beszereztem a következő két buszjegyem egy szuperkedves a.d.o-s (helyi busztársaság) hölgynél, és kiültem a reptér előtti padokra, a léleksimogatóan meleg, párás levegőre, brutál madárcsicsergéssel aláfestve, agresszív szúnyogtámadással fűszerezve - szerencsére épp annyi időm volt még a reptéren, hogy beszerezzek egy szúnyogriasztót, bár meggyőződésem, hogy ebben a termékben nincs deet - márpedig az kell, még akkor is, ha közben elrohad tőle a bőröd (grátiszként meg tönkre is teheti a ruháidat is :)).

Egy órás várakozás után befutott a buszom, majd két óra zötykölődés után elértem Palenquebe. Itt az a divat, hogy akkora fekvőrendőrök vannak a városokban 100 méterenként, mintha padkára kéne felugratni, emellett az utak sem tükörsimák. Szerencsére nem láttam előre a kisbuszban, hogy a sofőrünk hogy vezet, így békésen el tudtam bóbiskolni, amíg elértük Palenque városkát. Levezető esti séta után pedig megérkeztem a szállásra, majdnem elmentem meginni egy teát, mert persze a buszon indokolatlanul hideg volt, de 15 méter séta után rájöttem, hogy nekem ez ma már nem fog menni, így inkább vettem egy hideg zuhanyt (mert meleg nem volt) és bezuhantam az ágyba.

[enisallay]

Ez a koronavírus azért jót meg rosszat is adott.

Jó:

Megismerhettem az ember családomat picit jobban.

Az unokatesóm tehetséges fotós, így 12 évesen. És büszke vagyok rá.

Megtanít értékelni újból azt amit elértem, megtanít értékelni azt ahonnan indultam és ahova érkeztem

Vannak akik szeretnek s mellettem állnak ha bajban vagyok, vagy ha a lámpásom fénye lankad, adnak a szívük fényéből, hogy el ne tévedjek

Megtanít értékelni azt, hogy a határok nyitva állnak elöttem

Megtanít örülni annak is, hogy a csillag fényében fürödve csak nézem őt. Nem érek hozzá, nem beszélek, csak nézem úgy ahogyan ott ül a gép elött és magyarázza a terveit..

Megtanít látni a szépet a tömegben, a poros pesti utcák nyüzsgését

A késő esti haza sétát a sárgán pislákoló régi utcai lámpák fényének lebegésében

A mosolyát , s azt hogy megfogja a kezem

Isteneim, borzalmasan hiányzik..

De kitartok, mindjárt vége a szarnak, haza mehetek

Értékelni a szabadságot és a nyüzsgő pesti életet

De vissza akarok már menni

Ha tudná a sok ember , aki elvágyik onnét, hogy mennyire értékeli egy egy lélekszilánk az anyaország ölelését...

Rossz:

Távol lenni a csillagtól s csak a saját holdlámpásom fényére hagyatkozva, bolyongani a sötétben

Egyedüllét

Tata meghalt

Mama összetört lelkileg

Anyám könnyei

"Apám" kegyetlen ridegsége, nem vígasztalta a feleségét

S Idén megint megütött , pedig 22 éves vagyok

Hiányérzet

Fájdalom

Megküzdeni nap mint nap saját magammal, a gondolataimmal és az elmémmel

De ezek ellenére...én nem vagyok elégedetlen. Kitartok. Megvárom a csillagot, oda találok hozzá. A szívem oda vezet...

[elesdiamant]

Egy vállalkozás emlékére

November van. Már korán sötétedik, nagyon gyorsan elcsendesednek az utcák ilyenkor. Ha szerencsém van, akkor megnézhetem, ahogy a szembe levő hegyen sorra kapcsolódnak fel az utcai lámpák, majd kerül egyet, és már a házunk előtt is elkezd villódzni a neon, begyullad. Rengetegszer láttam már ezt a jelenetet. De valahogy mindig más.

