#sötétség

[amit-sose-mondtam-el]

Mert a szerelem is háború, harc a lelked sötétebbik részével, hogy hagyjon végre boldognak lenni.

[sotetsegben-a-visszhang]

Mellékszereplőnek érzem magam a saját életemben.

Az én fókuszomban mindig más van előtérben. A barátaim, a családon, ismeretlenek - és az ő problémáik. Én kinek a középpontjában vagyok? Senkinek.

Szeretem őket, törődök velük, érdekel mi van velük, foglalkozom a problémáikkal. Velem ki foglalkozik? Senki.

Ez vagyok én, az örök mellékszereplő.

@sotetsegben-a-visszhang

[ugyanmind1]

Mindenki a Napja akar lenni valakinek,

hogy bevilágítsa valaki életét. De miert ne lehetne valakinek a Holdja, hogy beragyogja a legsötétebb órákban?

[velille]

ez a sötét köd, ez a fehér lepel:

hullik reánk minden,

mégsem tűnünk el.

[iamalittlerose-blog]

Csak ültem a sötét szobában a zene üvöltött a fülemben a lelkem tombolt, szétszakadt a fájdalomtól. Sírni akartam, kiadni mindent.. mindent, ami bennem van, de egy könnycsepp sem folyt le az arcomon.

Csak ültem és néztem magam elé a sötét szobában.

[imafraidmyself]

Nekem jó a sötét éj is...

Az is jó a búnak, kínnak...

Aki szenved, minek annak

Szép ragyogó fényes csillag

Tóth Kálmán

[sade85]

Magány van nélküled. Csend honol.

Hol egykor nem Huszt, de mosolyod vára állt,

s rám néztél, és most sírni tudnék,

csak mert könnyezni támadt kedvem,

és ez a hiány a legrosszabb,

mert tőled megfoszthat,

s én hiába kereslek

a piába’,

kezemet kinyújtva,

cigit gyújtva

a sötétben, mert

nem lellek,

s félek, ha rád lehellek,

eltűnsz, mint a kámfor,

s akárhányszor próbálom,

de nem is...

csak szeretném, hogy ez is elmúljon,

s ne fájjon,

és szél fújjon,

ami elviszi ezt a szorongással teleszőtt ördögszekeret.

Mitől van ez?

A válasz mindig rejtve marad,

s az ember könnyet ejtve beéri a kérdéssel.

[kortarsfuzio]

[dopeforme]

Megrekedt lélek vagyok, nehezen telnek a napok.

Szarul voltam most még szarabbul vagyok, ez van az élet igazságtalanul oszt lapot…

Olyan jó volt gyerekként nem gondoltam, hogy fájni fog minden emlék.

Egyre rosszabbak az esték.

Semmihez sincs kedvem,

Erős voltam sokáig aztán én is gyenge lettem!

Nem tudom mit tegyek, hogy a múltamat felejtsem.

Túl sok idő telt el, hogy ami menthető azt mentsem.

Mennyi barát volt mögöttem, most pedig egy sem.

A depresszió mély gödör en pedig bele estem.

Régóta nem találom a kiutat, amit mutatok az csak kirakat.

Most pihennem kell kicsim egy kicsit, de te ne várj meg.

Látom a szemed most is kisírt, de ne bánd meg…

Nem akarom tönkre tenni a te életedet is.

Tudom egyszer jól vagyok aztán meg nem is.

Ne aggódj jó helyre kerülök biztos vagyok benne, a Földön nekem ez az élet már csak szenvedés lenne. 🖤

Most azt kérdezed, hogy téged miért nem nézlek? Erre az elmém válaszol: öld meg magad, itt egy kész terv.

Megpróbáltál meggyógyítani egy szívet amit nem te törtél össze.

Most az egyszer nem kérdezem meg, hogy velem jössz-e…

Több mint ezer traumát láttam gyerekkoromban.

Mindenki azt gondolta: ezt már feldolgozta.