Ilyenkor eszembe jut, hogy az életünk fonala folyamatosan feszül ameddig el nem szakad, vagy el nem vágják azt. Mennyire van befolyásom ennek a szálnak a megváltoztatására, lehet, olyan, hogy egy szál egy másikkal úgy összegubancolódjon, hogy a nagy feszesség árán az egyikük elpattan. Az a szál lesz-e még olyan, mint amikor új volt? Vajon fog-e még összefonódni valaki másnak a szálával. Ezt nem tudom.

Mátét óvodából ismerem. Általános iskolától egészen az egyetemig. Ez idő alatt ugyan eltávolodtunk egymástól, de amikor arra került a sor, bármikor leültünk egy jó italra néhány cigaretta társaságában. Megbeszéltük, hogy ki költözött el a környékről mostanában, és nosztalgikusan emlegettük fiatalságunk nagy történeteit, például, ahogy kipróbáltuk azt, hogy mi is az az alkohol.

Ismeretségünk óta már eltelt egy emberöltő is, és megérkeztünk ebbe az évszázadba, a 20′-as évtizedbe. Ugyan azon a helyen, ahol mindig találkozunk. Belépve általában vidám emberek, szakmunkások, és mérnökök egyvelege szokott fogadni. De ma más volt. Emberek csak nagyon ritkásan voltak jelen. Mikor benyitottam Máté már bőven pityókás volt. Dülöngélve az alkoholtól, már egyensúlyát nehezen tudta tartani, rám nézett, a világ összes csalódása benne volt a szemében.

Így szólt:

– Ebben az évben feléltem a megtakarításaim nagy részét. Arra bezzeg jó vagyok, hogy fizessem havonta az adót, de arra nem, ha segítségre van szükségem arra már nem vagyok méltó.

Itt az idő. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzak a nevem Máté.

[dream13sblog]

A leglényegtelenebb pillnatok a legmaradandóbbak az életben! Kiszálltál az autóból, és a sötét éjszakában, az utcai lámpák homályos fényében gyönyörűnek láttalak. Talán a homály, talán a szerelem, nem tudom...De abban biztos vagyok, hogy ez a legszebb emlékem rólad!

[cruel-heaven]

208

Mielőtt elvesznél az utcai lámpák fák ágain átszűrődő fényében. Had gyönyörködjek bennük.

[orokreboldoglenni]

Sötét van, a panelházak ablakai és az utcai lámpák világítják be az estét

Az autók fényszórói  kiszűrődnek a fák mögül a messzi aszfalton

Messze vagy tőlem

Pedig csak egyetlen fal választ el minket egymástól

A szél hűvösen és erősen fúj, olykor belekap a hajamba, és viszi magával ameddig csak tudja

Ha itt lennél, élveznéd

Az eget bámulom, a csillagokra vágyom, de csak az óriási és sötétkék árnyalatokban lévő felhőtakarót láthatom

A hold körül szétszélednek a felhők, és beragyogja kicsiny városunkat

A szél miatt van

Téged is elfújt mellőlem.

[nemfekete-es-nemfeher]

A hiány pillanatai

1/1

este, amikor az utcai lámpák

lehunyják szemüket,

vakon kóvályog,

részeg az emberi szeretet

parázsló lelkekben otthonra lelhet,

bár egyet találna,

szellő söpörte tájon,

hátha a sötét nem fájna

a kis lángot a szél elfújja,

a nagyot táplálja,

mint mennyei erő,

a földiek ádáza

nincs az a fuvallat,

mi az embert összetartja,

anélkül, hogy olykor

darabokra ne rombolja

fóbiás félelem szülte remegés –

mégis hiába,

nem létezik sötétség,

csak a fénynek a hiánya.

- Alessandra Conte

[kiscsillag2001]

🆁43.

Egy április 13.-ai nappal kezdődött minden. Pár napja dobtak és összetörtem eléggé szépen lelkileg....mást sem akartam csak inni és felejteni. A legjobb barátnőmnél voltam M.nél próbált felszedni a padlóról mint mindig. M nagynénjéék volt egy összejövetel....elmentünk inni hozzájuk. Ekkor még nem tudtam h a világom a feje tetejére fog állni. Szeretettel fogadtak engem ...az első percektől imádtam ott lenni. Leültünk beszélgettünk...majd kimentünk cigizni és akkor vettem észre őt T.Rt. Félhomály volt csak az utcai lámpák fényében làttam ....de már akkor bejött amit láttam ....elkezdett poénkodni. Majd megkérdezte h hívnak. Mindenki bement vissza a házba ... most már teljes egészében láttam. Teljesen elvarázsolt ah kinézet.... teljesen az esetem volt. Ès azok a barna szemek elrabolták a szívem....már akkor tudtam h ő kell nekem. Iszogatot mindenki ...jó volt a hangulat....közben mindenki elment pihenni mert már későre járt . Már csak ő és én voltunk talpon és félig józanul....rengeteget beszéltünk mindig volt témánk.....a gyerekkorunk, a szüleink, h mit szeretünk és mit nem, a műtéteink, sok közös volt vennünk ...elkezdtem meg tudni többet róla...és elkezdtem beleszeretni. Sokszor mentünk ki cigizni csak álltunk egymás mellett és csak néztünk egymás szemébe....csak leültünk a lépcsőre és abba se akartuk hagyni a beszélgetést. Kint ültünk este picit hideg volt de adtál rám kabátot ...meg ne fázzak ...kint csak mi ketten voltunk és nem zavart senki minket.

Amikor megláttam először akkor minden bajom megszünt létezni...mintha nem is összetörve mentem volna oda...az egész estét àt beszéltük. Hajnali 2 vagy 3 lehetet mikor el mentünk mindketten külön-külön aludni. Másnap reggel hamar felkeltünk mindketten és megviseltek voltunk. Még jobban elvarázsoltál...és arra keltem h te már bejelölték facen. Kiderült az este folyamán h nincs barátnőd ...tudtam h be kell próbálkoznom nálad. A szívem azt súgta h te kellesz de az agyam tudta nem szabad..... ,,hàzi nyúlra nem lövünk,, ah a mondás is tartja. Tudtam h nem szabad de ezen az estén már belédszerettem ...csak nem mertem bevallani magamnak sem. Majd haza mentünk Mvel és öcsimmel. És már akkor azt vártam h mikor láthatlak újra mikor beszélhetünk újra...Majd az nap délután betoppantál Mék...írtál de én nem láttam.... h jössz ...így otthoni lepukkant fejem láttad 😅. De többször elkaptam a nézését úgy mint az előző este ...és mindig zavarba jöttem ....és elkaptam a tekintetem . Ott aludt este Méknél nem tudtam aludni így hívtatak Rék h nem e nézek velük filmet. Véletlenül beleléptem egy üveg pohárba és szét tört a csupasz lábam alatt. Nagyon megijedtem ...de ő még jobban, folyton aggodóan azt kérdezgette h ,,biztos h semmi bajod?,, ,,tuti h nem vágta meg a talpad?,, . Majd filmet néztünk ...és végig egymást tekintetét kerestük. Megnéztünk még 1 filmet majd mindenki elment aludni. Eljött a másnap én hamar felkeltem ő még javában aludt és mikor bementem a szomszéd szobába ahol aludt csak néztem percekig h milyen aranyosan alszik és hallgattam a szuszogását. Utána kiszépítettem magam h mire felkell jól nézzek ki. Felkelt beszélgettünk majd egy idő után haza ment. Este még beszéltünk facen. És alig vártam h újra lássam.

Egy hétvége alatt megváltozott az életem ...mert megismertem őt. Ennél boldogabb még soha nem voltam ... és akkora hatással voltál rám h már nem bànkodtak az exem miatt mert már csak te érdekektél ...

Az első pillanattól kezdve kellesz.... R.

Csak inni akartam...felejteni...és nem akartam magam mellé senkit ....erre megismertelek téged ....és megváltoztattál engem s az életem.

★19.06.24.