Mégis megzuhantam a mélybe vagyok megint,

Ismerős ez a hely jó párszor jártam már itt.

Nem vagyok jól ezt mindenki tudja,

De mégis a karját csak kevés ember nyújtja.

Istenem ,vajon miért fordult el mindenki tőlem?

Magamba nézek az én hibám, mindenkit ellöktem!!

Szenvedtem eleget..igen tudom, más is.

Ne csak nézz körül, hanem láss is!

Mentális betegség sajnos népbetegség.

Annyit kérek a sírom ne -e földre temessék.

Az élethez vagy a halálhoz vagyok a gyengébb?!

Nem tudom eldönteni, de mostmár nagyon mennék…🥀

Unknown

[allsecretthought]

Mindig azzal áltattam magam, hogy csak távol van. Elutazott. Vagy épp csak sokáig dolgozik. Biztos voltam benne, hogy nemsokára hazajön. Mert az nem lehet, hogy nincs többé.

Egyszer csak megjelenik majd az ajtóban, rám mosolyog azzal a mosollyal, tudod azzal, ami még a legrosszabb napodon is elfeledteti veled az összes gondod. Aztán erősen átölelne. S akkor újra úgy érezném, hogy nem bánthat senki. De ha bárki a világon megkísérelné, hogy fájdalmat okozzon nekem, ő úgy óvna engem, mint egy anyatigris a kölyökét.

De a fájdalmas igazság az, hogy már soha többé nem jön haza. Nem fogom látni, ahogy rám mosolyog. Nem fogja összeráncolni a homlokát, amikor valami balgaságot csinálok. S nem is fog megölelni. Soha többé.

Annyira hinni akartam ebben az általam kreált mesében, hogy még magamat is majdnem becsaptam. Majdnem. De a könyörtelen valóság utolért. Megkocogtatta a vállam és belesúgta a fülembe az igazságot, ami elől egy ideje már menekülök. S bár többször éreztem már magamon az érintését, eddig még sosem sikerült magával rántania...

Ez idáig.

S most a hazugság által alkotott szemellenző semmivé vált.

Végleg elhagyott. Magamra maradtam, a világgal szemben. Társam csak a kínzó fájdalom, a csillapíthatatlan harag vagy éppen a tehetetlenség.

Nincs többé, aki kivezessen a sötétségből a fényre, s az szépen lassan elnyel.

B.R.

[amit-sose-mondtam-el]

“ez csak a fejedben van, ne hagyd hogy úrrá legyen rajtad…” és akkor megértettem, hogy sosem értik majd meg, sosem érthetik meg…

[sotetsegben-a-visszhang]

Próbálkozom. Nagyon is próbálkozom, de néha elbukok. Én jó ember szeretnék lenni... Sajnálom, ha időközönként letérek az útról.

@sotetsegben-a-visszhang

[ouijablog]

Azáltal, hogy tudod, ki vagy, mik az erősségeid, gyengeségeid és mivé akarsz válni, a sötétség útja feltárja a fényt. A fény a bölcsesség. A mágia olyan eszköz, amely megnyitja az elmét az ismeretlen előtt. Az ismeretlen ismeretével hatalom jön. A luciferiánusok hatalomra szomjaznak. Irányítani akarjuk az életünket, az életben és a halálban rejlő lehetőségeinket.

A luciferi misztériumokba való beavatás olyasvalakit igényel, aki képes a misztériumokra rálelni, hogy ezáltal felfedezze a tudást. De ehhez el kell fogadnod a sötétséget, mint önmagad egy részét.

[tukrok-eneke]

A Mélység Láncai

A szenvedés mindig a legnagyobb csendben kezdődik. Olyan, mint egy alig észrevehető rezdülés a lélek legmélyén, ahol még nincsenek szavak. Kezdetben egy halk sóhaj, egy árnyalatnyi remegés, amit talán még el lehet nyomni. Ugyanakkor ahogy telik az idő, ez a rezgés fokozatosan erősödik. Mélyebbre hatol, mint egy láthatatlan kezekkel szorító erő, amely belülről fojtogat. Aztán egyszer csak rájövök, hogy már nem tudok elmenekülni. A rezdülésből bilincs lett, a csendből kiáltás, de ezt a kiáltást senki sem hallja.

Ez a sötétség nem az éjszaka nyugtató homálya, nem az a fajta árnyék, ami után hajnal jön. Ez más. Ez az örökké tartó hideg, mely átjárja minden porcikámat, és elnémítja az elmémet. Ott fekszem az óceán fenekén, ahol a víz dermesztően fagyos. A bőrömet csípik a mély sós hullámok, mintha lassan megsemmisítenének. A kezem szabad, de minek? Felemelem őket a felszín felé, hátha valaki észrevesz, de a víz minden szót, minden mozdulatot elnyel. A fény csak halvány emlék, már nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán vágyom rá.

A láncok (vagy inkább kötelek, amelyek a mélybe húznak) egyre szorosabbra fonódnak körülöttem. Eleinte próbáltam harcolni ellenük. Minden erőmet beleadtam, hogy küzdjek. Hittem, hogy ha eléggé akarom, ha kitartok, talán elérhetem a felszínt, újra érezhetem a nap melegét. De most már... most már nem hiszek ebben. A küzdelem csak még jobban felerősítette a fájdalmat. Mintha minden mozdulattal a láncaim (vagy inkább azok az erők, amelyek tartanak) szét akartak volna tépni belülről. Mostanra már nem harcolok, mert tudom, hogy a küzdelem céltalan, csak mélyebbre húzna.

Hittem, hogy majd te segítesz. Azt gondoltam, te vagy az, aki képes leszel kihúzni a mélységből. Te voltál az a Sólyom, akiben láttam a megmentőt, aki talán egy nap alámerül értem, és visszarepít a fénybe. De mostanra rájöttem, hogy ez csak egy illúzió volt. Te nem vagy itt. Nem jöttél le értem. És talán soha nem is fogsz.

A hideg mindent elborít, a víz már a tüdőmet tölti meg. Nincs levegő, csak a fagyos tengervíz, ami körbeölel, és lassan elfojtja az utolsó szikráját is annak, amit életnek neveztem. Mégis valami furcsa történik ebben a mélységben. Ahogy a szenvedés lassan átjárja a testemet, belül egy új erő születik. Minden fájdalommal újabb alkotás születik: írások, rajzok, festmények. Ahogy süllyedek, a művészet egyre intenzívebbé válik. Mintha a lélek legmélyén rejlő kínokból virágozna valami tiszta és gyönyörű.

Mégis, minden egyes alkotás egy újabb kérdést hordoz magában: miért? Miért ragadok itt, és miért nem tudom elérni a felszínt? Miért van az, hogy a szenvedés az egyetlen, ami életet tud adni a művészetemnek? Minden egyes festett vonal, minden írott szó egy kiáltás a mélyből. Egy kísérlet arra, hogy elérjem a felszínt, még ha a remény egyre halványabb is.

Talán van ott valaki a hullámok felett, akinek a karja elérhetne hozzám, aki kihúzna. De mostanra már nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e. Talán jobb itt lent, ahol a csend a társaságom. A fájdalom ellenére valami különös békesség születik meg bennem. Minden mozzanat egy újabb alkotás, és minden alkotás egy újabb lépés a mélységben. De meddig tarthat ez? Vajon a művészet megmenthet-e a saját szenvedésemtől, vagy talán éppen ez az, ami tovább mélyíti a láncokat?

Ahogy itt fekszem a sötét vízben, már nehezen találom meg a választ. A világ elhalványul, a fény szinte teljesen eltűnik. Azonban mégis, minden egyes szenvedés újabb csodát eredményez. S talán, egy nap, valaki mégis meghallja a kiáltásaimat. Vagy talán soha.

[ne-engedj-el-soha]

minden egyes este, rettegve alszom el.

[kaoszkutato]

maradjunk emberek